„Nem könnyű a sok filozófiai rendszerből kiválasztani a helyeset. Az egyik ezt választja, a másik azt. A bölcs – egyiket sem” (Buddha)
(folytatás) Több helyen is láthatunk olyan templomokat, melyek korábban más vallást szolgáltak, csak időközben jött egy másik és kisebb-nagyobb átalakításokkal a magáévá tette. Erre az egyik legismertebb példa az isztambuli Hagia Sophia, mely eredetileg a bizánci korban keresztény bazilikának épült, aztán a keresztes hadjáratok idejében bő fél évszázadon át római katolikus katedrális volt. 1453-ban mecsetté alakították át. Az oszmán uralom kezdetétől minareteket építettek hozzá, elbontották az oltárokat, eltávolították a harangokat, az ikonosztázt, a freskók jó részét pedig bevakolták. Még szerencse, hogy nem verték le őket, mert utólag egy részüket sikerült megmenteni a vakolat alól. 1935 óta múzeumként szolgál.
Az isztambuli Hagia Sophia
Majdnem hasonló történt az ugyancsak világhírű spanyolországi, córdobai nagymecsettel, a Mezquitával, csak éppen fordítva. Amikor a mórok uralták az Ibériai-félsziget déli részét, a 8. század végén egy korábban ott állt keresztény vizigót templom helyén pompás mecsetet emeltek, belsejében 856 márvány- és gránitoszloppal, csodálatos belső díszítéssel. Amikor aztán megtörtént a reconquista, a mórok uralta területek visszafoglalása, és keresztény templommá való átalakítása szinte rögvest megkezdődött. A legnagyobb átalakítás akkor történt, amikor a püspökök addig győzködték V. Károly királyt, míg engedélyt nem adott az átépítésére és egy reneszánsz hajót építettek be a kellős közepébe, a minaretből pedig harangtorony lett. Károly később megbánta. Amikor meglátta a különös öszvér-templomot, állítólag így fakadt ki: van valamitek, ami bárhol lehet, de azelőtt olyasmitek volt, amiből csak egy akadt a világon.
A córdobai Mezquita
Aki járt a megboldogult Szovjetunióban, tapasztalhatta, hogy tömérdek gyönyörű pravoszláv templomot hagytak ebek harmincadjára, lepusztulni, vagy éppen más funkcióval ruházták fel. Némelyiket raktárrá vagy éppen sportcsarnokká alakították át. Kevés híja, hogy a Moszkva egyik jelképének számító Vaszilij Blazsennij székesegyházat nem takarították el a Vörös térről. A forradalom után egy ideig még templomként funkcionált, de aztán Sztálin le akarta bontatni. Végül megúszta, mára gyönyörűen felújították, tudtommal ma múzeum. A szentpétervári Vérző Megváltó temploma a második világháború idején volt halottasház, aztán krumpliraktár, de napjainkban sem templomként, hanem múzeumként működik. A város másik ékessége a Nyevszkij sugárúton álló Kazanyi székesegyház. Az 1917-es forradalom után bezárták, aztán 1932-től ez lett az Ateizmus Múzeuma. Nem vagyok egy szentfazék, de ekkora világraszóló pofátlanságot… Ma ismét az orosz ortodox egyház tulajdona, templomként használják. Jut eszembe, nem messze tőle állt (talán ma is megvan) a hajdani Leningrád legnagyobb könyváruháza, a Dom Knyigi. Jó könyvesbolt volt, elég gyakran betértem, s egyszer elkeveredtem ahhoz a szekcióhoz, ahol az ateista irodalmat árulták. Találtam, többek között, egy ateista plakátkollekciót, amit fillérekért meg is vettem, gondolván, ezt otthon úgyse hinnék el. A legszebb darabra máig emlékszem (sajnos, a plakátok elkallódtak): a képen egy szovjet űrhajós látható, aki körülnéz a kozmoszban és – minthogy nem lát Istent – kijelenti: „Nincs Isten”.
