„Csak olyasmit vegyél, amire szükséged is van. Amire nincs szükséged, egy garast sem ér” (Cato)
Kevés turista jön haza úgy külföldről, hogy ne venne valamit a mindennapok szükségletein kívül. Legalább valami ajándékot az itthoniaknak mindenképpen. Pályám kezdetén voltak olyan idők, amikor annyi pénzem sem volt, hogy a napi betevő falatra fussa. Előfordult, hogy szó szerint éheztem. Első hátizsákos utamról, Skandináviából egy hónap múltán hat kilóval könnyebben jöttem haza. Idővel aztán élelemre már telt, sőt, amikor 1979-ben Izlandról hazafelé jöttem, olyan sikeresen spóroltam, hogy immár tényleges vásárlásra is maradt egy kevéske. A kis kikötővárosban bementem az egyetlen nagyobb üzletbe, ugyanis gyapjút akartam venni, talán az egyetlen dolgot, amit az amúgy pokoli drága szigetországból hozni érdemes. Izlandon mindenki gyapjúpulóverben jár, zimankó idején is, csak azt mi már nem pulóvernek hívnánk, hanem gyapjúból – házilag – kötött kabátnak. Találtam is az üzletben szép nagy gyapjúgombolyagokat, de mivel kötni nem tudok, megkérdeztem egyik eladónőt, mekkora mennyiség kell egy pulóverhez. Azt felelte, úgy két kiló, azzal a kezembe nyomott ekkora mennyiséget. Laikus létemre annyit azonnal levettem, hogy ez kizárt, úgyhogy maradtam másfélnél. Hazajőve édesanyám nagyszerű pulóvert kötött belőle (anyag még maradt is bőven), meleg, mint a kályha, csak a leghidegebb napokon veszem föl, hiszen még most, több mint harminc év múltán is megvan. Ez volt az első „komoly” konvertibilis vásárlásom, és nem is került sokba.
Azokban az időkben, vagyis a hetvenes évek derekán, amikor utazni kezdtem, persze, nagyon ritkán jutottunk el nyugatra, keleten viszont nem túl sok mindent lehetett kapni, amit érdemes lett volna megvenni. A baráti Csehszlovákiából az ember cipőfélét hozott, már ha átengedték a csehszlovák vámosok, de többnyire nem engedték át. Révkomáromba átmentem egyszer-kétszer édesanyámmal, de akkor már bejáratott módszer szerint. A lényege az volt, hogy az ember fölvett egy pár, még elviselhető állapotú, de amúgy elég rossz cipőt, bement egy ottani üzletbe, áruházba, bagóért megvette a neki tetsző cipőt, mindjárt a lábán is hagyta, aztán a régit az üzlet mellett azon mód eldobta. Volt ott egy konténerféle, tele a magyarok által kidobált, elhasznált cipőkkel.
A nagy Szovjetunió a barkácsolásra hajlamos emberek paradicsoma volt. Minthogy szerszámfélét – sok mással ellentétben – bőséggel és fillérekért lehetett kapni, a férfiember kilószám hozta haza. Nem vagyok fúró-faragó alkat, de néhány csavarhúzóm még mindig van azokból az időkből. Na és az étkészletek! Aligha akad olyan magyar háztartás, amelyikben egy időben ne lett volna szovjet eszcájg. Nekem is van; elnyűhetetlen. Hát, ez az! A szovjet ipar termékei csakugyan elnyűhetetlenek voltak. Csak egy példa. Mongol barátom, kollégiumi szobatársam, Ganbátor minden nyári szünetben Moszkván keresztül utazott haza és vissza. Egyik alkalommal vett egy arasznyi képernyőjű kis tévét – igen, igen, azt a 160 rubeleset, amilyet sokan hoztak –, ami akkoriban nagyjából megfelelt a havi szovjet átlagfizetésnek, de ha az ember eladott egy márkás farmert, már kijött belőle. 1978-ban a kollégiumban éppen az argentínai futball-vébét néztük, jól elsötétített szobában, a tévé egy széken, mi néhányan az ágyon ülve, amikor valaki bejött. A szék és a fal között ott feszült a tévé zsinórja, az illető beleakadt és a készülék menten a padlón landolt. Kétségbeestünk. Ganba nyugodtan legyintett: á, ez orosz! És igaza volt, a tévé működött tovább. Amikor végleg hazautazott, megvettem tőle, és még hat évig használtam különféle albérletekben. Soha semmi baja nem volt. Van még egy ilyen elnyűhetetlen darabom: egy az NDK-ban (ki tudja, mikor) vásárolt gázgyújtó szerkentyű, amit a mai napig használok, pedig már mióta nincs NDK…
Lonely Planet útikönyveim mindegyikében van egy fejezet, mely a „What to buy?”, vagyis a „Mit vegyünk?” címet viseli. Olyan dolgokra hívja fel a figyelmet, amit az adott országban, városban érdemes keresni, ám – ezt már én teszem hozzá – nem mindig érdemes meg is venni. Nekem például hiába írják, ajánlják, hogy Dubaiban aranyat, Thaiföldön vagy Madagaszkáron féldrágakövet, Szingapúrban műszaki cikkeket vegyek, mert egyrészt vagy nem érdekel az ilyesmi, vagy éppen nincs szükségem rájuk, vagy viszonylagos olcsóságuk ellenére se tudnám megfizetni.
