„Ami jön, fogadjátok, ami megy, engedjétek. Ennyi az egész.” (zen bölcsesség)
(Folytatás) Azt mindenki sejtheti, hogy Amerika akkora pofont kapott azon a bizonyos tragikus szeptember 11-én, amekkorát még soha. Utazói pályafutásom során hétszer volt szerencsém járni az Egyesült Államokban, a terrormerényletet megelőzően 1997-ben. Akkor még egészen normális országnak tűnt, de mire 2009-ben visszamentem, mintha mindenki megőrült volna. A világ hajdan legszabadabb országa szigorú szabályok tengerébe burkolózott, ahol szinte már semmit sem szabad. Még ennyi tiltó, figyelemfelkeltő táblát, feliratot sehol nem láttam. Mondjuk, gyalogol fölfelé az ember Hawaiin a híres honolului Diamond Head nevezetű hegy tetejére egy teljesen átlagos járdaszerpentinen. Szó szerint öt méterenként ott a tábla, mely arra figyelmeztet, hogy ne lépjünk át a korláton, mert ez és ez történhet velünk, no meg a heggyel. Az országutakon sűrűbben állnak a sebességtúllépés, valamint a szemetelés esetén várható szankciókra figyelmeztető táblák, mint a fák. Már csak azért is, hogy utólag senki se panaszkodhasson, különösképpen ne perelhessen. Amerikában a legőrültebb dolgokért is lehet perelni, és sokan nyernek is, nagyon sok pénzt. Nem városi legenda, hanem a színtiszta valóság, hogy egyszer valaki beperelte a mikrosütője gyártóját, mert a használati útmutatón nem szerepelt, hogy ne tegyenek bele élő állatot. A szerencsétlen barom ugyanis a még szerencsétlenebb macskáját tette bele megszárítani. A pert megnyerte. Ezért aztán mindenhol mindenkit mindenre előre figyelmeztetnek, mintha csupa gyengeelméjű alkotná a társadalmat. Maui szigetén betévedtem egy kis étterem mellékhelyiségébe, ahol a mosdókagyló fölött megakadt a szemem egy táblán. Engedelmükkel, annak csaknem teljes tartalmát mellékelem, lefordítva (és képen is).
„Állj! Minden alkalmazottnak meg kell mosnia a kezét, mielőtt visszatér dolgozni. A kézmosás a legfontosabb módja annak, hogy megelőzzük az élelmiszerektől eredő betegségek terjedését. Használjon szappant és meleg vizet. Dörzsölje a kezeit legalább húsz másodpercig. Mossa meg a keze mindkét oldalát, az ujjai között, az ujjhegyeit, a körmei alatt. Rázza le jól a kezét, törölje meg száraz papír törölközővel, és zárja el a csapot törölközővel. Mosson kezet rendszeresen, munkavégzés előtt, a mellékhelyiség használata után, haj, arc, vagy bármilyen testrész, nyers élelmiszer, használt edények és evőeszközök, élő állat érintése után, szemét kivitele után, dohányzás, evés, ivás után.” Nos, megértem a higiénia fontosságát, de ha ezt egy alkalmazott mind betartaná, a fél munkaidejét kizárólag kézmosással töltené.
Rövid útmutató a kézmosás mikéntjéről
És a tébolynak még koránt sincs vége! Autót akartunk bérelni Hawaii Nagy-szigetére való megérkezésünkkor. Nekem hitelkártyám volt, barátomnak pedig jogosítványa, neki hitelkártyája nem volt, nekem jogosítványom. Nos, erről szó sem lehet. Akkor hogyan? Keressünk olyan kölcsönzőt, ahol készpénzért is lehet bérelni. Találtunk – hatból egyet. De tegyünk le még 300 dollár óvadékot készpénzben. Jó. És ugye visszakapjuk, ha leadjuk a kocsit? Azt nem, mert készpénzt nem kezelünk, majd bankon keresztül utaljuk át. (Több hónapos késéssel jött egy csekk, melyről kiderült, hogy az illető amerikai bankkal valami gond van, ezért egy másik bankkal is átutaltattuk; kevesebb, mint a felét meg is kaptuk, annyi volt a levonás, a többi eltűnt az átutalások kibogozhatatlan útvesztőjében.) És kérjük még a szigetről való távozást igazoló repülőjegy bemutatását. De az még nincs. Akkor vegyék meg! Miért? Csak. Vissza a repülőtérre, repülőjeggyel ismét vissza az autókölcsönzőhöz. Végre, mintegy egyórás kavarás után, vihettük a kocsit. Tényleg nem értem, azt hitték, a Csendes-óceán kellős közepéről, úgy 3500 kilométerre a legközelebbi kontinenstől el akarjuk lopni az autót?
