„El tudsz képzelni siralmasabb perceket, mint amikor besötétedik egy idegen helyen?” (Maupassant)
Nem tartozom abba az utazói kategóriába, melyet úti célján előre foglalt szállás vár. Repülőtérre, vasútállomásra megérkezvén tehát kvártélyt kell keresni. Praxisomban számtalanszor előfordult, hogy az említett helyekről a lábamat sem tettem ki. Hová is indulhattam volna, mondjuk, este tíz körül? Aludtam (ez enyhe túlzás, mondjuk inkább úgy: éjszakáztam) már a sydneyi repülőtéren egy padon (cudar hideg volt a légkondicionálástól), a San Franciscó-in, a honoluluin, a tromsőin, a limain, a johannesburgin, a szentpétervárin, a dubain, az újdelhin, a nairobin (kétszer!) stb. Ha most fölsorolnám, hol, milyen körülmények között töltöttem külföldön éjszakáimat… Nem sorolom, de említek néhányat. Induljunk „föntről” lefelé.
A sors különös fintorai a pokol bugyraiból időnként a luxusba röpítettek. A rendszerváltozás táján többször volt alkalmam hivatalos úton külföldön járni, ilyenkor a vendéglátó szervezetek természetesen jobbfajta hotelekben adtak szállást. A legflancosabb (ötcsillagos) alighanem a helsinki Intercontinental volt, de egy rossz szavam sem lehet az ausztriai, angliai szálláshelyekre sem. Aztán ahogyan megszűntünk olyan szegény ország polgárainak lenni, akiket okvetlenül támogatni kell, ezek az ingyenes hivatalos utak is lassan elmaradtak, legalábbis számomra. De sebaj, amúgy sem túlzott luxusigényeimet ezt követően kielégítették mások.
A légitársaságokról köztudott, hogy imádják túlfoglalni a járataikat, magyarán több jegyet adnak el, mint amennyi helyük van. Már számtalanszor tanúja voltam, amint egyik-másik légitársaság embere kiváló hotelt, busás kártérítést ígért két-három utasnak, aki hajlandó önként lemondani a helyéről, átcserélni másnapi időpontra. Ezt, sajnos, nem állt módomban igénybe venni, ilyenkor valahogy mindig siettem. Történt viszont, hogy épp a helsinki útról Frankfurton keresztül készültem hazatérni. Csakhogy a Lufthansa overbookolta (túlfoglalta) a budapesti járatát, úgyhogy másodmagammal, egy Pestre készülő német televíziós szerkesztővel együtt, lemaradtam. Az öregúr legott hatalmas patáliát csapott, hogy neki márpedig még ma este…, és különben is, hogyan fordulhat elő ez a Lufthansánál, mert ha valahol Afrikában, hát megérti, de ez egetverő disznóság és így tovább. Szegény Lufthansás lányok egy emberként buktak a telefonokra, kerülőutakat kerestek, de nem találtak, úgyhogy a végén már magángép felkutatásán ügyködtek serényen, ám – elég késő lévén – eredménytelenül. Mondanom se kell, nem szerény személyem késztette őket e kétségbeesett erőfeszítésre, hanem a nyilván tekintélyes, ismert személyiségnek számító ZDF-es német kollégám, de azért azt megnéztem volna, amint magángépen begurulunk a ferihegyi csarnok elé. Végül feltették a kérdést: Herr Németh, nagy gondot okozna, ha Frankfurtban kellene töltenie az éjszakát? Nem okozna. És hol kíván aludni, a repülőtéren, vagy benn a városban? Hogy itt, a repülőtéren? Jobban szeretnék inkább szállodában. (Figyelnek, ugye? Majdhogynem természetesnek vettem, hogy a repülőtéren való alvás csakis padot, padlót jelenthet.) De hát van itt szálloda! Jó, hát akkor itt. Ekkor egyik hölgy átvezetett egy üveghídon a reptér mellett futó autópálya fölött, egyenest a több mint ezerszobás Sheraton Hotelbe. A remek szobán kívül kaptam egy 50 márkás vacsora- és egy 25 márkás reggelijegyet (voucher) is. Hogy el ne felejtsem, mindezek előtt az irodában készpénzben leszámoltak úgy 230 márkányi kompenzációt, merthogy a csomagom, persze, időközben nélkülem is hazautazott. Említettem is a csajnak, nem lehetne-e úgy intézni, hogy én most eldekkolnék itt egy hétig, állandó lemaradó utasnak. Bágyadt mosollyal rázta a fejét, szemmel láthatóan örült, hogy végre megszabadult tőlem. Az öreg meg nyilván hazament éjszakára, a másnap reggeli gépen találkoztunk.
