„Csak olyasmit vegyél, amire szükséged is van. Amire nincs szükséged, egy garast sem ér” (Cato)
Folytatva a piacolást, nézzünk körül az állatvásárokon is. E téren a legszörnyűbb tapasztalataimat Kínában, Kantonban szereztem. Amikor 1994-ben ott jártam, Kína még csak ismerkedett a – szó szerinti – piacgazdasággal, és ennek egyik úttörő megnyilvánulása volt a Quinping piac, ahol a parasztok szabadon, piaci áron eladhatták a fölöslegüket. Túl azon, hogy csak ámultam az áruk sokféleségén, megdöbbentett, hogyan bánnak az ott eladásra kínált állatokkal. Szinte minden kapható, élve vagy halva, de leginkább félholtan. Sokat elárul egy nép lelkivilágáról, hogyan bánnak az állataikkal. Ismét csak nem szeretnék általánosítani, mert nyilván Kínában is vannak szép számban olyanok, akik szeretik, óvják az állatokat, de ez a brutalitás letaglózott. Azok után, ahogy a saját népükkel bántak és bánnak a különféle rezsimek, nincs mit csodálkozni. Láttam eleven rákokat gúzsba kötve, szintúgy elevenen forró olajba vagy forró vízbe rakva, egymás hegyén-hátán evickélő békákat, drótkosárban egymást fojtogató kígyókat, megtépázott csirkéket zsúfolásig telt ketrecbe zárva, saját ürüléküktől csatakos nyulakat, valami kisebb medvefélét, melynek nyílt törésű lába lógott ki egy ládából, több tucatnyi macskát, kutyát ketrecben, amit a rakodók csak úgy, méter magasból zuttyantottak a földre, fonott bambuszkalitkában vérző, visító disznókat, amint teherautóra hányják őket. Hogy aztán mennyi - amúgy illegális - állati "terméket" ("gyógyhatású" medveepét, "potencianövelő" szarvakat), vagy ugyancsak illegálisan befogott élőállatot árulnak még Ázsia piacain, arról jobb nem is beszélni.
Állatvásár Tunéziában
Albániában jártam egy állatvásáron. Árultak ott mindenfélét, lovat, marhát, kecskét, birkát, ami természetes, ám ha a nyugati állatvédők látnák, hogyan bánnak a nyomorultakkal, naphosszat tüntetnének az albán követségek előtt. Mert a megvásárolt állatot valahogy haza is kell vinni. A nagyobbakat értelemszerűen terelik, de hogyan vigyük haza a birkát vagy a kecskét. Nos, először is párosával összekötözik a lábukat, aztán jobb esetben a nyakukba kanyarítják. Viszik ketten is, szintúgy a lábaknál fogva. Egy fokkal korszerűbb, ha az állatot a lábainál fölakasztva biciklikormányra vagy vázra akasztják. Láttam olyat is, hogy egy pasas egyszerűen a kezébe fogta a szerencsétlen kecskét, melynek feje – mivel a fickó elég alacsony volt – minden lépésénél a földnek verődött. Tapasztalataim szerint a legtöbbet a nyomorult szamaraknak kell eltűrniük, szerte a világon. Rokkanásig megpakolják és sokszor kegyetlenül nehéz terepen hajtják őket. Tanúja voltam egyszer egy majdhogynem komikus jelentnek is. A felpakolt csacsit, csak úgy, röptében az úton, megkísérelt meghágni egy szamárcsődör. Nem volt elég baja a nyomorultnak, még ez is…
Szerencsére vannak olyan példák is, melyek arra utalnak, hogy nagyon is megbecsülik az állatokat. A muzulmán országokban például kifejezetten tisztelik a macskákat; a jemeni fővárosban, Szanaában reggelente több csapat kóbor cicát láttam, amint a lakók által nekik kitett húscafatokat, csontokat marcangolták. Közismert az indusok (a hinduk) mérhetetlen tisztelete a marhák - és általában minden állat - iránt. Úgy tartják, a tehén oly keveset kér és oly sokat ad: tejet, trágyát (amivel fűtenek), ráadásul az igazhitű hindu tehén farkába kapaszkodva juthat át egy új életbe. Olvastam, hogy India egyes vidékein még szociális otthont is létrehoztak kiöregedett, önmagukról gondoskodni már nemigen tudó marhák számára.
