„Azért szeretjük a tévét, mert olyan világot hoz el hozzánk, melyben nincs tévé” (Barbara Ehrenreich)
(folytatás) Miközben külföldön a városokat, falvakat járom, arra is figyelek, mivel ütik el az emberek az idejüket az utcákon, a parkokban, kocsmákban, éttermekben. Nyugat-Afrikában például lehetetlenség úgy végigautózni akár a legcsóróbb falvakon is, hogy ne látnánk csocsóasztalt. Hogy ez miért lett olyan népszerű és egyáltalán hogyan jutott el oda, fogalmam sincs. Nagyon sokfelé szórakoznak az emberek különféle táblajátékokkal. A Fülöp-szigeteken vagy Nepálban úton-útfélen játszanak egy négyszögletes asztalfélén a gombfocit és a biliárdot ötvöző játékot, melyben a tábla sarkaiban levő lyukakba kell bepöckölni gombokat, vagy jobb híján söröskupakokat. A leleményesség másutt is előjön. Líbiában, a Szaharában, miközben mi a fotózással voltunk elfoglalva, az árnyékban pihenő sofőrjeink valamiféle kirakós játékot játszottak. A homokba négyszög alakban kis mélyedéseket alakítottak ki és abba fehér köveket, illetve fekete, megszáradt kecskebogyókat rakosgattak.
Kirakós játék a Szaharában
Rengeteg japán az egyetlen megengedett szerencsejáték, a pacsinkó megszállottja. Szinte lehetetlen úgy körbejáratni a tekintetet a városokban, hogy legalább egy pacsinkószalont ne látnánk. A játékos vásárol egy adag parányi fémgolyót, töltögeti be a gépbe, az meg, jó esetben, kiad még több golyóbist. Ezért a nyertes kap egy nyugtafélét, amit kisebb-nagyobb ajándéktárgyakra válthat. Pénzt hivatalosan nem kaphat érte, nem hivatalosan azonban igen. Átmegy a szomszédba egy beváltóhoz, mely – elvileg – független a játékteremtől, és pénzre válthatja. A rendőrség pedig elnézi. A helyiségekben csillog-villog-csörömpöl a sok gép, a vendégek ész nélkül füstölnek. Órákig képesek így ellenni. Minden korosztálynál kedvenc szórakozása a sajátos japán képregény, a manga. Olvassák metrón, utcán, mindenhol. Létezik könyv, illetve folyóirat formában, külön kiadványok szólnak korosztályoknak, nemeknek, műfajukat tekintve pedig a legváltozatosabbak, a romantikától a legperverzebb pornóig. Közös vonásuk, hogy a figurák arca sokkal elnagyoltabb, mint az európai képregényhősökéi.
Pacsinkóterem valahol Japánban
Japán találmány az időközben világszerte (de főleg Ázsiában) elterjedt karaoke. Javakorabeli, magas pozíciókat betöltő férfiak és nők is képesek munka után beülni egy karaokebárba, ahol, jobbára baráti, családi körben, de akár vadidegenek előtt is, eléneklik kedvenc dalaikat. Amikor 1994-ben Kínában jártam, éppen tetőzött a karaokeláz. Pár évvel később a Fülöp-szigeteken találkoztam a kissé továbbfejlesztett változattal, a „sing along”-gal. Magára adó étterem már nem is létezett nélküle. Az alkalmi énekesek kapnak egy zenelistát, kiválasztják a nekik tetsző számokat, a videón valami szentimentális animációs film pergése közben olvashatják a szöveget, hallják az alapzenét, amire mikrofonba ráénekelhetnek. A többnyire nem kifejezetten Pavarotti kvalitású énekesek kornyikálása a külföldi vendéget általában igen gyors evésre és mielőbbi távozásra készteti, de ők élvezik, és ez a fontos.
