„A lakás értelme nem a bútorok, hanem az érzés, amely eltölti ott az embereket”
(Márai Sándor)
(Folytatás) A vályog, ez a néhány évtizede még nálunk is széles körben használt építőanyag a Föld sok vidékén még ma is milliók számára nyújt hajlékot. Számos előnyös tulajdonsága mellett akad néhány kedvezőtlen is. Felhasználását erősen behatárolják az éghajlati viszonyok, és részben persze az is, hogy megtalálható-e helyben a szükséges alapanyag. A vályog alacsony mésztartalmú, az agyaghoz hasonló, de annál nagyobb szemcseösszetételű „föld”. (Itt most természetesen nem geológiai értelemben tárgyaljuk.) Sok helyen valamilyen száraz növényi részecskét, mifelénk, Közép-Európában például pelyvát kevernek hozzá. (Persze, manapság a legtöbben már nem tudják, hogy a pelyva, avagy polyva a gabonaszemeket borító, csépléskor leváló hártyás levélke.) Ilyenképpen a vályog akár a beton ősének is tekinthető. Évezredek óta használják, részben téglát formálnak belőle és a napon kiszárítják (legfőképpen ebben különbözik az igazi téglától, meg persze annak agyagtartalma is magasabb), részben fazsaluzat közé tömedékelik. Ez utóbbit nevezik vert falnak. A vályog nagy előnye, hogy olcsón elkészíthető, kiváló hőszigetelő (a vert falak pl. nem ritkán fél méter vastagok). Hátránya viszont, hogy rosszul tűri a vizet, az esőcseppek maguk is erodálják, másrészt, ha megszívják magukat vízzel, aránylag hamar megbomlik a szerkezetük. A vályogfalak teherbíró-képessége is csekély, no meg a faluhelyen szép számban élő rágcsálók is könnyen bejáratosakká válnak. A legnagyobb hátránya azonban az, hogy földrengésállósága szinte nulla. Marokkótól a Közel-Keleten át Nyugat- és Belső-Ázsiáig milliószámra állnak vályogházak, szinte mindenütt földrengésveszélyes vidékeken. Ha jön egy közepes erősségű rengés, amit a téglaépületek kisebb károsodással, a vasbeton szerkezetűek pedig szinte sértetlenül vészelnek át, a vályogházak kártyavárként omlanak össze és rengeteg a haláleset. Ez lett a sorsa a világ legnagyobb, vályogból készült épületkomplexumának, Bam várának, Irán délkeleti részén. 2003 decemberében a vályogvárosnak mintegy 80 százaléka romba dőlt egy erős földrengés során. Nem sokkal előtte én még épülőfélben láttam; a nagyjából 2500 éves, ám az idők során sokszor átépített erőd, illetve a várfalon belüli hajdani lakóházak éppen restaurálás alatt álltak. A várat egyébként már jó ideje nem lakják, a környező települést annál többen. Bamhoz hasonlóan óriási méretű a perui Trujillo közelében Chan Chan romvárosa, mely sajnos amannál is rosszabb állapotban van. Hajdan, amikor a 13–15. században a Csimu Birodalom fővárosa volt, 28 négyzetkilométerén kereken 50 ezren élhettek. Legmagasabb falai ma kb. 8 méteresek és másfél méter vastagok, és bár a csapadék nagyon kevés, a hevesebb esők erősen pusztítják. Az egykori lakóházakból pedig szinte semmi sem maradt.
Irán több vidékén láthatunk ma is használatban levő érdekes vályogházakat, különösen Yazdban, ahol az épületek belsejének hűtéséről magasra kiemelkedő szellőztető tornyokkal gondoskodnak. Ezek szinte kiszippantják belülről a forró levegőt, mely folyamatosan cserélődve úgy-ahogy hűvösen tartja a belső udvarokat és helyiségeket.