Még mindig Amerika, még mindig Hawaii. Bemegyünk egy kis üzletbe, vennék pár sört. Az eladónő így szól: személyi igazolványt kérek. (Ilyen ugyan nincs Amerikában, ők ID-nek hívják, s ez bármi – pl. jogosítvány, biztosítási kártya – lehet, ami tartalmazza főbb adatainkat.) Tudni érdemes, hogy Amerikában csak 21 éven felülieket szolgálhatnak ki szeszes itallal és ezt kegyetlenül be is tartják. Helyes. (Ha viszont ez így van, nem értem, hogyan és hol szerzik be a szeszt azok a tizenéves és egyetemista-főiskolás amerikai fiatalok, akik alkalomadtán seggrészegre isszák magukat a legkülönfélébb partikon, házibulikon.) Egy 18 éves amerikai tehát nem vehet meg egy vacak sört (mert hát tényleg vacak), viszont bevonulhat a hadseregbe és agyonlövetheti magát, mondjuk Afganisztánban. Sőt, ha akarja, 18 évesen bemehet egy fegyverüzletbe és mindenféle extra engedély nélkül megvásárolhat puskát, pisztolyt és akár merényelhet is vele. Ez normális ország? Évente egyébként kereken tízezer embert ölnek meg Amerikában lőfegyverrel (egy nagyobb nyugat-európai országban még százat sem). Megjegyzem, 55 éves voltam akkor és bár legjobb formámban is legföljebb csak egy tízest tagadhatnék le, de azért mégis… Mondom, asszonyom, úgy nézek ki, mint aki még nem múlt el 21 éves? Rezzenéstelenül újra kéri az ID-t. Ezen aztán úgy kiakadtam, hogy megmondtam neki, mit csináljon a sörével. Annyit segítek, hogy nem ivásra buzdítottam. S ha azt hiszik, hogy ez egyedi eset volt, tévednek. Már hazafelé jöttünk, amikor átszállásnál, a Kennedy repülőtéren Bálint barátom szomjazott meg egy sörre. Tőle is ID-t kértek, de mivel ott más lehetőség nem volt, kénytelen-kelletlen megmutatta az útlevelét. Ő egyébként korombeli, csak míg az én hajam még többnyire barna, ő galambősz!
Két minta még nem minta, úgyhogy kb. másfél év múltán, szintúgy Amerikában, jött a következő lecke. A helyszín ezúttal a kontinens, Új-Mexikó állam, egy hipermarket valahol Albuquerque környékén. Veszünk egy hatos csomagolású sört (így olcsóbb), a pénztárosnő ismét ID-t kér. Bálint mosolyogva néz rá: de asszonyom, mégis, hány évesnek nézünk ki? Erre a hölgy: uraim, Új-Mexikó állam törvénye értelmében minden (igen, minden!) vásárlónak, aki alkoholt vesz, be kell mutatnia a személyijét. Odaadom az útlevelem és mit látok a kassza elektronikus kiíróján megjelenni: begépelte a nevemet, az útlevélszámomat, pontos születési időmet. Édesanyám nevét nem kérte, ami nagy szerencse, különben az ő édesanyja is meg lett volna emlegetve. Úgy látszik, azért nem mindenhol ilyen szigorúak. Egy évvel később Montana állam valamelyik kisvárosában a saját szememmel láttam, amint két 16 körüli srác kijön egy pizzériából, kezükben pár üveg sörrel, az egyik foggal lazán lepöccenti a kupakot, meghúzza az üveget, beül a volán mögé és már indít is.
