„Nem az számít, hogy milyen munkát végzel, hanem hogy mit gondolsz róla”

                                                                                         (Andrew Matthews)

    Külföldön járva bizonyára önök is láttak olyan embereket, akik számunkra különösnek tetsző foglalkozásokat űznek, vagy éppen ismerőseket, csak egészen másképp, mint nálunk. Nem feltétlenül a pápai testőrséget alkotó svájci gárdistákra gondolok, bár az sem mindennapos „szakma”, de akadnak annál sokkal bizarrabbak is. Meg persze teljesen hétköznapiak is.

    Kezdjük Indiával, ahol tömegével találkozhatunk számunkra elég különös munkákkal, köztük olyanokkal is, amiket csak egy-egy alacsonyabb rendű kasztba tartozók végeznek. Közismert, hogy a hinduk nem temetkeznek, hanem elégettetik tetemüket, s földi maradványaikat valamelyik szent folyóba, legjobb esetben a Gangeszbe szórják. A sok szent hely közül is a legszentebb Varanasi városa, ahol a halottégetés teljesen nyilvánosan, a folyóparti lépcsőknél zajlik, erre specializálódott, egyedi kasztba tartozó  szakemberek közreműködésével. Vannak olyanok is, akik a folyóba szórt hamvakat módszeresen átválogatják, átrostálják, hátha találnak közöttük aranygyűrűt, aranyfogat. Tagadhatatlan, ez így, olvasva, tiszta horror, de képzeljük el, hogy sokaknak ez a mindennapi kenyérkereső munkája. És ez még semmi. Nemrég fordítottam egy Indiáról szóló filmet, melyben bemutattak néhány embert, akik a következőkből élnek. Kalkuttában (vagyis Kolkatában) vagy egy aranyműves negyed. A munkások és a kereskedők kijárnak az utcára mosdani és valami parányi aranypor vagy aranyszemcse néha fennakad a ruhájukon, hajukban. Nos, akkor jönnek a mi embereink. Kikotorják az árkokat, a csatornákat, összegyűjtik az iszapot, a kutyaürüléket, a fekáliát, aztán ezt a szörnyűséges trutymót eladják kisüzemeknek, ahol kinyerik belőle az aranyat. Szó szerint a szarból is aranyat csinálnak.

    Ugyancsak speciális foglalkozás a ruhamosás; az e területen ténykedőket Mumbaiban dhobinak nevezik, de tudtommal más nagyvárosban is dolgoznak hasonlók. Képzeljük el, hogy kereken húszezer dhobi naponta mintegy egymillió ruhaneműt mos tisztára, méghozzá a legprimitívebb körülmények között. Köveken sikálják, szappanozzák, gőzölik a városok minden részéből begyűjtött ruhadarabokat, amiket előzőleg speciális kóddal látnak el (pl. különböző színű cérnával), amiknek jelentését csak ők ismerik. Következik a szárítás, sok kilométer hosszú kötélzeten, aztán a vasalás és a házhoz szállítás. Goában mi is mosattunk, azt hiszem, ott sem ment ez másként, mert másnap, amikor patyolat tisztán, szépen összehajtogatva visszakaptuk ingünket-gatyánkat, még mindegyikben benne volt – az enyémben kék – cérna. Gyakorlatilag elképzelhetetlen, hogy a kuncsaft ne kapná vissza a ruháit, mert azok máshoz kerültek. A munkát, ami nagyon kemény és hajnaltól késő estig tart, pár tucat nagyteljesítményű mosógéppel is el lehetne végezni, de akkor mit csinálna sok ezer ember…

    Indiában nagyon sok dolgozó nem visz magával ebédet, hanem a felesége, anyja otthon főz, és az ételt erre szakosodott emberekkel, a dabbawalákkal dél körül kihozatja a munkahelyére. Több indiai városban is láttam ebédidő táján ételhordókkal rokkanásig megpakolt dabbawalákat, amint az ételt kézben, háton átvetett rúdon, vagy éppen biciklin a megfelelő személyhez juttatják. A tévedés itt is szinte kizárt.        

    Maradjunk még Indiában és lássunk valami mókásabbat. Dzsaipur városa közelében emelkedik Amber vára, ahová a turisták dúsan felcicomázott, kifestett elefántok hátán is fölmehetnek, rendes, kövezett úton. Az elefántokat nem túlzottan zavarja, hogy hátukon négy utas ül, a nyakukban pedig a „kormányos” (a mahout – ez is egy foglalkozás), mert gyors emésztésük révén munka közben is meg-megszabadulnak gigantikus golyóbisokká formálódó béltartalmuktól. Ilyenkor megjelenik egy ember, söprűvel, lapáttal. Ismerik a mondást: átvágta, mint szart a palánkon. No, hát ő pont ezt teszi.

     Az elefántról jut eszembe, jártam Nepálban a Chitwan Nemzeti Parkban, ahol megpróbálják legalább szinten tartani az ország erősen megcsappant elefántállományát. Ezt nem mesterséges megtermékenyítéssel végzik, hanem megy a maga természetes módján, vagyis a bika meg az elefánttehén összejönnek. S hogy ez az összejövetel rendben lezajlódjék, ahhoz a mahoutoknak is be kell segíteniük. Elvittek a látogatóközpontba, ahol egy csomó fénykép volt a falon. Hihetetlen, mit láttam! Egy mahout fönn ült az elefántbika hátán és „kormányozta”, miközben az meghágni készült a nőstényt. Micsoda munka lehet! (Bár gondolom, ezt így csak a tapasztalatlan bikákkal csinálják.)