Több vallás előír bizonyos öltözködési normákat is; ezek általában kifejezetten visszafogott ruházatot jelentenek. Külföldi útjaikon olvasóim is sokhelyütt tapasztalhatták, hogy jó néhány katolikus templomba a nők nem mehetnek be csupasz vállal, vagy éppen nadrágban, a férfiak pedig rövidnadrágban. A trópusokon persze nem kezelik a dolgot ilyen szigorúan. Turisták által gyakran látogatott helyeken e célra kendőket tartanak a bejáratnál, azokkal lehet az egyház szerint nem kívánatos látványt nyújtó testrészeket befedni. Örményországban vagy Grúziában a nők csak fedett fejjel léphetnek be a templomokba, a férfiak is csak hosszú szárú nadrágban. Az Indiából kiindult szikh vallás templomaiban mindkét nembelieknek kötelező fejfedőt viselni, de hogy milyet, az teljesen mindegy. A texasi kalap éppúgy elmegy, mint a széldzseki kapucnija, vagy ha más nincs, a sarkain csomóra kötött zsebkendő is. Én például az amritszári Arany templomban jobb híján a széldzsekim kapucniját húztam a fejemre. Több vallás esetében is előírás, vagy legalábbis szokás, hogy a templomba lépés előtt, vagy már odabent valamilyen rítust el kell végezni. Ilyen a muzulmánok szertartásos arc-, kéz- és lábmosása a mecset előtt, de a japánok is megmossák a szájukat és a kezüket a sintoista szentélyek udvarán rendszeresített kutaknál, s a vizet a hagyomány szerint kis nyeles bambuszedénykéből merik ki. A már említett szikhek temploma előtt nekünk is át kellett gázolnunk egy kis vizes medencén, így tisztítva meg a lábunkat. A láb egyébként több vallásban is „nem tiszta”. Buddhista templomokban például előírás, hogy a lábat nem szabad Buddha szobra felé fordítani. (Az viszont már nincs meg szabva, hogy a pagoda bejáratától öt méterre ne lehetne a legízléstelenebb szuveníreket árulni, amint ezt például a malajziai Penangban tapasztaltam.) Le kell venni a cipőt a mecsetek, a buddhista, a szikh, a hindu templomok bejárata előtt. Különös, de ez a szokás több helyen átragadt az indiai keresztényekre is. Kerala államban láttam, hogy két indiai lány a katolikus templom előtt is „automatikusan” levette a cipőjét. Itt jegyzem meg, hogy bár a bő 1 milliárdos lakosságú Indiában alig 5–6 százalék a keresztények aránya, a karácsony országos munkaszüneti nap!
Rituális lábmosás egy isztambuli mecsetnél
Kézmosás egy japán sintoista szentély bejáratánál
Nem különben érdekes, hogy más vallásúnak be szabad-e egyáltalán menni valamely templomba. Aki járt Törökországban, tapasztalhatta, hogy szabadon lófrálhatott a Kék mecsetben és egyéb hasonló helyeken, Malajziában ellenben kerek-perec visszafordítottak minden mecset bejáratánál, és fogalmam sincs, hogy miért. Ugyanígy jártam Addisz-Abebában egy mecsetnél is. A hindu templomok többségébe ugyancsak be lehet menni, de bizonyos szentélyekbe nem hindut már nem engednek be.
Különös keverékek születnek abból, ha egy ősi vallás valami újabb keletűvel, mondjuk, a kereszténységgel keveredik. Erre a legbizarrabb példát Mexikó Chiapas államában találtam, San Juan Chamulában. A helybeliek a maják leszármazottai, a tzotzil népcsoporthoz tartoznak. Számukat 80 ezerre teszik ebből mintegy háromezren lakják Chamulát. Ide okvetlenül vezetővel kell mennünk, egyrészt, mert ő igazít el bennünket a helyi szokásokban, másrészt tudja, mikor, kit miért szabad vagy nem szabad fényképezni. A temető mellett érkezünk be a faluba, s már ez is furcsa. Külön nyugszanak azok, akik természetes halált haltak, külön azok, akiket meggyilkoltak. A keresztek is eltérő színűek. A gyerekeké fehér, a felnőtteké kék, az öregeké fekete. Még a temetésnek is megvan a rendje: a legfiatalabbakat kor délután, a legidősebbeket napszállta után teszik a sírba. A falucska főterén, a San Juan-templom előtt, vasárnap lévén, hatalmas a tömeg. A templom amúgy semmiben sem különbözik a többi mexikói katolikus templomtól, de ami odabenn fogad, maga a misztikum. Vastagon gomolyog a tömjénfüst, százával égnek a