Ha már szóba kerültek a szerencsejátékok, el kell mondanom, hogy bár egyáltalán nem érdekelnek, alkalomadtán legalább megnézem, hol és mivel próbálkoznak az emberek. Négyszer is úgy adódott, hogy eltöltöttem egy-egy napot Las Vegasban. (Azért adódott úgy, mert útba esett.) A híres-hírhedt városról az a mondás járja, hogy az a hely, ahová egy kis járművel érkezik az ember és egy naggyal távozik. Értsd: megérkezik a saját kocsijával, elveszíti mindenét, erre eladja az autóját és a végén busszal kénytelen elhagyni a várost. Las Vegas egyébként Amerika, sőt az egész nyugati világ talán legolcsóbb városa, egy kikötéssel – ha nem játszik az ember. A többség azonban játszik; kevesen nyernek sokat és sokan veszítenek. Azt hiszem, a legtöbben úgy gondolják, hogy ha már rászánták magukat, pár száz dollárt kidobhatnak az ablakon és cserébe luxuskörülményeket élvezhetnek. Elmondom, én hogyan csináltam – egyszer. A játéklimitem két dollár volt, azt beszórtam a félkarú banditákba, néha nyertem is egy kicsit, aztán persze azt is elvesztettem. Később már egyáltalán nem játszottam. Viszont ha egyik kaszinóhotelből a másikba vándorlunk, valami „akciót” mindenhol kifoghatunk. Mondjuk, ingyen koktélt, ráksalátát fillérekért, svédasztalt fél áron stb. Legutóbb kerek száz dollárért laktunk ketten, két éjszakát, a város kellős közepén, egy háromcsillagos hotelben. Gondolom, sejtik, miből tudják a hotelek kigazdálkodni a pokolian olcsó árakat. A félkarúak előtt egyébként zömmel éltesebb korú hölgyek ültek, jókora papírvödrökkel, abba gyűjtötték az aprópénzben kiadott nyereményt, aminek zömét, gondolom, vissza is forgatták a játékba. Ahol viszont nagyban megy a kockázat, oda be se néztem.
Las Vegas "régi" negyedének főutcája, a befedett Fremont Street,
tele kaszinóval
Elmentem a keleti part egyetlen olyan városába, Atlantic Citybe is, ahol engedélyezik a szerencsejátékot, egy 1976-os referendum óta. 1970-ben jártam ott először, elég lepukkant, álmos kisváros volt New Jersey tengerpartján, ahol a hosszú deszkasétány mentén többnyire gyerekeknek való szórakozási lehetőségeket találhattunk. Aztán visszamentem 1985-ben, kb. 80 kilométerről, csak hogy elüssem az időt. A busz ingyenes volt, leszállás előtt minden utas kapott 15 dollárt, amit az időközben gombamód kinőtt kaszinókban játszhatott el (de meg is tarthatta!), további öt dollárért még valami szerény ebédet is vásárolhatott. Ha már ott voltam, beszórtam a pénzt a félkarú rablókba és nyertem vele valami plüssállatot, ami jól jött ajándékul a keresztlányomnak. Amúgy nem tudok kártyázni, nem ismerem a Black Jack, a rulett, a póker és egyebek szabályait, de nagyon jól megvagyok nélkülük.
Sokszor elgondolkodtam azon, mivel szórakoznak, ha ugyan szórakoznak egyáltalán az emberek a nagyon szegény közösségekben, főként Afrikában, ahol még televízió sincs. Az egyetlen, amit láttam, a tánc és az ital volt. Elég néhány dob, meg valami kis szeszféle és máris rúgják a port, kicsik és nagyok egyaránt. Burkina Faso-ban jártam egy kis faluban, ahol éppen valami terménybetakarítást lezáró ünnepséget rendeztek. Hatalmas maszkokba, jelmezekbe beöltözött férfiak táncoltak, már-már az extázis határáig és körülöttük ott bámészkodott az egész falu.