     Bizonyára sokan látták már fényképen, filmen a marokkói Fez medinájának kellős közepére szorult bőrcserző és -festő üzemet. A látogatót készséggel beengedik valamelyik emeleti bőrüzletbe, már csak annak a reményében is, hogy vásárol valamit. Innen nagyszerű a panoráma a szabadtéri üzemre. Káprázatos színek, sárgák, vörösek, kékek – és borzalmas szagok. A kereskedők eleve adnak a turistáknak egy adag mentát, hogy orrunk elé téve azzal nyomjuk el a bűzt. Birka- ,kecske- és tevebőrt készítenek ki, hogy belőlük más szakemberek párnát, papucsot, nyerget, táskákat készítsenek. A látvány csakugyan lenyűgöző, de nincs jóérzésű ember, aki ne gondolna arra, mit élhetnek át nap mint nap azok a munkások, akik nyilván nagyon kevés pénzért ott lenn, a betonkádakban dolgoznak. Térdig-combig állnak, hajladoznak minden nap, órákon át a kénes, meszes, galambürülékkel kezelt levekben, hogy eltávolítsák a szőrt, majd megfessék a kiszárított nyersbőrt. Ők nem lehetnek finnyásak, ez a munkájuk.

                             A bőrcserzők műhelye a marokkói Fezben

     Ha pár sikátorral odébb megyünk, elvetődhetünk egy másik kézműves műhelybe. Percekig nézem, ahogy egy tíz-tizenkét éves forma fiúcska apró, kiégetett, előre színezett mozaikköveket rakosgat egy kocsikerék nagyságú formába. A mozaikdarabokat színnel lefelé kell berakni; egyszerre négy-hat színnel dolgozik, de mivel a műtárgy nagyon nehéz, nem ellenőrizheti a mintázat pontosságát, magyarán, nem forgathatja állandóan, sőt, egyáltalán nem. Nem tévedhet, mert miután kirakta, az egészet cementes lével kiöntik, és csak akkor fordítják meg, ha megkötött. És mi van, ha elhibázza? Egy ilyen asztallap piaci értéke több száz dollár.

     Gyerekmunka! Hány millió gyerek dolgozhat már szinte kicsi kora óta szerte a világban úgy, hogy nincs európai értelemben vett gyermekkora. Nem játszik számítógépes játékot, nem babázik, még csak nem is focizik, mert hozzá kell járulnia a család fenntartásához. Ha a papa halász, a gyerek is halászik, valószínűleg egész hátralevő életében, ha a szülő földműves vagy állatot tenyészt, a gyerek is ezt csinálja. Afrikában nem egy helyen láttam birkákat, marhákat pesztráló, öt-hatévesnél aligha idősebb kislányokat, kisfiúkat. Modern kori Árvácskák. Burmában jártunk egy szivarsodró kisüzemben, ahol 12–14 éves kislányok is dolgoztak, talán napi tíz-tizenkét órát, nyilván éhbérért. Ki törődik velük? Talán valami nyugati emberjogi szervezet, ha egyáltalán odaengedik őket. És mit tudnak tenni? Semmit. Gátat lehet-e szabni ennek a szörnyűségnek? Nem lehet. Ott ilyen az élet, másutt meg talán még rosszabb. Ezért (is) vásárolhatunk például mi is olcsó ázsiai termékeket.    

                                      Gyermekmunka Burmában

    Amikor a dél-törökországi Alanyát magyarok még hírből sem ismerték, 1988 táján, a pálmafás főutcán, ahol holland, német vendégek grasszáltak, estelente mindig ugyanott láttam egy 5–6 éves forma kislány. Máshol, jobb helyeken az ilyen csöppségek már megfürösztve, túl az esti mesén, várják az álomtündért, ő meg, nagy kendőbe burkolva, mint egy kis öregasszony, álldogált a járdaszélén. Előtte viharvert fürdőszobamérleg. Nagy volt a forgalma, csak úgy hullottak a százlírások (akkoriban pár forint lehetett). Másnap déltájban ugyanott láttam, anyja éppen az ebédet osztotta neki és egy sarokkal odébb mérlegelő bátyjának. Egy szem paradicsomot és szeletnyi kenyeret kaptak. Leguggoltam hozzá, motyogtam is valamit, persze magyarul. Maszatos arca földerült és a képembe mondta: Hundert! Megtört a varázslat. Ráálltam a mérlegre, persze, csalt jócskán, aztán fizettem. Iszlám országról lévén szó csak reméltem, hogy anyja nem féldecikre költötte.

   Az ázsiai országok többségében az élet nagy része az utcán, vagy legalábbis a legnagyobb nyilvánosság előtt zajlik, nemcsak a kereskedés, hanem olyan tevékenységek is, amit másutt többnyire valamilyen zárt térben művelnek. Az első ilyen sokk Dél-Kínában ért, ahol egy alkalmi útitárssal bérelt biciklivel elmentünk falutúrára. Nem szeretném, ha az olvasóban olyan tévképzetek élnének, hogy egész Kína olyan modern és csillogó-villogó, mint Sanghaj, Peking, meg néhány nagyváros. A legtöbb vidéki ember élete alig változott. Az említett faluban például hetente egyszer tartottak piacot, és ilyenkor nemcsak az árusok hozták el a portékáikat, hanem megjelentek a különféle mesteremberek is. Legnagyobb döbbenetemre egy fogorvos (?) ott, a nyílt színen, épp csak egy tető alatt végzett protézispróbát egy asszonyon, s hogy mi egyebet művelhetett még más pácienseivel, elképzelni sem merem. Közvetlenül mellette, tőlük csak egy fallal elválasztva, kovács püfölte az izzó vasat. Kínában, Indiában a nagyvárosokban sokfelé látni utcai borbélyokat, akik mindenki szeme láttára borotválnak, mosnak-vágnak hajat. Kína egyik nagyvárosában, Kunmingban láttam, hogy a legnagyobb forgalmú járdákon masszőrök tevékenykednek. Kivisznek egy széket, arra leülhetnek a munkában megfáradt emberek, és a masszőr helyben jól megdögönyözi őket.  