Ugyancsak az utasairól gondoskodni kívánó (kényszerülő) jobbfajta légitársaságok ajándékoztak meg két másik hotel-eldorádóval. Fokvárosba készültem indulni Londonból a British Airways esti gépével, ám az még a betonon, mielőtt egy lépést is tehettünk volna, megmakacsolta magát. Mivel a hátsó sorok egyikében ültem és az utolsók közt szálltam ki, a lehető legközelebb, a Heathrow-Hiltonban kaptam kvártélyt (az utasok zömét szerteszét hurcolták), korlátlan vacsora- és reggelifogyasztással. Szobámban a tévéképernyő a nevemen üdvözölt, elnézést kért a kellemetlenségért, aztán másnap reggel, természetesen, szépen elröptettek.
Hanem, tudják, mit utálok, de förtelmesen, a jobbfajta hotelekben? Azt, hogy a takarót, pusztán az esztétikus megjelenés kedvéért, mindenütt és minden takarításkor, begyűrik a matrac alá. Ha pedig az ember le akar feküdni, azt onnan ki kell cibálni (vele együtt jön a lepedő is), szamárfészek keletkezik, kezdhetjük az ágyazást elölről. És van még valami, amit gyűlölök. A villanykapcsolókat. Belép az ember a szobába, jó esetben közvetlenül az ajtó mellett megtalálja a központi kapcsolót, mellyel az egész rendszert aktiválhatja. (Jobb hotelekben a kulcstartót vagy a mágneskártyát kell egy résbe bedugni, ettől lesz áram a szobában.) No de ez után jönnek a bonyodalmak. Látok egy kapcsolót valamelyik falon. Ez vajon mi lehet? Netán a csillár, vagy a központi világítás vezérlője? Lehet, de nem mindig. Előfordul, hogy az asztali lámpáé. Esetleg az olvasólámpáé. Csakhogy az ágy fölötti olvasólámpának az ágy fölötti (melletti) központi vezérlőnél is van egy kapcsolója. Meg az összes többi nyavalyás világító szerkezetnek is. De melyik melyiké? Azt hiszik, ki van írva? Nincs! Mire a vendég úgy-ahogy kikísérletezi, rámegy tíz perce. Amerikában (nemcsak a hotelekben, hanem a háztartásokban is) nagyon kedvelik az olyan éjjeli lámpákat, melyeknek az igen kicsire méretezett kapcsolója valahová a lámpaernyő alá van elrejtve, többnyire úgy, hogy használója a lehető legnehezebben találja meg és alkalmasint a kezét is megégesse a forró izzóhoz érve a kotorászás közben.
A szenegáli Dakarba utazván már Budapesten megrekedtem. Madártollat találtak a hajtóműben, és mire a Sabena tartalékgépe megérkezett, késő este estem be átszállóhelyemre, Brüsszelbe és lekéstem a napi dakari járatot. No de várt a légitársaság alkalmazottja, taxiba rakott, az meg elvitt egy sokcsillagos, borostyánnal futtatott ódon kastélyszállóba; minibár, reggeli, visszafuvar inclusive. És még nincs vége! Frankfurtban lekéstem a csatlakozásomat Srí Lanka felé, úgyhogy némi keresgélés után megtaláltam a gigantikus repülőtéren a Malévot képviselő egyetlen személyt, egy fiatal német nőt, aki nagyon készségesen átírta a jegyemet egy másnap délelőtti gépre, kerített buszt, szállást egy viszonylag közeli négycsillagos hotelben, ahol természetesen – adott, de bőséges keretösszegből – este, reggel, délben kosztolhattam. Ugyanezen az úton, hazafelé igyekezve, lerobbant a Srí Lanka-i légitársaság gépe, vagyis el sem indult Colombóból. Itt már nem ment minden annyira flottul, úgy három órát vártam, mire átírták a repülőjegyemet, majd többedmagammal elvittek egy szállodába, ahol közölték, hogy reggel hatkor jön a busz, amúgy reggeli nincs. Hajnali ötkor aztán kiderült, hogy mégiscsak van.
