REPÜLJ BUDDHÁVAL!
Nepál - 2011
Pokhara városa a térképen nincs is túl messze Katmandutól vagy a Chitwantól, azért mégis elég hosszú a kanyarokkal, emelkedőkkel megbolondított, főleg teherautó-forgalommal terhelt út. Az ötvenes évek elején a fővárosból ide eljutni még tíznapos kalandtúra volt, normális út nem létezett. Pokharát is a hippik fedezték fel a Nyugat számára a 70-es évek elején, nyugis, csendes hely volt, bőséges marihuána-ellátmánnyal. A hippik mára eltűntek, a polgárháború véget értével visszatértek a turisták, akiknek ellátásáról rengeteg hotel, vendégház, étterem, bár gondoskodik, megspékelve a katmandui kínálatot is verő, nem föltétlenül ízléstelen szuvenírtömeggel, továbbá rengeteg a borbélyműhely és masszázslehetőség, hogy a hegyi túrákról visszatérők rendbe hozhassák testüket-lelküket. Kapható mindenféle, a hegyi túrázáshoz szükséges felszerelés, ruha, eszköz, ugyanis a közeléből egy csomó magashegyi útvonal indul, köztük az egyik leghíresebb nepáli túra, az Annapurna Circuit, melyen a résztvevők úgy két és fél hét alatt megkerülik (ha bírják) az Annapurna-masszívumot. Az Annapurna ugyanis nem egy csúcs, hanem hat, mely közül a legmagasabb az I-es számot viseli és a világ elsőként meghódított nyolcezrese. Jó kis szobát kaptam, pazar kilátással a Himalája fővonulatára – már ha egyáltalán lehetne bármit is látni. De nem lehet. Távozásom reggelén földerengett a masszívum egy része, aztán a csaknem hétezres Machhapuchhare csúcs, mely formája után a halfarok nevet kapta. Amit valójában láttam: a hotelem tőszomszédságában álldogáló házikók, a legközelebbi udvarában tehén bőgött rendszeresen.
Kilátás a szállodai szobámból. Még hogy Himalája...
Pokhara két részre oszlik: a turistanegyed a Phewa Tal-tó partvidéke körül nyúlik el, az óváros, ettől jóval északabbra található, de messze nem olyan látványos, mint a katmandui. Az viszont már befelé jövet feltűnő, hogy jó néhány hatalmas, és a helyi fogalmak (rikító színek) szerint bizonyára szép ház is áll a sok lepukkant, szegényes otthon mellett. Kiszolgált gurkák építtették, volt miből, igaz, megszolgáltak érte. Volt valamikor, a 16. században a mai Nepál nyugati részén egy Gorka Királyság, mely a 18. század utolsó harmadában az egész Katmandui-völgyet uralma alá hajtotta és terjeszkedése miatt konfliktusba keveredett a Brit Kelet-indiai Társasággal. 1814-ben két évég tartó háború dúlt a nepáliak és a britek között, ami azzal végződött, hogy Nepál, bár megőrizte függetlenségét, területének harmadát elveszítette. Az egyik brit katonai parancsnokot annyira megragadta Gorka katonáinak, a gurkáknak a bátorsága, hogy a békeszerződés után toborozni kezdték őket a brit indiai hadseregbe. Brit kötelékben harcoltak az első, majd a második világháborúban is, sőt, máig is, főként békefenntartóként (indiaiak és nepáliak egyaránt), de gurkák alkotják pl. a brunei szultán testőrségét is. Szolgálati idejük minimum 16 év, nagyjából 350-400 ezer forintnak megfelelő zsoldot kapnak, és elérték, hogy ugyanannyi nyugdíj illesse meg őket, mint brit társaikat. Csak a legkiválóbbakat veszik fel, kőkemény fizikai követelményeknek kell megfelelniük. A toborzás itt, Pokhara környékén folyik, de az ország minden részéből jönnek jelentkezők.
