Kenya és Tanzánia, 1993
Amint előre jeleztem, mostantól sorban felteszem régi könyveim anyagát (már ami megvan digitálisan). Az Utas és Világ cíművel kezdem, annak is a 2. fejezetével, mert az első (Szicília és a Lipari-szigetek) nincs digitalizálva, sajnos, nem is beszélve legelső könyvemről, mely a Föld körüli csavargásaim címet viseli.
A következőkben arról olvashat a tisztelt érdeklődő, hogyan élt át egy tizenhat napos afrikai szafarit e sorok írója. Erre az individuális megközelítésre alapvetően az indított, hogy érzésem szerint igen kevés honfitársamnak van (volt, lesz) alkalma hasonló tapasztalatok szerzésére, tehát utazzon velem, kiváltságossal, a betűk segítségével. Nem mellőzve némi ismeretterjesztést, azokra a kérdésekre próbálok válaszolni, amelyeket a leggyakrabban tettek fel idehaza. E kíváncsiság pedig a legritkább esetben irányult arra, milyen kémiájú a kelet-afrikai vulkánok lávája (egyébként zömmel erősen alkáli), vagy hogy miért nem mászik fára a gepárd (mert nem tud). Inkább olyasmik iránt érdeklődtek, veszélyesek-e a vadállatok, mit ettünk, nagyon meleg volt-e, hogyan élnek arrafelé az emberek, s egyáltalán, hogy zajlik egy ilyen szafari. Előre bocsátom, olyan dolgokról is fogok írni, amikhez sajnos nem értek. Kelet-afrikai utazások középpontjában általában a szavanna nagyvadjai szoktak állni, s nem lesz ez másként most sem. Márpedig én nem biológus vagyok. Mentségemre szóljon, hogy afrikai nagyvadak terén azért nagyjából egyenlő eséllyel indulok egy növénynemesítő genetikussal vagy egy atkakutatóval.
Mindez persze elég régen történt már, 1993 kora őszén. Nekem akkor még nagy újdonság volt az igazi Afrika, és sosem gondoltam volna, hogy még tucatszor visszatérek. Nagyon új volt az állatvilágnak ez a fantasztikus bősége, sokfélesége; megváltoztatta a világról való szemléletemet. Ma már nem feltétlenül nagy kiváltság Kelet-Afrikába utazni; idegenvezető barátaimtól tudom, hogy mennek magyarok is, ha nem is tömegével. Történt még egy fontos változás. Akkoriban nem volt digitális fényképezőgép, az utazó diára fotózott, de mennyivel más 10-15 tekercset beosztani, mint ezres nagyságrendben lövöldözni. Megőrzésre szánt diáimat idővel beszkenneltem, Photoshoppal kiszedtem belőlük a ragyákat, a karcokat, ahol tudtam, javítgattam a színeken, kontrasztokon, de minőségben még mindig elég messze vannak a digitális korszak képeitől (a következő részben sokkal több kép lesz).
Kérdés persze, hogy kerül egy magyar újságíró (még ha tudományos is, sőt, annál inkább) egy afrikai szafarira, ami a közvélemény szemében úri luxus és nyilván pokoli drága is (nem olcsó, az biztos). Elmondom. Először is utazni kell – saját költségen! - kb. 15 éven át a világban, kenyéren és vízen (nem szó szerint, de majdnem), tapasztalatokat, élményeket gyűjteni, sokat olvasni, mindezek után könyvet írni, kiadót találni, felvenni a nem túl egetverő honoráriumot és azt az utolsó fillérig befektetni. Mondjuk, egy kelet-afrikai utazásba. Hát, valahogy így. A dolgot persze meg lehet oldani másképp is, de ahhoz nálamnál – és a legtöbbünknél – ügyesebben kell pályát választani. Tartok tőle, hogy a magyar szafarizók között elenyészően kevés a szövőnők, pedagógusok, vaskohászok aránya.
E fejezet feldolgozásához – pusztán a műfaji változatosság kedvéért – a naplóformát választottam. Ennek csak az a szépséghibája, hogy sosem írok naplót, legföljebb jegyzetféléket, amiket aztán idehaza rendszeresen elkeverek valahova, aztán vagy megtalálom őket, vagy nem. Így aztán kénytelen vagyok emlékezni. Ez egyrészt nem esik nehezemre (van mire), másrészt egyelőre képes is vagyok rá.
