„…a jelenből a gombnyomás pillanatában múlt lesz. A képen annak lenyomatát őrizzük – ami volt”
(Korniss Péter)
(folytatás) Maradjunk még kicsit a természet világánál, meg az elmulasztott lehetőségeknél. Borneón (valamint Szumátrán) él a Föld egyik legnagyobb virága, a Rafflesia, mely nevét Sir Stamford Rafflesről, Szingapúr angol nemzetiségű alapítójáról kapta. Jó fél méter átmérőjű, piros színű virág, amúgy élősködő, tehát csak úgy magról vetni nem lehet. Rothadó húsra emlékeztető szagával vonzza magához a beporzására hivatott rovarokat. Különlegessége, hogy nincs meghatározott virágzási időszaka. Borsószem nagyságúként kezdi, kilenc hónap alatt káposztafej nagyságú gömbbé dagad, kinyílik, aztán pár nap alatt elvirágzik. Nos, ilyesmit nagyon szerettem volna látni. Merő véletlenből Borneón, egy kuchingi turistairodában felfigyeltem egy feliratra, mely szerint a Gunung Gading Nemzeti Parkban március 21-től 24-ig virágzik egy példány. Másnap már úton is voltam, busszal. Nem sok jót ígért, hogy már délelőtt ömlött az eső, noha ez általában a kora délutánokra jellemző azon a vidéken. Mit mondjak, nem nyüzsögtünk, rajtam kívül egy ausztrál házaspár állta még az esőt, de az egyik parkfelügyelő készséggel odavezetett bennünket a helyszínre. Ezek az emberek úgy ismerik a parkot, mint a tenyerüket, tudják, merrefelé szoktak virágozni, és a Rafflesiákat kezdettől figyelemmel kísérik. A mienk egy kissé megdőlt fa tövében, kőhajlat alatt lapult, magamtól az életben meg nem találtam volna. A dzsungelben eleve sötét volt, az illető helyen pláne, esőben meg különösképpen, ráadásul a vakum is zárlatos lett a víztől, úgyhogy hiába próbáltam kézből, hosszú idővel exponálni, egyetlen használható képem sincs róla, csak valami elmosódott, szürkés-rózsaszínes paca. A közelben egy japán forgatócsoport filmezett két növendék példányt, azok kinyílására még legalább egy hetet kellett várni és lefogadom, ha nem is végig ott helyben, de kivárták.
Néha az utazó puszta restsége miatt is kihagy soha vissza nem térő lehetőségeket. Az etiópiai Lalibelában több száz évvel ezelőtt fantasztikus keresztény templomokat vájtak a kőzetekbe. Ezek legkülönlegesebbike a Szent György-templom, mely egy szabályos keresztet formáz, és fentről, egy szintben a talajjal kiválóan fényképezhető. Ottjártunk első napján épp csak futó pillantást vetettem rá, miután már vagy öt templomot végignéztünk, gondolván, majd holnap… „Holnap” viszont egész nap úgy zuhogott az eső, hogy ki se mozdultunk a szállásunkról, úgyhogy egyáltalán nincs képem róla.
Ha már a japánokat említettem, mindenki tapasztalhatja, hogy imádnak fotózni. Legfőképpen egymást, nevezetes épületek előtt, vagy akárhol idegenben az utcán. Elég kevés japánt láttam, aki csak úgy meglőtt volna egy szép tájat, műemléket; ember mindenképpen kell nekik, eléje-melléje. Ám ha akció van, az amúgy békés japánok képesek kivetkőzni szelíd emberi mivoltukból, és közelharc, gyomrozás, könyökölés árán is elfoglalni a legkedvezőbb pozíciókat. Hajdan, Ausztráliában járva elvetődtem a Melbourne-hez közeli Phillip-szigetre, melynek fő attrakciója a pingvinparádé. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy idomított pingvinek zeneszóra masíroznak sorban a parton. Szokásuk szerint nem sokkal napnyugta után térnek vissza a tengerről, élelemszerző körútjukról, aztán szép lassan visszatotyognak a part laza kőzeteibe vájt fészkükhöz, sokszor kényszerűségből az emberek mellett. Mindennek megtekintéséhez ugyanis az ausztrálok valóságos nézőteret alakítottak ki, ahol több ezer ember is elfér, és ha nem is erősen, de megvilágítják ilyenkor a partot. Fényképezni, videózni szabad, vaku használata azonban szigorúan tilos. Erre nemcsak többnyelvű feliratok, hanem piktogramok is felhívják a figyelmet. Megjelennek az első pingvinek (a faj a maga nemében a legkisebb, úgynevezett törpepingvin), mire a japánok (egy részük) mindenki mást félretaszigálva keresik a legjobb pozíciókat. És természetesen vakuznak. Nekem meg, engedelmes polgárnak, egy darab képem sincs a törpepingvinekről.
Ritka, különleges állatot látni rendkívüli élmény. Aki Ugandába utazik, elsősorban a híres, veszélyeztetett fajnak számító hegyi gorillákra kíváncsi. (Sőt legtöbben csak azért mennek oda.) Az nem úgy van ám, hogy az arra járó turista csak úgy nekivág a hegyoldalnak és fölkeresi a gorillákat. Először is engedélyt kell kérni a fővárosban a nemzeti parkok igazgatóságánál (jó esetben ezt az utat szervező iroda megteszi), méghozzá jó előre, hónapokkal, ugyanis csupán négy (ottjártamkor még csak három) gorillacsalád látogatható. Aztán az ember kifizet egy csomó pénzt (akkoriban 250 dollárt!), és a parkfelügyelők segedelmével nekiindul a hegynek és a dzsungelnek. Egy órával korábban fölmegy a terepet tökéletesen ismerő két nyomkereső, akik tudják, hol tartózkodott előző nap a gorillacsapat, és a letaposott, lerágott ágak, éjszakára készített fészkek, ürülékek alapján elindul, hogy megkeresse a naponta odébb vándorló családot. Mi meg közben csak megyünk felfelé. Ha megtalálták őket, rádión szólnak a túravezetőnek és instruálják, merre kell menni. Odafönn aztán nincs ösvény, előkerül a bozótvágó kés és árkon-bokron át caplatunk a kegyetlenül párás, fülledt dzsungelben. Egyszer csak szólnak, hogy tegyünk le mindent, csupán a kameráinkat vihetjük tovább. Alig néhány lépés után megpillantottuk életünk első hegyi gorilláját. Egyetlen órát tölthettünk a helyszínen, egy helyben állva. Elő nem fordulhat, hogy valaki jobbra-balra-előre lépkedjen egy-egy jobb képbeállítás kedvéért; azt látjuk, fotózzuk, ami éppen adódik. Ha semmi sem történik, akkor ennyi. De azért szerencsére történik. A felnőttek ágakat, leveleket szaggatnak és folyamatosan esznek, vakaróznak, a kölykök birkóznak, játszanak. Látjuk, hogy a bozótosban mocorog a család vezére, az ezüstös hátúnak nevezett alfa-hím. Párzik, suttogja kísérőnk. Már időnk vége felé járunk, lassan elhangzik az „utolsó fotók” felszólítás, amikor az ezüstös hátú egyszer csak kiront a bozótból, egyenesen felénk. Megijedni sem volt időnk, okunk pedig éppenséggel lett volna. Egy kétmázsás, a családját védő hím veszélyes is lehet. Ám ügyet sem vetett ránk, berontott egy másik bozótba. Mindenesetre úgy két méterrel tőlünk húzott el és óriási szerencsém volt, hogy legalább egyetlen használható fotót tudtam róla készíteni. Nem mindennapi kiváltság ez, higgyék el, az egész világon csupán 700-egynéhány hegyi gorilla él (fogságban nem tartható), Uganda, Ruanda, valamint Kongó területén, de csak az előbbi két országban látogatható néhány csoportjuk.
Hegyi gorilla(kölyök) Ugandában
Mindig is szerettem volna bálnákat, delfineket látni és fényképezni. A bálna már gyakorlatilag elsőre bejött, Alaszkában. Ott úsztak hajónk mellett nem is egyszer, fújták ki a levegőt, csak éppen nem a kellő távolságban ahhoz, hogy le is tudjam őket fotózni. Az első nagy pillanat Grönlandnál jött el. Jócskán az út végén tartottunk, leszállt az est, már-már ágyba készülődtem, amikor megszólalt a hangosbeszélő, hogy a kapitány nem sokkal a hajónk előtt bálnákat lát. Az összes utas kiugrált az ágyból, kitódultunk a fedélzetekre, és csakugyan, úgy száz méterre a hajó orrától három hosszúszárnyú bálna fújta ki a levegőt. Valamivel közelebb is jutottunk hozzájuk, de azért mégsem annyira, mint szerettem volna. Az igazság pillanata számomra bálnaügyben második hawaii utam során jött el. Tudni érdemes, hogy a csendes-óceáni közönséges hosszúszárnyú bálnák (a bálnának természetesen nincs szárnya, de így nevezik, kevésbé szakszerűen meg púpos bálnának) a nyarat az Alaszka környéki vizekben töltik, ott jól belakmároznak, szaporodnak, aztán télre levándorolnak a trópusi-szubtrópusi vizekre, ahol böjtölnek. Maui szigetén elég elfogadható áron (mert igen nagy a konkurencia) lehet egy-kétórás bálnalesre menni, a bálnalátás majdhogynem garantált. És csakugyan, bő félóra múlva meg is jelent az első, egészen közel úszott a hozzá képest parányi motorcsónakunkhoz, szinte kézzel fogható távolságban fénylett a púpos háta. Még azt a szívességet is megtette, hogy párszor alámerült. Ilyenkor a legszebbek, amikor hatalmas farokúszújukat, mint egy búvár, a levegőbe emelik és méltóságteljesen alábuknak. Jött még egy-kettő, de akkor már valami igazi attrakcióra vágytunk. A természetfilmekben azt szokták mutogatni, ahogy ezek a hatalmas teremtmények – ki tudja, mi okból – kiszökellnek a vízből, egészen magasra. És a mieink is ugrottak! A bálnákkal azonban az a gond, hogy egyáltalán nem ott jönnek fel, ahol alámerültek, hanem ahol nekik tetszik, vagyis a fotózni készülőnek fogalma sincs, merre forduljon a kamerájával. Egyik szemem a keresőn, a másik „szabadon”, mint egy kaméleon, úgy lesem. A lényeg, hogy háromszor dobta föl magát az egyik bálnánk, de egyetlen egyszer sem sikerült elkapnom a levegőben. Lett helyette három hatalmas csobbanásom.
Repült a bálna … nekem meg lett néhány csobbanásom
Nehéz elviselni, ha valahol tilos a fényképezés. Márpedig elég sok helyen tilos. Hajdan, amint említettem, a szovjet repülőgépekről nem volt szabad fotózni, ami elég furcsán vette ki magát egy olyan világban, ahol műholdakról már olyan felvételeket lehetett készíteni, amiknek alapján elvileg akár azt is meg lehetett tudni, mit reggelizett, vagy a Pravda melyik oldalát nézegette Brezsnyev elvtárs. A legnagyobb élmények egyikét egyébként számomra a légifotózás jelenti. Immár az ezret is megközelíti azon képeim száma, amiket vagy nagy utasszállítókról, vagy kis gépekről, helikopterekből készítettem. Az előrelátó utas ilyenkor úgy választ – ablak melletti – helyet, hogy lehetőleg ne süssön szembe a nap, ne a szárny fölé kerüljön és a várható látványosságok azon az oldalon legyenek, ahol ül. Emlékszem, amikor Costa Ricából repültem hazafelé (először Miamiba), jobb oldalra kértem a helyet, mert úgy számítottam, onnan láthatom majd a Poás-vulkánt. Nem sokkal a fölszállás után a kapitány bemondta, hogy a bal oldalon ülő utasok rövidesen élvezhetik a Poás látványát. A francba, hát ezt meg hogy hibázhattam el ennyire, mormogtam. Eltelt úgy két-három perc, amikor a kapitány helyesbített: elnézést, a jobb oldalon ülő utasaink láthatják a Poást. Sikerült is szépen lefotóznom.
