E.T. ETIÓPIÁBAN (2002) folytatás
A fennsíkon elég időnk volt az akklimatizálódáshoz, de amint a Simien-hegységben felérünk 3600 méteren fekvő táborhelyünkre, mégis kóválygok. Összetákolom sátramat, megpróbálom egészben tartani robbanásra kész fejemet, és zagyva álmoktól zaklatottan gubbasztok a hálózsákban reggelig. Már képes vagyok aránylag egyenesen járni, de néhány, az előző napi luxuskoszttól lerobbant útitárssal együtt a táborban maradok. A többiek indulnak hegyet mászni.
Látnivaló helyben is akad bőven. A Simien, megkockáztatom, Afrika leglenyűgözőbb tája, kár hogy oly kevesen ismerik. Sátrainktól pár lépésnyire úgy 500-600 méteres leszakadás nyit hátborzongató kilátást, alant parányi falvak, köröttük kisparcellák tengere, távolabb a fennsík bazaltjából égbe szökő „tűk” – egykori vulkánok erózió faragta maradványai – meredeznek. A közelben emelkedik 4620 méterrel Etiópia legmagasabb csúcsa, a Rász-Dasen.
Az Etióp-magasföld, egyelőre még a levegőből
Az etióp föld alapjait, akárcsak mindenütt Afrikában, ősi kristályos kőzetek alkotják, melyekre a középkori tengerelöntések során vastag homokkő- és mészkőrétegek rakódtak. Az Afrikai-árokrendszer kialakulása már a harmadidőszak elején, 65 millió éve megkezdődött, ám az igazán drámai változások bő 20-25 millió évvel később zajlottak: a hasadékok mentén bazaltláva ömlött ki, mely helyenként, tufákkal együtt, 2000 méter vastag takarót alkot. A szerkezeti mozgások, illetve az erózió azonban gondoskodott a táj mozgalmassá tételéről. A Simien elhagyása utáni napunkon kétszer tettünk meg oda-vissza 1000 méternél is nagyobb szintkülönbségeket, hála az olaszok által sok évtizeddel ezelőtt tervezett és építtetett szerpentinútnak. Alighanem azóta se nyúltak hozzá, s bár keskeny, ma is használható.
Etiópia domborzati térképe
Felföldi utakon
De maradjunk még a fellegekben, a nemzeti parkban. Táborhelyünk körül százszámra nőnek az óriás lobéliák (L. Rhynchopetalum), melyek magassága virágzás idején a 6 métert is eléri. Igen zord és szélsőséges időjárási körülményeket kell elviselnie. Vastag törzséből rozettaszerűen meredeznek folytonosan növekvő levelei. Napközben a levelek kilapulnak és szétágaznak, hogy minél több napfényt gyűjtsenek be, éjszaka viszont kissé felpöndörödnek és összébb húzódnak, hogy védjék a növényt a hidegtől.
Óriás lobéliák
A növénynek ez a faja kizárólag a Simienben fordul elő, de lobéliákkal Kelet-Afrika egyéb, még magasabb hegyvidékein, például a Kenya-hegyen is találkozhatunk. Ugyancsak kizárólag Etiópiában és csak a magas hegyvidékeken él a dzselada-, vagy magyarosabban, hegyi pávián. Már fölfelé jövet is láttuk, amint több száz (!) fős csapatokban vonulnak, vagy éppen legelésznek. Megfigyeltek már 800 fős hegyipávián-hordát is Simienben; sehol a világon nem verődik össze ennyi majom ilyen óriási tömegben. És bizony tényleg legelésznek. Ez az egyetlen főemlős, mely kizárólag füvet eszik. Igazság szerint nem is páviánok, önálló genust képeznek. A közönséges páviánok úgy általában jó kinézetű majmok, egészen addig, míg hátat nem fordítanak az emberi szemlélőnek. Kell-e mondanom, hiszen ha másutt nem, állatkertben biztosan mindenki látta már ülepük iszonyú vörösét, mely nem másra szolgál, mint szexuális állapotuk jelzésére. A dzseladáknak azonban valami mást kellett kifejleszteniük, hiszen idejük jó részét evéssel töltik, közben pedig ülnek. Ezért alakult ki a mellükön egy folt, mely mindkét nemnél élénkvörössé válik, ha párzásra készülődnek. A szexet mindig a nőstény kezdeményezi. Kommunikációs rendszerük talán a legfejlettebb a főemlősök körében. Mintegy harminc különféle hangjelzést alkalmaznak, ezek egy része kizárólag az adott család sajátja.