Nulladik nap. Korán érkeztem Zürichbe, este elég későn indul tovább gépem, miért ne menjek be a városba. A vonat negyedóra alatt beröpít a centrumba. Zürichről azt mondják, ez a világ legkisebb nagyvárosa…, vagy a világ legnagyobb kisvárosa. És tényleg. Nagyon élhetőnek tűnik. Sokat nem kell töprengenem, elindulok a pályaudvarról a Bahnhofstrassén, hogy aztán kb. másfél kilométer megtétele után kikössek a Zürichi-tó partján. Persze, nem sietek. Bankok, biztosítótársaságok, nagyon, de nagyon elegáns üzletek, fényes kirakatok (feltűnően sok az órabolt – hol, ha itt nem), némelyikben az árakat ki sem írják. Először látok ilyesmit, s ebből arra gyanakszom, hogy az itt vásárlók számára az ár a legkevésbé fontos tényező. Azért egy mellékutcai kis üzletben veszek egy nálunk akkoriban nem kapható CD-t, egy másikban svájci bicskát. Ilyenem se volt még. Nem jön ki belőle harminckét hasznos/haszontalan kés, villa, olló stb., de kell a fenének. Vágjon, húzzon dugót, nekem kb. ennyi elég. Az óváros persze szép, órákat el tudnék itt bolyongani. Egyik utcából úgy száz-kétszáz tüntető jön kifelé; már nem emlékszem, mi ellen demonstráltak, kicsit kiabálnak, de amúgy roppant békések. Képzelem, hogy unatkozhatnak a mindennapokban. Nem tudom, politizálnak-e egyáltalán a svájciak, de ha nálunk otthon összeszednének kb. 100, a nemzetközi politikában jártas embert, lefogadom, hogy kilencvenkilencnek fogalma se lenne róla, ki Svájc aktuális miniszterelnöke. Nagyjából ennyivel, vagyis pár órás sétával svájci programom be is fejeződött, gondolván, jövök én még ide, végtére is az Alpokat csak meg kell nézni valamikor, előbb következzenek a távoli célpontok. Az lett a vége, hogy soha többé nem jártam Svájcban, és az Alpokat is csak a levegőből láttam.
Hanem a repülőtér… A Swiss Air akkor még igazán nagy légitársaságnak számított, sokat is repültem vele, főleg a 90-es években, a 2000-esek elején, aztán Swiss-é töpörödött. Itt, ezen a reptéren, ahogy néztem a százfelé induló járatokat, a sok egzotikus célpontot és szintúgy egzotikus arcot, szóval itt jutott eszembe, de jó volna, ha csak egyszer megadatna, hogy kimegyek egy nagy forgalmú repülőtérre, odalépek egyik jegyeladó pulthoz és azt mondom: kérek egy jegyet Bamakóba, de minél előbbre. Sajnos, most már csak holnapra tudunk adni, uram. Jó, akkor kérek egyet Montevideóba. Az van. És elrepülnék. Csak úgy, egy hitelkártyával meg egy fogkefével, de persze az se kellene, hosszú távú járatokon azt is adnak. Később egyébként jártam Bamakóban (nem sokat vesztek, ha mégsem), Montevideo meg nem nagyon érdekel.
Első nap. Hasad a hajnal. Afrikából még semmit sem látni, itt rohan el alattam, kb. 900 kilométeres óránkénti sebességgel, én meg várom, hogy alám érkezzen Nairobi. Ilyen ködös időben talán húsz éve még le se engedtek volna szállni gépeket, most meg olyan műszerek, rendszerek segítik a föl-leszállást, hogy megy ez szinte vakon. (Már ahol. Sok évvel később azért kellett Újdelhi repülőterén két plusz órát rostokolnom, mert a nepáli főváros, Katmandu repterét sűrű köd lepte el, ott pedig nem volt korszerű, leszállást segítő rendszer.) Szóval, a legelső, amit Afrikából megláttam, a nairobi repülőtér betoncsíkja volt. Elég lapos megérkezés. Először járok az igazi Afrikában. Jó, voltam már Egyiptomban, megvoltak a piramisok, a Királyok völgye, Karnak temploma, egy kis Sínai-félsziget, de az nagyon más Afrika. Nekem, gyerekkori olvasmányaim alapján, se nem dzsungel, se nem sivatag, hanem a szavanna, elefántokkal oroszlánokkal, zebrákkal, zsiráfokkal és hasonlókkal.
Ilyen felelőtlenül még sosem indultam útnak. Ugyanis nincs kenyai vízumom. Állítólag a repülőtéren helyben megadják, vagy ha nem, hát kitoloncolnak. Beletelik fél órába, mire az illetékes előcsoszog. Kitöltöm, amit kell, átnyújtok egy húszdollárost, ő is kitölt, pecsétel, aztán csak nézünk egymásra. Mondom, Sir, 10 dollár még visszajár. Elcsoszog, úgy tíz perc múlva visszatér a pénzzel. Megjegyzem, ezeknek a fekete uraknak az apái még nem gondolták volna, hogy a fiaikat egyszer még szőrözni fogják a fehér urak, de nekem ez igazán nem derogál. Utóbb aztán sűrűn tapasztaltam, hogy kenyai és tanzán pincérek és egyéb pénzforgatók imádnak eltűnni nagyobb címletű bankjegyekkel, hogy aztán csak sűrű nógatásra kerüljenek elő újból a visszajáróval. Mindeközben szerencsésen elkerüljük egymást a sofőrrel, akit kereskedelmi tanácsosunk küldött ki a reptérre, hogy lefoglalt hotelszobámig fuvarozzon. Helyette taxi tíz dollárért, azaz 650 kenyai shillingért. Gyötört a gyanú, hogy átvágtak, de kiderült, tényleg ennyi a tarifa. Hogy aztán mivé szemtelenedtem a végére, majd idejében elmondom. A taxi, mint majd’ mindegyik városban, irtózatosan rozoga, úgyhogy szolid előítélettől vezéreltetve máris Afrikában érezhetném magam, de ahogy az úton körbetekintgetek, olyannak, hogy AFRIKA, nyoma sincs. Se kunyhók, se oroszlán, se egzotikus növényzet, se jól festő nyomornegyedek, ráadásul igen hűvös van. Tegnap, október idusán napoztam Zürichben, az Alpok lábánál. Hotel Milimani. Milyen jó név. Amúgy semmi luxus, de mi legyen 35 dollárért! Életemben nem fizettem még ennyit egy hotelszobáért. Kirakom a kilincsre az Usisumbue feliratú lapocskát. Szuahéliben (az angol mellett Kenya másik hivatalos nyelve), kezdők számára elmondom, azt jelenti, kérem, ne zavarjanak! No persze, ki zavarna itt engem?
