LEJJEBB MÁR NEM CSÚSZHATOK - ANTARKTISZ (2004)

Nagyjából négy órát töltöttünk a parton, a Félhold-szigeten, a lányok rummal bélelt kakaóval vártak a fedélzeten. Előbb azonban két fontos kötelességünket kellett teljesítenünk: csizmánkat egy fertőtlenítős lavórban lemosni, majd a korábban említett listán nevünket szignálni, jelezvén, hogy visszatértünk. Persze, mindig akadt, aki ez utóbbiról megfeledkezett, úgyhogy őket pár percig keresték és rendre meg is találták.

  Mára még egy feladatunk maradt, természetesen csak ebéd után. Továbbhajózva megközelítettük a Deception-szigetet, az antarktiszi kiránduló utak egyik legkedveltebb célpontját. Az egész sziget egyetlen hajdani, kb. 5 millió éves múltra visszatekintő hatalmas, andezites jellegű lávát produkáló vulkán maradványa, nagyjából kör alaprajzú, 12 kilométer átmérőjű, robbanások, majd besüllyedés során képződött kaldera. Mindez önmagában is érdekessé tenné, ám bele is lehet hajózni, ugyanis az üst egyik széle kicsorbult és átjáró keletkezett, s belsejében létrejött egy kb. 5-8 km átmérőjű, tengervízzel kitöltött öböl, melynek legnagyobb mélysége 160 méter. A művelet, mármint a behajózás meglehetősen bonyolult manőver, nem annyira a bejárat szűkössége okán, mert az 230 méter széles, hanem mert pont a közepén egy kiemelkedés miatt csupán 2,5 méter mély a víz. Azt, persze, ki kell kerülni, s akkor már nem is olyan széles az a csatorna. Orosz barátaink azonban gond nélkül beszuszakolták a hajót a közel függőleges, vörösbarna vulkáni sziklák között, melyeken hatalmas foltokban fehérlett a madártelepek guanója.

                                   Abba a kis átjáróba kellett betalálni

                           Hajónk a Deception kalderájában

   A sziget tele van beszédes nevekkel. Maga a deception csalódást, esetleg megtévesztést jelent. Valószínűleg a már említett Edward Bransfield látta meg először 1820-ban. Tény, hogy ez a hatalmas öböl az egész Antarktisz legvédettebb kikötője, amire már a 19. század tengerészei is rájöttek. Kezdetben a fókavadászok használták, majd már a 20. század elején bálnavadász hajók vették birtokba (innen ered a kalderát kitöltő öböl elnevezése: Bálnavadászok öble). 1914-re már tucatnyi bálnafeldolgozó hajó állomásozott itt. A bálnazsírt magukon a hajókon nyerték ki, a parton aztán a tetemek maradékát hatalmas vasüstökben kifőzték, és az így kapott maradék zsírt acéltartályokban tárolták. Csakhogy a gazdasági világválság betett a bálnaolajnak, a parti üzemek bezártak és többé senki sem működtette őket. Negyvenöt embert, többségükben norvégokat helyeztek örök nyugalomra a Deception temetőjében (alighanem a világ legdélebbi temetője), ám a sírhantokat és kereszteket az 1969 februárjában bekövetkezett vulkánkitörés nyomán támadt iszapárak betemették. Egy betemetett temető. A parton korábban angolok és norvégok több épületet is emeltek, ezek főként közösségi lakóházfélék voltak. 1962-ben építettek itt repülőgéphangárt is, a kaldera belsejében ugyanis egy időben kisebb repülőgépek is landoltak. A 40-50-es években Anglia és Argentína egyaránt igényt tartott a szigetre, egymás zászlaját húzkodták le. 1944 februárjában a britek az ún. Tabarin-hadművelet (Tabarin egy félsziget neve) során katonai bázist hoztak létre a szigeten, nyilván azért, hogy védjék a náci gyilkos bálnák ellen. 1961-ben maga az argentin elnök is látogatást tett Deceptionon, ezzel demonstrálva országa érdekeltségét. Ilyenkor szokott jönni a viccben az erdőkerülő, aki az egész bandát kizavarta az erdőből. Hát, itt nem jött erdőkerülő, viszont a vulkán eldurrant egy párszor. Már az 1920-21-es bálnavadász szezonban feljegyezték, hogy az öböl vize szinte forrt és lemarta a festéket a hajók oldaláról. Aztán később a kaldera peremén többször is voltak kisebb kitörések (nem egyszer szinkronban), míg végül az említett 1969-es működés jó időre kedvét szegte az embereknek ahhoz, hogy állandó bázist tartsanak fenn a szigeten. Napjainkban csak nyári, időszakos kutatótábort üzemeltetnek itt spanyolok és argentinok.

                                              Elhagyatva

   Mi azonban mindebből semmit sem látunk. A Pendulum Cove-ban, vagyis az Inga-öbölben szállunk partra, ahol hajdan brit kutatók mágneses méréseket végeztek. A felszínt fekete törmelék borítja, nagy foltokban latyakos hóval vegyülve. Egy pocsolyában néhány jól megtermett barna tollazatú madár, a sarkvidékek hírhedt ragadozó madara, a halfarkas fürdik nagy élvezettel. A Deception-szigeten százezres pingvinpopuláció is él, kész csoda, hogy egyetlen példányt sem látunk, alighanem azért, mert a külső lejtőkön fészkelnek. Van viszont bálnacsont, oszló-foszló csónaktetem, látni a hajdani bálnazsírtároló vastartályokat, meg néhány megroggyant faépületet. A hóban néhány unatkozó Weddell-fóka heverész. Túl nagy a terület, a három óra meg túl kevés, hogy mindent bejárjunk. Már csak azért is, mert fürdés következik. Deception úgyszólván elengedhetetlen programpontja ez. A hajóról hoztak néhány lapátot, azokkal az orosz tengerészek pillanatok alatt jó méternyi mély kis gödröt vájtak a laza vulkáni törmelékben, mely szinte azon mód feltelt kellemesen meleg, úgy 30-35 fokos talajvízzel. Csak hogy ne legyenek kétségeink, valóban aktív vulkáni vidéken járunk. (Azt olvastam, 2000 júniusában kutatók 90 fokos vízhőmérsékletet is mértek a Fumaróla-öbölben.) Néhányan nekivetkeznek, dagonyáznak kicsit, aztán uzsgyi, be az öböl 1-2 fokos vizébe. Juszt se fürödtem.

