SPITZBERGÁK, 1994
Második bázisunk, a Nordenskjöld-tábor, ha lehet, még isten háta mögöttibb helyen van, mint az előző, a diabasoddeni. Itt még egy nyavalyás kunyhó sincs. Mintha hidegebb is volna, hiszen a gleccser ott ködlik vagy három kilométerre. A parton, melyet ismét kötélhágcsós, motorcsónakos megközelítéssel veszünk birtokba, kis jéghegyek pihennek. Másnapra el is tűnik valamennyi, de nyilván jönnek újabbak. Sátrainkat az Adolfbukta partján (a bukta ez esetben sem nem túrós, sem nem ízes, norvégul öblöt jelent) egy lapos törmeléklejtőn állítjuk fel nagy gyakorlattal. Azaz, egyelőre csak állítanánk… A hajó éppen felszedi a horgonyt, amikor Dagmar, az egyik túravezetőnk éktelen ordítozásba kezd. Szavaiból azt veszem ki, hogy a hajón hagytuk a heringeket. Na és? Nem mondom, ettünk pár halkonzervet az elmúlt napokban, de még párat csak kibírunk nélkülük. A hajón sem értik. Mondom Dagmarnak, írd a hóba. Erre már leesik. Andreas visszaüvölt: csináljátok fából! Megőrültek ezek? Te Dagmar, minek kell nekünk az az átkozott hering? Hát a sátorhoz! Ja? Németül ugyanis így mondják a sátorcöveket (is). És megcsináltuk. Mégse vagyunk annyira élhetetlenek.
Amúgy meg hideg van, rohadt hideg. A közeli gleccser felől csak úgy dől a fagyos levegő, ami leginkább a természetes szükségletek végzése közben különösen kellemetlen. Az ismert magyar betyárfilm címe jut eszembe: „Talpuk alatt fütyül a szél”. Nekünk meg a fenekünk alatt fütyült…
Kis jéghegyek az Adolfbukta partján
Egyébként olyan szép poligonális tundratalajon sátrazunk, amilyen csak a mesében, meg a geomorfológia-tankönyvekben van. A Spitzbergák a periglaciális – azaz jég környéki – felszínalaktan valóságos paradicsoma, s nemcsak azért, mert itt minden ezzel kapcsolatos jelenség, forma megtalálható, hanem azért is, mert a kutatók számára jóval könnyebben megközelíthető, mint az egyéb arktikus vidékek.
A jég környéki geomorfológiai folyamatokat összefoglaló néven periglaciális jelenségeknek nevezik. A periglaciális klímazóna definíciója első közelítésre elég egyszerűnek látszik: ide tartoznak mindazok a területek, melyek a mai, vagy a pleisztocén jégtakarók környékén vannak, illetve voltak. Ez a "környék" azonban esetenként nagyon eltérő lehet. Periglaciális éghajlatú volt a pleisztocénban a jégtakarótól elég messze eső Kárpát-medence éppúgy, mint a jéghez nagyon közeli Dél-Anglia, melyet viszont már akkor is inkább óceánias jellegű klíma uralt. Izland ma teljes egészében óceáni éghajlatú, pedig területének 10%-át jég borítja. A periglaciális zónát általában az örök fagy meglétével is szokták jellemezni, ám ez sem egészen pontos, mert a pleisztocénban az észak-amerikai jégtakaró közvetlen előterében, a mai Ohio és Indiana területén fák nőttek. Következésképpen megállapítható, hogy a periglaciális éghajlat nem egy statikus állapot és a jellemzői sem mindenütt ugyanazok. A legegyszerűbben talán néhány, rá jellemző folyamattal, jelenséggel, formával mutatható be, melyek közül a legfontosabbakat tekintjük át.
A kőzetaprózódás, az óriási mennyiségű törmelék képződése a periglaciális vidékek egyik fontos sajátsága, s e folyamatban a legfőbb szerepet a fagyás és az olvadás váltakozása játssza. Ha egy kőzettest teljesen zárt üregében levő szennyeződésmentes víz jéggé fagy, elméletileg 2100 kg/cm2 nyomást fejt ki. Mindez bőségesen elég volna a legkeményebb kőzet megrepesztésére is, ám ilyen helyzet a valóságban gyakorlatilag nincs. A kőzetek aprózódásában a fagy intenzitása és időtartama mellett annak van a legnagyobb jelentősége, hogy milyen hosszú az az időszak, melyben a fagyás és az olvadás naponta végbemegy. A Spitzbergák nyugati részén pl. öt és fél hónapig tart, ami igazán kedvező az aprózódáshoz. A szigetcsoport legjellegzetesebb aprózódásos képződményei a platók peremén kialakuló tölcsérszerű kőfülkék és a hegy lábánál felhalmozódó törmelékkúpok. Ezt körülbelül úgy kell elképzelni, mint egy hosszában félbevágott homokórát.
