„A ruha teszi az embert. A meztelen embereknek kevés vagy semmilyen befolyásuk nincs a társadalomban”
(Mark Twain)
Ha valami külföldön már a legelső pillantásra feltűnik az idegennek, az a mienktől eltérő öltözködés. Európát simán végigutazhatjuk úgy, hogy különösebb változatosságot tapasztalnánk. Nem vonatkozik mindez a népviseletekre, ám ilyen ruházatot csak nagyon eldugott vidékeken láthatunk, vagy esetleg különleges alkalmakkor, ünnepeken, fesztiválokon. Müncheni barátom, aki jól ismeri országunkat, de a német turistairodalomban jócskán túlmisztifikált pusztán még sosem járt, kissé meglepődött, amikor úgy húsz éve elmondtam neki, hogy az a kunsági csikós, akit a tévében lát bő gatyában ostort pattogtatni, a show végeztével nagy valószínűséggel fölvesz egy pólót, farmernadrágot és még az sem kizárt, hogy beül egy német gyártmányú autóba és este szexfilmet néz valamelyik német műholdas csatornán. Miért ne, kérdeztem, hát nálatok mikor látsz a mindennapok emberén bajor bőrnadrágot vagy stüszikalapot. Na, ugye! Az átlag skót sem jár hétköznapokon szoknyában, a brüsszeli lányok se viselnek csipkés blúzt, miként a hollandok sem fapapucsot stb.
Más azonban a helyzet bizonyos nemzeti viseletekkel vagy éppen valláshoz kötődő ruhadarabokkal, melyek azonnal elárulják az illető hovatartozását. Azaz nem mindig. Egyiptomban, még 1989-ben, kénytelen voltam venni (mert rám sózták) egy palesztin kendőt, amit persze sose hordtam. Eltelt egy-két év és több tucatnyi pesti lányon láttam hasonlót, akik nem egészen rendeltetésszerűen, sálként tekerték magukra. Egy-egy nemzeti viselet, vagy néphez köthető ruhadarab időlegesen még világdivattá is válhat. Ha például csicsás, rövid ujjú inget látunk, még azok is Hawaiira asszociálnak, akik sosem jártak ott.
A legérdekesebb nemzeti viseleteket kétségkívül a távoli, egzotikus országokban figyelhetjük meg. Ha ellátogatunk Dél-Amerikába, különösen az Andok országaiba, lépten-nyomon találkozhatunk olyan indiánokkal vagy meszticekkel, akik színes, tarka kötött-hímzett ruhát, kesztyűt hordanak. Ha mindezek tetejébe az asszonyokon (!) keskeny karimájú kalapot is látunk, a férfiakon és a gyerekeken pedig kötött füles sapkát, csaknem biztosra vehetjük, hogy valahol Bolíviában vagy Peruban járunk.
Perui népviselet (Titicaca-tó, Amantani-sziget)
Ha elkeveredünk az ecuadori Otavalo városkába, megcsodálhatjuk a helyi indián asszonyok-lányok összetéveszthetetlen, bő fekete szoknyából és fehér, jobbára csak az ujján hímzett blúzból álló viseletét, amit néha egy leírhatatlan, kalapra, kendőre egyaránt emlékeztető fejfedő, továbbá aranyhoz hasonlatos többsoros nyaklánc egészít ki.
Otavalói indián nők jellegzetes viselete
Az Andokban gyakori, hogy egész falvak hordanak ugyanolyan cipőt, melynek talpa jól látható módon autógumiból készült. Mexikóban a falusiak szintén őrzik hagyományos színes, szőtt-hímzett viseletüket, bár ott már főként csak a nők. Egészen elképesztő fejfedőket is láttam nőkön, leginkább Chiapas államban; talán kispárnára hasonlított.
