Miközben rátértünk a St. Helens felé vezető útra, az idő nem sok jót ígért, de azért reménykedtünk. Az 1980-as kitörése óta immár legendássá vált vulkánt 1990-ben egy seattle-i magyar-amerikai srác jóvoltából már volt szerencsém a levegőből látni. Olyan volt, mint egy holdbéli táj, szürke, élettelen. Most megpróbálkoznánk egy helikoptertúrával. Csakhamar kiderül, hogy a felhős idő miatt a gépek most éppen nem repülnek be a kráter fölé, csupán a tőle északra elnyúló pusztítási terület fölé. Azt meg amúgy is látjuk a Johnston Ridge Obszervatórium teraszáról. A gerinc és az intézmény arról a fiatal geológusról, David Johnstonról kapta a nevét, aki a hegytől mintegy 10 kilométerre figyelte az eseményeket azon a tragikus május 18-ai reggelen is. Rádión még jelentette kollégáinak, hogy „Vancouver, Vancouver, ez az!”, aztán egy piroklaszt-ár (izzó gázokból és törmelékből álló lezúduló felhő) elsöpörte. Tetemét sosem találták meg. Közben eszembe jutott, vajon akkoriban mikor, hogyan jutott el hozzánk a kitörés híre. Már a Természet Világánál dolgoztam, bőséggel jártak külföldi, főként nyugati heti- és havilapok is a szerkesztőségbe (bizony, jártak, bezzeg a rendszerváltozás után röviddel már egy darab sem), az angol New Scientist (hetilap) egészen bizonyosan nagyon hamar írt róla, de egyáltalán nem emlékszem arra, hogy itthoni rádióban, tévében, napilapokban mikor mi jelent meg róla.
Ilyennek láttam a vulkán kráterét kisgépről 1990-ben...
... és a kidöntött fatörzsek ezreivel borított Spirit-tavat
A gerincen, miként a törmelékben keletkezett vízmosta barázdákban és környékükön szépen sarjad az új növényi élet, bár a kitöréskor letarolt hatalmas fák törzse mementóként ma is ott hever mindenütt. Mire a környéken motelt találunk, már reménykeltően süt a nap. Másnap reggel újra nekifutunk, de már félúton visszafordulunk; újra esik. Valahogy nincs szerencsém ezekkel a légi túrákkal. Vagy mégis? Nem sikerült a Spitzbergákon, sem Patagóniában a Moreno-gleccser fölött, Grönlandon meg betegszállításra rendelték át a helikoptert, de hogy ne panaszkodjak, összejött a Viktória- és az Iguazú-vízesés fölött, a Grand-kanyonnál, az ausztráliai Ayers Rocknál, a kamcsatkai Gejzírek völgyébe, Réunion szigetén a Piton de la Fournaise vulkánnál, Hawaiin második nekifutásra a Kilauea lávafolyásai fölé, Alaszkában kétszer is, úgyhogy a mérleg végül is pozitív. Persze, a mostani fenemód bosszantott. Közelről megnézni a lávadómot, a kitörés óta újjászületett kráterbeli kis gleccsert már sosem lesz alkalmam.
Ennyi jutott nekünk a St. Helensből 2012-ben
A hegy lábánál elterülő törmelék- és iszaptakaróba hatalmas barázdákat vájt az erózió
Még rosszabbul járunk a Cascade-hegység óriásánál, a Mount Rainiernél. 4400 métert alulról verdeső gleccserek borította fenséges kúpjából gyakorlatilag semmi sem látszik. Sok száz látogatóval együtt bosszúsan botorkálunk a parkolóban a jókora hófoltok között. Szerencse, hogy 1985-ben teljes pompájában láthattam a földről, 90-ben pedig még a levegőből is.
Szép időben ilyennek láthattuk volna a Mt. Rainiert...
..helyette ezt kaptuk
Seattle-ben, Washington állam legnagyobb városában állítólag mindig esik; most nem, de készül. Kétszer jártam itt korábban, gyönyörű napsütésben. Ugyanúgy áthajtunk rajta, mint Portlanden. Ha már erre vezet az utunk, átgurulunk a North Cascades Nemzeti Parkon is. Ellentétben a Cascade-hegység déli részével, itt nem vulkáni, hanem ősi metamorf kőzetek uralkodnak, a csúcsok nagyjából a Tátra ormainak magasságáig emelkednek. A park területén állítólag több a gleccser, mint bárhol másutt Amerikában (Alaszkát nem számítva), melyekből persze egyet sem látunk; ezt a vidéket nem autósok számára alakította a természet.
