„A lakás értelme nem a bútorok, hanem az érzés, amely eltölti ott az embereket”

                                                                                                          (Márai Sándor)

(folytatás)    Mindig csodálkozom azon, hogy a kifejezetten hideg tájakon fából építik a házakat és abból építették akkor is, amikor még nem léteztek a mai kor modern szigetelő anyagai. Skandináviában például régen mohával oldották meg a szigetelést, a kő- és faházakon egyaránt, a tetőre pedig vastag tőzegréteget tettek. Szibériában vagy Alaszkában ma sem látni mást, mint faházakat. Az ottaniak nyilván tudják, miért. Grönland eszkimók lakta szegényes falvaiban ugyancsak fából készülnek a házak, a kissé nagyobb településeken viszont Dániában előre gyártott elemekből. De hogy Izlandon mi vitte rá az embereket a fára..., ugyanis a szigeten szinte egyáltalán nincs fa. Viszont egykor, a vikingek betelepülése idején még volt. Akkortól eredeztethetők a ma is sokhelyütt látható „fűházak”, melyek félig a földbe süllyesztve készültek, fából vagy kőből, a tetejüket pedig tőzeggel szigetelték, melyen dúsan nő a fű. Ha farmokon ilyen ház van, a tulajdonost az állam kötelezi a rendszeres karbantartására.  Bizarr szigetelési megoldást láttam Patagóniában. A chilei Puerto Natalesben például kivétel nélkül minden faház falait kívülről bádoggal borították be, de arra csak most jöttem rá, hogy ami Izlandon fának látszik, az valójában sok esetben szintén bádog, vagy valami hasonló. Még jobban meglepődtem, amikor az ugyancsak zord teleiről ismert Kamcsatka fővárosában, Petropavlovszkban egy egész tízemeletes panelház szél felőli oldalát is bádogba burkolva láttam.

                                "Fűházak' egy izlandi farmon

                                      Grönlandi házak

                            Bádoggal burkolt lakóház a chilei Puerto Natalesben

     Gondolták volna, hogy az Egyesült Államok vidéki lakóházainak a 90 százaléka faszerkezetű. Amerikai nagybátyám szokta mondani, hogy Amerika „túbájfórból és sítrakból” épült. Hogy érthetőbb legyen: a two by four a kétszer négyhüvelykes (5x10 cm-es) „gerenda”, a sheetrock pedig az immár nálunk elterjedt gipszkarton-lemez. Ugyancsak faszerkezetű a hagyományos japán lakóházak többsége, ráadásul ott a belső falak nem is szigeteltek. A házakat arrafelé roppant nehéz cseréptetővel fedik, így védekezve a gyakori tájfunok ellen. Mindez így együtt potenciálisan halálos csapda földrengések esetén, amint ezt 2011 márciusában a szörnyű tragédia idején és a korábbi, kobei földrengés után is láttuk.

                                           Vidéki családi ház Japánban

    Kelet- és Délkelet-Ázsiában a fa mellett a bambusz a leggyakoribb építőanyag; szinte minden részét felhasználják. A bambusz olyannyira része a hagyományoknak, hogy Hongkongban láttam egy sokemeletes felhőkarcoló építését és sose találnák ki, hogy ebben a szupermodern városban mivel állványozták fel: bambuszrudakkal.

