A hadak útja - Grúzia/Georgia (2010)
A grúz határon való átkelés a pokoli hőségben aránylag zökkenőmentesen történt. Ide nekünk nem kell vízum, bár a kissé érdes modorú hölgyek, akik az útlevél- és vámkezelést végezték, igyekeztek, minél jobban megkeseríteni a várakozás perceit. Úgy két óra múlva már Tbilisziben voltunk. Utastársaim (kivétel nélkül magyarok) azon melegében a busz (levetett német példány) lecserélését követelték, merthogy a plafonja, vagy micsodája, kegyetlenül zörgött. A sofőr másnapra egy csavarhúzóval megoldotta, csere elmaradt. Más kérdés, hogy a csavarok meghúzása magától miért nem jutott eszébe. Nem messze a várostól nagyon egyforma, láthatóan sebtében felhúzott házikókat láttunk. Menekülttábor, de hogy kik, honnan és miért menekültek, majd elmondom később.
A Rusztaveli sugárúttól egy ugrásnyira lakunk. Tbiliszi ütőere a jórészt neoklasszicista épületekkel körülvett Szabadság (korábban Berija, majd Lenin) térről indul, melynek közepén Szent György egy obeliszk (a 2006-ban emelt Szabadság emlékmű) tetején, bearanyozva, épp a sárkány döfi le. Úgy mondják, az ország a középkorban nyugaton elterjedt nevét, a Georgiát a szentről kapta, bár grúzul Szakartvelónak nevezik. Igazság szerint nem szeretik, ha országukat Grúziának hívják, merthogy szláv eredetű, és nemzetközi fórumokon próbálják elérni, hogy ismét meghonosodjon a Georgia, ahogy pl. az angolban is. A magyar politikai szóhasználatban egyébként az utóbbi években Georgiaként emlegetik. Apró zavar, hogy ilyen néven létezik egy amerikai tagállam, ami mókás esethez is vezetett. Amikor 2008-ban háborúvá fajult a konfliktus a hajdani nagy testvérrel és az oroszok bevonultak Grúziába, ezt az amerikai tévék is bemondták. (Angolul a Georgiát Dzsordzsának ejtik.) Erre betelefonált egy georgiai amerikai nő valamelyik tévétársasághoz, hogy kinézve az ablakon ő bizony egyetlen orosz tankot sem látott…
Szent György szobra Tbilisziben
A Rusztaveli sugárút egyik szépen rendbe hozott épülete
Sota Rusztaveli, a 12-13. században élt nemesi származású grúz költő A tigrisbőrös lovag című hőskölteménye, a grúz nemzeti eposz révén vált világhírűvé, ámbár kötve hiszem, hogy túl sokan olvasták volna, mint ahogy természetesen mi sem olvastuk el pl. Zrínyi Szigeti veszedelemét. Kéziratos formában vészelte át az évszázadokat, csak 1712-ben nyomtatták ki először. A mű érdekessége, hogy későbbi kiadásait Zichy Mihály rajzai díszítik, s ezt olyannyira becsben tartják, hogy a grúzok nemzeti festőjükké léptették elő, utcanév és szobor is őrzi emlékét Tbilisziben. A költő nevét viselő sugárút mentén számos, szépen rendbe hozott épület sorakozik: a parlament, a Rusztaveli Színház, az Opera és Balett pszeudo-mór épülete, elegáns hotelek, többnyire drága éttermek, és a túlsó végén még néhány visszafogott magasságú felhőkarcolóra is telt. Nagyon tetszik a sok köztéri szobor, térplasztika, a házfalakra installált kis szoborféle.
Kedvenc szobrom Tbilisziben
A tbiliszi városháza
A parlament épülete
Tbiliszi építészete stílus szempontjából meglehetősen vegyes, és ez jót tesz neki, annál is inkább, mivel itt nem uralkodtak el a „Sztálin-barokk” borzalmak, bár a külvárosokban itt is elég szörnyűek a múltból visszamaradt lakótelepek. A citadellát a hátán hordozó hegy tövében az óváros főleg 19. századi balkonos épületeivel, szűk kis utcáival, újabb keletű kávéházaival kifejezetten kellemes környezet. Tbiliszi szemlátomást rohamtempóban épül-szépül, fejlődik, a feltúrt utcák és környékük renoválás után hamarosan még vonzóbbá teszik.