Indián asszonyok Mexikóban, Chiapas államban
Álljunk is meg egy pillanatra a fejfedőknél, és most ne a divatból hordott női kalapokra gondoljunk. Ha utánagondolunk, hogy melyik lehet az a fejfedő, amit manapság talán az egész világon ismernek és viselnek, alighanem a baseballsapka jönne ki elsőként. Ez persze, érthető is, hiszen reklámhordozóként a legtöbb nagy cég, áruház stb. ilyeneket osztogat, ingyen. Könnyű, kis helyen elfér, összehajtható, aránylag praktikus is, persze, hogy hordják, még olyanok is, akiknek soha életükben semmi közük nem volt a baseballhoz. S ha már egy amerikai eredetű fejfedőnél tartunk, nyilván mindenkinek eszébe jut a széles karimájú, jellegzetes formájú texasi- vagy cowboykalap is. Ne gondolják, hogy ez csak afféle filmkellék; Texasban csakugyan sokan viselik a férfiak (és nem csak a marhatenyésztők), igaz, ha effélében állítunk be Chicagóba vagy New Yorkba, alighanem mosolyt kelt. Amikor 1985-ben Houstonba érkeztem, ottani ismerősöm el akart cipelni egy ruhaüzletbe, hogy nekem farmernadrágot vegyen. Norvég származású felesége még a hetvenes évek elején járt Magyarországon és nyilván feltűnt neki, hogy a magyar fiatalok erősen vágyakoznak igazi nyugati farmernadrágra – amit egyébként sehol a világon nem neveznek így, rajtunk kívül. Mindenütt jeans-ként (vagy blue jeans) említik, még olyan, az angol irányában konzervatívnak tekinthető nyelvekben is, mint a francia vagy a német (utóbbi Die Jeans), de még a cirill ábécét használó országokban is ezt írják át fonetikusan, így: джинсы. Na, szóval, Steve-nek elmagyaráztam, hogy nálunk bizony már mindenféle márkás farmernadrágot lehet kapni, ám ha mindenképpen meg akar ajándékozni valamivel, vegyen egy texasi kalapot. Valami húsz dollárjába került, nekem meg jó szolgálatot tett a „vadnyugat” tűző napja alatt.
Ha kicsit délebbre megyünk, Mexikó kalap-jelképe a sombrero, ami már-már az ország nemzeti-kulturális szimbóluma. Többnyire szalmából készül és óriási karimája gyakorlatilag az egész testnek árnyékot ad. Innen a neve is: a sombra spanyolul árnyékot jelent. Jelkép ide vagy oda, egy szál, sombrerót viselő embert sem láttam Mexikóban, viszont szuvenírként mindenütt árulják.
Nagyjából hasonló szerep (ajándéktárgy) hárul a fezre, mely ugyancsak elválaszthatatlanul hozzánőtt – a törökökhöz. A csonka kúp alakú, vörös vagy bíbor színű fejfedő azonban ott már rég a múlté, ugyanis Kemal Atatürk, a modern Törökország első államfője 1925-ben betiltotta a viseletét mint a vallási reakció jelképét. Ettől függetlenül árulják, és a turisták veszik is, mint a cukrot. Tudják, mi az érdekes? Hogy a fez nem is török eredetű, hanem északnyugat-afrikai. A marokkói Fez városából származik, ugyanis valamikor régen csak e városban gyárthatták, nemezből, és a som kivonatával színezték pirosra. Az Oszmán Birodalom terjeszkedése nyomán jutott el a mai Törökország területére is, bár már előbb az egész muzulmán világban elterjedt, egészen Malajziáig, Indonéziáig, ahol pecinek, illetve songkoknak nevezik. Arrafelé a formája, színe is módosult, oldalirányban lapultabb. Van még valaki, aki emlékszik a néhai indonéz elnökre, Sukarnóra? A 60-as években a szocialista országok, köztük mi is, antiimperialista politikája miatt keblére öleltük, úgy emlékszem, járt is nálunk. Nos, ő is állandóan ilyen sapkát viselt, mi több, nálunk egy időre divatot is teremtett vele. Más kérdés, hogy az állandóan 30 fok fölötti hőségben nem lehet valami kellemes, ám mégis sokan hordják Malajziában vagy Indonéziában.
