„Az ésszerűen élő ember alkalmazkodik a világhoz. Az ésszerűtlenül élő a világot próbálja magához igazítani”
(G. B. Shaw)
„Próbáld ki: egy héten át ne ítélkezz senki és semmi felett” (Andrew Matthews)
Meg tudnák kapásból mondani, nagyjából hány Celsius-foknak felel meg 82 Fahrenheit-fok, vagy hány kilométer 75 mérföld? Vezettek már (józanul) az úttest bal oldalán? Mentek már föl úgy a második emeletre, hogy valójában a harmadikon voltak? Kínlódtak már idegenben a mienktől eltérő konnektorokkal? Ha igen, már lehet valami sejtésük arról, hogy mennyi mindenben különbözik a Föld lakóinak mindennapi élete. Külföldön járva néha azon lepődünk meg, ha valami eltér a mi szokásainktól, máskor meg arra kapjuk föl a fejünket, hogy valami tőlünk több ezer kilométerre, esetleg hatalmas kulturális eltérések ellenére is olyan, vagy hasonló, mint nálunk.
Voltaképpen e könyv valamennyi fejezete ezt a témát járta körül, de úgy gondolom, itt, a végén még érdemes felvillantani néhányat a különbözőségek és hasonlóságok kimeríthetetlen tárházából, főként furcsaságokat.
Vegyük mindjárt azt az alaphelyzetet, hogy egy konzulátuson (vagy idegen ország határállomásán) vízumkérő lapot, belépési- és vámáru-nyilatkozatot töltünk ki. A nyugati világban teljesen megszokott, hogy az efféle űrlapokon többek között az áll: „Anyja neve:”. Talán azért, mert a keresztény-zsidó kultúra abból indul ki, hogy az anya „biztos”. Ha ellenben muzulmán többségű (elsősorban arab) országot keresünk fel, a kutya sem kíváncsi édesanyánk nevére, hanem csakis apánkéra. Sőt, olyat is láttam már, hogy az apai nagyapa nevét is kérték. És vajon miért? Egy korábbi fejezetben láttuk, hogy az araboknál az apa és a nagyapa nevéből képzik az újszülött nevét, bár nyilván az is közrejátszik, hogy a muzulmán világ abszolút férfiközpontú. Nálunk, és sok más országban, az emberek többségének két neve van: egy családneve és egy adott (kereszt-, személy-) neve. Külföldön tapasztalhatjuk, hogy a legtöbb helyen – a mi szisztémánkkal ellentétben – a keresztnév áll az első helyen, utána következik a családnév. Ha angolul töltünk ki hivatalos iratot, így is szerepel: given/first name, vagyis adott/első név. Nagyon kevés olyan kultúra van, melyben a mienkhez hasonló a rendszer; a legismertebb a japán, de ilyen még a vietnami és a kínai is. Más kérdés, hogy a japánok külföldön a nyugati sorrendben írják a nevüket, így aztán rajtuk kívül az ördög se tudja, melyik a családi, és melyik az adott nevük.
Nézzünk egy másik példát, az oroszt vagy az ukránt. Őnáluk a személynév az első, pl. Iván, vagy Tatjana, azt követi az apa keresztnevéből képzett apai név, pl. Szergejevics (vagyis Szergej fia) vagy Szergejevna (Szergej lánya), végül pedig a családnév, pl. Kuznyecov (nők esetében Kuznyecova). A nők többnyire felveszik a férjük családnevét. Az oroszoknál már az első találkozás után, hacsak nem tegezzük az illetőt (ami sokszor hosszabb ismeretség után következik be), a legtermészetesebb módon így szólítjuk meg az illetőt, legyen bár pozícióban magasan fölöttünk (pl. diák – professzor): Iván Szergejevics, vagy Olga Szergejevna. Nekünk nagyon furcsa, hogy ha az utcán egy ismeretlen nő figyelmeztetni akar egy férfit, hogy pl. leejtett valamit és így szól utána: maladoj cselovék (szó szerint fiatalember), még akkor is, ha az illető esetleg már negyven körül jár. A pincérnőket meg gyévuskának hívják, magyarul lánynak (más jelentésben kisasszony), pedig lehet, hogy az illető már közelebb van a nyugdíjhoz, mint az érettségihez.