Pokhara részemről ennyi
Kis szurdok - és mosoda - a város határában
A patak eltűnik egy barlangban
Odabenn pedig ez látszik
Ilyen és hasonló házakat építenek a kiszolgált gurkák
Bandipur csupán úgy 80 kilométerre fekszik Pokharától, de többnek tűnik. Nepálban minden távolság többnek tűnik. A ma kb. 15 ezer lakosú hegyvidéki település a 18. század közepe táján jött létre egy kis magar faluból, itt találkoztak a Katmandui-völgyből érkező newar kereskedők, utóbb pedig fontos állomás lett az India és Tibet közötti kereskedelmi útvonalon. Azt írom, hegyvidéki, pedig hát ez az 1000 méter körüli tengerszint feletti magasság minden, csak nem hegy – legfeljebb mifelénk. Estére kelve elég hideg is van. (A félreértések elkerülése végett, a magar és a magyar nem rokon nép; ők mongoloidok, genetikailag és fizikai megjelenésüket illetően is.) A newarok hozták a maguk kultúráját is, mely ma is minden téren, elsősorban persze az építészetben, megmutatkozik. Az említetteken kívül még kb. hat egyéb etnikum lakja a várost, mindegyik saját nyelvvel és a másikétól eltérő vallással, de mondjuk inkább úgy, hogy hitvilággal. Jelentőségét akkor veszítette el, amikor a 70-es években megépült a Katmandu-Pokhara főút, melyen mi is jöttünk-mentünk és jó 700 méterrel emelkedik a Marshyangdi-folyó látványos, helyenként szurdokszerű völgye fölé. Olyannyira mellékvágányra került, hogy csaknem a közelmúltig a monszun időszakában szinte megközelíthetetlen volt, mígnem 1998-ban épült egy rövid, ám erősen szerpentines bekötőút. Idegent, mármint turistát csak elvétve látok a központ szépen rendbe hozott, kávéházakká, éttermekké, ajándékboltokká átlényegült házakkal szegélyezett rövid főutcáján, másutt persze még annyit sem. Régi, szegényes, néhol omladozó falusi házikók (egyiken-másikon igazi palatető), meredek, inkább ösvényre hajazó utcák, melyeken fölmálházott asszonyok cipelnek iszonyatos terheket, más asszonyok, jórészt idősek, a házak tornácán (vagy micsodáján) szalmából szövögetnek valamit; orrukban, fülükben, csuklójukon arany(nak tűnő) piercing, ékszer. A környező dombokon teraszok sokasága várja az esőt, hogy végre művelésbe vehessék őket. Mintha megállt volna az élet… vagy talán mégsem. Épp vége a tanításnak, egyenruhás gyerekek özönlenek kifelé, fotót kívánván, ha már ott vagyok. Tapasztalatból tudom, egyenruhaféle akkor jut a szegény világ gyermekeinek, ha iskolájukat valamilyen egyház/alapítvány kezeli. És csakugyan, Nepál egyik legjobbnak tartott középiskolája van itt, a Notre Dame, amit japán katolikus apácák alapítottak 1985-ben. Az írástudatlanok aránya országosan csökkent ugyan az elmúlt évtizedben, de még mindig 34 százalék körüli, viszont a beiskolázási arányt, ami elsősorban a lányok körében volt alacsony, négy év alatt 75-ről 90 százalékra tornázták fel.
Ilyen Bandipur környéke
Utcakép lányokkal
Háztetők igazi palából
A városka felkészült a turisták fogadására
Ahol még él a kommunizmus szelleme
Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál
Arany orrba-szájba
Hazafelé az iskolából
Munka
Este gyertyafényes vacsora a vendégházban. Nem a romantika miatt, hanem az egész országot napi rendszerességgel sújtó krónikus áramhiány okán. A Shankerben és pokharai szállodámban volt aggregátor, másutt este hat-hét körül elment a villany. Utolsó vidéki szállásomon, Nagarkotban már a recepción tábla fogadott, melyen közölték, hogy a hét melyik napján mely időszakokban nincs villany. És nem is volt. Persze, én csak ne panaszkodjak. A nepáli lakosságnak valamivel kevesebb, mint a fele egyáltalán nem jut villanyhoz. Az országnak nincs sem olaja, sem szene, ezt szinte mind Indiából importálják. Az áramot jórészt vízerőművekkel termelik meg, de mivel télen nagyon kicsi a folyók vízhozama, indiai importra szorulnak, ám még ez sem elég.
