A HADAK ÚTJA
Örményország és Grúzia (2010)
Örményország kissé szovjetesen fogadott bennünket – a jereváni repülőtéren. Több mint két órába telik, mire – bár csaknem szinkronban tesszük – pénzt váltunk, megkapjuk a vízumunkat és átesünk az okmányellenőrzésen. Tegyük hozzá, a jereváni repülőtér, különösen hajnali órán, nem túl sok gépet és utast fogad. Szállodánk is kissé múltidéző, különösen a reggeli csigalassúságú szervírozása, de azért egész jó. Egy konyaküzem működik a közelben, macskaugrásnyira pedig a nemzeti stadion, egy domb oldalában, félig belemélyesztve. De ha már konyak… A francia cognac mint italfajta neve szigorúan védett, nemzeti és nemzetközi szinten egyaránt. Iszonyú kemény feltételeknek kell megfelelni, hogy az üvegekre kiírhassák a cognac nevet, és ezek teljesítésére még a francia gyártók közül is elég kevés képes. Természetesen az örmények sem, bár az otthon árusított márkákra azért ráírják, hogy cognac. A pontos elnevezés valójában brandy, amitől persze még lehetnek jók.
Egyetemista koromban irigyeltem ideiglenesen Moszkvában, vagy Leningrádban állomásozó, kötelező féléves nyelvgyakorlaton részt vevő társaimat, akik a konzulátus tiltása ellenére is meg-megszöktek, például a Baltikumba, a merészebbek pedig a kaukázusi köztársaságokba, vagy akár Üzbegisztánig is eljutottak, csekély összegért, akkor még rubelért. Most már persze nincs rubel, van helyette dram (etimológiailag rokon a görög drachmával és az arab dirhammal), és drágább is. Most végre nekem is sikerült.
Az éjszakai repülés után nem sok idő marad a pihenésre, szinte melegében rávetjük magunkat a Matenadaran Könyvtárra (múzeumra?, intézetre?), mely elismerten a világ egyik leggazdagabb gyűjteményét birtokolja örmény (és egyéb) nyelvű középkori kéziratokból és könyvekből. Történelmi, filozófiai, orvos- és mindenféle egyéb tudományos és irodalmi művek ezek, melyekből sokkal több is lehetne, ha bő ezer éve el nem pusztul sok ezer a türk-tatár invázió során. A maradék gyűjtemény, mely ma kb. 17 ezer könyvet, kéziratot számlál, elég hányatott sorsú, megjárta a közeli Ecsmiadzint, de még Moszkvát is a forradalom után, ám mégiscsak visszakerült örmény földre, majd végleges elhelyezést nyert egy szépnek nemigen mondható, 1962-ben épült szürke monstrumba. Azt, hogy a számunkra bemutatott néhány tucat példányból akár egyet is ki tudjak emelni, ne várják; tobzódtunk a csodálatosan illusztrált művekben, melyekről helyi vezetőnk, Marija beszélt (jellegzetes szláv, lágy akcentusú angolján), igen kimerítően. Nem tudom, miért kérte, hogy szólítsuk Mary-nek.
Azon melegében – mondottam volt az imént, és ezt értsék szó szerint. Már az indulásunk előtt nézett előrejelzések is sejttették a várható borzalmakat, és meg is kaptuk. Hiába van a város közel 1000 méteres magasságban, egy amfiteátrumszerű völgyben terül el, úgyhogy itt augusztusban mindennapos a 40 fok és a magas páratartalom. A hőség akkor kezd igazán kellemetlenné válni, amikor először a felszínen nézzük meg az örmény népirtás áldozatainak szentelt múzeumot és obeliszket. Szerencsére a főként fotókból, korabeli dokumentumokból álló gyűjteményt eldugták a felszín alá, ami kellemesebb környezetet kínál.