kisebb-nagyobb (de inkább nagyobb) gyertyák. Nincs oltár, nincsenek padok, székek. A padló finom, hosszú fenyőtűkkel beszórva, de legalább nem szúrnak. Ezeket egyrészt a finom illatuk miatt használják, másrészt azért, hogy a mezítlábas hívek el ne csússzanak. Térdre borulva imádkoznak, mindenki előtt három sor gyertya, a távolibbak a legvaskosabbak, legmagasabbak, először mindig azokat gyújtják meg. A falakon üvegkalitkában szentek szobrai sorakoznak. Akár katolikus szentek szobra is lehetnének, ám valójában maja istenekéi. Éppen keresztelés zajlik, tömegével, a csecsemők kórusban üvöltenek. Papjuk nincs, az utolsót már évekkel ezelőtt elzavarták, mert rájuk akarta kényszeríteni a tisztán katolikus hitet. Havonta egyszer egy közeli városból jön át pap, ilyenkor keresztelnek. Attól, hogy nincs papjuk, mégiscsak vannak köztük egyházi személyiségek, férfiak, nők egyaránt. Őket nevezik ilolnak, akik afféle sámánok. Feladatuk, hogy gyógyítsák e betegségeket. Az ősi maja hit szerint a lélek a test halhatatlan része, mely időnként elhagyhatja a testet, s az illető megbetegszik. Ekkor van szüksége az ilolra, aki megpróbálja megtalálni az elveszett lelket. A templomba gyakran visznek tojást, valamint élő tyúkot, ez utóbbit elhúzzák a beteg feje fölött, hogy átszálljon bele a betegség. Ha ez megtörténik, a tyúk nyakát kitekerik és a tojásokkal együtt elássák, nehogy a betegség átszálljon valaki másba. A katolikusoknak némi döbbenetet okozhat, amikor azt látja, hogy a chamulaiak esetenként sörös-vagy Coca-Colás üveggel a kezükben lépnek be a templomba. Már senki sem tudja, miért vált a kóla a chamulaiak szent italává. Állítólag azért, hogy jól megböfögtesse őket, s ezzel eltávoznak a testükből a gonosz szellemek.
A mexikói Chamula temploma
A katolicizmus természetesen a hajdani spanyol hódítók révén épült be a helyi vallásba. A keresztény és a maja istenségek keveredtek, Krisztus például teremtővé lett a hitvilágukban és a napistennel azonosítják, Mária pedig a Hold, a Nap anyja. Keresztelő Szent János pedig Krisztus fivére, a vidék védőszentje. Különös, hogy miközben a tiszta katolicizmus nem vert gyökeret a köreikben, az utóbbi időkben egyre többekre hat a protestantizmus, többen át is tértek, őket azonban kiközösítik. Templomukban egyébként szigorúan tilos fényképezni, de a szertartás kezdete előtt még a téren is, utána viszont szabad. A téren petárdákat durrogtatnak, kezdődik a piac. A vallásos ünnepek méltó megrendezéséről az évente választott mayordomók felelnek, s mivel ez általában sokba kerül, mindig a módosabbak köreiből választanak. A mayordomók ilyenkor külön házat hoznak létre az aktuális szent tiszteletére, szépen feldíszítve. Egy ilyen házba mi is bemehettünk, kaptunk a helyi cukornádpálinkából, a posh-ból is, amit állítólag azért isznak, hogy meggyógyuljanak és közelebb kerüljenek szentjeikhez. Mivel bitang erős, ez bizonyára sikerül is nekik, ám sajnos egyre több az iszákos a falubeliek körében.
Burmában is találkoztam a buddhizmus és egy ősi vallás különös „házasságával”. Ez nat-kultusz, mely már a buddhizmus előtt jelen volt, ám elemei beépültek az új (Burmába úgy ezer éve érkezett) vallásba. Olyannyira, hogy Buddhát sokan a legfőbb natnak tekintik. A natok voltaképp szellemek, ám eredetileg élő emberek voltak, akik valamilyen szörnyű halált haltak. A kultusz fő központja a Popa-hegy, csúcsán pompás, aranyló pagodaegyüttessel. Egy hajdani király, aki a buddhizmus elterjesztése érdekében leromboltatta a korábbi nat-szentélyeket, 37-re korlátozta a natok számát. Nem lehetett buta ember, mert rájött, ha békésen akarja átvezetni népét a buddhizmusba, jobban teszi, ha a nat-kultuszt integrálja belé. A hegy aljában, de más pagodákban is, szépen ott sorakoznak a nat-szobrok, melyeket a hívők rendszeresen megajándékoznak, például akár focilabdával is. Kedvencem a dohányzó nat, az őt szimbolizáló szobor szájába országszerte dugnak cigarettát.