Áramszünet-menetrend
Nagarkot elszórt házakból álló falu a Katmandui-völgy keleti oldalában, 2100 méter magasan. Hotelem erkélyéről elvileg eszményi panoráma nyílik a Himalája főgerincére, tele nyolcezresekkel, de persze (miként Bandipurból sem) nem nyílt semmi, csupán a hegylábi teraszos földekre, ami csekély, de legalább szép vigasz. Nyílt viszont a söröm a vacsoránál, de olyan elemi erővel, hogy a pincér legnagyobb rémületére beterítette az egész asztalt. Többnyire az Everest márkával barátkoztam, de ha nem volt, ráfanyalodtam a Nepal Ice-ra. Korábbi tapasztalatból tudtam, hogy ez utóbbi üvegei kizárólag heves habexplózióval nyílnak, akárcsak egy andezitos-riolitos vulkán… És hát mit tett a pincér… Ujjával igyekezett befogni az üveg száját, s miután ez úgy-ahogy sikerült, sűrű bocsánatkérések közepette azon mód töltött a poharamba. Az ujjal befogós technikát régről ismertem Indiából. Európában ilyenkor …, de hát mondjam? Most küldjem vissza másikért a szerencsétlent, amikor csak segítőkész volt? Megittam úgy. A Nap előtt keltem, bízva az időben, és csakugyan – a pirkadat kirajzolta a horizontra a hatalmas hegység főgerincét, ám mihelyt a vörös korong felbukott, az óriási csúcsok ismét belevesztek a párába. Sebaj, van még egy dobásom.
Teraszok Nagarkot környékén
Vissza Katmanduba. A dombok magasából most láttam rá először a városra, a három-négyszintes színes házak irgalmatlan, zsúfolt tömegére, mely minden részletet elfed. A szmog meg az egészet. Ismét megkapom az első napon már megismert helyi idegenvezetőmet, ezúttal előbb két nevezetes buddhista templomot keresünk fel. A Swayambhunath, más néven Majom templom (nyilván kitalálják, miért – mert tele van majommal, naná) a legszentebb kegyhely a nepáli buddhisták számára, de fontos a tibeti kisebbségnek is. A város nyugati részén egy dombtetőn emelkedik, valószínűleg az 5. században épült, központjában egy hatalmas sztúpával, melyet mindenféle szentélyek és persze imamalmok vesznek körül. Pörgetik is őket rendesen a zarándokok, s habár némelyikük külsőre úgy fest, mintha egyenesen a világ végéről, valami középkori időkből érkeztek volna, a digitális meg a mobilos fényképezőgépek kattognak rendre. Vezetőm kissé csodálkozott, hogy csodálkozom egy mobilozó szerzetes láttán, végtére is ők is haladnak a korral.
Katmandu szmogban fürdő háztengere
Ugyanez a levegőből
A Swayambunath templom sztúpája
Pörögnek az imamalmok
A Boudhanath sztúpa, közel a belvároshoz egy kerek tér közepén emelkedik, ez viszont a tibeti (menekült) buddhisták legszentebb helye Nepálban, mellesleg a maga nemében az egyik legnagyobb a világon. Ezerszínű tömeg, ezerszínű imazászlók, ezerszínű virágfüzérek, szőttesek, füstölőpálcikák, pörgő imamalmok – majdhogynem vásári kavalkád. Vezetőm beirányít egy műhelybe, ahol aranykezű mesterek angyali nyugalommal és türelemmel Buddha-kombinációkat festenek papírra, tenyérnyitől a négyzetméteresig. Ha a mintázat parányisága úgy kívánja, a legfinomabb jakszőr ecsettel. Nem bírom megállni, hogy két apróbbat ne vegyek. Aztán, amint kifordulok a főútra, egy anya állít meg, karján csecsemővel. Tört angolsággal előadja, nem pénzt kér, hanem csak annyit, vegyek a kicsinek a közeli boltban gyermektápszert. Jó. Kiválasztok egy dobozzal. Megfelel? Igen, de ez csak egy napra elég, vegyek nagyobbat. Veszek. Végül is, ha már az imént otthagytam negyven dollárt a képekért, egy nepáli kisgyerek egyheti élelme még belefér.
