TOGO, BENIN, BURKINA FASO, 2009
Röpke egy napra-éjszakára visszatérünk Togo északi részébe – így hozták az útviszonyok. Egy falunál megkóstolhattuk a helyben, kölesből készített sört, klasszikus ivóedényből, tökhéjból készült kalabasból. Korsóból se lett volna jobb, hát még amikor utóbb, Burkinában láttam, hogyan készül. Rendre útba ejtjük a nagyobb piacokat. Fontosabb útkereszteződéseknél kisebb városok alakulnak ki, ott tankolunk, néhol még bank is akad, palackos ivóvíz is természetesen, de még igazi sör is. (Tényleg nem értem, miért kellett Noahnak akkora felhajtást csinálni az elején az ivóvíz körül.) Egyébként szinte mindent lehet kapni, rengeteg zöldségfélét, gyümölcsöt, óriási maniókagumókat, csak azt nem tudom, honnan jutnak az itteniek készpénzhez. Élvezem a nyüzsgést, a színes ruhás nők forgatagát (míg az arab iszlám országokban a kereskedés kizárólag férfidolog, itt szinte csak asszonyok árusítanak), a fényképezéshez önként modellt álló gyerekeket. Csak utólag vettem észre egyik fotómon, hogy a lefényképezett „anya gyermekével” kompozíció mögött egy fatáblára krétával kiírták, aznap mikor és melyik európai focimeccset közvetíti a tévé. Itt Afrikában egyenesen imádják a futballt, még a kis falvak mellett is van ilyen-olyan focipálya, így-úgy összetákolt kapukkal. (Egy alkalommal éppen egyik pálya „gyepén” sátraztunk.)
Készül a kölessör
Piacolás - a fő árucikk a manióka
... és minden egyéb
Önkéntes fotómodellek
Felkért fotómodellek
Nézzék csak a táblát az anyuka feje mögött
Dancing in the street
Országúti közjáték
Éjszakára egy iskola udvarán verünk sátrat. Reggel végignézzük a nebulók gyülekezését. Úgy negyedük-harmaduk visel kopottas-viseltes egyenruhát, műanyag szandált, legalább 80 százalékuk fiú. Ki tudja, hogy ezek a pöttöm gyerekek hány kilométert gyalogolnak oda-vissza az iskolába. Két osztályterem van, a legapróbbak fatáblácskára írnak krétával, de a nagyobbak előtt se nagyon látok könyvet. Az oktatás franciául folyik, a helyi nyelvnek nincs írott változata. Voltaképp tanár sincs (miként egy nyomorult árnyékszék sem), a közeli falvakból néhány önkéntes felnőtt próbálja megismertetni velük a betűvetést. És mi van, ha megtanulnak írni-olvasni? (Togo lakosságának kb. 40 százaléka írástudatlan, a nőké 60.) Mihez kezdenek vele? Ők is a földet fogják túrni a rövid nyelű kapával, meg a sovány malackákat, kecskéket pesztrálják. Ilyen vidékekről ezerből egynek, ha van felemelkedés. Mindenesetre otthagyunk némi pénzt, munkafüzetre.