Esős, borús volt aznap a North Cascades Nemzeti park is
Miként a viszonylag közeli Glacier Nemzeti Parkot sem, mely gyakorlatilag összefügg a szomszédos Kanada védett területeivel. Késő délután érkezünk a kapujában álló kisvárosba, nem túl bizalomgerjesztő időben. Mondom, aludjunk meg itt, talán holnapra… Mire Bálint: guruljunk be egy kicsit, majd meglátjuk. Negyedórán belül zuhogni kezdett az eső. Megyünk tovább, nem bírtam lebeszélni, pokoli mérges voltam rá. Azt persze az útikönyvből már tudtuk, hogy gleccserek látványára itt sem számíthatunk, főként azért nem, mert távol vannak az úttól, másrészt meg, ami volt, az a jégkorszakban volt, s mára alig 25 aktív jégár maradt, azok is erősen zsugorodnak. Csakhamar egy legendás útra érünk, amit Going-to-the-Sun (kb. út a Naphoz) útnak neveznek. 1921-ben kezdték építeni, s ez volt az amerikai autós turizmus első megnyilvánulása. 1933-ban fejezték be, s a 80-as években kezdődött felújítása ma is tart. Olyannyira, hogy többször is meg kell állnunk, hogy elengedjük a szembejövő forgalmat. Fotózáshoz megállni, kiszállni lehetetlen, itt, ha lehet, haladni kell. A táj az esőben, felhőben misztikus látványt nyújt. Igazából csak később, egy útifilmből tudtam meg, mit mulasztottunk. Itt már nem a Cascade, hanem a Sziklás-hegység zömmel üledékes kőzetekből felépült két vonulata húzódik, ámde egy hatalmas geológiai felfordulás úgy 170 millió éve másfél milliárd éves kőzettömeget tolt a fiatalabbak fölé.
Kocsiból lőtt kép zuhogó esőben a Glacier Nemzeti Parkban
Az elpusztult erdő alatt már sarjad az új
A két park között még – némileg váratlanul – belefutunk egy ember alkotta látványosságba is: ez a Grand Coulee gát. 1933-ban, a nagy válság idején kezdték építeni, részbe arra, hogy a környező területeket a felduzzasztott tóból öntözhessék, másrészt energiatermelésre. Maga a Grand Coulee egy meglehetősen régi folyómeder. Ez itt a gránit alapzatú, de jórészt bazalttal fedett Columbia-plató. Már jó ideje feltűnt a geológusoknak, hogy a platót sok helyütt mély, meredek falú kanyonfélék szabdalják, de a keletkezésüket csak a 20. század utolsó harmadában sikerült tisztázni. Az történt ugyanis, hogy a pleisztocén jégkorszak utolsó jeges fázisában egy hatalmas jégnyelv nyúlt le délre, a mai Kanada felől, és felduzzasztott egy olvadékvíztavat, amit az utókor Missoulának nevezett el. Amikor a jéggát már nem bírta el a mögötte felgyülemlett víz óriási nyomását, átszakadt, és özönvíz zúdult a tájra. Mindez pár nap leforgása alatt történt és a roppant erős erózió mélyedéseket vájt a tájba, melyek napjainkban jórészt szárazak. Nos, ezek egyike a Grand Coulee is. Itt épült fel a Columbia folyó elgátolásával a hatalmas betongát, amit az idők során továbbfejlesztettek, a Grand Coulee-t magát pedig az oda átszivattyúzott víz, vagyis tó tölti ki, amit öntözésre használnak. Mondjuk, minek itt öntözni, hiszen most (vagyis ottjártunkkor) is szakad az eső, de hát ők jobban tudják.
A Grand Coulee gát és erőmű
Mire kiértünk a Glacier parkból, napsütés és szivárvány fogadott. Átkeltünk a vízválasztón, mely ráadásul hármas; a vizek innen a Csendes-óceánba, a Hudson-öbölbe, valamint a Mexikói-öbölbe folynak. Egyúttal búcsút mondunk az esőnek is. A csapadékot szállító felhőtömegek fennakadnak a kontinens nyugati peremén húzódó hegységeken, tőlük keletre már kezdődik a préri. Két motel kínálkozik szállásra, az egyik pokoli drága, a másik lepusztult, a harmadik már be is zárt. Akkor hát irány Montana. 120 kilométert hajtottunk még aznap este, mire települést találtunk; közben csak elszórt farmok, legelők.