Nem az ellenpont kedvéért említem, de éjszakáztam Moszkvában is. Barátommal Mongóliából tartottunk hazafelé, viszont aznap este nem volt pesti járat. Én már megbékéltem a sorssal, simán elszunyókáltam volna Seremetyevo II-n, ám Miklós unszolására csak-csak kiderítettem, van másik megoldás. Jött is egy rozoga busz, utaztunk vagy két órát mindenféle körgyűrűkön, már-már azt hittem, kifutunk a nagy Szovjetunióból, végül kikötöttünk egy tranzitszálló előtt. Az sajnos csak helyben derült ki, hogy a szállásért valami négy-öt rubelt fizetni is kéne, ami nem nagy, sőt piti összeg volt, de nekünk addigra már egy büdös vasunk se maradt. Gondoltuk, valahogy eltengődünk reggelig a hallban. Nem így a portás. Vagy szoba, vagy semmi, szóval kifelé! Nem megyünk! Dobjon ki, hívja a rendőrséget, akkor se! Na jó. Sose találnák ki, hol aludtunk. A hall ruhatárában, a pult mögött, saját hálózsákunkban, reggel meg, a busz jöttekor, a portás ébresztett.
Amerikában is megszálltam pár motelben és mondhatom, többnyire jó szolgáltatást kaptunk. Egy alkalommal, 2011-es utunk vége felé Denver környékén csak kínkeservesen találtunk szállást a Motel 6 nevezetű lánc egyik részlegében. Ott is csak majdnem. A szoba kérésekor kiderült, hogy abban a motelben kizárólag autós vendégeket fogadnak, mezei gyalogost nem. Egy dolog, hogy nem értettem az egész eljárás logikáját, az már egy másik, hogy a recepciós, autós mivoltunkról konkrétan is megbizonyosodni kívánván, útitársammal, aki egyben a sofőr is volt, bemutattatta a slusszkulcsot és a kocsi papírjai alapján felírta a rendszámot.
Amióta jórészt átálltam (mondjuk, úgy tíz éve) a külföldi irodák által szervezett kiscsoportos utakra, volt részem néhány jobbfajta hotelben is, olyanokban, amilyeneket magam alighanem sosem foglalnék. Közülük kétséget kizáróan a tokiói Shinagawa Prince Hotel viszi el a pálmát, árban is. Mivel egy napot tovább maradtam, egyetlen éjszakáért 135 dollárt fizettem. (A legolcsóbb szálláshely, ahol valaha laktam, a törökországi Konya városában volt – 1 dollár.) Szinte város a városban, több mint 3000 szobával, számtalan étteremmel, üzletekkel, szórakozási lehetőségekkel. Négy jókora tömbje közül a központiban, a harminc-egynéhány emeletes toronyban kaptunk szobát, káprázatos kilátással fél Tokióra. Kiotói szállodánk közel esett a szupermodern vasúti pályaudvarhoz, még két (vagy három) másik hotellel egyetemben. Mondjuk így, mögötte volt. Ahhoz, hogy az ember eljusson a vasúttól a szállásáig, két lehetőség kínálkozott. Vagy megkerüli a fél várost, vagy sikerül megtalálnia a pályaudvar előtti téren az aluljáróba vezető megfelelő lejárót. Ha sikerül, egyenesen kell mennie a föld alatt úgy ötszáz (nem viccelek, 500) métert és már csak a liftre kell rábukkannia, mely felvisz a két szinttel feljebb levő előcsarnokba. Ha azonban elhibázzuk a lemeneti lépcsőt, egy elképesztő föld alatti labirintusban kötünk ki. Amúgy kiváló hotel volt, ám olyan aprócska szobával, hogy egymagam is alig fértem el benne.
