„Egy nap 24 óra, egy ládában 24 üveg sör… ez nem lehet véletlen”
(graffitiszöveg)
A traktálás nem csak magyar szokás. Elég régóta járom a világot ahhoz, hogy a magam bőrén (gyomrán) tapasztalhassam meg, nem biztos (sőt biztosan nem), hogy az idegeneknek is úgy van kedvére valami, mint nekünk. E tapasztalat idővel afféle filozófiává kristályosodott ki bennem, amit úgy hívok: a szabad választás lehetőségének foka. Egyszerű példával élve: nem tálalok föl német, holland, norvég vendégeimnek olyan bivalyerős halászlét, hogy helyből átugorja tőle a Kárpátokat – mert nem szokták az erőset. Odakészítem a cseresznyepaprikát, figyelmeztetem a várható mellékhatásokra, aztán ha a gusztusa úgy kívánja, ám legyen, ugorhat. Sok országban keveredhetünk azonban olyan helyzetbe, ahol a hagyományok, a kultúra meglehetősen szűk keretet szabnak a választás szabadságának. Mondjuk, inni kell! Mindenáron belénk akarnak tölteni valami olyan szeszt vagy egyéb italt, amit a hátunk közepére se kívánunk és a vendéglátó szinte megsértődik, ha bármilyen udvariasan is, de elhárítjuk a kínálást. Ugye, voltak már ilyen vagy hasonló helyzetben? Vegyük Angliát mint ellenpéldát. Odateszik elénk a teát, hozzá a cukrot, a tejet (uram bocsá’, még citromot is), aztán ki-ki úgy kutyulja magának, ahogy akarja. India átvette a tejes tea szokását az angoloktól, azzal a nem mellékes különbséggel, hogy a tej meg a cukor – kínáláskor vagy árusításnál – már eleve benne van a teában. Ha tetszik, ha nem. Mauritiuson ugyancsak az „English tea” dívik. Egy kisvárosban magánháznál szálltam meg, és a háziak meginvitáltak teára. Örömmel elfogadtam, végül is, ha meghívják az embert, illik elfogadni. Aztán elém tettek egy csésze, tejjel már felturbózott teát, amit nagyon nem szeretek, de becsületből legyűrtem. Ebből is kiviláglik, hogy aki világot lát, annak elég sokat kell nyelnie – akkor is, ha inni akar.
Akárhová is vet a sorsunk, vizet mindenképpen innunk kell. Európában, Észak-Amerikában, néhány dél-amerikai vagy ázsiai országban nincs gond, a csapvíz is biztonsággal iható. Időnként riasztó adatokat hallhatunk arról, hogy a Föld népességének körülbelül egyötöde nem jut egészséges ivóvízhez, mi pedig, sok száz millióan a fejlett világban, még a vécénket is olyan minőségű vízzel öblítjük le, ami másik sok százmillió számára elérhetetlen. A tiszta vizet csak az tudja becsülni igazán, aki már szenvedett a hiányától. Jártam néhány olyan vidéken, például a Szaharában vagy Nyugat-Afrikában, ahol napokon keresztül sátraztuk és a napi fejadag három liter palackozott víz volt. Nem csak ivásra. Abból kellett kigazdálkodni a borotválkozáshoz, mosdáshoz használt mennyiséget is, és ilyen meleg helyeken öt napig nem tusolni maga volt a borzalom.
Ahol nem a konyhai csapból folyik a víz (Radzsasztán, India)
Benin, Nyugat-Afrika
Közkút egy nepáli kisvárosban
Voltak aztán olyan helyek, ahol akadt víz bőven – a természetben is. A Spitzbergákon például olvadékvíz-patakokból vettük az iváshoz, főzéshez használt vizet, aminek minőségével ugyan semmi baj nem volt, csupán az edény aljára leülepedett finom iszap jelezte, hogy mégsem teljesen makulátlan. Ugyancsak patakvizet ittam egy héten át Izlandon, Kamcsatkán pedig egyik táborhelyünk környékén orosz kísérőink mutatták meg, hol juthatunk vízhez. Nos, ez a hely egy vulkáni törmelékkel erősen beborított jókora tavalyi hófolt volt, melynek végéből lassan, de biztosan szivárgott a víz. Nem tűnt túlzottan bizalomgerjesztőnek, s bár egészségügyi szempontból kifogástalannak bizonyult, kissé az is „ropogós” volt. Ugyancsak ittunk több mongóliai patak vizéből a pusztában, és csak később eszméltünk, hogy ugyanezekből a patakokból isznak – természetesen folyásirányban fölfelé is – az állatok. Megúsztuk.
