„El tudsz képzelni siralmasabb perceket, mint amikor besötétedik egy idegen helyen?”
(Maupassant)
(Folytatás) A következő fokozat a sátor. Legelső „kempinges” utam még 1974-hez kötődik, amikor gyerekkori barátommal motorral nekivágtunk Lengyelországnak. Valahol szerzett egy két lapból álló, összegombolható terepszínű katonai sátrat, melynek premierjét zuhogó esőben, sárban egy Zakopane melletti kempingben ejtettük meg (katonaidőmben sok éjszakát végigvacogtam ilyen sátrakban Dócon, a hódmezővásárhelyi ezred kiképző bázisán.) Nem vittünk se matracot, se hálózsákot, csupán pokrócot, gondolván, majd gyűjtünk szénát, szalmát. Ott aztán minden volt, csak széna meg szalma nem. Már nem emlékszem, min feküdtünk, később azonban mégiscsak bejött a rögtönzött derékalj, midőn learatott gabonamezők mellett éjszakáztunk. Ezzel, persze, együtt járt, hogy egerek hancúroztak a sátorban.
Eltöltöttem egy éjszakát a Góbi sivatagban, Mongóliában is. Szajnsand városában és környékén jártunk, nem messze a kínai határtól, szálloda szóba sem jöhetett, valószínűleg azért sem, mert nem volt szálloda. Maradt a sátor. Akkor hát irány a sivatag. Na, nem a közepe, csak úgy látótávolságra a várostól. Te, ez egy sóderbánya, mondta Miklós barátom, amint a cövekekkel ügyködtünk. Nem az volt, hanem kavicssivatag, de ez csak reggel derült ki. Addig azonban a poklok kínjait álltuk ki a nullához közeli hőmérsékleten. Én még csak aludtam valamennyit, de Miklós többször kimászott az éj folyamán, hogy fusson néhány bemelegítő kört. Délelőtt aztán jött a szokásos sivatagi pokol, a 40 fok közeli hőség.
Sátrazás a mongol pusztában
Sivatagban később se volt hiány. Öt nap, öt éjszaka zsinórban, Líbiában, a Szahara kellős közepén. Itt már urasan, utazási iroda szervezésében jártam, ám mindez nem mentett fel a sátorállítás és -bontás napi feladataitól. Helyi vezetőnk mindig homokdűnék között jelölte ki esti táborunkat; szó se róla, festői környezet és tökéletes magány, csak a cövekekkel volt baj. A laza homok nem tartja meg a vasakat, így aztán már kisebb szélben is dülöngélt a sátor, kő pedig, amivel rögzíthettük volna, arrafelé éppen sosem volt (pedig ha hiszik, ha nem a Szaharában úgy általában sokkal több a kő, mint a homok). Amúgy kellemes volt, még az esti hűvös sem ment át éjszaka hidegbe, úgyhogy a puha, laza homokra terített matracon jókat aludtam.
Egyik táborunk a líbiai Szaharában
Ugyanezt eljátszottuk Peru sivatagos, hűvös, homokos tengerpartján is (éjjel kb. ötször ébredtem arra, hogy rám „feküdt” a sátram), ráadásul a parton csak úgy nyüzsögtek a kb. 1-2 centis kis rákok, melyek elözönlötték a sátrazásra alkalmas fövenyt, és szó szerint le kellett őket söpörni a sátorról, ha nem velük együtt akart az ember éjszakázni.
A Namib-sivatagban sem állatokkal, sem a hőmérséklettel nem volt semmi gond, éjszakára kellemesen lehűlt a levegő, ám a Namib-Naukluft Nemzeti Park kempingjében egyik délután kikaptunk egy viszonylag szolid, ám nekünk mégis durva homokvihart. Sátrainkat előző este épp csak felütöttük, esőre nem számítván, a külső védőburkolatot rá se tettük, magyarán, mindannyiunk sátra csak kifeszítve volt, lecövekelve nem. Erre jött a homokvihar, de hol vannak a cövekek? Hát a kocsinkban, amivel sofőrünk éppen távol volt. Mit lehet ilyenkor tenni? Sátrat becipzárazni, kövekkel lehorgonyozni, mi meg bemenekültünk a kemping légkondicionált bárjába. (Amikor aztán a villany is elment és már ott is fuldokoltunk, ki a szabadba, szélárnyékba.) Nem akarom cifrázni, de utólag mindegyikünk több kiló (!) homokot lapátolt ki a sátrából, ugyanis az ablakul szolgáló hálókon simán áthatolt a liszt finomságú vörös homok. Amúgy pont ezt a kempinget pár évvel korábban szinte egyik percről a másikra valóságos árvíz öntötte el egy hirtelen leszakadt óriási eső nyomán, úgyhogy a lakókat azonnal evakuálni kellett. A namíbiai kempingekről egyébként csak jókat mondhatok. Valamennyi külföldi (értsd: nem fekete-afrikai) tulajdonú, csodás pázsittal, árnyat adó fákkal, bárral, nem egy helyen úszómedencével.