                                         Hongkongban még az épülő felhőkarcolókat is bambusszal állványozzák fel

     Madagaszkár lakóinak többsége téglaházakban lakik. Az anyaggal nincs is baj, hiszen agyag van bőven, ám a téglákat ki is kell égetni, ahhoz pedig energia kell. A csodálatos, hatalmas sziget egykor buja őserdőit mára szinte teljesen kiirtották, hogy a tüzelőanyagot előteremtsék, ami természetesen nemcsak a téglaégetéshez kell, hanem a főzéshez is. Helyi jellegzetesség, hogy nem magát a fát tüzelik el, hanem a belőle készített faszenet. A legnagyobb madagaszkári népcsoport, a merina jellegzetes kétszintes házakban él, és a szemlélő már messziről pontosan meg tudja állapítani, hol van a konyha. Az egyik ablak fölött terjeszkedő hatalmas koromfoltról. A kéményt ugyanis semmilyen formában nem találták még fel, úgyhogy bent tüzelnek és a füst az ablakon át távozik. Némi párhuzamot véltem felfedezni Nepálban, ahol ugyancsak zömmel agyagtéglákból építik a házakat. Volt olyan vidék Katmandu környékén, ahol látótávolságon belül nyolc téglaégető kéményét számolhattam meg. Egyébként Nepálban sincsenek kémények. A lakosság egy része immár palackos gázzal főz, vidéken, szegényebb tájakon pedig a házak előtt nagyon szépen rendben, tisztán tartott agyagtűzhelyeken főznek. 

     Megszoktuk, hogy a téglából épült házakat mifelénk bevakolják, ám sok országban ez nincs így. Rengeteg, vörös téglából épített házat láttam például a bolíviai La Pazban éppúgy, mint Egyiptomban. Az arab világban, de Törökországban is gyakori szokás, hogy megépül, mondjuk, két szint, aztán a lapos tetőből betonvasak meredeznek az égbe, jelezve, hogy egyszer majd talán továbbépítik őket. Szíriában, Jordániában manapság sokhelyütt üreges betontéglákból építkeznek. Jó esetben bevakolják őket, de általában nem, amitől a városok, falvak képe lehangolóan szürke, a színt legföljebb a tetőn száradó ruha vagy termény képviseli.

     Az ám, a színek! Európa legtöbb országában nem túl merész színeket alkalmaznak a lakóházak, középületek dekorálására. Anglia, de főleg Skócia városai kifejezetten nyomasztóan szürkék, ám Írországban már több helyen látni élénk színeket is. Aztán ahogy még északabbra megyünk, Izlandon, a Feröer-szigeteken, Grönlandon, a Spitzbergákon olyan színorgiát találunk, ami számunkra már-már ízléstelennek tűnhet, de hogy miért tobzódnak ennyire a színekben, annak megvan a maga oka. Ezeken az északi vidékeken nagyon hosszú a tél, gyakori a borús idő, s az ott lakók ezekkel az élénk színekkel igyekeznek feldobni környezetüket. Mexikó több településén is nagyon kedvelik a színeket, bár ott inkább pasztell árnyalatokkal dolgoznak.  Nepálban egyenesen odavannak a rikító színekért; olyan festékekkel kenik be a falakat, amilyenek nálunk elképzelhetetlenek volnának.  

                        Színes lakóházak a Spitzbergákon, Longyearbyenben

     A következő témához megnéztem a Magyar értelmező kéziszótárt, hogyan definiálja a kunyhót. Ezt találtam: 1. Nádból, kóróból stb. hevenyészett ideiglenes emberi hajlék. 2. Szegényes kis ház. Nem valószínű, hogy a most bemutatandó építményekre az első meghatározás minden részlete ráillik, ám hogy szegényesek és kicsik, afelől semmi kétség. Mifelénk viszont háznak semmiképpen sem neveznék őket. A világ kunyhólakói nem mindig egy adott ország társadalmának peremén tengődő páriák. Ők így élnek, milliószámra, hosszú évszázadok óta.  Lakókörülményeik gyakorlatilag semmit sem változtak őseikéhez képest. (Ennyit az ideiglenességről.)                                                                          