A montanai préri, a háttérben a Sziklás-hegység
Így megy ez másnap is, vágtatunk Montana néptelen útjain, amikor váratlanul ránk villant egy rendőrkocsi hátulról. Annyi amerikai filmet lát az ember, többnyire igen határozott, előbb-lő-aztán-kérdez zsarukkal. Persze, illedelmesen megállunk és a kocsiban maradunk, ahogy kell. Ő tőlünk úgy 30 méterre áll, előregyalogol. Gyorsan megbeszéljük, hogy előadjuk az amerikai viszonyok között járatlan európai turistát. A járőr először is közli, hogy alaposan túlléptük a megengedett sebességet (nem osztott pályás vidéki országúton ebben az államban 70 mérföld, vagyis 113 km/h), mi több, ezen az útszakaszon a mienkénél nagyobb sebességet még nem mértek. A rekordunk 106 mérföld volt, kereken 170 kilométer. Miközben ellenőrzi a papírokat, azzal érvelünk, hogy még nem szoktunk hozzá a mérföldben való számoláshoz, és persze megy a szánom-bánom, hogy soha többé. Ha nem külföldi volna, már vinném is a börtönbe, mondja Bálintnak, aztán kiegyezünk 106 dollár helyszíni bírságban. Az itthoni tarifákhoz képest olcsón megúsztuk (kb. 25 ezer Ft – bizony, akkoriban még ennyit ért a forint). Az országúti járőrök kocsijában a számítógép kapcsolatban áll az egész állami rendszerrel, úgyhogy bekerültünk Montana bűnügyi nyilvántartásába, s ettől kezdve csakugyan a határon hajtottunk. Na jó, amikor átértünk Wyomingba, néha azért kicsit jobban odaléptünk.
Amikor áthaladtunk egy-egy kisvároson, vagy megálltunk tankolni valamelyikben, eltűnődtem: vajon milyen lehet itt élni? Lakik ott mondjuk két-háromezer ember, van egy jól ellátott szupermarketje, minimum két benzinkútja, legalább egy gyorsétterme, temploma. (Talán több is – Amerikában annyi felekezet, gyülekezet van, mint égen a csillag. Amikor 1997-ben Alaszkában jártam, valamelyik kisvárosban – Valdez volt, vagy Seward, a fene se emlékszik – kezembe akadt egy a várost bemutató brosúraféle. Kb. 3-4 ezer lakosra jutott 28 felekezet, szekta stb. temploma, imaháza, tudom is én, micsodája.) Van persze seriff, tűzoltóság, használtautó-kereskedés, talán még középiskola is. Nagyjából ezek a munkaadók, meg persze a többnyire családi kisvállalkozások. Innen kitörni – a világ egyik legfejlettebb országában – legalább olyan nehéz lehet, mint nálunk egy borsodi kis faluból. A többség alighanem soha életében nem jut el egy nagyvárosba. Ez nem Hollywood – ott ragadsz, megnősülsz/férjhez mész, felneveled a gyerekeidet, akik közül egy talán eljut – nem, nem a Harvardra, a Berkeley-re, hanem valami középváros siralmasan gyenge főiskolájára. Apa a hétvégén baseball-labdát dobál a fiainak, anya harminc múltával már fonnyadni kezd, a lányok tízéves korukban festik a körmüket. Időnként meghívják a szomszédokat barbecue-ra, eszik a saját készítésű hamburgerüket és nagyon büszkék rá, hozzá pocsék, olcsó sört isznak, évente egyszer rendeznek valami idétlen fesztivált, csak hogy történjen valami, hogy hagyományt teremtsenek… Ilyennek képzelem az életet a kisvárosi Amerikában – és talán tényleg ilyen is.