Falusi iskola Észak-Togóban
Számolják meg a mezítlábasokat
A nagyobbak osztályterme (nézzék meg, hány lány van közöttük)
Kora délután, fejrepesztő hőségben léptük át Burkina Faso határát. Három Magyarországnyi területén kereken 16 millióan élnek. Az 1984 előtti térképeken még Felső-Volta néven szerepelt, új elnevezése kb. azt jelenti: a becsületes emberek földje. Már jócskán besötétedett, mire éjszakai szállásunk közelébe értünk, aztán persze eltévedtünk az embermagasságú fűvel borított szavanna úttalan útjain. Kivételesen „házhoz mentünk”. De hol a ház? A kocsi fénykévéjében, a semmi közepén feltűnt egy kamasz a Liverpool vörös mezében, kezében mobiltelefon, ő igazított útba bennünket. Egy jókora épület elé értünk, amit egy a gurunsi népcsoporthoz tartozó család lakott. Noah előre jelezte, hogy a házuk tetején (!) fogunk sátrazni (!), ami így látatlanban elég bizarrnak tűnt. Vaksötétben léptünk be a magas vályogfallal körbevett udvarba, ahol marhacsorda kérődzött csendben, trágyával bőséggel beterített almukon heverészve. Azt se tudtam, hova lépek, zseblámpán fényénél egy öregasszonyt láttam aludni egyik fal mellett. A házbeli ifjak segítségével felvonszoltuk motyónkat a tetőre, mely tényleg lapos volt és egy-egy helyiség fölött csakugyan alkalmas arra, hogy sátrainkat felállítsuk. A betonkeménységű vályogtető csak úgy ontotta a napközben beszívott hőt, úgyhogy kínkeservesen szenderegtem. Hat körül arra ébredtem, hogy diszkrét kolompolás közepette az udvarról kihajtják a marhákat, kecskéket legelni. Szürreális látvány tárult elém. Tarkabarka vályogépítmények, némelyiknek a tetején társiam sátra, az udvarban már szorgoskodtak a nők. A gurunsik Ghána és Burkina területén élnek, nevük jelentése: akiken nem hatol át a vas. Ez állítólag onnan ered, hogy a XIX. század végén megütköztek egy másik etnikummal, de mivel a gurunsik valamiféle gyógynövényeket fogyasztottak, nem fogta őket a vas. Erődítményszerű házakban, többnyire nagycsaládban élnek. A „mienkben” úgy húszan-huszonöten lakhatnak; a főnök, a feleségei(i), gyermekeik, azok házastársai, unokáik és haszonállataik. Legeltetéssel és földműveléssel foglalkoznak, a házat kölesföldek vették körül. Az építéshez zebutrágyával kevert agyagot használnak, a szerkezet vázát fagerendák adják, a falak kemények és szilárdak. Az építés a férfiak feladata, a díszítést a nők végzik, fekete-szürke-fehér, vagy vörös-fehér mintázatot alkalmaznak. A helyiségek parányiak, alacsonyak, koromsötétek, a nők lakrészeibe szinte csak kúszva lehet bejutni. Villany, víz nincs és egyáltalán, semmi sincs, ami a modern világra emlékeztetne, legföljebb néhány műanyag és bádogedény. Igaz, a gazdának, miként az előző este látott srácnak is, van mobilja. Alighanem valami közeli (?) településen töltik fel néhanap.
Sátram a háztetőn a gurunsi családnál
Hajnali kilátások
Az egyik konyha
A ház díszítése, karbantartása az asszonyok dolga
Újabb nap, újabb népcsoport, a lobik. Errefelé a férfiak még íjjal-nyíllal járnak, némely asszony a szájában fából készült ajakkorongot visel. Szinte minden kisebb gyerek anyaszült meztelen. Kétszintes vályogházaikat mindig egy-egy majomkenyérfa mellé építik. A felső szintet, ahol a terményeket tárolják, egyetlen fatörzsből kivájt gerendán lehet megközelíteni. De legalább van kút a közelben. Nekünk véget ér a szenvedés: öt nap után szerény, de légkondicionált szállodai szobák kényelmében dőlünk ágynak Banfora városában; ők ott maradnak ősi falvaikban, talán örökre.
Legalább kút van
Lobi lakóház
A konyha
Ez talán a mosoda
Újabb változat ajakkorongra
A reménytelen Afrika
Amikor útnak indulunk, Noah elkezdett mesélni valami nagy vulkánról, amely egyszer régen errefelé működött és annak a láváját fogjuk látni. Ebben eleve kételkedtem, hiszen itt kb. ezer kilométeres környezetben sok százmillió éve nem volt tűzhányó-tevékenység. Persze, hogy nem vulkáni kőzeteket láttunk. A rétegeket homokkő alkotta, melybe már-már vadnyugati szépségű formákat mart az erózió. Kitartó internetes keresés után is csak annyit sikerült kiderítenem róluk, hogy a földtörténeti ókor elején, a kambriumban és az ordovíciumban rakódtak le. S miután még egy pompás vízesést is láttunk, Noah elégedetten állapította meg, hogy ez volt az első nap, amikor látta rajtam, hogy nagyon élvezem az utazást. Mi az hogy! Végre valami természet.
