Togo, Benin, Burkina Faso, 2008
Első sátras éjszakánkat, egyelőre még mindig Beninben, egy falu környékén töltjük. Legalább van víz, úgy-ahogy megmosakodhatunk, de a következő négy éjszakára úgy dőltünk le, hogy napközben szétizzadtuk az agyunkat is. A hőség éjszaka sem enyhül, csurom vizes a hálózsákom, pedig csak rajta fekszem. Közben ugyanis iszonyatos meleg lett. Az volt már Loméban is, de arrafelé a tenger közelsége még enyhítette kissé. Ez viszont már tényleg a pokol, minimum 35 fok, elviselhetetlenül magas páratartalommal társulva. Errefelé két száraz és két esős évszak váltja egymást, most az utóbbi egyikének a végén tartunk. Félnapos gyalogtúrával indítunk és alig lépünk le az útról, évszázadokat zuhanunk vissza az időben. Először piacolásról hazatérő asszonyokkal találkozunk, akik ősi afrikai szokás szerint a fejükön egyensúlyozva cipelnek iszonyatos súlyokat. Megemelni is alig tudtuk a cuccot, ők meg kilométereket gyalogolnak vele. Két falut keresünk fel, ez az első találkozásunk a legsötétebb Afrikával. Ágyékkötős „bennszülöttet” eddig még sosem láttam, itt az öregebb férfiak csak egy kecskebőr-darabot viselnek deréktájon, a nők zöme topless, a fiatalabbak inkább a nyugati segélyszervezetektől származó second hand-et részesítik előnyben.
Hazafelé a piacról
Ilyet se láttam még
Topless és second hand
Kerek, ablaktalan sárkunyhókban laknak, melyeknek kúpos szalmatetejét agyagkorsó koronázza, ugyanilyenek a terménytárolóik is. Itt főként kölest termesztenek, kecskét, baromfit és kis fekete disznókat tartanak. Egyetlen mezőgazdasági szerszámuk a rövid nyelű kapa (leggyakrabban teljes egészében fa), mellyel igen mélyre kell hajolni, s a nők ezt a mutatványt a hátukra kötött csecsemőjükkel hajtják végre, ritmusosan, miként a faedényben, doronggal történő kölesőrlést is; csoda, hogy nem kapnak agyrázkódást a kicsik. Az istenért, hát hogy nem lehet már feltalálni itt is a hosszabb nyelű kapát?
A mezőgazdaság alapszerszáma, a rövid nyelű fakapa
Egy kamaszforma srác arcán jókora, ám szépen beforrt hármas sebhely. Nem, nem sebesülés, ez a tetkó egyik helybeli fajtája. Pár faluval odébb megmutatkoznak az ajakkorongos nők is. Valami okból kitalálták, hogy attól szépek, minél jobban kitágítják, kinyújtják a már kislánykorukban kifúrt alsó vagy felső ajkukat. Ennek legbizarrabb formáit Etiópia déli részén, az Omo-völgyben élő törzseknél láthatjuk (nekem személyesen nem volt szerencsém), itt beérik egy kisebb kagyló- vagy fakoronggal.
Falusi turizmus - itt élnek ők
Tiszteletünket tesszük a falufőnöknél
Arcdísz, avagy tetkó másként
Szolid ajakkorong
Egyébként minden faluba érkezésünknek megvan a maga rituáléja. Noah, a túravezetőnk először is a falufőnökhöz járul, elmondja, hogy azért jöttünk, mert szeretnénk megismerni a kultúrájukat. A falufőnök természetesen kap némi ajándékot (konkrétan pénzt), mi is osztogatjuk, amink van, főleg a gyerekeknek. Üres vizespalack, toll, cukorka, bármi jöhet. Aztán összejönnek a falu vénei, köréjük csődül asszony, gyerek, mindenki, és az idősebbekkel illik kezet fogni. Érkezéskor, induláskor egyaránt. Ha kétszázszor nem fogtam kezet ezen a háromhetes úton, akkor egyszer sem.