Izland, vagy az arktikus Spitzbergák hallatán alighanem azt gondolják, ott aztán befagy az ember feneke, és illik legalább kisebb fokú fagyási sérüléseket szerezni. (Megjegyzem, a fenekünk a Spitzbergákon majdnem tényleg befagyott. Nem lévén illemhely, a hatalmas gleccserek szomszédságában is szabadtéri műsort adtunk elő. Eszembe jutott a Talpuk alatt fütyül a szél filmcím. Nos, nekünk nem a talpunk alatt fütyült…) Szóval, Izland időjárása, bár nyáron is igen változékony, legfőképpen szeles, de enyhe. Ebben az országban elvileg bárhol lehet sátrazni, gyakorlatilag azonban igen nehéz. A földek ugyanis mind magántulajdonban vannak, legyen az kopár lávamező vagy partvidéki vizenyős terület, s a jó izlandiak minden földterületet drótkerítéssel fognak körül. Ballag az ember az országúton, sátorhelyet keres, ám hiába hívogatja a kellemes zöld pázsit, ha az „belül” van. A drótkerítés szent és sérthetetlen, kivéve, ha az ember engedélyt kér a tulajdonostól. De hát hol van itt a tulajdonos, távol mindentől? A végén örülhetünk, ha találunk egy zsebkendőnyi foltot, ahol sátrunkat felállíthatjuk. Hét éjszakát csináltam végig így zsinórban. Mosdás a közeli patakban, ivóvíz ugyanonnan. Szerencsére Izlandon mindig, mindenhol akad a közelben valamiféle patak.
Egyik éjszakázó helyem Izlandon
Egészen más a helyzet a Spitzbergákon. Sátrainkat a német utazási iroda adta, hatalmas, kúpos „cirkuszsátrakat”, melynek felállításához minimum négy, erős szélben hat ember szükséges. Tudni érdemes, hogy itt, az északi szélesség 78. foka környékén, csupán 1300 kilométerre az Északi-sarktól tundraéghajlat uralkodik, melynek egyik fő sajátsága az örökké fagyott talaj. Ez, persze, így nem egészen igaz, mert éppen hogy a talaj, a legfelső kb. egy méter az, ami nem állandóan fagyott (hanem az alatta levő kőzetek, de azok úgy 100–150 méter mélységig). A talaj a nyári 2–6 fokos hőségben fölenged, ennélfogva a cövekek szinte semmit sem tartanak a sárban, vagy csak püföljük őket veszettül, de minduntalan hatalmas kövekbe ütközünk. Jó esetben a sátornak műanyag padlója is van, kevésbé jó esetben az izolirmatracokkal egyenest a rénszarvasürülékkel bőséggel meghintett tundratalajra „ágyaztunk”.
Egyik táborunk a Spitzbergákon
Alaszkában a hideg zavart a legkevésbé. Annál inkább a szúnyogok (meg kissé a nyáron arrafelé szokásos örök világosság). Külső szemlélő számára igencsak különös látványt nyújthattunk (óriási hancúrt sejtvén odabenn), sátram meg én, elalvás előtt ugyanis addig ütöttem-vertem belülről a sátorlapot, amíg az összes zümmögő szörnyeteget ki nem lapítottam. Kamcsatkai szúnyogkalandjaimról majd később. Peruban nemzetközi csoportunk ugyancsak sátorban, néhol vadkempingben töltötte az éjszakák egy részét. A legelső alkalommal a Titicaca-tónál egy inka kori műemlék, Sillustani közelében, 3800 méter körüli magasságban egy futballpálya talaján készültünk nyugovóra térni, s vezetőnk épp a sátorállítás módszertanát magyarázta, amikor éktelen istennyilák kíséretében kitört a vihar. Ilyenkor, mint köztudott, nem szerencsés méteres fémrudakkal a kezünkben ügyködni. Időlegesen túrakocsinkba menekültünk, ám a villámok fogytával csak-csak el kellett helyezkednünk lakjainkban. A szakadó eső utóbb átment havazásba, s reggelre a hó kemény kéreggé fagyva, ropogva fogadta első lépteinket.
Peru, ahol egyszer fagyos-havas reggelre ébredtünk
Akad aztán olyan eset, hogy még félig-meddig a szabadban is gutaütő hőség zavarja az utazó álmát. Két alkalommal is vadkempingeztünk Maliban, a Niger folyó partján, az isten háta mögött, ahol csupán egy-két csontszegény falvacska lapult a sötétben, merthogy lakói villanyt még soha életükben nem láttak. Egy szál gatyában fetrengtem a matracon egész éjszaka a csupa háló sátorban, s csak úgy szakadt rólam a verejték. És ez még semmi egy másik nyugat-afrikai utazásomhoz képest. 2009-ben szintén nemzetközi csoporttal jártam Togo, Benin és Burkina Faso kies tájait és az út egy részén sátraztunk. Konkrétan vadkempingeztünk, ott, ahol ránk jött az este. Túravezetőnk helyismeretének köszönhetően ezek azért mégis valamilyen, viszonylag civilizáció-közeli helyre estek, mondjuk, falusi iskola udvarára, vagy focipálya gyér gyepére. Napközben 35 fokos nedves, párás pokol, éjszaka mondjuk 28 fokos. Ott főttünk saját levünkben öt éjszakán át zsinórban, ráadásul nemhogy tusolásra, de még szerény mosdásra sem volt lehetőségünk. Hanem egy alkalommal vezetőnk, Noah, kiváló ismeretségei révén, egészen különleges helyen üthettük fel sátrainkat. A gurunsi népcsoport földjén jártunk, Burkina Faso-ban. Ez az etnikum erődszerű lakóépítményeiről is ismert. Hosszú utat tettünk meg aznap, este tíz körül érkeztünk Noah ismerősének otthonához, és minthogy villany nem volt, szó szerint csak halvány fogalmaink lehettek arról, hol is járunk. Átlépve egy alacsony kőfalat, tömény trágyaszag ütöttem meg az orromat és nem véletlenül. Az udvarban, ha szabad így neveznem, tehenek tucatjai hevertek békésen, egy fal tövében meg egy asszony szundikált, félig-meddig a ganéjban. Az odáig még világos volt, hogy a háznép fiatal férfitagjai felhurcolták csomagjainkat a lapos háztetőkre és zseblámpák pisla fényei mellett összetákoltuk sátrainkat, de hogy valójában hol voltunk, csak reggel derült ki. Az alvás ezúttal is hézagosan sikerült, mert a vályogépítmény-komplexum lapos teteje úgy lökte ki a hőt, mint a kemence. Hajnali hat körül arra ocsúdtam, hogy az építményekkel körülvett udvarról éppen hajtják ki legelni a teheneket. Amint körülnéztem, szürreális látvány tárult elém. Az egyes épületblokkok tetején ott púposodtak társaim sátrai, alattam úgy öt-hat méterrel meg Fekete-Afrika terült el a legteljesebb valójában. S hogy nem féltem-e, hogy beszakad alattunk a födém? Nos, nem, jól megépítették.