Ennek a koszos hófoltnak az olvadékát ittuk napokon át Kamcsatkán
A rázósabb helyek közül talán egyetlen egyről írta az útikönyvem, hogy nyugodtan ihatjuk a vezetékes vizet is, ez pedig Irán. Nota bene, Iránban ősi hagyományai vannak a természetes, felszín alatti vizek megcsapolásának, mégpedig a ghanatnak nevezett rendszer révén. Építése nagy szakértelmet kívánó és veszélyes munka, mert a hegylábi törmeléklejtőkbe kell több kilométer hosszú, enyhén lejtő alagutakat ásni, persze, csak az után, hogy a 60–80 méter mély, függőlegesen mélyített aknák kiásása nyomán vizet találtak. Így jut le a víz – csapadék, hóolvadék – a völgyekbe, oázisokba. Van olyan ghanat is, mely már kétezer éve folyamatosan „üzemel”, persze, állandóan karban kell tartani. A víz – kipróbáltam – kiváló, jéghideg és csakugyan biztonságos. (Érdekes viszont, hogy bár a csapvíz Mexikóvárosban is iható, a csapokból – még a hidegből is – elég langyos, szinte meleg víz folyik.) A Botswanában elterülő hatalmas Okavango-deltáról azt írta útikönyvem, hogy ez az utolsó hely Afrikában, ahol az ember még ugyanabból a vízből ihat, amiből az elefántok vagy a zebrák. Kipróbáltam, semmi bajom nem lett. A folyó több száz kilométeren át növényzettel benőtt ágakon halad át, melyek természetes szűrőként viselkednek.
Iránban volt még egy emlékezetes vizes megfigyelésem. Elég sokat buszoztam, és a kalauz a hosszú utakon egy jókora korsóból jéghideg vizet szervírozott az utasoknak – egyetlen pohárból ittunk valamennyien. Egy alkalommal azt is sikerült kifigyelnem, hogyan „készül” a víz. Indulás előtt a kalauz kirángatott a betonplaccra egy jókora jégtömböt, egy fejsze fokával szétverte, darabokra aprította, aztán csak úgy kézzel behányta egy hűtőládába. Nos, ezt (és ilyen) a vizet ittunk sok buszon, miután a jég lassan olvadozott. Soha semmi bajom nem lett tőle.
A hajdani Szovjetunióban is szokás volt az egy pohár – sok fogyasztó változat. A városokban sokfelé láthattunk szódavíz-árudákat, ahol fillérekért vehettünk egy-egy pohár szénsavas vizet, amit ők gazirovkának hívtak (ez a gazirovannaja voda, vagyis a „gázos víz” rövidítése). Azt az egyetlen poharat egy félautomata öblítő készülékkel lehetett úgy-ahogy elmosni.
Ha csakugyan veszélyesnek tartott terepre készülünk, vegyük nagyon komolyan a figyelmeztetést: csakis palackozott vizet igyunk. Ellenőrizzük le, hogy a kupak perforált része ép-e még, mert például nem egy helyen láttam Indiában, hogy kisvállalkozók a patkányok járta szemétből előhalászott üres műanyag palackokat a csapnál töltötték újra, aztán „palackozott” vízként próbálták eladni a pályaudvarokon, ráadásul olyan ravasz módon, hogy még a perforált részt is „restaurálták”, pillanatragasztóval. Tudják a helybeliek is, hogy a külföldi keresi a palackozott vizet. Etiópiában betértem egy kis boltba, már nem is tudom, mit kerestem, s az eladó imígyen szólt hozzám: „Mister, buy plastic water!” Angolul értők kedvéért: a boltos „műanyag vízre”, vagyis palackozottra akart rábeszélni.
