Jobb híján Patagónia (2003) - 2. rész

Első patagóniai napunk reggelén a maradék hóval fedett dombok között, bágyadt napsütésben indulunk a Los Glaciares (Gleccserek) Nemzeti Parkba. Területe kereken 6000 négyzetkilométer, 1981 óta az UNESCO Világörökség része. Félúton betérünk egy kis fogadóba. Egy család tartja fenn, s vele önnönmagát is, a faházikó körül néhány birka legelész. Mi az ördögöt kereshet itt ember az isten háta mögött?

   Jórészt a jégolvadékkal táplálkozó, türkizkék vizű Argentino-tó partján haladunk. Megkapó színét a gleccserekből kiolvadó finomszemcsés üledéktől kapja. A tó nyugat felé sok ágra (hajdani gleccservölgyek) szakadva mélyed az ezen a vidéken „csak” 2500 méter fölé emelkedő Andok belsejébe. Kereken 14 ezer négyzetkilométert borít be a jégtakaró (a legnagyobb a déli féltekén, persze csak az Antarktisz után), mely közel ötven nagyobb gleccsert táplál, de közülük csak 13 ereszkedik kelet, vagyis az Atlanti-óceán felé, a többi nyugatnak, Chile irányába.

                                                         Az Argentino-tó

   A szomszédos országban ered és az Argentinóba torkollik Patagónia egyik legnagyobb látványossága, a Perito Moreno-gleccser is. Nevét egy geográfusról kapta, aki először kutatta tudományos alapossággal a Déli-Andokat. Mielőtt azt gondolnák, hogy a kis Perito már kora gyermekkorától…, nos, elárulom, hogy a Perito nem keresztnév; valójában Franciscónak hívták. A perito, vagyis szakértő, szakember „nevet” akkor akasztották rá, amikor hazája, Argentína érdekeit védte a Chilével folytatott határmeghúzási-vonási procedúrák, illetve a későbbi határvillongások során. Még előtte, az 1870-80-as években igen nagyot alkotott Patagónia megismerése terén.

    Túl azon, hogy a Moreno-gleccser „viselkedése” is rendkívül különös, tényleg bámulatos látvány. Szélességét különféle források 3-6 km közt adják meg, frontjának magassága kereken 60 méter, bár mélyen, úgy 8 kilométerre a hegység belsejében 600-700 méteres a jégvastagság. Mindössze 200 méter körüli tengerszint feletti magasságban végződik el, nagyjából ugyanazon a földrajzi szélességén (50. fok), ahol Prága vagy Frankfurt fekszik, s ahol Európában 2000 méter fölött húzódik a hóhatár! Megjegyezem, itt is följebb húzódik, de a gleccserek nem a hóhatárnál kezdenek olvadni, hanem annál lejjebb, és a jégsapka hatalmas kiterjedése miatt nem is a csúcsok közeléből, hanem csak 1500 méter körüli magasságból kezdik öltögetni nyelvüket.

                                                   A Moreno-gleccser

   A jégárak többsége szerte a világon tengeröbölben, tóban, völgyben végződik, s nincs ez másként a Moreno esetében sem, hiszen az Argentino-tóba torkollik. Különlegessége abban rejlik, hogy haladásának útjában áll az Argentino-tó ágaival körülfogott Magellán-földnyelv. Ennek is megvan a maga előnye, ugyanis a kis dombról nagyszerű a kilátás, legfőképpen a Canal de los Tempanosra, vagyis a Jéghegyek csatornájára, mely most (szóval akkor) úgy 30-40 méter széles. A „jéghegy” szó erős túlzás; e sekély vizű ágban torlódnak, csoszognak a jégfalról leváló, legföljebb pár méteres átmérőjű tömbök. Ami szemben látszik, több száz éves, szinte tintakék, légzárványaitól önnön nyomása hatására megszabadult jégfal, melyet mozgása során számtalan kereszt- és hosszirányú repedés szabdalt fel. Mire egy több kilométer hosszú gleccser eléri az olvadási zónát, jege annyi megpróbáltatáson megy keresztül, hogy nehéz elképzelni, ugyanolyan hópelyhek milliárdjaiból állt össze, mint amilyenek nálunk is hullnak. Egykori hó mivoltukra legföljebb a rétegzettség emlékeztet, mely részben az évszakok váltakozását tükrözi, részben – sötét sávok formájában – a környékbeli vulkánkitörésekből származó törmeléklerakódásokat foglalja magában.

                                         A "Jéghegyek csatornája"

    A Moreno napi 1-3 métert (ez évente nagyjából 700 méter) nyomul előre, néha annyira, hogy az említett csatorna egyszerűen eltűnik és a jégfal nekiront, rányomul a Magellán-földnyelvre és töri-zúzza a fákat, bokrokat. Ilyenkor elzárja az Argentino-tó hegyekbe mélyedő két ágát, a Brazo Ricót és a Brazo Surt, melyek nyaranta rendesen töltekeznek olvadékvízzel, s szintjük akár 30 méterrel is meghaladhatja a lefolyásos Argentinóét. A víz óriási nyomással nehezedik a jéggátra, ám a természet előbb-utóbb maga oldja meg a dolgot. A víz alagutat váj magának a jégdugó belsejében, melyen keresztül a fölösleg jó esetben fokozatosan, néhány nap vagy hét alatt, egy jégboltív alatt távozik. A jéghíd természetesen előbb-utóbb leszakad, ami nagy látványosság a turisták számára. Máskor viszont a felgyülemlő víz robbanásszerűen, hihetetlen gyorsasággal távozik. A kiegyenlítődés 2-3 napig is eltart. Ez az esemény úgy 3-4 évenként ismétlődik, a turisták nagy izgalommal várják, de mivel már haláleset is előfordult, ilyen jelenség készülődésekor nem engedik túl közel a népet. Egy évvel ittjártunk után (szinte napra pontosan) épp Mexikóban reggeliztem Playa del Carmenen levő kis panziónk kertjében, amikor egyik amerikai tévécsatornán hirtelen ismerős kép ütötte meg a szememet: a Moreno elvégződésénél képződött jégalagút iszonyú robajjal összeomlott (az előző napon, persze).

     Ennél sokkal gyakoribb a tömérdek hasadékkal átszabdalt jégfal borjadzása. Filmeken láttam, hogy omlanak, borulnak be a húszemeletes ház magasságával vetekedő jégtornyok a vízbe. Beszámolók szerint nyaranta szinte óránként ismétlődik e tünemény, s noha nyár volt (igaz, a végét rúgtuk) s közelébe mentünk ösvényen, hajóval, néztük kiépített lelátóról, de bizony egy kisebb tömb kivételével egy fia borjat sem ellett. Hasadékainak kéksége azonban ugyanúgy megmarad a látogató emlékezetében, mint a legszebb női szem csillogása.

   Arra, hogy miért nem borjadzott aznap a gleccser, csak évekkel később találtam magyarázatot. Ottlétünk alatt végig erősen felhős volt az ég. Félreértés ne essék, a gleccserek borult időben is szoktak borjadzani, de hogy mit művel velük az erős napsütés, Grönlandon tapasztaltam meg igazán. Kora reggel, alacsony napállásnál érkeztünk hajóval az egyik hatalmas gleccserhez. Ott várakoztunk kb. két óra hosszat, meg se moccant semmi. Aztán a Nap egyre följebb kúszott, megsütötte a jégfalat, amiről előbb kisebb, majd egyre nagyobb jégtömbök váltak le.