Határozottam állíthatom, nem vagyok vásárlós alkat. Úgy gondolom, hogy külföldön csak olyasmit vegyen meg az ember, ami amúgy is kell, de nálunk nem kapható, vagy ha mégis, akkor az ottani jóval olcsóbb. Ezt az elvet követtem 1978-ban is, amikor hat napra kiruccantam a hajdani NDK-ba, fotófelszerelést vásárolni. Meissenben vettem egy nagylátószögű- és egy teleobjektívet, de úgy, hogy kifelé repülővel utaztam Drezdáig, odakinn végigfutottam fél Türingián, és az egész alig került többe, mintha ezt a két cuccot idehaza vettem volna meg.
Mondhatnám, az utóbbi másfél évtizedben Ázsiában „öltözködöm”, de nem mondom, mert még azt gondolják, felvágok vele. Nem mintha Ázsiának azok az országai, ahová eljutottam, tele volnának világmárkákkal; egyetlen ruházati (világ)márkám sincs, csakis olcsó darabok. Már Kínában erősen elfogott a kísértés, hogy teletömjem a hátizsákomat ruhafélével, de ott még meg tudtam állni. Nem úgy később Thaiföldön, Malajziában, Vietnamban. Vettem edzőcipőket, könnyű, utazásra való vászonnadrágokat, töméntelen pólót, sőt, egy alkalommal Vietnamban még zakót is csináltattam. Esti sétára indultam egy turisták által igen sűrűn járt kisvárosban, Hoi Anban, ahol annyi, de annyi a piaci ruhaárus, hogy képtelen vagyok megérteni, hogyan élnek meg belőle ennyien. Megpillantottam egy jó kiállású drapp zakót, ahogy egy próbabábun feszült. Odalépek az árus kislányhoz, mondom, nekem ez kell. Ó, ez nem jó, feleli, már kifakult a napon. Hanem most méretet veszünk (este kilenckor), másnap délután kettőkor pedig mehetek a kész darabért. És ez pontosan így is történt, s mindösszesen húsz dolláromba került.
Íme, a kész zakóm a vietnami Hoi Anban
Hasonlóképpen jól bevásároltam Peruban, Ecuadorban, jó minőségű alpakagyapjúból készült pulóverből, kabátból, dzsekiből, ámbár ezekkel nagyon kell vigyázni, mert a molyok egyenesen imádják az alpakát. Úgy általában is szeretek helyi – itthon különlegesnek számító – anyagokat venni. Van például új-zélandi és patagóniai gyapjúból készült (házi kötésű, itthon készült) pulóverem, Nepálban pedig beszereztem egy jakgyapjú-dzsekit, valamint egy mindössze 20 dollárra lealkudott, kasmírgyapjú-pulóvert. Burmában nagyon megtetszett egy sötét bordó, rövid ujjú ing, aminek különlegessége, hogy bambuszselyemből készült. A zsenge bambuszszár végén ejtenek egy bemetszést, kihúzzák a belsejében levő rendkívül vékony, finom rostokat, feltekercselik, festik, és ezekből a szálakból szövik az anyagot. Nagyon kellemes viselet. Indonéziában batikolt anyagból készült inget vettem, elég mutatós darab. Ruhaféle vásárlásakor azonban fontoljuk meg a következőt: ami egy adott környezetben jól néz ki és egyáltalán nem feltűnő, nem biztos, hogy idehaza nem rikító.