Nem vulkán, homokkő
Egy kellemes vízesés...
...oldalában szép eróziós formákkal
Bobo-Dioulasso igazi nagyváros, amúgy afrikai módra. Nagymecsetje hasonlít a mali város, Djenné mecsetjéhez; mindkettő vályogból készült és falaikból a rendszeres karbantartást segítő gerendacsonkok állnak ki. Jókora mérete ellenére belül csak egészen kicsik a terek, úgy látszik, nagyobb termek áthidalására alkalmas boltozatokat még nem találtak ki, pedig az 1880-as években épült. A közelében elterülő óváros nagyjából ugyanolyan, mintha faluhelyen járnánk. Egy rettenetes büdösséget árasztó, szeméthegyekkel szegélyezett csermely partján asszonyok mosnak, a vízben félméteres harcsák úszkálnak, de szerencsére nem fogják ki őket (tabu!), annyira fertőzöttek lehetnek.
Itt laktunk mi...
... és így élnek ők
Gabonaőrlés doronggal, éppúgy, mint több száz éve
Portrék
A Bobo-Dioulasso-i nagymecset kívülről...
... és belülről
350 kilométeres, jó úton vágtatunk a főváros felé, csak egy terménybetakarítási ünnepségre állunk meg egy kis falunál. A bwa etnikum maszkos tánccal eleveníti fel ősi mítoszait, a „civil” férfiak kis furulyafélén sikonyálva járnak körbe-körbe. És ha azt hiszik, tényleg egy ünnepséget láttunk, tévednek. Ez is szerepel a GAP iroda valamennyi programjában, ám e tudattól függetlenül érdekes volt.
Maszkos tánc egy bwa faluban
A zenekar
Ouagadougou! Amikor e nevet sok évtizeddel ezelőtt megláttam a térképen, legvadabb álmaimban sem jutott eszembe, hogy egyszer eljutok Burkina fővárosába. Azt se tudtuk, hogyan kell kiejteni a nevét (kb. így: vagadugu). Délután érkeztünk, megettük szépen a búcsúvacsorát, a legtöbbünk gépe másnap délután indult Párizs felé. Mint megtudtam, egyikünk sem tette ki a lábát addig a szállodából. Vagy dögletes meleg volt, vagy esett az eső, és különben is…. Senkit sem érdekelt már Ouagadougou.
Utóhang. Egy héttel hazaérkezésem után kitört rajtam a maláriás láz. Először csak szelíden, de aztán amikor 39 fok fülé kúszott a hőmérő, már sejtettem, hogy nem egyszerű megfázás. A legrosszabb az volt benne, amikor elkezdetem remegni és negyedórán át nem tudtam leállni. Először háziorvos, aztán ügyelet, végül mentő. Akkoriban is volt valami influenza-pánik, úgyhogy maszkban, kesztyűben jöttek, engem is beöltöztettek, mint valami vírustenyészetet. A Szent László Kórházban öt nap alatt maradandó károsodás nélkül kikezeltek. Nem is tudom, mi sokkolt jobban, a fizikai tünetek, vagy a tudat, hogy akár fel is dobhattam volna a bakancsot. Sokan, még diplomások is, kérdezték: hát nem oltattad be magad? Nem. Szedtem ugyan gyógyszert, de nem a megfelelőt, úgyhogy nem használt. Egyébként azért nem kaptam vakcinát, mert ilyen sajnos még nem létezik. Illetve most már talán mégis. 2015 nyarán az európai illetékes szervezetek hosszú tesztek után engedélyezték a brit GlaxoSmithKline gyógyszergyár kutatói által kifejlesztett vakcina használatát. Nagyon kellene, mert évente több mint félmillióan halnak bele ebbe a szörnyű, bár jól kezelhető betegségbe, többségük Afrikában, és 80 százalékuk gyerek. Talán e téren mégis van remény Afrika számára….
Vége
Következik: HAWAII
Előző részek itt és az Archívumban:
Kérem olvasóimat, ha azonnal értesítést szeretnének kapni újabb részek megjelenéséről, kedveljék az alábbi oldalt a Facebookon. (Meg amúgy is.)
https://www.facebook.com/Nemethgeza11bloghu/