Yazd óvárosa a szellőztető tornyokkal
Üzbegisztánban járva Taskent, Buhara óvárosában nagyon ismerős lakóházakra figyeltem fel. Vályogépületek voltak és nem sokkal a tetejük alatt gerendafélékre emlékeztető facsonkok lógtak ki a falból úgy tíz centire. Merő véletlenségből éppen egy évvel korábban az Egyesült Államokban elvetődtem Taos pueblóba. Taos afféle művészvároska, nem messze Santa Fe-től. Azt olvastam, arrafelé szép vályogépületek láthatók. Aztán egy ajándékboltban megpillantottam egy fekete-fehér képeslapot, rajta egy meglehetősen nagy vályogépülettel. Teljesen elbűvölt. Kérdem az eladót, ez meg hol volt. Azt felelte, itt van úgy tizenöt-húsz kilométerre. Micsoda? Hogy ez még létezik? Jobb híján autóstoppoltam, indián család vett fel kisteherautójuk platójára. Így jutottam el Taos pueblóba, melynek közepén Amerika talán legszebb régi – több száz éves – vályogépülete áll. Három-négyszintes, barna – olvadozó csokijégkrémre emlékeztető, több lakást is magában foglaló „társasház”, melynek falaiból éppúgy lógnak ki a födém tartógerendái, mint az üzbegisztáni épületekből. Mivel a lépcsőházat építése idején még nem találták fel, a lakók létrákon közlekedtek az egymáshoz képest kissé elcsúsztatott szintek között. Érdekes, hogy pár órával később Santa Fe-ben a megszólalásig hasonló lakó- és középületeket láttam, ugyancsak vályogból (vagy annak utánzatából?), ám azok a mai kor építményei.
Taos pueblo
Még nagyobb volt a meglepetésem, amikor jó pár évvel később Maliban jártam, ahol alighanem a földkerekség talán legszebb, még ma is létező vályogvárosai láthatók. S hogy nemcsak lakóházak, hanem középületek is szép számmal épülnek ebből az anyagból, bizonyítja Djenné városának impozáns nagymecsetje. Szinte teljes egészében vályogépületek alkotják a hajdan legendák övezte várost, a mára csaknem jelentéktelenségbe süllyedt Timbuktut is, és ebből az anyagból építik kunyhóikat, terménytárolóikat a már említett dogonok a Bandiagara-lépcső sziklafalainak tövében is. Ezeknek a magasabb mali vályogépületeknek a falaiból bizonyos szakaszonként gerendavégek állnak ki, nekem legalábbis annak tűntek és nem tudtam mire vélni a rendeltetésüket. Aztán kiderült. Az épületeket időről időre renoválják, és hogy ne kelljen minden alkalommal állványzatot építeni, ezeken a kilógó facsonkokon másznak fel a munkások. Ugyanilyeneket láttam Burkina Fasóban némely mecseten, minareten, igaz, Burkina szomszédos Malival.
Különös vályogházakra Szíriában is rábukkanhatunk. Az ország nyugati-középső vidékén jó néhány kis faluban találhatunk még méhkasházakat. Évekkel ezelőtt fedeztem fel egy útifilmben ezeket a kúp alakú vályogépítményeket. Ismerik azt az érzést, ami ilyenkor egy pillanat alatt eluralkodik az emberen: de jó lenne ezt élőben is látni. (Következő fokozat: márpedig én ezt meg akarom nézni!). Nos, Hama városától keletre, északra még láthatók ezek a kúp alakú, vályogtéglákból épített, kívül okkerszínű, szorosan egymás mellett álló házak. Már csak nagyon kevésben laknak, a többség épített jóval komfortosabb, viszont szerfölött ronda, szürke beton- és kőházakat. Mentségükre szóljon, hogy a régieket is rendben tartják (raktárnak, terménytárolónak használják), Sarouj faluban pedig még be is rendeztek egyet a turistáknak, megtekintésre. Az ajtó parányi, ablak nincs, az egyetlen helyiségből álló házikó viszont kellemesen hűvös, és belülről szépen kirajzolódik az építmény struktúrája.
Méhkasházak Szíriában
Afrika arabok, berberek és feketék által lakott vidékein ugyancsak a leggyakoribb építőanyag a vályog. Marokkó szárazabb vidékeinek (az Atlasz-hegységtől keletre) jellegzetes településformája a kasbah. Nemcsak lakóházai és terménytárolói, hanem a települést egységes keretbe fogó magas falú, négyszögletes bástyákkal ellátott erőd is vályogból áll. Mivel arrafelé a talaj elég agyagos (ezt mutatja az épületek vörös színe), akár téglát is égethetnének, de beérik a napon szárított vályogtömbökkel. A többnyire szegény állattenyésztő-földművelő falusi berberek lakóházai is vályogból készülnek. Marokkót járva feltűnő a sok elhagyatott, félig összeomlott vályogház, ami azt sejteti, hogy hajdani lakói nem sokat bíbelődtek időjárás marta hajlékaik javítgatásával, inkább odébbálltak és másutt újat építettek.
Ugyancsak vályogból épült a líbiai Ghadames csodálatos óvárosa. A hajdani karavánutak egyik fontos állomása már a Szahara peremén fekszik, ahol pokoli a hőség, úgyhogy még a sikátorszerű utcák jó része is fedett. Érdekesség, hogy a nők, kivéve az egészen fiatal kislányokat, nem járhattak az utcákon, hanem a szorosan egymás mellé épült házak lapos tetején közlekedtek. Nem is olyan régen nyüzsgő-pezsgő élet folyt a kis kertekkel, pálmaligetekkel tarkított, kézműves műhelyekkel, bazárokkal teli kisvárosban. 1982–83-ban azonban a kormány a magas és omladozó városfalakon kívül egy teljesen új várost épített, odaköltözésre ösztökélve az óváros lakóit. A 80-as évek közepén még kereken hat és fél ezren laktak itt, mára csak egy-két család maradt. A kiköltöztetés elsődleges oka az volt, hogy az óváros lakói is szerettek volna olyan komfortos körülmények között élni, ahogy az újabb településeken, vagyis igényelték a rendes víz- és áramellátást, a parabolaantennákat, ez pedig óhatatlanul is e muzeális környezet kárára lett volna. Felvetődhet a kérdés, mi a jobb: hagyni, hogy mindez megtörténjen és tönkrevágni egy mesebeli környezetet, vagy szellemvárossá változtatni. Az immár világörökségi címet viselő városkában nagyban folyik az épületek restaurálása, némely ház belsejét a hagyományoknak megfelelően szépen felújították, melytől úgy néznek ki, mintha mézeskaláccsal burkolták volna a helyiségek falát. Volt szerencsém egy ilyen házban körülnézni, sőt ebédelni is, és csakugyan gyönyörű. Az üres utcák látványa ugyanakkor lehangoló.
Üres utcák Ghadamesben
A vályogépítészet csúcspontját alighanem Jemen keleti részén érték el, a Hadramaut-völgy településein. Itt áll Shibam, a „Kelet Manhattanje”, a maga hat-nyolcszintes vályog-felhőkarcolóival. Bár a település csaknem kétezer éves, ma is álló házait úgy 200–300 éve emelték. Fallal körülvett óvárosában, mely nem nagyobb egy négyzetkilométernél, úgy 500–600 fehérre vagy okkerszínűre mázolt, lapos tetejű hatalmas lakóház áll, szorosan egymás mellé építve. Szűk utcái mint kanyonok mélyednek közéjük. Az már a modern idők jele, hogy a villanydrótok, vízvezetékcsövek csak úgy, leplezetlenül tekeregnek a falakon kívül. Félreértés ne essék, ezek nem „lakótelepek”, minden házat egy család lakik. Hiába, Jemenben nagyok a családok. Némelyik házba, minthogy múzeumfélének rendezték be őket, be is lehet menni. Elhiszem, hogy a 21. században nem lehet túl nagy öröm egy ilyen több száz éves konstrukcióban élni, legyen az bármilyen látványos az idegennek. A helyiek is így gondolhatják, mert a nagyobb komfort kedvéért sokan átköltöztek az út túloldalán levő új városrészbe. Bár Shibam világörökségi védelmet élvez, sajnos eléggé pusztul. Régi, szép épületeit elhanyagolják, így az időjárás sok kárt tesz bennük. Egyébként a Hadramaut vádiban és mellékvölgyeiben legalább tucatnyi, hasonlóan lenyűgöző vályogépületekből álló falu van.
Shibam vályog-felhőkarcolói
Különleges vályogépületeket Nyugat-Afrikában nem csupán Maliban láthatunk, hanem például Togóban, Beninben, Burkina Fasóban. Benin egyes vidékein szinte erődszerűen építkeznek vályogból. A lakóhelyiségek, ha szabad így nevezni, a földszinten vannak, a felső szinten a terményeket tárolják.