A másik megfontolandó dolog: hogyan fogjuk hazahozni? Aki kocsival van valahol a közelben, könnyen beszél, de ha repülővel utazunk vissza, azt is gondoljuk végig, nem lépjük-e át a súlyhatárt, feladhatunk-e valamit úgy a csomagtérbe, hogy nem károsodik stb. Volt egy érdekes esetem, ami ugyan nem vásárláshoz, hanem „találmányhoz” kapcsolódik. Az északi-sarkvidéki Spitzbergákon gyalogtúrázva elég sok elhullajtott rénszarvasagancsot láttunk a tundrán. Egyik útitársam szinte az út elején magához vett egyet (pontosabban egy felet), így aztán, sűrű átkozódások közepette, hurcolnia kellett magával még hosszú napokon keresztül. Nem mondom, nekem is tetszettek az agancsok, de kivárásra játszottam, és utolsó terepi napunkon találtam is egy gyönyörű példányt. Igen ám, de hogy fogom hazahozni? Az történt, hogy a jó 80 centis, 11 ágú agancsot felvittem a gép utasterébe, beraktam a poggyásztartóba, és ezt még három átszállásnál megismételtem. Szerencsére a légi személyzetnek nem volt ellenére. Arab országokban járva sokan elcsábulnak egy-egy szép és megfizethető árú szőnyeg láttán. Na és azt hogy hozzuk haza, különösen, ha dög nehéz? Ha már valaki nem tudja, vagy rest cipelni, a nagyobb kereskedőcégek gondoskodnak a szállításáról, ám attól tartok, nem olcsó mulatság. Elvileg egyébként szinte nincs is olyan tárgy, amit ilyen-olyan áron haza ne juttathatnánk.
Azt hiszem, először Dél-Afrikában és Namíbiában láttam hatalmas, csaknem embermagasságú fazsiráf-szobrokat, derékig érő faelefántot, aztán Indiában irgalmatlan méretű Buddhákat, félmázsás Ganésa-szobrot, Ugandában méter magas fagorillát stb. Eszembe jutott, vajon ki lehet az az elmeháborodott, aki ezeket szuvenír gyanánt, lakásdísznek megveszi. Nyilván nincs ilyen, gondoltam, de akkor miért, kinek árulják? Aztán tudják, mit láttam a fokvárosi, vagy a johannesburgi repülőtéren? Hazatérő turistákat, embermagasságú fazsiráfokkal és hasonlókkal.
Szuvenírpiac a dél-afrikai Szváziföldön
Volt Maliban egy japán útitársnőm, aki gyakorlatilag a teljes két hetet végigvásárolta, és a végén a magával vitt poggyászon kívül egy 22 kilós csomagot is feladott. Már a megérkezése napján komplett afrikai öltözetet varratott magának, utóbb meg szinte mindent megvett, amit csak kínáltak neki. „Legnagyobb” szerzeménye egy komplett dogon ajtó volt, ami csakugyan különlegességszámba megy. Nagyon szép, fából faragott példányokat láttunk, rafinált zárszerkezettel, de azért meg kell jegyeznem, hogy a dogon házak ajtói csak kb. feleakkorák, mint az európaiaké.