Nat-szobrok Burmában
A Maliban élő dogon népcsoport – bár egy részüket megérintette az iszlám – még megtartotta ősi vallását, vagy mondjuk inkább úgy, mítoszvilágát. A világot szerintük Amma isten teremtette, és akkoriban még nem volt halál. Az öregeket az isten kígyóvá változtatta, akik gonosz szellemként molesztálták az élőket. A megváltás úgy 3000 esztendeje érkezett el, amikor a Szíriusz mellett megjelent egy másik csillag, s annak lakói, a nommók hozták el földieknek a halált. E csillag hatvan évente válik láthatóvá, s megjelenéséhez kötődik a dogonok legnagyobb ünnepe, a szigi. Az utolsó ilyen eseményre 1969. február 12-én került sor, a következő értelemszerűen attól számítva hatvan év múlva lesz.
Az ausztrál őslakosoknak, összefoglaló néven aborigineknek is megvan a maguk világképe, mitológiája, ami vallásnak talán nem nevezhető, de köze van hozzá. Azért is nehéz pár mondatban összefoglalni, mert a kontinensen kereken 400 különféle nyelvű, kultúrájú őslakos népcsoport él (kb. 410 ezren). A lényege talán annyi, hogy itt a Földön hajdan csak lelkek léteztek, és ezek növények, állatok, majd legvégül emberek formájában öltöttek testet. Ezt előzte meg a „dreamtime”, vagyis az álomidő, amikor egy ősi szellem megteremtette a világot. Lelke azonban nemcsak az élőlényeknek van, hanem minden környezeti objektumnak, vagyis sziklának, folyónak stb. Ezek alapján érthető, hogy ha a fehér ember bányászni, utat vagy egyebet akar építeni az őslakók szent földjén, azok tiltakoznak – az ő szemszögükből természetesen jogosan –, mert ezzel elpusztítják a „lelkeiket”. Canberrában, azt hiszem, aligha múlik el nap anélkül, hogy pár tucat aborigin ne tiltakozna valamiért a parlament előtt. Az ellentmondás feloldhatatlannak tűnik: hogyan tud együtt élni egymásnak okozott sérelmek, károk nélkül egy a fehér ember megjelenésekor még kőkorszaki szinten élő népcsoport a 21. századdal? Azt hiszem, nagyon-nagyon nehezen, de ez már egy más téma lenne.
Hallottak már a molokánokról? Én is csak akkor, amikor Örményországban járva megálltunk egyik falujuk szélén, ahol saját termesztésű zöldségféléket árultak az út mentén. A nevük az orosz „tejivó”-ból származik, merthogy a 200 (!) napos böjti időszakuk alatt főként tejet fogyasztottak, amit az orosz ortodox egyház tiltott. A molokánok zömmel orosz parasztok, akik már a 17. századtól kezdve elfordultak az orosz ortodoxia tanításaitól, vagyis ők a keleti kereszténység egy szektáját képviselik. A zsidókhoz hasonlóan az Ószövetség kóser étkezési szabályait követik, vagyis nem esznek disznóhúst és egyéb „tisztátalan ételt. Sokfelé élnek, főleg Oroszországban, a Kaukázusban, de előfordulnak Alaszkától kezdve Malajziáig. Jórészt csak oroszul beszélnek, istentiszteleteiket is oroszul tartják. Szinte csak egymás között házasodnak. Majdhogynem önellátók, főként káposztát és sárgarépát termesztenek, legelőiken pedig marhákat, birkákat tartanak, legalábbis Örményországban.
A vudu azonban bizonyára ismerősen hangzik. Ha igen, lefogadom, hogy elsőre a zombik jutnak eszükbe róla, pedig a zombi kultusz csak egyes latin-amerikai országokban, elsősorban Haitin terjedt el. A vudu Nyugat-Afrikából származik, én főleg Beninben és Togóban találkoztam vele. Animista vallás, vagyis nemcsak az embereknek, hanem minden létező földi dolognak, állatnak, növénynek, sziklának, víznek, tájnak lelket tulajdonítanak, és mindez egyetlen isten teremtménye, akinek viszont sok segítője van. Nyugat-Afrikában a lakosság nagy része a vudu vallás követője; ennek részei a fétisek, vagyis különféle szobrok, szárított állati testrészek, melyek a gyógyításban és a lélek megtisztulásában kapnak szerepet. Két vudu szertartást is volt alkalmam megnézni. Az egyik Togo délnyugati részén, egy kis faluban zajlott, dobokkal tuningolt, extázisig fokozódó tánccal, melyben főként nők vettek részt. Egy éltesebb asszony átmenetileg ki is ájult a csoportból, ám attól tartok, a transzba eséséhez némi kölessör is hozzájárult. A másik szertartás, Beninben, ennél borzalmasabb volt. Megálltunk a kocsikkal valahol az út mentén és egy tisztásra értünk, ahol nagyjából 60-80 ember volt. Noah, a túravezetőnk azt mondta, ez Benin talán legfontosabb vudu-zarándokhelye. Ott állt egy jókora fa csonkja, a tövében úgy méteres magasságba púposodott egy rettenetes szagot árasztó szemétdombféle, melyről közelebbről kiderült, hogy állati csontokból és baromfitollakból áll. A tisztáson olajat égettek, ami csak fokozta a bűzhatást. A „szemétdombnál” éppen állatáldozatra készültek, ami az isten tiszteletét szimbolizálja. Egy tyúkot és egy kecskét készültek levágni valami hatalmas késsel, de az aktust már nem vártam meg; kavargó gyomorral sürgősen visszamentem a kocsinkhoz.