    Ha máshol nem, filmen biztosan láttak már utcai cipőpucolókat. Azt hiszem, ebben a törökök és az arabok verhetetlenek. E pszeudokoldusok külön kasztot alkotnak az utcából élők tömegében. A hierarchia alján a járni már tudó, de keményebb munkára még nem fogható gyerkőcök állnak, akik egy szál kefével szaladgálnak, gurulnak a járókelők lábai között, s puszta kézzel kenik a kulimászt a tetszőleges színű és anyagú lábbelikre… és néha a kuncsaft zoknijára. A szakma arisztokratái üzemileg gyártott, de saját kezűleg giccsesített kellékekkel büszkélkednek. Barokk katedrálisokat idéző, színészfotókkal ékesített ládáikon csillog-villog a kenceficéket rejtő tubusok rézkupakja. Magam sem értem, hogyan úszhattam meg eddig cipőpucolás nélkül.

                                       Cipőtisztító Szíriában

     Iránban, Yazd városában egy mellékutcában, ahol a kutya se jár, üldögélt a fal mellett egy férfi, és amikor a közelébe értem, szinte rimánkodott, hogy hadd pucolja meg a cipőmet. Erről szó sem lehetett, sportcipő volt rajtam, de azért szóba elegyedtem vele. Kiderült, hogy afganisztáni menekült, otthon angoltanár volt, most ebből kénytelen megélni és eltartani a családját. A végén adtam neki némi pénzt. Latin-Amerikában is tömérdek a cipőpucoló, de nekik általában utcai székük van, abba ül a kuncsaft, a mester pedig előtte térdepel és suvickol rendületlenül. Ott, például Ecuadorban vagy Mexikóban, mintha nagyobb keletje volna ennek a szolgáltatásnak, mint az arab világban, ahol tényleg csak „nadrágos” emberek viselnek cipőt, a többség valamiféle papucsban jár.      

    Ugyancsak Törökország városaiban tűnt fel, hogy a közhivatalok előtt nyílt színen kis asztalkáknál emberek ültek és írógépeltek, egy bácsika pedig ősrégi masinával fényképeket gyártott. Rájöttem, a gépelők beadványokat, űrlapokat töltenek ki némi pénzért az analfabéták, vagy inkább a hivatali praktikákban járatlanok számára. Jóval később ugyanilyen kitöltő embereket láttam Laoszban is. Mit mondjak, elnézve a nálunk forgó hivatalos iratokat, itt is elkelne néhány hasonló szakember. 

                                       Utcai fényképész Törökországban

     Iránban nekem is akadt dolgom fényképészmesterrel. Az iráni vízumot ugyanis, függetlenül attól, meddig érvényes, két hét után a rendőrségen meg kell hosszabbíttatni. A feledékeny utazónak, ha nem visz magával tartalék fényképeket, helyben kell készíttetnie. Engem Tabriz városában ért utol a sorsom. Bizonyára akadtak a környéken modern automata gépek is, ám a legközelebb egy idős bácsi műhelye volt. Azt gond nélkül megértettem, hogy a képek egy-két órán belül elkészülnek, ő viszont úgy gondolta, talán valami emlékkép-félét szeretnék, hiszen a kirakata is amolyan mosolyalbumba való fotókkal volt tele. Először is gondosan begombolta ingnyakamat (amit én soha, semmilyen körülmények között nem teszek), fejemet decensen oldalra billentette, törzsemet befordította, aztán hozzálátott… volna a technikai műveletekhez. Csakhogy eközben én kigomboltam az ingnyakamat, fejemet normális állásba emeltem. Türelmesen visszajött, gombolt, billentett, én meg vissza. Mondom, csak így, magyarul, tata, ne gatyázz, passzportba lesz! Én győztem, mi több, kétszer belepislogtam az exponálásba. Nem megátalkodottságból; ilyen a természetem, ha fotóznak, általában pislogok.

    Akarnak önök –  legalább papíron – újságírók, fotóriporterek, diákok lenni? Túl azon, hogy a kívülállók számára kétségkívül van vonzereje e foglalkozásoknak, gyakorlati hasznát is vehetjük, ugyanis az ezt igazoló dokumentumok birtokában helyenként olcsóbban juthatunk múzeumi belépőkhöz, vonatjegyhez. Bangkokban mindez nem gond. A turistanegyed főutcájában, a Khao San Roadon ott ülnek sorban ezt az igényt iparágszerűen kielégítő emberek, akik, ha viszünk fényképet, némi pénzért szinte percek alatt elkészítik a szükséges igazolványt. Elképzeltem, amint egy ilyen mester kisgyerekét megkérdezik az iskolában: Mondd, kisfiam, mivel foglalkozik anyukád/apukád? Mire a gyerek: újságíróigazolvány-hamisító. 

                                         Igazolványhamisító standja Bangkokban           

    Tizenhat éves korom óta borotválkozom, de még évtizedeknek kellett eltelnie, mire e műveletet másra bíztam. Amikor 2001-ben Iránba utaztam, elhatároztam, hogy nem borotválkozom, így könnyebben elvegyülhetek a helybeliek között, merthogy az iráni férfiak jó része bajuszos, szakállas, de legalábbis enyhén szőrös (sajnos, kissé a nők is). Ezért aztán nem vittem felszerelést sem. Nem telt bele négy nap, már megbántam. A nyolcvanas években sokáig volt szakállam és tudtam, hogy a növesztés első hét-három hetéig elég gyötrelmes, ugyanis az ember még önmagát is szúrja. Hát még olyan melegben, ami Irán déli részén várt rám. Nosza, be egy borbélyüzletbe, mutatom a mesternek, hogy húzza le. Szépen el is végezte a munkát, fillérekért, igazi borotvával, amihez fogható addig arcomat nem érte, én meg úgy gondoltam, nagyjából kétnaponta megborotváltatom magam. El is jött az újbóli alkalom, egy másik városban. Míg az előző mester gondosan beszappanozta a képem, ez a mostani végigsimította az arcom némi vízzel, aztán már neki is állt. Borzalmas volt, kis híján lenyúzta a bőrt a képemről. Amikor kijöttem a műhelyből, első dolgom volt borotválkozó felszerelést venni. És kaptam is, a legjobb nyugati cuccot!