A tokiói Shinagawa Prince Hotel
Időnként a reménytelenség juttatott már-már (az én szintemen) luxusnak számító szálláshoz. A felkapottabb helyeken, mint amilyen Mauritius is, meglehetősen drága az éjszakázás, e trópusi sziget pedig éppen arról híresült el, hogy tele van luxushotelekkel. Gondoltam, ha már ott vagyok, körülnézek a sziget északi felében, Grand Baie-ben, a legdivatosabb helyi nyaralóhelyek egyikén. Húzós árakra készültem, úgyhogy miközben ócska buszom a part felé vitt, erősen nézegettem valami szerényebb hajlékot. Leszállok, s azon mód hozzám lép egy férfi, kérdve, kell-e szállás. Kell. És mennyi? 15 dollár. Hol van? Itt, az út túloldalán. Magánház volt, úgy három-négy vendégszobával. Nem fogják elhinni, mit kaptam. Egy egész apartmant, hatalmas nappalival, konyhával, két hálószobával. Nem volt ott semmi luxus, de volt minden, ami kell, sőt több is. Hozzá kell tennem, a június holtszezon Mauritiuson, no meg akkor volt a futball-vébé, úgyhogy nem nyüzsögtek a turisták.
Szinte ugyanígy jártam Buenos Airesben. Voltam már ott korábban, a belváros kellős közepén foglalt szállást csoportunknak az utazási iroda. Amikor úgy másfél év után, az Antarktiszról hazafelé tartva meg kellett aludnom a városban, gondoltam, visszamegyek ugyanoda. Nem volt szabad szobájuk, sőt a recepciós azt mondta, a környéken ne is nagyon keressek, mert valami nagyszabású esemény zajlik, minden hotel tele. Reménytelenül kóvályogtam a centrum mellékutcáiban, de nem sokáig. Belebotlottam egy kissé ódivatú szállodába. Van-e szoba? Az nincs, csak lakosztály. Atyaúristen! De azért megkérdeztem, mennyibe kerül. 40 dollár egy éjszakára. Gyanús volt, mondom, előbb megnézném. Nem hittem a szememnek. Óriási nappali, két tévé, kissé avítt bútorzattal, konyha, fürdő, és megint csak két hálószoba. Akár albérlőt is fogadhattam volna.
A hátizsákos azonban többnyire nem az említett helyeken éjszakázik. A hátizsákos ugyanis többnyire irtózatosan csóró. Amikor 1976-ban nekivágtam első önálló nyugati utamnak, pont Európa legdrágább fertályát, Skandináviát néztem ki magamnak. Nyár közepén Koppenhága összes ifjúsági szállója dugig volt, maradt hát a pályaudvar, csövesek, hátizsákosok végső menedéke. Csakhogy ott az a szokás, hogy a pályaudvart, miután az utolsó vonat is kifut, éjszakára bezárják, s a napi szeméttel együtt bennünket is kisöpörtek. Mit volt mit tenni, legalább száz szakadt utazó társaságában megágyaztam az állomás előtti betonjárdán. Az ágyazás, persze, erős túlzás, hálózsákom nem lévén, leterítettem egy darab nejlont. Mit tegyünk, ha már a vasút is kitaszít? Legyünk élelmesek! Ugyanezen az úton, elég messze északon, a norvégiai Brekkvasselv városkába értem, este tíz körül. Térképem ugyan jelzett oda ifjúsági szállót, ám erről a helybeliek még sosem hallottak. Panzió kb. ötnapi kajám áráért? Na nem. Irány hát az állomás, ami, persze, ahogy sejtettem, zárva. (Kész csoda, hogy egyáltalán volt állomás, Norvégia ugyanis nem vasúthálózata sűrűségéről híres.) Felfedeztem azonban egy láthatóan nem eredeti rendeltetésének megfelelően használt lakókocsit, melybe behatolva (nyitva volt az ajtaja) arra jutottam, a helybeli munkások melegedő-, illetve pihenőhelye lehet. Hát, ha még a hősugárzó is működne! Működött. Senki sem háborgatott, reggel meg lopva kisunnyogtam. Olyannyira rákaptam, hogy északról visszafelé jövet ismét igénybe vettem. Ugyanezen az úton aludtam még egy éppen üresen álló, erdei vadászkunyhóban is. Hogy kerültem oda? Esteledett, megláttam az út mellett egy erdei ösvényt, elindultam, ráakadtam a házikóra. Tüzet raktam a kis vaskályhában, reggel pedig otthagytam egy cédulát, melyen megköszöntem a szíveslátást.