Vudu áldozati hely Beninben
Vietnamban egyaránt jelen van a mahajána buddhizmus, a konfucianizmus és a taoizmus (kisebb arányban a kereszténység és az iszlám is), de ha Dél-Vietnamban, főként a Mekong-delta vidékén járunk, helyenként érdekes templomokat találhatunk, melyek a Cao Dai (jelentése szó szerint magas torony vagy palota) vallás hívőit szolgálják. Az 1920-as években alapították. Az indiai buddhizmus, a kínai taoizmus és konfucianizmus mellett a katolicizmus tanításait is ötvözik, de az említettek prófétáin kívül valamennyi kor nagy gondolkodóinak tanait is magukévá teszik. Mintegy 3–4 millió követője van, zömük Vietnam falusi lakossága.
A Cao Dai vallás egyik temploma Dél-Vietnamban
Egy másik, talán az említetteknél is nagyobb hatású „fúziós” vallás a szikhizmus. Indiában, azon belül is északnyugaton, Pandzsáb államban jött létre, kereken ötszáz éve, és egy Nanak nevezetű guru (tanító) alapította. Eléggé ismert, hogy Indiában időnként erősen tapintható a feszültség a hinduk és a muzulmánok között. E feszültség óriási robbanáshoz vezetett, midőn India függetlenné vált és két oldalán létrejött a muzulmán többségű Kelet- (ma Banglades) és Nyugat-Pakisztán. Mindegyikben kölcsönösen üldözték a kisebbségben levő hitű embereket, és hatalmas öldöklés közepette a világtörténelem talán legnagyobb népvándorlása következett be: milliók kényszerültek elhagyni otthonukat és a saját hitüknek megfelelő országba menekülni. Nos, a szikh vallás, ennél jóval korábban, éppen a hindu és a muzulmán vallás legpozitívabb elemeit igyekezett ötvözni. Elutasítja például a hinduizmusból származó kasztrendszert éppúgy, mint a nők elkülönítését és szigorú öltözködési szabályait, ami a muzulmánoknál jellemző. Egy istenben hisznek, aki Nanakot s az őt követő kilenc gurut választotta ki követésre, valamint a Szent könyvet, a Granth Szahibot, melyet az ötödik guru kezdett írni 1604-ben. A szikh hitvalláson kívül más vallások híveinek írásait is tartalmazza, azt kifejezendő, hogy más vallásokat is tiszteletben tartanak. Főként templomaikban imádkoznak, melyek közül a legszentebb az amritszári Arany templom. Nincs szent napjuk, meghatározott imaidejük, templomaikba bárki bemehet, ha az öltözködési szabályokat betartja. Volt szerencsénk körülnézni az Arany templomban, mely valójában egy jókora épületegyüttes közepén (udvarán) levő, a halhatatlanság nektárjának medencéje közepén álló szentély. A komplexumhoz tartozik az úgynevezett szikh parlament, továbbá könyvtár, múzeum és még egyéb, számomra ismeretlen rendeltetésű épület. Nagyon fontos viszont a közösségi konyha, ahová a látogató is betekinthet, sőt, ha úgy hozza a szükség, akár ehet is, ingyen.