     Aki járt már Marokkóban, bizonyára látott vízárusokat. Nagyobb városok terein, forgalmas csomópontjain ácsorognak színes, főként piros öltözékben, ruhájukon rézedénykék lógnak, kezükben rézkorsó, s ha valaki arra jártában megszomjazik, pár fillérért csillapíthatja szomját. Rabatban láttam először vízárust, s bizony vettek is tőle. Egészen más a helyzet Marrakech óriási terén, a Dzsemaa el-Fnán. Itt szinte nyüzsögnek a vízárusok, még a rabatinál is díszesebb ruhában, fényesebb rézedénykékkel, de attól tartok, soha életükben egy korty vizet nem adott el egyikük sem. Ők ugyanis kizárólag arra utaznak, hogy a szép számú turistatömeg lefényképezze őket, amiért természetesen pénzt hajtanak be.

                                       Vízárusok Marrakechben

    Eszembe jut egy emberke a Fülöp-szigetekről. Távolsági busszal utaztam tényleg elég hosszú útra, s amikor megálltunk ebédszünetre, egy vékony, inas kis ember vasállványt rakott a busz mellé, föltett rá egy kb. 20 literes kannát, megszívta, és elkezdte tankolni a buszt. Ha jól emlékszem, legalább tíz kannányit töltött a mienkbe. Szívott, köpött minden alkalommal, hiszen szemmel látható rutinja ellenére sem tudta elkerülni, hogy be ne slukkoljon egy keveset. És a buszok csak jöttek, jöttek sorban. Alighanem napi több deci gázolajat nyelhet. Lehet, hogy esténként meg tűznyelőként (tűzokádóként) lép fel?

     Kínában, Indiában járva elgondolkodtam, hogyan lehet ennyi tömérdek embernek munkát adni. Elmondom, miket tapasztaltam Kínában 1994-ben. Mondjuk, Pekingben a nagyáruház (akkor csak egy volt) környékén valakire rátör a szükség. Van ott egy nyilvános illemhely (akkoriban az ilyesmi párját ritkította Pekingben, bűzlöttek is a mellékutcák rendesen). Odamegyünk a pénztárhoz és jegyet veszünk. Van külön pénztár férfiaknak és nőknek. A megváltott jegyet erre a célra alkalmazott személyek letépik, vagyis érvényesítik, mások pedig odabent takarítanak. Akkortájt Pekingben elég kevés (talán kettő) metróvonal működött. Megvettük a jegyet (vagy inkább megverekedtünk érte), azt a bejáratnál emberek kezelték, majd lementünk az alagútba. Jött a szerelvény, amit minimum ketten vezettek. Perononként egy-egy fő indította a vonatot palacsintasütő fölemelésével, további személyek pedig azt figyelték, nem csukódott-e ki valamelyik utas ruhája, táskája.

     Bementem Pekingben egy önkiszolgáló üzletbe. Kosarat találunk, az biztos, összeszedjük, amire szükségünk van, aztán a kasszához állunk. A pénztáros, aki előtt ott van a golyós számológép éppúgy, mint az elektronikus (de a végösszeg kiszámításához az előbbit használja), kiválogat néhány árucikket, leblokkolja, aztán a többivel átküld egy másik kasszához. Kiderült ugyanis, hogy mindegyik árucikkcsoport más-más pénztárhoz tartozik. Ha mondjuk öt pár polcsor van egy üzletben, akkor öt pénztár működik, és ha sokfélét vásárolunk, ötször állunk sorba. Így ment ez 1994-ben, ám azóta nyilván sok minden megváltozott. Talán még az is, ahogy a szállodák recepciói működtek akkoriban. Minden feladatra külön embert tartottak. Ha, teszem azt, a liftkezelő éppen vacsorázott, akkor addig nem járt a lift. Ha nem volt benn az az ember, akinek a feladatai közé tartozott a vonatjegyek rendelése, akkor nem volt vonatjegy, míg vissza nem jött. Ha a pénzváltó nem volt ott,  akkor pénzt se lehetett váltani stb.

     India és Pakisztán már említett határán döbbenetes jelenetnek voltam szemtanúja. Miközben az útlevél-ellenőrzésre vártunk, felfigyeltem egy csomó – több száz! – , kék ruhába öltöztetett férfira, akik jókora dobozokat, ládákat hurcoltak egyik oldalról a másikra. A pakisztáni teherautók nem jöhettek át az indiai oldalra és viszont, úgyhogy a pár száz méteres senki földjén emberek hozták-vitték az árut. De legalább volt munkájuk. Éppen nemrég hallottam, hogy valahol Indiában egy külföldi cég a két, egymástól pár száz méterre levő szerelőcsarnoka közé ipari vágányt akart építtetni, ám a helybeliek tiltakozása miatt ettől kénytelenek voltak elállni. Ha ugyanis megépül a vasút, több száz ember veszíti el a munkáját. Inkább cipekednek.  