    A legtöbb kunyhót kétségkívül Afrikában láthatjuk. A Szaharától délre egészen Fokföldig  a lakosság zöme falvakban él. A kb. 70 milliós Etiópia népességének kb. 90 százaléka falulakó. Nagyjából 5000 kilométert tettem meg a többi vidékhez képest fejlettebbnek számító, 2000–2500 méter átlagmagasságú, aránylag kedvező klímájú Etióp-magasföldön, de faluhelyen kunyhó kivételével más építményt nem láttam. Magányosan, vagy kisebb csoportokban rogyadoznak, lakóik termőföldjei közelében. Mivel más fa már alig akad az eredeti növénytakarójától szinte teljesen lepusztított országban, a kerek alaprajzú kunyhók vázát úgy-ahogy megmunkált eukaliptuszfa-ágak alkotják, de többnyire még a falakat is. Ablak nincs. Kúpot formázó tetejük valamilyen szalma, esetleg kukorica- vagy kölesszár. Ebben, egyetlen helyiségben lakik az egész család, nem ritkán 10–12 fő. Belül nem volt alkalmam körülnézni, de gyanítom, hogy a szekrénysor, az ülőgarnitúra ismeretlen errefelé. Konyha nincs. A ház előtt néhány kőre lakott edényben főznek, trágyával, eukaliptuszgallyakkal tüzelnek. S ők még szerencsésebbek, mint nagyvárosi honfitársaik, mert ha szűkösen is, de van mivel tüzelniük. Addisz-Abeba környékén a bevezető utakon egymást érik a gallyakkal, száraz falevéllel megpakolt csacsik; ezek viszik a tűzrevalót az ottani bádogviskók lakóinak. A falusi kunyhót rendszerint körbeültetik valamilyen bozóttal, vagy csak körberakják szúrós, tövises ágakkal, azokon belül tanyáznak éjszaka a kecskék. Szinte hihetetlen, de láttam olyan falvakat is, melyekből este lámpafény – villanyfény! – szűrődött ki. Ez azonban igencsak ritka, a vezetékes víz pedig elképzelhetetlen luxus. A „luxus” kimerül azzal, hogy a házigazda, jó esetben, néhány évvel kunyhója elkészülte után, a tetőt bádogra cseréli. Lalibela városkában még emeletes kunyhókat is láttam.   

                                 Etiópiai kunyhó

    Kelet-Afrika törzsi szinten élő népei ugyancsak kunyhólakók. A Kenya és Tanzánia területén a félnomád maszájok kunyhói sem komfortosabbak az említetteknél, viszont több „helyiségből” állnak. Az alacsony „ajtón” belépve egy vesszőkkel leválasztott részben tartják éjszaka a kecskéket. Következik a konyha, melyben szabad tűzön cserépedényekben főznek. Mivel azonban az építményen se kémény, se ablak nincs, a füst a kunyhó résein távozik, meg persze mindenbe alaposan beissza magát. Ez a „minden” többnyire csupán fakeretre kifeszített marhabőr. Ez az ágy. Maga a kerek kunyhó vesszőből készül, trágyával kevert sárral tapasztják, teteje ág, nád, szalma, hol mi akad. Megjegyzem, az egész építmény átlagmagassága nem több másfél méternél, a maszáj férfiak pedig kifejezetten szálfatermetűek. A maszájok nagycsaládban élnek; e 4–6 kunyhóból álló lakóegység a boma, melyet tövises ágakkal vesznek körül, hogy az éjszaka ott „tárolt” marháiktól távol tartsák a ragadozókat.