Van még néhány igen érdekes megkülönböztető jegyük, melyek a főemlősök közül csak rájuk jellemzőek. Elsősorban is a matriarchátus. A több száz egyedből álló hordákat ugyanis 4-6, esetleg 8-10 fős családok alkotják, méghozzá kizárólag nőneműek, már persze ha éppen nincs az önállósodás rögös útjának kezdetén botladozó aprócska fiúkölykük is. Nagymamák, anyák, süldő lányok, testvérek, unokatestvérek élnek együtt, szigorú hierarchia szerint. A családon belül állandóan folyik a versengés, ám jól tudják, mikor kell félretenni az ellentéteket. A nagy család előnyt jelent, ha harcolni kell, egyben azonban hátrányt is, hiszen több egyén között kell rendet teremteni és közös cselekvésre ösztönözni őket. A főnök mindig a legidősebb, még kellőképp fitt és vezetésre alkalmas nőstény. Ő dönti el, mikor merre járjon legelni a család, ő a küzdő – a többi meg a hátvéd –, ha másik család hatol be territóriumukra. Egy dologban viszont egyet kell érteniük: az utódnemzésre legalkalmasabb hím kiválasztásában. Persze, ilyenkor is a főnökasszony szava a döntő. A hím megadóan követi a családot, amerre elindulnak, és gyakorlatilag a család minden hölgytagjával párzik, ami ugyan nem kötelező, de ha már egyszer ott vannak… Ilyenképpen csak afféle szexrabszolga, akinek – ha nem teljesíti rendesen kötelességét – bármikor kiadhatják az útját. A magányos, kirúgott, vagy éppen ivaréretté vált hímek kis csapatokban járnak föl-alá a hordán belül, abban a reményben, hogy egy nőcsapat végül kiválasztja őket. A kurkászás minden majomfaj életében a társadalmi érintkezés legfőbb formája. Ezzel nemcsak az élősködőktől szabadítják meg egymást, hanem a családon belüli kötődést is erősítik. Ezáltal lehet bizalmat, hűséget adni és elnyerni.
Dzselada páviánok tömege
Barátkozunk
Sátraink környékén egy kb. nyolcfős család legelészett. Időm bőven lévén, centiről centire húzódtam közelebb hozzájuk. Úgy 3-4 méterig engedtek, elücsörögtem közöttük egy órácskát. Jóformán megállás nélkül ettek. Mellső lábaikkal ritmikusan, fölváltva tépték az alacsony füvet, s ha egy foltot lecsupaszítottak, föl sem álltak, fenekükön továbbcsusszantak kissé. A hím különösen impozáns, termetre lényegesen nagyobb még az alfa-nősténynél is, a fejszőrzete akár egy oroszláné. A közelben őreink tüzet raktak, s az otthagyott parázskupacot néhány pávián szépen körbeülte. Ilyen magasságban napközben is hűvös van, éjjelente kifejezetten hideg. Este is, reggel is a tábort körülfogó meredek, csaknem függőleges sziklafalakon láttam őket, ott biztonságban pihenhetnek, potenciális ellenségeik, a leopárdok vagy a hiénák ilyen eszement helyeken nem zaklathatják őket. A dzseladák pokoli jó sziklamászók, olyan biztonsággal járnak-kelnek a legmeredekebb falakon is, amilyenről a legprofibb humán lény is csak álmodozhat.
Őröket hozni egyébként kötelező. Két fegyveres tartott velünk. Pár éve előfordult, hogy kisebb hegyi bandák turistákat fosztogattak. Etiópiában szemlátomást rengeteg kalasnyikov maradt „magánkézben” a korábbi harcok múltával. Afféle státuszszimbólummá vált, analfabéta parasztemberek botjukat cserélték géppisztolyra.
Simieni panorámák
Kora délutánra megjött a csoport, meg egy cudar eső. Semmi különöset nem láttak, pedig Etiópia sok ritka, többek közt bennszülött állat- és növényfaj otthona, ráadásul sokuk veszélyeztetett, vagy már el is tűnt. A kora-középkorban az utazók még népes elefánt- és zsiráfcsapatokról írtak, ma már csak a szudáni határvidék szavannáin élnek, csekély számban. Veszélyeztetett az etióp farkas, a vadszamár, az ibex. A magasban saskeselyűk vitorláznak. Igen érdekes étkezési szokást dolgoztak ki. Fölvisznek a karmaik között egy jókora emlőscsontot, leejtik a sziklákra, és ha eltörik, kiszopogatják belőle a velőt, de még a csontdarabkákat is megeszik.