Félbevágott "homokórák"
A periglaciális zóna legfontosabb velejárója az örök fagy (de mint látni fogjuk, nem minden terület periglaciális, ahol ez a jelenség fennáll!), nevezik permafrostnak is, sőt pongyolán örökké fagyott talajnak is emlegetik. Pedig éppenséggel a talaj az, ami nem állandóan fagyott, hiszen nyáron néhány deciméteres mélységig felenged. Ez az aktív réteg. Alatta a kőzet és az esetleg benne levő víz néhol több száz méterig is fagyott állapotban van. Az örök fagy óriási területekre, a szárazföld egy ötödére terjed ki: a (hajdan volt) Szovjetunió 47, Kanada és Alaszka 50%-ára, és teljesen uralja az arktikus szigeteket, valamint az Antarktiszt. Legnagyobb vastagságát Szibéria északi részén mérték, több mint 600 m-t, de a Spitzbergákon is meghaladja a 300 m-t. Kisebb kiterjedésű örökfagy- területek még az orosz–mongol határvidéken is vannak (Krakkó és Prága földrajzi szélességén!), ottani vastagságuk 25–30 m. A napi hőmérséklet-változások csak az aktív réteget érintik, az évszakos változások legföljebb 15 m mélységig éreztetik hatásukat.
De vajon honnan ered az örök fagy? (A kérdésből következik, hogy geológiai léptékkel természetesen nem örök.) Minden jel szerint a pleisztocén jégkorszakban jött létre és a –1 fokos évi középhőmérsékletet jelző izotermán belül meg is maradt. Helyenként, pl. Észak-Kanada egyes vidékein a jelenlegi klíma is aktív formálója a permafrostnak. Egy olyan területen, ahol 1929-ben fúrást végeztek és nem tapasztaltak fagyot, három tél elmúltával már 10 m vastag fagyott réteget találtak. A Hudson-öböl peremvidékén szintén megvan az örök fagy, ami egyértelműen jégkorszak utáni képződmény, hiszen e terület csak a pleisztocén után emelkedett ki a tengerből (az alatt viszont nem képződhetett permafrost). A belső-ázsiai permafrost-foltok jégkorszaki reliktumok, nincsenek egyensúlyban a jelenlegi klímával, lassan vékonyodnak.
Megjegyzendő, hogy az örök fagy területi kiterjedése csak ott összefüggő, ahol a mai klímaviszonyok is lehetővé teszik a kialakulását. A nem összefüggő permafrost jellemzője, hogy a nagyobb örök fagy területeket kisebb, nem fagyott foltok szakítják meg. A harmadik típus a szigetszerű permafrost, melynél nem fagyott vidékeken kis foltokban jelentkezik az örök fagy.
Az örök fagyhoz kapcsolódó különleges képződmény a pingo. Jó lenne legalább egyet látni, de ennek még nem jött el az ideje. Hogy az meg micsoda? Elmondom a következő részben.
A periglaciális vidékeken sík, vagy enyhén lejtős területein a legjellegzetesebb képződmények az ún. szerkezetes talajok. Kinézetre legalább háromfélék: körök, hálók és sokszögek, vagyis poligonok (innen a poligonális tundra elnevezés). A tundratalaj aktív rétegében alakulnak ki fagyás és olvadás hatására azáltal, hogy a talajban levő törmelék jellegzetes mintázatot öltve szemcsenagyság szerint elrendeződik. Valamennyi típusnál a minta peremén vannak a nagyobb kőzetdarabok, a közepén pedig a finomabbak. A körök magányosan, vagy kisebb csoportokban jelennek meg; átmérőjük kb. 1–3 méter. A poligonok négy, öt vagy hatszögletűek, átmérőjük 3 m-től több tíz m-ig terjedhet. A hálók már nem kör, de még nem is sokszög alakú mintázatok.
