Oázisból sivatagba - Egyiptom, 2011
Egyiptomba többnyire két céllal érkeznek a turisták. 1. Hogy megnézzék az ókori műemlékeket. 2. Hogy egy-két hetet heverjenek/búvárkodjanak valamelyik Vörös-tenger menti üdülőhelyen, és telezabálják magukat egy négy-ötcsillagos hotelben a svédasztalnál. De hogy mi van a Nílustól meg a deltától pár kilométerre keletre meg nyugatra, arról a többségnek csak halvány fogalma van. Nyilván sivatag, konkrétan a Szahara, tömérdek homok. Nos, nem egészen. Van homok is, de sokkal kevesebb, mint hinnénk. A Szaharát ugyanis nagyobbrészt kő alkotja, amiből persze idővel homok lesz.
Az egyik különlegesség, amiért mi idejöttünk, a Fekete sivatag, ami többé-kevésbé tényleg fekete. Ezen a vidéken az alapkőzet jó részét közel 100 millió éves folyóvízi-tengeri homokkövek alkotják, melyekre később mészkő települt. És ekkor jön a meglepetés: vulkáni kőzetek! A vulkánosság kb. 30 millió éve kezdődött, bazaltos, dolerites (a dolerit szintén lávakőzet) jellegű volt, és elég hosszú ideig elnyúlt. A működést nagyjából 18 millió éve hasadékkitörések zárták le, melyek több helyen oszlopos elválású képződményeket is produkáltak. A bazalt sok helyütt sapkaként fedte be az üledékes alapkőzeteket és ahol tehette, megvédte őket a lepusztulástól. A táj tele van hasonló magasságú, kúpszerű dombokkal, melyek vulkánszerű megjelenésűnek tűnnek, de nem azok! Hanem tanúhegyek, az eredeti felszín magasságát úgy-ahogy megőrző kiemelkedések, melyeknek az oldalába a szél ösztökélésére már fel-felmászik a sárgás színű homok is.
Ilyen a Fekete sivatag - oszlopokká dermedt lávafolyások
Pusztul a bazalt
Megállunk teára egy fogadónál, ahol langyos forrás fakad (ámbár azt hiszem, fúrták), aztán kihűlve csorog tova, beleveszve a sivatagba. A tulajdonos, fokozva a hely vonzerejét, nagy leleménnyel keresztülvezetett egy kis patakot az épület belsejében. A turisták nyilván zabálják, csak hát turista mostanság (2011 decemberében) sehol. Aztán szürreális látvány tanúi vagyunk. A fogadó mellett elviharzik egy kb. száz állatot számláló tevecsorda. No de mi abban a szürreális, ha sivatagban tevét lát az ember? (Egyet, ötöt, tízet láttam már, de ennyit…) Talán az, hogy visszaidézi azokat az időket, amikor még hatalmas karavánok járták a Szaharát, megpakolt tevékkel. Ezek nincsenek fölmálházva, alighanem legelni hajtják őket, s ahogy jöttek, percek alatt sűrű porfelhőt kavarva el is tűnnek a pusztaságban.
Ha már turista nincs, egy helybeli srác élvezi a langyos fürdőt
Patak a fogadó közepén
Tevék jönnek...
...tevék mennek
A „Kristályhegy” nevű képződmény szinte kaput képez a Fehér sivatagba. Először is, nem hegy, ám feltétlenül kristály. Első látásra úgy fest, mint egy felszakadt barlang, de nem az. Amikor a Bahariya és Farafra oázisok közötti utat építették, egyszerűen beleszaladtak, és egy részét, merő óvatlanságból, le is rombolták. A kristályok az utóvulkáni működés során feltörő meleg vizes oldatokból váltak ki, és bár a legtöbb internetes forrás kvarcnak tünteti fel őket, inkább bízzunk egy a terepen hajdan dolgozó szakember helyzetértékelésében, aki kalcitként és baritként írja le őket.