Maszkos tánc Burkina Faso-ban
Az ám, a tánc! Mifelénk Európában aligha volna elképzelhető, hogy az emberek csak úgy, spontán módon, az utcák, terek kellős közepén táncra perdüljenek. Először Mexikóban láttam ilyesmit, de a kubaiak körében ez napi természetesség. Nem egy városban láttam, hogy akár magnóról szólt a muzsika, akár kisebb zenekar játszott élőben, az arra járók legott elkezdtek salsázni. Santiago de Cubában egy csomó fiatal valami zenés-táncos rendezvényhez állt hosszú sorba a főutcán, s hogy kellemesebben teljen az idő, nekiálltak táncolni – ott, az utca közepén. A külső szemlélő számára elég szomorúan telhetnek a kubaiak hétköznapjai, de ők ezt igyekeznek lehetőleg vidáman megélni. Nekünk alighanem pótcselekvésnek, mondhatnám, mű-vidámságnak tűnhet, de nekik nem az. Elmondom, mit láttam egy hétvégén a már említett Santiagóban. Szombaton délelőtt iszonyatos sorokat minden olyan üzlet előtt, ahol egyáltalán árultak bármit is. Hogy éppen mit, az nagyjából mindegy. Azt vásárolták, ami éppen kapható. Aztán tömött szatyrokkal megpróbálták felküzdeni magukat valami rettenetesen zsúfolt tömegközlekedési eszközre, otthon meg nyilván megfőzték az ebédet. Késő délutánra már megteltek a parkok, fiatalokkal, kisgyerekes családokkal, cseverésztek, és közben a magukkal hozott üvegekből ittak. Rumot, mojitót, mindegy, csak hasson. Mire elkezdett besötétedni, a nép már kellemesen elbambulva ücsörgött a padokon, vagy aki bírta, még táncolt.
Tánc az utcán (Santiago de Cuba)
Ha előveszünk egy angol nyelvű útikönyvet, minden városnál külön fejezetet képez az „activity”, vagyis hogy mit lehet ott szórakozás gyanánt csinálni. Nincs is semmi gond, amíg pl. egy egzotikus helyen az illető vidékre jellemző kikapcsolódási lehetőségeket kínálnak. Kifejezetten taszít viszont az, amikor a helyiek olyan körülményeket teremtenek, ahol a külföldiek már-már ugyanúgy érezhetik magukat, mint otthon, vagy a világ bármely szegletében. Főként Ázsiában láttam olyan helyeket, ahol valóságos ipar alakult ki a nyugati hátizsákosok ellátására, szórakoztatására. Ilyen például Kínában Yangshuo, Dali, vagy Laoszban Vang Vieng. Utóbbi hajdan sajátos bájú városka lehetett a hatalmas karszttornyok között, mára azonban teljesen a nyugati fiatalok kiszolgálására rendezkedett be, megszámlálhatatlan vendégházzal, szuvenírbolttal, étteremmel. A városka mellett csordogál egy patak, melynek partján úgy kétszáz méterenként ácsoltak valami faemelvényt, azon lehet bulizni, inni, narkózni, vagy éppen gumitömlőbe ülve lecsorogni a központig. A legtöbb fiatal ott is alszik, a folyóparton, jobbára napközben. Mit mondjak, elég visszataszító volt. Ahogy csónakáztam úgy félórát, olyan érzésem volt, mintha az „Apokalipszis, most” című film némelyik dzsungelbeli jelenetét látnám. Semmi bajom a bulizással, aki erre vágyik, tegye, de ehhez miért kell kifordulni önmagából egy helyi közösségnek? Értem, persze, a turizmus pénzt hoz.
Buli éjjel-nappal (Vang Vieng, Laosz)
Érdekes azt is megfigyelni, miket játszanak a gyerekek. Miközben a világ gazdagabbik felén óriási a játékkínálat, sőt még az írni-olvasni alig tudók is számítógépeznek, a fejletlen országokban nincs Barbie-baba, nincs matchbox, Kindertojás stb., ám a gyerekek azért feltalálják magukat. Eljátszanak a porban, sárban, kiszuperált bicikli kerekét hajtják, rongylabdát rugdosnak, pancsolnak folyóban, tengerben, de az nem sokáig tart. Mihelyt befoghatók munkára, már nekik is részt kell vállalniuk a család fenntartásában. Azért nagy meglepetést ért, amikor Vietnamban, egy isten háta mögötti kis halászfaluban láttam, ahogy a helyi gyerekek számítógépes játékokat nyüstöltek.