Szikh pap az amritszári Arany templomban
A temetési szertartások is többnyire a valláshoz kapcsolódnak. Ami egy országban megszokott, másutt talán némi megbotránkozást vált ki, esetleg tabunak számít. Európában például ma már elég ritka a nyitott koporsós temetés, ellenben az Egyesült Államokban sokfelé szokás, hogy a halottat erre specializálódott szakemberek kikészítik. Vérét leveszik, ereibe a szövetbomlást gátló folyadékot juttatnak, arcát kisminkelik, mintha csak élne. A rokonságnak, az ismerősöknek éppen ez az elvárása: olyannak tűnjön, amikor utoljára látják, mintha csak aludna. Vannak törzsi népek, például a Fülöp-szigetek északi részén élő bontoc népcsoport, akik kiteszik, kiültetik a ház elé a halottat, hogy mindenki illendően búcsút vehessen tőle, a szertartás pedig napokig is eltarthat. Ilyen látványban szerencsére nem volt részem, láttam ellenben teljesen hagyományos, katolikus szertartás szerinti temetést. Elöl ment a halottas autó, utána hatan cipelték a koporsót, a menet pedig teljesen hétköznapi öltözékben, rövid gatyában, gumipapucsban vonult utánuk. Északon, a fő rizstermesztő vidékeken az is szokás, hogy a halottat a rizsteraszok oldalában helyezik örök nyugalomra. Vietnamban vidéken sokfelé láttam, hogy a sírok a rizsföldek kellős közepén vannak. A hagyományos temetőkben díszes, színes sírkövet állítanak az elhunyt emlékére. Hue városában szállodánk közelében láttam egy kis csoportot egy háznál és az ott töltött két napom során mindig ott ültek. Mindannyian fehér ruhát viseltek. Megtudtam, hogy gyászoló családtagok, rokonok.
Sírok a rizsföldön, Vietnamban
Kínai temetőt, sőt temetést Malajziában láttam (magas a kínai etnikum aránya), igaz, az utóbbinak már csak a végét, amikor a gyászoló családtagok éppen távoztak. A sír előtt égett valami, amiről megtudtam, hogy papírpénz. Egyébként a gyászolóknak is el kell égetniük a temetésen viselt ruhadarabjaikat. A sírok ív alakúak, középen magasabbak, betonból készül a vázuk, amit aztán színes, festett csempékkel borítanak. Ezek együttesen valami szép tájképpé állnak össze, de felteszik a sírra a benne nyugvók arcképét is.
Kínai temető Malajziában
Bizarr temetkezési szokásai vannak a legnagyobb madagaszkári népcsoportnak, a merinának, illetve a szokást tőlük átvevő betsileóknak. Hitük szerint az elhunyt továbbra is a családjával, az élőkkel marad és éppen olyan fontos szerepet játszik, mint életében, ezért kikérik tanácsait, beszélgetnek vele. Mindezt azonban nem úgy teszik, hogy kijárnak a sírhoz hanem időnként ki is ássák, szó szerint exhumálják a földi maradványokat. Ez a szertartás a famadihana. Az idővel már porló maradványokat is kiszedik, új, fehér gyolcsba csomagolják, beszélnek, énekelnek hozzá, sőt még táncolnak is vele, mielőtt újra eltemetik. Élőben nem volt szerencsém ilyet látni, csak filmen, bár helyi vezetőnk elmondta, hogy az idegen többnyire kifejezetten szívesen látott vendég, akinek illik ajándékot is vinni az eseményre. Láttam viszont a mahafaly népcsoport néhány díszes síremlékét. Hatalmas, négyszög alakú építmények, melyeknek oldalára mindenféle képet festenek, az elhunytét éppúgy, mint életképeket a legváltozatosabb tematikával, pl. falusi munkákat ábrázolókat éppúgy, mint repülőgépet.