Belső-Ázsia sok országában elterjedt a nálunk tübetejka néven ismert fejfedő (üzbég, tadzsik, kazah, türkmén). Uniszex darab, bár inkább a férfiak viselik. Az övéké többnyire fekete alapon fehér mintázatú, a nőké színesebb, hímzett.
Tübetejkát viselő üzbég bácsi
Kelet- és Délkelet-Ázsiában vidéken még ma is rengetegen hordják a kúpszerű, nagy átmérőjű szalmakalapot, bár egyáltalán nem divatból vagy szokásból, hanem praktikussága miatt: a földeken dolgozó embereket úgy-ahogy megvédi a naptól.
Vietnami szalmakalap
A bigottabb muzulmán országok viselete szinte követhetetlen, már ami az elnevezéseket illeti. A nikáb az araboknál mindennapos női ruhadarab, olyan fejfedő, ami hol eltakarja az arcot, hol nem. A hidzsábnak többféle jelentése van: néhol a nők fejét fedő kendő, néhol a fejet és az egész testet takaró ruházat. A burka az egész testet, sőt az arcot is takaró ruházat, Afganisztánban a leggyakoribb, de láttam Pakisztánban és Észak-India muzulmánok lakta vidékein is. Az arab férfiviseletek neveit tényleg nem tudom követni; ahány hely, annyiféle. Egyiptomban pl. dzsellabijának nevezik, bő, többnyire világos színű, könnyű vászonból készülő, bokáig érő egyberuha. Marokkóban és több más észak-afrikai országban dzsellaba a neve, ez gyapjúból van és kapucni is tartozik hozzá.
Kendőkínálat Szíriában
Hogy aztán mennyire kell betartani az iszlám öltözködés szabályait, országa válogatja. Általánosságban a ruha nem lehet kihívó, áttetsző, nem sejtetheti a test vonalait, domborulatait. Ugyanakkor a Korán arra ösztönzi a nőket, hogy tetsszenek a férjüknek – de csakis nekik. Ezért tapasztalhatjuk azt az ellentmondást, hogy az utcán járó muzulmán nők szigorúan beburkolóznak a többnyire fekete, de legalábbis sötét árnyalatú, az egész testet fedő ruhájukba, s közben a bazárban a legszínesebb ruhadarabok között válogatnak. A kislányokat igyekeznek a lehető legszínesebben kiöltöztetni, mert 6–7 éves koruk táján már nekik is fel kell ölteniük a nőkre kötelező cuccokat. Közismert, hogy Iránban szigorú előírás a csador utcai viselete, pontosabban elvileg nem kötelező, csak gyakorlatilag. Még a tévéhíradók női műsorvezetői is csadorban, kendővel a fejükön jelennek meg, aminek a hajat is maradéktalanul el kell takarnia. A közhiedelemmel ellentétben a csador „nyitott” ruhadarab, amit elöl összefognak, vagy szorosan maguk köré tekernek a nők, a kendő viszont kötelező. Az 1979-es iszlám forradalom óta utcán a feketén kívül legföljebb nagyvárosokban látni kissé élénkebb színűt. A hossza is változó. Falusiaknál minimum bokáig ér, de városon a kacérabb nőszemélyeknek csak az alsó lábszár feléig, alóla pedig többnyire farmernadrág villan ki. A fiatal városiak egyébként valószínűleg gyűlölik. Erre a következő mulatságos esetből következtettem. Amikor hazafelé indultam Iránból a Swiss Air gépével, a beszálláskor még nagyjából harminc, csadorba burkolózott nőt láttam. Öt perc múlva egyet sem. Ahol voltak, lehányták magukról a csadort, alatta színes, divatos blúzt, pólót viseltek, előkerültek a szemceruzák, púderek, rúzsok és hasonlók, megkezdődött a szépítkezés, a teljes metamorfózis. Azt hiszem, ha ez a rendszer egy napon megbukik, nagyon jól fog menni a ruhakereskedőknek, igaz, otthoni viseletre már mindenki