És akkor a fürdőszobában felfedezek egy szúnyogot. Tudni érdemes, hogy hetek óta magam vagyok egy két lábon járó vírustenyészet. A Gyáli úti OKI-ban belém szúrtak négy vakcinát, úgymint sárgaláz, fertőző agyhártyagyulladás, kolera, tífusz. No és ott van még a malária, amit köztudottan szúnyog közreműködésével lehet kapni. Van rá esélyem. Ezért szedem nyolc héten át minden szombat este (a szombat, mint olyan, nincs előírva, de így jött ki) az antimalária-tablettát, ami ugyan nem nyújt teljes védettséget, viszont állítólag gátolja a vírusok továbbszaporodását. A szúnyogot mindenesetre megölöm, s ezzel részemről a klasszikus értelemben vett szafari (mármint állatnak ember általi vadászata) be is fejeződött. Délután betaxizom a városba. Jó félóra alatt be is sétálhatnék, végtére is nem vagyok olyan fene nagy úr (még itt sem), de azt mondták, nem biztonságos. Lerner Jancsi, Afrika-szakértő, utam adminisztratív ügyeinek intézője a lelkemre kötötte, hogy este semmiképp se merészkedjek az utcára, de a parkokba még napközben sem, mert simán leüthetnek. A parlamenthez legyen szíves, az nyilván a központban van. Majdnem. Az épület nem bűvöl el, de a parlamenteknek nem is az a dolguk, hogy szépek legyenek. Viszont mögötte ott magaslik a huszonnemtudomhány emeletes Kenyatta Nemzetközi Konferenciaközpont henger formájú tornya. Kerítés, lánc, lakat, de beengednek. Mit lehet itt csinálni? Hát felmenni, körülnézni. Na és mibe kerül? Ingyenes, uram, és ha bárki pénzt kérne, ne adjon! Jó. Biztonsági ellenőrzés, egy hölgy jön velem kísérőnek. A motozás nyilván előírás, de szerintem inkább értem aggódnak. Tiszta kísértetkastély. Kilépünk a liftből, sötét van, mint a pokolban. Itt valamikor egy forgó étterem üzemelt, de bezárták, és nekem úgy tűnik, ez már soha többé nem fog forogni. Amúgy az egész építmény lassan pusztul lefelé, akárcsak a gyarmati igából való felszabadulás hevében emelt nairobi épületek többsége. Vannak persze egészen újak is, de azok majd csak húsz-harminc év múlva kezdenek lepusztulni. A kilátó olyan ravaszul van megszerkesztve, hogy lefelé alig látni, inkább csak távolabbra. Egy parkban – a neve Uhuru - tömeg nyüzsög. Szabadtéri istentisztelet, mondja kísérőm, de nehogy odamenjen, mert veszélyes!
A Kenyatta Nemzetközi Konferenciaközpont
Kilátás az Uhuru Parkra
Az utcaszint kettős arculatú. Ha az ember felemeli a fejét, egy amerikai középváros belsejében is érezhetné magát. Zömében úgy 20-25 éve emelt felhőkarcolók (Nairobiban általában alacsony a felhőzet, no meg a város eleve kb. 1800 méteres magasságban fekszik), s vasárnap lévén, minden zárva. Emberek jönnek-mennek, jórészt európaias jellegű ruházatban, de akárhogyan is próbálom, valahogy nem tudom beleképzelni őket e miliőbe mint természetes közegbe. Egy utca fölött óriási transzparenst lenget a szél. Az akkoriban nálunk is szorgalmasan reklámozott hárombetűs mosópor dicsőségét hirdeti. (Hej, ha tudnám, hogyan hangzik szuahéliül az, hogy „Na, ne mondja, hogy csak az OMÓ-tól lett ilyen!”). Megjegyzem, nem sikerült olyan koszlott, isten háta mögötti faluba eljutnom, ahol e világmárka és az édeskés, barna amerikai üdítőital nevével ne találkoztam volna. A múzeumba lilában virágzó jacarandafák árnyékában sétálok el. A jacaranda egzotikum (nekünk), de itt sem bennszülött fajta; amerikai import. A nairobi múzeumot elsősorban a Richard Leakey és társai által kiásott hominidaleletek és a hozzájuk kapcsolódó kutatóműhely tett világhírűvé. Máig sem tudom, hogy a híressé vált maradványoknak az eredetijét, vagy a másolatát tették közszemlére. Hazafelé még benézek a közeli Boulevard Hotelbe, ott csatlakozom másnap a csoportomhoz. Végezvén sörömmel (Tusker, vagyis Agyaras, mármint elefánt és a maga nemében egészen kiváló, a továbbiakban egyik létfenntartó elemem), távoztomban utánam rohan a pincér (5 shilling borravalót kapott), hogy uram, vigyázzon, csak a parkon keresztül ne, mert itt rabolni szoktak. (Már megint a parkkal jönnek, őrület!)