                                                      Ilyen kicsi a kirándulóhajó a Moreno frontja előtt

    Az El Chalténba vezető 220 kilométeres buszozás Patagónia útviszonyairól is képet ad. Röviden összefoglalva: elég szörnyű, de ahhoz képest, hogy burkolatlan, talán mégsem olyan szörnyű. Település egyáltalán nincs útközben, csak egy tanyaféle, ahol szinte minden jármű megáll, ha másért nem, jóféle házi készítésű sütemények bekebelezésére. Villany nincs, sőt órákat döcögünk a földúton úgy, hogy semmiféle fény nem látszik. Sofőrünk és társa közt kézről kézre vándorol egy gömbölyded edény, melyből szívnak valamit. Amikor e sorokat írom, éppen ezt szívogatom én is. Ez az argentinok nemzeti itala, a matétea, avagy yerba mate, esetleg paraguayi tea. Nem tévesztendő össze a Peruban igen elterjedt maté de cocával, az ugyanis kokalevélből készül, ez meg egy magyalféle friss levélhajtásaiból. Megszárítják, összezúzzák, bezacskózzák, így vettem magam is Buenos Aires egyik szupermarketjében, úgy tizenötféléből válogatva. Eredetileg a guaraní indiánok iszogatták levét vagy rágcsálták levelét; koffein-, tein-, valamint magas vitamintartalma miatt afféle mindenre jó szerként használták. A mate voltaképp azt a kis tökhéjkorsót jelenti, amibe a kb. 70-80 fokos vizet kell önteni a levélzúzalékra, majd a végén szűrővel ellátott, ezüstből vagy alpakkából készült csövön (bombilla) lehet a kissé fanyar lét kiszívni, bár aki nagyon akarja, akár cukrozhatja is. A bombillának egyébként azért kell különleges fémből készülnie, hogy a lé idő előtt szét ne marja (lám, a mi emésztőrendszerünk bezzeg bírja). A matét Argentínában ültetvényszerűen is termesztik. A teát illik megosztani felebarátainkkal is. Hogy mi a jó benne, nem tudnám megmondani, nekem ízlik.

   El Chaltén mint település csak a 80-as évek végén jelent meg a térképeken. Így-úgy összerótt faházaival, poros-sáros utcáival enyhe vadnyugati jelleget sugároz. Úgy kétszáz lakója lehet, de négyszáz vendéget tudnak elszállásolni. Bennünket a GAP egy youth hostelben helyezett el.

                                                                       El Chaltén

   A városkából indulnak a mászótúrák – újabban meg a turistacsoportok is – a környékbeli két nevezetes hegycsoport, a Cerro Torre és a Fitz Roy meghódítására, illetve szemrevételezésére. Mi az előbbivel kezdjük… nem, nem a meghódítással, az rémálmaimban se jutna eszembe, hanem a Cerro Torrével. Négy óra a gyalogtúra, nem túl nehéz ösvényen. (Egy, a társaságunkban utazó 71 éves kanadai öregúr is simán végigcsinálta.) Pokoli rosszul indult, reggel hódara hullt, sűrű borúban, ráadásul épp akkor tudtuk meg, hogy megkezdődött az Irak elleni invázió. Lehet ebben valami végzetszerű, mert ha kiteszem a lábam otthonról, tüstént kitör egy háború. Külföldön éltem meg az Afganisztán elleni támadást, Belgrád bombázását, s még ki emlékszik, miféle borzalmakat. Ha csak ez volna az ára a totális világbékének, esküszöm, megülnék csöndben itthon.

   Erica, a túravezetőnk most jár hatodszor Patagóniában, eddig ötből csak egyszer látta a Cerro Torrét a maga teljes valójában. Szendrő Szabolcs barátom és társai pár éve három napot sátraztak a környékén, de nem derült ki. Láttam egy cseh (vagy szlovák, most éppen mindegy) hegymászócsoport által forgatott filmet, azok is itt rostokoltak reménykedve, aztán a film végén, csak úgy keserű poén gyanánt, felmutattak egy mások által készített napfényes fotót. Nekünk már félúton megmutatta fenségét. Mint porcukorral beszórt kőtűk meredeztek a szikrázó napfényben. A Cerro Torre valójában három, iszonyú meredek falú gránittorony, maga a névadó a legmagasabb, 3128 méterrel, tőle jobbra (mármint a fotón) a Torre Egger, majd a Cerro Stanhardt, s hogy el ne feledjem, a tűktől balra ott a Cerro Solo, vagyis a „Magányos”, mely ránézésre a hegyi övezetesség iskolapéldája is lehetne. Kissé masszívabb, lábban-derékban testesebb a többinél, ezért úgy a közepéig felhatol az erdő, s némi bozótos után átadja helyét a csupasz szikláknak, végül kissé vaskos nyakától fölfelé a jeget is megtűri a fején. A Cerro Torrét 1959-ben sikerült meghódítania az olasz Cesare Maestrinek és az osztrák Toni Eggernek. Utóbbit leereszkedés közben a viharos időben lezuhanó jégtömbök elsodorták. Maestri teljesítményét, mivel négy évtizeden át senkinek sem sikerült megismételni, sok hegymászó – látván az iszonyatos körülményeket és nehézségeket – kétségbe vonta. Az olasz 1970-ben visszatért társaival, légkompresszorral 350 lyukat fúrtak a falba, azokba biztosító szerkezeteket tettek, és több száz méter hosszú kötélzet segítségével ismét feljutottak. Ja, úgy könnyű, mondhatnók, de nem az. Végső esetben drótkötélpályán azért fölmennék, de az meg nincs. Egy morénával elgátolt tó partján szépen megettük szendvicseinket és örvendtünk a szerencsénknek. 

                                                 A Cerro Torre-csoport

                                                    A hegy egyik gleccsere

                                         ... és szomszédja, a Cerro Solo

   Ugyanebből a völgyből látszik a 3405 méter magas Fitz Roy csúcsa is, a hegy megközelítése azonban már a másnapi program. Ez a fenséges gránitmasszívum az őslakos mapuche indiánok nyelvén eredetileg a Chaltén nevet viselte; füstöl(g)ő hegyet jelent, de még „Perito” Moreno (aki a Darwint is fuvarozó Beagle hajó kapitánya után Fitz Royra keresztelte) is vulkánnak vélte. Egyébként nem az; a „füst” csupán a csúcsot gyakran ellepő felhőzet. Perito kolléga azonban csak lokálisan tévedett, mert a Déli-Andokban is akadnak még aktív vulkánok. Nagyjából 12 millió éve a mélyből hatalmas tömegű gránit nyomult a felszín felé, s bár lágyabb üledékes kőzetek időlegesen befedték, ezek lepusztulásával ott maradt és egyre csak emelkedett a csodálatos gránit. Persze, manapság így meztelenül már ez is pusztul; csúful, ám szépre formázva meggyötörte a jégkorszak, s a napjainkban folyó erózió sem hagyja békén. 

                                                  A Fitz Roy

    Csúcsát két francia hódította meg először, 1952-ben, bár korábbi expedíciók már a 30-as évektől kezdve kóstolgatták, eredménytelenül. Hegymászóberkekben a Fitz Royt a legnehezebb kategóriákba sorolják, s nemcsak észveszejtően magas és meredek falai, hanem a gyakran tomboló hideg, kegyetlen szélviharok miatt is. Aki fel akar jutni, még a tornyok lábától is többnapos kínkeserves küzdelemre számítson. Ráadásul bizonyos útvonalakon egyaránt jártasnak kell lenni a szikla- és a jégfalmászásban is. A franciák nem is voltak igazán tapasztalt hegymászók, amit tudtak, azt jórészt a Párizs környéki kisebb magasságú, ám meredek sziklákon tanulták meg. Ide pedig éppen ez kellett. (Ezen nincs mit csodálkozni, a magyar hegymászók többsége sem egyből a Matterhornnal kezdi, hanem a Pilisben, az Oszoly néhány tíz méter magas sziklafalán.) Nehézségét jelzi, hogy például némely napon akár tucatnyian fenn állhatnak az Everest csúcsán, ám akad olyan év, hogy a Fitz Royt mindössze egy csapat vagy páros képes megmászni. A szerencse ezúttal elpártolt tőlünk. Félúton a csoport jó része úgy vélte, itt már az életben nem süt ki a nap (aznapra speciel igazunk is lett). Megvolt, csak szürkében. Kedélyesen eljátszadoztunk egy, a falutól úgy kétórányira magányosan kóborló, de igen barátságos cirmos macskával, majd visszatértünk bázisunkra. (folyt. köv.)

itt az előző rész  http://nemethgeza11.blog.hu/2014/02/13/tul_nagy_a_vilag_3_fejezet_patagonia_1_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook&utm_campaign=blhshare