Repülj Buddhával!
Nepál, 2011
Még meg sem érkeztem Nepálba, máris ízelítőt kaptam az országból. Úgy két órája várakoztam sokadmagammal Újdelhi repülőterén felszállásra várva, amikor végre konkrét információt kaptunk: Katmandu repülőtere a köd miatt beláthatatlan ideig nem fogad. Szó, ami szó, a kora reggeli órákban az indiai fővárosra is elég sűrű köd telepedett, de éltem a gyanúperrel, hogy a katmandui reptér műszaki felszereltsége megrekedt még valahol a múlt század közepi állapotoknál. Nem tévedtem. Amint utóbb megtudtam, nincs felszerelve műszeres leszállító rendszerrel (ILS), ami a futópálya megfelelő megközelítésében segíti a pilótákat, már ha a gépeken vannak ehhez megfelelő berendezések. Márpedig azokon vannak. Így aztán Katmandut kézi irányítással kell megközelíteni, ami azért is veszélyes, mert a reptér egy elég keskeny, 1340 méter magas, hegyekkel körülvett völgyben fekszik, és jóformán a város kellős közepén (na jó, attól úgy 5 kilométerre, de a házak között), és csak egy futópályája van. Az, hogy a katmanduit eleve a világ tíz legpocsékabb repülőterei közé sorolják, más kérdés. Végül átrepültük a Himalája déli előhegyeit és baj nélkül betont fogtunk. Ekkor újabb meglepetés ért. Azt már tudtam, hogy Újdelhi olyan időzónában fekszik, mely nem egy, hanem félórát ugrik, ha keletnek haladunk, ám Nepál még ehhez képest is negyedórával előrébb tart; azt hiszem, e téren világviszonylatban is egyedülálló. Meg abban is, hogy nekik van a világon egyedül olyan nemzeti zászlójuk, ami nem négyszög alakú, és azon kevés országok egyike, ahol a szombat pihenő-, a vasárnap (ezzel kezdődik a hét) munkanap.
Már korábbi, laoszi utamnál is drasztikusan csökkent a csoportlétszám (a szokásos 10-12 helyett háromra), itt meg aztán végképp. Már úgy két hónappal elutazásom előtt megtudtam, hogy az angliai székhelyű irodának e januári időpontra nem sikerült több utast toboroznia, úgyhogy egymagam alkotom a csoportot (szerencsére csak csekély ráfizetéssel járt). Így aztán kaptam egy helybeli túravezetőt, autót sofőrrel, arról nem is szólva, hogy szállás gyanánt egy hajdanvolt palotába fuvaroztak. A Shanker a 20. század elején épült egy a király fölé emelkedett miniszterelnöki dinasztia, a Rama jóvoltából, aztán 1964-ben alakították át hotellé. A hajdani pompa a külsőre (mintha kissé befújták volna tejszínhabbal), továbbá az előcsarnok káprázatos fafaragványaira, bútorzatára korlátozódik, a szobák majdhogynem puritán berendezésűek, ráadásul ketté is vágták őket. Nemcsak hosszában, hanem keresztben is. Az eredeti helyiségek belmagassága olyan nagy volt, hogy úgy gondolták, miért ne válasszák szét horizontálisan is. Ilyenképpen pl. az ablak felső része nekem jutott, az alsó meg az alattam lakónak.
A Shanker Hotel
A recepció....
...és a szobám
Aki Katmanduban nem járt a Durbar téren (jelentése: kb. királyi terek), semmit sem látott (más kérdés, hogy még két hasonló van ugyanilyen néven a szomszédos városokban). Ez a régi királyi negyed, tele palotákkal, templomokkal, szentélyekkel, galambokkal, emberekkel, akiknek egy része turista, a többi meg helybeli, és vagy a lábát lógatja, vagy megpróbál rásózni valamit a külföldiekre. Utóbbiaknak egyébként csekély belépődíjat is kell fizetniük, ha be akarnak menni a térre. A vörös téglás, káprázatos fafaragásokkal díszített építmények zöme a 17-18. századból származik, s bár 1934-ben egy földrengés során sok kárt szenvedtek, újjáépítették őket, ha nem is mindig eredeti formájukban. Egyébként valamennyi a nawar etnikumhoz tartozó mesterek keze munkája, miként országszerte úgy 2500 különféle hasonló építmény is. A legimpozánsabb a városnak is nevet adó hármas tetőzetű Kasthamandap templom, de amúgy nehéz a választás. Be sem teszem a lábam egyikbe sem (annyi hindu templomot láttam már); a tér önmagában olyan atmoszférát sugároz, hogy órákat lehet bóklászni a környékén, ami egyébként már jó ideje világörökség. De ha már földrengés… 2015. április 15-én, pár perccel dél előtt egy iszonyú erős, 7,8-as magnitúdójú földrengés pattant ki, kb. 80 kilométerre északnyugatra Katmandutól. Több mint 8 ezren haltak meg, 3 millió fölé tehető a hajléktalanná váltak száma. A főváros is súlyos károkat szenvedett, szép műemlékei közül sok erősen megrongálódott. Az eseményt számos utórengés követte, a legsúlyosabb (7,3M) május 12-én, az előzőtől jóval keletebbre, de ugyanazon törésvonal mentén. Itt gyömöszöli a hajdani óceánban felgyülemlett üledékanyagot a még mindig észak-északkelet felé tartó, évi 4-5 centivel száguldó Indiai-lemez Eurázsiának, s e folyamat eredménye a felgyűrődő Himalája, és a mögötte kiemelkedő Tibeti-fennsík.