Kommentár nélkül (Burkina Faso)
Ez van (Észak-Thaiföld)
Ilyen talán nekünk is volt, csak nem bambuszból (Laosz)
Gyerekjáték egy vietnami halászfaluban
Talán az is érdekli az olvasót, hogy e sorok írója mivel üti el az idejét külföldön, ha éppen nem az utazók szokásos napi elfoglaltságait végzi. Esténként már ritkán mozdulok ki a szálláshelyemről, néha írok, néha tévézek, de leginkább olvasok. Szinte mindig olyan könyvet viszek magammal, ami egyszer már bevált, évekkel ezelőtt tetszett és megérett az újraolvasásra. Ha a helyzet úgy hozza, persze, nem szalasztom el a helyi programokat sem. Turisták járta helyeken szinte mindenütt szerveznek valamilyen helybeli „folklór-show”-t és amiket láttam, azokban nem is csalódtam. Kamcsatka egyik kisvárosában, Esszóban, a szocreál dizájnú kultúrházban direkt a mi csoportunk kedvéért mintegy másfél órás előadást prezentált a Nulgur nevű helyi néptánccsoport, mely a félsziget őslakóinak (evenek, csukcsok, korjakok) életét, hagyományait mutatta be a zene és a tánc nyelvén – kiválóan. Más kérdés, hogy a csoport tagjainak minimum a fele orosz volt, de fogjuk fel a jó oldaláról: a helyi oroszok is úgy látják jónak, ha megtanulják és továbbviszik az őslakók kultúráját. Vietnam fővárosában, Hanoiban a híres vízi bábszínház előadását néztük meg. E műfajt úgy egy évezrede művelik az északi országrészben. Falun alakult ki, ahol a parasztok életük nagy részét az elárasztott rizsföldeken töltötték, és ünnepnapjaikon ott is játszották el fából faragott bábokkal mindennapi életük eseményeit. Ennek modern változata látható Hanoiban. A művészek derékig a vízben állnak egy paraván mögött és a színpadként szolgáló medencébe bambuszrudakon nyújtják be a bábokat, melyeknek több testrészét is képesek mozgatni „távirányítással”, azaz zsinegek segítségével. Egy-egy művész egy időben akár két bábbal is dolgozik, ami elképesztő teljesítmény, mert itt minden tökéletes koreográfia szerint működik, ráadásul élő zenére. Azt viszont nem hittem volna, hogy az éjszakai élet is ennyire pezseg Hanoiban. Elsőrangú dzsesszklubban is jártunk, ahonnan kijövet éppenséggel – szó szerint – elmart egy kis prosti (és nem ő volt az egyetlen Vietnamban). Nem mentem. Szívesen és több-kevesebb élvezettel néztem meg viszont afféle népi ihletésű show-kat, például Balin a kecak táncot, a Sri Lanka-i Kandy híres táncelőadását, vagy éppen a kenyai Masai Mara alkalmi maszáj táncosait.
Vízi színház Hanoiban
Táncelőadás (kecak) Balin
Arra általában nincs elég pénzem, hogy koncertekre vagy színházi előadásokra beüljek, ám a szerencse és a véletlen úgy hozta, hogy az ausztráliai Adelaide-ben mégiscsak bejutottam egy előadásra. Egy parkban sétálva plakátokra és sátrakra lettem figyelmes: akkor rendezték a hagyományos színházi fesztivált. Mit látok egyik plakáton: Jozsef Katona Theatre, Budapest, „The government inspector”. Bár a szerzőt nem írták ki, rájöttem, hogy ez csakis Gogol „Revizor”-ja lehet. Bár az előadást itthon más szereposztásban már láttam, gondoltam, milyen jó lenne itt, a világ túlfelén is megnézni egy magyar társulatot. A jegy persze sokba került (25 dollár), de támadt egy ötletem. Megtudakoltam, melyik hotelben száll meg a Katona társulata. Odamentem, a portáról – ismeretlenül – felhívtam Zsámbéki Gábort, be tudna-e juttatni ingyen. Be tudott. Kezdés előtt a helyi turnémenedzserüket kellett megkeresnem, ő kísértetett a helyemre a nézőtéri ügyelővel. Az előadás magyar nyelven ment, a nézők fejhallgatón, szinkrontolmácsolásban követhették a szöveget. Voltak vagy ötszázan. Képzelhetik, milyen lehet, amikor egyszerre ötszáz fejhallgató vartyog. És ez még semmi. Már vagy negyedórája ment a darab, de még mindig jöttek nézők. Ropit ropogtattak, zacskókkal zörögtek, kólát szürcsöltek, kimentek, visszajöttek… Nem tudom, hogy lehetett így játszani, viszont a produkció szép sikert aratott.