     Soha sehol annyi kézművest nem láttam, mint az egyébként gyorsan és látványosan fejlődő Vietnamban.  A Mekong-deltában bejutottunk egy édességkészítő kisüzembe, ahol rizsből, olvasztott nádcukorból gyártottak mindenfélét – és gyakorlatilag mindent a legegyszerűbb, ám módfelett leleményes kézi szerszámokkal és eljárásokkal. Vagy húsz férfi és nő dolgozott egy fedél alatt, füstben, gőzben, súlyos, cukros szagok erdejében, napjában százszor, ezerszer ismételve ugyanazokat a mozdulatokat. Csoportunk betért egy fajanszárukat gyártó kisüzembe is, de kiderült, hogy már vége a napi műszaknak. Illetve, nem mindenkinek. Elmúlt már hat óra, kissé sötétedett, de a félhomályban egy fiatal, legföljebb tizennyolc éves lány még mindig dolgozott. Az üzem többek között virágtartókat gyártott, exportra. Az edény engem inkább vécécsészére emlékeztetett, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy egyik oldalából magasra kinyúlt egy macskafej,  a másikból meg egy macskafarok. (Ki lehet az a csökött ízlésű nyomorult, aki ilyesmit megvesz…, ámbár a macska mint motívum ellen semmi kifogásom.) A lány feladata az volt, hogy miután az edény még úgy nyersen az öntőformából kikerül, műanyag lapocskával lekapargassa róla a fölösleges agyagot. Tolmácson keresztül kérdezgettem. Mióta dolgozik itt? Három éve. Mettől meddig? Reggel hattól sötétedésig. Szombaton, vasárnap? Akkor is dolgozik. És mikor nem? Az ünnepeken. És mégis tudott mosolyogni!

                                              A "macskás" lány Vietnamban

     Fotón, filmen biztosan láttak már rizsteraszokat. Nagyon szép látvány, ahogy a magasból lenézve ott zöldellnek a domboldalakon a parcellák, de hogy milyen kegyetlenül nehéz munka a rizzsel való foglalatoskodás, azt mi el se tudjuk képzelni. Aránylag megbízható forrásból olvastam, hogy a Fülöp-szigetek északi részén, Banaue falucska tágabb környezetében az ifugao népcsoport legalább két évezrede (!) foglalatoskodik a teraszos műveléssel, és már ők, vagyis az őseik is úgy hozták valahonnan Délkelet-Ázsiából. Becslés szerint a teraszrendszer összhosszúsága úgy 20 ezer kilométer lehet. Elképesztő szervezettség kell a teraszok karbantartásához, a víz elosztásához és persze a termesztéshez is. A talaj-előkészítést, ami férfimunka és bivallyal vontatott ekével végzik, december második felétől a vetés követi. Február végétől kezdődik a palántázás, ami szinte kizárólag női munka. Állnak fél lábszárig a vízben, sárban és szinte megállás nélkül hajladoznak, a palántákat ugyanis kézzel, egyesével dugdossák az iszapba. Júliusig gyomtalanítanak, aztán következhet az aratás, kis sarlóval. Mindez, persze, attól is függ, hogy milyen magasságban termelnek. A rizs arrafelé nagyjából 1500 méterig hoz jó termést. S hogy el tudjuk képzelni a munka roppant nehézségét, vegyük figyelembe, hogy a legalsó és legfelső teraszok között akár ezer méteres szintkülönbség is lehet, amit időről időre meg kell mászni. A kevésbé szerencsések napi egy-két órát is caplatnak fölfelé, hogy egyáltalán nekiláthassanak a munkának. A környékbeli kis falvak rizsteraszai ráadásul járművel megközelíthetetlenek, így a betakarított termést zsákokban, vállon hordják le az utakhoz. Én magam is elgyalogoltam egy-két faluba a keskeny ösvényeken, és majd kiköptem a tüdőm a meredélyeken, a nagy melegben. Néha találkoztam kistermetű, ám acélizmú, mezítlábas férfiakkal, akik vállukon a rizses zsákkal még engem is megelőztek. Nem csoda, hogy a fiatalok közül egyre kevesebben vállalják ezt a munkát, inkább elmennek a városokba szerencsét próbálni.

                                       Munka a rizsföldön, Balin

    Ázsiában számtalan helyen látni hasonló rizsföldeken dolgozó férfiakat, nőket, Indonéziától Kínán át Vietnamig. Többször is fotóztam őket, ilyenkor meg-megálltak egy pillanatra – és mosolyogtak. Ha nekünk fél napig kellene ezt a munkát végeznünk, beleszakadnánk. Nekik ez az életük. Érdekes megfigyelést tettem Laoszban, ahol viszont az atyaúristennek se lehet rávenni az embereket a teraszos művelésre. A legmeredekebb lejtőkön is az ősi égetéses-erdőirtásos művelést alkalmazzák, aminek egyrészt az a következménye, hogy hónapokon át füstöl az egész ország, de úgy, hogy a mindenüvé eljutó füsttől még a városokban is alig látni. A másik, hogy teljesen tönkreteszik a talajaikat. Ha ugyanis kiirtják az eredeti erdőtakarót, a lezúduló esők pár év alatt maradéktalanul lemossák, lepusztítják a talajt. Mondtam is helyi túravezetőnknek, hogy felélitek a jövőtöket, miért nem hozattok szakembereket Vietnamból, Indonéziából, akik megtanítanák a helybelieket, hogyan kell ezt csinálni. Azt felelte, mosolyogva, tudja ő is, hogy nem jól van ez így, de az ottaniak ehhez szoktak hozzá. Én meg azt tettem hozzá, hogy ha majd nem 6, hanem 12 millió embert kell élelmeznetek és  nem lesz hol termelni, majd visszasírjátok azokat az időket, amikor még tehettetek volna valamit. A laosziak egyébként nem azért nem igyekeznek, mert lusták, vagy ostobák. Ha az ember átmegy egy-két határon, azt látja, hogy a vietnamiak, a kínaiak dolgoznak szakadásig, ott pörög az élet; hozzájuk képest a laók határozottan lelassultnak tűnnek, de hát nekik ilyen a temperamentumuk. A régiót hajdan gyarmatosító franciák ezt a következőképpen fogalmazták meg: a vietnami elveti a rizst, a kambodzsai nézi, hogyan nő a rizs, a laoszi pedig hallgatja, hogyan nő.