Kérdezhetik, persze, hogy ha nekünk ezek az egzotikus csapvizek ártanak, akkor nem ártanak-e a helybelieknek. Sokszor bizony ártanak, sokszor nem. Az ugyanis a helyzet, hogy ha nagyon nem szennyezett a víz, a helyiek kicsi koruktól fogva megszokják a helyi vizek baktériumflóráját, mi pedig megbetegszünk tőlük.
Nézzünk végig néhány italt, amiket ilyen vagy olyan formában mi is kedvelünk és fogyasztunk itthon, de másutt mások, továbbá néhány olyat is, amik teljesen idegenek számukra.
Mongol jurtából nem könnyű anélkül szabadulni, hogy meg ne kóstoljuk az ő tejestea-specialitásukat, a szütecájt. A mongol azonban nem a kész teához önti a tejet, hanem a vízzel együtt forralja, s eközben teszi bele a lábtörlőre és szárított teveszarra egyaránt emlékeztető, préselt tömbből letört teadarabkát. Télen birkafaggyúval dúsítják, úgy több benne a kalória. Marokkói különlegesség (de jóformán egész Észak-Afrikában isszák) a mentatea, mely ugyancsak erősen megosztja a külföldieket. A forró vízbe kínai zöld teát tesznek (ami ugyan általában nem zöld, csak leszedett, friss állapotában, a főzete majdhogynem színtelen), hozzá jó adag friss mentalevelet (szükség esetén megteszi a szárított is) adnak, és már-már sziruposra cukrozzák. Fémkannából üvegpohárba töltik, jó magasról csurgatják vékony sugárban, állítólag azért, hogy habos legyen a teteje. Más kérdés, hogy a „hab” úgy öt másodpercen belül eloszlik. Helyi neve atay, de becézik marokkói whiskynek is. Az üzbégek még a legnagyobb nyári forróságban is (sőt leginkább akkor) zöld teát iszogatnak, azt mondják, meleg ellen a legjobb. Én speciel inkább ittam volna hideg sört, már ha lett volna, de azokban az időkben vezette be Gorbacsov a „száraz törvényt”, vagyis az alkoholos italok árusításának erős korlátozását, így jobbára maradt a tea. Nyáron a szabadban, a csájhanának nevezett teázókban isszák, kis faemelvényeken, párnán ücsörögve. A teaház iráni neve is hasonló: csájkuné. Olyasféle szerepet tölt be, mint nálunk egykor a kávéház, ahol össze lehet jönni, csevegni, alkalmasint némi pénzért vízipipát szívni. Ez több arab országban is mindennapos szokás, bár többnyire az idősebbek élnek vele. Egyszer kipróbáltam Iránban, almaízű dohánnyal, nem is volt rossz. A líbiai Tripoliban láttam egy szabadtéri kávé-teaházban, hogy a pincér a hatalmas mennyiségben előkészített vízipipákat ugyanúgy hordja ki a vendégeknek, mint az italt. Az irániak egyébként nem a teába teszik a cukrot, hanem a szájukba, az ő cukruk ugyanis nagy kristályokban készül – gyakran látni, hogy hatalmas süvegcukrokat árulnak – és igen lassan olvad. Ha a tea túl forró és az iráni ember türelmetlen (ami igen ritka), a csészealjba önti és onnan szürcsöli ki.
Csajhaha (teázó) Üzbegisztánban
Teázó az iráni Iszfahánban, egy híd alsó szintjén
Líbiai szieszta vízipipával
Azt hiszem, sokan abban a meggyőződésben élnek, hogy az oroszok szamovárban főzik a teát. Hát nem. A szamovár csupán vízforralásra szolgál, abból egy kevéssel leforráznak némi teafüvet, ez a tömény esszencia a zavarka, amit aztán ízlés szerint hígítanak. De van egy másik meglepetésem is. A szamovár használata nem orosz specialitás; Iránban és Törökországban is elterjedt. Aki járt Törökországban, tudja, hogy ott „derékban” karcsúsított kis poharakból isszák a teát, s hogy az üveg ne pattanjon el, parányi kerek fémlapra teszik. Hoztam egy teljes hatos készletet, két évnél tovább nem bírta. Az oroszok már nagyobb üvegpohárból kortyolják, amit díszes, füles fémvázba tesznek. Jól néz ki, ráadásul még praktikus is. Nem mondanám el ugyanezt a Közép- és Belső-Ázsiában dívó fületlen csészékre. Ezeket két kézzel kell megfogni. Mongóliában 35 éve, Üzbegisztánban 27 éve vásárolt csészéim ma is megvannak, pedig úgyszólván napi rendszerességgel használom őket. Ideológiát is gyártottak ahhoz, hogy miért nincs füle a csészéknek. Azért, mert amit nem lehet két kézzel megfogni, annak a tartalmát még nem is lehet meginni, annyira forró.