A most következő történetet egy korábbi fejezetben már leírtam, de azok kedvéért, akik esetleg nem olvasták, felidézem újra. Meglátják, ideillik. 2011-ben utolsó esténket töltöttük Amerikában, Denver egyik déli külvárosában és mire hosszas keresgélés után végre szállást is találtunk, pokolian megéheztünk. Este tíz múlt, s bár a környéken jócskán akadt vendéglátóhely, vagy drágállottuk, vagy zárva voltak. Sört szerencsére kaptunk egy italüzletben, de kaja sehol. Aztán a Wendy’s-nél felcsillant a remény. Igaz, hogy már ők is bezártak, de a drive through, vagyis az autós részlegük még üzemelt. Gondoltuk, odamegyünk gyalog, végül is olyan mindegy, hogy autóval vagy anélkül akar az ember egy nyomorult csirkés szendvicset enni... Hát nem, Amerikában nem mindegy. Ha nincs autód, nem is vesznek emberszámba. Beálltunk, sorra is kerültünk, Bálint egy fémrúd tetején álló mikrofonba bemondta a rendelést, de semmi. Kiszól a mögöttünk várakozó kocsi utasa, hogy itt csak autósokat szolgálnak ki. Na jó, és honnan tudják, ki jött autóval, ki nem, hiszen az étteremből nem is láttak még bennünket? Hát onnan, hogy a fémrúdban van egy érzékelő, ami az eléje álló autó fémtestét érzékeli. Megtették azt a szívességet, hogy odaálltak a kocsijukkal, így bemondhattuk a rendelést. Aztán mentünk a kiadóablakhoz. Úgy néztek ránk, mint a marslakókra. Mármint, hogy hol az autó? Hol? Hát a motelunk parkolójában áll, úgy ötszáz méterre onnan. De hát akkor ők nem adhatják ki az ablakon az ételt. Hogy miért nem, sosem fogom megtudni. Akadt aztán egy lány a kiszolgálók között, akibe alighanem több empátia szorult az átlagnál, vagy valamivel 70 fölött volt az IQ-ja és azt találta ki, hogy kiadják, de nem az erre rendszeresített ablakon, hanem egy ajtón. És odamentek, kinyitották a lezárt ajtót – és kiadták. Képzeljék, nem dőlt össze Amerika. Leülünk a parkoló betonperemére és falni kezdjük a rántott csirkés szendvicsünket. Hamar elfogyott. Bálint, aki gyomorbántalmakból kifolyólag előtte két napig alig evett, megszólalt: ennék még egyet. Jó, mondom, próbáld meg újra. Egyedül maradtam a parkolóban, ültem a kövön, kezemben sörösüveggel, amikor szép lassan kikanyarodott egy kocsi. Mit láthattak az utasai? Ott ül, este féltizenegy körül, a kövön egy pasas, kezében sörösüveg – nyilván valami hajléktalan, állástalan szerencsétlen, aki az alkoholba menekült, hát segítsünk rajta. Az anyósülésről kinyúlt egy lány keze, benne becsomagolt szendvics, felém kínálta. Mosolyogva intettem neki, hogy nem kérem. Közben körülöttem, ott a városi dzsungel peremén, törpe vadnyulak ugrándoztak. Szürreális kép volt, az biztos. Most nyilván azt hiszik, megártott a hamarjában benyakalt két kis üveg Heineken, de nem. Színjózanul fogtam fel és éltem meg az eseményeket, a nyulak is valódiak voltak. Hanem egyszer csak jön Bálint, kezében egy újabb szendviccsel. Na, mi történt? Csak annyi, felelte, hogy a slusszkulccsal hozzáértem a fémrúdhoz, aztán ugyanúgy kiszolgáltak, mint az előbb, ajtón át – felelte. Ebből az a következtetés vonható le, hogy ha van slusszkulcsod, már emberszámba vesznek. Továbbá, felrémlik Örkény egypercese az élet értelméről, vagyis hogy mi teszi a paprikafüzért paprikafüzérré: a paprika, vagy pedig a madzag, amire a paprikát felfűzik.