Csak ellenpontként említem, hogy évtizedekkel később, 2007-ben, Koppenhágába érkezve volt foglalt szállásom (nem is túl olcsó, 70 euró, ennek dacára elég egyszerű), és mit tesz isten, úgy száz méterre az ominózus pályaudvartól. Ott jártam el előtte, akárhányszor csak elindultam a belvárosba, de már egyáltalán nem tűnt ismerősnek a hely, ahol egykor a puszta földön háltam, ráadásul éppen cserélték a kövezetet. Azért egy márványtáblát igazán elhelyezhettek volna: „Itt aludt Németh Géza 1976 júliusában”. Volt még néhány ilyen „ellenpontom”. 1995-ben jártam először Bangkokban, és mi sem természetesebb, mint hogy a város hátizsákosok által megszállt negyedében, ott is a Khao San utcában foglaltam szállást. Aludni, mondjuk, nem nagyon sikerült a puritán egyszerűséggel berendezett szobácskában, mert légkondicionáló nem lévén, egy szál ventilátor kavarta az amúgy is pokoli meleg levegőt, a nyitott ablakon pedig hajnalba nyúló utcazaj tódult be. Aztán 2010-ben ismét Bangkok, de ezúttal már a klasszissal elegánsabb Unico Grande Silom Hotel, 19. emeletén úszómedencével, bárral, fantasztikus panorámával, a szobám pedig alighanem nagyobb volt, mint az itthoni nappalim, pedig az se túl kicsi. És ha már úszómedence… Havannában a St. Johns Hotel volt kis csoportunk kiinduló- és végállomása. Én speciel inkább kórházra gondolnék e név hallatán. Elég szakadt, lepusztult szálloda, viszont a tetőn szintén volt úszómedence, szép kilátással a városra. És ha már kórház… Nyugat-afrikai utam során Togóban megszálltunk egy vendégházzá átalakított hajdani német katonai kórházban, melyen már elég sokat rágott az idő vasfoga, amin meg lehetett, azon csótányok rágódtak.
Ilyen is volt - Bangkok, Unico Grande Silom
Első hawaii utazásomon, 1990-ben enyhén szólva is elég szerény körülmények között töltöttem éjszakáimat. Ha a sátorból, melyre még visszatérek, sikerült feltörnöm egy youth hostelbe, már komoly előrelépésnek számított. Aztán eljött 2009 decembere, második hawaii utam. Honolulu strandövezetében, Waikikin százszámra emelkednek a kissé gettószerű, de amúgy nyilván elég elegáns hotelek. Bálint barátommal csak úgy vaktában nekiindultunk kocsival a reptérről, olyan majd csak lesz valahogy alapon. El is keveredtünk egy nem túl elegáns küllemű hotelhez, ahol autóparkolási díjjal együtt éjszakánkénti 90 dollárért kaptunk egy jókora, apartmanszerű szobát. Miközben Bálint odabenn érdeklődött és körülnéztem, pont a mienk mellett feltűnt egy youth hostel. Ahogy jobban megszemléltem, ráismertem. Igen, ott laktam 1990-ben negyedmagammal, éjszakákként 12 dollárért. Sose hittem, hogy megérem, egyszer még megengedhetek magamnak egy jobbfajta hotelszobát Hawaiin. De azt sem, hogy még Las Vegasban is. Ha az ember nem föltétlenül a luxusra utazik, a szerencsejátékok fővárosában háromcsillagos hotelben másodmagával elalhat akár 100 dollárért is. Arrafelé ugyanis óriási a túlkínálat szállodákból, még a közepes méretűek is kb. ezer szobáról indítanak. A Rivierának, ahol 2011-ben megszálltunk, 2100 szobája van.