Óvárosi képek
Nem fogják kitalálni, hová vezetett első „hivatalos” utunk a helyi Georgica iroda által összeállított program szerint: egy templomba, a Szentháromság (Szabema) katedrálisba. A szovjet időkben alaposan legatyásodott, de manapság is igen szerény életkörülményeket kínáló, frissen függetlenné vált Grúzia egyik első dolga volt, hogy több tucatnyi fővárosi temploma mellé egy giga-katedrális építsen. Igazság szerint már a Szovjetunió végnapjai idején megfogant a gondolat, aztán 2004. november 23-án, Szent György napján szentelték fel, kilenc évvel az alapkőletétel után. 98 méterével a világ harmadik legmagasabb keleti ortodox temploma, 5000 négyzetméterén 15 ezren férnek el (két szinten). Aligha fogom megérni, hogy ez emberiség leszokjon végre a gigantizmusról, az építészetből is áradó pöffeszkedésről, pedig jobb lenne mindannyiunknak. Ha már itt tartunk, nekem sokkal jobban tetszett a 13. század végén egy sziklára épült Metekhi templom, már csak azért is, mert nagyszerű kilátás nyílik a városra. Elsősorban is az alant csörgedező kis Mtkvari folyóra (a grúz nyelvben rengeteg „kimondhatatlan szó van), a mellette álló szobor mellől pedig az óvárosra. A szobor a városalapító I. Vahtang királyt ábrázolja, aki a latinul-görögül (Keleti) Iberiának nevezett ókori eredetű királyság egyik nagy uralkodója volt. Igen, ez ugyanaz a görög eredetű Iberia, mint a hispániai, de a név eredete elég zavaros, arról pedig, hogy miként került ide, fogalmam sincs. Szépen látszik a 13. században épült Narikala erőd pár évtizede újjáépített mása, az eredeti ugyanis leégett. Mellette, ellenpontként, a Szololaki-dombon ismét egy borzalom, a Kartlis Deda (Kb. Georgia anyácska) 20 méter magas alumínium figurája emelkedik, flaska borral az egyik, karddal a másik kezében. 1958-ban készült, Tbiliszi alapításának 1500. évfordulójára. Nagyon szovjet, még jó, hogy vörös csillag nincs a homlokán. A domb tövében búvik meg az óváros, benne egy erősen törökös hatású kénes fürdővel. Tbiliszi épp erről, a kénes melegforrásokról kapta a nevét (hajdani orosz neve Tiflisz volt), mely is illik rá: „Meleg hely” – most speciel tényleg nagyon meleg és párás. Mindig azt hittem, a Kaukázus legalább enyhe klímájú vidék, de a hegység innen még odébb van. Az ország nem hegyvidéki része mérsékelten nedves szubtrópusi éghajlatú, a 40 fokban minden lépés kínszenvedés.
A Szabema katedrális
A Narikala erőd
Török(ös) fürdő
Elhagyjuk a fővárost és a délkeleti Kakheti tartomány egyik félsivatagos (na, még ez is) vidékére tartunk, karnyújtásnyira az azeri határtól. Röpke félnapos kolostortúra David-Garedzsa félig kőbe vájt 6. századi komplexumánál, meg egy másiknál, aztán a délután már az alig kétezer lakosú Szighnaghi városkában telik. Hajdan nevezetes bortermelő vidék központja volt, s ezt igyekeznek feltámasztani. Besegítünk, részt veszünk egy családi pincészet borkóstolóján. Kissé drága, de megéri. Grúzia területén kb. 8000 éve foglalkoznak borkészítéssel és ennek egyik klasszikus helyi eszköze a kvevri. Jókora agyagkorsó, melyet általában beásnak a földbe, beleszórják a szőlőszemeket, összezúzzák, pár nap múlva eltávolítják a héjakat, az edényt lapos kővel lefedik, azt agyaggal leszigetelik és a bort egy-két évig hagyják érni. Aztán lefejtik és lehet inni. Kár, hogy ilyesmit nem láttunk. A városka viszont csakugyan gyöngyszem. Egy domb tetején lebeg a környező síkság fölött, épületeit nemzetközi segítséggel kiglancolták, s ha lesz valódi turizmus Grúziában, ide biztosan sokan jönnek.
