KŐ KÖVÖN - SZÍRIA (2007)
Most aztán bajban vagyok. Kifogott rajtam a múló idő. Hogyan is írhatnék Szíriáról azok után, amik ottjártom, 2007 ősze óta történtek? Egy polgárháború sújtotta országról, megspékelve az iszlám állam terrorjáról, ahol emberek ezrei vagy tán tízezrei haltak meg, százezrek váltak földönfutóvá, és – az eredeti címmel ellentétben – kő kövön nem maradt. Mivel persze nem lehet szó nélkül elmenni az újabb fejlemények mellett, 2007-es tapasztalataimat, ahol szükséges, kiegészítem ezekkel is.
Olyan régóta nem utaztam már egymagam („egy szál hátizsákkal” – így szokás mondani), hogy szinte el is felejtettem, hogy megy az ilyesmi. Tudják, miért tértem át a kis csoportos, külföldi irodák által szervezett utakra? Azért, mert kissé belefáradtam a mindennapok nyűgeibe: szálláskeresés, mivel utazzak tovább stb. Ezek az irodák épp az ilyen terheket veszik le az utazó válláról, ezért is nevezik az e feladatokat ellátó személyt túravezetőnek, nem pedig idegenvezetőnek. Neki tudniillik nem az a feladata, hogy egyik múzeumból a másik templomba ráncigálja a jónépet és magasröptű előadásokat tartson műkincsekről, történelemről, rég elhalt nagy emberek viselt dolgairól és fennmaradt mütyürjeiről (igény esetén, persze, ötleteket, tanácsokat ad), ám a természetről szinte soha, merthogy ahhoz – nagy merítés alapján mondom – szinte egyikük sem ért. Ténykedése kimerül abban, hogy elintézi, amit az utas rest lenne, és ez sem csekélység. Megérkezünk A-ba, holnapután ekkor indulunk B-be, közben mindenki azt csinál, amit akar. Nincs kimért vacsoraidő, kínos várakozás a későn érkezőkre, csak élvezd az utazást kedved szerint. De akkor hol marad a „kaland”? Nos, ilyesmiben már bőséggel volt részem, és kalandot keresni-találni egy csoport laza kötelékéből kiszabadulva is lehet. Szíria 2007 októberében még éppen megfelelt a magányos utazásra is.
Mindenesetre örömmel nyugtáztam, hogy nem jöttem ki a gyakorlatból. Nemzeti légitársaságunknak (mert akkor még létezett a Malév) az volt a perverziója (nyilván a jobb gépkihasználás lehetett az oka), hogy közel-keleti járatait késő este indítja, így aztán az éj közepén érkezem Damaszkusz repterére. A magányos utazásban az improvizációk korlátlan lehetőségét kedvelem. Hevenyészett útitervet, persze, összedobtam, de alapállásból úgy indítok, hogy amerre visz az út…, vagyis a busz, vagy akármi. Ha kapok jó csatlakozást Palmirába, akkor oda, ha nem, akkor Aleppóba. Az történt, hogy hajnal hasadtakor már az észak felé tartó autópályán téptem Homsz irányába. Ez Szíria harmadik legnépesebb városa, több mint 600 ezer lakossal és a polgárháborúig egyik legfontosabb ipari központja. Ez lett az arab tavasz egyik fő fészke Szíriában, ezért Aszad elnök hadserege 2011 májusától folyamatosan ostrom alatt tartja, ágyúzza, bombázza. A lázadók sokáig ellenálltak, jelenleg, ismereteim szerint, a kormányhadsereg tartja teljes ellenőrzése alatt.
Homszban az égvilágon semmi megnéznivaló nem kínálkozik, s hogy most hogy nézhet ki, elképzelni se merem, viszont innen lehet letérni kelet felé, Palmirába (vagy ha jobban tetszik, Palmüra - de nekem nem tetszik jobban). Épp csak át kell kelni taxival az egész városon, egy másik buszpályaudvarra. Mikor indul? Öt perc múlva. Á, persze, ezt már ismerem török, arab, perzsa városokból. De nem; tényleg elindult (ráadásul pokoli olcsóak a buszjegyek), s így esett, hogy késő délelőtt – miután átcsattogtunk a fél Szír-sivatagon – már Palmira új negyedének szálláslehetőségei között kotorásztam. Választott hotelem majdhogynem kongott az ürességtől, viszont a tulajdonos máris túralehetőségeket ajánlgatott a környékre, taxival. Miután még összekapart egy fiatal párt, szépen megoszlott a költség is, ám előtte aludtam egy órácskát, végül is az egész éjszakát éberen töltöttem.