Sátrazás a háztetőn (Burkina Faso)
Időnként egészen extrém helyekre veti a sors a vadkempingezőt. Albániában például aludtunk botanikus kert szomszédságában, olajfaligetben, sőt két alkalommal futballpálya gyepén is. Aránylag kevesen büszkélkedhetnek azzal, hogy vulkán kráterében éjszakáztak. A Kanári-szigetek egyikén, La Palmán (nem tévesztendő össze Las Palmas városával!) egyszer Fuencaliente városka közelében ért az este. Csak nem fogok húsz-egynéhány dollárért fogadóba menni, ha már velem a sátor. Kiballagtam a közeli San Antonio-vulkánhoz. Csupán két fontos apróságot felejtettem otthon. Zseblámpát és meleg pulóvert. Hideg ugyan nem volt, ám semmit sem láttam. A vulkán oldalában botorkálva rábukkantam egy jókora mélyedésre és jobb híján kövekkel cövekeltem le a tomboló szélben önálló röppályára állni készülő sátrat. Csak reggel derült ki, hogy valójában egy parazitakráterben aludtam. Semmi vész, úgy 400 éve működött utoljára.
Sátram La Palma szigetén – egy vulkánkráter oldalában
Nem így az állandóan tevékenykedő Stromboli, Szicíliától kissé északra. Ha valaki biztosra akar menni a pazar látvány végett, caplasson fel délután a 900 méter magas tetőre (manapság ezt már csak vezetővel teheti meg!) és egyenest belebámulhat a kráterek izzó lávaszemeibe, élvezheti a 20–25 percenként bekövetkező kitöréseket. Illetve, ez sem biztos. Több ismerősömtől hallottam, hogy esett, fújt, köd, felhő volt, semmit se láttak. Engem viszont langymeleg éjszakával örvendeztetett meg Vulcanus. Egy szál pólóban, fejemet egy lávarögön nyugtatva élveztem a tűzijátékot hajnalig. Egy hunyást sem aludtam, de nem is akartam, nem azért mentem föl.
Folytatva a különleges alvóhelyeket, nem hallgathatom el, hogy aludtam már zárdában is. Názáretben, szemben az Angyali Üdvözlet Bazilikával áll egy kolostor, mely – nyilván elsődlegesen a zarándokok miatt – a falain belül valamiféle youth hostelt is működtet. Az ügyeletes recepciós egy angol nemzetiségű apáca volt, ő vette át a fizetséget, de azt is láttuk, hogy miközben mi és mások, életerős, fiatal férfiak költöztünk be a hatalmas közös hálóterembe, fiatal apácák suhantak át a zárda udvarán. A szintén izraeli Akko városában az egykori kormányzó palotáját alakították át youth hostellé. Nepálban, Katmanduban viszont még följebb léptem. Valamelyik hajdani király valamelyik hajdani palotáját alakították át elegáns hotellé, ott laktam, a Shankerben, négy éjszakát. Érdekes viszont, hogy az eredeti, magas helyiségeket túlzottam helypazarlónak találták, mert a szobákat megfelezték. Nemcsak fallal, hanem mennyezettel is. Ennek az lett a következménye, hogy nekem jutott az ablak felső része, az alattam lakónak meg az alsó.
A katmandui Shanker Hotel kívülről...
... és a félbevágott szobám, ugyanott
Második egyiptomi utam éppen a 2011-es forradalom decemberi fázisára esett, amikor jószerével a kutya se utazott az országba. Siwa oázisvárosban a legjobb hotelben foglalt nekünk helyet a helyi utazási iroda. Igazából este, amikor kigyúltak a fények, akkor jöttünk rá, hogy barátommal ketten vagyunk az egész, kb. 80 szobás szállodában, tudniillik másutt egyáltalán nem gyúltak ki a fények. Ilyen se történt még velem.
Nem is maga a hely, hanem a légkör volt egészen különleges némelyik etiópiai vadkempingünk során. Túravezetőnk kinézett az út mentén egy bizalomgerjesztőnek látszó kis lapályt, aztán adj neki. Egyik alkalommal például egy pompás tó partján vertünk tanyát, mely üdülőhelyként szolgált egykoron fontos elvtársak számára azokban az időkben, amikor még Etiópiában is szocializmusfélével kísérleteztek. A bungalók távolról egészen bíztatónak tűntek, ám kiderült, félig szétverték-szétszedték őket, a látványból ítélve sok környékbeli odajárt kis- és nagydolgozni. Maradt a megmaradt pázsit. Az etiópiai vadkempingezéshez azonban még valami elengedhetetlenül hozzátartozik. A polgárháborús időkből igen sok kézifegyver maradt a nép egyszerű gyermekeinek kezén, s ma valamiféle státuszszimbólumnak számít, ha valaki az amúgy elmaradhatatlan pásztorbot helyett kalasnyikovval a vállán lófrál. Mármost, mindez úgy jön a mi vadkempingjeinkhez, hogy még meg se melegedtünk valahol, máris megjelent egy-két géppisztolyos parasztember, mondván, ők felügyelik éjszakai nyugalmunkat. Erre vezetőink – bőséges tapasztalatok birtokában – némi készpénz és vacsora prezentálása mellett mindig rá is álltak. A jóemberek aztán tüzet raktak és amellett ücsörögve, egész éjszaka halkan motyorászva teljesítették kötelességüket. Egyik reggel társaim e kérdéssel fogadtak: hallottad? Mit? Az éjjel durrantott egyet az öreg. Ja, nem, mindig füldugóval alszom.
Egészen különleges élmény Afrika híres nemzeti parkjaiban, állatok közelségében sátrazni. A kenyai Nakuru-tónál például a helyi páviánok társaságát élveztük. Szakácsunk eleve csúzlival felszerelkezve érkezett, vacsorakészítés közben ez elengedhetetlen. Az elalvást némileg nehezítette, hogy a páviánok, míg el nem fáradtak, üvöltözve-ricsajozva dorbézoltak a sátraink fölé hajló fák lombkoronájában. A Serengetiben, ahol csak úgy nyüzsögnek a kis- és nagyvadak, ugyancsak sátraztunk, elvileg hivatalos kempingben, aminek infrastruktúráját mindössze egy árnyékszék jelentette. Az viszont úgy ötven méterre állt a sátraktól, úgyhogy egyetlen útitársról sem tudok, aki este elmerészkedett volna odáig. Nem tudhattuk, nem ólálkodik-e valami oroszlánféle arrafelé. Föltehetően nem ólálkodott, reggelinél viszont egy szemtelen pávián elcsórta a kávéhoz kikészített kekszemet.
Hawaiin gyakorlatilag bárhol, ingyen lehetett sátrazni, amikor 1990-ben ott jártam. Azaz nem mindenhol és nem is egészen ingyen. Erre valók az ún. állami és megyei parkok. Ezek nem valami városi zöldterületek, hanem szép környezetben fekvő sátorhelyek, melyek elsősorban abban különböznek a valódi kempingektől, hogy nincs állandó helyi kezelőszemélyzetük, van viszont mellékhelyiség, zuhanyozó. Jelképes egy dollárt kellett fizetni a használatukért az erre illetékes hivatalokban. A baj csupán az volt, hogy bármily kicsinyek is az egyes szigetek „fővárosai”, e hivatalok – mármint a megyeiek és az államiak – még véletlenül sem egy helyen székelnek, hanem a lehető legtávolabb egymástól, arról nem is szólva, hogy az engedély csak adott napra szól. Mármost honnan a fenéből tudjam több napra előre, hogy mikor és hol sötétedik rám. Pedig a felügyelő ott botorkált minden este zseblámpájával és kérte az engedélyt. Akkor sincs katasztrófa, ha nincs, vagy épp máshová, más időpontra szól, valahogy csak kidumáljuk magunkat.
Amúgy nincs nekem semmi bajom a sátorbéli alvással, annál több a fölállításával és szétszedésével. A világon már annyiféle sátortípust kiagyaltak, de elég ritkán találkoztam olyannal, amit egyedül, pillanatok alatt össze lehetett volna állítani. Ugandában például a túraszervező iroda valami tízkilós monstrumokban altatott bennünket, melynek felállításához két személy elengedhetetlen. Ráadásul a sátorponyva cudar vastag volt, a rengeteg esőtől megszívta magát és minthogy szinte mindennap esett, képtelen volt kiszáradni. Ettől büdös és dohos, valamint még nehezebb lett, a vasak rozsdásak, egyszóval egész úton arra gondoltam, hogy a végén bosszúból felgyújtom és rituálisan körbetáncolom. Persze, úgyse égett volna el, úgyhogy még sokan fognak benne szenvedni. A leggyűlöletesebb dolog azonban a sátrazásban a reggelenkénti összehajtása. Minden típusnak megvan a saját összehajtogatási technikája, hogy aztán a tokjába vagy zsákjába beleférjen, de ez elég ritkán sikerül. A legundorítóbb a feltekerés. A sátor műanyag aljzata mindig megfog némi párát az éjszaka során, ennélfogva nedves lesz, és amint gurigába hajtogatjuk, úgy szedi föl a kavicsot, homokot, sarat, levelet, fenyőtűt stb., mint sütemény a kókuszreszeléket vagy a darált diót. És ezt, miközben a legszorosabbra igyekszünk tekerni, mind le is kell róla kotorni.