Utólag már megvallhatom, kissé tartottam Irántól, bár amikor 2001 táján ott jártam, még egy kevésbé beteg elméjű ember vezette az országot. Útikönyvem felkészített a legrosszabbakra, ám ehhez képest az égvilágon semmiféle atrocitás nem ért a hatóságok részéről, a hétköznapi emberekről nem is szólva. Egyszer azonban csúnyán rám ijesztettek. A délkeleti országrészben buszoztam, amikor egy ellenőrző pontnál megállították a járművünket. Egyenruhás, géppisztolyos rendőrök, katonák, forradalmi gárdisták, vagy ki az ördögök lepték el a buszt, gondosan megszemléltek minden utast, aztán mindenkit leparancsoltak csomagostól – kivéve három külföldit, köztük engem. A többieket elvitték egy kis domb mögé. Uram isten, ezeket a nyomorultakat ott fogják halomra lőni – gondoltam. Úgy félóra múlva azonban visszatértek, ruhájukat igazgatták. Utóbb elmeséltem az esetet egy iráni alkalmi ismerősnek, aki felvilágosított. Abban a délkeleti országrészben, nem messze a pakisztáni határvidéktől előfordul, hogy kábítószert csempésznek. Az egyenruhások a leszállítottak csomagjaiban, ruházatában tehát narkót kerestek, és azért vitték őket a kis domb mögé, hogy ne látszódjanak, amint éppen pucérra vetkőztetik őket. Épület ugyanis nem volt. Tudni érdemes, hogy Iránban a kábítószer csempészése, árusítása, fogyasztása szó szerint főbenjáró bűn. Vannak, akik mégis kockáztatnak. A pakisztáni határvidék sivatagos, szinte lakatlan, végig őrizni úgyszólván lehetetlen. Az élelmes csempészek úgy oldják meg az áthozatalt, hogy tevéket járatnak, eleinte vezetve, utóbb, amikor már jól ismerik az utat, kísérő nélkül, oda-vissza a határon. Előtte azonban rászoktatják őket valami kábítószerre, amiből megérkezéskor jutalmat is kapnak. Persze, a hasuk alá kötve nem csak a maguk adagját hozzák át.
Az utazó figyelme időnként egészen hihetetlen képeken, feliratokon, eseményeken is megakad. 2002-ben Etiópiában talán egyetlen helyen volt alkalmam tévét nézni: Addisz-Abebában, a szállodámban. Napközben nem is volt adás, csak úgy kora este, fél hatkor indult. És mit gondolnak, mivel? Félórás fitneszprogrammal! Tették ezt egy olyan országban, ahol a lakosság minimum 90 százalékának nem volt tévéje (kb. ekkora azok aránya, akiknek még villanyuk sincs), kunyhóban lakott (lakik?), és látástól vakulásig dolgozik a betevő falatért. Elképzeltem, amint a földjét túró parasztember hazatér viskójába és azon mód nekiáll gyúrni. Agyrém.
Uganda még afrikai viszonylatban sem nevezhető fejlett országnak, és hiába, hogy a városokban már mindenki mobiltelefonnal szaladgál, vidéken nehezen mozdul meg az élet. Ám mégis, szinte alig tudtunk végigmenni úgy egy falun, hogy valami kis boltocska portálján ne ékeskedett volna ilyen felirat, hogy „Semmi sem véd úgy, mint a Kiwi cipőpaszta”, vagy hogy használjanak ilyen-olyan bébipopsi-kenőcsöt. Tudom, persze, a reklám az reklám, de gondoljuk el: mindezek egy olyan országban jelennek meg lépten-nyomon, ahol cipős embert alig látni, legföljebb a nagyvárosi hivatalnokokat, a vidéki kismamák millióinak pedig kisebb gondja is nagyobb annál, hogy csecsemője popsiját akármilyen kenceficével kenegesse, az már inkább, hogy mit adjon neki enni.
Képzeljük el, mekkora keletje lehet a Kiwi cipőpasztának Ugandában
Csodák azonban mégis vannak. Burkina Fasóban egy korábban már említett vidékre mentünk, hogy ott éjszakára egy helyi család házánál megszálljunk. Jócskán késésben voltunk, teljesen besötétedett, a főútról le kellett térnünk, és a legalább két méter (!) magas fűben egy csapáson haladva semmit sem láttunk. Arrafelé nincsenek települések, a házak esetenként kilométerekre vannak egymástól, mi meg ott tévelyegtünk a koromsötét szavanna közepén, s bár a túravezetőnk többször is járt annál a háznál, fogalma se volt, merre kóválygunk. Egyszer csak a kocsi fénykévéjében feltűnt egy 15–16 év körüli fiú, ha jól emlékszem, a Manchester United vagy a Liverpool piros mezében, kezében mobiltelefonnal. Szürreális látvány volt. Képzeljük el, mobil egy olyan vidéken, ahol legalább tíz kilométeres körzetben egyáltalán nincs villany (de térerő igen!) – vajon hol tölti föl az akkuját? Amúgy útba igazított bennünket és úgy tíz perc múlva rá is találtunk a házra.