Az örmény népirtás emlékműve
Az örmény népirtás távolabbi előzménye, hogy az ország (melynek saját nyelvükön Hajasztan a neve) a XV. századtól kezdve vált az Oszmán Birodalom részévé, sőt a mai Törökország keleti részén is nagy számban éltek örmények, akik, keresztények lévén, másodrendűnek számítottak a muzulmán tengerben. Hiába a nyugati nyomás a kisebbségek helyzetének javítására a XIX. század közepétől, a helyzet nem javult, ezért a nyugaton tanult és hazatért fiatal örmények, akárcsak másutt a birodalomban, szervezkedni, lázongani kezdtek, ami véget érni nem akaró megtorlások sorozatába torkollott. Mindez 1915-ben csúcsosodott ki; a törökök gyakorlatilag mindent megtettek az örmény néppel, amit a nácik másokkal a második világháború során: vezető értelmiségiek bebörtönzése és kivégzése, tömeges kitelepítések, az ezekkel járó éhhalál, koncentrációs táborok, tömegmészárlás, hadd ne folytassam. Örmény források szerint nagyjából 1,5 millió örmény esett közvetve vagy közvetlenül a terror áldozatául. Nemzetközi becslések e számot a felére teszik, a mai török állam pedig el sem ismeri a genocídium megtörténtét. Népirtásként 24 ország ismeri el, környezetünkből. pl. Ausztria, Szlovákia, Csehország, Szlovákia, Lengyelország – Magyarország viszont nem.
A túlélők közül nagyon sokan elmenekültek. Az örmény diaszpóra az egyik legnagyobb a világon, bár a kivándorlásnak több évszázados hagyományai vannak. Az immár újra független Örmény Köztársaság (kb. akkora, mint hazánk harmada) területén 3,3 millióan élnek (ebből kb. egy millióan Jerevánban), szétszóródva pedig nagyjából 7 millióan. Szinte nincs is olyan nyugat-európai, közel- és közép-keleti ország, ahol ne lenne örmény negyed, de különösen sokan élnek Franciaországban és az Egyesült Államokban. Az örmények, természetesen, örményül beszélnek, az írásuk is egyedülálló. Ezt az 5. században szerzetesek fejlesztették ki. Ilyenképpen sem a beszédükből, sem az írásukból egy szót sem értünk. Végszükség esetén el lehet boldogulni az orosszal.
Ilyen az örmény írás
Örményországot, Grúziával és Azerbajdzsánnal együtt, 1922-ben annektálta a Szovjetunió, bár a régió csak 1936-ban vált szét három tagköztársaságra, és az örmények 1990 augusztusában váltak (a baltikumi államok után elsőként) függetlenné, remélhetőleg, végleg. Azért nem ment minden ilyen simán. Emlékeznek még Hegyi-Karabahra? Nem nagyon, ugye. A már a szovjet időkben is autonóm, örmény többségű, de elég kevert lakosságú területet az őt teljes egészében körülvevő Azerbajdzsánból kormányozták. 1988 elején a karabahi örmények tüntetésekbe kezdtek, hogy területüket egyesítsék Örményországgal. Nem telt bele sok idő, és az örmények és azeriak már egymást ölték. Akkortájt hangzott el, sosem felejtem el, a Magyar Rádió akkori moszkvai tudósítójának szájából, hogy a Szovjetunióban egy hosszú, talán tíz évig is eltartó polgárháború vette kezdetét. Ne feledjük, akkor még nálunk is csak lengedezett a rendszerváltozás szele. Polgárháború a Szovjetunióban?! Hegyi-Karabah amúgy mintegy ötéves örmény-azeri háborúskodás után 1996-ban független köztársaság lett, kb. 150 ezer lakossal és kb. akkora területtel, mint Baranya megye. Más kérdés, hogy egyetlen ENSZ-tagország, még Örményország sem ismeri el, csupán három, hasonló nemzetközi jogállású kis kaukázusi államalakulat. A polgárháború idővel átalakult egykori tagköztársaságok némelyikének háborújává.
Jereván nem különösebben karakteres, és bár ősi település, csak 1918-ban lett főváros, e minőségében a 13. az ország történetében. Ez volt az első olyan szovjet város, amit (1924-ben) „megterveztek”, sugaras szerkezetű utcákkal, más kérdés, hogy eredetileg csak kb. 150 ezer lakosra. E tervezésnek súlyos ára volt, egy sor értékes régi épületet leromboltak, amik meg a helyükbe épültek, nem föltétlenül vonzó alkotások. Nagyjából az ezredforduló körül kezdődött a város modernizálása, így egyre emberbarátabb képet nyújt. A szállodánktól kb. 10 percre fekvő Köztársaság tér aránylag tűrhető, és annak ellenére, hogy sikerült teljesen lebetonozni, szökőkútjai és kis medencéi enyhítenek valamelyest a sivárságon.