     A munkáról eszembe jutott még valami; nem mesterség, hanem a munka maga. Fel tudjuk mi azt fogni egyáltalán, hogy az emberiség egy igen számottevő részének minden egyes nap meg kell dolgoznia a betevő falatért? Persze, mi is megdolgozunk érte, valamilyen munkahelyen, aztán a fizetésünkkel bemegyünk a boltba és megvesszük – ma már jobbárra több napra előre – a szükséges élelmiszereket. Nem erre gondoltam tehát, hanem arra, hogy sok százmilliónyian a napi betevő falat előteremtésén kell, hogy fáradozzanak. Nincs pénz, nincs bolt, azt eszik, amit megtermelnek. Ha nem termelnek, nem vadásznak, éheznek. Képzeljük el, ha nekünk is ezt kellene tennünk. Ültetni, kapálni, aratni, betakarítani, vagy még a primitívebb körülmények között élő népcsoportok, törzsek tagjainak borzasztó egyszerű eszközökkel vadászni-halászni.         

     Vietnamban jártunk egy teaültetvényen, ahol a termést fel is dolgozták. Ez a következőképpen zajlott. A megszárított és felaprózott tealevél-darabokat egy csomó lány és asszony kézzel válogatta, szortírozta, nagyság, minőség szerint. Egy másik teremben újabb lányok és asszonyok végezték a csomagolást. Egyikük kézzel kis mérlegen kimérte, hogy egy-egy filteres zacskóba mennyi jusson, egy másik beletöltötte, egy harmadik lezárta és rácsippentette a cérnára a cédulát, egy negyedik huszonötösével dobozokba tette. Gondolom, el tudják képzelni, hogy egy korszerű üzemben hogy megy az ilyesmi. Egy gép egyik oldalán bemegy a tea, a másikon kijön bedobozolva, emberi kéz érintése nélkül.  

      Az ázsiai emberek bambuszból az égvilágon mindent el tudnak készíteni. Háztetőt, házfal-elemeket, csónakot, kosarat stb. Láttam például két vietnami férfit, akik semmi egyebet nem csináltak egész nap, mint egy állványra szerelt fémtüskéken hosszában négyfelé hasítottak vastag bambuszrudakat, amiket aztán a körülöttük ülő nők háztető-elemekké dolgoztak fel. Ázsia sok országában hatalmas kultusza van a füstölőpálcikáknak.  Vietnamban azt is láttam, hogyan készülnek. Egy asszony masszát kever nagyon finom agyagból, illatosító aromákból és valami éghető anyagból, a másik pedig egy asztalkán kézzel, illetve fémlapka segítségével fapálcikákra sodorja a masszából a szükséges mennyiséget. Egy pálcika elkészítése nem tartott tovább nyolc-tíz másodpercnél. Természetesen a fapálcikákat is kézzel faragják ki. Amikor az anyag már rajtuk van, kézzel megfestik őket (de akkor már legalább kötegbe, vagy sorba rakják őket), majd kiteszik az út mellé száradni.

                                  Füstölőpálcikák Vietnamban - minden darab kézzel készül

    Jut eszembe, Kínában is láttam ilyen út menti akciókat. Vidékre mentem mikrobusszal és arra lettem figyelmes, hogy az országút mentén, az aszfaltra jócskán belógva, hosszan gabonaszemek tömege hever, és minden arra járó teherautó rájuk megy. Micsoda barbárság, gondoltam, szegény falusiak kiteszik száradni a gabonát, mert hát hová tegyék, nincs egyéb hely, ezek meg ráhajtanak. Utóbb megtudtam, hogy nincs ebben semmi barbárság. A parasztok direkt azért terítik oda a gabonát, hogy a kocsik rámenjenek – így csépelnek.

    Sokhelyütt látni még, ahogy az emberek ugyanúgy végzik az ősi mesterségeket, mint eleik évszázadokkal ezelőtt. Ha az Andok országaiban, Peruban, Bolíviában járunk, az indiánok, férfik, nők egyaránt, folyvást fonnak. Ott ücsörögnek a piacon, közben valami kézi guzsalyra csévélik a megfont gyapjúszálat. És mindezt egy kézzel, sőt menet közben is tudják! Mexikóban, Chiapas államban láttam, ahogy egy asszony a házuk udvarán szőtt. De nem ám valami szövőszékkel! A szövőkeret egyik végét egy oszlophoz erősítette, letérdelt, és a sarkára ült úgy két méterre, a derekát széles bőröv fogta körül, mely a has felőli oldalán foglalta keretbe a művet. Kegyetlenül fárasztó lehet órák hosszat ilyen testhelyzetben dolgozni, és nem ám tenyérnyi, hanem két méter hosszú, fél méter széles, káprázatos színvilágú szőtteseket készítenek. Ugyanígy szőttek őseik évszázadokkal ezelőtt is. Szinte pontosan ilyen technikát láttam sok ezer kilométerrel odébb, Burmában is.  

                                                   Házi szövés Mexikóban...

                                 ...Burmában...