Mi viszont kora délután már vígan vetjük bele magunkat a Yellowstone gyönyörűségeibe. A világ első nemzeti parkja (1872-ben lett az) és sok más tekintetben is az első. Területe valamivel meghaladja a legnagyobb magyar megyéét, Bács-Kiskunét. Azt se feledjük, hogy még a legalacsonyabb pontján is kb. 1600 méterrel járunk a tengerszint fölött, a hatalmas kalderát (üstöt) pedig 3000 méter fölé nyúló hegyek, csúcsok veszik körül. (A kisvárosi amerikai egyébként valószínűleg soha életében be nem teszi a lábát egyetlen világszép nemzeti parkba sem. Az én amerikai unokatestvéreimnek, pedig diplomás mind a kettő, alighanem soha eszébe sem jutott, hogy kibéreljenek egy lakókocsit és végigjárják ezeket a csodákat.) 1985-ben befizettem egy kétnapos hop on-hop off túrára, vagyis olyan buszra, amiről akkor és ott szálltam föl-le, amikor és ahol akartam, de így is sok minden kimaradt. A Mammoth melegforrások semmiképp. Társaim még nem jártak a parkban, úgyhogy ismét beígértem a csodát. A csoda most is elmaradt. A hatalmas kiterjedésű mésztufateraszok egy része teljesen kiszáradt és pusztul. Nem, nem az ember… A vidéket időnként megrázó kisebb-nagyobb földrengések miatt egyes források időnként elzáródnak, elapadnak, aztán idővel újra aktívvá válnak. Néhány szép, vízzel borított képződményt azért találunk. De miért van itt mésztufa? Azért, mert a források áthaladnak egy törésvonalon, s az ottani kőzetek mészkövek, melyekből tömérdek (napi 2 tonna!) kalcium-karbonát oldódik ki. Mindemellett a forró vízben algák, baktériumok tenyésznek, melyek – a kicsapódó ásványokkal együtt - szépen beszínezik a képződményeket – ezért nem olyan hófehérek, mint a törökországi Pamukkale mésztufateraszai.
A Mammooth melegforrások 2012-ben
...és 1985-ben
Aztán egy másik csalódás. Elmegyünk a Roaring Mountainhoz, mely nevét – üvöltő hegy – arról kapta, hogy a múlt század elején a fumarólák olyan hangosan törtek fel, hogy kilométerekről hallani lehetett a süvöltésüket. 1985-ben még úgy láttam, hogy a hasadékokon buzgón törtek fel a gőzök-gázok – most, délután, semmi. No de másnap reggel ismét arra jártunk és csoda történt: orrán-száján okádta a gázokat. Kissé megnyugodtam.
A Roaring Mountain délután...
...és másnap reggel
A Yellowstone-folyó Grand-kanyonja, két nagyszerű vízesésével, egyik szakaszán pompás, oszlopos elválású bazaltjaival és persze a sárgás-rózsaszínű névadó kőzetével (riolit, melynek vastartalmú ásványai a hidrotermális tevékenység hatására oxidálódtak) még a régi. És persze a megszámlálhatatlan gejzír és melegforrás, iszapfortyogó, megannyi színnel, szaggal, hanghatásokkal.
A Yellowstone Grand Canyonja
...és vízesése
Egy sor láva, egy sor tufa - és így tovább
Színorgia
Ilyen kékség talán nincs is - de van!
Iszapfortyogók
Gejzírek tucatjával
Végre eljutottam a Grand Prismatic forráshoz is, ami 85-ben kimaradt. 110 méteres átmérőjével, a mély, azúrkék medencét körülölelő, baktériumszőnyegektől és ásványkiválásoktól vörös karimájával a park egyik legszebb látványa, kár, hogy teljes valójában csak a levegőből bontakozhatna ki mindez. Igazán építhetek volna a közelébe egy tájba illő kilátót. Legalább olyan lenyűgöző a Hajnalka-medence (Morning Glory Pool) mely vörös-sárga-zöld-kék színkombinációjával örvendezteti meg a látogatókat, akik az elmúlt években nem röstellték teledobálni pénzérmékkel és egyebekkel, úgyhogy a „reggeli dicsőség” (ez a hajnalka angol nevének szó szerinti fordítása) lassan fakuló dicsőséggé változik.
A Grand Prismatic forrás
A Morning Glory medence
Végre látok néhányat a park ikonikus állataiból, a bölényekből is. Megszokták már az ember jelenlétét, békésen legelésznek, heverésznek az út mentén, és éppen iszonyúan vedlenek.
Legelésző-pihenő bölények
Na, mi van? Versenyezzünk? (fotó a kocsiból)
Az igazi szuperprodukció azonban az Old Faithful. A világ leghíresebb gejzírje 65–91 percenként lövelli ki 32–56 méter magasba a gőzölgő vízoszlopot (a periódusidő és a vízmennyiség az előző kitörés függvénye). Többen tolongtunk körülötte, mint egy átlagos itthoni első osztályú futballmeccsen. Attól tartok, a látogatók jó részének fogalma sincs arról, hogy egy óriási vulkáni képződményben élvezkedik, ami – ha nem is bármikor, de valamikor a jövőben kitörhet, méghozzá elképzelhetetlen erővel, iszonyú pusztítással. Ilyesmi utoljára kb. 630 ezer éve történt, előtte pedig 1,3, ill. 2,1 millió éve. A robbanásból származó törmelék beterítette fél Amerikát. Belegondolni is szörnyű, mi történne, ha hasonló napjainkban esne meg.