                              Az alvó Weddell-fóka nem zavartatja magát 

                                    Pancsoló halfarkasok

                                     Pancsoló turisták

     Ekkor még azt hittük, így megy ez majd utunk végezetéig. Túraszervezőink összesen nyolc partraszállást terveztek. Majd meglátják, mi lett a vége. Előbb szépen kinavigáltunk az öbölből, majd este délnyugat felé vettük az irányt, hogy a terv szerint az Antarktiszi-félsziget nyugati partvidékén folytassuk utunkat és behajózzunk a kontinens és a tőle nyugatra fekvő kisebb szigetek közti keskeny szorosokba, hogy majd ott csodaszép gleccserekben, jéggel teli öblökben gyönyörködjünk. És persze partra is szálljunk. Nem így történt. Az éj leple alatt ugyanis északi szél támadt, és a pakkjeget besodorta a szorosokba. Lehetetlen volt továbbhaladni, pedig a hajó nem is a szorosokban próbálkozott, hanem a szigetektől nyugatra. Mint megtudtuk, egyetlen hajó sem tartózkodott a megcélzott vizeken. Minderről onnan értesültünk, hogy a hajózó személyzet meg az expedíciósok állandó rádiókapcsolatban álltak a kutatóállomásokkal, illetve a környéken bóklászó egyéb hajókkal is. Az is már csak a reggeli ébresztőkor derült ki, hogy immár északnak hajózunk és érzelemmentesen átaludtuk életünk legdélebbi pontját, a déli szélesség 64. fok 08. percét. A Déli-sarkkör „átlépése” ugyan eleve nem szerepelt a tervek között, mégis, némi szomorúsággal vettem tudomásul….mit is? Először is azt, hogy ritka ronda napra virradtunk, szürke ködben kóválygott-imbolygott a hajó és voltaképp fogalmunk se volt róla, hova is tartunk. Illetve tudtuk: a Remény öble, vagyis a Hope Bay felé. Az, hogy ennél délebbre már a büdös életben nem juthatok, csöppet se zavar. Az Antarktisz fagyos, jeges, szeles, kietlen belső vidékei végképp nem érdekelnek, a pólusról nem is beszélve. A napot olvasással, írással, evéssel töltöttem, időnként rövid fedélzeti séta, jéghegymustra (az se nagyon volt), többnyire a partot se láttuk. Gabriel Gárcia Márquez új könyvét, az „Azért élek, hogy elmeséljem az életemet” címűt olvasom, már jó ideje megvettem, most van időm bőven. Hát én miért utazom? Hogy mesélhessek róla.

                                                   Délen idáig jutottunk

                                                Utunkat állta a pakkjég

   Orosz est volt ma, ahogy kell, sóval-kenyérrel-vodkával, a lányok szépen beöltöztek népviseletbe, énekeltek, táncoltak, kis jeleneteket adtak elő, melyben az egyik matróz alakította a durák (mondjuk így: falu bolondja) szerepét. Olimpiada és Liza fergeteges cigánytáncot produkált, és láthatóan még ők is élvezték, nem csak a közönség. És ugyanezek a lányok, akik mellesleg egész délután az esti étkeket készítették elő, pár perccel a show után már visszavedlettek felszolgálóvá. A borscs még csak nem is emlékeztetett az igazira, a pelmenyit (orosz-ukrán húsos derelye, ha jól készítik, fenomenális) az étlapon úgy vezették elő, mint Special Russian Tortellini. Amúgy a menükártyán minden ételről angolul elmagyarázzák, micsoda. Sztroganoff-bélszín helyett sült lazacot kértem, de az is ízetlen volt. 

                                            Liza és Olimpiada cigánytánca az orosz esten

    A nap nem telt el hibátlanul, megzavarodott a fűtés. A kabin mennyezetén levő, szabályozható erősségű szellőztető tárcsából eddig áramló kellemes lég helyett valami tébolyító trópusi áramlatok özönlöttek elő. Már-már fuldokoltunk. Este tízkor fölmentem a szálloda recepciójára, csinálnának már valamit. Próbálkoztak, de nem sok sikerrel. Inkább elzártam a melegfrontot, s közben azon morfondíroztam, fölmegyek a társalgó egyik pamlagjára aludni. Végül csak elszenderültem, de hogy az ötlet más agyában is megfogant, bizonyítja, hogy kora reggeli kávémért menve látom ám, hogy többen tényleg a pamlagon aludtak. A fűtést vagy hűtést egyébként rendbe hozták. Ja, igen, Colin (a kabintársam) tegnap este – először az út során – megfürdött. (folyt. köv. A következő részben partra szállunk a kontinensen és tengernyi jéghegyet fogunk látni, amit be is mutatok - feltöltés szombaton kora este!)

 Azoknak, akik a blog.hu-ról jönnek: az előzményeket az Archívumban találjátok