2012-ben meg szinte csoda történt. Előzményként elmesélem, hogy második Las-Vegas-i megállóm idején, 1990-ben alkalmi útitársammal betértünk, csak úgy körülnézni, az alig pár hete megnyitott Excalibur kaszinó-hotelbe, mely akkor a város legnagyobb szenzációjának számított. Nem is a kereken 3000 szobájával, hanem a nem feltétlenül makulátlan ízlésre utaló, ám kétségkívül feltűnő külső dizájnjával. Bástyák, színes kupolájú tornyok, odabenn alabárdosok, egyszóval amolyan Artúr király korába képzelheted magad kivitel, kissé megbolondítva némi Disneyland-érzéssel. Ahogy ott tévelyegtem a fényben, csillogásban, az jutott eszembe, hogy nekem soha, de soha a büdös életben nem adatik meg, hogy egy ilyen flancos helyre lakóként betehessem a lábam. Nem mintha elbűvölt volna, de akkor is. Aztán 2012. tavaszán elkezdtem kotorászni az interneten, aránylag olcsó szállást keresve Vegasban és a „budget” kategóriában kidobta az Excaliburt is. Most jött el az én időm! Juszt is odamegyünk. Le is foglaltam a szobát, online, a kétágyasért fejenként valami 75 dollárt fizettünk (ebben már benne volt az adó, valamint a 15 dolláros kötelező nemtudommicsoda, amiért a vendég ingyen vehetett igénybe néhány szolgáltatást, amit mi, egyetlen éjszakát ott töltvén, természetesen nem használtunk ki). A szoba teljesen átlagos volt, semmi flanc, még egy nyamvad hűtőgépet se raktak be, viszont ablakunkból pazar kilátás nyílt a szintén nem túl kifinomult ízlésre valló New York-New York nevezetű, Manhattant idéző kaszinó-hotelre. Semmi, de semmi „elégtételt” nem éreztem a múlt hányattatásai miatt. Ha ezek után valaki azt gondolná, hogy kvázi évente járok Las Vegasba, annak csak annyit mondhatok: a feltűnő gyakoriság oka, hogy a város közel fekszik a Nyugat legszebb látnivalóihoz és ide szinte minden, valamire való légitársaságnak van járata.
Hawaii, Honolulu – jobbra a kicsi a youth hostel, ahol 1990-ben laktam, balra a 2009-es szállásom (látszatra nincs is nagy különbség, pedig van)
A Las Vegas-i Riviera kívülről (úgy látszik, a neonfeliratokra ott se nagyon adnak sokat)
… és belülről (látják a gondosan bevetett ágyakat, a begyűrt takarókat? – gyűlölöm)
A Las Vegas-i Excalibur - erős Disneyland-fílinggel
A sors azonban ellentétes irányban is forgandó. 1991-ben jártam először Londonban és vendéglátóim a Heathrow repülőtér közelében ajándékoztak meg igencsak elegáns hotelszobával. 1995-ben egyénileg utaztam a Brit-szigeteken, és amint a buszom elhúzott az említett, reptér melletti hotel közelében, némi aggodalommal vártam, hol kapok olcsó szállást éjszakára. Nos, Salisbury városában sikerült, 15 fontért. Nem is szoba volt, hanem egy lyuk, amiben az egyetlen berendezési tárgy egy matrac volt.
Különleges szállásforma az arab világban a karavánszeráj. Olyan fogadóféle, ahol hajdan a karavánok megfáradt utasai megpihenhettek. Jemenben kétszer is volt szerencsém az ott funduknak nevezett szállásokon éjszakázni. Ezeket, természetesen, már megpróbálták a kor igényei szerint úgy-ahogy átalakítani, az egyik fundukban minden szobához külön fürdőszoba is volt. A szoba azért enyhe túlzás, nevezzük egyszerűen helyiségnek. Bútorzata például egyáltalán nem volt, a matracok a földön, pontosabban szőnyegeken hevertek, ettől eltekintve nagyszerűen aludtam. A funduknak közös helyisége is van, ott kaptuk a vacsorát, muzulmán szokás szerint ugyancsak a földön, gyékényszőnyegre tálalva. Nőt egyébként – csoportunk hölgytagjai kivételével – egy szálat sem láttunk, viszont egyik fundukban volt „népi” zenekar, sőt több férfi, párban, táncolt is. Nem angolkeringőt vagy foxtrottot, hanem valami arabosat.