David-Garedzsa kolostora
Szighnaghi
Borkóstolón
Sűrű sötétségben érkezünk a tartomány központjába, Telaviba, melyről egyből az jutott eszembe, hogy egy filmben összekeverik a nevét Tel Avivéval (úgy rémlik, a Tom Hanks főszereplésével készült Terminál volt az). Magánháznál szállunk meg, hatalmas nappalija tele antik bútorzattal, a teraszon álló asztalon pedig minimum ötfogásos vacsora – este tíz körül. Felvonul a grúz konyha szinte teljes spektruma, talán csak a két legismertebb étel, a kelt tésztából készült, juhsajttal töltött lepény, az egyébként fenomenális hacsapuri hiányzik, na meg a húsos derelye, a kinkali. Pótoltuk később. Ha az utóbbiból befalunk úgy ötöt-hatot, jó ideig nem kérünk enni, az biztos. Nem tudom, mi az oka (nyilván a bőség), de a grúzok igyekeznek szinte minden ételbe belecsempészni némi diót. Egyik leggyakoribb, szinte minden piacon árult édesség a gyertya formájú csurcskhela, mely madzagra felfűzött magokból és kevés lisztből áll, amit nagyon sűrű szőlőlébe mártanak, így nyeri el végső formáját. Különféle gyümölcsökből készült, lapos, szárított, csőszerűen feltekert édességet is sokfelé árulnak. Ha pedig iddogáló társaságba botlunk, nehéz megúszni, hogy meg ne kóstoljuk híres szilvapálinkájukat, a csacsát.
Hacsapuri
...és kinkali
Ilyen a grúz kávé. Inkább teát ittunk
Telaviban nincs különösebb látnivaló, a környékén annál több, például Alaverdi 11. századi, erődítményszerű monostora, vagy Tsinandali kastélya, mely a neves és nemes 19. századi grúz költő, Alexander Csavcsavadze herceg birtoka volt, szép kerttel, és hatalmas, ma is prosperáló borgazdasággal, különös tekintettel a száraz fehérborra. E nagy múltú arisztokrata család egyik ágának tagja volt a 19. század második felében élt Ilia Csavcsavadze író, költő, ügyvéd is, akit ma a modern Georgia atyjaként tisztelnek, mint az orosz cári uralom elleni nacionalista mozgalom legkiemelkedőbb alakját. Nevét viseli többek között a tbiliszi tudományegyetem. Ha már itt tartunk, bizonyára sokaknak feltűnt, hogy a grúz családnevek végződése vagy -dze, vagy –svili, vagy éppen -eli, -ani. Megkérdeztem Lelát, helyi túravezetőnket (aki egyébként Lazishvili), mit jelentenek. Nos, a -dze azt, hogy valakinek a gyermeke, a -svili pedig azt, hogy a fia. Előbbi a keleti, az utóbbi a nyugati országrészre jellemző. Az -eli a származás helyére utal, az -ani pedig az északnyugati Szvanéti régióra jellemző.
Grúziában egyébként elég sok, számunkra mókásan csengő keresztnév van. Női név például a Tatuka, a Nino, a Nana, a Nini, a Tatuli, de gyakori férfinév a Mamuka, az Akaki, a Koki, a Gigi (ami a legnépszerűbb grúz férfinév, a Giorgi – György – leszármazottja), nem is beszélve a Zugdidi nevű városról. Képzeljük csak el a helyzetet. Eljön egy grúz házaspár Magyarországra, bemutatkozik a férj: Mamuka vagyok, ez a feleségem, Tatuka, ő pedig a fiunk, Koki. Tudom, hogy nevekkel nem illik viccelődni, de ha ezt egy magyar meghallja, visító röhögésbe tör ki, az biztos.