Az Old Faithful nekikészül...
...aztán kilő
A közönség (egy része)
Kelet felé hagyjuk el a parkot, s megszállunk Cody városában. Nevét egyik alapítójáról, William Codyról kapta, ami, azt hiszem, nem túl sokat mond. És úgy, hogy Buffalo Bill? Na, ugye? A vadnyugat egyik 19. századi emblematikus, kalandos életű figurája arról kapta becenevét (Bölény Vili), hogy éveken keresztül bölényhússal látta el a Kansas Pacific Vasúttársaság munkásait, s ehhez több mint 4000 bölényt lőtt le. Legendává azáltal vált, hogy valós-kitalált történeteivel haknizott szerte Amerikában. Bennünket azonban sokkal jobban érdekel a nem túl messzi Devils Tower, mely ugyancsak a Nyugat egyik meghatározó tájképi eleme, számtalan film „szereplője”. 265 méterével kolosszusként magaslik ki a környező vörös homokkövek közül. Oszlopos elválású kőzetei nagyjából 60 millió éve keletkeztek, nagy valószínűséggel egy vulkán kürtőkitöltéseként, ám nem bazalt, hanem világosszürke, aprószemcsés bázisos kőzet, fonolit alkotja. És sokan fel is másznak rá, többnyire engedéllyel.
A Devils Tower
...és orgonasípjai
De miért menjen az ember Dél-Dakotába? New York, Washington, Florida, Kalifornia egyértelmű, de mi az ördög világra szóló látnivalót kínálhat egy nagy kiterjedésű, de teljesen vidékies közép-nyugati agrárállam. Valószínűleg ez mocoroghatott az ott élők fejében is, amikor egy helybeli történész 1923-ban azt ötlötte ki, hogy egy hatalmas gránithegy oldalába vadnyugati hősök alakját kéne belefaragni. A munkával megbízott dán származású szobrász, Gutzon Borglum azonban nem találta megfelelő minőségűnek az eredeti helyszín, a Needles (Tűk) sziklacsoport gránitját, arról nem is szólva, hogy a hely szentnek számított az indiánok számára, és persze erősen tiltakoztak. Így került szóba a Rushmore-hegy, s közben az alakok személye is változott. Négy történelmi jelentőségű elnök gigantikus mellszobráról szólt a terv, de végül beérték 18 méter magas fejekkel. Így került 1927 és 1941 között a sziklába (balról jobbra) George Washington, Thomas Jefferson, Theodore Roosevelt és Abraham Lincoln fejszobra. Mintegy 400 ezer tonna kőzetanyagot mozgattak meg, dinamittal és kézi erővel. A törmelékkupacok ma is látszanak a hegy lábánál. Az időközben Nemzeti Emlékhellyé előlépett látványosság csakugyan vonzónak bizonyult. A látogatók éves száma meghaladja a 2 milliót, bennünket is beleértve. Délután érkeztünk, a hegy már ellenfényben volt, ezért kora reggel újra felkerestük. Ez az ideális idő, a hegy ezen oldala ugyanis délkeleti tájolású.
A Rushmore-hegy délután ...
...és reggel
Borglum makettje az eredeti elképzelést mutatja
Dél-Dakotának van azonban egy szenzációs természeti látványossága is: a Badlands Nemzeti Park. Kőzetei, főként homok, agyag, a kréta időszak végétől egészen az oligocén kezdetéig telepedtek le tengerekből, folyókból, de voltak itt trópusi erdők, szavannák, sőt vulkáni hamurétegek is lerakódtak. Ez a zagyvalék az idők során valamennyire összecementálódott, de a vizek kényük-kedvük szerint szabdalják, pusztítják, átlagosan évi 2–3 centis mértékben. A sokféle kőzet változatos színvilágot, az erózió pedig elképzelhetetlenül gazdag formakincset hozott létre, ráadásul változatos ősmaradvány-együttest kínálnak a kutatóknak. Már a 19. század közepétől járnak ide fosszíliavadászok. Hogy a badland szó pontosan honnan ered, nem tudni (Amerikából biztosan), de rengeteg van belőlük a kontinens nyugati felében. Rossz föld – egyszerűen ezt jelenti, vagyis olyan vidék, ami az égvilágon semmiféle megélhetési módot nem kínált a korai telepeseknek. Idővel a szó geomorfológiai terminus technicussá vált, világszerte így nevezik a hasonló vidékeket. Nekünk viszont káprázatos látványt nyújtott.