bespájzolt a divatos ruhákból. Az iráni rezsim, a Nyugattól való merev távolságtartást kimutatandó, tartózkodik az európaias öltözéktől. Láttak már egyetlen nyakkendős iráni politikust a tévében? Ugye, nem. Az öltöny még csak elmegy, ám a nyakkendő elképzelhetetlen. Volt még egy elég mellbevágó élményem a nő iszlám viselet kapcsán, bár ez az eset alighanem „szabadon választott” gyakorlat volt. Nemrégiben Egyiptomban belekukkantottam néhány arab csatornába és megálltam egy sportközvetítésnél – mert nem lehetett nem megállni. Női kézilabdameccs folyt két arab ország válogatottja között és egyszer csak azt veszem észre, hogy a jordán csapatban egyik hölgy fejkendőben játszik. Aztán még egy, és még egy. Néhányan meg nem. Az, hogy tetőtől talpig melegítőbe öltöztek, már szinte természetesnek tűnt. Az viszont, hogy a többi játékos a hagyományos sportszerelésben játszott, azt sugallta, hogy nem volt előírás a kendő, csak a „szégyenlősebbek” játszottak abban. Pedig Jordánia sok muzulmán országhoz képest egyáltalán nem bigott. Máshol, persze, létezhetnek előírások. El tudnak képzelni mondjuk egy iráni úszónőt testhez simuló úszódresszben? Volt egyébként egy sportolónőjük, aki valamelyik olimpián lövészetben indult – és csadorban lőtt.
Kézilabdameccs kendőben és mackónadrágban
Azért a muzulmán nők sem minden esetben ilyen szégyenlősek – vagy csak egészen másként, mint mondjuk a keresztények. Az egyiptomi Luxor mellett egy kis faluból afféle helyi járatként szolgáló buszfélével mentünk le a Nílus partjára. A falucskában, igaz, jó távolról, megpróbáltam lefotózni néhány tetőtől talpig beöltözött nőt, s amikor ezt meglátták, gesztusaikból ítélve sötét átkokat szórtak felém. Erre mi történt a buszon? Szemben ült velem egy asszony, úgy beburkolózva, hogy csak a szeme látszott ki. Karján csecsemő ült, s amikor anyja úgy gondolta, hogy eljött az etetés ideje, a zavar vagy szégyenkezés legkisebb jele nélkül előkapta hatalmas barna mellét és legott megszoptatta a kicsit, úgy tucatnyi férfi jelenlétében. Hasonló jelenet Európában, pláne a jóval bigottabb Amerikában aligha képzelhető el.
Malajzia és Indonézia lakosságának többsége muzulmán, de a nők egyáltalán nem burkolóznak be annyira, mint az araboknál; elintézik egy kendővel. Sok fiatal lányt láttam, akik színes blúzt, farmernadrágot, edzőcipőt hordtak és a kendő alól kilógott – na, micsoda? – a walkman zsinórja. Akin viszont nincs kendő a malájoknál, az biztosan a kínai etnikumhoz tartozik. A legszélsőségesebb öltözködési megnyilvánulásokat a muzulmán világban Marokkóban és Szíriában láttam. A tetőtől talpig beöltözött, arcukat is elfedő öregasszonyok éppúgy előfordulnak a nagyvárosi utcákon, mint a feszes bőrcuccokat viselő, erősen sminkelt fiatal lányok. Az meg aztán végképp meglepett, hogy a rabati bazárban tangabugyikat lengetett a szél, a szíriai Aleppóban pedig jól beöltözött nők az utca közepén turkáltak a melltartók között.
Az öltönyről jut eszembe egy másik vaskalapos iszlám ország, Jemen egyik furcsa szokása. Az természetes, hogy a nők még a muzulmán átlagnál is jobban be vannak öltözve, többségüknek az arca sem látszik, úgyhogy ha állnak az utcán, azt se tudjuk, melyik az elejük, melyik a hátuljuk.
Jemeni nők - jönnek vagy mennek?
