„Ne higgy el mindent az újságoknak; többet megtudsz, ha magad nézed meg, mi van” (Winston Groom)
(folytatás) Ha már az előzőekben kissé belecsaptunk a politikába meg a 2011-es „arab tavaszba”, elmondom, miket láttam alig pár éve azokban az országokban, ahol nem sokkal látogatásom után a nép jó része a pokolba kívánta a vezetőit, sőt fegyverrel harcol(t) ellenük. Tunéziában, ahol 1995-ben jártam, lépten-nyomon látható volt az 1987-től 2011-es elzavarásáig regnáló Ben Ali elnök fényképe. Kétszer is módosították az alkotmányt, hogy ő és velejéig korrupt, kiterjedt famíliája uralmon maradhasson. Amikor Karthágó romjainál jártunk (amelyek mellesleg egytől egyig rómaiak), az idegenvezetőnk felhívta a figyelmet arra, hogy egy bizonyos irányba semmiképpen se fényképezzünk, mert arra van az elnök (egyik) palotája. Hasonlóképpen egyeduralkodó (e sorok írásakor még legalábbis) az Aszad-família Szíriában. Vegyék szó szerint: lépni nem lehet anélkül, hogy a jelenlegi államfő Bassár el-Aszad fényképe valahol, valamekkora méretben ne volna látható; a bazárban a véres birkafejek fölött éppúgy, mint mondjuk egy női fehérneműt árusító üzlet portálján. Apja, Hafez 1970-től 2000-ben bekövetkezett haláláig irányította az országot (mellesleg még az ő fényképe is sokhelyütt kinn van).
Ifjabb és idősebb Aszad, minden mennyiségben
Aztán hazahívták a Londonban szemorvosnak tanuló fiút, hogy vegye át az elnöki posztot. A parlament azon mód alkotmánymódosítást hajtott végre, hogy ne csak 40 éves kortól lehessen valaki elnök, hanem 34-től, aki persze nyilván bárki lehet. Nos, ez a „bárki”, a Bassár fiú történetesen még csak 34 éves volt. Igaz, hogy némileg enyhített az apja gyakorolta szigoron, de hát eleve hogy néz ki egy nem monarchikus államban, hogy családtag örökli az elnöki címet… Azon csak kissé csodálkozom, hogy egy orvos végzettségű ember jelenleg éppen halomra gyilkolja a saját népét. Azért csak kissé, mert tudjuk, hogy az orvosok is éppúgy bármire képesek, mint akármilyen más ember. Azóta mi is megtanultuk, milyen az, amikor izomból módosítanak alkotmányt és aligha kétséges, hogy még sok mindent megtanulunk abból, amit egy klasszikus nyugati demokráciában nem venne be az emberek gyomra. Igaz, mi nem is vagyunk klasszikus nyugati demokrácia és mi se vesszük be, de kénytelenek vagyunk.
Vagy itt van a világ esze, Kadhafi ezredes. 2008-as líbiai utunk során országszerte óriásplakátok hirdették, hogy immár 39 éve boldogítja az ő szeretett népét, mely természetesen ugyanolyan odaadóan viszontszereti őt. Épp hazaindulásunk napján tömegdemonstrációt szerveztek azért, hogy Kadhafi legidősebb fia ne fordítson hátat a politikának, hanem boldogítsa tovább az ő szeretett népét. Az utcák tele voltak szórólapokat, baseballsapkákat osztogató fiatalokkal, a nép vidáman, éljenezve gyülekezett Tripoliban, a zöld téren. Aztán eltelt pár év, Kadhafi fotóit először csak leszaggatták, megtaposták, elégették, őt magát meglincselték, több fiát is megölték. Szinte biztos vagyok benne, hogy ezek az emberek csakugyan elhiszik, hogy népük tényleg szereti őket. Közben pedig nem értem; a történelem már oly sokszor ismételte önmagát és a diktátorok soha, de soha nem tanulnak…
"Tüntetés" a Kadhafi-sarj maradása mellett