Érdekes színfoltok az úszó piacok. Aki elvetődik Thaiföldre, biztosan ellátogat a Bangkokhoz nem messze levő Damnoen Sudakra, ahol számtalan csatornán több ezer árus csónakja nyüzsög, áruval megpakolva. Sokan főtt ételt is árulnak, ott helyben, a csónakban főznek. Láttam úszó piacot a burmai Inle-tavon, vagy a nyugat-afrikai Beninben is.
Úszó piac Thaiföldön...
... és Beninben, a Nokwe-tavon
Az araboknál, de Törökországban vagy Iránban is, a mai napig a bazár tölti be azt a szerepet, amit a nyugati világban a szuper-, vagy hipermarket és az áruház. Aki még nem járt hasonlóban, talán úgy képzeli, hogy itt főként aranyat, szőnyeget, bőrárut, fűszerféléket árulnak, mint mondjuk a sok magyar által is ismert isztambuli nagy bazárban. Nos, ilyenek is kaphatók, ám ezeken kívül minden más is, amire a helybelieknek a háztartásukban szükségük lehet. Vagyis: bútort, ágyneműt, szöveteket, ruhafélét, konyhai felszereléseket (igen gépeket is!), húst, aprójószágot, zöldséget, gyümölcsöt és mindenféle egyéb élelmiszert, kozmetikumokat stb.
Fő a dizájn! Szappanüzlet az aleppói bazárban (Szíria)
A bazárok többnyire fedettek, fő- és mellékutcákra vannak osztva, az ugyanolyan áruféleségeken kínáló kereskedők árudái pedig mindig egymás közelében csoportosulnak. A világ legnagyobb fedett bazárja egyébként Északnyugat-Iránban, Tabriz városában található. Volt szerencsém ott járni, csakugyan óriási és fárasztó, és még jó, ha az ember a végén valahogy kitalál belőle. Érdekes, hogy a modern időkben is ragaszkodnak ahhoz, hogy az ugyanazon árukat vagy szolgáltatást nyújtók egy helyen tömörülnek. Tabriz főutcáján például nagyjából 200 méteren belül hat optikusüzletet számoltam meg. Ennek nyilván az az oka, hogy a vásárlónak ne kelljen az egész óriási bazárt bejárnia, ha csak bizonyos árukat akar megvenni. Egy helyben válogathat, hasonlíthatja össze az árukat és az árakat. Más kérdés, hogy európai ésszel nehéz felfogni, hogyan képes megélni egymás mellett, mondjuk, tíz szőnyegárus. De nyilván képes, különben nem így csinálnák. A bazár szó egyébként perzsa eredetű, de sok nyelvben elterjedt hasonló változatokban. Malájul például pasarnak írják, amit több településnév is őriz. (A Bali szigetére érkező turisták pl. Denpasar repterén szállnak le.)
Bazár valahol Iránban
A bazár nem bazár arany nélkül
Jut eszembe, láttak-e már női eladót az arab világban? Szerintem nem. Arrafelé a kereskedés időtlen idők óta férfifoglalkozás; elképzelhetetlen, hogy nő árusítson a piacokon, bazárokban. A nő végzi a kemény munkát, például a földeken vagy otthon, az ura meg árusít. 1988-ban még az araboknál sokkal világiasabb Törökországban is csak egyetlen női „eladót” láttam, egy isztambuli patikában. Félreértés ne essék, ez kifejezetten az arab világra (meg Iránra) jellemző, más muzulmán országokban, például a legnagyobban, Indonéziában vagy akár Malajziában nagyon sok a női árus. Fekete-Afrikában majdhogynem az ellenkezőjét tapasztaljuk, pedig ott is sok a muzulmán: piacon jobbára nőket látni, eladót és vásárlót is.