A fogadó, vagy ha úgy tetszik, vendégház, Japánban is igen elterjedt szállásforma és elég drága is. A ryokan (rjókán) hagyományos stílusú japán fogadó, a mellékhelyiségen kívül nincs benne semmi nyugatias flanc. Favázas épület, jókora közösségi helyiséggel, a filmekből is ismert „papírfalakkal”, az ajtókat nem nyitni, hanem elhúzni kell, a szoba teljes berendezése egy parányi asztalka, melyhez csak úgy lehet odakuporodni a padlón, azaz a tataminak nevezett, a hálót teljes egészében beborító szőnyegen. Szériatartozék továbbá a teázó felszerelés és a jukatának nevezett háziköntös, amit szigorúan balról jobbra kell magunkra hajtani, aztán övvel átkötni. Hogy el ne felejtsem, már a bejáratnál le kell venni a cipőt és felvenni az odakészített papucsot, amit viszont újból le kell venni, mielőtt a hálóba belépünk. Ha a szobához tartozik mellékhelyiség (magyarán WC), ahhoz külön papucs dukál. De ha nincs berendezés, akkor hol alszunk? Nos, a ryokan szobái tele vannak mindenféle beépített szekrénnyel, melyek egy részében a vendég elhelyezheti a holmiját, a többiben vannak a matracok és az ágynemű. Estére kelve a matracokat a személyzet leteszi a tatamira, megágyaz, és a vendég nyugovóra térhet. Két helyen is laktam Japánban ryokanban és mondhatom, nagyon kényelmes fekvés esett a matracokon.
Szobám egyik ryokanban, Japánban
A 70-es években – enyhe túlzással – végiglaktam az egykori NDK összes valamire való vasútállomását, Drezdától Lipcsén át Rostockig, de meglehetősen jól eligazodtam akkoriban Lengyelország fontosabb pályaudvarain is. Nem mintha nem lett volna pénzem megfizetni valami olcsó szállást, de nyáridőben egyszerűen nem volt. Sosem felejtem el a keletnémet vasúttársaság utasellátóját, a Mitropát. Volt sör, virsli, egészen finom sütemények, úgyhogy valahogy csak elteltek az éjszakák. Mintha tegnap történt volna, úgy emlékszem a szófiai főpályaudvaron ügyködő rendőrökre, akiknek csupán az volt fontos, hogy az éjszakai vonatra váró csövezők ne kerüljenek vízszintes helyzetbe. Várakozni, ülve bóbiskolni szabad volt, fekve aludni nem. Amikor úgy óránként megjelentek, az egész kompánia egy emberként pattant ülő helyzetbe.
Az említett koppenhágai eset után az utcán alvást szerencsére elkerültem, bár egy éjszakát azért még átkínlódtam a kelet-berlini Westbahnhof előtti park egyik padján. Akadt rosszabb is. Az utca maradt, az alvás viszont elmaradt. Van Kanadában egy parányi település, Jasper Townshipnek hívják, onnan (is) indulnak autóbuszos kirándulótúrák a Sziklás-hegységbe. Menetrend szerinti buszom éjféltájt futott be, s persze, hogy napi 20-25 dollárra belőtt költségvetésemből nem akaródzott szobát keresni. Merő véletlenből ott is volt vasútállomás, persze, zárva, ám az ablakon keresztül láttam, hogy két fiatal nő ügyködik (unatkozik?) odabenn. Eltartott egy ideig, mire elszántam magam a végső lépésre. Addig háromszor körbejártam a várost, többször is belátogattam az egész éjszaka nyitva tartó, kávét is árusító szupermarketbe, aztán az állomás légkondicionálójának külső nyílása alatt álldogáltam, s közben felittam Unicum-készletem felét. Odakinn ugyanis – július ide vagy oda – cudar hideg tombolt, a légkondi meg, ugye, ha benn hűt, akkor kívül fűt. Úgy-ahogy. Éjjel három körül nem bírtam tovább, bekopogtam és megkérdeztem, nincs-e valami ötletük, hogyan élhetném túl az éjszakát. Megengedték, hogy a folyosón meghúzzam magam. Azt ellenben máig sem értem, miért működtették a légkondicionálót. Ha ugyanis fűtöttek volna vele, aligha fújt volna meleg levegőt kifelé.