Jut eszembe, tévedtek már el idegenben? Úgy istenigazából, mondjuk, egy külföldi városban, amikor fogalmuk se volt, hogyan találnak vissza a szállásukra és végül nem is ment olyan könnyen. Velem tudniillik már előfordult ilyesmi. Nem Tokióban, nem New Yorkban, nem Londonban vagy Párizsban, hanem egy egészen kis városban, Toledóban. Csodálatos középkorias jellegű városka, ahová délelőtt érkeztem, sebtében kerestem egy panziót, aztán elmentem várost nézni. Kora este, még jócskán világosban úgy döntöttem, eléggé elfáradtam, ideje volna kicsit lepihenni, hogy este újult erővel vessem bele magam a mindig hosszúra nyúló spanyol estékbe. Volt egy támpontom, a székesegyház égig érő tornya, ami mindenhonnan látszik. Na, valahol annak a környékén kell lennie az én utcámnak és a panziómnak. Ám hogy mi a neve az utcának és a panziónak, a nagy sietségben nemhogy felírni, hanem megjegyezni is elfelejtettem. Márpedig Toledo utcái nagyon szűkek és az először arra járónak nagyon egyformák is. Tiszta labirintus. Egy szó mint száz, körülbelül két órát köröztem, egyre reményvesztettebben a székesegyház körüli sikátorokban, mire végre nagy megkönnyebbüléssel felismertem a szállásomat. Azóta, legyek bárhol is, mindig elhozom a hotel kis kártyáját, ami rendszerint minden recepciós pulton megtalálható, vagy ha nincs, felírom a szálloda nevét, címét.
Talán még ennél is kínosabb esetem volt az iráni Kermanban. Amikor délelőtt kijelentkeztem a szállásomról, a hátizsákomat taxival egyből kivittem a buszpályaudvarra, hogy amíg a délutáni indulásig a várost járom, ne kellejen magammal cipelni. Mutogatással megkértem az állomás vezetőjét, hogy valahol elhelyezhessem, erre ő készségesen megmutatta, hogy betehetem az irodája sarkába. Délután megyek vissza, kb. egy órával a buszom indulása előtt, be az állomásra, be a főnök irodájába – a hátizsákom sehol. De a főnök sem. Még el se tudtam magyarázni, mi volt a helyzet, egy szót sem értettünk egymás nyelvén. Illetve ő talán igen. Átmutatott a hatalmas tér túloldalára, hogy menjek oda. Nem fogják kitalálni, mit láttam. Egy külsőre, sőt belsőre is hajszálra ugyanolyan buszpályaudvari épületet, mint emez. De ez még semmi. A tér mind a négy sarkán állt egy külsőre pontosan egyforma buszállomás-épület. Mit volt mit tenni, elkezdtem módszeresen végigjárni őket, de szerencsémre már a második próbálkozásnál szerencsével jártam. Pokoli kínos volt.
Nepálban, Pokhara városa felé közelítve egy hatalmas plakátra vetült a tekintetem: „Buddha Air”. Aztán még egy: „Yeti Airlines”. Túravezetőm azt mondta, azért adnak ilyen különleges neveket egyes helyi légitársaságoknak, hogy az emberek felfigyeljenek rá és vonzóvá tegyék. Mit mondjak, ez sikerült. Azért kérdezem: el tudnának képzelni bárhol a világon ilyen neveket, mint Jesus Christ Airlines, Air Mohamed, Moses Jet, Fly Shiva, vagy éppen Nessie Airlines, Godzilla Air? Egyébként repültem a „Buddhával”, velük próbáltam megnézni a Himaláját felülről, több-kevesebb sikerrel. (Ugyanez a gép kb. fél év múlva lezuhant és mind a 16 utas a személyzettel együtt meghalt. Lám, már Buddhában sem lehet megbízni.)