Benini piac - az eladók és a vásárlók zöme is nő
A bazárral némileg rokon, az arab világban elterjedt város- vagy piaci negyed a szuk. Szűk utcák, sikátorok szövevényes hálózata, néhol fedett, néhol nem. Jártam néhányban, a szíriai Aleppóban, Damaszkuszban, a jemeni Szanaa szukjában. Ami elsősorban megkülönbözteti a bazároktól, hogy a szukokban nem csupán árusítanak, hanem gyártanak is az aprócska műhelyekben, no meg laknak is a környező házakban. Itt is szakmák szerint csoportosulnak: rézművesek, asztalosok, szőnyegszövők stb. A marokkói Fezben a szuk voltaképpen egyet jelent a medinával, az óvárossal. Ide egyedül, helyi kísérő nélkül bemerészkedni csakugyan istenkísértés, és nem elsősorban a zsebesek miatt, hanem mert ha reggel bemegyünk, estére se találunk ki. Nincs igazodási pont, mondjuk, kiemelkedő magas épület, csupán a roppant szűk sikátorok szövevénye, melyben hömpölyög a tömeg, rokkanásig megpakolt csacsik araszolnak, és ha azt a kiáltást halljuk, hogy „barek” (vigyázat), azonnal húzódjunk be valami kapualjba, mert a szerencsétlen szamár és a gyalogos nem fér el egymás mellett. A műhelyek egyébként szabadon látogathatók, már csak azért is, mert tulajdonosuk abban a reményben fogadja a látogatót, hogy az vesz is valamit. Csakugyan, nehéz megállni, hogy ezt elkerüljük.
Közhely, de mélyen igaz, hogy az arab, török, iráni kereskedőkkel alkudni kell. Nemcsak azért, mert így az elsőre bemondott árnál jóval olcsóbban juthatunk hozzá, amihez akarunk (sőt olyanhoz is, amihez nem), hanem azért is, mert náluk ez afféle rítus. És persze jönnek a szokásos dumák, hogy csak most, csak önnek ennyi meg annyi kedvezményt adok. Külön e célra tartott rábeszélő emberek terelgetik be a vásárolni szándékozót a kis boltokba, no meg azt is, akinek esze ágában sincs vásárolni. Egy luxori szőnyegkereskedő például akaratunk ellenére berángatott bennünket üzletébe és végigmutogatta a választékot, kérdezvén, melyik tetszik. Ha valamelyikre rámutatunk, már vérszemet kap. Ha azt kérdezi, mennyit adnánk érte, el ne kövessük azt a hibát, hogy árat mondunk. Majd ő mond. Erre vágjuk rá a negyedét, amit ő persze följebb srófol, és ha ügyesek vagyunk, aránylag jó áron hozzájuthatunk a nekünk tetsző darabhoz. Akkor most elmondom, hogy történt a valóságban. Nem kell alkudni, megteszik ezt a kereskedők helyettünk, alkudnak önmagukkal. A kínálat és a konkurencia ugyanis olyan hatalmas, hogy egyetlen potenciális vevőt sem hagynak csak úgy elmenekülni. Háromszáz dollár – mutatott az általunk legszebbnek tartott darabra, miközben mi váltig hajtogattuk, hogy nem akarunk vásárolni. A végén eljutott háromszáz egyiptomi fontig, ami nagyjából 60 százalékos kedvezmény volt. Nos, ilyenkor fontos pillanathoz érkezünk. Az ember elgondolkodik, hogy ennyiért már tényleg érdemes volna megvenni azt az átkozott szőnyeget, de hát most hurcoljuk végig még tíz napig a fél Közel-Keleten… Persze, vásárlás nélkül távoztunk, a kereskedő meg alighanem a legsötétebb átkokat szórta ránk, pedig mi előre szóltunk…
A keleti kereskedők szívóssága egyenesen döbbenetes. Képesek utánunk jönni a boltból, fél utcán át követni, sorolni az egyre alacsonyabb árakat, és nincs az az alkalom, amit kihagynának. Annak idején késő este érkeztem meg busszal a törökországi Pamukkaléba. A leszállókat azonnal megrohanta vagy tizenöt farmer- és bőrkereskedő. Fel nem foghatom, hogyan gondolták, hogy egyetlen őrült is akad, akinek pont éjjel féltizenkettőkor jut eszébe bőrdzsekit venni. Ők viszont reménykednek, hátha mégis… Nem ok nélkül. Önöknek például eszükbe jutna, hogy homokot áruljanak a sivatagban? Mert a jordániai beduinoknak igen. Odaállított a Wadi Rumba három busznyi magyar (igen, egyszer, egyetlenegyszer az utazásnak ezt a tömeges változatát is kipróbáltam), állt ott néhány beduin sátor, melynek lakói kis üvegcsékben árulták (kb. 300-400 forintnak megfelelő áron) ugyanazt a szép vöröses homokot, amit amúgy tonnaszám lehetne lapátolni a környéken. És a derék magyarok vették. Ha nem látom a saját szememmel, el sem hiszem. Egyszóval, reménytelen eset a kereskedelemben sincs, avagy, megfordítva a mondást, amíg veréb van, lócitrom is van.