                                  ... és Indonéziában, Floresen

     Azt szokás mondani, hogy a természeti népek harmóniában élnek a környezetükkel. Marhaság. Amióta csak létezik ember, nemigen tudja megállni, hogy ne vegyen ki többet  a természetes környezetéből, mint amennyi annak egészségesként való fennmaradásához szükséges. Fenntartható fejlődés… ugyan már. A görögök már 2000 éve kiirtották az erdeik jó részét, Új-Zéland őslakói kiirtották a sziget óriási madarait, a moákat, ugyancsak kb. 2000 éve, a madagaszkáriak betelepülésüktől kezdve, szintúgy nagyjából 2000 éve pusztítják az erdőiket, ezzel a különleges állatvilágnak otthont adó környezetet és a talajaikat is, a Húsvét-sziget lakói szó szerint maguk alatt vágták a fát. Az kétségtelenül igaz, hogy e természeti javak kizsákmányolása és pocsékolása az utóbbi 50–100 évben egyre gyorsabb ütemű. Nem is kell mondanom, hiszen mindenki tapasztalja, hogy a mai használati cikkek legföljebb két-három évre készülnek, és ha elromlanak, a megjavításuk gyakran többe kerül, mintha újat vennénk. És nem azért, mert a gyári munkás a futószalag mellett nem dolgozik jól, hanem mert eleve ilyennek lettek kitalálva, mondván, úgyis elavulnak. A kétkezi munkával készült tárgyak, eszközök vagy pokolian drágák, vagy bizonyos kultúrákban ilyenekre már igény sincs. Azt pedig, hogy az asztalunkra kerülő élelmiszerek, a szekrényünkbe kerülő ruhák, cipők, a mindennapos használatú elektromos és elektronikus eszközeink milyen körülmények között készülnek, mi itt, a világ fejlettebb felén el se tudjuk képzelni. Igen, azt a paradicsomot, uborkát, amit mondjuk az európai szezonon kívül, télen elfogyasztunk, valahol a trópusokon, vagy Észak-Afrikában termelik meg európai  (vagy kőgazdag arab) tulajdonú és irányítású mezőgazdasági nagyüzemekben a helybeliek, az európaihoz képest tizedannyi munkabérért, de még ez a tizedannyi is több, mint a helyi átlagbér – ha ugyan akad egyéb munkalehetőség. Azt a ruhát, cipőt, amit fölveszünk, Indiába, Pakisztánba, Bangladesbe, a Fülöp-szigetekre stb. telepített nyugati gyárakban állítják elő vasfegyelemben, irtózatos kizsákmányolásban tartott munkások. Egy európai tíz percig se bírná tartani a tempót, elviselni azokat a munkakörülményeket. Ők ott kénytelenek. Ők dolgoznak meg a legjobban a fejlett világ jólétéért, kevés fizetésért, de még annak is örülniük kell, hogy egyáltalán kereshetnek. Belegondoltak már abba, mibe kerül a kínai embereknek országuk hihetetlen fejlődése? Abba, hogy tízmilliók dolgoznak nagyon távol a családjuktól a nagyvárosokban, évente egyszer, ha látják őket, ráadásul a fizetés is csekély. Hogy közben hol és hogyan élnek, elképzelni sem tudom. Amikor Nepálban jártam, a gép oda-vissza tele volt vendégmunkásokkal, akik különféle emirátusokban, olajsejkségekben vállaltak – valószínűleg nagyon kemény, fizikai – munkát. A katmandui reptéren kvázi buzdító plakátokat láttam, bankok hirdetéseit, hogy rajtuk keresztül kerül haza a családnak a pénz Malajziából, vagy éppen Bahreinből. Dubaiban tömérdek az építkezés, melyeken a fizikai munkát jórészt Nepálból, Indiából toborzott munkások végzik, általában pokoli hőségben, csekély bérért. Azt hallottam, egyes munkahelyeken az útlevelüket is elveszik, hogy ha már nem bírják tovább, ne tudjanak hazaszökni.

    Nemrég sikerült eljutnom a kelet-jávai Kawah Ijen vulkánhoz. Ez az a híres-hírhedt hely, ahol a kráter alján, egy erősen savas vizű tó partján a környékbeli falvakban élő férfiak a kiáramló gázokból megszilárduló ként termelik ki. A krátertó látványa fentről, a peremről káprázatos – odalenn a munkakörülmények szó szerint pokoliak. Az emberek mindenféle felszerelés nélkül, egy az arcuk elé kötött rongyos kendővel „védekezve” bányásszák ki a kéntömböket, bambuszkosárba teszik őket, felcaplatnak vele a nagyon meredek kráteroldal keskeny ösvényén, onnan még kilométereket gyalogolnak az átvevőhelyig, aztán fordulnak vissza. Naponta kétszer teszik meg ezt az utat, kb. 80 kilós terhükkel, a „jutalmuk” pedig mindezért pár dollárnak megfelelő indonéz rúpia. És ez még mindig több, mint a jávai átlagjövedelem. Ottjártom idején valamiért éppen szünetelt a kitermelés, de talán jobb is; nem kellett látnom a kínjaikat. Néhány százan végzik ezt a munkát, és nem csoda, hogy kevesen élnek negyven évnél tovább. 

    Hongkongban egy szombaton arra figyeltem föl, hogy a tereket, parkokat ellepték a fiatal nők. Eszegettek, cseverésztek, zenét hallgattak, olvastak. Először azt hittem, valami demonstráció, ezért odamentem egy kis csoporthoz és megkérdeztem, mit csinálnak, miért vannak itt. Azt felelték, ez a heti pihenőnapjuk, így töltik el. Még mindig nem nagyon értettem, de nem faggatóztam tovább. Azt már csak hazatértem után tudtam meg, hogy ezek a nők nem is hongkongiak voltak, hanem filippínók. Háztartási alkalmazottak, magyarán cselédek, távol a családjuktól, sokuknak talán gyermekük is volt, aki, ha az anyjuk hazatér, alighanem meg sem ismeri.  