Bizonyos értelemben bizarr a férfiak öltözete is: zömük az arab országokban szokásos fehér klepetust hordja, de gyakran viselnek fölötte zakót, még faluhelyen is. Ez alighanem még az angol gyarmati időkből maradt rájuk és annyira megtetszhetett, hogy kombinálják a hagyományost a nyugatival. Még öt-hatéves kisfiúkon is láttam zakót. Ami viszont Jemenben a férfit külsőleg is igazi férfivá teszi, az a dzsambija. Nagyjából 30 centi hosszú, több évszázados hagyományokra visszatekintő görbe végű díszes tőr, amit nemkülönben díszes, hímzett vagy bőrövbe téve hordanak, még az egészen kis srácok is. Annyira hozzájuk nőtt, mint mondjuk az európaiakhoz a gyűrű; sosem veszik le, sofőrjeink még vezetés közben is hordták.
Jemeni fiúk az elmaradhatatlan dzsambijával
Az afrikai törzsi népek azt hordják, ami van. Beninben, Togóban láttam ágyékkötős öregembert, többnyire félmeztelen asszonyokat és sokszor teljesen ruhátlan kisgyerekeket is. Terjed viszont a second hand; a fejlettebb világból nyilván segélyszállítmányokkal odakeveredett európaias öltözet, amit sokan büszkén hordanak. Láttam Nyugat-Afrikában egy kamaszforma fiút, aki a számunkra már tébolyító melegben is viselte szürkésre koszolódott, erősen lehasznált polárdzsekijét. Nyugat-Afrikában szerfölött kedvelik a színes, tarka ruházatot, és nem csak a nők. A leggyakoribb férfiruha neve dashiki; ingszerű, V-alakú nyakkivágású, belebújós, bőven a derék alatt végződő felsőruha, ami alá bármilyen nadrágot fölvehetnek; stílusban, színben, mintában passzolót éppúgy, mint mondjuk farmert vagy európaias vászonnadrágot.
Majdnem ágyékkötő Beninben
Jellegzetes nyugat-afrikai viselet, a dashiki
A nők ott is színesebben öltöznek. Messze földön híresek a „Nana Benz” termékek. Az történt, hogy az ötvenes évek vége felé elég sok nyugat-afrikai szolgált Indonéziában, a holland hadseregben, és megtetszettek nekik a helyben készített és viselt batikolt ruhaanyagok. Haza is vittek belőle, és ez az otthoniaknak is nagyon tetszett. Egy élelmes holland kereskedő elhatározta, hogy ő is gyártat ilyesmit Hollandiában, aztán kiválasztott a ghánai Accrában pár tucat asszonyt, hogy adják el a piacon. Ma már Lomé az üzletág központja, az asszonyok időközben átvették a kereskedelmet és jól meggazdagodtak rajta. A Benz név is innen ered: ők voltak az elsők a régióban, akiknek futotta Mercedesre, egy időben még a kormány is tőlük kölcsönzött autókat. Az anyagokat egyébként ma is Nyugat-Európában gyártják és elég drágán árulják, úgyhogy kötve hiszem, hogy az összes színes ruhás nyugat-afrikai nő pont Nana Benz-terméket viselne. Csak hasonlót. Az üzlet ugyan lehanyatlott, de néhány boltjuk ma is működik.
Amíg el nem jutottam Burmába, abban a tévhitben éltem, hogy szoknyás férfit legföljebb Skóciában látni (ott is csak néhanap). Nos, Burmában a férfiak jó része ezt a kb. 2 méternyi vászonból készülő, longyinak nevezett, nagyjából boka fölött végződő ruhadarabot viseli. Az, hogy nők is hordják, természetes. Nem felhúzni kell, hanem a derék köré tekerni. Elterjedt ruhadarab Indiában Srí Lankán, és Malajziában is, ahol szárong a neve, de egyes arab országokban is viselnek hasonlót. Jemenben például futahnak hívják. Hasonló a kambodzsai sampot is, de ott inkább csak nők hordják. (folyt. köv. ►)
Család Srí Lankán - férfiak, nők egyaránt szoknyában