A Durbar tér (egy része)
...meg egy másik, avagy amíg tehén van, galamb is van
A Siva templom a 2015-ös földrengés előtt és után
Ez az asszony mintha magát is beledolgozta volna a szőnyegbe
A tér egyik oldalában áll a Kumari Bahal, az élő istennő háza. Háromszintes, vörös téglás épület, a szokásos fafaragásokkal. Némi pénzért (belépődíj) az egyik ablakban megjelenik maga az istennő, aki – egy kislány. Fotózni tilos. A Kumari Devi intézménye az 1700-as évek második fele óta létezik, eredete elég homályos. Némiképp hasonlóan választják ki, mint a Dalai Lámát, mégpedig kizárólag a newar etnikum arany- és ezüstműves kasztjából. Négy–tíz év körüli kislányok lehetnek a jelöltek, megfelelő horoszkóppal, de számít a szemük színe, a fogaik formája, a hangszínük, összesen 32 alapkövetelménynek kell megfelelniük. De még ez sem elég. A jelölteket egy elsötétített szobába zárják, ahol mindenféle rémséges zajok hallatszanak, szörnymaszkos férfiak táncolnak. Aki a legnyugodtabban viseli a tortúrát, az lesz a kumari és családjával beköltözik az említett házba. Évente néhányszor jelenik meg a város utcáin, legfőképpen egy szeptemberi vallási fesztiválom, amikor díszes hintón hordozzák körbe Katmanduban. Addig marad kumari, amíg az első vérzése meg nem jön, aztán újat választanak. Úgy tartják, kumarit feleségül venni szerencsétlenséget hoz, ettől függetlenül ezek a lányok, amint hallottam, teljesen normális életet élnek uralkodásukat követően.
Egy a számtalan newar mestermunka közül
Itt még a kutyának is jut egy newar faragású ablakkeret
Túl sok előzetes elképzelésem nem volt Nepálról. Afféle miniatűr Indiát vártam (némi tibeti beütéssel), ami persze merő ostobaság, hiszen a déli szomszéd óriási és ezerszínű, Nepál pedig hozzá képest csak „százszínű”. Elég kicsi is (másfél Magyarországnyi, kb. 30 millió lakossal), de azért mégis: van saját nyelvük (a nepálit kb. a lakosság fele használja anyanyelvként, plusz még egy csomó egyéb helyi nyelv), a hindi írást használják, a pénznem szintén rúpia, itt született Buddha, ám ennek dacára a népesség kb. 80 százaléka hindu és itt is létezik kasztrendszer. Nepálban viszont nincsenek olyan éles vallási ellentétek, mint a déli szomszédnál. India gazdag, tömérdek szegénnyel, Nepál nagyon szegény, de azért itt nincs olyan tömegméretű feneketlen nyomor, mint amott, ráadásul megindult némi fejlődés (a külvárosokban azért látni néhány kisebb szörnyűséges bódénegyedet). A szegénység sokkal jellemzőbb a vidéki, isten háta mögötti régiókra, ahol viszont nem jártam. Egyszóval „same, same, but different”, vagyis ugyanolyan, csak más. Ez a nyugati hátizsákosok körében módfelett kedvelt, egyébként thaiföldi eredetű kifejezés egész Délkelet-Ázsiában és Indiában is elterjedt és a szóban forgó országok hasonlóságára utal, ahol azért mégis elég nagyok a különbségek.