A "Kristályhegy"
Kalcit- és baritkristályok
Valahol itt kellene állnia a Fehér sivatag Nemzeti Park bejáratának, de azt a forradalom idején felgyújtották (vajon ki és miért éppen ezen élte ki a haragját), a parkőröket nem fizették, szerteszét széledtek, így aztán nincs belépődíjszedés sem. A parkot 2002-ben hozták létre mintegy 3000 négyzetkilométeren. Kőzetei a kréta időszak folyamán (kb. 100–80 millió éve) itt terjeszkedő tengerben rakódtak le – zömmel laza szerkezetű, apró ősmaradványokkal teli krétamészkövek. A tenger visszavonulása óta, nagyjából 20 millió éve itt az erózió az úr. Amit a szél egyáltalán képes a laza kőzetből kialakítani, azt itt megtette és teszi ma is. Az áramvonalas formák arra utalnak, hogy nagyjából állandó irányú szelek alakítják a tájat. Az ilyen formákat nevezi a szakirodalom az ujgur eredetű jardang szóval, amit Sven Hedin svéd kutató 1903-as belső-ázsiai utazása nyomán honosított meg Európában. Nagyon jellegzetesek például a szfinx-sziklák, melyeknek a szél felőli oldala a szfinx háta, a szélárnyékos pedig a feje. Itt aztán szabadon szárnyalhat a fantázia; bármibe bármit beleképzelhetünk. Mondjuk, a gomba alakú sziklákhoz nem nehéz gombákat társítani, van is belőlük bőven, száruk már többnyire erősen elvékonyodott. Ennek az a magyarázata, hogy a szél mindig a talaj közelében hordja a legnehezebb, legkeményebb homokszemcséket, melyek értelemszerűen az alsó rétegeket pusztítják. A gombák kalapja is igen változatos formájú; itt viszont arról van szó, hogy a felépítő üledékrétegek más-más keménységűek, és az egyes rétegek sem homogének, így a lepusztítás eszerint válogat (ezért is nevezik szelektív eróziónak). A „Sátrak” nevezetű képződmények erősen lealacsonyodott kis kupacok, simán elmennének díszletként valami sci-fi filmbe. Mindemellett az egész tájat átlengi valamiféle földökívüliség, különösen így, hogy magunk vagyunk. Két nagy sátor (azok is fehérek) vár itt legalább száz turistára, most éppen kétfős ellátó brigáddal, de a pár óra alatt, amit ott töltöttünk, talán egy kocsi ha eldöcögött a környéken.
Rögvest megérkezünk a Fehér sivatagba
Kőgombák minden mennyiségben és változatban
Kedvencem, a "fej"
Szfinx-szikla
Ez már tiszta sci-fi
Szabad a képzelet
Az előzetes tervek szerint itt töltöttük volna az éjszakát, sátorban, csillagfényes romantikával, tábortűzzel, ám tekintettel a meglehetősen hűvös, szeles időre (14-15 fok lehetett) és egyre fokozódó, még Siwában összeszedett náthámra, no meg elkényelmesedett mivoltunkra, úgy döntöttünk, visszatérünk Bahariyába. Ha már ott voltunk a közelben, beugrottunk a Farafra oázisba is. Úgy 5000 lakója lehet, zömmel letelepedett beduinok. Azt mondja az írás, hogy nagyjából száz forrás fakad a területén, látnivaló azonban semmi. Földszínű vályogházak (parabolaantennákkal!), teljesen „szétolvadt” erődszerűség. Mégis megérte, mert a visszaúton életem talán legcsodálatosabb egét (napnyugtát) fotózhattam a sivatag közepén.
Egyik legszebb naplementém
Egészen különleges látnivalókat kínál viszont a Bálnák völgye, a Wadi Al-Hitan, mely mintegy 150 km-re délnyugatra fekszik Kairótól. Egy idő után le kell térnünk a műútról és először vesszük igazán hasznát a terepjárónak a süppedő homokos csapáson. Az első bálnacsontokat ugyan már 1904-ben felfedezték itt, ám a részletes őslénytani feltárása csak az 1980-as években zajlott le, jórészt azért, mert a terepviszonyok miatt nehezen lehetett megközelíteni. A hozzáértők talán sehol másutt a világon nem követhetik így a bálnák evolúcióját, mint itt. Talán nem mindenki tudja, hogy a bálnák szárazföldi állatokként kezdték pályafutásukat, mielőtt tengeri emlősökké váltak. Találtak még itt krokodil-, cápa-, teknős- rájamaradványokat stb. is, kereken négyszázat. Valamennyien a középső- és késő-eocén tengerben éltek. A legnagyobb itt talált bálnacsontváz alapján az állat hosszát 21 méterre becsülik. A legősibb példányoknak még öt ujjban végződő uszonyaik voltak, sőt fejlett és erős hátsó lábaik, fogaik alapján pedig egyértelműnek tűnik, hogy ragadozók, húsevők voltak.
Úton a Bálnák völgyébe
Amikor a Tethys-óceán fokozatosan visszavonult észak felé, vastag üledékrétegeket hagyott maga után. A legidősebbek (kb. 40 millió év) főként mészkövek, melyekben már megjelentek a cetfélék. Az erre települő homokkövek is bőséggel tartalmaztak ősmaradványokat, többek között a nagyméretű Basilosaurust és a jóval kisebb Dorudont. Ezek már tengerben éltek, de a Basilosauruson még jól felismerhetők a csökevényes hátsó végtagok. Bár a cetfélék evolúciójának legkorábbi ismert képviselőit, pontosabban azok maradványait Pakisztánban és Indiában találták, ilyen nagy mennyiségben és ilyen jó megtartásban sehol nem fordulnak elő fosszilis cetfélék, mint itt, úgyhogy nem véletlenül lett e hely természeti világörökség. Rajtunk kívül talán négyen-öten lézengtek a környéken.