Mégiscsak elkaptam a Poás-vulkánt
És még néhány kedvenc légifotóm:
Budapest
Hawaii izzó lávája
Réunion kráterei fölött
Madagaszkár
A befagyott Szibéria
Mongólia
Mauritius
Hajdan nálunk is sokfelé kitették a „Fényképezni tilos!” táblákat, amiből az ember rögtön sejthette, hogy valami katonai szempontból fontos, vagy annak vélt objektum közelében jár. Érdekes esetem volt Etiópiában, ahol egyetlen híd ível át a Kék-Nílus két partja között, pont ott, ahol a szurdok a legszebb. Túravezetőnk már jó előre figyelmeztetett bennünket, hogy ne engedjünk a látvány csábításának, mindenki a lehető legmélyebbre ássa el a kameráit, mert a hidat fegyveresek őrzik, és az ilyesmire nagyon háklisak. Előttünk egy évvel is vitt arra egy csoportot, és az egyik marha az előzetes intés ellenére suttyomban fényképezett. Hatalmas botrány kerekedett belőle, a filmjét egyszerűen kitépték a kamerából (Amúgy ezzel a házaspárral korábban találkoztam Marokkóban.) Mellesleg szólva ez már a 21. században történt és csakugyan nem értem, mi a bánatot titkoltak annyira azon a hídon. Egyébként Addisz-Abebában bármelyik ajándékboltban lehetett képeslapot kapni erről a hídról.
1985-ös amerikai utam során jártam az új-mexikói Taos pueblóban, ami egy indiánok által lakott, nagyjából a több száz évvel ezelőtti állapotára emlékeztető vályogfalucska, Santa Fe városától északra. 2011-ben újra felkerestük, már előre fentem a fogam a jobbnál jobb fotókra. Erre mi történik? Indián felebarátaink, akik amúgy 15 dolláros belépődíjat kértek, már a bejáratnál cédulákat osztogattak, melyeken az szerepelt, hogy a faluba tilos bevinni fényképezőgépet, mobiltelefont, továbbá minden, kép- és hangrögzítésre alkalmas eszközt. Csak ma! Megkérdeztük, miért. A parkolóőr azt felelte, azért, mert valami szertartás jellegű ünnepség zajlik odabenn. Bemegyünk a főtérre, hát tényleg, teljes díszbe öltözött nők és férfiak épp akkor fejezték be indián táncukat és vonultak el valahova máshova. Tisztelem én a hagyományokat rendesen, de ezt azért nem értem. Odáig még csak rendben volna, hogy fotózással, videózással megzavarjuk őseik szellemét vagy micsodáját, horribile dictu, elraboljuk őseik lelkét, de ha már így van, miért nem csinálnak belőle üzletet. Rabolják csak el a turisták nyugodtan az ősök szellemét, de akkor fizessék meg. Kérjenek érte mondjuk újabb 15 dollárt, sokan, ha nem is örömest, de kifizetnénk. Megjegyzem, Amerikában az indián kezelésben álló természeti látnivalóknál szinte mindenhol magasabb belépődíjat szednek, mint az államiakban. Akkor itt miért nem? Mellesleg, pont a falu bejáratánál van egy Kohn Street nevű utca. Hát nem volt a környéken egy okos zsidó – mondjuk, Kohn Winnettou –, aki erre felhívta volna a figyelmüket? Ha most azt hiszik, hogy gorombán élcelődöm szegény indiánok hagyományain – ám higgyék. Azt azért hozzáteszem, hogy a közelben működik egy játékkaszinó („az egyetlen nemdohányzó kaszinó Új-Mexikóban”), mely Taos pueblo önmagát népszerűsítő kiadványának egyetlen hirdetője, ilyenképpen szponzora. Lám, mégse olyan élhetetlenek ezek az indiánok.