A mahafaly etnikum egyik sírja Madagaszkáron
Korábban, a lakókörülmények áttekintésekor már említettem az indonéziai Celebeszen élő toradzsákat. Indonézia a világ legnagyobb muzulmán népességű országa, de a toradzsák speciel keresztények, ha nem is egészen „európai módon”. Láttuk, hogy ősi vallások hívői a maguk sajátos módján ötvözik régi hitüket a később felvett kereszténységgel, amit itt a holland gyarmatosítók terjesztettek el a 20. század elején. Az egyes falvak népessége voltaképpen egyetlen nagy család, távoli rokonok házassága megengedett, sőt elég gyakori. A legkülönösebbek a temetési szokásaik és szertartásaik, mondhatni, életük középpontjában a halál áll. Ha egy családtag meghal, nem temetik el azonnal, de még néhány napon belül sem. Akár évekig is együtt laknak az így-úgy (manapság formaldehidben tartósított) halottal, ugyanabban a házban (jobb esetben a ház alatt), beszélnek hozzá, ételt visznek neki, szóval, ugyanúgy kezelik, mint élő, „mintha csak aludna” családtagot, egészen a temetésig. A temetés halasztásának főként anyagi okai vannak, ugyanis a családnak, ha beleszakad is, méltóképpen kell búcsút vennie az elhunyttól, ez pedig rengeteg pénzbe kerül. Bivalyokat, disznókat kell áldozni, és az egész falut megvendégelni a több napon át tartó halotti toron. Barátommal együtt volt szerencsém (?) részt venni egy halotti szertartáson, ahová helyi vezetőnk vitt el bennünket egy kis faluba. Mindenkit szívesen látnak, viszont ajándékot mindenképpen illik vinni (idegentől többnyire egy karton cigaretta dukál). A legfontosabb áldozati kellék a vízi bivaly, ugyanis annak a segítségével jut el a túlvilágra, amit ők Puyának neveznek. Minél több bivalyt áldoznak, annál gyorsabban teszi meg az utat. Amikor megérkeztünk, vezetőnk bemutatott a gyászoló családnak, átadtuk az ajándékot, aztán helyet foglaltunk a sok kis fedett emelvény egyikén a többi résztvevő között. Kaptunk süteményt, kávét, teát, s közben láttuk, hogyan viszik a levágás színhelyére a bambuszbotokkal körbevett, gúzsba kötött disznókat. A disznóölés nagy banánleveleken történt, oda pakolták ki a húsokat is. Aztán hozták az első bivalyt… , szintén jól megkötözve, de ekkor már oda se néztem, Bálint közvetített. Az a szokás, hogy bozótvágó késsel egy csapással (ha sikerül, de elsőre nem mindig) átvágják a torkát, dől a vér (amit fiatal fiúk bambuszcsövekben igyekeznek felfogni) és ezt mindenki, a legapróbb gyerek is, végignézi. Fülemet befogtam, elfordultam, semmit se láttam-hallottam az egészből, de a puszta tudat is iszonyattal töltött el. Aznap egyikünk se ebédelt. Ehhez képest már semmiség, hogy illendőségből meg kellett nézni az elhunytat is; úgy egy éve meghalt öregasszony kissé mumifikálódott arcára láttam rá a koporsó üvegfedelén keresztül. A temetésnek három módja van. Az elhunyt csecsemők holttestét jókora fák odvaiba, vagy belevájt üregekbe teszik, az üreget vesszőkkel befedik, aztán a fa idővel benövi a nyílást, kvázi magába fogadja a kis halottat. Jártunk természetes barlangokban, ahol tucatnyi koporsó látható a falakon, vékony gerendákra helyezve, mellettük gyakori látvány a halottakat jelképező bábuk jelenléte. Ha a gerendák elkorhadnak, a koporsók lepottyannak, szétesnek, így a csontok szanaszét hevernek. Ez az utódokat nem zavarja, nem szedik össze őket, viszont ételt, italt, virágot, sőt cigarettát is visznek időnként halott hozzátartozójuk maradványainak. A legmódosabbak sziklatömbökbe, sziklafalakba vájt üregekbe temetkeznek, gyakran egybe az egész család. Ezek nagyon drágák, tényleg csak a gazdagok engedhetik meg maguknak. A koporsókat egyébként a toradzsa házakat mintázó faalkotmányon viszik a temetés színhelyére, aztán ott is hagyják.
Kisgyermekek végső nyughelye Celebeszen, a toradzsáknál
A gazdag toradzsák ilyen sziklasírokba temetkeznek
A legbizarrabb „temetkezési” mód egy nálunk alig ismert valláshoz, a zoroasztrizmushoz kapcsolódik. Ez az ősi vallás úgy 2500 éve jött létre Perzsiában Zoroaszter (vagy Zarathustra) próféta tanításai nyomán. Legfőbb jellemzője, hogy templomaikban „örök tűz” ég, hitük alapelve a rossz és a jó szüntelen harca. Mai követőinek száma csupán 200 ezerre tehető, zömük Iránban, kis részük Indiában, főleg Mumbai (Bombay) környékén él. Az iráni Yazd városában jártam a templomukban, melynek közepén csakugyan ott ég az örök tűz, a homlokzaton pedig ott látható a vallás szimbóluma, a Faravahar, ami manapság az őrangyalt jelképezi, de mivel sokkal régebbi magánál a vallásnál, eredete a homályba vész. Mármost, ami a temetést illeti, mivel a halott tisztátalannak számít, nem helyezhetik a földbe és el sem égethetik. Ezért vannak a Hallgatás tornyai, kör alakú nyitott tetejű építmények, melyeknek a tetejére kiteszik a tetemet, ahol keselyűk és egyéb dögevők falják fel maradványaikat. Mumbaiban is vannak ilyenek (ott a zoroasztriánusokat pársziknak nevezik, ami egyszerűen perzsát jelent), de más vallás híve meg sem közelítheti. Ezt az eljárást már csak Indiában gyakorolják, másutt elégetik halottaikat, vagy teljesen zárt betonkoporsóba teszik.