    Az viszont csakugyan bámulatos, milyen ügyesen, leleményesen és nagy szakértelemmel használják környezetük adottságait a természeti népek. Az Orinoco-deltában él a már említet warao indián népcsoport, bennünket is közülük kalauzolt néhány, amikor a dzsungelt jártuk. Megmutatták cölöpökön álló épületeiket, a palafitókat, melyeknek szinte minden része egy bizonyos pálmafaj törzséből, leveleiből, ágaiból készült és készül ma is, igaz, nem vetik meg a messziről odaszállított nagyüzemi fűrészárut sem. Más kérdés az is, hogy evezős kenut már csak a delta legeldugottabb részeiben látni, azt is jobbára gyerekek használják, viszont bőgnek a csónakmotorok.  Manapság többféle „túlélőfilmet” is adnak az ismeretterjesztő csatornák, s amikor ezeket nézem, az jut eszembe, hogy nekünk, nem-odavalósiaknak nagyjából teljesen mindegy, hogy 100 méterre megyünk be a trópusi őserdőbe, vagy 100 kilométerre. (Mellesleg, mi a hatalmas delta egy kisebb folyóágánál kikötve kb. 100 méterre mentünk be.) Fogalmunk sincs, melyik növény ehető, melyik mérgező, milyen állatot hogyan lehet elejteni, melyik veszélyes, nem tudjuk, hogyan szerezzünk vizet, hogyan gyújtsunk tüzet, hogyan adjunk hírt magunkról stb. A waraók mindezt tudják és be is mutatták. Ők a környezetük mesterei. Vannak például bizonyos fák, melyeknek ha megütögetjük a törzsét egy husánggal, a hangja kilométerekre elhallatszik. Ha ismerjük az indiánok egyezményes jeleit, tudathatjuk, hol vagyunk, esetleg bajba kerültünk-e. Vannak aztán olyan fák, melyeknek a termése tiszta, egészségre ártalmatlan ivóvizet tartalmaz, más fáknak meg az ágaiból nyerhetjük ki az ott tárolódó ivóvizet. Tudják, hogyan lehet edényfélét készíteni levelekből, háncsokból, ismerik, melyik növény nedve gyógyhatású, vagy éppen mérgező, melyik gyümölcs ehető, melyik nem. Tudnak tüzet csiholni. Ha kimennek az erdőbe, visznek magukkal egy kis fadarabkát, illetve egy botot,  persze, ők azt is tudják, melyik milyen fából kell, hogy legyen. A fadarabka mélyedésébe betett és a tenyerek között sebesen sodort bottal, némi száraz mohával, hánccsal nagyjából két perc alatt tüzet csiholtak a szemünk láttára. Más kérdés, hogy erre ma már nem szorulnak rá, van gyufájuk, öngyújtójuk is, de ha a szükség azt kívánná, meg tudnák csinálni. És még rengeteg ilyen népcsoport él szerte a világban, melynek tagjai ismerik a túlélés rövid és hosszú távú fortélyait, sivatagban, hómezőn, akárhol. Ők az igazi mesteremberek, de hogy az ő gyerekeik, unokáik is megtanulják-e mindezt, afelől kétségeim vannak.

    E fejezetből nem maradhat ki az úgynevezett buherálás sem. Ha egy külföldinek kellene elmagyaráznom, mit is jelent ez a tevékenység, alighanem bajban lennék. A modern világban a buherálás kiveszőben van. Ha elromlik valamid, pl. műszaki cikk, esélyed sincs rá, hogy meg tudd javítani. Hívod a szakembert, aki rendszerint szintén csak arra képes, hogy az elromlott alkatrészt kicserélje; megjavítani nem tudja, ami elromlott, megy a szemétbe. Buherálni, persze, valami új dolgot is lehet, ehhez azonban némi szakértelem, szerszámok, másnak már nem kellő, kidobott alkatrészek, anyagok kellenek. Ha viszont olyan országba keveredünk (mint a mienk is volt úgy három évtizede), ahol nem minden kapható (újonnan), vagy túl drága a beszerzése, ott bizony buherálnak. Ez a hiánygazdaság egyik legvirágzóbb iparága. Vegyük például a fejletlenebb ázsiai, afrikai országokat. Amikor a madagaszkári Antananarivo részben ócskapiacként is funkcionáló vásári negyedében mászkáltam, feltűnt, milyen sok limlomot árulnak, főként elektromos eszközök félig rozsdás alkatrészeit, szétcincált számítógépeket és hasonlókat. Nyilván van rájuk igény, valaki valamire még hasznukat veszi. Kubai városokban is sokfelé láttam, hogy asszonyok, férfiak kis asztalkán ócska, 30-40-50 éves háztartási eszközöket árultak. Talán még működtek, talán nem, de alkatrésznek valamihez még biztosan jók voltak. Említettem már az 1959-es kubai forradalom előtti időkből a szigetországban „rekedt” hatalmas amerikai autókat. Nyilvánvaló, hogy alkatrészt kapni hozzájuk már régóta képtelenség (már Amerikában sem), vagyis ha valami elromlik, buherálni kell. Minthogy az autók működőképesek, nyilván meg is teszik velük. Indiában, vagy Kína vidéki részein olyan szerkentyűket láttam, amikről messziről sütött, hogy „házilag” barkácsolták őket és hihetetlen leleményről tanúskodnak. Zörögnek, csattognak, nyikorognak, füstölnek – de működnek. Ha elromlanak, a helyi ezermesterek megjavítják őket. Amikor a pakisztáni Lahore-ban először láttam egy villanyoszlop (vagy telefonpózna) tetején ügyködő szerelőt és szemügyre vettem az összevissza futó, egymásba gabalyodott vezetékek rengetegét, az jutott eszembe, az lehetetlenség, hogy ezeken az irtózatos gubancokon bárki el tudjon igazodni. Egy európai szerelő csak ránézne és lemondóan legyintene – ilyen nincs. És mégis van. Vietnamban, Kínában, Burmában, Havannában, de még Japánban is láttam ilyen szörnyűségeket – és megjavítják, és működnek. 

                                  Itt se szívesen lennék szerelő (Rangun, Burma)

    Amikor elhagyni készültem Vietnamot és gépünk kifelé gördült a hanoi repülőtér kifutójához, az egyik gurulóúton vagy tucatnyi embert láttam guggolni, de hogy mit ténykedtek, messziről, a kora reggeli ködben még nem láttam. Közelebb érve kiderült. Kézzel, ecsettel festették fel a gurulóút fehér sávjait; talán napokig, hetekig dolgoztak azon, amit máshol egy gép egy óra alatt simán elvégez. Ω