Aztán egyszer nálam is betelt a pohár. 2012 februárjában egy Dél-Afrikát, Mozambikot és Szváziföldet érintő 12 napos úton vettem részt és a 11 éjszakából hetet zsinórban sátorban aludtunk. Az ötödik után besokalltam. Szváziföldön egy nagyszerű vadasparkban töltöttünk két éjszakát. Már a bejáratnál feltűnt egy csomó, szépen körbeépített, méhkasszerű, kerek alaprajzú bungaló, amúgy az őslakók stílusában, de persze kényelmes ággyal, fürdőszobával. Úgy döntöttem, ott és akkor egyszer és mindenkorra befejezem a sátrazást és éjszakánként 40 dollárért kibéreltem egyet. A 15 fős csoportból egyedül. Mire bevackolódtam, látom ám, hogy megjelenik az enyém mellettiben egyik utastárs, aztán még kettő. Én mondom, megérte.
Ezt sátrat utáltam a legjobban (Uganda)
Bungalóm Szváziföldön
Egyszer – majdnem – aludtam függőágyban is. Venezuelában, mint minden karibi országban, igen népszerű, az indiánok például az ágy fogalmát nem is ismerik, ők a függőágyban nemzik gyermekeiket, ott szülik meg, abban hálnak, halnak. Nem mondom, heverésztem már magam is ilyen alkalmatosságban, sziesztázni, ringatózni egész jó. De hogy aludni? Úgy négy-ötórás motorcsónakútra a civilizációtól zuhan alá a földkerekség legmagasabb vízesése, az Angel. Világos, hogy oda nemhogy szállodát nem építettek, hanem még sátorfélét sem visznek. A folyóparton cölöpök álltak, azon tető, ez volt a „ház”. No és ott lógott alatta vagy harminc függőágy. Tüstént kipróbáltam. Rettenetes volt. Azt mondják, kissé átlósan kell belefeküdni, akkor egész jó. Úgy is borzalmas volt, én tudniillik nem tudok hanyatt fekve aludni, csak lapjával. Még szerencse, hogy aljzatként puha, vastag homok szolgált, mire én függőágyamat, mely nem a lyukacsos, hanem a szövetből készült változat volt, leengedtem a talajra. Úgyhogy nem függőágyban, hanem függőágyon háltam. Merem állítani, én aludtam a legjobban azon az éjszakán. Brazíliában, a Gran Sabana mocsárvidékén egy ökoturizmusra is berendezkedett birtokon töltöttünk két éjszakát valami hatalmas hodályban, és persze, hogy abban is függőágyak lógtak. Meg se kíséreltem aludni benne, inkább leengedtem ott is, ezúttal a betonaljzatra.
Nézzünk ezek után a „szilárd” építményeket. 1987-ben, amikor még igen kevés magyar járt a Kanári-szigeteken, elvetődtem Gran Canariára, annak is egyik divatos nyaralóhelyére, pontosabban, annak perifériájára. A sátrat a köves talajon képtelen voltam felállítani, s miközben kísérleteztem, egyik szomszéd odaszólt: miért nem bérelsz szobát? Nos, ez történt. Ott állt egy sok rekeszre osztott hosszú beton ól, azokban voltak a „szobák”. Az enyém egyetlen berendezési tárgya egy két fal közé kifeszített madzag volt, amit nyilván valami előttem ott lakó hagyott hátra. Parányi ablakán vasrács, fa ajtaját viszont legalább le lehetett lakatolni. Ahogy ott ücsörgök, érkezik a szobaszomszédom. Magas, sovány, harmincas nő, félmeztelenül (felül semmi), egy kiskutyával, és frissen mosott ruhával megpakolt lavórral. Agua caliente? – kérdem szerény spanyoltudásommal, meleg víz reményében, de csak mosolyogva rázta a fejét, jelezvén, hogyan is képzelem. Aztán beláttam az odújába, ahol meglepetésemre, kb. 4 négyzetméteren, még némi bútorféléje és cserepes virága is volt. Kötve hiszem, hogy éppen nyaralt, valószínűbb, hogy talán hónapok óta ott élt.
"Szobám" Gran Canarián
Csaknem ugyanilyen beton ólakat kínáltak szállásul a vékonypénzű hátizsákosoknak 1989-ben az egyiptomi Dahabban, a Sínai-félszigeten. Ott legalább volt egy koszos szőnyeg és ellenpontként nem zavart flancos hotelek látványa. Azóta, amint hallottam, Dahab alaposan feltört, alighanem a betonkalitkák is eltűntek.
Igen romantikusnak tűnhet cölöpházban hálni – és csakugyan az. A híres thaiföldi Phang Nga-öbölben van egy kis sziget (egyébként rengeteg van), ahol úgynevezett tengeri cigányok élnek, legalábbis így szokták angolból fordítani a „sea gypsies”-t. Természetesen nem cigányok, hanem, mondjuk így, a tenger vándorai, akik már nem is nagyon vándorolnak. Muzulmán vallású malájok, a hatalmas, meredek falú mészkőszirtek tövében élnek cölöpökre épített házaikban, kunyhókban, kinek mi tetszik, a Ko Panyi nevű faluban. Csupán a temetőnek szorítottak némi helyet a tenyérnyi szárazföldön. Útikönyvem azt írta, ha Phang Nga városkából csónaktúrára megyünk az öbölbe, érdemes Ko Panyi másodállású postamesterének túrájához csatlakozni, mert a szigeten van egy vendégháza, ahol meg is lehet szállni. Valami nyolcan vettünk részt a túrán, s nem is értem, miért én voltam az egyetlen, aki a szállást is igénybe vette. A faluról még írok, a szállásról legyen elég annyi, hogy tiszta, ám kissé nyirkos ágynemű várt, az ablakot kitámasztható bádoglemez takarta, és amikor nyugovóra tértem, alattam pár méterrel a sekély Andaman-tenger hullámai játszottak altatódalt.