Emlékezetes esetem Thaiföldön is volt, egy vérbeli kereskedővel. A kábítószer-termeléséről és csempészéséről híres Arany háromszögben jártam, a thai-laoszi-burmai határnál. Akkoriban, 1995-ben (de talán most sem) nem lehetett átmenni a Thaiföldet Burmával összekötő hídon, sőt a 90-es évek közepén nyugati ember a lábát se nagyon tehette be Burmába, így aztán sokan álltunk a thai oldalon és néztünk át a túloldalra. Sok árus is lézengett körülöttünk, engem például kitartóan üldözött egy srác, hogy vegyek tőle – csempészett – amerikai cigarettát. Nem vettem, és rendíthetetlen ostromát előbb-utóbb kissé goromba hangon vertem vissza. De uram, nézett rám méltatlankodva, ne legyen rám mérges, én üzletember vagyok. A „businessman” – így nevezte magát – lehetett úgy 12–13 éves.
Tudok említeni egy olyan egyiptomi kereskedőt is, aki az égvilágon semmit sem akart nekünk eladni. Samahnak hívták, ajándéktárgyakat árult Luxor belvárosában. Amikor megszólított („csak nézzenek körül”), a szokásos trükkre gyanakodtunk, de váltig állította, hogy csak beszélgetni akar. Ilyenkor azt kell mondani, majd benézünk később. Magam is meglepődtem, hogy később csakugyan benéztünk hozzá. A környéken szokásos, kőből faragott istenszobrocskákat próbálta árulni, de az ott töltött egy óra alatt senki se jött be a boltjába, csak egy újabb szuvenírgyártó, aki újabb istenszobrocskákat próbált rásózni, hogy adja el őket. A 24 éves Samah csupán négy osztályt végzett, szegényes, de használható angoltudását az utcán meg a boltban csipegette föl. Asztalosnak tanult, végül azért szegődött el boltosnak, mert azt remélte, így sok külföldivel találkozhat és többet megtudhat a világról. Egy arra csellengő gyerekkel teát hozatott mindkettőnknek, tanulatlanságát meghazudtoló éleslátással beszélt országa helyzetéről, a demográfiai katasztrófáról, a munkanélküliségről, de egyetlen szóval nem utalt rá, hogy vegyünk bármit is, pedig elmondta, napok telnek el úgy, hogy semmit sem sikerül eladnia. Talán illett volna egy aprócska ajándéktárgy vásárlásával segíteni rajta, de azon már délelőtt, a Királyok völgyében túlestem. Özönlött ki a nép Hatsepszut templomától, mellettünk, mögöttünk rajokban csüngtek-loholtak a mozgó szuvenírárusok. Egyikük szinte könyörgött, hogy vegyek tőle macskaisten-szobrocskát, de annyira szívszaggatóan, hogy megszántam. A szobrocska azóta is itt van a nappalimban, megszámlálhatatlan apró ajándéktárggyal együtt.