Most már ott tartunk, hogy szinte nincs múzeum, ahol engednék a fényképezést. Van rá néhány magyarázat, az egyik például az, hogy a látogatók inkább a szuvenírboltban árult képeslapokat, albumokat vegyék, a másik meg az, hogy a képtárakban vakuzással ne tegyünk kárt az értékes festményekben. Akad aztán olyan hely, ahol szabad, de fizetni kell érte. A fotóért nem túl sokat, a videózásért viszont jól megvágják az embert. Pénzt egyébként magánzók is kérnek a fotózásért, főleg a szegény országokban. A tanzániai és kenyai maszájok nagyon is tisztában vannak vele, hogy ők egy egzotikus népcsoport a külföldieknek, és erre rá is játszanak. A turisták által járt útvonalak mentén, mondjuk, a Ngorongoro-kráterhez vezető úton már reggel ott áll öt-hat maszáj nő, teleaggatva mindenféle színes zsuzsuval, és amint megpillantják a túraautó érkezését, sajátos, helyben állva előadott hullámzásszerű táncba kezdenek – felhívás a fotózásra. Amikor arra jártam, 100 tanzán shilling volt a tarifa (legföljebb húsz forint), és ezért lefényképezhettünk egy darab maszájt. Azt persze nem tudták, hogy széles látószöggel többet is bevehetünk a képbe, mint ahogy azt sem, hogy videokamerával egy svenkre egy egész csapat maszájt kaszálhatunk le. Azt hiszem, mostanra már efelől is kiokosodtak.
Tragikomikus esetről számolhatok be Burmából. Az ország egyik leglátogatottabb műemlék-együttese Bagan, megszámlálhatatlan buddhista templomával, úgyhogy az amúgy kevés számú turista ide biztosan ellátogat. Egyik reggel valamelyik templomnál megpillantottunk egy asszonyt, mint aki csak éppen arrafelé jár; hátán keresztbe vetett bot, annak két végén kosarak, egyikben kisgyerek, a másikban tűzifa, mellette másik kisfia áll. Hát, ezt meg kell zabálni, gondolja a turista, ad némi pénzt az asszonynak és lefényképezi őket. Nem sokkal hazaérkezésem után a kezembe került egy Burmáról szóló, magyar szerzők által összeállított könyv, rengeteg képpel. Ahogy ezeket böngészem, megakad a szemem egy ismerősön. Ott áll ugyanaz az asszony, gyakorlatilag ugyanabban a ruhában, a koreográfia is megszólalásig hasonló: egyik kosárban kisgyerek, a másikban tűzifa. Akkor döbbentem rá, hogy ez az asszony valószínűleg ebből él: fotózkodik a gyerekeivel, nap mint nap. És még mindig nincs vége! Nemrég egyik ismerősöm, a még nálam is nagyobb utazó és kiváló képeket készítő Elter Károly Facebook-oldalán is láttam fotót ugyanerről az asszonyról, a két gyerekkel. Talán ott is fog megöregedni, szerencsétlen. (Károly fotóját kölcsönkértem a blog számára, köszönet érte.)
Anya gyermekeivel (Burma)
... ls ugyanők Elter Károly felvételén (a szerző engedélyével)
Köztudott, hogy muzulmán országokban nem kifejezetten örülnek annak, ha a külföldi fényképezi az embereket. Ennek okát sokan abban látják, hogy az iszlám tiltja az emberábrázolást, ám ha politikusok, uralkodók, vezérek fotóiról van szó, annyira mégsem tilthatja, hiszen Tunéziától Szírián át Líbiáig minden tele van a „főnök” fotóival. (Több országban éppen most szedik le és zúzzák szét őket…) A dolgon segíthetünk, ha engedélyt kérünk a fényképezésre, aztán vagy engedik, vagy nem. Különös esetem volt Egyiptomban, a Sínai-félsziget egyik kis nyaralóhelyén, Dahabban. A zömmel hátizsákos turisták között rendre felbukkant egy hat-hét év körüli kislány, aki hatalmas batyujából elég vacak módon összefércelt nadrágokat árult. Hozzám is odajött, persze, mutogatva kérdeztem, hogy lefényképezhetem-e. Rázta a fejét. Gondoltam, megpróbálom megvesztegetni, azzal feléje nyújtottam egy csokis kekszet és angolul magyaráztam, hogy én adom a kekszet, ő pedig hagyja lefotózni magát. Bólintott, elvette a kekszet, én közben a legjobb beállítást keresve rácéloztam. Legnagyobb meglepetésemre pár másodperc múlva koszos kis kezével felém nyújtotta a kekszet és azt mondta, „no foto”. Nem hagyta megvesztegetni magát. Hozzá kell tennem, hogy abban az országban történt mindez, ahol ha a szegény gyerek éhes, a kezébe nyomnak egy darab cukornádat, hadd rágódjon rajta, és ez a kislány nyilván nem szórakozásból árult nadrágokat, szegény családból lehetett.