Jereváni utcakép
A Köztársaság tere
Bolhapiac
A kolduló Lenin (nem az ám, csak profilból kissé hasonlít)
A fővárostól csak egy ugrás Ecsmiadzin, az örmény apostoli egyház székhelye. Érdemes megjegyezni, hogy a kereszténység a világon először örmény földön vált államvallássá, i. sz. 301-ben, s alig pár évvel ez után épült fel az ecsmiadzini katedrális, mely azóta persze némileg átalakult. Helyét a térítés apostola, az ország védőszentje, Szent Gergely (a „Megvilágosító”) látomása nyomán jelölték ki; Krisztus leszállt a mennyből és aranykalapáccsal mutatta meg neki a templom helyét. Közel fekszik hozzá Zvartnots, egy a 7. század közepén épült templom többé-kevésbé rekonstruált maradványa. Az eredeti nagyjából a 10. századig állt, aztán – ismeretlen okokból – összeomlott. Csak a 20. század elején kezdték feltárni.
Ez ecsmiadzini katedrális kívülről
... és egy kicsit belülről
Zvartnots templomának romjai
Keresztelő
...és egy kis életkép a közelből
A városhoz közel épp elcsíptünk egy keresztelőt egy másik templomban, aminek már nem emlékszem a nevére és ezen csöppet se csodálkozzanak: 17 napos utunk során minimum húsz templomot, kolostort kerestünk fel, és ebbe még bele se számoltam a romokat és a kőbe vájt, egykor vallási rendeltetésű helyeket.
A Garni-szurdokra előre fentem a fogam, így utólag meg szinte fénypontként tekintek vissza rá: a fővárostól kb. 25 kilométerre levő, mintegy 300 méter mély kanyon, illetve benne a Goght folyócska gyönyörű bazaltorgonákat tár fel; ahogy itt nevezik, ez a „kövek szimfóniája”. Hogy mikor képződtek, fogalmam sincs, tekintve, hogy sem magyar, sem helybeli idegenvezetőnket a legcsekélyebb mértékben sem érintették meg a természettudományok, úgyhogy az ilyen jellegű látnivalók mibenléte sem. Ez egyébként szinte minden utazási iroda legtöbb túravezetőjére igaz. Amúgy nagyon rendes srácok, kiválóan felkészültek, emberileg is elég közel kerültem hozzájuk, de a természetismeret, legalább alapfokon, azért beletartozhatna egy önmagát kulturálisnak meghatározó iroda repertoárjába. Igazság szerint annyira nem is izgatott a kora, legföljebb rutinból; az embert egy idő után már nem különösebben érdeklik a századok, az évmilliók. A lényeg a látvány. Később megtudtam, hogy le lehet menni akár az oszlopok tövébe is, de persze, nem mentünk le. Jóval több időt szenteltünk az 1. században emelt görög-római templomnak, mely 24 jón (szintén bazalt) oszlopával kétségkívül impozáns látvány. Azt azért jó lett volna tudatosítani a társaságban, hogy a bazaltoszlopok a közhiedelemmel ellentétben nem mindig hatszögletűek: van négy-,öt-, hét- ,sőt nyolcszögletű is. De miért? Alapvetően azért, mert a felszínre jutó láva gyorsan hűl ki és összehúzódik. A természet pedig, tudjuk, valami okból különösen kedveli a poligonális szerkezeteket, az pedig, hogy hány szöget alakít ki, az ő dolga. Ilyen formákat ölt a kiszáradó, zsugorodó anyag egy tómederben, vagy a fagy és olvadás gyötörte tundratalaj is.