Vályogkunyhók Beninben
A sátrak, melyeknek modern és gyakorta igen drága változatai kempingezés során már-már a komfortos otthont idézik, a legrégebbi emberi hajlékok közé tartoznak. Mihelyt emberősünk vándorolni kezdett, faágakból, levelekből néhány éjszakára átmeneti hajlékot barkácsolt magának. Ilyeneket helyenként ma is látni Afrika vagy Ázsia egyes vidékein. A szövés „feltalálásával” megjelentek a különféle hordozható sátrak. Az észak-afrikai és közel-keleti beduinok (sivatagi nomádok) vagy berberek egy része ma is vándorol, sátraik anyagát kecskék fekete gyapjából szövik, támasztékul farudakat, kifeszítéshez köteleket használnak. Teljes háztartásukat tevék, szamarak, öszvérek hátán szállítják, vagy ha jobban megy, dzsipen. A sátor felállításában a férfiak és a nők egyaránt részt vesznek, lakórészük azonban elkülönül. Bútorzatuk értelemszerűen nincs, szőnyegeken hálnak. A férfi oldalán fogadják a vendéget, ott kínálják teával, kávéval, ott vitatják meg a világ eseményeit. A női oldalon vannak a konyhafelszerelések. A sátor a család gyarapodásával bővíthető. A férfi oldalát félkörben alacsony vesszőkerítés fogja körül, azon kívül, de még a sátorponyva alatt helyezik el az újszülött állatokat. Egészen mások a tuaregek sátrai Maliban; kupolaszerű formájúak és a család ellenkező nemű tagjai egyazon térben hálnak. Líbiában, a Szahara kellős közepén, ahol sziklás vidékek váltakoznak nagy homokos területekkel, belefutottunk egy tuareg család lakókörzetébe és miután engedély kértünk a meglátogatásukra, ezt meg is kaptuk. A főnök (vagy nevezzük inkább családfőnek) „sátra” úgy száz méterre volt a nőkétől, száraz pálmalevelekből és legföljebb gyerekkarnyi vastagságú girbegurba fákból összegányolt kunyhóféle volt. Odabenn semmiféle berendezést nem láttam egy pokrócra hajazó szőnyegen kívül, azazhogy egy fontos kelléket el ne felejtsek: a kecskebőrből készült tömlőben, a guerbában vizet tárolnak és szállítanak.
Beduin sátor Marokkóban
Tuareg kunyhók a líbiai Szaharában
Ha azt mondom, jurta, önöknek melyik ország ugrik be elsőként? Lefogadom, hogy Mongólia, pedig előfordul Közép-Ázsia több országában is. A mongolok ezt a szót nem is ismerik, ők eszgij gernek (nemezház) hívják e kör alaprajzú nemezsátort, mely még mindig több tízezer (százezer?) ember otthonául szolgál e belső-ázsiai országban, és még sokhelyütt a régióban. A jurta szó török (türk) eredetű, hozzánk, és általában Európába, az orosz nyelvből került. Kis kétkerekű kordén szállítják, két ember pár óra alatt összeállíthatja. A körberakott rácsfal fölé emelik a tetőgyűrűt (azon néz ki a kis vastűzhely kéménye), abba szarufákat dugdosnak. Mindezt nemezrétegekkel majd ponyvával borítják, végül körbekötözik. A mongol jurta ajtaja mindig délnek néz, de mivel túl kicsi, még a felépítés előtt behordják a berendezési tárgyakat, illetve lefektetik a 17 részből álló padlót. A bejárattal szemben afféle házi oltár állt, manapság inkább kis tükrös szekrény rádióval, családi fényképekkel. A bal oldal a férfié, ott tárolja szerszámait, a jobb a nőé, itt kapnak helyet a konyhafelszerelések és a vizeskannák. Ma már vaságyat használnak; kettő van belőlük. Hogy hol alszanak a gyerekek, elképzelni se tudom, az azonban bizonyos, hogy kevés pusztai mongol dicsekedhet azzal, hogy volt gyerekszobája. Amikor Ulánbátorban jártam (1978), még komplett jurtanegyed is volt a modernnek nevezhető panelházak közelében. Nem tudom, megvan-e még. Tény azonban, hogy a városi mongolokban is tovább él a nomád lélek, mert nyaranta még az értelmiség is szívesen költözik ki a városon kívülre, jurtába.