A Boudhanath sztúpa
És ismét hinduizmus! A Pashupatinath templom a világ egyik legfontosabb Siva-templomának számít, a főváros keleti részén, a Bagmati-folyó partján terül el; valójában egész komplexum. Az eredeti templomot kb. a 6. században építették, aztán az 1600-as években szinte teljesen újjávarázsolták és számos egyéb építménnyel bővítették, az eredetit ugyanis jórészt fölzabálták a termeszek. A gazdagon díszített építmények, szentélyek között a zarándokok és bámészkodók között bőséggel látni (sáfránysárga ruhában, vagy majdnem anélkül) szadhukat, vagyis aszkétikus életmódú vándorszerzeteseket is. A most éppen csak pár méter széles, mocskos vizű, ám roppant szent Bagmati egyik partján éppen két-három halottat égetnek, a másikról meg a családtagok és bámészkodók nézik a máglyákat. A hamvakat a patakba szórják, pár méterrel odébb gyerekek pancsolnak a vízben. Emlékszem, az indiai Varanasiban csak suttyomban lehetett fényképezni a halottégetést (így is majdnem megvertek), itt senki sem korlátozza. Mellette áll egy hospice-ház, a halálra készülők utolsó „otthona”. Magába a főtemplomba csak buddhisták mehetnek be, a nyitott kapun át csak Nandi, a Siva-szentélyt őrző bika rézszobra, pontosabban annak feneke látszik, irtózatosra méretezett herékkel.
A Pashupatinath templom egy része
Így néz ki egy szadhu
Halottégetés
A közönség - alighanem zömmel családtagok
Tőlük úgy 20 méterre gyerekek fürödnek a szent patakban
Készülődés a halálra - a hospice ház
Belépés csak a bika testén át
Katmandutól macskaugrásra fekszik Nepál két gyöngyszeme, Bhaktapur és Patan (hivatalos, mai nevén Lalitpur). Mindkettő tiszta középkori hangulatot áraszt, dús (nemritkán pajzán, erősen erotikus töltetű) newar fafaragványokkal ékesített templomaival, palotáival, szentélyeivel, az immár szokásos Durbar térre kifutó szűk utcáival, lesüllyesztett, medenceszerű kútjaival. Amikor itthon visszanéztem a két városban készült fotóimat, azt se tudtam, mi micsoda, melyik építmény hol van. Az előző részben említett 2015-ös földrengés mindkettőben súlyos károkat okozott.
Nyílt színi erotika minden mennyiségben...
...avagy: Apuka, mit csinál ott az a néni meg a bácsi? Tudod, kisfiam, a bácsi segít a néninek hajat mosni. - Milyen praktikus, és közben még dugnak is
Bhaktapuri képek
Lalitpur (Patan)
És akkor jöhet az utolsó dobásom – az Everest-repülés. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy az embert fölviszik a hegy fölé, hanem inkább csak feléje, és oldalról rá lehet látni. Már Pokharában kiszúrtam, hogy Nepálban létezik egy Buddha Air nevű légitársaság (meg Yeti is), és elgondolkodtam, hogy hangzana mondjuk az, hogy Jesus Airlines, Fly Mohamed, vagy Shiwa Airways… Akkor még nem sejtettem… Mit tesz isten, pont a Buddha egyik Beechcraft 1900D típusú, 16 személyes gépébe igyekeztünk beszállni reggel 8-kor, csak hát (mondtam én az elején, hogy komoly gondok lehetnek a katmandui reptér technikai felszereltségével), a köd miatt várni kellett. Miközben a büfében nézelődtem és egy olasz lánnyal beszélgettem, mit látok: Tibi csokit! Ez meg hogy kerülhetett oda? Másfél órás késéssel felszálltunk, kaptunk egy térképfélét, hogy a csúcsokat be tudjuk azonosítani, bár engem név szerint egyik sem érdekelt, csakis a látvány. Nem rossz, nem rossz, de amikor az ember úgy 5000 méter körül repül erős hétezresek előtt, bevallom, tízezer méter magasságból, mondjuk, a Tiensan, közvetlen felülről izgalmasabb. Húsz perc után a stewardess közli, vissza kell fordulnunk, mert az Everest előtt annyi a felhő, hogy a közelébe se tudnánk jutni. Nem éreztem nagy csalódást, ha eddig megvoltam nélküle, most már eztán is kibírom valahogy. Aztán tíz perc múlva újabb közlemény: most meg, újabb köd miatt, nem tudunk leszállni Katmanduban. És meddig tudunk még fönn maradni? Még úgy egy órát. Nem húzom tovább, tíz perc múlva megkaptuk a leszállási engedélyt, a befizetett 190 dollárból meg 130-at vissza, úgyhogy elégedetten tértem vissza hotelembe. Mindez 2011. január végén történt. Epilógus: ugyanazon év szeptember 25-én reggel ugyanez a gép leszállás közben, rossz látási viszonyok között, dombnak ütközött, lezuhant, mind a 16 utas és a háromfős személyzet meghalt. Idegenvezető barátom kis magyar csoportot vitt és a 8 órás gépre jelentkeztek be, de mind már nem kaptak helyet, úgyhogy átíratták a 9 órásra. Ami, mint tudjuk, már nem szállt föl. Az olasz lánnyal, Susannával (kiderült, hogy merő véletlenből ugyanabban a hotelben laktunk) jól összehaverkodtunk, azóta is tartjuk a kapcsolatot Facebookon. Időközben egy csomó helyen járt, pl. a Spitzbergákon, legutóbb pedig az etiópiai Danakil-mélyföldről és az Erta Ale vulkánról tett föl képeket. Ezért az útért nagyon irigyeltem.