A Garni-szurdok
Bazaltoszlopok, avagy a kövek szimfóniája
A szurdoktól nem túl messze áll az immár Világörökségnek számító Gegard monostorkomplexum, bár az, hogy áll, némi túlzás. Elődjét a 4. században a sziklafalakba vájták, csak itt nem felülről kezdték, mint az etiópiai Lalibelában, hanem oldalról. Sokszor elpusztult, sokszor újjáépítették, mindig kissé változó formában, maira emlékeztető formája a 13. századtól kezdett kialakulni, amikortól már kívülről is több épületrészt toldottak hozzá. A keleti keresztény templomokra jellemző előcsarnoka (helyi nevén gavit), vaskos oszlopaival különösen impozáns. Freskók, ha voltak is némely kápolnában, zömmel elenyésztek; a díszítést a korabeli mesterek a kő megmunkálásával oldották meg. Itt találkozunk először a kacskarokkal, e középkori eredetű kereszt-kövekkel, melyeknek alapmotívuma természetesen a kereszt, de díszítik virágminták, napszimbólumok is. Rendeltetése az idők során változott; eleinte az élők és holtak lelki üdvéért, aztán hadi sikerek, templomok felépültének emlékére emelték, de sokhelyütt láthatunk ilyeneket temetőkben is, sírkőként. Utóbb a Szevan-tó közelében meglátogattuk a nevezetes Noratus temetőt, ahol ránézésre is több száz kacskar van; a legidősebb korát a 10. századra teszik.
Sziklába vájt templomok
Khor Virap kolostorának aligha találhattak volna festőibb helyet, bár építésének kezdetekor aligha ez volt a fő szempont. Egy kisebb magaslaton emelkedik – úgy 100-150 méterre a török határtól –, ahonnan – elvileg – jól látszik a túloldalon (a törökön) emelkedő Ararát. Igazából négy országhatár is nagyon közel van itt egymáshoz; az említetteken kívül az iráni és az azeri is (utóbbi a nahicseváni enklávé révén). Török terület ide vagy oda, ez az örmények szent hegye, az istenek lakhelye, afféle helyi Olümposz, a köztársaság jelképe, ott van a címer közepén (még a szovjet időkben is ott volt), de szerepelt az 50 dramos bankjegyen is, míg ki nem váltotta fémpénz. A hatalmas rétegvulkánnak két csúcsa van (krátere viszont nincs), a magasabb 5137 méterre emelkedik. A történelmi időkből nincs ismert kitörése, a kőzetanyag alapján utolsó aktivitása úgy 5000 éve lehetett. Nagyjából 4000 méter fölött jégsapka fedi. Állítólag jó időben Jerevánból is látszik. Ám ha azt hiszik, hogy mindebből bármit is láttunk… Hogy semmit, az túlzás, de fotózhatatlan minőségben. Érdekes, több olyan városban is jártam, ahonnan – megfelelő időben – látszik ez vagy az a hegy. Mondjuk, Tokióból a Fudzsi, Seattle-ből a Mount Rainier, Taorminából az Etna…, de én bizony onnan egyiket sem láttam. Úgy tűnik, az idő nem volt megfelelő – pedig jó volt.
Noravank monostora egy vöröses, ám ennek ellenére mészkősziklákból álló szurdok oldalában, meglehetősen isten háta mögötti vidéken bújik meg (közel Nahicseván határához), több épületből áll, melyek legidősebbje a 13. században épült. Érdekes, minél több templomot, kolostort látok itt a Kaukázusban, annál jobban hasonlítanak egymásra, aminek oka nyilván az itteni vallásos építészetben való járatlanságom, no meg az, hogy egy idő után teljesen elveszítettem a fonalat az örmény egyháztörténetben. És még hol a vége…
Noravank monostora
Csak egy ajtó
Egyre följebb kapaszkodunk a hegyekben, immár a Selyemút egyik szakaszánál, a 2400 méter magas Szelim-hágónál járunk, melynek közelében a 14. században karavánszerájt építettek a megfáradt utasok és állataik elszállásolására. A komor bazaltépület aránylag jó állapotban vészelte át az idők múlását. A hosszú építményt három részre osztották, a két szélső traktusban éjszakáztak az állatok, középen meg a gazdáik. Nem lehetett túl magas a korabeli emberek komfortigénye, ámbár mit tudni, hogy nézett ki fénykorában. Miközben a kellemes hegyi klímát élvezem odakinn, egy család saslikot süt a szabadban. Ráutaló mozdulattal fotóengedélyt kérek, meg is kapom, ráadásnak egy szép és igen finom saslikkal teli nyársat. Két nappal később Tbiliszi egyik jónak számító éttermében olyan pocsék saslikot szervíroztak, olyan lassan és olyan sok pénzért, hogy visszasírtam az alhavasi legelőket.