De vissza kicsit a médiához. Malajziai szállásaim többségében volt tévém és feltűnt, hogy a helyi adókon késő este rendszeresen lejátszottak egy klipet. Öt, különféle nemzetiségi ruhába öltözött hölgy énekelt egy erősen szentimentális, de szép dallamú dalt. Azt hittem, ez a himnusz, az volt a címe, hogy Seyahtera Malaysia. Kíváncsi voltam, miről szólhat, úgyhogy videóra vettem a képernyőről, itthon leírtam a szövegét és elküldtem a budapesti maláj külképviseletre, hogy legalább nagy vonalakban írják le angolul, hogy mi a tartalma. Kisvártatva érkezett egy díszes, címeres borítékban, fejléces papíron a válasz. A fejléc – és az aláírás – nem másra, mint magára a nagykövet úrra utalt, akitől megtudtam, hogy ez nem a himnuszuk, hanem „csak” egy hazafias dal és a címe nagyjából annyit tesz, hogy Harmonikus Malajzia. Amúgy meg szépen, végig lefordította angolra. Volt még egy követségi „ügyem”. Miután Iránból hazatértem, írtam valamelyik lapba egy cikket az utazásomról, szemernyit sem kendőzve kedvezőtlen tapasztalataimat, mint ahogy azt sem, milyen káprázatos vendégszeretetben volt részem. Eltelt pár nap, telefonon keresnek a szerkesztőségben: egy enyhe magyar akcentusú iráni diplomata a követségről. Elmondta, olvasták a cikkemet, nagyon tetszett nekik, és szívesen látnának a követségen vendégül. Elmentem, ha jól emlékszem, a kulturális attasé volt a meghívóm. Elcsevegtünk úgy egy órát, beszéltetett az élményeimről, újra megköszönte a szerinte nagyon tárgyilagos cikket és kilátásba helyezte, hogy esetleg írhatnék egy Iránról magyarul megjelentetni tervezett kiadványba. Végül is többet nem kerestek, de a meghívás jólesett.
Már a magyar tévéadás sem elképzelhetetlen távoli országokban. Azon nem lepődtem meg különösebben, hogy a jordániai Akabában a szállodában lehetett fogni a Duna TV-t, hiszen sok magyar jár oda nyaralni. Az már inkább különös, hogy a jemeni főváros, Szanaa egyik hoteljében, ahol megszálltunk, számtalan külföldi műholdas adás között szintén ott volt a Duna. Pedig arrafelé csakugyan ritkán vetődik magyar vendég.
A legérdekesebbek azok a pillanatok, amikor az utazó olyan országban tartózkodik, ahol lát-hall valami fontos helyi tudósítást. Malajziában jártam éppen, amikor egy étterem bejáratánál táblára lettem figyelmes: „Sertéshúsból készült ételeket nem szolgálunk fel”. Abban a pillanatban nem értettem a dolgot, s bár Malajzia muzulmán többségű ország, ahol a többség értelemszerűen nem eszik disznóhúst, de ez a hely egy hatalmas multikulti létesítmény volt, tele mindenféle – kínai, thai, indonéz, szingapúri stb. – étteremmel. Este aztán látom a tévében, hogy fehér klepetusba, maszkba öltözött emberek járták sorra a sertéstelepeket és valami fehér porral fújnak be mindent. Sertésvész volt, vagy mi az ördög.
Tanúja voltam egy külföldi választásnak is. Az Azori-szigetek ugyan Portugáliához tartoznak, de széleskörű autonómiát élveznek, így van saját kormányuk is, amit természetesen helyben választanak. Egy ilyen kampányt kaptam ki a fővárosban, Ponta Delgadában 1996 őszén. Valahol a külvárosban sétálgattam, amikor hatalmas hangzavar, rezesbanda kíséretében megjelent egy jól öltözött középkorú férfi a megfelelő sleppel, kiszállva a kocsiból levetette a zakóját és felgyűrte az ingujját, kezet fogott az odacsődült emberekkel, megcirógatott néhány gyerekfejet, stábja szétosztogatott egy csomó lufit, tollat (én is lenyúltam egyet), aztán integetve távozott. Két nappal később egy másik szigeten este a tévében nézem a választási műsort, hát kit látok: az „én” emberemet, amint éppen a győzelmét ünnepli. A Fülöp-szigetek egyik nagyvárosában belecsöppentem egy kampányzáró nagygyűlésbe, aztán másnap ugyanazon a gépen repültem vissza Manilába a jelölttel (kezemben a gyűlésről szóló újságtudósítással), aki viszont nem nyert. Aki meg nyert, azt később elzavarták, sőt lehet, hogy le is csukták.