Bálnacsontok
Őszintén szólva, engem a bálnafosszíliák hoztak a legkevésbé lázba, annál inkább a vidék fantasztikus formakincse. Az idővel is hatalmas szerencsénk volt; a vakítóan kék égen el-elúszkáló felhőkkel csatázó napsütés hol egyik, hol másik erózió faragta kőalakzatot világította meg. Az uralkodó kőzet itt a homokkő (kisebb részben iszapkő, vagyis aleurolit – agyag- és homokfrakció közé eső szemcsékből összeállt üledékes kőzet), mely köztudottan a szél-szobrász kedvenc alapanyaga. Az ember szinte cukrászdában érzi magát, annyi a minyon formájú alakzat (hogy aztán a fallikus szimbólumokra hajazó formákról ne is beszéljünk), vagy éppen a buddhista sztúpákra emlékeztető kúp. A homokköveket sűrűn tarkítják tafonik, melyek vagy tengerpartokon, vagy sivatagos területeken fordulnak elő, ám kialakulásukra máig sincs egyértelmű magyarázat (de magának a szónak az eredete is vitatott); csoportosan megjelenő, szövevényes eróziós bemélyedések.
Eróziós formák: a sztúpa
Mindenkii arra asszociál, amire akar
Minyonok
Tafonik közelről
Még egy megálló Kairó előtt, csak mert „benne van” (a programban): félórás csónakázás a Qarun-tavon, melyet egy az i.e 18. században uralkodó III. Amenemhat fáraó által építtetett csatorna, a Bahr Yussef lát el vízzel, a Nílusból. Ez már itt a Fayyum oázis, mely az ókori Egyiptom egyik legfontosabb éléskamrája volt. Láthatóan ma is az, most éppen a paradicsomnak lehet nagy szezonja. Mindenféle rendű-rangú-méretű jármű, rokkanásig rakva paradicsommal, igyekszik Kairó felé. Mi is igyekeznénk, de amikor úgy Giza magasságába értünk (igen, látszottak a piramisok), elkezdett bedugulni minden létező út, amit sofőrünk ismert. Csütörtök este volt, muzulmán barátainknak ez olyan, mint nekünk a péntek délután. De vajon mi vár ránk a városban?
Egy nappal hazaindulásunk előtt értünk vissza Kairóba; azt a napot ágyban, párnák közt töltöttem, heveny náthával küszködve. De mit láttam a tévében! Női kézilabdameccset. Az egyik csapat néhány játékosa kendővel a fején, mackóruhában játszott. Hát, én nem bánom, ha ennyire takargatni akarják magukat…
Iszlámosított kézilabdameccs
Bálint még délelőtt kiment ezt-azt vásárolni, én kora este merészkedtem ki vele az utcára, végül is enni kéne valamit. Vezetőnk előre megmondta, mostanában errefelé úgy megy, hogy péntekenként, ima után, ha esik, ha fúj, tüntetni szoktak a Tahrir téren. Kis szállodánk recepciósa interneten követte a fejleményeket, s amikor elindultunk, már jelezte, hogy tart a szokásos tüntetés. Az utcán (igaz, hogy a Tahrirral ellenkező irányba mentünk) ennek semmi jelét nem láttuk. Családok korzóztak, minden üzlet nyitva… Mire visszaértünk, emberünk jelentette, hogy már van egy halott…, aztán még több. A szálloda előtti főutcán mentőautók rohangáltak, amúgy a forgalom egy csapásra alábbhagyott. Elgondolkodtunk, nem kellene-e azonnal taxiba vágni magunkat és kitépni a repülőtérre. Végül is maradtunk. Az éjszaka „termése” úgy tucatnyi halálos áldozat volt, ami megfelelt a pénteki nagy átlagnak. Nagyon szomorú ezt ilyen ridegen leírni, de ez volt akkor az egyiptomi valóság. Másnap reggel rendben hazarepültünk.
Búcsú Egyiptomtól
(Legközelebb Dél-Afrikával folytatom)
Korábbi részek itt:
https://nemethgeza11.blog.hu/2020/04/04/az_ut_vege_6_fejezet_egyiptom_1_resz
https://nemethgeza11.blog.hu/2020/03/29/az_ut_vege_5_fejezet_a_negy_sarok_egyesult_allamok_3_resz
https://nemethgeza11.blog.hu/2020/03/21/az_ut_vege_5_fejezet_a_negy_sarok_egyesult_allamok_2_resz
https://nemethgeza11.blog.hu/2020/02/23/az_ut_vege_4_fejezet_nepal_2_resz
https://nemethgeza11.blog.hu/2020/02/07/az_ut_vege_3_fejezet_nepal_1_resz