Este egyedül vacsorázom a Milimani éttermében. Úgy értem, teljesen egyedül, nincs más vendég. Aztán egyszer csak feltűnnek a lányok. Lerner Jancsi erre is figyelmeztetett, mondván, különben gyönyörűek ám. Tényleg azok; diszkréten riszálnak, de nekem hiába. A nairobi örömlányok többsége AIDS-fertőzött. Erre pedig nem adnak Vakcinát a Gyáli úton.
Második nap. Ma tehát csatlakozom. Megrögzött magányos vándor mivoltomat átmenetileg föladva szervezett turistává válók. Hiába, ez nem Amerika, hogy csak úgy felül az ember a buszra és kimegy a pusztába. Előre kitervelt módon betársulok az angol Guerba utazási iroda kis csoportjába, mely rajtam kívül egyelőre csak három főből áll: Justin, az állandóan vigyorgó ír könyvelő Corkból, nővére, a sűrű testalkatú Mary, ápolónő Londonból, meg Tracey Ausztráliából, elöl szőke, hátul barna punkfrizurával, vastag kacajokkal. Kérdem, mit dolgozol. Szupermarket, feleli, de ahogy mondja, azt kéne hallani. Ezzel csak azért bátorkodom untatni az olvasót, hogy legyen valami fogalma, mifélék járnak afrikai szafarira. És itt van persze Sarah, jó harmincas, örökké koszos lábú, fantasztikusan energikus idegenvezetőnk (de mivel ezt a szót gyűlölöm, a továbbiakban egyszerűen csak Sarah). Először is beszedi a kittyt, a közös pénzt (melyből útközbeni élelmünket fedezzük). Azon melegében egy vaskazettába zárja, kulcsát nyakába akasztja, a ládikát pedig egy lánccal (kárpáti barnamedvék se bírnák elszakítani) járművünk belsejében egy vasrúdhoz lakatolja. Sarah előre szól, hogy a tanzán határon való átkelés zűrös lesz. Meglepően simán átjutunk a bürokrácia akadályain, s már megkönnyebbülnénk, amikor elönt bennünket a maszáj asszonyok árja. (A maszájokról majd később.) Miközben cuccunkat átpakoljuk egy helyi illetőségű kisbuszba, úgy ötvenen zúdulnak ránk, s gyengéd testi erőszaktól sem visszariadva fülönfüggőt, nyakláncot, faszobrot kínálgatnak. Sarah úgy hajtja el őket angyali mosolyával, mint a legyeket. Aztán jönnek a gyerekek, rongyosan, szakadtan, mezítláb. Gimmi mani! (No!) Gimmi pen! (No!) Gimmi szigaret! (No!) Gimmi akármi! Hiába, nem lehet. Ha csak egynek is adnánk, estig nem szabadulnánk. Amúgy rettenetesen utálok gazdag külföldit alakítani. Ha az embernek párszor része van ilyen élményben, beletörődik, hogy ezernyi segélyadomány se válthatja meg a harmadik világ (ez szerintem inkább negyedik) nyomorúságát. És ez a tapasztalatom később, megannyi afrikai utam során újra és újra előjött.
Első említésre méltó megállónkat egy jól megtermett termeszvár megtekintése végett hajtjuk végre. A következő fejezetnek (már ha lenne ilyen) bravúros stílusfordulattal azt a címet adhatnám: amit a termeszekről tudni kell. Nos, véleményem szerint semmit sem kell tudni róluk, viszont érdemes. Talán nem mindenki tudja, hogy a termeszek éppúgy nem hangyák, ahogy a teknősbékák sem békák. Elsősorban arról hírhedtek, hogy mindent, amit lehet, fölzabálnak, és egy részük hatalmas (4-6 méteres) várat épít. Hogy magasat vagy erősen köpcöset, azt ők döntik el. Ez azzal kezdődik, hogy egy vár egyszer csak eléri demográfiai telítettségét, s akkor egy nagy csapat szárnyas egyed útra kél. Mindig az esőzések után, mert akkor a talaj könnyebben megdolgozható, s főleg este, amikor ellenségeik, a madarak már elpihentek. Azok meg éppen erre várnak, s kedvükre lakmározhatnak a fehérjedús csemegéből. Ezt viszont a termeszek tudják, ezért indulnak olyan sokan, hogy néhányuk célhoz érjen. A szerencsés nászutaspárok gyorsan beássák magukat a talajba, és azon melegében frigyre lépnek. Kisvártatva megszületnek a kis termeszek, majd egyre több kis termesz. Kialakul a társadalmi rend, s a gyerekek (mostantól szolgák, katonák) csak güriznek látástól vakulásig (pardon, vakok!). Közben az egykor deli királynő átalakul egy 15-20 centis, rusnya, kövér, hernyószerű csecsemőgyárrá, oldalán a nála tízszerte kisebb, nyeszlett élete párjával. Válásról szó sem lehet; így élnek összezárva egy kamrában életük végéig. (Azért gondoljunk bele...)