Ilyen a Badlands
Közeledünk Coloradóhoz, a tévében látjuk, hogy Colorado Springs környékén hatalmas erdőtüzek dúlnak, egyiket mi is súroljuk. Egész utunk során tömérdek leégett erdőt láttunk, de szerencsére azt is, hogy az állva meghalt üszkös fák alatt sarjad az új élet. A természet korrigál. Fél napra még felugrunk a Sziklás-hegység (Rocky Mountain) Nemzeti Parkba, mely bár korántsem reprezentálja e nagyszerű hegység pompáját, de azért nyújt belőle némi ízelítőt, és mi is kitöltöttük a ránk szabott időt. Amikor felértünk a 3446 méter magas Berthoud-hágóra és kiszálltunk, nekem valahogy nagyon ismerős volt a táj. Elég jó emlékszem az 1985-ben itt készített diáimra, úgyhogy megpróbáltam egy hasonló képet lőni. Az még hagyján, hogy sikerült, de hogy még a hófoltok is szinte pontosan ugyanott legyenek...
Berthoud-hágó, 1985
...és 2012
Denverből már megint semmit sem láttunk, igaz, nagyon nem is erőlködtünk, a repülőtéri autókölcsönzőben viszont, ahol leadtuk az ezüst Malibut, felismert bennünket az a (feltehetően indiai származású) fickó, aki egy évvel korábban is kezelte az ügyeinket. A java azonban még hátravolt. Jegyünk nem egymás mellé szólt útitársaimmal, én pedig kikaptam egy – testvérek között is – 150 kiló körüli pasast, akinek borzalmas méretű ülepe szó szerint átfolyt az én ülésemre is, úgy harmadrésznyit elfoglalva azt. Persze, azonnal szóltam az utaskísérőnek, mégse így utazzak már több mint nyolc órát Frankfurtig. Sajnálom, nincs több üres helyünk. Akkor hívja ide a vezető utaskísérőt. Most nem ér rá, majd a felszállás után. Hát, tényleg, jön is tetőtől talpig Lufthansába öltözve egy középkorú úr, kérdi, mi a probléma. Uram, nem látja? Hát igen, de sajnos… Dehogy nincs, a business osztály ott volt előttünk, jó pár üres üléssel. Sajnos oda nem ültethetem át. Na, akkor kivertem a balhét. Nekem nem kell a pezsgőjük meg a lazacuk, csak emberi körülmények között szeretnék utazni. Különben Lufthansa-törzsutas vagyok, panaszt fogok tenni, soha többé Lufthansa, és mellesleg turisztikai szakújságíró vagyok (túl nagyot nem is hazudtam). Öt perc múlva lett ülőhelyem, igaz, nem a businessen, hanem beszorítva egy négyes sor belsejébe – de lett! Reggeliosztás. Jön az utaskísérő, rám néz és kérdi: Ön Miszter Mohamed (vagy Ibrahim, tök mindegy)? Ön szerint úgy nézek ki? (Nem vagyok ugyan se szőke, se kék szemű, de azért elég jól áthatóan nem arab.) A helyzet ugyanis az, hogy a jobb légitársaságok vallási és egyéb kívánalmaknak megfelelő étkezésben részesítik utasaikat, s ezek szerint nekem muzulmán reggelit kívántak szervírozni. Szóval, nem én vagyok. De akkor hol van Miszter Mohamed (vagy Ibrahim)? Én honnan tudjam? Elég baj, hogy önök nem tudják…
Ez volt a tizenhatodik (ebből hét az Egyesült Államokban, a többi a latin részén) utazásom Amerikában és egyben az utolsó is. Most már elégedetten mondhatom el, amivel kezdtem is: „nekem ebből ennyi volt”.
Előző rész itt: https://nemethgeza11.blog.hu/2020/08/23/az_ut_vege_9_fejezet_bucsu_amerikatol_1_resz
A még előzőbb részeket keressétek az archívumban. Hawaii, Antarktisz, Grönland, Laosz, Vietnám, Spitzbergák, Jemen, Patagónia, Indonézia, Venezuela, Kamcsatka, Líbia, Sri Lanka, Burma, Galápagos, Etiópia és egyéb nyalánkságok!