Jut eszembe, rám került a konyhaszolgálat sora. Tudják, mivel töltöttem nagypéntek délutánját? Szakácsunk, a zimbabwei Playton utasítására hét hatalmas (ám parányi gerezdekből álló) fokhagymát kellett megpucolnom, majd apró darabokra vagdalnom. Vajas fokhagymaöntet készült belőle a vacsorához, kétharmada megmaradt, kidobtuk. Ezért güriztem másfél óra hosszat. Más hasonló expedíciós teherautók tábori konyháján mindenütt volt fokhagymapréselő kézi készülék, csodálkoztam is, hogy mi a csudának… Hát, most megtudtam. Playton még Gonderben beszerzett egy jókora marhahúsdarabot (már akkor is rossz volt ránézni), abból barkácsolt parázson, nyárson barbecue-t. Kívül rendesen elszenesedett, belül ellenben mit sem változott. Az újabb kiváló lehetőség a csoportméretű gyomorbántalmakra ezúttal, csodák csodájára, elmaradt.
Akszúm városa légvonalban alig 200 kilométerre fekszik a Simien Nemzeti Parktól, ám a fennsík roppant tagoltsága miatt – no meg, mert túlzottan nem siettünk – két napig tartott, mire odaértünk. Megesett, hogy a gerinc és a völgytalp között tíz fokos hőmérséklet-különbséget mértünk, magyarán odalenn majd’ meggebedtünk a hőségtől. Útközben több helyen is láttunk vasig lecsupaszított harckocsi-maradványokat. Ennek magyarázatához rövid kitérőt kell tennünk a közelmúlt történelmébe.
Harckocsi-maradványok
Ez meg hogy került a híd alá?
Etiópia, afrikai sorstársaihoz képest, aránylag szerencsésen, nagyobb háborúk és gyarmatosítás nélkül vészelte át az évszázadokat, mígnem az 1880-as évek közepétől Olaszország sorra elfoglalta kikötőit, majd Eritrea tartományt gyarmatává tette. Etiópia, bár véres harcokban megvédte függetlenségét, gazdaságilag fokozatosan a külföldi tőke hatása alá került. Mellesleg szólva, ha ez nem történik meg, ma alighanem se vasútja, se úthálózata, se ipara, se telefonhálózata, se kórháza nem volna. (Ami ma van, az is gyalázatos állapotban…) Mindez főként II. Menelik császár uralkodása idején történt. Némi átmenet után lánya követte, őt azonban a régensherceg, az akkor már Ras (herceg) Tafari néven fellépő, a dinasztia egyik oldalági leszármazottja bizonyos Lij Tafari Makonnen kitúrta a hatalomból és 1930-ban Hailé Szelasszié néven négussá koronáztatta magát. Annyi címet, cafrangot aggatott magára, hogy a világtörténelem összes uralkodója belesápadt volna az irigységbe. A négus szónak egyébként semmi köze a négerhez (negus negast = királyok királya, így nevezték magukat Akszúm uralkodói is), miként az etiópok maguk sem négerek! Származását egészen az ősidőkig vezette vissza, minthogy egyik atyai nagyanyja II. Menelik király nagynénikéje volt. Innen már csak pár tucat nemzedék és pár ezer év vissza az időben, és máris megvan a rokonság Sába királynőjének és Salamonnak, Izrael királyának leszármazottaival Elődje nyomdokain haladva modernizálni igyekezett országát, például 1924-ben, világtörténelmi léptékben kissé megkésve, eltörölte a rabszolgaságot, majd európai túrára indult, melynek során tanulmányozta az oktatási és egészségügyi rendszereket, gyárakat, templomokat keresett fel. 1931-ben ő fektette le Etiópia első írott alkotmányát, mely szerint a nép képviseletét már nem nemesi származásúak is elláthatták. Modernizációs törekvéseit az 1935-ös olasz megszállás szakította meg. Az akkoriban Abesszíniának hívott országot – Szomáliával együtt – Olasz Kelet-Afrikára keresztelték át. Az Etiópia név egyébként görög eredetű, nagyjából azt jelenti: a barna (vagy égett) arcú emberek földje. Brit segítséggel 1942-ben szabadultak fel, s az angolok hálából még 1954-ig ott is maradtak. Eritreát visszacsatolták, az Angliából visszatért császár (a nehéz időkben ugyanis elpucolt, hat évig maradt távol) alkotmányos monarchiát hozott létre. Mint az el nem kötelezett országok mozgalmának egyik vezéralakját, az akkori magyar rendszer is kedvelte. Úgy rémlik, járt is hazánkban, és a hatvanas évek híradóiból máig jól emlékszem, igen csúf, mély növésű, aszott bőrű bácsi volt. 1960-ben saját testőrgárdája próbálta megpuccsolni és egyik fiát a trónra ültetni, ám sikertelenül. Az események azonban alaposan megmozgatták az országot, elsősorban a fiatal technokrata réteget és a diákokat. A császár szakított baloldali külföldi támogatóival és a Nyugat felé fordult. Vezetésével alakult meg az Afrikai Egységszervezet, addiszi székhellyel. A császár imádott utazni, külföldön kétségkívül elismert személyiségnek számított, növelte országa presztízsét. A bajok az országon belül viszont fokozódtak, a reformok akadoztak, Etiópiát 1972–73-ban katasztrofális aszály és éhínség sújtotta, miközben a császár éppen 80. születésnapját ünnepelte óriási pompával. Az elégedetlenséget kihasználva a hatalmat a hadsereg vette kezébe, s a katonai bizottság, a Derg került uralomra. A négust 1974-ben házi őrizet alá helyezték. Egy évre rá – hivatalos közlés szerint – prosztataműtétje során fellépő komplikációk következtében elhunyt, bár ezt orvosai utóbb cáfolták. Olyan szóbeszéd is lábra kapott, hogy álmában megfojtották.