Túravezetőnk, Sarah egy termeszvárnál
Átdöcögünk néhány falun; bukkanók késztetnek lassításra. Amúgy nyilván senki se lassítana, errefelé pedig úgy szaladgálnak a gyerekek, mint hajdan szülőfalumban a kiscsirkék. Mondom, az ilyet nálunk fekvőrendőrnek hívják. (Lying policeman! Ha-ha-ha - Tracey. Angolul egyébként sokkal prózaibb: speed bump) Sarah azt mondja, a helybeliek egyáltalán nem bánják, ha a csirkéiket elcsapja egy autó. Ilyenkor addig nem engedik tovább, amíg az árát (de leginkább a többszörösét) ki nem fizeti, azon pedig újabb csirkéket vesznek. Kétoldalt szakadt bódék, tetőtől talpig Coca-Colában, rajtuk felirat: bár és hotel. Mit nem adnék, ha csak egy pillanatra bekukkanthatnék egy ilyen hotelbe. Sarah később felvilágosít, hogy ezek voltaképpen kuplerájok. Akkor inkább mégsem.
Kora délután begurulunk Arushába, a régió legnagyobb városába. Mivel csaknem félúton fekszik a Kilimandzsáró és a Serengeti között, régóta a hegymászó és vadászexpedíciók kiinduló állomása. Mint ilyen, egyrészt turistákra szakosodott (ajándékboltok, utca kövén gyöngyöt fűző asszonyok, mozgóárusok, jobb fajta hotelek), másrészt a környék lakossága itt adja-veszi, amije van. Hatalmas piaca Sarah szerint a legigazibb afrikai piac. Na, hát ez az, ami leírhatatlan. Ezerféle egzotikus gyümölcs, zöldség, bogyó, szárított hal, bűzlő húsok, zsivaj, kotkodács, heló miszter... Itt legalább nem halnak éhen. Az utcákon kisiparosok ténykednek. Szuvenirárusok, kerékpárjavítók, archív Singer varrógépet nyektető szabók, cipőpucolók, könyvárusok. Vajon ki vásárolhat itt angol nyelvű részecskefizika-tankönyvet? Mert az is van.
Szuvenírárusok Arushában
A város fölé tornyosuló 4565 méter magas Meru-vulkán csapadékosabb lejtőit ellepik a kávé- és banánültetvények. Megállunk. Innen még épphogy látszik (jó 70 km-re a várostól) a Kilimandzsáró jégpalástú kupolája. Ott lebeg a felhők felett, mint egy Olimposz, fényképezzük is rendesen, de ki fogja ezekről a homályos foltokról elhinni, hogy a Kilimandzsáró. Nem messze Arushától a Dik Dik Lodge-ban szállunk meg. Hogy mi a dik dik? A legkisebb (nyúlnál alig nagyobb) méretű antilopfajta. A lodge-ra (ejtsd ladzs) nincs magyar szó. A szótár ezerféle jelentését tartalmazza, csak azt nem, amit takar. Rusztikus (lehet ezt a szót Afrikában használni?) küllemű fogadóféle, rendszerint védett területen, ahol meg lehet szállni, enni, inni, pihenni. Mivel drágák, mi sátrazunk. A gyepet a lodge, a sátrat a Guerba adja, mindenkinek külön; hiába, a privacy, a magánélet szentsége a szavannán is szentség. A továbbiakban a cuccot és a tábori konyhát háromfős tanzán személyzet viszi előttünk külön autón. Azért nem akármi: négyünket öten szolgálnak ki. Mit kaphatnak a gazdagok?