Egzotikus országban az idegen előbb-utóbb biztosan kiköt a piacokon. Jobbára nem azért, hogy vásároljon, hanem hogy nézelődjön. Afrika, Latin-Amerika, Ázsia piacai hihetetlenül színesek és olyan különlegességeket is kínálnak, amik zöméről mi, idegenek azt sem tudjuk, hogy micsodák. A világ talán legismertebb piactere Marokkóban van, a marrakechi Dzsema el-Fna. Képét fotóról vagy filmről még az is ismeri, aki sosem járt ott. Hajdan, amikor a város még karavánutak végállomása volt, csakugyan a vásártér szerepét töltötte be, ám manapság már minden folyik itt, csak árucsere nem. Napközben általában kevesen lézengenek a téren, legföljebb narancsléárusok standjai között bóklászhatunk, ahol néhány mutatványos, jós és hasonló igyekszik némi pénzt levenni a kósza turistáktól. A tér alkonyatkor kezd benépesülni. A mellékutcákból, mintegy varázsütésre, megjelennek kis kocsijukkal a mozgóbüfések, ami persze enyhe kifejezés, hiszen komplett kis éttermek tucatjait telepítik ki a térre, konyhával, asztalokkal, padokkal. Idővel már több ezer turista nyüzsög a téren, többségük csak bámészkodik, a merészebbek esznek is, majd amikor már megelégelik a pokoli hangzavart, füstöt, szagokat, elmenekülnek a tér egyik oldalát körülvevő kávézókba, s azok teraszairól folytatják a bámészkodást.
A marrakechi Dzsema el-Fna
Esti piac több ázsiai városban is van, ezek azonban nem a helyieket, hanem a külföldieket célozzák meg. Az egyik leghíresebb az észak-thaiföldi Chiang Maiban működik, ahol a tengernyi szuvenírkacat mellett olcsón vehetünk ruhafélét, CD-t, DVD-t (természetesen hamisított, másolt példányokat), és ha kellő körültekintéssel válogatunk, akár jó minőségű kézműves munkákat is. A laoszi Luang Prabang központjában esténként, a rengeteg haszontalanság mellett, szép szőtteseket is kaphatunk, csak győzzünk válogatni, olyan óriási a túlkínálat.
A választék csekély töredéke Luang Prabang esti piacán
Számomra az egyik legnagyobb élmény Maliban Djenné lenyűgöző vályogvárosának hétfői piaca volt. Azokban az országokban, ahol az áru jó része vásárokon, piacokon cserél gazdát, településről településre vándorolnak a piacnapok. Így volt ez valaha nálunk is, és ezt sok település neve máig őrzi. Djennében a hatalmas, vályogból épült nagymecset előtti téren tartják a vásárt, ahová a környékről mindenhonnan özönlenek az emberek. A nők színpompás ruhát viselnek, a kínált árut jobbára a földre, valami zsákra, fóliára teszik. S hogy mit árulnak? Mindent. Iszonyúan büdös szárított apró haltól kezdve a műanyag edényig, elemet, zöldségfélét, ruhaneműt, élő állatot, számomra ismeretlen gumókat, magvakat, fűszereket.
Djenné piaca a nagymecset előtt (amikor még meg lehet mozdulni)
Nyugat-Afrika piacai színekben amúgy is verhetetlenek. A togói főváros, Lomé egyik negyedében a „nagy piac” a legvonzóbb látványosság. Szinte kizárólag nők kereskednek errefelé, a ruhaneműtől kezdve a zöldségfélékig, mindennel. Lomé másik, szinte egyedülálló látványossága a fétispiac. Ehhez tudni érdemes, hogy egész Nyugat-Afrika életét áthatja a vudu vallás. Ennek kellékei a fétistárgyak: vudubabák, talizmánok, a legkülönfélébb állatok – majom, krokodil, gyík, kaméleon – koponyái és egyéb testrészei, hatalmas antilopszarvak, teknőspáncélok stb. Ezek szerepe az ottani hit szerint a gyógyítás és a különféle ártalmak, bajok elkerülése. Természetesen akadnak helyi gyógyítók is, akik – pénzért – elmagyarázzák, mivel mit kell tenni. Kis csoportunkon kívül egyébként a kutya se látogatta a piacot.
A fétispiac a togói Loméban
Szerte Afrikában a piacokon árusítanak valódi gyógyszereket is, melyekről nyilván maga az árus sem tudja, mire jók. Alighanem már semmire, hiszen zömük valami segélyszervezet által jutott az országba és a szavatosságuk régen lejárt, vagy közönséges hamisítványok, és még jó, ha nem ártanak. A Togóval szomszédos Benin fővárosában, Porto-Novoban jártunk olyan piacon, ahol szinte kizárólag állítólagos gyógyhatású növényi részeket árusítottak; gyökereket, fakérgeket, magvakat és hasonlókat. Ott sem tolongtak.