A nevek szerkezetében, összetételében tömérdek variációt találunk. Nálunk sokáig természetes volt, hogy ha egy nő férjhez ment, felvette a férje vezetéknevét, egy -né toldalékkal. Ma már az is természetes, ha mondjuk Kovács Mária férjhez megy Tóth Istvánhoz, akkor Tóth Máriának éppúgy hívhatják, mint Kovács-Tóth, vagy Tóth-Kovács Máriának, de sokan megtartják a lánykori nevüket. Arra is ismerek példát, hogy a férj is felveszi a felesége családnevét a magáé mögé, sőt akár eléje is. Az angoloknál, amerikaiaknál is gyakori, hogy a feleség felveszi a férje nevét, esetleg úgy, hogy a sajátját is megtartja. A helyzet egészen más a spanyoloknál, és kissé bonyolultabb is. A keresztnevet az apa vezetékneve követi, azután következhet az anya családneve, újabb időkben viszont az utóbbi kettő akár fel is cserélődhet. Ám mivel az anyának is két családneve van, újszülött érkezésekor az elsőt szokták hozzátenni. De hogyan szólítsuk meg az illetőt? Vegyünk egy nagyon általános spanyol nevet: Jose Rodriguez Martinez. Ilyenkor az illetőt Señor Rodrigueznek szokás szólítani, az apai családneve után. Gabriel García Márquez Nobel-díjas kolumbiai írót mi és a világ röviden csak Márqueznek nevezi. Nos, ez az ő anyukájának a családneve, apjáé pedig a García. A nők a házasság után is megőrzik eredeti családnevüket. Némileg hasonló a helyzet Portugáliában, de ott a személynevet az anya családneve követi, azután jön az apáé. Érdekes, hogy rengeteg spanyol családnév eleve úgy született, hogy már magában foglalja az apa nevét. A Fernandez pl. azt jelenti, Fernando fia, a Lopez Loppe fia stb. Spanyol és portugál neveknél megfigyelhetjük, hogy gyakran irdatlan hosszúak, rengeteg tagból állnak össze, ellenben a köznapi életben a lehető legrövidebb formában használják, gyakran csak a becenevüket. Tudják például, kit takar ez a név: Ricardo Izecson dos Santos Leite? Nos, ő Kaká, a világhírű brazil labdarúgó (jelenleg a Milan játékosa).
A kínaiaknál a családnév az első, ezt követi a személynév (pl. Mao Ce-tung). Az utóbbinak mindig van valamilyen jelentése, fiúk esetében többnyire erőt, nemes tulajdonságot sugároz, lányoknál pedig szépséget, harmóniát. A férjezett nők nem veszik fel párjuk nevét, a gyerekeik az apa nevét viszik tovább. Külön érdekesség, hogy azok a kínaiak, például hongkongiak, tajvaniak, továbbá olyanok, akik valamilyen módon kapcsolatban állnak a nyugati világgal, felvesznek valamilyen angol keresztnevet, és azt írják-mondják előre. Utazásaim közben találkoztam ilyenekkel, pl. egy hongkongi lánnyal, aki Melissa Tang névre hallgatott, aztán egy „igazi” kínaival, aki Kanadában tanult, és valamilyen tévésorozat szereplője után a Sabrina nevet vette föl.