A Meru
Harmadik nap. Indulunk a terepre. Két nap után látjuk meg első vadunkat, egy Thomson-gazellát. Vagy száz méterre legelészik az úttól. Kedves, kecses, őzszerű antilopféle. Nosza, lesz nagy felindulás, kamerák felajzva, piff-puff, lövünk rá ész nélkül, pedig teleobjektívvel is alig kivehető. Pár óra múlva csapatostól ugrálnak körülöttünk, de már eszünkbe se jut a fotózás. Hiszen már „megvan”. Tanulság 1.: ha gazellát, oroszlánt, bivalyt látsz, okvetlenül fényképezd le, hisz ki tudja, lesz-e még alkalom. Tanulság 2.: Ha gazellát, oroszlánt stb. látsz, ne pufogtasd fölöslegesen a drága diát, lesz még jobb beállítás is. Tanulság 3.: egyetlen épkézláb képem sincs a Thomson-gazelláról. Bevallom, leggyakrabban miattam kell megállni (holnap meg Tracey hasmenése miatt). Le kell fényképezni néhány lenyűgöző baobabfát, közismertebb nevén majomkenyérfát, melynek megközelítése során egyszerre öt szúrást kapok vénától két milliméterre egy tövisbokor ágától. Dokumentálni kell, hogy szavanna ide, fűtenger oda, a túllegeltetés miatt terjeszkedik a talajerózió. Nem lehet kihagyni az úton-útfélen tekergő, 50-100 méterig is felemelkedő, tornádóra emlékeztető portölcséreket sem. Itt ugyanis nem oldalvást, hanem időnként fölfelé is fúj a szél. Az Egyenlítő térségében a felszín erős fölmelegedése miatt konvektív légáramlások alakulnak ki, s ahol a fű nem köti meg a talajt, a légoszlop magával ragadja a port s pörgeti, emeli, míg ki nem fogy a szuszból. De miért van itt szavanna, amikor a földrajzi szélesség szerint trópusi őserdőnek kellene lenni? Miért zavarodik meg Afrika másutt többnyire szabályos éghajlati övezetessége? Főként azért, mert Kelet-Afrika a nyugatról szomszédos Kongó-medencével szemben jóval magasabban fekszik, s mire idáig fölkapaszkodnak az óceán felől fújó szelek, páratartalmuk nagy részétől már megszabadulnak. Errefelé nincs észbontó hőség (nem mondom, hogy sosem volt melegünk), napnyugta után pedig kellemesen (a Ngorongoro-kráter 2300 méter magas peremén kifejezetten gorombán) lehűl a levegő. Amúgy a nagykönyvben megírt módon itt is csak egyszakaszos esőzóna alakult ki (novembertől májusig esik le az évi 500-1000 mm-es csapadékmennyiség zöme), mint a zonális szavannán.
Majomkenyérfa
Portölcsérek a szavannán
Fölkapaszkodunk egy plató lejtőjén, mely nem más, mint a később még szóba kerülő Kelet-afrikai-árok nyugati szegélye, s lábunknál úgy 200-300 méteres mélységben ott csillog a Manyara-tó (mondanám tükre, de az nincs neki) vakítóan fehér maradványa. Az árok sekély, és többnyire sós-lúgos vizű tavai a száraz évszak végére néhány pocsolyától eltekintve csaknem kiszáradnak. Itt, a hasadék nyugati peremén a vulkánok többnyire magas káliumtartalmú lávát és tufát bocsátanak ki. E kőzetek eróziója, no meg a párolgási vízveszteség nyomán jöttek létre ezek a „szódatavak”. Szerencsére a Manyara környékén akad édesvíz is, így ez Tanzánia egyik legváltozatosabb élővilágú vidéke, mellesleg nemzeti park. Habár a helyi lodge (ahol turista előfordulhat, ott lodge is van) úszómedencéjében lemoshatjuk az út porát (van mit), a látványt csak madártávlatból élvezhetjük. Az a csöppség a fák közt, mondja Sarah „távcsövön át”, egy elefánt. Inkább hisszük, mint látjuk. Lám, így lehet az elefántból bolhát csinálni.
A távolban a Manyara-tó
Negyedik nap. Reggeli: sült szalonna, sült kolbász, sült tojás, pirítós vajjal, friss ananász, friss mangó, friss kókuszdió, friss banán, no és persze kávé, tea, tej (kivételesen porból). Jobb hotelekben ezt hívják angol reggelinek. Kezdjük megérteni, hogy azért kell (érdemes) szokásaink ellenére hajnali hatkor így telezabálni magunkat, mert ebédre satnyácska szendvicsekkel kell beérnünk. Rövidesen vége szakad az útnak, és csupán Julius sofőri zsenialitásának (meg a Nissannak) köszönhető, hogy nem merülünk el az útnak nevezett vályú vörös porában. Felfelé kapaszkodunk a Ngorongoro-kráter délkeleti lejtőin, nagyjából úgy 2200 méterig, belemerülve az örökké nyirkos köderdőbe. Ezt nem azért nevezik így, mert az erdő ködből van; azért van (lehet) itt ilyen erdő, mert állandóan köd van. Egyik jellegzetes fájának lombozata úgy fest, mintha ágaira tömérdek, erősen elhasznált szürkészöld felmosórongyot aggattak volna, melyeket cafatokra foszlatott a szél. A kráterbe majd később megyünk le. Megállunk egy emlékoszlopnál. Bemard és Michael Grzimek (apa és fia) sírját jelöli, azét a két német kutatóét, akik talán a legtöbbet tették Kelet-Afrika páratlan élővilágának megismertetéséért és megmentéséért. Michael repülőszerencsétlenség során halt meg; kis gépe, miközben „A Serengeti nem hal meg!” című filmjét forgatta, egy keselyűvel ütközött. A filmet és az ugyanazon című könyvet apja fejezte be. Jó másfél órás irgalmatlan zötykölődés és többkilónyi por bekebelezése után érjük el a Serengeti Nemzeti Park bejáratát. Lerobbant sakál kódorog a forróságtól táncoló levegőben, aztán varázsütésre megjelenik első igazi zsiráfunk. (Amit a Manyara-tónál távcsövön láttunk, nem volt „igazi”. Mondtam is a többieknek, ez műanyagból van az amerikai turistáknak.) Ahogy azt az ember filmek, fotóalbumok nyomán elképzeli: áll délcegen egy akácia árnyékában, és - jobb nem lévén - eszegeti azt a szúrós, tövises vacakot. (Találós kérdés természettudományi vetélkedőkre: a zsiráfnak vagy az embernek van több nyakcsigolyája?)
Az első "igazi" zsiráfunk
Talán a zsiráf az egyetlen növényevő a szavannán, melynek nincs természetes ellensége. Ritkán, de azért előfordul, hogy oroszláncsapatok megtámadnak egy-egy zsiráfot, de ez elég veszélyes vállalkozás és csak ritkán sikeres. Ha, teszem azt, az oroszlán elkapja a zsiráf nyakát, ami a méretbeli eltéréseket figyelembe véve elég valószínűtlen (hacsak a zsiráf direkt ezért le nem hajol), hozzávágja támadóját egy fához, amihez persze feltétlenül kell lenni fának a közelben. Ha az oroszlán a lábaiba kapaszkodik, a zsiráf egy rúgással szétrepeszthetné a koponyáját. Ilyenképpen tehát egy zsiráf elég könnyen elbánhatna egy oroszlánnal (többel már nem ennyire biztos). De nem teszi, mert a zsiráf nem eszik oroszlánhúst és különben sem egy gonosz állat.
Serengeti a maszájok nyelvén (ez a maa) azt jelenti: végtelen síkság. A tőle keletre fekvő Kráter-felföld tűzhányóiból kiszóródott vulkáni anyag építi fel: 1200-1600 méter magas, enyhén hullámos síkvidék. Habár a Serengeti Nemzeti Park (alapítási éve 1951) kereken 14 700 négyzetkilométeres területével egyike a legnagyobbaknak a világon, maga az ökoszisztéma - még hat, különböző védettségi fokozatú területtel együtt - legalább kétszer ekkora kiterjedésű. Az ökoszisztéma határát a gnúk vándorlási útvonala alapján húzták meg. Ezek a csúnyácska, púpos, szakállas antilopféleségek különös fogazatuk miatt a leghatékonyabb legelők. Egy harapásra (vagy mire) a legtöbb füvet tudják leszakítani bármely más legelő vetélytársuknál. Mivel hatalmas csordákban élnek, a legelők elég hamar kimerülnek, ezért kénytelenek vándorolni. Mihelyt a fű elkezd kiszáradni – májusban, júniusban - , elindulnak a Serengetiből északnyugat felé, a Viktória-tó irányába, ahol még a száraz évszakban is van némi legelni való és ivóvíz. Levegőből megfigyeltek már 40 kilométer hosszú vonuló gnúseregletet is. Aztán ha a Serengetiben is megjönnek az esők, az egész kompánia megindul visszafelé. Vándorlásuk során hozzák világra utódaikat is. Na jó, nem menet közben, arra a kis időre azért megállnak, de nem sok időre. A borjúnak rövidesen mennie kell a csordával. 8-10 perc elteltével a kicsik már talpra állnak. Miközben a legtöbb állat valamilyen takarásban szüli meg utódait, a gnúk ezt kénytelenek a nyílt színen megtenni, a ragadozók legnagyobb örömére. Ezért ellenek a gnúk szinte egyszerre, tömegesen; jut is, marad is.
Nem mondom, hogy tömeges vándorlás, de legalább gnúk
De hogyan képes a szavanna ennyi állatot csupán fűfélékkel, csenevész bokrokkal élelemmel ellátni, méghozzá egyidejűleg? Megvan a legelési rend. A magas füvet és a bokrok zöldjét az elefánt eszi. Hasonlóképpen a magasabb fűre hajtanak a kafferbivalyok és a vízilovak is, utánuk következik a zebra, majd a gnú, a legalja pedig a gazelláknak és a varacskos disznóknak marad.