Pár éve Nepált még úgy emlegették: „a himalájai királyság”. A Himalája maradt, a királyság eltűnt. A már említett Rana-família már a 19. század közepe óta a király fölött állt, ám a múlt század közepétől a népnek egyre inkább elege lett autokrata uralmunkból, úgyhogy némi indiai segítséggel el is takarították őket. A királyok visszavették hatalmukat, a végén még többpárti demokráciával is kísérleteztek, ám 1996-ban a nepáli kommunista (voltaképp maoista) mozgalom felemelkedésével polgárháborús állapotok uralkodtak el. 2001. június elsején emlékezetes vérengzés zajlott le a királyi palotában. Az események elég zavarosak voltak. Ha minden igaz, Dipendra koronaherceg megöl(et)te apját, anyját és hét további családtagot, majd öngyilkos lett. Tettének oka állítólag az volt, hogy családja ellenezte nősülési szándékát, pontosabban a választottját. Öngyilkossági kísérlete majdnem sikerült. Kómába esett, ennek ellenére ő örökölte a királyi címet. Ámde egy percig sem élvezhette ki, mert sosem tért magához, három nappal később meghalt. A megölt király fivére ült a trónra, akit 2006-ban a képviselőház megfosztott címétől és az ország államformáját szövetségi köztársaságra változtatta. E döntés 2008-ban lépett életbe, az ezt követő választásokat pedig megnyerte a maoista párt, mely egy évre rá a vele koalícióra lépett Nepáli Kommunista (marxista-leninista) Párt vezetőjének adta át a miniszterelnöki hatalmat. Ezek fényében nem meglepő, hogy az országban úton-útfélen látni sarló-kalapácsos és vörös csillagos jelképeket. Valamiféle kommunizmusnak azonban egyéb jelét nem látni. Viszont végre béke van, tűrhetően fejlődik a gazdaság, mindemellett óriási a munkanélküliség. Becslés szerint kereken 2 millió nepáli kénytelen külföldön, főleg a Perzsa-öböl államaiban és Malajziában munkát vállalni (mintegy félmillióan járnak át idénymunkára Indiába is). Velük volt tele oda-vissza a gép, a reptéren pedig olyan plakátokkal reklámozzák magukat a bankok, hogy apu rajtuk keresztül küldi haza a pénzt a képen ábrázolt csonka családnak, hogy a sok földi jót meg tudják venni. Apu, persze, mindezért látástól vakulásig dolgozik valami építkezésen, mondjuk Dubajban, és még mindig óriási az igény a külföldi munkára. Ha hotelemből a központ felé mentem, elhaladtam a belügy épülete mellett, ahol ezerszám álltak útlevélért (vagy a fene tudja, miért) a férfiak.
Ha az óvárostól északnak tartunk, megérkezünk Katmandu „turistagettójába”, a Thamel negyedbe. Bő évtizede vált újra felkapottá, és népszerűsége a hátizsákosok körében töretlen; teljes a wi-fi-lefedettség, szó szerint pár forintért lehet külföldre telefonálni, itt van a legtöbb vendégház, olcsó hotel, jobbfajta, de azért nem drága étterem, bár és elképesztő mennyiségű ajándékbolt. Hamis CD-k, DVD-k minden sarkon, ruhaüzletek százszámra, és annyi szuvenír, hogy ha azonnal leállnának a továbbiak gyártásával, akkor is kitartana a készlet a jövő századig. Annak dacára, hogy január lévén még nincs főszezon, rengeteg a turista, nem meglepő módon rengeteg a fiatal kínai nő, akik rogyásig tömött szatyrokkal téblábolnak egyik ruhaüzlettől a másikig. Én is megszabadulok pár dollártól, nem bírok ellenállni egy jó szabású, jakgyapjúból készült dzsekinek, meg egy kasmírpulóvernek. A dzsekit alkalmanként használtam is helyben, kora reggel meg estefelé ugyanis elég hűvös volt. Hogy miért mentem pont januárban? Mert valamivel később az ország egyes vidékein elég meleg van, és sokat esik. A napközbeni 14-20 fokos hőmérséklet nekem pont kellemes, néhol kissé ködös, Katmanduban meg hiába süt a nap, a szmog akkor is homályossá teszi a levegőt.