Az átlag amerikait roppant kevéssé érdeklik a külvilág hírei; többnyire helyi tévéállomást néz, helyi rádióműsorokat hallgat, helyi újságot olvas. Amerikában több ezer, kis vételkörzetű kereskedelmi rádió működik, melyeknek műsorában három percnél hosszabb szöveg el nem hangzik, és az csak természetes, hogy önmagukat mint a világ, de legalábbis Amerika, vagy egészen szerényen a régió legjobb rock and roll adójaként konferálják be. Nem mellékesen mondom, hogy az 1970-es ottlétem során hallott töméntelen zene nyomán kedveltem meg a rockzenét. Különleges rádiós élményeim fűződnek Alaszkához, ahol a terepviszonyok és a gyér népesség miatt a rádióállomások hatósugara tényleg nagyon kicsi, gyakran csak egy kisvárosra terjed ki. Bizonyára sokan nézték önök közül is a „Miért éppen Alaszka?” című tévésorozatot, melynek egyik főszereplője a kisvárosi rádiós. Nos, ez a valóságban majdnem így működik. A rádió gyakran egyszemélyes, a hírek a helyi eseményekről szólnak, a reklámok a helyi szupermarket és a helyi vállalkozók áruit és szolgáltatásait szajkózzák. Vannak persze országos tévéadók is, melyek különösen kiemelkedő sportesemények közvetítésével, mint az amerikaifutball-bajnokság döntője, szinte a fél országot a képernyő elé ültetik. Hatalmas érdeklődés kíséri egy-egy közismert személyiség aktuális botrányait is. Jártam kinn olyan időszakban is, amikor éppen zajlott OJ Simpson maratoni pere. Szinte nem lehetett olyan tévéállomásra kapcsolni, ahol minimum tízperces nézés után ne került volna terítékre. A hírcsatornák, mint a Fox News, vagy a CNN, szinte percről percre követik az efféléket, legalább úgy, mintha valami rendkívül fontos világpolitikai eseményt törtét volna. 2009 decemberében éppen Hawaiin voltam, amikor kirobbant a golfsztár, Tiger Woods körüli botrány, amire e sorok megjelenésekor remélhetőleg már a kutya sem emlékszik. Nem tudtam úgy csatornát váltani, hogy ne ezen csámcsogott volna mindegyik. Mármint, hogy megagyalta a felesége, mert Woods megcsalta, és a sérüléseit igyekezett úgy beállítani, mintha kocsijával véletlenül a kapuvasnak ütközött volna. Volt ott minden a tévék részéről. A stábok valósággal üldözték Woods szeretőjét, családtagjait, szomszédjait, ismerőseit, ha már maga Woods elbújt. Hozzájuk képest a hazai kereskedelmi tévék kispályások.
Az egyes országok médiája pontosan tükrözi a globalizálódás hatásait. Először Törökországban tűnt föl, még 1988-ban, hogy a tévéreklámokban még csak véletlenül sem láttam törökös alkatú szereplőt. A nyugati életforma kellékeit skandináv családi magazinok világát idéző ragyogó szőke nőkkel reklámozták, olyan környezetben, ahol esténként bugyogós, fátyolkendős falusi asszonyok százezrei kocognak haza szamárháton szegényes viskójukba. A perui tévéadókon csak elvétve láttam barna hajú riporternőt vagy bemondót, csakis szőkét, pedig köztudottan nem az ilyenek a latin archetípus megtestesítői. Vannak persze kifejezetten konzervatív országok is, ahol ez a tévéműsorokban is erősen megnyilvánul. Teheráni szállodámban nagyjából öt iráni adót tudtam fogni; imaidőben mindegyik természetesen imát közvetített, vagy valamelyik helyi mecsetből, vagy egyenesen Mekkából. Az egyes műsorszámok között gyakran bejátszottak egy „forradalmi” klipet, a néhai Khomeini ajatollah óriási fényképével, masírozó katonákkal és hasonlókkal. A tévéhíradók műsorvezetői is a szokásos formát mutatták: a nőnek csak az arca látszott ki a csador alól, a férfi pedig szigorún nyakkendő nélkül mutatkozott. Érdekes volt viszont megfigyelni az utcai óriásplakátokat. Mindenütt jelen voltak a vallási vezetőket ábrázoló hatalmas poszterek, a moziplakátokról szinte kizárólag géppisztolyos gyilkológépek vicsorogtak, bár láttam amerikai filmek plakátjait is, ami azért meglepő, mert az iráni politikai alapköve, hogy Amerika a világ főgonosza.