A közönséges, hétköznapi piacok is nagyon látványosak Fekete-Afrikában. Többnyire a környéken termelt élelmiszernövényeket árusítják színes, tarka ruhába öltözött asszonyok – a hozzájuk hasonlóan színes, tarka ruházatot viselő asszonyoknak. Tudják, mik azok a zöldségfélék, amiket a világon mindenütt árusítanak? A hagyma, a paradicsom meg a paprika, csak ez utóbbit nem mindig így, hanem chili néven láthatjuk. Arab országokban a fűszerpiacok a legszínpompásabbak, a választék pedig minden igényt felülmúl. Más kérdés, hogy én sajnos nem túlzottan kedvelem az arab konyha fűszerezettségét.
Különlegességszámba megy Addisz-Abeba óriási piaca, a Merkato is. Neve egyébként az olasz megszállás alatt, az olasz mercato (piac) szóból ered. Ha nem figyelünk, simán el lehet veszni benne, hiszen több négyzetkilométer területű és kereken hétezer árusítóhelye van. Ott aztán tényleg mindent árusítanak, a ruhaneműtől az élelmiszeren át a szétcincált számítógépek alkatrészeiig. Mindemellett nem túl látványos, ráadásul a zsebtolvajok kedvenc vadászterülete. Az észak-etiópiai Lalibela városka ugyan elsősorban a kőzetbe vájt templomairól nevezetes, de szombaton tartott vására is érdekes látványosság a külföldieknek. Tömérdek szamár hátán, vagy a fejre púpozva hordják ide az árut a környékről: elő állatot, fűszert, zöldségféléket, ruhát, gabonát, amit konzerves dobozban mérnek ki jókora zsákokból. A zsákokon felirat: „Amerikai segély, árusítani tilos”. Meglehet, már régen nem azt a gabonát árulják belőlük, amit egykoron kaptak, hiszen ezek a zsákok idővel önálló életre kelnek. Immár nemcsak zsákként funkcionálnak, hanem szerte az országban sokhelyütt láttam kunyhók alkatrészeként. Árulnak továbbá fogkefét is; igaz, ezek nem hajlanak három ponton. Kb. húszcentis darabokra vágott zsenge botocskák, ezt rágcsálva tisztítják a fogukat. Ugyanilyeneket láttam Indiától kezdve Maliig. A mézárusok különleges színfoltot képviselnek a városban, ugyanis Lalibela (itt nem részletezendő) régmúltjában is nagy szerepe volt a méheknek és a méznek, mondhatni, kultusza van errefelé.
Óriási nyüzsgés az etiópiai Lalibela szokásos szombati vásárán
Nagyon tetszett egy perui falucska, Pisac vasárnapi piaca. Túl azon, hogy mázsaszámra árulják a láma- és alpakagyapjúból készült textíliákat, a falucska parányi főterén gyűlnek össze a környék kistermelői, hogy áruba bocsássák fölöslegüket. Mi, akik lassan elszokunk attól, hogy hányféle fajtája, változata van a különböző gyümölcsöknek, zöldségeknek, csak bámuljuk, hogy kukoricából, krumpliból vagy tíz-tizenöt féle különböző méretű, színű, alakú terméket kínálnak a kalapos, batyus, színes ruhás asszonyok, amint ott ülnek a földön és közben még kisgyerekeiket is pesztrálják, vagy éppen fonnak, ha egyik kezük szabad.
A perui Pisac színpompás piaca
Szemkápráztatóak Dél- és Délkelet-Ázsia piacai is. A Fülöp-szigeteken csak rizsből annyifélét árulnak, mint égen a csillag. Thaiföld, Vietnam, Burma, Laosz, Indonézia piacai nemcsak hihetetlen kínálatukkal, hanem színeikkel is vonzzák a külföldi bámészkodót. Az az igazság, hogy az ottani zöldség- és gyümölcsféléknek nagyjából a feléről fogalmam sem volt, hogy micsodák, de amikor elmentem egy-két japán piacra, ott az áruk 80 százalékának mibenlétéről nem volt fogalmam. És ha már színek… Iránban több bazárban is láttam, hogy színes – beszínezett – kiscsirkéket árultak. Megőrültek, gondoltam, képesek lefújni szegény kis naposcsibéket festékkel… Aztán valakitől megtudtam, hogy még a kikelésük előtt, a tojásba fecskendezik be a festékanyagot, de hogy mi célból, arról fogalmam sincs.