Karavánszeráj a Szelim-hágónál
Ebből a saslikból - baráti alapon - én is részesültem
A Szevan a legnagyobb (az „örmény tenger” – ismerős?) a hajdani örmény királyság három nagy tava, a (ma török területen levő) Van és az iráni Urmia közül. Tanultunk róla az egyetemen is, mondjuk, azon kívül, hogy van, semmi egyebet, és bár semmi különös látnivalót nem nyújt, azért jó, hogy ezt is látom. Amúgy, persze, ezt is sikerült tönkretenni a nagy szovjet „leigázzuk a természetet” kampány során. Sztálinnak pl. egészen vad tervei voltak vele: csökkenteni a vízszintet 55 méterrel, hogy a szárazzá vált partra dió- és tölgyfákat telepítsenek. A munkát 1933-ban el is kezdték, de a háború miatt leálltak, s bár egy darabig folytatták, a tó aránylag tűrhető állapotban megúszta. Tükre most kissé 1900 méteres magasság alatt van, a Balatonénál kb. egyharmaddal nagyobb területe 940 km2 , azonban jó 40 százalékkal kisebb, mint 60 éve.
Szép, erdős-hegyes vidéken van a szállásunk, erősen emlékeztet egykori szakszervezeti üdülőkre, nyilván, mert egykor az is volt. Végre valami kaukázusi fíling! Hát még az, hogy a vacsorához igazi kaukázusi kefirt is kaptunk. Nem mertem enni belőle, és társaik egy részén úgy vettem észre, hogy jól tettem.
Útban a grúz határ felé épp csak érintjük a Debed-folyó szurdokában hosszan elnyúló Alaverdi városát, mely 240 évre visszanyúló rézfeldolgozása révén vált ismertté és – mivel e tevékenység máig tart – szerfölött rondává. Az uralkodó munkásosztály elhelyezéséről lakótelepekkel gondoskodtak, melyeknek házait évtizedekkel korábban dobták össze, mint a hazaiakat, és szemlátomást azóta sem nyúltak hozzájuk. Aki még nem látott multifunkcionális, emellett a leszakadás határán billegő erkélyeket, itt megteheti. A közelében fekvő Szanahin falucska – azon kívül, hogy szép monostora is van – két helyi hírességgel is büszkélkedhet. Itt születtek a Mikojan-testvérek. Az ifjabb, Artyom az 1940-ben indult legendás MiG vadászgép-család főkonstruktőre volt (a G betűt tervezőtársa, bizonyos Gurjevics adta), szobra is áll itt. A másik, testvérbátyja, Anasztasz, aki azzal szerzett elég kétes dicsőséget, hogy az összes politikus közül ő volt a leghosszabb ideig tagja a SZU Politikai Bizottságának. Az 1956-os forradalom idején mások mellett őt küldték Magyarországra tárgyalni, és szóljon javára, hogy ellenezte a Hruscsov által szorgalmazott fegyveres intervenciót.
A MiG emlékmű Szanahinban
Hallottak már a molokánokról? Én nem. Aki (még) tud oroszul, emlékszik rá, hogy a moloko tejet jelent, úgyhogy valószínűleg közük lehet a tejhez. És tényleg! Ez egy orosz keresztény szekta, mely még a XVII. században megtagadta az engedelmességet az ortodox egyháznak, tagadta a cár Istentől való származási jogát, elutasította az ikonokat, a katonai szolgálatot, a vízzel való keresztséget stb. Nevüket azért kapták, mert a mintegy kétszáz napos böjt idején tejet ittak, ami ellenkezett a hivatalos egyházi regulával. Jó részük a 20. század elején Örményországba menekült. Itt találtunk rá egyik kommunaszerű kis falvukra, ahol állatokat legeltetnek és zöldségfélét termesztenek. A drótkerítés miatt nem mehettünk be, de az út szélén hatalmas sárgarépákat árusító gyerekekkel akár szóba is elegyedhettünk. Oroszul tudniillik beszélnek, alighanem csakis úgy.
Molokánok faluja (embereket tapintatból nem fotóztam)
Ennyi volt futó látogatásunk Örményországban. Legközelebb Grúzia következik.