Villany, víz, orvos, iskola – errefelé ismeretlen fogalmak. Tucatnyi hasonló falut láttunk és nyilván százával-ezrével vannak még ilyenek a régióban; vagy még ilyenebbek. Ezeken a falusi vidékeken nagy kincs, ha van egy fúrt kút és nem kell messze menni vízért, vagy az esővizet felfogni, esetleg patakból vételezni, mint az előbb említett falu lakóinak. Gondolják el, mindhárom, általunk érintett országban nagyjából 5 ezer emberre jut egy orvos, és nyilván ők sem a világvégi falvakban rendelnek. Milyen lehet egy rendelő felszereltsége? Miféle gyógyszerekhez juthatnak hozzá? Sokfelé láttunk plakátokat, melyek az óvszer használatára buzdítanak (miközben az elképesztően képmutató katolikus egyház még azt is ellenzi - nota bene, Ferenc pápa mintha kezdene szakítani ezzel a csökött szemlélettel). Mindeközben arat az AIDS, bár a fertőzések növekedési üteme némileg csökken.
Védekezz! (A SIDA az AIDS francia rövidítése)
Az első, ami ilyenkor az európai eszébe jut, hogy milyen szegények. Persze, mihez képest… A Nyugathoz viszonyítva feltétlenül. Inkább azzal a szóval jellemezném, hogy elmaradottság, ami nemhogy csökkenne, hanem még nő is. Szegénységről, szerintem, ott beszélhetünk, ahol gazdagság is van, márpedig az nincs. Persze, van egy nagyon szűk, kiváltságos uralkodói réteg, de a középosztály elenyésző, leginkább állami hivatalnokokból áll. A falulakók alighanem ugyanilyen hétköznapokat éltek meg kétszáz éve, és aligha valószínű, hogy más lesz a soruk – vagy ha mégis, inkább rosszabb – ötven év múlva is. Sok afrikai országban jártam és mindenütt ugyanezt tapasztaltam: a fejlődés, fejlesztés legcsekélyebb jele sem látszik, ellentétben mondjuk Ázsiával. Senkit se tévesszen meg a látvány, ha úti- vagy dokumentumfilmekben mobiltelefonnal flangáló fekete-afrikaiakat lát a dzsungelben. Ott a kezében a telefon, még jó, ha valahol fel tudja tölteni, de írni-olvasni alig tud, ha tud, nem jut egészséges ivóvízhez, WC-t talán sosem látott.
No és ki akarna itt befektetni és mibe? Milyen munkára lehet alkalmazni a nagyrészt írástudatlan, egyszerű embereket? Milyen külföldi cég akarna idetelepíteni mondjuk egy mikroelektronikai gyáregységet, gépgyárat, ahogy teszik ezt számtalan ázsiai országban? A fekete-afrikaiak hagyományos, sok évszázados munkakultúrája egészen más, mint az ázsiaiaké. Képtelenség lenne befogni őket nyolc órás műszakban futószalag menti betanított robotmunkákra, és nem azért, mert buták, vagy tanulásra alkalmatlanok, hanem mert ennek itt semmiféle hagyománya nincs. Ügyesek, találékonyak, szorgalmasak, de mondjuk az innovációs készségek terén évszázados elmaradottságban vannak a világ legtöbb térségéhez képest. Ahhoz szoktak hozzá, hogy a fehér gyarmatosítók megmondták, megparancsolták nekik, hogy mit és hogyan csináljanak.
Most éppen a kínaiak vannak soron az újgyarmatosításban: némi infrastruktúrát építenek (út, távközlés, vízerőművek), közben tojnak a környezetkímélésre, cserébe kiviszik a nyersanyagokat. Ugyanezt tették a franciák, angolok is, 150–200 éve, és Fekete-Afrika egy tapodtat sem lépett előre azóta. Vagy talán egy tapodtat. A külföldi befektetők szinte kizárólag a nagyüzemi mezőgazdaságba invesztálnak, és úgy-ahogy előkészített-előfeldolgozott termékeket gyártatnak és visznek ki, hogy pl. az angol szupermarketek polcain legyen friss trópusi gyümölcs, legyen tea, kávé, vagy éppen sok százezer szál virágot exportálhasson Hollandia a trópusi Afrikában levő, a saját irányításuk alatt álló földjeikről. Viszonylag új fejlemény, hogy a kőgazdag olajsejkségek földterületeket vesznek-bérelnek Afrikában (mert az nekik nincs) és a termékeket kiviszik, saját fogyasztásra vagy exportra. És akkor még nem is szóltunk a szinte minden fekete-afrikai országot érintő politikai bizonytalanságokról. Ki tudja, mikor tör ki polgárháború, mikor lesz egy újabb, majd még újabb hatalomátvétel, vérfürdő.