Szerkezetes talajok
Keletkezésükre tucatnyi magyarázat született. Maga Cholnoky Jenő is kiásott egyet a Spitzbergákon jártában és úgy vélte, azon melegében meg is fejtette a szerkezetes talajok titkait. Sajnos, a dolog nem ilyen egyszerű. Ahány félét vizsgáltak, majdhogynem ugyanannyi a magyarázat. Vannak poligonok, melyeknek a belseje besüppedt, másoké domború. Az egyik típuson felfedezhető a szemcsenagyság szerinti osztályozódás (mindig a finomabb anyag van középen, a durvább a széleken), a másikon nem. Előfordulnak olyanok, melyeknek a szélein nagy, durva kődarabok vannak (mindig élükre állítva), más esetben egy darab követ sem lehet látni a felszínen. Növényzet szinte kizárólag a poligonok peremén látható, a belsejükben alig. Abban nagyjából minden kutató egyetért, hogy magát a poligonális mintát a rendkívül erős téli fagy miatti összehúzódás hozza létre, aminek következtében repedések támadnak a talajban. Az ezekbe beszivárgó víz megfagy és jégékeket alkot. Annak boncolgatására, hogy a durvább kőzetanyag a fagyás-olvadás következtében ilyen mechanizmusok hatására vándorol a peremek felé, az elméletek már említett magas száma miatt nem térünk ki.
A tundraterületek felszínalakulásának egyik fontos folyamata a talajfolyás, vagyis a szoliflukció. A fagy szorításából nyáron felengedő vízbő aktív réteg a lejtő szögétől és a talaj összetételétől függően lassan, évi néhány cm-es, maximum néhány dm-es sebességgel a gravitáció hatására mozog a lejtőn lefelé. A talajréteg átnedvesedését nemcsak a csapadék vagy a hóolvadék beszivárgása, hanem a talajjég felolvadása is okozhatja. A mozgás során a talajban jellegzetes, gyűrődésre emlékeztető deformációk jönnek létre, melyek fosszilizálódva fontos jelzői a tundrán végbemenő morfológiai folyamatoknak.
Kb. így néz ki a talajfolyás
A geológusok szintén nem panaszkodhatnak a kutatni valóra, hiszen a prekambriumtól kezdve a negyedidőszakig szinte minden földtani kor hátrahagyta az emlékeit. Ha rápillantunk a szigetcsoport geológia térképére, úgy tűnik, mintha észak-dél irányban elvágták volna. E vonaltól nyugatra találhatóak a legidősebb kőzetek, zömmel prekambriumi és óidő eleji metamorf és vulkanikus képződmények. Ez az övezet egyenes ági leszármazottja a Brit-szigeteken, Skandináviában is megtalálható Kaledóniai-hegységrendszernek. Ez a jég által kicsipkézett, magashegységi formát öltött partvidék ihlette a szigetek holland névadóit, akik Spitsbergennek, szabad fordításban a csúcsos hegyek földjének keresztelték el. Valószínűleg egészen más név jutott volna eszükbe, ha a szigetcsoport középső részén lerakódott óidő végi, középidei üledékekből felépült, s a vidékre oly jellemző, vízszintesen települt rétegekből álló lapos táblahegyeket látják meg először.
A szigetcsoport az ilyen csúcsos hegyekről kapta a nevét
A mai Spitzbergák őse a devonban még valahol az Egyenlítőtől délre tartózkodott és a lemezmozgásokat követve lassan sodródott észak felé. A karbon trópusi éghajlatának emléke többek közt a Pyramidennél bányászott feketeszén. Az Isfjord környékén található szénkészletek jóval később, de még mindig trópusi környezetben a harmadidőszak elején (eocén) keletkeztek. Ezekből az üledékekből – ahogy mondani szokás – lapátolni lehet a szebbnél szebb növénylenyomatos példányokat. Egy féltenyérnyi példányt haza is hoztam, most is itt pihen az íróasztalomon. A negyedidőszakban néhány magasabb csúcs kivételével az egész szigetcsoportot jégpáncél fedte (ma az összterületnek kb. 60%-át), sőt a Barents-tengert is összefüggő jég borította kb. 16 ezer évvel ezelőttig. A pleisztocén végétől a jég iszonyatos súlyától megszabadulva a Spitzbergák földje emelkedni kezdett. A parti színlők alapján helyenként 130 méteres emelkedést is kimutattak. A jégtakaró vastagsága helyenként ma is eléri az 500 métert. Belőle helyenként kopár csúcsok meredeznek ki. A szigetcsoport legmagasabb pontja a Perriertoppen és a Newtontoppen egyaránt 1717 méter. Ez szánt szándékkal se lehetett volna így kicentizni.