Első oroszlánjainkat Julius (ki más) szúrja ki egy bozót tövében, alig három méterre az úttól. Megjegyzem, az összes vad úgy megszokta a kocsik jelenlétét, zörejét, hogy még a félénkebbje (ez a zebra; nem véletlen, hogy nem lehet megszelídíteni) is csak úgy rutinból ugrik kissé félre, amint elgurulunk mellettük. (Tudtátok, hogy a zebra majdnem úgy „ugat”, mint a kutya?) A kocsiból kiszállni csak (vég)szükség esetén szabad, de ilyenkor se a bozótosba, hanem kicsivel az autó mögé. Szóval, az oroszlánok. Pisszenés nélkül, lábujjhegyen bámuljuk őket (a Nissanok teteje jó fél méterrel felemelhető), de ezeknek akár ágyút is sütögethetnénk. Mindkettő „lábát cédán magasba lökve” (Baudelaire: Egy dög) heverész, nyilván kellőképp jóllakva, pofákat vágni resten. Pár kilométerrel odébb végre valami akció! Oroszlánanya gyermekeivel valami antilopmaradványt csócsál. Úgy ötvenfős páviánkülönítmény ballag szembe az út közepén, a csecsemők anyu hátán utaznak. Zebrahad rebben egy nagyobbacska víztócsánál, odébb krokodil melegszik egy vízbe dőlt fatörzsön. Bemutatkozik a madárvilág is. Ezekkel vagyok a legnagyobb bajban, mert a strucc kivételével egyiket sem ismerem. Ha megmondják az angol nevét, azzal se sokra megyek. Nagyon tetszik például a secretary bird, mely arról kapta a nevét, hogy fején úgy állnak hátra a tollak, mint egy hivatalnok füle mögé tűzött ceruza. Így lett belőle saját szabad (szó szerinti) fordításomban titkár- (nő)madár. (Hivatalos nevén egyébként kígyászkeselyű.) Itt van aztán egy kedves, szemtelen, a hátán kék, a hasán rozsdabarna tollazatot viselő kis madár, táborhelyeink gyakori látogatója (időnként belerepülnek az ember tányérjába), úgy hívják: superb starling. A starling seregély, a superb nagyszerű, fenséges, szóval nekem ő egy fenséges seregély. Amúgy fényseregély a tisztességes neve. A tüskés faágakon szövőmadarak függőfészkeit lobogtatja a szél, csoda, hogy el nem viszi őket. Alulról lehet beléjük bújni, nyilván megvan a trükkje, miért nem esnek ki belőle. Szövőmadarak lakják, a fészket a hím készíti el nagy gonddal, hogy elnyerje reménybeli párja tetszését. A nőstény persze nem flancból válogat. Olyan fészket keres, melyben a legbiztonságosabbnak véli tojásai épségét és utódai felnevelését.
Fényseregély
Függőfészkek
Estefelé több száz fős bivalyhorda mellett haladunk el. Elefántot egy szálat se látunk, pedig vannak. Eredetileg nem éltek a Serengetiben. Úgy 30-35 éve jelentek meg (újra?) a vidéken; az állattenyésztő, földművelő ember szorította be őket a parkba észak és dél felől. Azt hihetnénk, itt aztán jó helyük van, hiszen a park védett. Elméletileg. A szigorú tilalom ellenére orvvadásznak rájuk (és nemcsak rájuk). Hiába költ Tanzánia természetvédelemre (saját) nemzeti jövedelméből másfélszer annyit, mint az Egyesült Államok (a sajátjából), ebből a két-három millió dollárból (nem vicc!) meg a nemzetközi segélyekből a sok egyéb szükséglet mellett még száz természetvédelmi felügyelő foglalkoztatására sem futja. A legeltető maszájokat már évekkel ezelőtt kilakoltatták a parkból. Ez jó. (A maszájoknak is, mert állataikat rendszeresen tizedelte a gnúktól elkapott marhavész.) Épültek lodge-ok, jönnek a turisták, s egy éjszakáért itt hagyják egy tanzán havi jövedelmét, de lehet, hogy sokkal többet. Ez is jó. Vannak elefántok, ami jó a turistáknak, de nem jó a parknak, mert a behemótok. Összevissza törik, szaggatják az akáciaerdőséget. Tanzánia fejlődik; csökken a gyermekhalandóság, kevesebb tenyészállat pusztul el fertőző betegségekben; ez mind jó. Csakhogy ennek következtében iszonyú nyomás nehezedik a Serengetire. Az embereknek kellene a jó föld, az emberek pedig egyre többen vannak. Serengeti viszont csak egy van és (sajnos) pont a világ egyik legszegényebb országában.
Egyébként, ami engem illet, nemcsak az orvvadászatot, hanem az úgynevezett sportvadászat minden formáját is mélységesen elítélem. Gyerekkoromban nagy élvezettel olvastam Kittenberger Kálmán vagy Széchenyi Zsigmond afrikai vadászkalandjait, aztán később megváltozott a véleményem. Élvezettel gyilkolták ezeket a fenséges állatokat, mondván, úgyis van belőlük elég, milyen jól fognak mutatni a trófeák a múzeumokban vagy az uradalmi kastélyok falán. Akkoriban és még jó ideig mások, britek, németek stb. is így gondolták. Aztán már oda jutottunk, hogy mára szinte egyikből sincs elég, sőt. Nem is beszélve a maiakról, akik milliókat fizetnek azért, hogy – legálisan - kilőjenek egy elefántbikát, oroszlánt, zsiráfot stb. Ennek mi értelme volt és van?
Első éjszakánk a Serengetiben. Úgynevezett kemping. Víz nincs, villany nincs, kerítés nincs (szovjet típusú árnyékszék kissé távolabb, de odáig nem merünk elmenni). Messze valahol oroszlánok üvöltenek (csak mi nem halljuk), ránk szakad az afrikai éjszaka. Keresem a Dél Keresztjét, de egyelőre nem találom. (Utózönge! Úgy fél évvel a hazaérkezésem után olvastam a hírekben, hogy a Guerba egyik ausztrál utasát a Serengeti egyik kempingjében mérgezett nyíllal halálra sebezték, feltehetően orvvadászok.)
(Folytatom!)