A hivatalos szegénységi küszöb (1,9 dollár naponta – a Világbank meghatározása) alatt 52-54 százalék él, ez világviszonylatban nagyjából 700 millió fő – és csökken. Még Fekete-Afrikában is. Csakhogy a kedvező átlagot főként a latin-amerikai és ázsiai fejlődő gazdaságok (jobbára Kína és India) húzzák felfelé, Fekete-Afrika meg lefelé. Ennek a 700 millió szegénynek közel a fele él a Szaharától délre fekvő afrikai országokban. Nézzék csak meg ezt a friss térképet. A nyomorban élők aránya ugyan itt is csökkent, de mivel a népesség rohamosan növekszik, számszerűleg nemhogy csökkent, hanem nőtt a szegények száma. Nota bene, a születések száma is csökkent némileg, úgy értve, hogy egy szülőképes nő 1980-ban még átlagosan 7 gyermeket hozott a világra, 2010-ben már csak 5,1-et, de óriási a különbség a városi és a falusi adatok között (ez benini adat). Mindemellett a 15 éven aluliak száma úgy 45-47 százalék körüli.
Érdemes alaposan megnézni. Ilyen világban élünk
Benéztünk egy fulani faluba. Ez a Nyugat-Afrikában nagy számban élő népcsoport félnomád állattenyésztő; a férfiak akár napokra is elvándorolnak a marháikat legeltetni, míg a nők a kunyhók körül ezt-azt termesztenek. Nőkön és gyerekeken kívül nincs is senki a faluban, csupán néhány cövek és a tömérdek marhalepény jelzi, ott szoktak lenni az állataik. Iszonyatos a bűz, a légyhadakat képtelenség elhajtani. Egy asszony egy másiknak a haját kurkássza, vagy csak megpróbál valami rendet tenni a gyapjas gubancban. Egy másik nő alkalmasint szoptat, szó szerint derékig érő melleiből; alighanem a sokadikat. A gyerekek meztelenül futkosnak, csak egy kiskamasz téblábol valami segélyszállítmánnyal idekerült polárdzsekiben, miközben mi a hőségtől tébolygunk. Ha megszerezte, hát viseli.
Kurkászás
Belőle vajon mi lesz...
Fulani kamaszlány (de lehet, hogy már két gyereke van)
Fulani Madonna
Ötletes, nemde?
Atakora dombjai között sátrazunk, a környéken erődszerű vályogházak emelkednek, bástyákra emlékeztető tornyokkal. Ablak sehol, a földszinti helyiségekben sötétség honol, de nem is csak lakás céljára szolgálnak; a maiak ezeken osztoznak az őseikkel, vagyis a halállal, a felsőbb, nyitott szint az életet jelképezi. A bástyák tetején kis kúpos helyiségek vannak, ezekben, illetve a tetőn tárolják a terményeiket. Noah könnyű sétát ígért, ám a sár miatt a kocsik nem tudnak elénk jönni, úgyhogy irdatlan köves, bozótos, föl-le terepen még úgy három órát kellett gyalogolnunk. Nem is lett volna gond, csak közben magasra hágott a nap. Három idősebb amerikai útitársunkat Noah kimenekítette alkalmi motorokkal, és nem is tudták, mekkora szerencséjük volt. Sosem bírtam a meleget. A szárazat még úgy–ahogy elviselem, de a párás levegőben szinte fuldoklom. Hiába ittam, fedtem be a fejem, közel kerültem a hőgutához. Ilyennek képzeltem a fronton a fagyhalált. Gyalogol a katona a hómezőn, nincs ereje továbbmenni, leül kicsit, aztán ott fagy meg. Életemet alighanem az mentette meg, hogy egy patakhoz értünk, és utolsó erőmmel arra kértem Noah-t, öntsön rám annyi vizet, amennyit bír. Negyedórát ücsörögtem az árnyékban és fogalmam se volt, hogyan teszem meg a hátralevő kb. öt kilométert. Megtettem, félájultan. Noah utólag bevallotta, bár ő beleszületett ebbe a klímába, már ő is a tűréshatáron volt.
Erődszerű vályogépítmény Észak-Beninben
Röpke egy napra-éjszakára visszatérünk Togo északi részébe – így hozták az útviszonyok. Itt folytatjuk legközelebb, majd Burkina Faso következik.
Előző rész itt, még előzőbbek az Archívumban
Kérem olvasóimat, ha azonnal értesítést szeretnének kapni újabb részek megjelenéséről, kedveljék az alábbi oldalt a Facebookon. (Meg amúgy is.)
https://www.facebook.com/Nemethgeza11bloghu/