Repülj Buddhával - vagy Yetivel
Különös, nálunk szokatlan feliratokat, jeleket, szabályokat is számtalan külföldi országban fedezhetünk fel. Amikor befelé tartunk a jemeni főváros Szanaa repteréről a központba, többször is láthatunk táblákon egy érdekes piktogramot: pirossal áthúzott géppisztolyt, ami kétségkívül arra szóló figyelmeztetés, hogy lőfegyvert a város belterületére bevinni tilos. Ezek szerint ott erre külön figyelmeztetni kell. Amerikában egy nemzeti park látogatóközpontjának bejáratánál lettem figyelmes egy feliratra és piktogramra, mely arra hívja fel a figyelmet, hogy lőfegyvert bevinni tilos. Ki lehet az az elmeháborodott, aki pisztolyt vinne be a Sziklás-hegység lábánál húzódó homokdűnék közé? Márpedig a felirat nem lehet véletlen, ilyen eset már nyilván előfordult. A japán repülőtereken többfelé is látni olyan feliratot, vagy erre utaló jelzést, hogy a gépekre szamurájkardot felvinni tilos. Hogyan – gondolhatná a gyanútlan külföldi –, hát még vannak szamurájok? Nos, alighanem már nincsenek, ám a turisták elég gyakran vásárolnak szuvenír gyanánt ilyesmit, és valahogy haza szeretnék vinni. Ám még a játékkardot sem szabad felvinni.
Vajon ki akarhat pisztolyt bevinni egy amerikai nemzeti park
látogatóközpontjába...
Iránban, amint említettem is, az iszlám nagyon szigorú szabályokat ír elő a nők öltözködésére: a csador viselete nyilvános helyen kötelező. Az pedig köztudott, hogy Irán, állami szinten legalábbis, az Egyesült Államokat tartja a legfőbb ellenségének, a világ gonoszának stb. Mármost, hogyan jön össze e kettő? Elmondom. Tabriz városában sétálgattam és amikor rápillantottam egy ruhaüzlet kirakatára, egy fekete anyagon, amit nyilvánvalóan csadornak szántak, a következő feliraton akadt meg a szemem: „A legjobb amerikai minőség. Made in Japan”.
Láttak már nyílt színi verekedést bármelyik magyar vagy európai város utcáin? Talán igen, ami elég szörnyű, ám ez Kínában úgyszólván mindennapos. Először Kunming városának egyik központi terén lettem figyelmes arra, hogy egy fiatal nő és férfi agyalják egymást, már mindkettőnek vérzett az arca. A jelekből azt vettem ki, hogy valami közlekedési affér lehetett a háttérben, talán biciklivel ütköztek. Kisebb tömeg állta körül a viszálykodókat, akik szóval, tettel egyaránt próbáltak érvényt szerezni vélt igazuknak, de senki sem avatkozott közbe. Ez másik alkalommal minibusszal mentem valahova vidékre, és arra lettünk figyelmesek, hogy két férfi szintúgy véresre veri egymást. Ott is valami forgalmi esemény történhetett, talán teherautósofőr és motoros között folyt a vérre menő vita. Megálltak páran, de ott sem avatkozott közbe senki.
Vegyünk egy egészen közönséges, úgyszólván mindennapi apróságot, a rágógumit. Fölöttébb kellemetlen belelépni, majd a cipőnk talpáról levakarászni, az meg enyhén szólva gusztustalan, ha fogyasztója, íze múltával, úgy szabadul meg tőle, hogy nyilvános helyen valahova kiragasztja (Amerikában például a templomi padok aljára is szokták). Nos, ezt unta meg Szingapúr kormányzata, miután némely antiszociális elemek elhasznált rágógumijukat a metrókocsik ajtajára ragasztották, minek következtében nem csukódtak rendesen. Ezért aztán Szingapúrban már évek óta hatóságilag tilos rágógumit importálni és árusítani. A városállam amúgy is híres képtelenebbnél képtelenebb büntetéseiről, tiltásairól, törvényeiről. Tilos például liftben vizelni. Az, hogy ez a tiltás egyáltalán életbe léphetett, arra enged következtetni, hogy ezt a szokást korábban többen is gyakorolták. Mi több, olyan feliratot is láttam szingapúri liftben, mely arra figyelmeztet, hogy a lift vizeletdetektorral van felszerelve!