Cölöpházban még kétszer aludtam. Burmában, az Inle-tavon és környékén igen sokan laknak ilyen tákolmányokban, mi sem természetesebb tehát, hogy az élelmes vállalkozók sem a parton, hanem a vízen építettek bambuszból ácsolt, cölöpökön álló bungalóhotelt, ahol a vendég, ha nem is luxusban, de igen jó körülmények között éjszakázhat. Kissé alacsonyabb volt a komfortfokozat Nyugat-Afrikában, Beninben a Nokwe-tó meglehetősen nagy vízi városában, Ganviében, ahol egyébként a helybeliek is hasonló házakban laknak.
A nemzetközi ifjúsági szállók, vagyis a youth hostelek a legolcsóbbak, minden fejlettebb országában megtalálhatók. Ötletét egy Richard Schirrman nevezetű német tanárember vetette fel 1908-ban, mivel gyakran vitte diákjait természetközeli kirándulásokra, és ott nemigen volt hol megszállniuk. A hosteleket összefoglaló szervezet immár csaknem 90 tagországot számlál, a szállók száma közel jár az ötezerhez. Közös fürdőszobák, hálótermek, négy-nyolc-tizenkét stb. (gyakran emeletes) ágyasak, nem ritkán koedukáltak. Bárki igénybe veheti, sőt ha van youth hostel-kártyája, többnyire kicsit olcsóbban is az amúgy sem eget rengető áraknál. Tapasztalatom szerint úgy 8–10 dollár a minimum, de aludtam már 50 fős hodályban az ausztráliai Ayers Rocknál 25 dollárért is. Muszáj volt, a kinti hőség – légyhadakkal megspékelve – elviselhetetlen. A hostelek ma már csak nevükben ifjúságiak. Az arizonai Flagstaffben némi meglepetésemre egy hetven körüli öregúr volt az egyik szobatársam, ami megnyugvással töltött el. Akkor épp harminc táján jártam és reménykedtem, ha megvénülök, engem is befogadnak. Megjegyzem, jó ideje nem próbáltam, tudniillik nem kifejezett öröm néhány büdös zoknijú, horkoló, esetleg részeg pasassal egy fedél alatt. Nem is beszélve arról, ha iskoláscsapat lepi el a hostelt. A konyhákban akad mindenféle edény, eszcájg, előző lakók által otthagyott fűszer, olaj, több helyen találunk hűtőt is, úgyhogy lehet főzni. Talán egyszer, ha próbáltam (pedig tudok!), de őszintén szólva néha fölfordult a gyomrom a lakótársak iszonyatos szagú és küllemű kotyvalékaitól.
Akadnak aztán érdekes esetek. Említettem, hogy több hostel hálóhelyiségei „koedukáltak”. Dublinban vagy huszonöten osztoztunk egy helyiségen, fiúk, lányok vegyesen. Élénken emlékszem arra az új-zélandi Aucklandben töltött estére, amikor épphogy bevackolódtam az egyelőre még üres szobába, beállított egy japán lány. Rémülten tekintett körbe, ellenőrizte a szobaszámot, mire konstatálta, hogy bizony jó helyen jár. Életében nem volt még része hasonló „élményben”. Elmagyaráztam neki, ez a világ sok youth hosteljében így szokás. Már éppen kezdett feloldódni, amikor egymás után beállított még két krapek. Biztos, ami biztos, a lány ruhában aludt.
A youth hostelek házirendje meglehetősen változatos. Néhol egészen lazán kezelik a népet, máshol nem lehet se dohányozni, se alkoholt fogyasztani. Egyes helyeken a cipőt már a bejárat előtt le kell venni, emitt van „záróra”, amott nincs, megesik, hogy napközben az egész hostelt lezárják. Előfordul, hogy a lakókat kisebb-nagyobb házimunkával is megbízzák, pl. takarítással, kukaürítéssel, mosogatással. 1990-ben Honoluluban például ötven centet kerestem azzal, hogy fölmostam a folyosót. Nos, ez volt az a hely, mait 19 évvel később viszontláttam, a szomszédos Waikiki Prince Hotelből.