A Thamel egyik utcája
De ki fogja ezt megvenni - és még százával vannak hasonló ajándékárudák
A Thamel egyébként már az ötvenes évek végétől kedvelt volt a külföldiek körében. Ez az a korszak, amikor a nyugati kultúrából kiábrándult fiatalok elkezdték elözönleni Ázsiát, méghozzá elég jól meghatározott útvonalon (ezt nevezték „hippi-ösvény”-nek), Törökországon, Iránon, Afganisztánon, Pakisztánon át, főként Indiába és Nepálba. Aztán valamelyik miniszterelnök vagy király kiebrudalta a hippiket. Mostanára visszatértek, turisták képében.
Nepáli utazásom – önmagam számára szabott – egyik előfeltétele volt, hogy a programból nem maradhat ki a Chitwan Nemzeti Park. Ez a 100–800 méter közötti magasságú, javarészt síkvidéki, szubtrópusi jellegű vidék az Indiába is átnyúló termékeny Terai régióban fekszik. Neve azt jelenti: a dzsungel szíve, ami nem egészen fedi a valóságot, hiszen szavannás vidékei is vannak. A 19. század végétől jó ideig a nepáli uralkodó osztály kedvenc vadászterülete volt, habár Katmanduból az 1950-es évekig jószerével csak gyalog volt megközelíthető és az út heteket vett igénybe. De ha már az urak ott voltak, maradtak is hónapokig és kedvükre ölték a tigriseket, orrszarvúakat, leopárdokat. További nyomásként nehezedett a különleges élővilágú területre, hogy az északabbi dombvidékekről egyre több szegényparaszt települt át ide, hogy termőföldhöz jusson. A Terai ma az ország legsűrűbben lakott vidéke. A 60-as évek végére a Chitwan erdeinek mintegy 70 százalékát kiirtották (és még DDT-t is bőséggel használtak), és bár először a rinocéroszok kaptak viszonylagos védelmet, már csak 95 példány maradt a húsz évvel korábbi 800-hoz képest. A nemzeti parkot 1973-ban alapították, tíz évvel később világörökség is lett. Az idők folyamán területét kissé növelték és puffezónákat is létrehoztak. Itt még vannak települések és a lakosságnak a téli időszakban megengedik, hogy az embermagasságúnál is nagyobbra növő fűből bizonyos mennyiséget levágjanak, ha takarmánynak, vagy kunyhóik újrafedéséhez szükségük van rá.
Nagy reményekkel érkeztem meg a vendégházak sorozatát felvonultató kis faluba, hiszen szállásom közelében, szó szerint a kertek alatt, már ott a vadon. Bemelegítésként elvittek a közeli „elefánttelepre”. A Chitwanban nincsenek vadon élő elefántok, legföljebb a szomszédos védett területekről téved át néhanap néhány bika, viszont tartanak pár tucatot. Elég szomorú látni a leláncolt lábú behemótokat, melyek, ha majd teljesen megszelídülnek, alighanem turistákat fognak fuvarozni. Szaporítják is őket, ami a szerény látogatóközpont megfakult fényképei alapján a következőképpen történik. Egy mahout (elefántidomár vagy micsoda) felül a bika hátára és miközben az a nőstényen próbál tevékenykedni, irányítja, kormányozza. Nem is értem, hogy ez miért nem megy maguktól az elefántoknak.
Őrizetes elefántok a Chitwanban
Hajnali hétkor akkora köd települ a Chitwanra, hogy amikor első tereptúrámra visznek, csónakkal egy folyón, még nem is látom a víz túloldalát. (Déltájban, amikorra kiderült, kiderült, hogy a folyó nemigen szélesebb 15–20 méternél). Úgy félórát, ha haladtunk, ám a világon semmit se láttam, egy-két majom, néhány merész, vagy szintén rosszul látó vízimadár kivételével. Aztán be, gyalog az erdőbe-mezőbe, ami éppen jött. Az embermagasságú fű és a ritkásan eloszló fák kivételével gyakorlatilag semmi – és bár a Chitwan iránti érdeklődésem nem lankadt, optimizmusom annál inkább. Na, majd délután, a dzsiptúrán, mely aránylag mélyen bevisz a park belsejébe. Két békés mocsári krokodil egy patakparton és néhány madár – nagyjából ennyi. A mocsári krokodil a szubkontinensen és környékén előforduló három krokodilfaj egyike. Nem túl nagy, 4–5 méter hosszúságú hüllő, viszont a legszélesebb pofájú valamennyi társa közül. Ahhoz, hogy egy másik krokodilfajt is lássunk, már tenyésztelepre kell mennünk. A gaviálok vadonbeli egyedszáma 2003-ra 38 (!) egyedre csökkent itteni élőhelyük, a Narayani folyó környékén. Azóta évente begyűjtik a gaviálok tojásait és mesterségesen keltetik ki őket az e célra létrehozott központban, ahol 3–4 éves korukig tartják őket, majd visszatelepítik a folyó környékére. Még így is elég kevés példány marad életben, úgyhogy a faj (mely még Indiában, Pakisztánban és Bangladesben fordul elő), az IUCN besorolása szerint súlyosan veszélyeztetettnek számít. Megjelenésbeli különlegességük a nagyon hosszú és keskeny állkapocs, az oldalirányban ellaposodott farok, és a hengeres testforma, mely kiválóan alkalmassá teszi a vízben való mozgásra, ám szárazföldön esetlenebbek a többi krokodilnál. Viszont a gaviálok élnek a leghosszabb ideig valamennyi krokodilfaj közül.