A ruhaárus kislány az egyiptomi Dahabban
Jemenben viszont, bár az sokkal muzulmánabb Egyiptomnál, nem voltak ennyire aggályosak a gyerekek, ha fotóról volt szó. Amint beértünk egy faluba, kisvárosba, azonnal gyerekcsapatok vettek körül bennünket és kórusban kiáltották, hogy „szura, szura”. Túravezetőnk elmondta, ez annyit tesz, fénykép. A digitális világ teljesen felforgatta a hagyományos szokásrendet. Ezek a kisgyerekek már pontosan tudták, hogy akár a fényképezőgép LCD-képernyőjén, akár videokamerán azonnal visszanézhetik magukat és ez módfelett jó móka. Soha senki nem kért pénzt érte.
„Szura, szura” – egyik útitárs a frissiben készült képeket mutatja jemeni gyerekeknek
Azért volt részem merev elutasításban is, ha a következőt szabad így neveznem. Ugyancsak Jemenben, Marib városában jártunk és előre tudtuk, hogy az utcán időnként feltűnnek a környék jellegzetes, csúcsos szalmakalapot viselő asszonyai. Helyi kísérőnk ugyan szólt, hogy ne nagyon fényképezzük őket, de amikor megláttunk kettőt, amint kecskenyájat terelve felén tartottak, jó messziről teleobjektívval odalőttem. Még arra se volt időm, hogy felkészüljek a következő képre, már koppant mellettem valami egy bádogdarabon, aztán még egy és még egy. Megdobáltak kővel, és még szerencse, hogy el nem találtak.
Még szólok majd a hinduk nyilvános halottégetéséről, de most maradjunk a fotózásnál. A legszentebb hely, ahová erre minden hindu még életében – de leginkább halálában – vágyik, az indiai Varanasi, a Gangesz partján. Ha kora reggel kimegyünk a folyóhoz, vagy kicsónakázunk, láthatjuk, hogy hordják halomra a máglyához szükséges fát. Napközben aztán hozzák sorra a tetemeket. A külföldi, akinek az ilyesmi a saját kultúrájában tabunak számít, kíváncsi, sőt gyarló, mert szeretné közelebbről is látni az eseményt. Ennek egyébként nincs semmi akadálya. A halotti máglyához bárki odamehet, nézelődhet, kóbor kutyák és tehenek is ott téblábolnak, senki nem zavar el senkit. A külföldi azonban annyira gyarló, hogy az eseményt szeretné lefényképezni, levideózni is. Nos, arról szó sem lehet – ezt már mi is előre tudtuk. Illetve azt is tudtuk, hogy ha pénzt ajánlunk fel az ott ügyködőknek (a hivatásos égetőknek vagy a családnak), akkor mégiscsak szabad. Kérdezősködtünk az ára felől és kaptunk egy ötvendolláros ajánlatot. Sokalltuk, ezért a helytől távolabb felmentünk valami építmény tetejére, és onnan próbálkoztunk, teleobjektívval. Pillanatokon belül megjelent három fickó, követelve az ötven dollárt. Vagy hívják a rendőrséget, vagy megvernek bennünket. Nos, a rendőrséget biztosan nem hívták volna, a megverést pedig nem vártuk meg, hanem sürgősen elpucoltunk valamelyik sikátorba.
Nemrég Nepálban jártam, ahol a lakosság zöme ugyancsak hindu, és Katmandu egyik külvárosában, a Gangesznél nagyságrenddel kisebb folyó, hogy azt ne mondjam, vacak kis patak mellett ugyancsak égetik a halottakat. Persze, nem akarom kisebbíteni a jelentőségét, hiszen a hinduk számára ez is nagyon szent hely. Nos, ott egyáltalán nem tiltják a fényképezést, sőt a patak túlpartján sorban ott ülnek a bámészkodók és nézik, fotózzák a szertartást. Ω
Halottégetés Katmanduban