Természetesen eljárok múzeumokba, képtárakba is, de ezeket már nagyon megválogatom. A túlságosan is híresek, a „kötelező” látnivalók környékén elborzaszt a tömeg, a zömmel pokoli magas belépődíjak. Nem mondom, megbámultam a Louvre kincseit (pontosabban azok elenyésző részét), de tessék mondani, mit nézzek egy 77x53 cm-es, félhomályban tartott, golyóálló (saválló, atomálló?), vastag üveggel védett Mona Lisán, amihez eleve nem lehet túl közel menni, gyakorlatilag még úgy sem a töméntelen sznob turista miatt. Jobban járok, ha megnézegetem egy jó minőségű reprodukcióját. Nagyon élveztem viszont az ingyenes British Múzeum (jobbára a világ minden sarkából összelopkodott) kincseit, a madridi Prado fantasztikus gyűjteményét, vagy a szentpétervári Ermitázs szinte egyedülálló impresszionista kollekcióját. Helyenként a kis, „névtelen” múzeumok is igen jók tudnak lenni. Néha meg nem. Halálra untatnak például azok, melyekbe összegyűjtik a környék összes fellelt cserépedény-darabkáját és a földből kifordult rozsdás vasdarabját, kardját, puskáját, és nem tud meghatni több száz vagy több ezer éves koruk sem. A helyieknek meg a régészeknek ezek nyilván becses darabok, de ilyen múzeumok ezrével vannak szerte a világon. Időnként azonban rejtett kincsekre is lelhet az utazó. Említhetem példának Nyugat-Afrika néhány igazán egzotikus néprajzi gyűjteményét, vagy a grúziai hegyekben megbúvó Mesztia városka nagyszerű, ikonokkal és több száz éves könyvekkel, kéziratokkal tömött Történeti és Etnográfiai Múzeumát. Kár, hogy fotózni szinte mindenütt tilos.
Nagyjából ennyi látszik a Mona Lisából
Kocsma, vagyis pub az írországi Galway-ben
Az Egyesült Királyságban és Írországban a pub, a kocsma a társadalmi élet legfőbb színtere (maga a pub szó a public house – kb. közösségi ház elnevezésből ered). Amikor 1995-ben Írországban jártam, a városokban szigorúan megszabták a nyitvatartási időt (egy újabb keletű, 2005-ös törvény szerint a briteknél a helyi önkormányzatra bízzák). Télen tizenegykor, nyáron féltizenkettőkor szolgálták fel az utolsó italt, az atlanti parti kis falvakban azonban jóval rugalmasabbak voltak. Zárórakor a tulajdonos bezárja az ajtót, behúzza a függönyöket, egy kivételével leoltja a lámpákat, a társaság meg – nem éppen csendben – iszik tovább. Mondjuk, éjjel kettőkor megjelenik a falu rendőre, ahogy kell, uniformisban, zseblámpával. Pár perc múlva már ő is ott ül a pultnál, kezében egy pint Guinnessel és énekel a többiekkel.
Észak-Írországban a Whitepark Bay egyik youth hosteljében szálltam meg és lakótársaim rábeszélésére (nagyon nem kellett győzködniük) átmentünk a szomszéd falu, Ballycastle pubjába. Már túl voltunk a hivatalos zárórán, amikor előkerült egy kissé asztmás öregember és – némi sör fejében – helyi népdalokkal, kocsmadalokkal szórakoztatta a maradék népséget. Nagy élmény volt. Ω