A legkiválóbb teákat olyan országokban ittam, ahol termesztik is. Említhetem Grúziát, Kenyát, Vietnamot, Sri Lankát, Törökországot, Indiát, ahol rendszerint bivalyerősre főzik. A legjobb zöld teához talán a teájáról nem éppen híres Laoszban volt szerencsém, egy kis családi ültetvényen, ahol a termesztéstől a szüretelésen, feldolgozáson át a csomagolásig mindent helyben végeznek. Az ázsiai országok többségében még az egyszerűbb szállodák szobáiban is szériatartozék a forró vizes termosz és a hozzá mellékelt filteres tea. A hagyományos japán fogadó (ryokan) szobái egyenesen elképzelhetetlenek tea és termosz nélkül, más berendezés a teázó asztalkán kívül szinte nincs is bennük. Első kínai szállodámban, Kantonban szintén oda volt készítve a forró vizes termosz és a filteres tea. Gondoltam, kipróbálom. Beletettem a csészényi forró vízbe a teát, vártam, de csak nem akart sötétedni. Beletettem még egyet, akkor sem. Na jó, megiszom így. Semmi íze nem volt és máig sem tudom, miféle teát készítettek be, ám attól tartok, a kínaiak többsége is ilyet iszik. Mivel a vonatokon első osztályon utaztam és az étkezőkocsi mindig a mienk mellett volt, országszerte szemtanúja voltam, amint kínai utastársaim folyamatosan zarándokoltak az étkezőbe forró vízért. Ezt úgy kell elképzelni, hogy vittek magukkal egy kis csavaros tetejű üveget, amiben kókadozott némi teafű és az töltötték utána vízzel. Folyton olyan érzésem volt, mint amikor az SZTK-rendelőkben vizeletes üvegekkel járnak föl-alá az emberek. Ezzel szemben az indiai tea olyan erős és sötét, hogy kiugrik tőle az ember szíve.
Nem kell a világjárónak nyelvésznek lennie ahhoz, hogy felfigyeljen egy érdekes különbségre: vannak országok, ahol a tea – különféle kiejtési változatokban – tea, másutt pedig csáj, vagy valami hasonló. Angolul tea, franciául thé, németül Tee, skandináv nyelvekben te, spanyolul, olaszul té, malájul, indonézül teh. Másutt viszont egészen különböző: szláv nyelvű országokban csáj vagy csá (a legkülönfélébb írásmódokkal), arabul, perzsául sáj, japánul, koreaiul, thaiul, valamint az összes indiai nyelven csá, és talán az egyetlen európai nyelv a portugál, mely szintén ezt a változatot vette át. Az oka egyszerű. A tea Kínából terjedt el a világban és attól függően, hogy a kínai birodalom mely részével álltak kapcsolatban a korabeli európai, ázsiai kereskedők, az ottani nyelvjárásnak megfelelő szóalakot vették át. Egyetlen olyan nyelvről tudok, mely egyik változatot sem követi, legalábbis első közelítésre; a lengyelek herbatának nevezik, ez viszont a latin herba thea (vagyis a teanövény) szavakra vezethető vissza.
Teát mindenfelé isznak a világon, hol ilyet, hol olyat. Több országban ezeknek az italoknak olyan kultusza van, hogy valóságos ceremónia közepette készítik, tálalják, fogyasztják. Furcsa ez nekünk, akik egyszerűen belelógatjuk a filteres zacskót a forró vízbe, várunk egy-két percet és már isszuk is. Az angolok körében évszázados hagyományai vannak a teázásnak; ők, mint említettem, jobbára tejjel isszák, de a hajdani gyarmatok egy részében, például Indiában is átvették ezt a szokást. A japánok közismerten nagy feneket kerítenek a teázásnak, aminek hosszadalmas, precíz, ősi rítusai vannak. Filmen láttam ilyen ceremóniát, még lehetőségem is akadt volna, hogy (nem kevés pénzért) végigcsináljam, de ennyi hókuszpókusz nekem már sok. Hasonló, bár egészen más körítéssel készítik és fogyasztják el teájukat az arabok, a sivatagot járó beduinoknál pedig, kerüljenek bár akármilyen körülmények közé, a nap fénypontja a teafőzés és -ivás.