Itt érdemes kitérni arra, hogyan változik vagy nem változik az emberek neve, ha tartósan, vagy végleg egy másik országban telepednek le. Nagy a szórás. Számos példát ismerünk arra is, hogy az illető a teljes nevét megváltoztatja, de arra is, hogy ragaszkodik az eredetihez. Sok emigráns magyar változtatta meg a keresztnevét, ha az „lefordítható” volt a befogadó ország nyelvére. Jó régen, egyik amerikai utazásom során, megismerkedtem egy magyar fiatalemberrel, aki nem 56-os emigránsok leszármazottja, de kisgyerekkora óta Amerikában élt. Ő például megtartotta a Sándort, mondván, ha amerikaiasítaná, akkor Alexnek hívnák, amit ő ki nem állhat. Vannak olyan esetek is, amikor a befogadó ország nyelvén gyakorlatilag kimondhatatlan neveket is változatlanul hagyják viselői. Ott van például Jimmy Carter, volt amerikai elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója, a lengyelországi születésű Zbigniew Brzezinski; ilyen névvel valóságos horror lehetett az Egyesült Államokban létezni. Képzelem, szegénynek hányszor kellett lebetűznie a nevét, hogy egyáltalán le tudják írni, nem is szólva a kiejtéséről. S ha már politikusokról van szó, említsünk egy ellenpéldát. Tudják, kicsoda Marie Jana Körbelová? Nos, ő volt az Egyesült Államok első női külügyminisztere (Clinton második elnöksége alatt), de már Madeleine Albright néven ismerte meg a világ. Prágában született (máig folyékonyan beszél csehül és még vagy három nyelven), családja a második világháború után emigrált Amerikába, ahol később férjhez ment egy Albright nevű úrhoz, és felvette a nevét. Az én amerikai unokaöcséim szintén angolosított keresztnéven (Lou és Nick) futnak, bár amikor Lajos valamikor a 80-as években főállása mellett kisvállalkozásba kezdett, sebtében elnevezte magáról, Lajosnak. Lett is belőle hatalmas kalamajka, amikor az amerikaiak megpróbálták kiejteni, úgyhogy rövid úton megváltoztatta egy elég semmitmondó, ám az amerikaiak számára közérthető névre. Egy amerikai belföldi repülőjáraton összeismerkedtem két pokolian csinos, lengyel származású lánytestvérrel, akik gyerekként kerültek családjukkal a tengerentúlra, és bár egymás között már angolul beszéltek és lett angol keresztnevük (Kate és Maggie), az otthon megszokott néven szólították egymást, vagyis így: Kasia és Gosia (a Katarzyna és a Malgorzata becézett alakjai).
Az arab világban gyakorlatilag minden névnek van valamilyen, méghozzá pozitív jelentése. A személynévhez hozzáteszik az apa nevét, utána pedig az apa apjáért (ezért kérik a vízumkérő lapokon az utóbbit is, és valószínűleg nagyon bambán néznek, ha mindháromhoz azt írom, hogy Géza (pedig ez az igazság). A „fia” jelentése bin (korábban ibn), vagyis egy arab férfinév nagyjából így néz ki: Ali bin Hasszán bin Abdullah, plusz a családnév, amit az „al” szóval kapcsolnak az előzményekhez. Nők esetében a bint szót használják. Például Fatima bint Hasszán bin Abdullah. A férjezett nő felveszi a férje családnevét.
Ha már a nevek jelentésénél tartunk, az előbb említettekkel ellentétben feltűnő, hogy az európai nyelvekben milyen sok a foglalkozásra, vagy földrajzi helyre, származásra utaló családnév. Oka egyszerű: hajdan mifelénk sem voltak családnevek és amikortól már meg akarták különböztetni egymástól a sok Jánost, Józsefet, Ferencet stb., kézenfekvőnek látszott hozzácsapni az illető foglalkozását, vagy azt a helyet, ahonnan származik. Így lett aztán a legtöbb európai nyelvben tömérdek Kovács, Szabó, Molnár, Szűcs (ill. ezek külföldi változatai), vagy nálunk Tolnai, Baranyai, Dunai, Kőrösi, Mátrai, vagy Tóth, Németh, Horváth, Oláh stb. Angliában a leggyakoribb családnév a Smith, Németországban második a Schmidt, Olaszországban harmadik a Ferrari, a lengyeleknél második a Kowalski, Oroszországban harmadik a Kuznyecov (mind a kovácsból ered).
Tapasztalhatjuk, hogy a skandináv országokban rengeteg családnév végződik „-son”-ra, vagy „-sen”-re, pl. Anderson (a svédeknél), Andersen (a dánoknál és norvégoknál). Ezek mind arra utalnak, hogy az illető Anders, Johann, Lars stb. fia. Értelemszerűen egy Andersen nevű úr Ingrid nevű lánya Ingrid Andersen lesz. Egészen más a helyzet az izlandiaknál, pedig szintén skandinávok, csak ők folytatják a régi kontinentális tradíciókat. Itt nincsenek bebetonozott családnevek. Ha például Jón Stefánssonnak fia születik és Hjálmarnak keresztelik, akkor nem a Stefánsson nevet illesztik hozzá, hanem a Jónból képzett apai nevet, így lesz ő Jónsson. Ha viszont az illetőnek lánya születik, akkor a -dóttirt teszik hozzá (Jónsdóttir), ami szó szerint azt jelenti, hogy Jón lánya.