                                 Maszáj kunyhó Tanzániában

    Kunyhólakók Ázsiában is vannak, milliószámra. Észak-Thaiföld hegyvidéki törzsei mélyen az országos átlag-életszínvonal alatt élnek deszkákból összeeszkábált kunyhóikban ott viszont legalább sokhelyütt van villany, sőt tévé is. Laoszban faluhelyen nem is nagyon látni mást,  csak kunyhófélét. Először az tűnt fel, hogy szinte mindegyik ház lábakon áll, amin azért csodálkoztam, mert ilyen megoldásokat árvizek járta vidékeken szokás alkalmazni, márpedig ilyen házak olyan tájakon is vannak, ahol se közel, se távol nincs folyó. Aztán kiderült, hogy a cölöpök közti, ház alatti térség a pince ottani megfelelője. Ott tárolják a szerszámokat, esetenként a terményt is, sőt még a csemetekertjeiket is cölöpökön alakítják ki. (Megjegyzem, nem értem, Magyarországon miért nem találták fel a cölöpökre való építkezést. Árvizes területeink nekünk is vannak bőven, és néhány betoncölöpre építeni a házakat nemigen kerülne többe, mint betonból pincét építeni. Milliárdokat lehetne spórolni az árvízkárokon. Thaiföld árvizek járta vidékein erre már régen rájöttek.) Jártam Laosz olyan térségeiben is, ahol a hmong nevezetű etnikum él. Kínából (ahol miaónak hívják őket) származnak, onnan húzódtak le nagy számban Délkelet-Ázsiába. Laoszban csak a hegyvidékeken élnek, meglehetősen szegényesen, de őrzik nyelvüket, kultúrájukat. Ők például a laókkal ellentétben a földre építik házaikat, bambuszból, fából, hol mi akad, és a falakon egyetlen ablak vagy nyílás sincs. Volt szerencsém belülről is megnézni egy házat. Odabenn tüzelnek, vastag korom borítja a falakat, a mennyezetet, az alvóhelyiségeket csak egy függöny választja el a „nappalitól”, mely

egyben a konyha is.

                                       Hmong ház Laoszban kívülről ...

                                                 ... és belülről

    Még szegény országokban is előfordul, hogy meglepően jó kinézetű lakóházakat látunk. Ha például a nepáli Pokhara városa felé közelgünk, egyből feltűnik, hogy sokak valóságos palotákat építettek. Túravezetőmtől megtudtam, hogy jórészt erről a vidékről toborozzák a brit hadseregben szolgáló különleges egységek, a gurkák katonáit, akiknek a leszerelés után a zsoldból bőven telik hatalmas házra. Az is meglepett, hogy igen sok, jó küllemű és nagy házat fedeztem fel Laoszban. Túravezetőnk azt mondta, tulajdonosaik úgy tettek szert pénzre, hogy eladták a földjüket, de hogy most miből élnek és miből fognak, fogalmam sincs. Vietnamban is gombamód nőnek ki a földből a modern, új családi házak, melyeknek az az érdekessége, hogy nagyon keskenyek, de legalább háromszintesek, mert a telkeket valamilyen okból keskenyre, de hosszúra parcellázták. A gyorsan fejlődő Malajziában kifejezett jómódról árulkodó családi házakat is láttam, de még a lakótelepi házaik is feltűnően mutatósak.

                           Jómódról tanúskodó családi ház Laoszban

    Megfordulhatunk olyan vidékeken is, ahol csak arra a régióra jellemző lakóházak vannak. Ilyenek például Észak-Borneó „hosszú házai”, melyek jobbára a dzsungelben vagy annak peremén, folyók mellett állnak és az őslakosok falui. Cölöpökön álló, csakugyan hosszú faházak, félig nyitott, félig fedett verandával. Több család él egymás mellett, deszkafalakkal elválasztott helyiségekben. Mivel arra nemigen volt időm, hogy mélyebben is bemenjek valamelyik folyón az őserdőbe, felkerestem egy városhoz közeli kampungot (malájul falu). Azt olvastam, a főnöktől kell engedélyt kérni egy hosszú ház meglátogatásához, ám főnököt sehol sem láttam, csak egy szál törülközőbe csavarodott fiatal lányt, aki éppen fürdésből térhetett meg. Tőle kérdeztem meg, felmehetek-e a nyitott folyosóra körülnézni. Nem volt ellene kifogása. A felmenetel nem volt egyszerű, mert a kb. másfél méterrel megemelt házhoz lépcsőt nem készítettek, létra sem volt, csak egy fatörzs, amibe kis réseket vájtak a lábnak. Odafönn két öregasszony szemezgetett valami gabonát, a szárítóköteleken pedig a nyugati világból valahogy odakerült second hand jellegű ruhákat lebegtetett a szél. Amúgy összesen négy lakást számoltam meg, pedig vannak sokkal nagyobb házak is. Lehet, hogy láttam Borneó legrövidebb hosszú házát?