Nemcsak a valódi teát nevezik teának, hanem különféle, ahhoz csak némileg hasonlító főzeteket is. Ha valaki Peruba, Bolíviába látogat, biztosan megismerkedik a hegyi betegséggel, és vele együtt, vagy attól függetlenül, a matéteával. A magaslat okozta kínokra, azt mondják, nincs jobb ellenszer a maténál. A neve első hallásra semmit sem mond, ám ha elárulom spanyol nevét – maté de coca –, kikövetkeztethető, hogy valami kokaszármazékról van szó. A kokacserje leveleit évezredek óta használják (leginkább rágják) az Andok indiánjai élénkítő szer gyanánt, s bizony, e levelekből vonták ki – elsőként német vegyészek – a kokainnak elkeresztelt alkaloidát. Peru sok vidékén ma is legálisan termesztik és árusítják, de ha valaki nagyon megkedveli, eszébe ne jusson hazahozni belőle, mert ha a vámnál észreveszik, komoly kellemetlenség származhat belőle, ugyanis Dél-Amerikán kívül valamiféle kábítószernek minősül. (Én erről mit sem tudtam, hoztam is pár dekányit, de szerencsére nem vették észre. Túravezető ismerősöm viszont elmesélte, hogy egyik utasát csak nagy nehézségek árán sikerült kihúznia a slamasztikából.) A levelek egy részét egyébként elviszik egy amerikai gyárba, ott kivonják belőle a gyógyászati célra hasznosított kokaint, a maradékból pedig ízesítő anyag készül ama bizonyos sötétbarna, édes üdítőitalhoz, melyet az egész világon ismernek. S hogy jó-e a matétea? Nem nagyon, de legalább nem is rossz, és ha hiszünk benne, még a magaslati betegség ellen is használ.
Bizonyára felvetődik a kérdés az olvasóban, hogy fogyasztott-e valamilyen kábító hatású szert a szerző a nagyvilágban. Nem tagadom, igen, már ha ezt fogyasztásnak lehet nevezni. A Dél-afrikai Köztársaságból készültünk átlépni Namíbiába, és a túravezetőnk előző este a tábortűznél figyelmeztette a csoportot, ha valakinél akad még valami narkó, most szabaduljon meg tőle. Egyik amerikai útitársnál volt pár szál marihuánás cigaretta, azokat bedobta a közösbe. Nekem, meg osztrák szomszédomnak is jutott egy szál, azt ketten, felváltva, szépen elszívtuk. Semmi hatását nem éreztem, és ezzel részemről a kábítószer egy életre le lett tudva. Azt is csak meg kellett egyszer kóstolni. (Most persze azt gondolják, aha, beismert egy füves cigit… lehetett ott más is. – Nem volt!)