1976 végén négy hónapot töltöttem el a leningrádi tudományegyetemen, jobbára semmittevéssel (már ami az egyetemet illeti), ám kulturális létesítmények gyakori látogatásával. Több kollégámmal terveztünk utazásokat, ám mozgási engedélyünk csak a város 60 kilométeres körzetére szólt. Lopva bejártuk a Baltikum fővárosait (éjszakák a vonaton), ám Kizsit ilyen módon nem lehetett abszolválni. Kizsi fönn van a francban, északon, az Onyega-tóban, műemlék faépületekkel tele mesebeli kis sziget, ahová Petrozavodszk érintésével, hajóval lehet eljutni. Két útitársammal, Erikával és Lacival egész nap azon töprengtünk, hol fogjuk eltölteni az éjszakát, hajónk ugyanis másnap reggel indult. A pályaudvarra nem mehettünk, biztos a lebukás, akkoriban ott mindenkit igazoltattak. Nemigen maradt más választásunk, mint hogy egész éjjel föl-alá járkálunk a parkokban, mégse vegyen meg bennünket az isten hidege, elvégre november elejét írtuk, ami ott fönn, északon fölért egy nagyon zord januári budapesti éjszakával. Estére kelve, amikor már igencsak alacsonyan szálltak a mínuszok, rádöbbentünk: ez nem fog menni! A főutcán elhaladtunk egy kollégium mellett, melyről utóbb kiderült, a helyi erdészeti egyetem diákszállója. Laci volt a legelszántabb: menjünk be, legföljebb kidobnak. Leningrádi tapasztalatainkból tudtuk, hogy esténként már nem a hivatásos házisárkányok, hanem diákok látják el a portaügyeletet. Itt se volt másként. Perceken belül került néhány pótágy, kaja, vodka, úgyhogy kellemes hangulatban, de főként melegben és vízszintes helyzetben töltöttük az éjszakát. Tudnék még mesélni egyéb – főként szovjetunióbeli – kollégiumi élményeimről is mint szálláshelyekről, de akkor sose lenne vége…
Legcudarabb szabadtéri éjszakázásom nevezetes helyhez kötődik. Egyiptomban, a Sínai-félszigeten emelkedik 2400 méter fölé a Mózes-hegy(Dzsebel Musza), ahol Mózes azokat a bizonyos kőtáblákat kapta, de erről később még írok. Iszonyúan fáztam elég gyenge minőségű hálózsákomban, a földön fekve. Ezek a hegyek valahogy mindig betettek nekem. 1987-ben jártam a Kanári-szigeteken, többek közt Tenerifén, melynek fő természeti látványossága a 3700 méter fölé emelkedő Teide-vulkán. Egyik itthoni ismerősöm azt ajánlotta, töltsem fönn az éjszakát, így másnap reggel nem kell hosszasan sorban állni a drótkötélpályánál. Annak alsó végállomásánál, nagyjából 2200 méteren vertem tanyát, s mihelyt a nap a horizont alá bukott, elkezdett hideg lenni, majd még hidegebb. Vittem, persze, sátrat, hálózsákot, de a sátrat képtelen voltam felállítani, merő kő volt a terep. Ledőltem egy padra, magamra szedtem mindent, sátrat, hálózsákot, de olyan iszonyatosan fáztam, hogy egy percet se aludtam, ráadásul még valahol messze egy kutya is szüntelenül ugatott. Viszont reggel csakugyan elsőként léptem be a felvonó kabinjába. (► folyt. köv.)