Hailé Szelasszié, a hajdani császár
Nem tudom, hallottak-e már a rastafari mozgalomról? A rasta szó nyilván ismerős, az Etiópiától igen távol eső Jamaica szigetéről elterjedt rastafrizura kapcsán. E mozgalom a 30-as években kezdett hódítani Jamaicán, afféle „Vissza Afrikába!” jelszóval. Hailé Szelasszié személyében isteni reinkarnációt láttak, fekete messiást, aki majd visszavezeti az Afrikából elszármazott (elhurcolt) népeket őseik földjére. Amikor a császár 1966-ban a szigetországba látogatott, százezrek várták a repülőtéren, hogy lássák Isten fiát. Szegény isteni gyermek úgy megrémült a tömegtől, hogy egy darabig ki sem mert szállni a gépéből. Látogatása azonban igen sikeres volt, többek közt ekkor tért meg a rasta hitre Rita Marley, Bob Marley felesége, akinek hatására utóbb a legendás zenész is csatlakozott a mozgalomhoz. Maga a császár sosem lett a gyülekezet tagja, mindvégig elhárította az isteni származására való állításokat, pedig annyi cafrangja volt már, hogy ez még igazán belefért volna. A rastafarik készen álltak
volna, hogy nekiinduljanak Etiópiának, a császár azonban diszkréten lebeszélte őket e ballépésről, mondván, előbb szabadítsák fel saját népüket otthon, Jamaicán. Hitbuzgó igyekezetüket azonban mégiscsak honorálta, egy kisebb földterületet adományozott nekik Addisztól délre, úgy 250 kilométerre, ahol a rasták még ma is alkotnak egy kisebb közösséget.
Az új kormányzat vezetője, Mengisztu Hailé Mariam ezredes, hathatós szovjet és kubai támogatással, marxista alapokon próbálta megszervezni uralmát. (Ehhez természetszerűleg az is hozzátartozott, hogy a korábbi rendszer híveiből több tízezer embert öltek meg.) A kísérlet itt sem sikerült. A zűrzavart kihasználva Szomália katonai támadást indított a főként szomáli etnikum által lakott etiópiai tartomány, Ogaden ellen. Az etiópok visszavonulásra kényszerültek, de szovjet légi támogatással és kubai szárazföldi csapatok segítségével visszaverték az ellenséget. Ogaden mellesleg ma is Etiópia legelmaradottabb és legkevésbé biztonságos része. A Derg vezérelte etiópiai vörösterror 1977-ben indult be igazán; senki sem tudja, hányan estek áldozatául. A helyi rendszerváltás 1991-ben következett be, amit elősegített a pár évvel korábban az északi országrészben dúló éhínség is. A szakadásra készülő Eritrea tartomány katonáival összefogó belső ellenzék felmorzsolta Mengisztu csapatait és rezsimjét. (Mengisztu elmenekült az országból és Zimbabwéban kapott menedéket. Azóta is ott él, ha meg nem halt. – Még él, bár az etióp bíróság 2006-ban távollétében, népirtásért, halálra ítélte.) Ezekből, meg a későbbi ütközetekből maradtak fenn az említett szovjet gyártmányú harckocsik, melyekben ma a környékbeli gyerekek játszanak. (folyt. köv. ►)