Felvetődhet a kérdés, ahol ennyiféle ember összejön, biztonságban tudhatjuk-e javainkat. Engem valahogy mindig megkímélt a sors, de tanúja voltam, amikor Brüsszelben egyik fekete-afrikai fiú reggel arra ébredt, hogy pénzét és repülőjegyét tartalmazó kis táskájától az éj leple alatt megszabadították, konkrétan, valamivel kivágták a hálózsákját, melyben a táskáját elrejtette. A tolvaj nyilván biztosra ment. Ráadásul abban a kb. 16 ágyas szobában, melyben én is aludtam. Kiszállt a rendőrség, kikérdeztek mindenkit, aztán úgy félóra múltán egy szemétládában megtalálták a táskát. A repülőjegy és az útlevél megkerült, a pénz nem. Egyes youth hostelek saját tárgyaikat óvják a vendégektől. Az arizonai Santa Fe-ben például kis könyvtár is a lakók rendelkezésére állott, térképekkel, útikönyvekkel. Biztos, ami biztos, a tulajdonos minden könyv lap felőli gerincére vastag filccel a következőt írta: „Ezt a könyvet a Santa Fe-i youth hostelből lopták”. Az ausztráliai Alice Springs ifjúsági szállójában a takarót egyenesen hozzáláncolták a vaságyhoz. Uramisten, ezek szerint még azt is lopták…
Youth Hostel Santa Fe-ben
S ha már itt tartunk érdemes megemlékezni a hotelszarkákról is. Nem mondom, a kis szappanokat, samponokat zokszó nélkül elhozom, hiszen azok az enyémek, ám a szállodaszemélyzet a megmondhatója, hogy sokan – még a luxushotelekből is – elvisznek szinte mindent, ami mozdítható. Borneón, Kota Kinabalu városának egyik szállodájában a következő feliratot láttam az ajtóra szögezve: „Kedves vendégeink, a szobában levő valamennyi tárgy megvásárolható. Kérjük, érdeklődjön a recepciónál!” (Mellette árlista, törölközőtől a hamutartón át a kisasztalig.) Réunion szigetén egyik szállodában a tévé távirányítóját csak akkor adták oda, ha cserében a portán hagyom az útlevelemet. Tényleg nem értem, talán azt gondolták, elviszem? Szintén Borneón egyik kis szállodám portáján láttam a következő feliratot (angolul): „Duriant behozni tilos”. Akkor már tudtam, mi az a durian, s azt is, miért ódzkodnak tőle. Erről majd később.
Természetesen nem mehetünk el szó nélkül a hajdani Szovjetunió szállodái mellett sem. Aki járt a nagy testvér országában hotelben, tudja, hogy minden emeleten ült egy – többnyire igen méretes, érdes modorú – nőszemély, őt hívták oroszul gyezsurnajának, vagyis ügyeletesnek. Feladatkörébe tartozott, hogy kiadja, illetve az átmenetileg távozó vendégtől átvegye a kulcsot, mely, ki tudja, miért, nem maradhatott nálunk. Felírta továbbá, kihez mikor miféle látogató érkezett és mikor távozott. (Mert nehogy már ne távozzon.) Sok év után visszatértem az immár Oroszországgá zsugorodott birodalomba, nevezetesen a kamcsatkai Petropavlovszkba, és nem hiszik el, mit láttam. A folyosóügyeletes intézménye ott még mindig tartja magát. A kulcsot a többnyire már idegen nyelvet is beszélő recepciós adja ki, a házisárkány immár nem ír föl a vendégről és látogatójáról semmit, úgyhogy fogalmam sincs, mi lehet a funkciója. Mindettől eltekintve ott ülnek kis asztaluknál, papírhalmazok és füzetek fölé görnyedve megpróbálják a roppant felelősségteljes és nélkülözhetetlen munka látszatát kelteni.
Gyakran előfordul, hogy a szállóvendéget érdekes meglepetések érik, hogy tudniillik nem tudjuk, mi mire való. Említettem már a villanykapcsolókat. Malajziában, Melakában történt, hogy késő éjszaka érkezvén, szobaajtómat kinyitván először nem találtam a villanykapcsolót. Mikor végre a falon tapogatózva ráleltem, hiába kapcsolgattam, fény nem támadt. Lemegyek a portára, mondom, nincs villany. Feljön velem a recepciós, fogja a műanyag kulcstartó lapocskát, belehelyezi egy a falon levő kis tokba, s kigyúl a villany. Ha meg kihúzzuk, elalszik. Energiatakarékosság. Addig még nem találkoztam ezzel a hotelekben már igen gyakori eljárással, és pont oda kellett utaznom, hogy ezt is megtudjam. Szintén Malajziában egy kisvárosi szállodában figyeltem föl először a mennyezetre festett zöld nyílra. Ez meg mi az ördög lehet? Tán a menekülési útvonal tűz esetére? Hát nem. Muzulmánok számára ez jelzi Mekka irányát, ima esetére. Azóta láttam ilyet több muzulmán ország szállodájában, így Jemenben, vagy Líbiában is.
Az új-zélandi és ausztráliai ifjúsági szállókra még ki kell térnem. Azt hiszem, ezek a legjobbak és legolcsóbbak szerte a világon. Backpacker Hoteleknek, azaz hátizsákos szállóknak nevezik őket. Ha úgy kívánjuk, kijönnek elénk repülőtérre, buszpályaudvarra kocsival, segítenek további programjaink szervezésében. Sőt, ha egy városban nincs ilyen intézmény, olcsóbb szállodák is fenntartanak egy-egy szobát a csóróknak, mondjuk az eredeti ár egyharmadáért. A komfortfokozat, persze, itt is változó. Az új-zélandi Rotoruában, melyben hemzsegnek a termálforrások, kis hotelemnek saját, forró vizes medencéje volt. Az ausztráliai Port Augustában beleszaladtam egy háromnapos buszsofőr-sztrájkba. Kisváros, a hátizsákos-szállót az egyetlen hotellel kombinálták úgy, hogy kb. 10 dollárért fenntartottak egy háromágyas szobát a magunkfajtának is. Ott dekkoltam egyedül (ha busz nem jön-megy, akkor hátizsákos se nagyon), a légkondicionált, tévés szobában, a normál árnak kb. a harmadáért.