Jártak már úgy, hogy valahol külföldön, bár nagyon jól érezték magukat, egyszer csak úgy döntöttek, ebből elég volt, menjünk haza? Velem megtörtént. 2011 nyarán Bálint barátommal 15 napos autós túrát szerveztünk az amerikai „Vadnyugatra”, vagyis Utah, Arizona, Új-Mexikó és Colorado államokba. Mindketten jártunk már arrafelé, én még 1985-ben, menetrend szerinti buszokkal, ő pedig idegenvezetőként, nyakában 10–20 utassal. Na, akkor most mindentől és mindenkitől függetlenül élvezhetjük a földkerekség tájképileg talán legszebb vidékét. Eltelt vagy öt nap és már e rövid idő alatt olyan mérhetetlen töménységben szembesültünk a természet szépségeivel, mint soha azelőtt sehol. A tízedik nap már Denver egyik déli külvárosában ért bennünket. Denverből szándékoztunk hazaindulni, de csak öt nap múlva. Mit fogunk mi itt még öt napon át csinálni? Jó, persze, elnyújthattuk volna a látogatásainkat egy-egy nemzeti parkban egy-két órával, mondjuk, öt perccel tovább állunk-ülünk egy csodálatos kilátópontnál, vagy félórával többet gyalogolunk. És akkor mi van? Elmegy még egy nap. Jó, fölmegyünk a Sziklás-hegységebe még egy-kép napra. Még mindig maradna három. Ahhoz tudnám hasonlítani a helyzetet, mint amikor egy héten át hancúrozhatunk az ágyban a világ legszebb nőivel és még messze nincs vége. Én ugyan ezt soha nem próbáltam, de el tudom képzelni. Eljött a totális telítettség érzete, egyszerűen képtelenek voltunk már bármit is befogadni. Az ingerküszöbünk olyan magasra szökött, hogy nem is tudom, minek kellett volna történnie, hogy újból felizgasson bennünket. Talán, ha tíz vulkán egyszerre tör ki a környezetünkben (de arra nincsenek vulkánok). Amerikában rengeteg a látnivaló, de az igazán nagy további szenzációk tőlünk nagyon messze voltak. Így is hatezer kilométert nyomtunk le tíz nap alatt, sietség nélkül. Egyébként nagyjából hasonló már történt velem, 1985-ös autóbuszos amerikai utam végén. Megérkeztem (akkor is) Denverbe, harminc nap után, melynek során ugyancsak elképesztő töménységben zúdult rám pozitív ingerek halmaza. Volt még két napom Denverben. Vendéglátóim, egy magyar származású család, felajánlották, hogy elvisznek a közeli Colorado Springs város melletti Garden of the Gods nevezetű, csodás vörös sziklákkal tarkított vidékre. Megköszöntem szépen és azt mondtam, bár lehet, hogy egy-két hét múlva térden csúszva is boldogan elmennék, de most nem. Semmi másra nem vágyom, mint nem csinálni semmit. Heverni egy hűvös szobában, időnként tévét nézni, közben hideg sört kortyolgatni és közben emészteni az élményeket. (Mellesleg, öt év múlva tényleg „hagytam” magam elvinni az említett helyre és tényleg gyönyörű.) Most elég volt tíz nap is a túltelítettséghez. Már nem is tudom, melyikünk mondta ki először a mindkettőnkben ott bujkáló elhatározást: menjünk haza! Tudom, első hallásra őrültségnek tűnik: ott vagyunk Amerikában, még öt napra szól a bérelt kocsink, erre mit teszünk: haza akarunk jönni. Ilyen nincs – és mégis van. De ha látták volna tíz nap alatt, amit mi láttunk, alighanem megértenék. (Nem elhanyagolható az sem, hogy spóroltunk kb. napi 100 dollárt fejenként.) Másnap reggel kimentünk a denveri reptérre és valami isteni csoda folytán, csekély ráfizetéssel, még aznap délutánra kaptunk jegyet. Mondhatom, nagyon boldogok voltunk. Ω