Egy éjszakára visszaértünk Tbiliszibe, amit csak azért említek, mert egyik útitársunk (nevezzük Sándornak), mellesleg hozzám csapott állandó szobatársam, ragaszkodott hozzá, hogy nézzünk meg egy templomot, ami az első napon kimaradt. Kissé csodálkoztam, mi az ördögöt akar még, aztán megtudtam. Odamentünk, a templom zárva volt, erre ő: nem baj, elég, ha csak ránézek. Utóbb megkérdeztem, miért csinálta. Azért, felelte, mindig ragaszkodik hozzá, hogy a kiírt program pontosan betartassék, aztán kipipálhatja. Amúgy az egész utat teljes közönnyel ülte végig. Elmondta, gyűjti az országokat, még az idén el akar menni vagy ötbe-hatba, akkor aztán meglesz a száz-nemtudomhányadik. Minden este gondosan leírta, hol jártunk aznap, több száz füzete van otthon hasonlókból. Egyébként könyvvizsgáló. Dolgozik évente úgy két hónapot, megkeres vele jó pár milliót és mivel idén (2010-ben) volt hatvanéves, hatmilliót szánt utazásra. Volt még pár hasonló, sőt még ilyenebb útitársam, itt is, korábban is. Akkor fogadtam meg, hogy magyar utazási irodával többé az életben ne indulok el sehová. Sándor amúgy még egyszer (?) nagyon kiverte a biztosítékot. Egy kisváros újnak tűnő kis hoteljében szálltunk meg, melynek szobáit – mi tagadás – elég monstre bútorokkal tömték meg. Ez még hagyján, de nem volt asztal. Sándor felbődült: ki.aszott, qrva grúzok, hát miért nem képesek betenni egy asztalt, most hogy fogom este megírni a naplómat. Ezen tombolt vagy tíz percig. Mondom, szépen kimész a tágas, kellemes folyosóra, ott vannak asztalok, fotelek, székek, próbáld meg ott. Így is tett.
Újabb állomásunk, Mtszkheta (szintúgy világörökségi helyszín) csak egy ugrás Tbiliszitől. Senkit sem akarnék lebeszélni a grúz nyelv tanulásáról, de e szavak, nevek nyomán bizonyára a legelvakultabbak is elgondolkodnak, hát ha még az írást is meglátják. A Kura és az Aragvi összefolyásánál fekszik, egy hegytetőről (konkrétan a Dzsvari kolostorból) lenézve csakugyan gyönyörű. A fél város feltúrva, itt is folyik a ráncfelvarrás, noha már most is egymásba érnek a turistabuszok. Ennek fő oka a 11. században épült hatalmas Szvetitszkhoveli katedrális, mely csodás freskóin, ikonjain kívül arról is nevezetes, hogy itt van Jézus köntöse. Vagy nem. A legenda szerint egy Eliás nevű grúziai zsidó megvette Jézusnak a Golgotán viselt köntösét egy római katonától, hazavitte, s amikor nővére meglátta, akkora érzelmeket kavart benne, hogy azon nyomban meghalt. Vele együtt temették el, sírjából hatalmas cédrus sarjadt. Ezt feldarabolták és belőlük készültek a templom alapjai. A város, miként maga a katedrális is, a grúz ortodox egyház központja.
Mtszhketa
Freskó a Szvetitszkhoveli katedrálisban
Rátérünk a nevezetes grúz hadiútra, mely évszázadok óta köti össze Grúziát Oroszországgal. Ezen keltek át időtlen idők óta a kereskedők éppúgy, mint a külső támadók, és persze itt jöttek be az orosz hadak 1799-ben, amikor Oroszország bekebelezte a Grúz Királyságot. Cári ukázra akkor javították fel, hogy a katonai csapatok könnyebben mozoghassanak. Keresztülmegy hegyeken, völgyeken, mi speciel most a hegyekre vagyunk kíváncsiak. Végre a Kaukázus, és sehol egy templom - vagy csak nem látjuk. Szállásunk az ország legkedveltebb síparadicsoma, Gudauri környékén van, 2200 méter magasan. És egy meglepetés: szép, vöröses színű édesvízi mészkőkiválások, pont az országút mentén. Jelenleg is épülnek, hiszen a források ma is aktívak.