Az egyéb szállásválaszték, melyhez szerencsém volt, meglehetősen vegyes, színvonalban, árban egyaránt. Hongkongban ugyan Kowloon városrész főutcáján laktam, de 22 
dollárt kellett fizetnem egy kb. öt négyzetméteres lyukért, igaz, abba belefért egy zuhanyzófülke, tévé, ágy, asztalka is, ráadásul légkondicionálással. Hogy milyen volt a kilátás, az leírhatatlan. Inkább megmutatom fényképen. Szingapúrban még ennél is rosszabbul jártam, 20 helyi dollárért; ottani „szobámban” gyakorlatilag csak az ágy fért el meg a ventilátor, levegőt is csupán az ajtó fölötti tíz centis résen kaptam, megspékelve a közeli indiai konyha tömény curryszagával. Ráadásul utálom a curryt.
Kilátás hongkongi szobám ablakából (de legalább volt ablak)
Legkellemesebb környezetű szállásaim többnyire latin országokhoz fűződnek. A szoba olyan, amilyen, de a rengeteg növénnyel díszített hűs belső udvarok, a patiók rendkívül nyugalmas és szép helyek, legyenek akár Mexikóban, Brazíliában, vagy Spanyolországban.
Ázsiai országokban többnyire igen könnyű olcsó és elfogadható szállást találni. Kínában néha az egykori szovjet hotelekből ismerős folyosóügyeletes hölgyek okoztak gondot. Ott ugyanis az a szokás, hogy a vendég nem kapja meg a kulcsot, hanem a nőnemű sárkány őrzi, kívülről csakis ő nyithatja az ajtót. Mármost, ha nincs mellékhelyiség a szobánkban vagy bármi egyéb dolgunk akad odakinn, visszatéréskor meg kell kérnünk a sárkányt, hogy szíveskedjék kinyitni. Meg kell, hogy mondjam, az arcukra volt írva, nagyon rühellték.
Nem ritka, hogy szállásunkat különféle állatkákkal kell megosztanunk. Egyik Fülöp-szigeteki szobámba az ablakot borító szúnyogháló ellenére csak úgy özönlöttek be a parányi hangyák. Thaiföldön, Indiában vagy Andalúziában a tapadókorongos talpacskáikkal a plafonon sétálgató, vagy éppen hosszú percekig mozdulatlanul rovarokra vadászó gyíkokkal, gekkókkal kellett együtt aludnom. A thaiföldi Lopburi városközpontját valósággal ellepik az egyik szentély körül állomásozó majmok. Az még hagyján, hogy a környékbeli árusokat rendszeresen megpróbálják meglopni, de reggel arra ébredtem, hogy egyik kis mihaszna az ablaktáblámon dörömböl. A csótány külön kategória. Manilában, legelső éjszakámon arra ocsúdtam, hogy valami átvonul a karomon. Felkattintom a villanyt: ott vágtatott a padlón maga a csótánykirály. Ekkora példánnyal, pedig Ázsia-szerte elég sokat láttam különféle szobákban, még sosem találkoztam. Egérhez, patkányhoz még nem volt szerencsém, legalábbis szobában nem. Az indonéziai Yogjakartában azonban kis szállodánk kertjén esténként jól fejlett egyedekből álló patkánycsapatok vágtáztak végig. Kaliforniában egyik ismerősömmel motelszobát vettünk ki az út mentén. Még ki se pakoltunk, amikor elemi erővel rákezdett egy tücsök. Igen, benn a szobában. Rejtekhelyét nem sikerült felfedeznünk, de legalább kaptunk másik szobát. Albániában egyszer tücsöklyuk fölé vertem föl a sátramat, s a dög jó darabig nem hagyott aludni.
Madagaszkáron a nevezetes Berenty Vadrezervátumban bungalókban szálltunk meg. Ebédidő táján érkeztünk, és mivel odabenn (is) pokoli meleg volt, szobatársammal egyetértésben nyitva hagytuk az ablakokat, úgy mentünk enni. Jövünk vissza, hát mit látunk! A terület őslakóinak, a gyűrűsfarkú makiknak szép számú csapata ücsörög az előtér árnyékában meg az ablakpárkányon. Miután elzavartuk őket (túl messzire nem sikerült), szemrevételeztük a szobát, valahogy úgy, ahogy a hét törpe, mit sem sejtve Hófehérke időközben tett látogatásáról. Ki evett az ebédkémből, ki szart bele az ágyikómba stb. Nos, a hátizsákom ugyan nem volt bekapcsolva, de a száját bekötve hagytam. Most nyitva volt és az útközben vett néhány banánt a mihaszna makik onnan szépen kirámolták és nyilván jóízűen elfogyasztották. Biztos, ami biztos, a helyiség sarkában még néhány ürülékkupacot is elhelyeztek.
Néha más természeti elem szól bele az utazó nyugalmába. Venezuelában például egyik karibi parti szállásunk pont a strand mellett állt, s dagálykor a fövenyen átszivárgó tengervíz rendszeresen elöntötte a legalsó szinten levő szobánkat. A víztelenítésre szolgáló szivattyú rendszeresen bedöglött, így néha, az ágyról lelépve, egyenest bokáig vízbe léptünk. A tulajdonos egyébként betoncölöpökre építette a kis hoteljét, de volt esze; a saját lakrészét a felső szinten alakította ki. Ω