S ha már ott tartunk, hogy mi mennyibe kerül, nézzünk körül ezen a téren is. A kevésbé fejlett világban annyiba, amennyit rászánunk. Ármegjelölést a legritkább esetben látunk, fizetés megállapodás szerint. A fejlett országokban csaknem mindenütt szabott árak vannak, vagyis tudhatjuk, hogy mire számíthatunk. Vannak azonban kivételek! Ha az Egyesült Államokban betérünk egy üzletbe és meglátunk egy nekünk tetsző, vagy éppen megvásárolni szükséges árucikket, ne kezdjünk el guberálni a pénztárcánkban azzal a szándékkal, hogy annyit fizetünk a kasszánál, amennyi az árcédulán szerepel. Igaz ugyan, hogy Amerikában nem létezik az Európából jól ismert ÁFA, ám sokféle árucikket, szolgáltatást kiskereskedelmi forgalmi adó terhel, ami tagállamonként (sőt, azokon belül is) változik, 0 és 13 százalék között, és ezt mindig a vásárló fizeti meg. Ne feledjük tehát, hogy sosem a bruttó árat tüntetik fel. Gazdagabb országok luxusüzleteinek kirakatában árcédulát még csak véletlenül sem látunk (elég körülnézni nálunk, az Andrássy út némely boltja előtt). Aki ugyanis megengedheti magának, hogy ilyen helyeken vásároljon, az nemigen nézi az árat. A tokiói Ginzán, ahol egymás mellett sorakoznak a legnevesebb divatházak üzletei, sehol nem láttam árfeltüntetést. Akadt viszont olyan hatalmas kirakat, melyben vörös bársony háttér előtt egyetlen nyakék díszelgett.
Ahogy körülnézek itt a szobámban, egyetlen négyzetméternyi szabad felület sincs, amit ne borítanának be külföldön beszerzett maszkok, szobrocskák, képek, szőttesek, faragványok. Pont előttem lóg egy tuareg tőr, amit Líbiában vettem, kissé odébb egy díszes fém tál, amihez az iráni Iszfahánban jutottam hozzá, odébb egy Burmában vásárolt jókora, buddhista témájú kép, amit vászonra fölvitt parányi homokszemcsék alkotta felületre festettek. Még odébb egy jó arasznyi, értékes trópusi keményfából kifaragott női fej, ami mali szerzemény, aztán egy hosszúkás tök, gyöngydíszítéssel, Tanzániából és még sorolhatnám. Ja igen, és egy rettenetes, bádogféléből készült piros-zöld-arany színű integető macska, pont előttem az íróasztalon. Mindegyiknek megvan a maga története. Az integető macskára először Burmában, egy bolt pultján figyeltem fel. Annyira szörnyű volt, hogy – lévén nagy macskarajongó – azonnal meg akartam venni; ha másra nem, arra jó lesz, hogy eljátsszon vele a macskám. Nem eladó, felelték, de kissé odébb kapható. Vettem, utólag ki is próbáltam, de nem integetett. A macska tudniillik csak akkor integet, ha van benne elem – és ha a szerkezet egyáltalán működőképes. Ez nem volt az, úgyhogy pár nappal később Kambodzsában vettem egy másikat. Az már integet, de a macskám ügyet se vetett rá. Pár évvel később Japánban valami iszonyú mennyiségben láttam integető macskákat, fából, porcelánból, mindenből. Éltem a gyanúval, hogy bármennyire is giccses, a japánoknál feltehetően valami más jelentősége lehet, mint puszta dísz. Némi nyomozás után kiderítettem, hogy az integető macskának, vagy ahogy ők mondják, a Maneki Neko-nak több évszázados hagyománya és szinte kultikus jelentősége van Japánban. Az integetés szerepe az, hogy becsalogassa a vevőt az üzletbe, étterembe. Igen ám, de más a testbeszéd Japánban és Nyugaton. Számunkra úgy tűnik, mintha a macska búcsúzásul integetne. Ezért aztán, nyugati exportra, a japánok olyat gyártottak, amin a macska keze (már bocsánat, hogy antropomorfizálom a macskát, de hát én csakugyan emberszámba veszem őket) hátrafelé fordított tenyérrel integet, vagyis becsalogat. Az sem mindegy, melyik kezével integet. Hagyományosan, a szerencsét hozó felemelt bal kéz behozza a vevőt, a felemelt jobb kéz pedig megtartja a vásárlót.