Palmira a Római Birodalom egyik leghíresebb romkomplexuma a Közel-Keleten. Azt már kevesebben tudják róla, hogy volt itt élet és kultúra jóval a rómaiak előtt is (amikor még Tadmornak hívták). Már a Kr. e. második évezredben is állt itt város, melyen keresztülhaladt a Perzsiát a mediterrán térséggel összekötő kereskedelmi útvonal. Jó ideig a sémi nyelvekhez tartozó arámi nyelvet használták, mely sokáig nem volt egységes, sokféle dialektusát beszélték, később áttértek a görögre. Éltek itt asszírok, perzsák, majd a Szeleukida dinasztia tette rá a kezét. Az történt, hogy Nagy Sándor halála után hadvezérei felosztották egymás között a birodalmát, melyből a legnagyobb szelet bizonyos Szeleukosz Nikatórnak jutott, s az ő királyi utódai voltak a Szeleukidák, mígnem Kr. e. 64-ben a rómaiak ki nem zavarták őket a mai Szíria területéről. Ámde az itteniek voltak talán az egyetlenek a hatalmas birodalomban, akik együtt éltek ugyan a rómaiakkal, de nem sikerült őket romanizálni. Mi több, Zenóbia nevű királynőjük pár évtizedre ki is szorította a rómaiakat, létrehozta az Egyiptomot is részben magában foglaló Palmirai Birodalmat, ám a rómaiak csak visszatértek. 634-ben aztán jöttek az arabok, velük az iszlám, később az Ottomán Birodalom, melyben teljes jelentéktelenségbe süllyedt, sivatagi oázisfalucskává vált.
A Sírok völgye csupán macskaugrásnyira fekszik a római város maradványaitól, kb. egy kilométer hosszan nyúlik el. A felszín alá mélyített, de mészkőből épült, négyszög alaprajzú, többszintes tornyokkal is ellátott díszes sírkamrák már a római időkben készültek (de nem rómaiak!), számomra teljesen érdektelen emberek maradványait őrzik. Amúgy kőszobraik, domborművi ábrázolásaik többnyire fejetlenek, ami nem azt jelenti, hogy eleve ilyennek is készültek, hanem csupán azt, hogy az utókor itt is kitermelte a maga megélhetési bűnözőit, akik lecsapták a fejeket, aztán elkótyavetyélték a műkincs-feketepiacon.
A Sírok völgye
Ha már arra jártunk, felautóztunk Ibn Maan várába, mely a város fölé emelkedő dombon trónol. Ez már az arab időkben, a XIII. században épült. Belül ugyan semmi érdekes nincs, viszont szép a kilátás a környékbeli pálmaligetekre, az új és az ókori városra, különösen napnyugtakor.
Ibn Maan vára
Kilátás fentről a romvárosra...
... és az új negyedre
Őszintén megmondom, azok után, hogy Palmirát minden könyvben mint az ókori római építészet egyik csodáját említik, számomra némi csalódást okozott. Az egy kilométer hosszú, a római szokásoktól eltérően nem nyílegyenes, hanem improvizatív módon kissé kacskaringós hajdani főutcán gyakorlatilag nem lehet normálisan végigmenni. Ezt nevezik Decumanus Maximusnak, ami a római városok kelet-nyugati irányú főutcája, amit a Cardo, az észak-déli irányú főút keresztez. A többé-kevésbé tűrhető állapotú oszlopsorok között annyi darabokra tört, eredetileg amúgy csodásan megmunkált kő hever totális összevisszaságban, hogy az ember azt se tudja, merre kerülgesse őket, a boltívek, már ahol megmaradtak, viszont nagyon szépek. A színházból mindössze kilenc üléssor maradt, azokat is úgy kaparták elő a homok alól még az 50-es években. Bel (avagy Baal) temploma éppen zárva tartott. Bel egyébként több mezopotámiai vallás istenségének neve volt. Az egész romvárosban rajtam kívül talán tucatnyian kódorogtak.
Palmira romjai
Hama városa a lehető legjobb választás Szíria középső részének felderítéséhez. Igazság szerint csak nekem középső, hiszen a kereken két Magyarországnyi területen a 18 milliós lakosságnak legalább a 95 százaléka a nyugati, Libanonnal, illetve a Földközi-tengerrel szomszédos 60–100 kilométer széles sávban él – szinte fölbillen az ország –, miközben ettől úgy 400–500 kilométerre keletre, az iraki határvidék felé haladva szinte nincs is számottevő település. Miért is lenne, hiszen sivatag. Nem homok, sokkal inkább kő. Hama az Orontesz folyó partján épült, vagy mondjuk inkább úgy, egy kis patak keresztülfolyik a városon. Az Oronteszt nem véletlenül szegélyezi sok település, hiszen itt, közel a sivatag pereméhez, mindig is a víz volt a legnagyobb kincs. Hama és környéke feljebb terül el a folyónál, ezért az öntözéshez hatalmas vízkiemelő kerekeket, noriákat építettek. A városban már 1500 évvel ezelőtt használták e berendezéseket, a manapság láthatók későbbi tervezésűek. A legnagyobb noria átmérője a húsz métert is eléri. Október közepén, ottjártam idején még nem kezdődött el az esős évszak, úgyhogy az Orontesz vize jóformán meg se mozdult, sőt, bűzölögve pangott a városközpontban, az egyik noriát pedig a hangulat, no meg a turisták kedvéért villanymotorral forgatták. (folyt. köv.)
Egy vízkiemelő kerék Hamában, az Orontesz partján
(Előző fejezetek az ARCHÍVUMban)