Szerény ízelítő a Chitwan faunájából
Gaviál-nevelde
Milyen jó táska vagy cipő lehetne belőle (á, csak vicceltem!)
Volt szerencsém néhány nagyon ritka állatfajt látni szerte a világon, tigrist azonban még nem. Ennek legfőbb oka, hogy még nem is jártam az élőhelyükön. A Chitwanban viszont élnek tigrisek, méghozzá bengáliak, a legutolsó népszámlálás szerint úgy 100 példány. Tekintve, hogy a park területe nem egészen 1000 négyzetkilométer, aránylag csekély esélyem volt, hogy akár egyet is megpillanthassak. Így is történt – tigris sehol, leopárdról nem is beszélve. Önmagam megnyugtatása végett megkérdeztem egyik parkfelügyelőt, mikor látott itt tigrist utoljára. Azt felelte, tíz éve dolgozik a parkban, de még soha.
De ha már indiai rinocéroszt se látok, csakugyan baj lesz. Ehhez nem terepjárót, hanem elefántot vetettek be szállítóeszközül, egy négytagú katmandui családot fogtam ki útitársakul (két kisgyerekkel). Kétórás útra fizettem be, de ha valaki már ült elefántháton, tudja, hogy egy is elég sok. Az elefánt tudniillik úgy megy, hogy döcög, billeg, egyszóval irgalmatlanul kényelmetlen az ücsörgés a hátára installált faszerkezetben. Van viszont egy hatalmas előnye. Minden állathoz közel lehet férkőzni vele, azok ugyanis nem félnek tőle, végtére is az is csak állat, még ha nagy is. Eltelik egy óra, kettő, néhány szarvas bámészkodik a magas fű között, orrszarvúnak azonban nyoma sincs. Rajtunk kívül még vagy négy-öt elefántos csoport kering a terepen, a mahoutok kissé emelt hangon üvöltöznek egymással, ki mit lát. Amúgy nem kizárt, hogy az elefántok is kommunikáltak egymással. Ezt az emberi fül számára hallhatatlan infrahanggal teszik, és néha volt olyan érzésem, hogy az elefánt belseje határozottan rezonált alattam. A légzése aligha lehetett, mert rendszertelenül érzékeltem. Az viszont kevéssé valószínű, hogy az orrszarvúakról beszélgettek. Aztán úgy bő három órával az indulás után, szürkületkor, amikor már feladom, egyik mahout jelzi, hogy lát egy anyát a kölykével. És csakugyan, a bozótosban ott legel egy behemót, nála nem sokkal kisebb borjával. Minthogy az elefánt még álltában is mocorog kissé, a mellettem ülő család nem kevésbé, no meg, mert erősen szürkül, talán egy-két használható képet sikerült készítenem róluk. Mindegy, lényeg, hogy megvolt. Eddig csak fotón, filmen láttam ezt a fajt (a két afrikai faj egyedeit szerencsére többször, élőben is) és mindig olyan érzésem volt, mintha ez valamiféle páncélt viselne. Pedig nem, csak ilyen a bőre. Az is feltűnő jellegzetességük, hogy az afrikai rokonokkal ellentétben csak egy szarvuk van, ami voltaképp nem szarv, hanem tülök, anyaga pedig szaru.
Elefánttúrán
Ekkora "gazban"....
Egyetlen használható képem az indiai orrszarvúról (bár erre sem vagyok büszke)
Legközelebb Pokharában folytatjuk, majd visszatérünk a Katmandui-völgybe, és azt is megtudjátok, hogyan lehet Buddhával repülni.