Útközben. Ananauri középkori erőd-templom komplexuma
Útban Gudauri felé
Édesvízi mészkőkiválások
Délután, nem valami verőfényes időben megpillantjuk az 5047 méter magas Kazbeket. Szép, hó és jég borította rétegvulkán. Fő kőzete a trachit, magas szilícium-dioxid tartalmú lávája miatt elég robbanékony természetű, de már régóta alszik. Egy kis faluból dzsippel - jó pénzért - föl lehet menni egy kissé magasabban fekvő templomhoz, de ezt most kihagyom. Szó se róla, Grúzia templomai világszámok, na de napi három... Persze, sejtem az okát. Utaztatónk önmagát kulturálisként határozza meg, és a kinti partnertől nyilván ehhez méltó programot kért. Megkaptuk. Szegény Lela.. Amúgy nem profi idegenvezető, angol-orosz szakos tanárként végzett az egyetemen, ez neki csak nyári munka. Látszott rajta, hogy tisztességgel bemagolt minden apró részletet, ugyanolyan tisztességgel fel is mondta, Péter, a saját vezetőnk pedig fordított. Ez most kivételesen nekem sem ártott, mert az egyházi nyelvhasználatban nincs túl nagy gyakorlatom. Csoportunk néhány tagja, nyilván igazi kulturális utazók, gondosan jegyzeteltek, hogy aztán otthon e jegyzeteiket soha többé elő ne vegyék.
A Kazbek...
...és a környező vad hegyek
Lela egyébként már a határátkelésnél elbűvölt. Szépnek nem mondanám, elöl, hátul lapos, jellegzetes grúz orr, és mégis... Tetszésemet értésére-tudomására adtam-hoztam, de ennél tovább nem jutottunk. Érthető... a távolság, a nyelvi, kulturális, életkorbeli különbségek stb. Miután hazajöttem, még évekig sokat chateltünk a Facebookon. Már harminc is elmúlt, mire eljutott Európába, Olaszországba, a velencei egyetemre kapott ösztöndíjat, az amerikai irodalmat tanulmányozza, ha ott van még. Egy idő után kérte, hogy töröljem az ismerőseim közül, mert a Facebookot csak a családtagjaival, barátaival való kapcsolattartásra szeretné használni, és különben is, mindig megnézi az oldalamat, pedig nem akarja. Utóbb a profilját is megszüntette. Úgy két-három éve írt egy e-mailt, hogy két napra Budapestre jön, milyen megnéznivalókat ajánlok. Ajánlottam. Azt, hogy akar-e velem találkozni, nem említette, én sem, így aztán nem is találkoztunk. Furcsa lány. Amúgy már 37 éves.
Nekem a Kaukázusról két dolog szokott eszembe jutni, mindegyik régi keletű. Kisgyerekként, kvázi mese formájában, olvastam a görög mítoszokat és nagyon megragadott, hogy Zeusz Prométheuszt, aki ellopta az embereknek a tüzet, bosszúból a Kaukázus szikláihoz láncoltatta, ahol egy sas naponta tépte a máját, ami éjszakánként újra kinőtt. Ebből, gyerekésszel, azt vontam le, hogy egyrészt, szadista egy állat volt ez a Zeusz, másrészt hogyan lehet az, hogy a nyomorult fickó mája mindig újranő. Nagyon nem lepett meg a sztori maga, hiszen a görögök ennél sokkal agyamentebb történeteket is kitaláltak. Aztán jóval később megtudtam, hogy az emberi szövetek közül a máj az egyedüli, ami csakugyan újranő (bár nem éppen naponta). Lehet, hogy az ókori görögök ezt már tudták? Vagy csak beletrafáltak?
A másik: már kisiskolás korunkban úgy tanultuk, hogy a Kaukázus Európa és Ázsia (egyik) határa. Na jó, de akkor hova tartoznak a kaukázusi köztársaságok? Ennek csak valahogy most jutott eszembe utána nyomozni és meglepő eredményre jutottam. Mint államot Örményországot és Grúziát egyértelműen Európához sorolják. Hittem én. Aztán találtam egy másik térképet a neten, ahol mindkettő Ázsia részeként van feltüntetve. Természetföldrajzi szempontból ellenben Örményország Nyugat-Ázsia része, Grúziát meg Azerbajdzsánt kettévágja a Kaukázus, úgyhogy a déli részük Ázsia, az északi Európa. Ekkora marhaságot!