Nagyon szép, középkori eredetű temetőt láttam Örményországban, Noraduz városka mellett. Több évszázados, gazdag faragásokkal díszített sírkövek százai emelkednek itt, ezeket nevezik kacskaroknak, kereszt-köveknek. Ilyeneket már jó ezer éve is állítottak örmény földön. Újabb módi a kaukázusi köztársaságokban, hogy a komor, sötét sírkőre – alighanem lézerrel – rágravírozzák az ott nyugvók arcképét.
Középkori eredetű temető Örményországban
A muzulmánoknál, ha mód van rá, a tetemet még halála napján el kell temetni. Üzbegisztánban láttam egy temetési menetet, férfiak vittek sietve, szinte futva, a vállukon egy koporsószerű ládában egy halottat. A vallási előírások szerint a tetemet ruhástól megfürdetik, aztán fehér, minden díszítéstől mentes vászonba csavarják, és koporsó nélkül, arccal Mekka irányába teszik a sírba. A temetésen, legalábbis az arab országokban, nők nem vehetnek részt, ők a halált követő három napos elsiratásból vehetik ki a részüket. Elég sok muzulmán temetőt láttam szerte a világban; rendkívül puritánok. Sírhant nincs, legföljebb néhány kődarab borítja vagy veszi körül a sírt. Fejfa sincs, ezt többnyire egy durva, megmunkálatlan kődarab helyettesíti, melyen általában nincs név. Malajziában, mely csak részben muzulmán, faragott, kissé kopjafára is emlékeztető sírköveket láttam, virágot viszont sehol. Nem szokás, hogy a hozzátartozók később kijárjanak a temetőkbe.
Temetési menet Üzbegisztánban
Muzulmán temető Líbiában
A buddhisták, a hindukhoz hasonlóan, elégetik halottaikat. Délkelet-Ázsia országaiban többnyire az a szokás, hogy e ceremóniával több napot is várnak, hogy a távolabb élő hozzátartozók is leróhassák a kegyeletüket. Burmában láttam ilyen szertartást, pontosabban az előkészületeit. Egy magas rangú szerzetestől vettek végső búcsút. Erre az alkalomra dúsan feldíszítettek egy szekérfélét, azon húzták később szerzetestársai a hamvasztás helyére. A közelben összegyűltek a halott tisztelői. Hatalmas tömeg volt, szólt a zene, egy férfi mikrofonba beszélt valamit, és ha az ember csak az arcokat nézte, szomorúságnak, gyásznak semmi jelét nem látta. Az egész esemény inkább kissé népünnepély hangulatát sugározta, ami annak fényében teljesen érthető, hogy a buddhisták számára a halál nem jelenti a végleges elmúlást.
Manapság szinte divattá vált, hogy az emberek új istenek, új hitek felé fordulnak. A hollywoodi sztárok körében egyenesen sikknek számít kabbalistának lenni, ami egy ősi zsidó eredetű, ezoterikus hit. Ezt követi például Madonna, Tom Cruise, John Travolta és sokan mások. Vagy emlékeznek még a Cassius Clay névre? Az idősebbek bizonyára. E néven lett világbajnok az az amerikai ökölvívó, akit ma Muhammad Aliként ismer a világ. A 60-as évek közepén csatlakozott egy radikális amerikai iszlám szektához, akkor tért át a muzulmán vallásra és vette fel ehhez illő nevét. Egyébként aki muzulmánnal házasodik, annak is fel kell vennie házastársa hitét. Nem jelent gondot kereszténnyé válni, buddhistának lenni meg egyenesen könnyű, csak elhatározás kérdése. Mondjuk, Richard Gere úgy dönt, hogy ő mostantól buddhista lesz, akkor az lesz – és az is lett. Egészen más a helyzet a hinduizmussal. Talán az egyetlen vallás, mely nem térített soha, inkább egész népcsoportokat asszimiláltak. Hinduvá válni nem lehet, hindunak születni kell, egészen kivételes kegy, ha valakit befogadnak. Ω