    Igencsak egyéni lakhelyet alakítottak ki maguknak a kicsiny Madeira szigetén Santana városka lakói. (Tudták, hogy a Santana név a Szent Annából – így hívták Szűz Mária anyját – származik?) Az 1800-as évek elejétől építették terméskőből (jobbára bazaltból) e kicsiny, A-alakú zsúptetős házikókat, melyeknek a teteje földig ér. A turizmusnak köszönhetően még kb. száz áll belőlük, bár nem mindegyik néz ki túl elegánsan. Belső burkolata fa, az alsó szinten van a nappali, a hálók pedig az emeleten. Nagycsaládos összejöveteleket, vendégségeket aligha rendeztek bennük; szerintem a hasznos alapterületük nem lehet nagyobb 15-20 négyzetméternél. Azt olvastam róluk, hogy – mivel Madeirán az éghalat egész éven át kellemes – lakóik jószerével csak estére-éjszakára használták, napközben a szabadban tevékenykedtek.

                                            A madeirai egyedi stílusú házak egyike Santanában

    A lakótelep, a panelház nem tartozik a legkedveltebb lakókörnyezetekhez, ám szinte a világ minden, többé-kevésbé fejlett országában láttam ilyesmit, az Egyesült Államoktól Svédországon át Szingapúrig. Lehet persze fitymálni, de kérdezem, ha nem lennének, akkor hol lakna például nagyjából félmillió budapesti, méghozzá összkomfortos körülmények között? Különbségek persze vannak. Még a hetvenes évek közepén Svédországban, Göteborg egyik külvárosában láttam olyan, láthatóan csak pár éve készült panelházakat, amiket szép nagy fák fogtak körül. Arra gondoltam, ezek aligha nőttek meg ekkorára pár év alatt, úgyhogy nem azzal kezdték a terep előkészítését, hogy mindent ledózeroltak. És persze meghagyták közöttük a jégkorszaki jégtakaró által lecsiszolt sok millió éves sziklákat is.

                             Ráismernek? Itt élünk "mi". Pesti lakótelep

    A hajdani Szovjetunióban nálunk bő évtizeddel korábban, az ötvenes-hatvanas években kezdtek óriási lakótelepeket építeni a nagyvárosokban az akkori technológiával – és még mindig állnak. Sajnos, olyanok is, hiszen azóta se nyúltak hozzájuk, vagy ha igen, akkor a földszinten kialakított üzletek körül rendbe hozták, lefestették a vakolatot, ahogy ez nálunk is szokás, a többi meg csendben rohad. Elég átugranunk az ukrán határon és már Beregszászon olyan rettenetes panelházakat láthatunk, amiknek már a lépcsőházába se szívesen teszi az ember a lábát. Ugyanez megvan a többi hajdani tagköztársaságban, Grúziában vagy Örményországban stb., sőt a Távol-Keleten is. A kamcsatkai Petropavlovszkban például szinte kivétel nélkül kriminális állapotban vannak az eleve is siralmas, négyszintes házak.