Mongol jurták
Úgy gondolnánk, az emberek, logikusan, olyan anyagokból építkeznek, amiket a környezetükben találnak. Ez többnyire tényleg így van, néha azonban másként. Előbbire jó példa Jemen. Említettem, hogy az ország keleti, sivatagos részén, a vádikban és környékükön akár 6–8 emeletes épületeket is emelnek vályogból. A fővárosban, Szanaában viszont égetett agyagtéglából emelnek az előbbiekhez nagyon hasonló, de kívülről sokkal szebben dekorált lakóházakat. Ha nyugatabbra megyünk, a hegyvidékre, a stílus alig változik, ám arrafelé terméskőből épülnek a szinte erődítményszerű, egy család lakta házak.
Szanaa óvárosának mézeskalácsházai
Nem értettem viszont a Titicaca-tó perui részén elterülő Amantani sziget lakóit, akik vályogból épült házakban laknak. A sziget egyik kincse ugyanis a vulkáni tufa, amit kibányásznak, majd eladják a partvidéki településeknek építőanyag gyanánt. Puno városa például jórészt Amantani tufájából épült. Ha Marokkó vályogházairól megemlékeztem, akkor meg kell a Magas-Atlasz kis falvairól is, ugyanis ott kőből építkeznek, ennélfogva a házak még április végi ottjártunkkor is cudar hidegek voltak. Azt csak a falunktól eltávolodva vettem észre, hogy az egész település egy hatalmas sziklatömbökből álló kőtenger alá épült. Ne adja az ég, hogy az egyszer megmozduljon.
Hegyi falu a marokkói Atlasz-hegységben
Különleges, sőt egyedülálló lakóépületeket láthatunk Grúzia északi részén, a Szvanéti régió falvaiban, Mesztiában, vagy a legeldugottabb vidéken, 2200 méteren fekvő Usguliban. Az ott lakók kőházaikhoz 10–15 méter magas, felfelé kissé elkeskenyedő, 3–5 szintre tagolt tornyokat építettek, évszázadokon át. A tornyok funkciójáról kétféle magyarázatot is hallottam. Az egyik, hogy a felsőbb szintekre húzódtak fel télen, amikor a tájat vastag hó lepte el, a másik, hogy onnan figyelték a közeledő ellenséget és a magasból védekezhettek is. Maguk a lakóházak 80– 130 négyzetméteresek és kétszintesek. A földszint egyetlen teret alkot, télen a lakók ezt a helyiséget megosztották állataikkal, melyeket szépen faragott fa válaszfallal különítette el maguktól. A felső szintet nyáron használták, ott tárolták a takarmányt és a szerszámokat. Némely ház különlegessége, hogy a mai napig igazi pala borítja a tetejüket, magyarán palakőzet, nem pedig az az eternitpala, amit nálunk az építőanyag-telepeken árulnak. Hasonló igazi palát láttam tetőfedőként Albániában vagy Nepálban is. S ha már tetőfedő anyagokról esett szó, említsük meg, hogy több országban is előszeretettel használják a bádogot; Malajziában, vagy a tőle fél földnyi távolságra eső Costa Ricában szinte nem is látni mást.
Csupa bádogtető - Borneó, Malajzia
Tornyos lakóházak a grúziai Usguliban
Egyedülálló építészeti stílussal büszkélkedhetnek az indonéziai Celebesz sziget déli-középső részén élő toradzsák. Az itteni házak helyi neve tongkonan. Négy, jó vastag gerendán állnak, tetejük nyereg formájú, bambuszszárakból és –levelekből készül (manapság egyre több a bádogtető). A toradzsák mítosza szerint az első ilyen házat a teremtőjük építette a mennyben, és az első, Földre szállt ősük is ilyen házat alkotott. Egy másik, kissé valószínűbb legenda szerint őseik északról érkeztek csónakkal, de közben nagy viharba keveredtek és csónakjaik annyira használhatatlanná váltak, hogy ideiglenes hajlékuknak ezek lettek a tetői. Az épületek mindig észak-déli tájolásúak, belső terük elég kicsi, ablakai parányiak, bár a toradzsák a nappalokat szinte mindig a szabadban töltik. Házaikat gazdagon díszítik, vörös, sárga és fekete festett szimbólumokkal, illetve faragványokkal. Elmaradhatatlanok az áldozati bivalyok szarvai, melyek a ház elején egy magas oszlopra helyezve mutatják a lakóinak társadalmi rangját. (►folyt. köv. )
Toradzsa lakóházak Celebeszen