Színezett kiscsirkék egy iráni bazárban
Ezen a japán piacon fogalmam sem volt, mi micsoda
Ha az idegen végigsétál egy ázsiai város utcáin, az az érzése, hogy a helybeliek ott élik le az életüket. A parányi boltok nagy része félig, de inkább egészen kitelepül az utcákra, járdákra, hovatovább nincs is már olyan járdaszakasz, amit rendeltetésszerűen lehetne használni; le kell lépni az úttestre. Mindent, nem ritkán iszonyú mennyiségű árut, kipakolnak, hadd lássa a potenciális vásárló a kínálatot, ámbár az is lehet, hogy belül nincs elég hely. Többnyire tényleg nincs. Amikor egy napnál többet töltöttem ugyanabban a városban és elsétáltam ugyanazon a környéken, ugyanazokat az árusokat minden egyes napon ott láttam. Ilyenkor elgondolkodik az ember: este vajon visszarámolják az egész cuccot valami fedett, zárt helyre, vagy netán ott is alszanak? Megyek a thaiföldi, vietnami piacokon s azt látom, hogy az árusok a szó szoros értelmében ott élnek. Sokak előtt kis tévé, ölükben, körülöttük gyerekek, ott is esznek, nem ritkán alszanak is egyet napközben. Kínában több helyen is láttam, hogy az árus ledőlt a zöldséges pultjára és zavartalanul, mélyen aludt. Ugyancsak Kínában, konkrétan Kantonban, ami elég nagy város, többször is szemtanúja voltam, amint a disznót a járda kellős közepén belezték ki és trancsírozták. A thaiföldi Khoratban, mely egyébként modern városnak számít, több helyen is láttam, hogy az utcán valóságos mészárszék működött. Ott legalább nem a földön, hanem asztalokon szabdalták a disznót, marhát, két méterre a hatalmas forgalmú úttesttől. Amint elnézem ezeket az utcán árult szörnyűséges húsokat, jobb nem gondolni arra, hogy ugyanezeket tálalják fel az általunk látogatott éttermekben is. Azon, hogy Pakisztán egyik nagyvárosában, Lahore-ban a puszta földről, egy forgalmas főutca mellett árulták a halat, már fönn sem akadtam.
Halpiac (és egyebek) a pakisztáni Lahore-ban
Az araboknál is gyakori, hogy áruikat kipakolják az utca közepére. Ha végigballagunk a líbiai Tripoli sikátorain, szinte a fejünk fölött lengedeznek a farmernadrágok, a szíriai Aleppóban, vagy a marokkói Rabatban a legintimebb női fehérnemű is az utcai turkálókban kel el, legyen az tangabugyi, kombiné vagy melltartó. Ázsiai szokás, hogy utcán végzik a különféle szolgáltatásokat is: Kínában, Indiában sokhelyütt az utcán borotvál vagy mos és vág hajat a borbély vagy fodrász, és a kuncsaftokat egyáltalán nem zavarja, hogy mindenki láthatja őket.
Utcai árudák a líbiai Tripoliban
Kelet-Ázsiai városok különös színfoltjai a madárpiacok. A kínaiak például szívesen tartanak otthon kalitkában madarat, ha már kutyát, macskát a nagyvárosi helyszűke miatt nem nagyon tudnak. Arrafelé – én például Laosz fővárosában láttam – az is szokás, hogy az utcán árulnak kalitkába zárt madarakat, de a vevő azért veszi meg (ha megveszi), hogy szabadon engedhesse őket, mert ez állítólag szerencsét hoz. Az árusnak bizonyára, a madárnak kevésbé, mert újból összefogdosnak párat, hogy ismét eladhassák őket. (folyt. köv. ►)
Madárárus Laoszban