Sok más népnél is találkozhatunk az apa nevéből származtatott családnévvel. A grúzoknál a legtöbb személynév vagy „-svili”-re (az ország nyugati részére jellemző), vagy (keleten) „-dze”-re végződik. Előbbi azt jelenti, „gyermeke”, az utóbbi azt, hogy „fia” (ettől függetlenül persze nő is lehet az illető). Az úr, asszony megszólítást a személynév, nem pedig a családnév elé teszik. Az örményeknél igen gyakori „-jan” végződés azt jelenti, hogy valakinek a fia. A román családnevek többsége „-scu”-ra végződik (pl. Petrescu – Péter fia), vagy „-eanu”-ra, ami az illető család származási helyére utal (pl. Moldoveanu – moldovai). A törököknél igen gyakori „-oglu” végződés (a g-t nem ejtik ki) ugyancsak azt jelenti, „fia”. Szintén az ősök nevére utal az íreknél és a skótoknál az „O” (pl. O’Connor), vagy a Mac/Mc (pl. McCartney), de gyakori a latin eredetű, és normann közvetítéssel Írországba került, majd Angliában is elterjedt „fitz” (fia) előtag is. Hajdan kis kezdőbetűvel írták és csak a 17–18. században vált családnévvé. Többféleképpen írták-írják, például a Darwin utazása révén híressé vált Robert Fitzroy kapitány nevét írják így is: Fitz Roy, Fitz-Roy, vagy FitzRoy. Hasonló személynévképzést a szláv országok egy részénél is találunk. Ukrajnában (de Fehéroroszországban is) gyakori névvégződés az „-enko”, vagy a „-ko” (pl. Timosenko, vagy az egykori szovjet külügyminiszter, Gromiko), Ukrajna nyugati vidékein pedig a „-csuk”; mindegyik jelentése „-fia”. A délszláv népeknél (szerb, horvát, montenegrói) az „-ics” ugyanerre vezethető vissza, miként a görögöknél a „-pulosz” vagy „-takisz” végződés is. A lengyeleknél nagyon gyakori „-ski”, „-cki” az illető család származási helyére utal, és főként a nemesség körében terjedt el még a 16. században.
Elég különös a Fülöp-szigetekiek esete. A filippínóknak a 19. század közepéig nem volt családnevük, ám mivel a szigetország spanyol gyarmat volt akkoriban, a spanyol főkormányzó összeállíttatott egy családnévlistát, melyben főként spanyol, baszk, továbbá a legnagyobb helyi nyelv, a tagalog nevei szerepeltek. Így esett, hogy napjainkban a legtöbb filippínónak spanyol családneve van, méghozzá kettő, de ezt pont ellentétesen használják, mint a spanyolok. A keresztnevet az anya családneve követi, utána jön az apáé. Ami még furcsább, hogy – mivel a spanyol gyarmati éra megszűntével az ország amerikai protektorátussá vált és csak 1946-ban lett független – manapság sokan kapnak angol keresztnevet, amihez, persze, a divat is hozzájárul.
Mondok még érdekesebbet. A mongoloknak voltaképpen csak hivatalosan van családi nevük, ami az okiratokban szerepel, ez pedig az apa neve, egyébként csak a születéskor kapott nevet használják. Mongol barátom, Ganbátor (latin betűs átírással Ganbaatar) magyarországi egyetemi évei alatt hivatalosan Lajhani Ganbátor néven szerepelt (előbbi az apja neve). A bátor egyébként mongolul is bátort jelent (a gan pedig acélt), mint ahogy a mongol neveknek mind van valamilyen jelentésük. Lányát Dulmaa Ganbaa-nak hívják, amiből a „-maa” jelentése anya és igen gyakori névvégződés Mongóliában. Minthogy Mongólia is a szovjet blokkhoz tartozott (méghozzá sokkal tovább, mint a kelet-európai országok), nem kevesen kaptak orosz nevet. Jut eszembe, ez a nagy internacionalizmus egészen Latin-Amerikáig hatott. Costa Ricában szóba elegyedtem egy utcai árussal, sőt be is mutatkoztunk egymásnak. Vladimir volt a keresztneve, s amikor látta, hogy csodálkozom, zavart mosollyal említette meg, hogy a szülei kommunisták voltak, ezért kapta Lenin keresztnevét. És ez még semmi! Venezuelában ecuadori illetőségű túravezetőnknek a keresztneve volt Lenin.