Dél-Amerikában ismernek egy egészen másfajta matét is, yerba maté vagy paraguayi tea néven. Ez az argentinok nemzeti itala, de elterjedt Brazília, Uruguay, Chile és Paraguay egyes vidékein is. Egy a magyalfélékhez tartozó fa szárított, apróra zúzott leveleiből főzik, pontosabban forrázzák. Még pontosabban: kb. 70–80 fokos vízzel feltöltenek egy kis, tökből készült edényt, pár percig ázni hagyják, aztán pedig egy bombillának nevezett, fémből készült szívócsővel kiszívogatják. A dél-amerikaiak akár háromnegyedig is feltöltik a kis edényt az alapanyaggal, amitől a „tea” jó erős, kissé fanyar ízű lesz, aztán ha fogy, utánatöltenek némi vizet. A hagyomány szerint, ha társaságban vagyunk, az italt illik megosztani a többiekkel is, de az, aki először tölti fel vízzel, többnyire nem adja tovább; csak akkor, ha már másodszor is feltöltötte. Jómagam egy buszon láttam először Argentínában, hogy a sofőr a mellette ülőnek átadta az edényt pár kortyra, amit szerfölött furcsának találtam. Később még jobban meglepett, hogy egy gyalogtúránk közben, amikor összeakadtunk néhány vadidegen teázóval az ösvényen, túravezetőnk a legnagyobb természetességgel kért tőlük egy szívásra valót. Egyébként a lét nem szűrik le, mert a jobbára alpakkából, esetleg ezüstből készült bombilla alsó végén kis lyukak vannak, melyek megakadályozzák, hogy a levéldarabkák a szánkba jussanak. Vannak, akik cukrot vagy mézet is adnak hozzá. Hogy milyen hatásai vannak, arról természetesen megoszlik az egészségügyi szakemberek véleménye. Annyi bizonyos, hogy magas a vitamintartalma. Egyesek szerint kifejezetten jó hatású a rák ellen, mások szerint viszont van bizonyos rákkeltő hatása. Tudják, ez is olyan, mint a cukor, a kávé, a tojás stb. A vélemény attól függ, hogy ki fizeti a kutatást. Egyébként én is hoztam Argentínából, felszereléssel együtt, s mivel már itthon is kapható maté a gyógynövényboltokban, a mai napig szívesen iszom.
Matéteás edény bombillával
A másik leggyakoribb élénkítő ital a kávé. Nagy valószínűséggel Etiópiából származik, ám az, hogy egy pásztor vette észre a kávészemeket legelő kecskéin, hogy nyugtalanok, alighanem csak legenda. Az viszont majdnem bizonyos, hogy főzetet Dél-Arábiában, a mai Jemen területén készítettek belőle a 15. század közepe táján, és ott is kezdték termeszteni. A Vörös-tenger partján fekvő al-Mukha (más néven Mokha vagy Mokka) kikötőjéből szállították tovább a Közel-Keletre, Törökországba, onnan jutott el Európába is. Jártam ebben a városkában, mely mára teljesen jelentéktelenné vált, inkább halászfalu, semmint kikötő. Jemenben vettem is kávét, a „legjobb minőséget”. Egyszer főztem belőle, a többit kidobtam, olyan borzalmas volt.
Nincsenek jobb tapasztalataim több nagy, híres kávétermesztő ország készítményeivel sem. Nem ízlett sem a brazil, sem az indonéz, sem a Costa Rica-i, sem a jó drágán vett hawaii Kona kávé, talán még a kenyai a legihatóbb. Ennek valószínűleg az az oka, hogy mi itt, Európában már annyira hozzászoktunk az agyonkezelt, agyonaromásított kávékhoz, hogy a természetes ízek nekünk már túl vadak. Önök például mikor láttak utoljára babkávét? Nem mostanában, ugye? Megvesszük az előre megőrölt vákuumcsomagolásút, már a darálással sem bajlódunk. Ezért is volt olyan furcsa, amikor egy indonéziai piacon megláttam egy férfit, aki helyi termesztésű és pörkölésű, már-már fekete babkávét árult és kívánságra, valami kézi készülékkel, helyben meg is darálta. A másik ok, amiért esetleg nem ízlik, hogy nem úgy isszuk, ahogyan a helybeliek, hanem a nálunk szokásos espresso változatban. Elég átlépnünk dél felé a magyar határt, Szerbiában, aztán végig a Balkánon egészen a Közel-Keletig vagy a Kaukázusig a „törökös” változattal találkozhatunk. A kávéőrleményt – többnyire cukorral együtt – habosra forralják és a zacc leülepedése után, szűretlenül isszák. Ettől eltekintve elég nehéz megúszni, hogy a zacc egy része ne jusson a szánkba, vagy ne üljön ki a csésze szélére, ami nem túl gusztusos, se érzésre, se látványra.
Kávéárus egy indonéz piacon
Erősen zaccos kávé Grúziában...