Iráni tévébemondónő - szigorúan csadorban
Egyik szíriai szállodámban digitális műholdas tévém volt, és ahogy váltogattam a csatornákat, ledöbbentem: nagyjából 400 (!) arab nyelvű adó jött be (angol csak egy, a BBC World). Azt hihetnék, ennyi nincs is. De van! Gondolják el, hogy a nagy országokon kívül hány aprócska sejkség, emírség létezik, és mindegyiknek van hír-, sport-, zene-, gyerek-, mozi- stb. csatornája. Nem tudom, mit szólhatnak a szigorú iszlám regula alatt élő felebarátaink, amikor például a számtalan libanoni tévécsatorna igencsak ledér nőszemélyeket felvonultató showműsorait nézik. Szerintem élvezik.
Megszámlálhatatlan csatornát böngésztem végig Japánban is. Persze, ott is vannak komolyabb politikai műsorok, de amikre a külföldi elsősorban felfigyel, azok a filmek és a show-k. Filmek terén két alapvető kategóriát fedezhetünk fel. A történelmi témájúakból annyit vesz le az idegen, hogy rengeteget harcolnak, gyilkolnak, ordítanak, mindenkinek roppant zord a tekintete, a párbeszédek pedig rövidek és pattogóak. A szerelmes filmek alapkellékei: szigorú atya, megértő anya, sokat síró lány és melankolikus tekintetű fiú – és a végén minden jóra fordul. Persze, mindenütt látható a speciális japán rajzfilm, az anime, kidolgozatlan figuráival és legváltozatosabb tematikáival, úgymint gyerekfilmek, sci-fi, horror, szex stb. A showműsorok zömének főszereplői vihogó tinik, akik vagy énekelni próbálnak, vagy evőversenyeken vesznek részt. Mondjuk, ki tud több tányér levest megenni adott időre. És esznek, majdhogynem okádásig. Mivel többször is láttam ilyen műsorokat rövid idő alatt, feltételezem, ez náluk nagyon népszerű lehet. Ugyancsak megfigyelhettem japán show-kban olyan külföldieket, akik többé-kevésbé jól beszélnek japánul, és az ilyeneket a helybeliek nagy becsben tartják és szerepeltetik. Ez egyébként több más országban is így van (nálunk is, lásd pl. Fekete Pákó), és teljesen mindegy, hogy az illető mit tud; hatalmasakat szellenteni vagy szépen citerázni. A lényeg, hogy legyen némi akcentusa és külsőre is elüssön a helybeliektől.
Nem dobott fel túlzottan az ausztrál tévéműsor-kínálat sem. Egy alkalommal három napra (buszsofőr-sztrájk miatt) Port Augusta egyik szállodájában rekedtem és kínomban elég sokat néztem tévét. Akkor még (1992-ben) szokatlan volt az a fajta televíziózás, ami pár év múlva nálunk is beköszöntött: a híradók elejére okvetlenül kellett valami borzalom; baleset, katasztrófa, ámokfutás, csak hogy érezze a néző, hogy ha már vele nem történik semmi, a világ azért forog. Öt percnél nem több belpolitika, a nagyvilág eseményeiből leginkább az egykori anyaország, Anglia eseményei, aztán sok kis színes (pl. hogyan szabadítottak ki egy kis wombatot valami árokból), utána pedig töméntelen sport.
Tetszik vagy sem, immár az egész világot elárasztják a reklámok, melyek immár elválaszthatatlanul összeforrtak a médiával. Erről is van néhány érdekes megfigyelésem. Amikor 1990-ben, a kelet-európai rendszerváltozás hajnalán Amerikában jártam, régiónkban még alig volt kereskedelmi műsorszórás. Unokaöcsémmel leparkoltunk egy bevásárlóközpontnál, a dél-karolinai Charlotte peremén és elnéztem a város felé: reklámtáblák erdejét láttam és meg is jegyeztem. Erre unokaöcsém így felelt: meglátod, egy-két éven belül így fognak kinézni a magyar városok is. És ez pontosan így be is következett. Azért némi különbség van a nyugati reklámkínálat meg az itthoni között. Ott jobbára autókat, műszaki cikkeket, élelmiszereket, italokat, parfümöket reklámoznak, míg ha nálunk a külföldi megnéz egy tévéprogramot, arra gondolhat, hogy ezeknek a magyaroknak büdös a szájuk és a hónaljuk, köröm- láb- és hüvelygombájuk van, protézist használnak, székrekedésük, bélpuffadásuk stb. van; én legalábbis ennyi gusztustalanságot ilyen gyakorisággal hirdetésekben még sehol nem láttam, mint nálunk.