Képzeljük el azt a helyzetet, hogy hazánkban minden negyedik embernek Kovács a családneve. (Mellesleg nálunk tényleg az egyik leggyakoribb vezetéknév, közvetlenül a Nagy után.) Ám csakugyan létezik egy ország, ahol a népesség kereken 40 százaléka ugyanazt a nevet viseli: Vietnamban ez a Nguyen. Nem csak ott gyakori; a vietnami emigráció révén – azt olvastam – Melbourne-ben a telefonkönyvben ez a második leggyakoribb családnév. A Nguyen kínai eredetű (ottani megfelelője a Ruan, illetve a kantoni nyelvjárás szerint a Yuen), de hogy miért terjedt el ennyire, most inkább hagyjuk. Legyen elég annyi, hogy az 1400–1500-as években különféle dinasztiák egymás közötti harca eredményeként először az egyik kényszerítette rá az emberekre, hogy változtassák a nevüket Nguyenre, aztán amikor kétszer is fordult a kocka, sokan a megtorlástól való félelmükben vették fel ezt a nevet. Hogy ne legyen túl nagy kalamajka a sok Nguyennel, az újszülöttek kapnak egy középső nevet is. A földkerekség leggyakoribb családneve egyébként a kínai Wang, ami királyt, uralkodót jelent.
A megszólítás a vietnami nyelvben eltér az európai szokásoktól. A férfiak, nők megszólítását az illető életkorától függően más szavakkal fejezik ki, hozzátéve az illető nevét. Amikor túravezetőnk, az ausztrál Bruce engem Mr. Gézának, más útitársat Miss Suzannek stb. kezdett szólítani, azt hittem, tréfálkozik (az angol ugyanis mindig a családnév elé teszi a Mr.-t, vagy a Mrs.-t), pedig csak alkalmazta a vietnami szokásokat, vagyis azt, hogy ők a keresztnévhez teszik hozzá az urat/asszonyt. Ha máshonnan nem, filmekből tudjuk, hogy Japánban a tiszteletteljes megszólítást mindkét nem esetében a személy- vagy családnév után tett szan szóval fejezik ki. Olyan gyakran mondják, hogy a külföldi már-már azt gondolhatja, ez is a név része. És van egy olyan ország, ahol ez tényleg majdnem igaz. Az idősebb nemzedékek még emlékeznek a hajdani, burmai nemzetiségű ENSZ-főtitkárra, U Thantra, aki 1961 és 1971 között töltötte be ezt a posztot. Nos, ez a bizonyos „U” nagyjából annyit jelent, hogy úr; Burmában a tiszteletre méltó férfiakat illetik így.
Az angolszászok körében, akik az üzleti életben mozognak, majdhogynem természetes, hogy egy-két találkozás után, hacsak nincs túl nagy rangbeli különbség két fél között, már Joe-nak vagy Jacknek szólítják egymást. Hol másutt fordulhatna elő, mint Amerikában, hogy az elnök egyszerűen Bill, vagyis Vili, vagy Jimmy. A németek már merevebbek; többnyire még az ötödik találkozás után is maradnak a Herr vagy Frau Müllernél, bár ez többnyire csak az üzleti életben mozgóknál gyakori.
Hatalmas különbségeket találunk egyes kultúrák között az üdvözlés módjában is. Kezdjük a szóbeli formákkal, magyarán a köszönéssel. Európában gyakorlatilag valamennyi nyelvben jó reggelt, jó napot, jó estét, jó éjszakát kívánunk egymásnak. A magyarban elég egyértelműek az időhatárok, mikor mit mondunk. Hozzánk nagyon hasonló a németeknél, vagy a szláv nyelvű országokban alkalmazott köszönés, ám a napszakokra való lebontás például az oroszoknál nem nagyon terjedt el. A jó reggelt (dobroje útro) és a jó estét (dobrij vécser) még csak-csak, de azt, hogy jó napot (dobrij gyeny), én még az életben senkitől sem hallottam. Többnyire elintézik egész nap azzal, hogy zdrávsztvujtye (kb. üdvözlöm). Más a szisztéma az angol nyelvű országokban. A jó reggelt (Good Morning) nagyjából délig–egy óráig használatos, a jó napot kimarad, jön helyette kb. ötig-hatig a „jó délutánt”, vagyis a Good Afternoon, bár én ezt is nagyon ritkán hallom, aztán a jó estét, majd a jó éjszakát. Az informális köszön(t)és egyszerűen csak Hello (ami különféle változatokban nagyon sok nyelvben elterjedt, bár sokhelyütt csak telefonbeszélgetés során használatos), vagy a Hi, aminek az eredete állítólag több száz éves és a „Hey” figyelemfelkeltő szóból származik.