Repülj Buddhával - vagy Yetivel
... és repültem
Az Everest felé - de csak felé
Az Everestről jut eszembe, tudják, ki az a serpa? Persze, a magashegyi teherhordó a Himalájában. Nos, nem egészen. Ez egy tibeti eredetű népcsoport neve, onnan szóródtak szét Nepálba, Indiába, és mivel szinte kizárólag 3000 méter fölötti magasságú kis falvakban élnek, nagyszerűen alkalmazkodtak az oxigénszegény környezethez. Ott, ahol az európai mászó már jóformán kifekszik, a serpák még simán mennek tovább, gyakran hatalmas terhekkel.
Túravezetőm, Ram „hivatalos búcsúvacsorára” visz egy jobbfajta katmandui étterembe, ahol ettől függetlenül a földön (lábatlan faszékecskén) kell ülni, irgalmatlanul kényelmetlen pózban. Bemelegítőnek kapunk valami rizspálinkát (japánosan, kissé langyosan), sült halat, sült húst, rizst és dalt, az elmaradhatatlan lencsefőzeléket, amit állaga folytán akár levesnek is nevezhetnénk. A lencse plusz rizs kombinációt, a bhalat dalt a nepáliak akár kétszer is eszik naponta, nekem egyszer is sok volt. Nekem a lencsefőzelékben legyen babérlevél! Hogy akkor mit ettem az úton? Nos, szinte minden második nap momót, ami ugyan tibeti eredetű, de immár Nepálban is afféle nemzeti eledelnek számít. Egyébként húsos derelye, a hús leginkább csirke, de egyszer merészen rávetődtem a jakhúsos változatra is. Speciális szósszal fenomenális.
Hivatalos búcsúvacsorám menüje
Mindennapi betevőm, a momo, plusz a kísérő
Nepáltól nem kis bosszúsággal búcsúztam. Visszafelé indulnék a katmandui reptérről, Újdelhi érintésével. Mielőtt belépek az indulási csarnokba, útlevél-ellenőrzés, csomag átvilágítása. Sorba állok a becsekkolási pulthoz – már közben újabb útlevél-ellenőrzés. A pultnál, természetesen, még egy. Aztán hivatalos kilépés az országból, még egy útlevél- és repülőjegy-ellenőrzés. Megyek az indulási kapuhoz, kézipoggyász átvilágítása, útlevél- és beszállókártya-ellenőrzés. Na végre, gondolom, benn vagyok a tranzitban, már csak fel kell szállni a gépre. Nem úgy van az. Mielőtt fellépnénk a géphez vivő buszra, újabb csomagellenőrzés, útlevél- és beszállókártya-ellenőrzés, sőt testi motozás. Igen, igen, a tisztelt utas tökei körül is. Most már csakugyan vége, sóhajt az idegen. De nem! A gép feljárójánál újabb emberek állnak. Ott, a feljárón (!) a kézipoggyászok teljes kipakolása, testi motozás (újabb mogyorózás), útlevél- és beszállókártya-ellenőrzés. Aki nem hiszi, próbálja ki. Ja igen, és Újdelhiben, a tranzitban újabb csomag-átvilágítás és -kipakolás, mindenféle öngyújtó és gyufa elkobzása, újabb testi motozás és ismét – nem, még nem utolsó, mert közvetlen beszállás előtt is volt egy – útlevél- és beszállókártya-ellenőrzés. Azt hiszem, rekordot döntöttem.Ω
Búcsú Nepáltól - úton Újdelhi felé