...és Srí Lankán
A világ nagy részén az átszűrt kávét kedvelik, vagyis egy papírból készített filterbe helyezik a kávéőrleményt és átfolyatják rajta a forró vizet (ez állítólag német találmány). Ilyennel találkozhatunk Nyugat-Európa jó részén és Észak-Amerikában is. Elvileg így is lehet elviselhető italt készíteni, de ez aránylag ritka. Ha máshonnan nem, amerikai filmekből mindenkinek ismerős lehet az öblös üvegkancsó, ami ott van minden hivatalban, étteremben, otthonban. Ebből öntik a híg lét jókora papírpoharakba, vagy ormótlan bögrékbe és láthatóan élvezik, amit mi kifejezetten pocséknak találunk. Az amerikai azonban fejlődőképes nép, idővel csak rájöttek, hogy a barnára pörkölt bogyókból iható lé is főzhető. Az utóbbi években egyre több helyen kapni presszókávét is. Hogy megörültem például Alaszkában, amikor egyik nemzeti park büféjében megláttam az ismerős gépet. Lefőzi a fekete lány, ahogy tanulta, betölti egy kb. kétdecis papírpohárba (csészével azért még nem készültek föl kellően), ám mivel Amerikában mindent gigantikus adagokban szokás szervírozni, elkezdi felönteni forró tejjel. Állj! – üvöltöttem rá szelíden pár csepp után. Ez az egész, amit meg akar inni? – kérdezte ámulva. Ez – mondtam szemlesütve, ő meg nyilván azt gondolta, ilyen élhetetlenek az európaiak.
A filteres kávé egy másik módját láttam szerte Vietnamban. A kávéőrleményt egy kis, fémből készült, alul lyukacsos hengerbe teszik, rácsavarnak egy ugyancsak lyukacsos tetőt, majd forró vizet öntenek rá. A víz jóval lassabban csöpög át rajta, mint a papírszűrőn, így aztán a végtermék egész iható.
Vietnami kávéfőző
Az espresso-változatot Olaszországban találták ki az 1880-as években, de Közép-Európán kívül nem terjedt el túl széles körben. Számtalan változata ismert, mi azonban általában a más számára nagyon erős főzettel azonosítjuk. Amikor először (és mint kiderült, utoljára) ittam Olaszországban igazi ottani presszókávét, a második korty után úgy éreztem, ott helyben felfordulok. Ezzel a második korttyal egyébként majdnem végére is értem a csészényi adagnak, náluk ugyanis csakugyan nagyon „rövid” a kávé. Feltehetően ugyanezt érzik a nálunk járó nyugat-európaiak is. Filterrel is lehet pokoli erős kávét főzni. Costa Ricában, San José repülőterén magamba döntöttem egy egész bögrével és öt perc múlva azt hittem, ott ugrik ki a szívem.
Indiában vagy Nepálban ellenben ránézésre nem lehet megkülönböztetni a kávét a teától. A tea ugyanis erős, a kávé meg gyenge. Nepálban egy nemzeti parkban afféle „welcome drink”-ként megkínáltak egy csésze valamivel, ami elég átlátszó is volt, meg édes is. Egész jó tea, gondoltam, de azért megkérdeztem egy helyi embert, mit is iszunk voltaképpen. Kávét – felelte. Bízisten mondom, nem jöttem volna rá az íze után.
Az etióp kávét egész szertartás veszi körül. Azzal kezdődik, hogy a készítés helyét beszórják friss fűvel és közben tömjént füstöltetnek. A kávészemeket ott helyben pörkölik serpenyőben, kis faszenes tűzhelyen. Mihelyt kellőképpen megpörkölődött, a serpenyőt körbehordják, enyhe füstjét a vendégek felé legyezik, hogy azok meggyőződhessenek a remek minőségéről. Ezt követően megőrlik, majd vízben forralják, amíg buborékolni kezd. Általában sok cukorral isszák, de ennek adagolását a vendégre bízzák. Régebben Etiópiában híján voltak a cukornak, ezért a kávét kissé sózták, és sokan ehhez úgy hozzászoktak, hogy a mai napig sóval ízesítik. A helyi etikett szerint három csészével illik inni egy ültünkben, ami nekünk nem nagy mutatvány, mert nem túl erős.