Integető macskák minden mennyiségben, Japánban
Elmondhatom, ezt a sok „kacatot”, aminek az égvilágon semmi hasznát nem veszem azon kívül, hogy ha rájuk nézek, jó visszaemlékezni egy-egy utazásra, zömmel azért vettem meg, hogy eladójuk megélhetéséhez hozzájáruljak. Elnéztem Marokkóban, Tunéziában, Egyiptomban azt a sok szegény embert, sőt gyereket, akik egész nap kalapálják a réztányérokat, a fekete-afrikaikat, ázsiaiakat, akik porban, festékben úszva faragják a szobrocskákat, festik nagy műgonddal a kerámiákat, és arra gondoltam, hányszor kell a kalapáccsal odacsapniuk a rézműveseknek, hogy az a tányérka olyan szépen díszített legyen, mekkora szakértelem kell egy kis kép, fadobozka kifestéséhez – aztán filléreket kapnak érte. Csakis olyan ajándék- vagy dísztárgyakat veszek, amikről látom, hogy munka van bennük, kell a hozzáértés, a mesterség alapos ismerete. Ebben az „eldobható” világban érdemes megbecsülni a kézműves munkát. Maliban például félórán át könyörgött egy dogon férfi, hogy vegyek tőle egy majomkenyérfa-termést, amit ő fúróval szépen megmunkált, kidíszített. Megvettem, tudtam, hogy szegény ember. Aztán itt van az említett tanzániai tök esete. Eladója hosszasan rimánkodott, mire sikerült rábeszélnie. A maszájok ilyen tökökben fogják fel a megcsapolt erű marhák vérét, amit aztán tejjel keverve megisznak. Amit én vettem, természetesen még új volt, de a füsttől, amivel a belsejét kezelték, olyan rettenetesen büdös, hogy fél évig a pincében tartottam, mire szobadísszé léptettem elő. Hiszik vagy sem, ha fölnyitom a tetejét, a mai napig itt őrzi nekem Kelet-Afrikai szagát.
Ha visszagondolok Afrika, a Közel-Kelet vagy Ázsia szuvenírárusaira, egyszerűen nem értem, hogyan tudnak megélni. Mert sok a turista és mindenre akad vevő, de hogy ennyi árura… A nepáli Katmandu például igen felkapott turistacélpont. A városnak egyik negyede, a Thamel kifejezetten a külföldi turisták igényeit igyekszik kiszolgálni. Aki nem járt ott, vagy éppen Pokharában, a másik nagy nepáli turistacentrumban, el se tudja képzelni, micsoda óriási mennyiségben árusítanak ruhafélét, Buddhát, Sivát, imamalmot, batikot, maszkot, (másolt) CD-t és még az ördög tudja, micsodát. Ki fogja valaha is megvenni ezt a töméntelen mennyiséget…
Ki fogja ezt ( és sok tucatnyi szuveníráus portékáit) megvenni? (Nepál, Katmandu)
És ezeket? (Marokkó, Marrakech)
Külön kategória az ócskapiac, vagy mondjuk inkább bolhapiacnak. Csak kettőt említek, egy tőről fakadnak. A Spitzbergák ugyan Norvégia fennhatósága alá tartozik, de a szigetcsoporton van két orosz bányaváros is. Az utazási irodák ezek felkeresését úgy reklámozták annak idején (1994-ben), hogy „vízum nélkül juthat el Oroszországba”. És csakugyan, Pyramiden városka a maga kb. ezer lakójával egy kis szovjet reliktum volt, Lenin-szoborral, a szokásos „Miru mir” (Békét a világnak) feliratokkal, és persze a bolhapiaccal, mely mindig „kinyitott”, ha egy csapat turista arra keveredett. Lehetett ott kapni (jó drágán) szőrmét, eredeti szovjet pezsgőt, de leginkább szovjet katonai relikviákat; kitüntetéseket, katonaruhát, usánkát és hasonlókat. (Pyramidenben időközben felhagytak a bányászattal, a városka elnéptelenedett.) Nagyjából hasonló a kínálat a messzi Kamcsatka fővárosában, Petropavlovszk-Kamcsatszkijban a bolhapiacon, csak még gazdagabb. Fegyvert, tudtommal, nem árulnak.