Kissé más a helyzet a spanyol nyelvű országoknál. Nagyjából délig „Buenos dias”-szal köszönnek (ez egyben a jó reggelt is, holott a dia nem reggelt, hanem napot jelent), kora délutántól jön a „Buenas tardes”, este pedig a Buenas noches, ami együtt jelenti a jó estét és a más nyelvekben esti búcsúzáskor használt jó éjszakát is. Náluk az informális köszöntés a Hola (ejtsd: olá). Az olaszoknál szintén nincs külön reggeli köszönés, egyből „Buon giorno”-val kezdenek, kora délutántól pedig nekik már este van, hiszen „Buona sera”-val köszönnek, egyszerűen pedig csak annyit mondanak, hogy ciao, amit eredetileg búcsúzáskor használtak, de már jó ideje találkozáskor is. Csak búcsúzáskor használják ellenben a németek a „tschüss” szót. Ennek egy Németország nyugati részén elterjedt változata a „tschö”. Nem tudom, van-e valami köze a magyar argóban/diáknyelvben elterjedt „ na, cső” elköszönésnek, vagy inkább a csaóból ered.
Az európai kultúrában megszokott, hogy ha ismerősök találkoznak vagy ismeretlenek bemutatkoznak egymásnak, kezet fognak. Magyarországon és tőlünk délre, keletre, egészen a Közel-Keletig bezáróan, de Latin-Amerikában is, nemtől függetlenül is gyakori, sőt természetes, hogy a rokonok, közeli barátok arcon csókolják, magyarán megpuszilják egymást. Nálunk a jobb-bal arc a megszokott, a szlávoknál, araboknál a hármas puszi dukál. A rekordot Etiópiában láttam, két idősebb férfi pontosan ötször csókolta meg egymás arcát. Ez ott is csak a nagyon közeli barátok szokása. Más a helyzet a nyugati kultúrákban. Amerikai unokatestvéreim, akik szintén férfiak, ha találkozunk, még véletlenül sem adnak puszit, csak megölelnek. Észak-Amerikában az ismerős nő és nő közötti puszi természetes, férfi és nő között szintén, ám férfi és férfi között elenyészően ritka. Sokszor utaztam együtt, gyakran két-három hetet, a legkülönfélébb nációk képviselőivel a világban. Amikor az utazás végén elbúcsúztunk, természetesen kezet fogtunk a fiúkkal, a lányokkal gyakran puszival köszöntünk el egymástól. Emlékszem viszont, hogy egy ausztrál lány szinte megrémült, de legalábbis zavarba jött, amikor megpusziltam. Kelet-Ázsia kultúráiban viszont az arccsók elképzelhetetlen. Nem emlékszem arra, hogy Fekete-Afrikában tapasztaltam volna valamilyen különleges, csak a helyre jellemző üdvözlési módot. Arra viszont igen, hogy jártunk Beninben, Togóban isten háta mögötti törzsi falvakban, ahol a helyi vezetővel kezet illett fogni csoportunk minden tagjának, de ha mondjuk ott ücsörgött a falu összes vénje, néha akár tízen is, akkor mindegyikkel külön-külön is kezet ráztunk. Egyszer az életben még földre is borultam valaki előtt. Beninben az a megtiszteltetés ért bennünket, hogy Ketou városkában fogadta csoportunkat „palotájában” a jorubák királya. A joruba Nyugat-Afrika egyik legnagyobb, kb. 40 millió főt számláló népcsoportja, s bár többségük Nigériában él, a királyuk székhelye Beninben van. A fogadás, gondolom, a királynak is kedvére lehetett, mert a látogatók, mint ahogy mi is, pénzt adományoznak „udvara” számára. Nos, az a szokás, hogy előtte a földig kell hajolni. Mondanom se kell, ennyi kis bohóckodást mindannyiunknak megért az esemény, még ha őfelsége hatalma csupán formális is. Miniszterei a balján ültek, jobbára papucsban (maga a király is), némelyikük a fogadás félórája alatt szunyókált, vagy a tökét vakargatta.
Ő a jorubák királya (Benin)
(► folyt. köv.)