Kőzetminta növénylenyomatokkal
A Nordenskjöld-gleccser kb. 20 kilométeres hosszúságával bármelyik európai magashegységben óriásnak számítana, itt csak egy a sok közül. Három és fél kilométer széles frontja és annak 30-40 méteresre becsült magassága azért így is imponáló. Nem látjuk, csak halljuk, amint dübörögve borjadzik, azaz kisebb-nagyobb jégtömböket vet le magáról. A gleccser egyik középmorénéja távolabbra úgy fest, mint egy széles, fekete járda a jég közepén, melyen – gondoljuk mi – könnyűszerrel fel is lehetne gyalogolni. Lehetni éppen lehetne, de felszerelés nélkül veszélyes is volna. A Nordenskjöld-gleccser az utóbbi két évtizedben kb. 100 métert húzódott vissza, s ez általános jelenség a Spitzbergákon. Akad néhány rendkívüli kivétel is. Némely jégár, mely korábban normálisan viselkedett, nagyon rövid idő alatt szinte hihetetlen mértékben "megszalad". A harmincas évek közepén pl. egy gleccser egyetlen év alatt 12 km-t nyomult előre, azaz napi átlagban 35 m-t. Ennek valószínűleg az az oka, hogy a felső régiója erősen megvastagszik, az alsó elvékonyodik, s miután a dinamikus egyensúly felborult, a természet ezt egy hirtelen, hullámzásszerű "rohanással" igyekszik helyrehozni.
A Nordenskjöld-gleccser
Ez itt most nem a személyi kultuszról szóló rész, de nem állhatom meg nem szóba hozni, hogy nagy napra virradtam ma, július 11-én. Már az is feltűnt, milyen szaporán invitálnak a konyhasátorba reggelizni. Bekúszom a kis résen át, ott ül – bödönökön, ládákon – az egész kompánia, a sátorkarón színes luftballonok csüngenek. Egyik vezetőnk, Dörte hozzám lép és átnyújt egy alumínium lábasfedőre remekelt csokoládépuding-tortát, benne egy kevés müzlivel (úgymond, látják, igencsak megszerettem), rajta mazsolából kirakva egy negyvenes, aztán felzendül a Happy Birthday... Nem mondom, hogy ez az utazás véletlenül lett erre az időszakra időzítve: "...ajándék, mellyel meglepem / e sarkvidéki szigeten / magam / magam." Estefelé előkerül még egy üveg szovjet (nem tévedés, ez még valódi archív anyag) pezsgő is. Ez jól esett (nemcsak a pezsgő!).
Éppen csak a hajó nem kerül elő, melynek a program szerint a társaság egy részét a fjord túlsó partjára, Pyramidenbe kellene szállítania. Megjegyzem – orosz hajóról lévén szó – ezen csöppet sem csodálkozom, és este tíz tájban megrögzött kelet-európai pesszimizmussal ledőlök aludni. Éjféltájt zavarnak fel, motorcsónak jött értünk, egy szakállas norvég. A túlpart vagy tíz kilométer. A csónak eleje fedett, a hátuljára rá lehet húzni egy bőrtetőt. Ha ráhúzzuk, a vezető nem lát ki, ha nem húzzuk rá, becsapnak a hullámok. Ha nem lát ki a vezető, rászaladhatunk egy jégtömbre vagy uszadékfára és akkor nekünk annyi. Vezetőnk időnként kiles, de többnyire csak úgy vakon nyomja a gázt. Úgy érzem magam, mint egy tengeralattjáróban. Ex-endékás társunk nyilvánosan is kifejezést ad heveny halálfélelmének. Végül egészben átérünk és kikötünk annak a hajónak az oldalához, melynek értünk kellett volna jönni. Kijön egy atlétatrikós orosz (éjjel egyre jár, két-három fok lehet), neki kell lehívnia a hotelből a tolmácsot. Ez úgy történik, hogy a hajó korlátjánál lóg két zsinór, azokat összebütyköli, kurbliz párat a telefonon. Teát főz, mi előkerítünk egy üveg igazi francia konyakot, közben beszélgetni illenék, de hát ki tud itt oroszul... Egyedül én ... tudtam valamikor. Egy hete angolul fekszem, kelek, néha németül. Megjön a tolmácsunk, harmincas szőke ukrán hölgy, s folyékony angolsággal megszabadít tolmácsolási kínjaimtól (bár ekkorra nekem – a konyak minden nyelvi gátlás oldására alkalmas – már juszt is oroszul akaródzna társalogni) és a hotelhez hajtattunk. Kérdi, kinyissák-e a kedvünkért – éjjel fél kettőkor! – a bárt. Hát nyissák! De előbb – majdnem ruhástól – be a zuhany alá. Ez volt az én igazi születésnapi ajándékom. (folyt. köv.)
Előző rész:
