Japán, 2009
Ami Japánban kihagyhatatlan, az a Fudzsi. Az Öt tó vidékére utazunk, a legnépszerűbb, a Kavagucsi-tó mellett, a 3776 méter magas kolosszus lábánál áll fogadónk is, ablakomból a térdig hóban-jégben álló hegyre látok. A világ legszabályosabb rétegvulkánjának tartják (pedig annyira nem is szabályos), négy fázisban épült fel, andezittel kezdve, bazalttal megkoronázva. A jelenlegi kúp nagyjából 10 ezer éve alakult ki. Utoljára az 1700-as évek elején volt aktív. Július elsején kezdődik a mászó szezon, akkortól közlekedik busz az 5. állomásig, nagyjából 2400 méterig. Március végén ez értelemszerűen szóba se jöhet; vagy cseresznyevirágzás, vagy Fudzsi, és ha már választani kell, követem a geológushagyományt: hegyet alulról, völgyet felülről… Hófoltokat, csobogó olvadékvizeket kerülgetve bámulom, kellő alázattal.
A még behavazott Fudzsi
Az ám, a cseresznyevirágzás. Kóbor, félig kinyílt virágzatokat már Kiotóban és Himedzsiben is láttunk, visszaérve Tokióba azonban a fák többsége már teljes virágjában pompázik. Hová menjek ebben a gigantikus (agglomerációval együtt kb. 35 millió – nettó 13 millió lakos) óriásvárosban, másfél nap alatt? És mivel? A metrónak csak a bejáratáig óvakodom el, de már a térképe is elborzaszt. Kilenc vonal (mindegyik szín- és betűkóddal ellátva), 168 állomás, több mint 200 kilométer… le se mertem menni. Már a jegyvétel is… csak automatából. Beütni, honnan hová stb., hiába, a magyar ember nem automatákra szocializálódott, a japánok ellenben imádják. Szinte bármit megvehetsz gépből, még frissen sült hasábburgonyát is, de ha valaki arra vágyik, használt iskoláslány-fehérneműt is vásárolhat (ha igaz). Ha már itt tartunk, érdemes megemlíteni, hogy a japánoknál nem igazán vert gyökeret a különféle bankkártyák használata. A mai napig szívesebben fizetnek készpénzzel.
Szerencsére a város belsejét körbefutja a Japán Vasúttársaság Jamanote-vonala, melyre még érvényes a kéthetes vasúti bérletem is. Kétpercenként jönnek-mennek a szerelvények, még elviselhető zsúfoltsággal. Elugrom a Sindzsuku kerületbe, ahol a főváros legmodernebb és legmagasabb épületei emelkednek. Hírét vettem, hogy míg a híres Tokió-toronyba vaskos belépőt szednek, itt, a fővárosi önkormányzat kissé katedrálisra hajazó 243 méter magas ikertornyaiba ingyen is fel lehet menni a 45. emeletig. (Érdekes, Tokiónak is 23 kerülete van, mint Budapestnek, nekik 13 millió embernek is elég ennyi önkormányzat.) A látvány lenyűgöző, belátni szinte az egész várost. Mellesleg az itteni – kombinált – vasút- és metróállomás a legforgalmasabb a világon, aluljárórendszerének kb. 200 kijárata van. Hogy odataláltam, egy dolog, de hogy vissza is, az kész csoda. És egy másik leg… A szomszédos Sibuja kerület állomása Tokió talán legforgalmasabb csomópontja. Három vasútvonal és öt metróvonal keresztezi itt egymást, az állomás ki- és bejáratainál folyamatosan özönlik a tömeg. A kereszteződés talán a legkülönösebb az egész világon. Az autók az összes irányból egyszerre kapnak piros jelzést, és azon nyomban megindul a gyalogosok áradata. Nincs ütközés, lökdösődés, anyázás. Ez az utcakép minden, Tokióról szóló filmben szerepel. A környék mellékutcáiban van a város legtöbb étterme, kocsmája, temérdek az üzlet, a környező épületek falán pedig három gigantikus és sok kisebb kivetítő hirdeti az igét, a legnagyobb cégek áruit.
A tokiói városháza lentről
Kilátás fentről
A Sindzsuku negyed egyik ikonikus épülete
Sibuja híres kereszteződése
Hacsiko szobra (netről lopva)
Hanem, elkövettem egy hatalmas hibát. Miközben a kereszteződést fotóztam, felálltam egy kis kőpárkányra, mely egy bronz kutyaszobrot fogott közre. Ki a fene törődött egy kutyaszoborral… Pár évvel később láttam a tévében a Hacsi – a leghűségesebb barát című filmet, Richard Gere főszereplésével, és akkor tudtam meg, milyen nevezetes kutya szobra mellett álltam. A történetet nyilván mindenki ismeri: egy Ueno nevű japán professzor vette magához ezt az akita fajtájú kutyát, még 1924-ben. Az eb minden nap elkísérte gazdáját a maira még nem is emlékeztető Sibuja vasútállomásra és ott várta, amíg a munkából visszatért. Egy év múlva a professzor meghalt, de a kutya még kereken tíz évig ugyanott várta, amíg el nem pusztult. Mentségemre szóljon, hogy az amerikai film tokiói látogatásom után úgy fél évvel került a mozikba.
Mázlim volt a közlekedéssel, mert a szerelvények, melyeken utaztam, nem voltak dugig tele, így figyelhettem az utastársaimat. Utazik az idegen a vonaton, metrón, és ösztönösen is megpróbál szemkontaktust teremteni utastársaival – így megy ez általában a világban. Ez Japánban lehetetlen. Inkább mindenki úgy tesz, mintha rettenetesen el lenne foglalva. Mangát, képregényt olvas, a kütyüjével babrál, vagyis okostelefonján sms-t ír, netezik, játszik, zenét hallgat, de föl nem néz az istennek se.
Nem is voltunk olyan sokan
A japánok szemmel láthatóan imádják az ilyesféle (és másféle) mütyüröket, valamint kütyüket. Előbbiekre főként a tizenéves lányok buknak: kitűzők, kiegészítők, hajgumi, karperec stb. Az ilyen boltok harsognak a színorgiától – neonzöld, pink, hupikék –,a lényeg, hogy minél harsányabb legyen. És a csajok veszik, mint a cukrot, és hordják is. Egyébként is, a japán lányok megőrülnek az extravagáns öltözékekért. Tokióban több negyedben is vannak utcák, ahová direkt azért mennek ki korzózni, hogy a leginkább eszement ruhadarabjaikat bemutassák (a Lolitáknak többféle változata is van), de szolidabb környékeken is látni vad cuccokat. (Eközben mindennapos látvány a kimonóban, papírernyővel sétáló hölgy is.) A haj lehetőleg legyen kissé, vagy nagyon vörös, szőke, alkalmasint piros, zöld, kék, a fiúknál meg a tépett változat dívik. A japán tini lányok, ha egyedül mennek az utcán, szerfölött visszafogottak (különösen az iskolai egyenruhában – azt hallottam, a középkorú japán férfiak kifejezetten erre buknak mint szexuális fétisre), ám kisebb csoportban már kibújik belőlük a játékos kutyakölyök. Vihognak, viháncolnak, és amúgy is – nagy átlagban elég görbe lábaikon – mintha szánt szándékkal csámpásan járnának. Ami a kütyüket illeti, ezek gyártásában Japán eleve élen jár (lásd: kb. havonta mutatnak be amúgy teljességgel haszontalan robotokat), és a fiatalok igyekeznek is a leghamarabb beszerezni a legújabb elektronikus szerkentyűket. Sajátos elnevezés is van bizonyos dolgok féktelen imádatára: az otaku, ami szabad fordításban kütyüb..it jelent (ide egy diszkrécióból le nem írandó szó illenék).
Mütyürbolt
És van rájuk kereslet
Kütyübolt
Micsoda lábak!
Két világ
Miközben a japánok a külföldi számára roppant komolynak, már-már morcnak tűnnek, a nyugati látogató az infantilizmus jegyeit vélheti felfedezni bennük. Nemcsak fiatalok, hanem meglett, komoly, és szemérmes emberek képesek a külföldi számára érthetetlen módon viselkedni. El tudnák képzelni, hogy napközben keményen, felelősségteljesen dolgozó emberek Európában esténként beülnek egy karokae-bárba, és bárgyú dalok bárgyú klipjeire énekelnek? Nos, a japánok megteszik. A kereskedelmi televízióik egyes showműsorai még a mieinket is alulmúlják, pedig az elég nagy mutatvány. Egy büdös szót nem értettem ugyan egyikből sem, de ezek számunkra nézhetetlenek. Mondjuk, legalább háromszor láttam evőversenyt: a versenyzők sok tányérnyi ételt tömtek magukba, időre, okádásig. A filmek nagyjából kétfélék. Történelmi művek, harcművészettel összekötött ordítozások, nagyon szigorú tekintetek, vagy szerelmes filmek, örökké könnybe lábadt szemű leánnyal, zord atyával, megértő anyukával, szenvedő imádóval.
Utolsó napom Japánban. Szent ég, mennyi mindent nem láttam, még Tokióból sem. Szállodám magasából próbálok fogódzót keresni, s lám, egy tábla: Ginza, 6 km. Vasárnap reggel alig van ember az utcán, kivételes alkalom a sétára a tavaszodó Tokióban. Érintek szentélyeket, furcsa, sőt bizarr küllemű épületeket, parkokat, melyekben emberek kászálódnak fel éppen, vagy még heverésznek nagy kék fólialepleken. Nem tűnik mind hajléktalannak, pláne nem ennyien egy-egy csoportban. Nem is azok. Az a szokás, hogy szakura idején a fiatalok, de még az idősebbek is, kimennek a parkokba piknikezni, sokan az éjszakát is ott töltik. A virágnéző ünnepségeknek több mint ezeréves hagyománya van az országban, szimbolikája elég sokféle, leginkább a mulandóságé, hiszen e fák csupán néhány napig tartják meg szirmaikat. A japán cseresznyének négy faja is van, némelyik virága nem is rózsaszínű, hanem szinte fehér. S ha azt hiszik, hogy kora nyáron milyen jókat lehet csemegézni e fákról, tévednek. Csupán díszfák, termést nem hoznak. Talán még a japánnál is ismertebbek a Washington legfrekventáltabb részein, a nagy elnökök emlékművei körül pompázó cseresznyefák. Ezek Japán ajándékai voltak az Egyesült Államoknak még 1912-ben.
Szakura a parkban
Templom temetővel és cseresznyevirággal
A Tokió Torony
Vasárnapi korzózás a Ginzán
A Ginza és környéke
Errefelé ilyen egy átlagos kirakat
A Ginza keresztutcáit is lezárták az autóforgalom elől vasárnapra, s mire odaérek, már ezrek korzóznak a filmekből is jól ismert környezetben, a tavaszi langymelegben. Nincs olyan világcég, divatmárka, amely ne mutatná meg magát fennhéjázó, extravagáns kirakataival a Ginzán. Itt nincsenek árcédulák (vagy ha netán mégis, tiszta horror), aki errefelé vásárol, annak alighanem másodlagos szempont az ár. Este, sötétedés után még egyszer visszatérek – őrületes fényorgia fogad, a tömeg sem fogyatkozik. Szép volt, jó volt, érdekes volt, furcsa volt, de mostanra nagyjából elég is. Ami meg kimaradt – mert jócskán mulasztottam egy ennyi látnivalót kínáló országban –, most már örökre kimarad. De legalább hazafelé repültömben láthattam fentről a csontig befagyott Szibériát. (Vége)
Este a Ginzán és környékén
Hazafelé Szibéria fölött
Következik: Nyugat-Afrika – Togo, Benin, Burkina Faso
Előző részek itt (és az archívumban)