Kamcsatkai bolhapiac - különösen kapós lehet a neonzöld vécékefe
Tudják, mi az a garázsszél? Hát persze, a garázsnak a széle. Amikor először jártam Amerikában és rokonaim elvittek egy valóságos bevásárló-városba, nagynéném az egyik áruházban megjegyezte: „milyen nagy szél van ma”. Igen, mondtam, az előbb még egy kis eső is esett. Hatalmas nevetés volt a válasz. Nem szél, hanem sale (kiárusítás)! Megjegyzem, akkortájt egy szót sem tudtam angolul. Szóval, a garage sale-ről van szó. Ha szép napos hétvégéken elvetődnek valamelyik amerikai kertvárosba, biztosan látnak a garázs elé, a gyepre, esetleg asztalokra kipakolt cuccokat. Ilyesmit általában tavaszi nagytakarításkor, rendcsináláskor, vagy költözés előtt rendeznek a háztulajdonosok, vagyis olcsón eladják, amire már nincs szükségük, vagy nem akarnak magukkal vinni: ruhafélét, kerti szerszámokat, háztartási eszközöket, kisebb-nagyobb bútorokat. Az áruk többsége alig használt, vagy szinte új, nagyon népszerűek az ilyen kis házi vásárok, Amerikában is sokan imádnak gyűjtögetni, arról nem is szólva, hogy tényleg olcsón lehet jó minőségű cuccokhoz jutni.
A garage sale-eket néha még a helyi újságok is feltüntetik
Mint írtam, nem túlzottan szeretek vásárolni; a szokványos szuvenírek helyett sokkal szívesebben hozok haza például a természetben talált tárgyakat, mint amilyen a már említett rénszarvasagancs is, vagy például a kövek, pontosabban kőzetek. Megint csak körülnézve a szobámban, van itt majdnem friss láva Hawaiiról, egy kődarab a Spitzbergákról, tele szép levéllenyomatokkal, egy mészkődarab Normandiából, amit összevissza furkáltak a kagylók (tollakat tartok benne), egy kis elhalt korall a Fülöp-szigetekről, és amiket nem látok éppen, mert valahol egy nagy szatyorban lapulnak évek óta: lávadarab az Etnáról, egy izlandi vulkánról, vörös homok a Namib-sivatagból és még tömérdek kő, melyekről már azt se tudom, honnan származnak. Annak idején felcímkéztem őket, de a papír lekopott, a tinta elhalványult… Erről jut eszembe, több ország is tiltja, hogy területéről ásványi anyagot, kőzetet, korallt kivigyenek, nem is beszélve az élő állatról, úgyhogy ha tilos, inkább ne tegyék. Amikor 1989-ben Árpád barátommal a Vörös-tengernél jártunk, nem bírta megállni, hogy ki ne emeljen egy gyönyörű agykorallt, és ha már kivette, haza is akarta hozni. Nem tudom, mindenki tisztában van-e vele, hogy a korall állat, és amikor a vízből kivesszük, még él. Egy idő után, persze, már nem él, viszont elkezd bomlani és iszonyú büdösséget áraszt. Árpád, míg kinn voltunk, szárítgatta a napon, ám egyszer csak el kellett indulni hazafelé. Pontosabban az egyiptomi határon átkelve először az izraeli oldalra. Az egyiptomiaknál nem volt semmi gond, ügyet se vetettek a cókmókjainkra, ám az izraeli biztonsági ellenőrzésnél lebuktunk, ugyanis megröntgenezték a hátizsákjainkat és Árpádéban egy emberfej nagyságú sötét folt bontakozott ki. Nyissa ki – szólt az utasítás. Megjegyzem, nagyon jól be volt csomagolva, mindenféle papírba és egy műanyag reklámszatyorba. Mondom az ellenőrző lánynak, kinyitjuk, de gyűjtsön lelkierőt, mert nagyon büdös lesz. Persze, nem volt teketória, Árpád kitárta a zacskó száját, a lány meg majdnem kiájult mellőle. Nagyon sürgősen távozásra szólított fel bennünket.
Végül még valami. Interneten olvastam egy amerikai fickó bejegyzését arról, milyen kisebb-nagyobb különbségeket lát hazánk és az övé között. Többek között azt is megjegyezte, hogy Amerikában a vásárló az úr az üzletekben, nálunk meg az eladók és a pénztárosok viselkednek úrként. És ez, sajnos, még bő húsz évvel a rendszerváltozás után is a legtöbb helyen így van. Máig is emlékszem, pedig több évtizede történt, hogy az egyik amerikai szupermarket pénztárosnőjének köpenyhajtókáján láttam egy egydollárost, mellette a következő felirattal. „Ez a dollár az Öné, ha elfelejteném mondani, hogy köszönjük, hogy a Jamesway-nél vásárolt.” Le merném fogadni, ha még ott dolgozik, ugyanaz a dollár van kitűzve a köpenyére. Ω