Gori városát csakis azért kerestük föl, mert itt született Joszif Dzsugasvili, magyarán Sztálin. Korábban, az út mentén, amikor útitársaim megpillantottak egy kis Sztálin-szobrot, azonnal megállást vezényeltek. Kérdezte is Lela, miért olyan érdekes nekünk Sztálin szobra. Elég nehezen tudtam elmagyarázni, de azért elmeséltem, hogy 56-ban Budapesten a felkelők egyik első dolga volt szobrának ledöntése. Különös módon viszonyulhatnak hozzá a poszt-szovjet államokban. Hiszen ő „nyerte meg” a Szovjetuniónak a háborút, így tartja a közvélekedés, miközben egy frászt ő; a kiváló felkészültségű marsalljai, a milliószámra vágóhídra küldött kiskatonák, meg a borzalmas áldozatokat hozó civil lakosság. Ha már ott vagyunk, megnézzük a szülőházát, a múzeumát, hajdani vasúti kocsiját, a város főterén álló szobrát viszont nem, mert azt pár nappal kiutazásunk előtt eltávolították.
Sztálin szobra a szülőháza melletti múzeumnál
Utunk egyik leglátványosabb helyszíne Vardzia barlangvárosa. A Mtkvari-folyó szurdokának oldalában alakították ki, több szinten. Azért pont itt, mert kiváló védelemül szolgált és a törökök 16. századi bejöveteléig nem is tudták bevenni. A tufabreccsába kereken 240 helyiséget vájtak a 12-13. században ide visszahúzódó szerzetesek, a kápolnákat csodás freskókkal díszítették, melynek, mint másutt is, egyik főalakja Tamar királynő, aki a középkori Grúzia fénykorában uralkodott és az ország legnagyobb történelmi személyiségei között tartják számon.
A Mtkvari folyó szurdoka
Vardzia barlangvárosa
... és egy freskó a belsejében
A történelmi-vallási emlékeknek csak nem akar vége szakadni. Hibát követnék el, ha kihagynám a Kutaiszi városa közelében fekvő Gelati monostorát, mely akadémiaként kulcsszerepet játszott a középkori Grúzia kulturális életében. Számos gyönyörű freskó árnyékában itt nyugszik például IV. Dávid király („Az építő”), aki a 11-12. század fordulóján a kaukázusi régió nagy részét a grúz királyság fennhatósága alá vonta. Készséggel elismerem, hogy e nevek a magyar olvasónak semmit sem mondanak, meg azt is, hogy templom, monostor ilyen töménységben egy idő után kissé unalmassá válik, ám ezzel csupán arra kívánok rávilágítani, hogy ez a kis ország őrületesen gazdag kulturális kincsekben. Ha nekünk csak egyetlen, az itteniekhez hasonló kis templomunk volna ilyen műalkotásokkal, csodájára járna a világ, de legalábbis Európa. Georgia-Grúzia azonban egyelőre még – földrajzilag elsősorban – elég messze van Európától.
A magyar nyelvben kissé pajzánul csengő nevű Zugdidi városában terepjárókra váltunk, indulunk az északi országrészbe, Szvanéti tartományba. Négy (plusz egy) órás kínkeserves zötykölődés egy rettenetes hegyi úton (130 km), aztán végre elérjük a régió központját, Mesztiát. (A plusz egy óra várakozással telt egy tajtékzó patak mentén, mert éppen a lezuhanásra kész sziklákat bontották ipari alpinisták.)