Persze, ma már bőséggel hirdetnek a nálunk kissé vagy nagyon fejletlenebb országokban is, sokszor olyan dolgokat, amiket a helyi lakosság túlnyomó többsége sosem tudna megvenni. Vagy mégis? 1994-ben, miközben a hongkongi utcákon szó szerint reklámtábla-erdőben sétálhattam, Kínában még alig láttam reklámtáblákat, magánautó legföljebb pár millió kódorgott a hatalmas országban (mostanság több mint 100 millió), a tévéreklámok alig mentek túl az élelmiszerek és kisebb háztartási cikkek hirdetésénél. Lefogadom, hogy mára erősen átalakult a kínálat. Bementem egy kantoni nagyáruházba körülnézni és mivel ott már (közel Hongkonghoz) az égvilágon minden baromságot kínáltak, a fékezett habzású mosószerektől kezdve az amerikaifutball-labdáig, arra gondoltam, hogy egy akkor megszülető falusi kisgyereknek a legcsekélyebb esélye sincs arra, hogy ezeket valaha is megvegye. Azt hiszem, bár sokaknak tényleg nincs, sokkal többeknek van, mint ahogy én annak idején gondoltam. Vietnamban pár éve a robogó reklámozása volt a fő sláger. Magántulajdonú autó szinte alig volt. Szerintem nem tévedek nagyot, ha feltételezem, hogy immár autókat is hirdetnek, pedig csak négy-öt év telt el azóta. Emlékeznek még arra a 90-es évek elején nálunk gyakran szajkózott reklámszövegre, hogy „Na, ne mondja, hogy csak az Omótól lett ilyen”. Erre mi történik? Kimegyek Kenyába és Nairobi utcáin mindenütt Omo feliratú reklámmolinókat lengetett a szél, pár évre rá meg Etiópiában egy kisvárosban láttam ugyanezt a mosóport egy utcai nyilvános termékbemutatón.
Ha csak egyetlen olyan árucikket kellene megneveznem, amit a világ minden táján láttam, a legkoszosabb kenyai falucskától kezdve az óriásvárosokig, azonnal kitalálják, mire gondolok: Coca-Cola egyszerűen mindenhol van. Akadnak aztán olyan termékek is, melyeknek márkaneve szinte köznévvé vált. Egy időben szabályosan ige lett a Kodak szóból („to kodak”); mivel ezt a márkát mindenütt árulták, lassan eggyé lett a fényképezni szóval. Amikor Malajziában jártam a 90-es évek végén, valami helybeli azt kérdezte tőlem angolul, hogy sokat konicázok-e. Elsőre nem értettem, de aztán bevillant, hogy ott akkortájt a Konica volt a legnépszerűbb, minden sarkon hirdetett filmfajta. Líbiában egy férfi megkérdezte tőlem, honnan jöttem. Mondom, Magyarisztán. Erre ő: Á, Figo! Azonnal ez sem esett le, később azonban rájöttem, hogy egyik ásványvizünket Figo hajdani portugál futballklasszis nevével és fényképével reklámozták, nyilván ilyen palackok elkerültek Líbiába is. De hogy pont Figoról asszociáljanak Magyarországra vagy fordítva – ez nagyon meglepett.
Végül még egy különös sztori. Vannak tévéműsorok, melyek körbejárják a fél világot. A nálunk Legyen Ön is milliomos címmel futó vetélkedőt, melyet világszerte kereken 80 csatorna tartott vagy tart még ma is műsorán, legalább öt ország tévéjében láttam, többek között Venezuelában, Japánban, Vietnamban, de a legkülönösebb az orosz változat volt, amit speciel egy kamcsatkai szállodában szúrtam ki. Beült a játékos a székbe, a helyi kvízmester szokás szerint néhány közvetlen szóval próbálta oldani az izgalmát, s közben elővett a pult alól egy sörösdobozt, majd megkérdezte: szereti a Baltyika sört? A játékos természetesen igennel válaszolt, mire a műsorvezető legott felpattintotta a dobozt, töltött mindkettejüknek, ittak, adás lekeverve, reklám, majd folytatódott a show. Elképzeltem Vágó Istvánt, amint műsor közben mondjuk Dreherrel kínálta volna a játékosait. Ω