                              Erősen lepusztult lakótelepi ház Kamcsatkán

    S hogy a leszakadás szélén álló erkélyekre mi mindent ki lehet pakolni, az ottaniakon kívül például Albániában is megbizonyosodhattam. Leginkább tűzifát, ami arra utal, hogy építésükkor távfűtés még szóba se került. Ha már a szinteknél tartunk, a helyszűkében levő Hongkongban meg se állnak úgy huszonöt-harmincig. Messziről még csak-csak kinéznek valahogy, de ahogy közelítünk, láthatjuk, hogy az erkélyeken bambuszbotokon lengedez a száradó ruha, a falakon pedig penész feketéllik. A nemkülönben gazdag Szingapúrban sem festenek jobban az ilyen lakónegyedek. Egyébként a nedves trópusokon kivétel nélkül minden ház burkolatát előbb-utóbb kikezdi a rothadás, csak úgy feketéllenek a falak. Ugyanezt láttam Kubában is, ahol még az ex-szovjetnél is szörnyűségesebb állapotban vannak a harminc-negyven éve emelt panelépületek éppúgy, mint a bő száz éve épült koloniális házak. Az előbbiekkel nincs mit kezdeni, előbb-utóbb le kell dózerolni, de a régieket bármi áron meg kell menteni. Arról, hogy Havanna a világ – építészetileg – egyik legszebb városa lehetne, az tanúskodik a legjobban, ha egymás mellett látjuk a múlt század elején épült, immár felújított házakat, illetve azokat, amelyeknek a falaiból szó szerint fák nőnek ki. Igaz, ez számunkra sem újdonság; a budapesti VII. vagy VIII. kerület régi, golyó szaggatta bérházainak falán is látni néhanap szépen fejlődő ecetfákat.  

                                                       Siralmas állapotú lakóház Kubában  

     Az utóbbi időkben nálunk is nagy divatba jöttek a lakóparkok. Amerikában láttam először ilyesmit belülről, a 90-es évek legelején, sőt egy hetet el is töltöttem unokaöcsémék házában. Ez feltétlenül az elitebbek közé tartozott, a bejáratot biztonsági őrök ügyelték, idegent, látogatót csak telefonos bejelentés után engedtek be. Hogy járda nem volt, az természetes, ember fia arrafelé gyalog nem járt, viszont az is természetes, hogy volt 18 lyukas golfpálya. Egyébként azt se nagyon tudták, kik a szomszédjaik. Pár évvel később nagybátyám elvitt egy másik lakóparkba, Pennsylvaniában. A házak hatalmasak voltak, két-háromszintesek, minimum két garázzsal, úszómedencével, a parkosítást éppen akkortájt fejezték be. Ott lakott, alig pár hónapja, rokonaim két ismerőse, egy éppen válófélben levő fiatal házaspár is. Nagybátyám szerint a helyzet elég általános. Gyerek alig van, fontosabb a karrier, a fiatalok agyondolgozzák magukat, két boldogtalan ember él egy-egy iszonyatosan drága, kölcsönökből vett 4–6 hálószobás házban, elég hamar elválnak és az ügyvédek jól keresnek rajtuk. Közben, persze, az is lehet, hogy a jól kereső ügyvédek éppen olyan boldogtalanok.

                                       Így is élnek Amerikában (ez nem kemping!)

     Amerikában sem mindenki fürdik tejben-vajban. Filmeken biztosan láttak már lakókocsiparkokat. Ezek nem tévesztendők össze a kirándulás céljából igénybe vehető RV-parkokkal, melyek ténylegesen minden extrával felszerelt körülményeket kínálnak azoknak, akik bizonyos ideig járják az országot abszolút összkomfortos, jobbára bérelt lakókocsikkal, magyarán turistáskodnak. Nos, a lakókocsiparkokban tényleg vannak lakókocsik is, lepukkant járművek, melyek éveket állnak ugyanott és a társadalom legalján állóknak adnak ilyen-olyan lakást. 

   Szemmel láthatóan szép számban vannak hajléktalanok is. Hawaiin például némely tengerparti szakaszon több kilométer hosszan láttam valóságos bódévárost, esetleg sátrakat, és ezeket legföljebb annyi különbözteti meg a harmadik világ szegénynegyeditől, hogy az alkalmi, de mégis elég állandónak tűnő lakhelyek előtt mindenütt állt egy autó.  (Ω)