Etióp kávészertartás
Tudják, milyen az ír kávé? Nos, annyira ír, amennyire a jófajta kakaópor holland. A legenda szerint egy ír fickó találta fel, aki bárpultosként dolgozott a nyugat-írországi Shannon repterén. Valamikor a 40-es években egy téli napon leszállt ott egy Pan Am hidroplán, és annak utasainak akart kedveskedni az itallal. Lefőzik, azaz filteren, forró vízzel átszűrik a kávét, kehelyszerű pohárba öntik, megbolondítják egy kis (vagy kissé több) ír whiskeyvel, a tetejére tejszínhabot, arra pedig barna cukrot tesznek. Egyébként, ha azt hiszik, hogy mindegy, milyen az a vacak cukor, tévednek. Kelet-Afrikában egy brit szervezésű csoporttal jártam, s egyik reggelire kinn a szavannán a tanzániai szakács klasszikus angol fogást, zabkását készített. Azt is barna cukorral kellett megszórni. Nem volt kötelező, viszont érdemes, mert szerintem a zabkása anélkül ehetetlen (de vele is elég borzalmas). Mi sem természetesebb, mint hogy a szavanna közepén is volt barna cukor. Többek között ettől is britek a britek.
Mivel a kávéfőzés őshazája Jemen, természetesen máig komoly kultusza van a kávéfogyasztásnak. Érdekes viszont, hogy miközben a kávé neve a világ szinte valamennyi nyelvében hasonló (coffee, kaffe, café, kopi, koffie, kawa, kófe, ca phe stb.), addig Jemenben bunn a neve (más arab országokban e szót a kávébabra használják). Ők is „törökösen” főzik, a megőrölt kávét cukorral, nem ritkán tejjel együtt forralják fel, többször is. Korán reggel isszák, vagy otthon, vagy kávéházakban, utóbbi helyen persze csakis férfiak. A legtöbben a házi pörkölésűre esküsznek, ezért is látni a piacokon annyi babkávét. Napközben egyébként a héjából készült főzetet isszák (és persze a böjti hónap, a ramadán idején is). Kinézésre ez is inkább teára emlékeztet, a neve qishr. Szegfűszeggel és/vagy fahéjjal ízesítik, s mivel megkóstoltam, tanúsíthatom, hogy nagyon finom, bár egyáltalán nincs kávéíze. Azt olvastam, a kereskedők a szegényeknek még ingyen is adnak kávét, mert az nem lehet, hogy a jemeni ember ehhez ne jusson hozzá.
Sajnos a jemeni kávétermesztés az utóbbi években erősen lehanyatlott, mégpedig egy másik élénkítő szer, a qat (vagy khat) rovására. Hogy mi az a qat? A jemeniek napi életének egyik meghatározó eleme. A Catha edulisnevű cserjeszerű növény levele, melynek bizonyos stimulánsokat, alkaloidákat tartalmazó leveleit rágják, kortól, nemtől függetlenül. Fogyasztóját átmeneti jókedvre deríti, megemeli a vérnyomást, aztán pár óra múlva bambulást, eltompulást okoz. Jemenben az árusítása, a rágása legális, tehát nem minősül drognak (Európában igen, úgyhogy ebből se hozzunk haza!), sőt az iszlám sem tiltja. Azt mondják, a jemeniek háromnegyede él vele rendszeresen; van, aki jövedelme harmadát-negyedét qatvásárlásra fordítja, sokan inkább az élelemről is lemondanak, hogy megvehessék. Ez annak fényében igazán riasztó, hogy a jemeniek nagy többsége igen szegény. Egyébként sok vitamint és nyomelemet is tartalmaz, de nagyon hozzá lehet szokni. Hosszabb távon fogínybetegségeket és gyomorfekélyt okozhat. Egyetlen jótéteménye alighanem az, hogy termesztőit állandó jövedelemhez juttatja, viszont a rohamosan fokozódó termelése miatt lemondanak valódi haszonnövények, például a kávé termeléséről. Magam is láttam, amint kora délután a falvakban, városokban megjelentek a teherautók, amiket pillanatok alatt körbefogott a tömeg. Nagy szakértelemmel vizsgálták át a legmegfelelőbb leveleket. Rágják még Etiópiában, Kenyában, Szudánban is. Megkóstoltam egy levelet, elég fanyar a magas csersavtartalma miatt, ki is köptem. (folyt. köv.)
Qatrágó énekesek Jemenben