Vad utakon Szvanéti felé
Kérdem a sofőrt, miért nem javítják fel az utat, mire azt feleli, volt rá szándék, de így egyelőre legalább nyugtuk van a külvilágtól. Oroszul beszélgettünk, ő is, én is elég rosszul. Megjegyzem, ha valahol társalogni kellett, először angollal próbálkoztam, de ez többnyire nem járt sikerrel. Erre rögtön megkérdezték, tudok-e oroszul és a legtermészetesebb módon így folytattuk. Pedig a grúzoknak minden okuk megvolna rá, hogy utálják az oroszokat. Meglehet, így is van, de ha már tudnak egy idegen nyelvet, miért ne használják. Az oroszok először a 19. század közepétől annektálták területről területre, aztán 1921-től jött a szovjet uralom, majd az 1991-ben újból elnyert függetlenség után elkezdődött a dél-oszétiai és abháziai válság, mely 2008 augusztusában háborúba torkollott, amit Grúzia kezdett el, a nem kevés diktátori hajlammal megvert erősen nacionalista Szaakasvili elnök voluntarista politikája nyomán. (Szaakasvili egyébként 2003-ban, az úgynevezett rózsás forradalom nyomán jutott uralomra.) E két kis régióban régóta roppant ellentétek feszültek a grúzok és a helyi, főként orosz szeparatisták között, mely utóbbiakat Oroszország erősen támogatta. Abháziából kereken negyedmillió grúz menekült el, Dél-Oszétiából meg egy csomó oszétot űztek el. A harcok során hol az abházok, hol a grúzok vették át és vissza a hatalmat. Az orosz hadsereg megtámadta a Dél-Oszétiát elfoglalni készülő grúz erőket, majd ezt Oszétián kívül is folytatta. Most csak a végeredményt közlöm: Grúzia elveszítette az ellenőrzést a két szakadár terület fölött, melyek kikiáltották a kizárólag Oroszország által elismert függetlenségüket. Több grúz Facebook-oldalán is olvastam ezt a szöveget: „Georgiai vagyok és Oroszország megszállta a hazámat.” Mindezek dacára országszerte nagyon sok az orosz áru.
Mi azonban most a békés Mesztiában vagyunk. Tágabb környezetében, több mint száz kis faluban összesen 15 ezren élnek, szépséges hegyek között. Az itt lakók kőházaikhoz 10–15 méter magas, felfelé kissé elkeskenyedő, 3–5 szintre tagolt tornyokat építettek, évszázadokon át. A tornyok funkciójáról kétféle magyarázatot is hallottam. Az egyik, hogy a felsőbb szintekre húzódtak fel télen, amikor a tájat vastag hó lepte el, a másik, hogy onnan figyelték a közeledő ellenséget és a magasból védekezhettek is. Maguk a lakóházak 80–130 négyzetméteresek és kétszintesek. A földszint egyetlen teret alkot, télen a lakók ezt a helyiséget megosztották állataikkal, melyeket szépen faragott fa válaszfallal különítette el maguktól. A felső szintet nyáron használták, ott tárolták a takarmányt és a szerszámokat. Némely ház különlegessége, hogy a mai napig igazi pala borítja a tetejüket, magyarán palakőzet.
Mesztia tornyos épületei
Ilyen a földszint belülről - persze, felújítva
S ha valaki azt hinné, immár az isten háta mögött vagyunk, az menjen el az újabb kétórás ülepgyötrő autóútra fekvő, 2200 méter magasan levő, kb. 200 lakosú Ushguli faluba. Voltaképpen négy parányi falucska alkotja, összesen valami 220 lakossal. Szinte középkori állapotokat láttunk – de parabolaantennákkal, és ami nem utolsó szempont, a távoli hegyekről gleccserek lógnak. Távolodóban, a lenyugvó nap fényébe még kiemelkedő 4858 méter magas Tetnuldi piramisszerű csúcsa búcsúztat bennünket a hegyektől.
Ushguli
Egy kis középkor
Ennél közelebb nem jutottunk a Kaukázus gleccsereihez
A Tetnulni csúcsa
Másfél napra kiszaladunk Batumiba, a Fekete-tengerhez. Sok örömünk nem volt benne, egyik nap szinte végig esett az eső, no meg a hosszan elnyúló strand sem valami fényes. Jókora kövek alkotják, de legalább lekerekítettek, ámbár így se lehet nagy öröm rajtuk heverészni.
Batumi strandja
Még valami! Magyarra szinkronizált amerikai filmekben gyakran hallhatjuk, hogy a bűnelkövető vagy az áldozat „kaukázusi”. Hogyhogy gondolhatnók, ennyi grúz, örmény, azeri van Amerikában? Nem. Csak a fordító ostoba. Amerikában a kaukázusi a fehér ember szinonimája. Ha jól tudom, egy 18. század végi német antropológus a kaukázusiakban látta meg a fehér rassz legszebb emberpéldányait. Hát, nem tudom… Ω
Ő volt Lela
