2006 decemberében jelent meg utolsó (azért remélem, nem a legutolsó) útiriport-könyvem (Flaccus Kiadó). Mivel már gyakorlatilag „kifutott”, közzéteszem itt a blogban is, kissé megváltoztatott formában, helyenként rövidítve, helyenként bővítve, de mindenképpen több képpel. Sok év telt el a megírása óta, azóta az érintett helyeken történt egy és más, úgyhogy itt-ott beleveszem az aktualitásokat is.
Ha valaki még szeretné papíron is elolvasni, a könyv, korlátozott számban, ám igen jelentős kedvezménnyel (2250 Ft) még kapható a Flaccus könyvesboltjában (Budapest, VIII. Vas utca 19.), vagy megrendelhető online a kiadó honlapján, vagy az alábbi e-mail címen: flaccus@flaccus.hu. A következőkben az eredeti bevezetőt olvashatjátok (néhány megjegyzéssel) és megadom a tartalomjegyzéket is.
Ajánlás
Kevésen múlott, hogy ez a könyv nem azt a címet kapta, hogy „Az út vége”. Amint azonban megemlítettem az ötletet néhány barátnak, ismerősnek, tüstént lebeszéltek róla. Végül aztán, némi tépelődés után, saját józan belátásom is eltérített az eredeti szándéktól. Mert milyen címet adnék egy esetleges újabb könyvnek? „Az út vége II.”? Úgy járhatnék, mint sok rockzenekar, mely immár ötödször adja „de ez most már tényleg az utolsó” búcsúkoncertjét. (Jut eszembe, következő könyvem rockzenei témájú lesz! – Megjelent, „Blackmore” címmel, még kapható ez is) Egyszóval, írásaim kedvelőinek – vagy fogalmazzunk szerényen, rajongóimnak – nem szerettem volna azt sugallni a címmel, hogy tőlem ugyan ezen túl egy büdös sort ne várjanak, szögre akasztom a hátizsákot, ne adja isten, halni készülök. E könyv ugyan Jemennel befejeződik, de mire kijön a nyomdából, már két (esetleg három) újabb utazáson is túl leszek, úgyhogy már csak hetet kell teljesíteni, hogy összegyűljön egy következő kötetre való anyag. (Azóta már húsznál tartok.) Rendszeres olvasóim a korábbiakhoz képest számottevő változásokat tapasztalhatnak az itt következő fejezetekben. Nem titok, hogy könyveim alapját zömmel a Természet Világában megjelent cikkeim adják, bár ez alól épp most Venezuela, Uganda és Jemen kivétel, tudniillik előbb készültek el a könyvfejezetek, mint a folyóiratcikkek. A lapban megjelenő írások, persze, bizonyos fegyelmet követelnek, stílusban, terjedelemben, felépítésben egyaránt. A könyvben lazább, oldottabb hangot és a cikkekénél akár háromszorta nagyobb terjedelmet is megengedhetek magamnak. A fő változást mégis a főszerkesztő pár évvel ezelőtti megjegyzése hozta. „Jó, jó, de lehetne benne kicsit több szárazanyag.” Szárazanyagon most ne száraz anyagot tessék érteni, hanem olyasmit, amit az élelmiszerek összetételének leírásakor alkalmaznak. Mert egy dolog, hogy kellemesen elmarháskodom egy-egy témán, amin esetleg szórakozik az olvasó (ez se baj), ám tudniuk kell, hogy egy utazás feldolgozása során tömérdek könyvön, cikken, internetes oldalak százain is átrágom magam, leggyakrabban saját kíváncsiságom kielégítése végett. Ebből származik a „szárazanyag”, melynek általában csak csekély töredéke került be korábbi könyveimbe. Amellett, hogy e rengeteg információ gyűjtögetésével magam is okosodtam valamelyest, úgy gondoltam, ha már ennyi energiát fektettem bele, miért ne osztanám meg ezúttal a termés nagyobb hányadát olvasóimmal is. Aki unja, legföljebb átugorja, bár ha rám hallgatnak, nem teszik. Legalábbis a fejezetek összeállításánál arra törekedtem.
A 80-as évek közepén Benedek István íróval készítettem interjút. (Arra a beszélgetésre különösen büszke vagyok, mert miután kikoptatták a televízióból, rajtam kívül akkoriban újságíró feléje sem nézett, s olyannyira meg volt elégedve az írással – pedig ő aztán nagyon kritikus volt, önmagával szemben is –, hogy utóbb két esszékötetébe is beszerkesztette.) Sokan polihisztornak nevezték, mert úgy tűnt, mindenhez ért, bármilyen témához hozzá tud szólni könyveiben. Ő ezt a titulust elhárította. Hát akkor minek tartja magát? – kérdeztem. Egy kíváncsi úrnak – felelte, s végül innen jött az interjú címe is. Ő sem értett mindenhez, ám mindennek utánanézett. Nem engedhetem meg magamnak, hogy hibázzak, mert azt a szakemberek rögtön a szememre vethetnék – fűzte hozzá. Nos, én sem értek mindenhez, pedig egy ilyen jellegű könyvnél nem csupán választott hivatásomban, a földrajzban kellene otthonosan mozognom, hanem történelemben, politikában, gazdaságban, növény- és állattanban, irodalomban, művészetekben, régészetben, néprajzban. A lelkiismeretem nyugodt; mindennek, aminek csak lehetett, utánanéztem, s bár én sem engedhetném meg magamnak, hogy hibázzak, esetleg mégis előfordulhat. Ha ilyenen kapnak, kérem, szelíd szóval jelezzék, hadd okuljak belőle. A vélemény szabadságát azonban változatlanul fenntartom!
Változás az is, hogy míg a korábbi évtizedekben főként egyedül utaztam, e könyv tíz utazásából csupán egyet tettem meg magányosan. Ennek csak részben oka a kényelem. Ha az ember egyszer már útnak indul, összpontosítson a látnivalókra, és a mindennapi ügyes-bajos dolgok intézése, szálláskeresés, közlekedés és hasonlók nyomják inkább a túravezető vállát. Meglehet, így valamelyest kevesebb a „kaland”, de abból már nekem bőven kijutott és különben is, ezek a főleg külföldi irodák által szervezett túrák nem kötik meg olyan mértékben az ember kezét (és főleg nem kötik be a szemét), hogy az utas ne élhesse ki egyéni csavargási hajlamait is. A másik ok, amint ezt látni fogják, hogy mostani célpontjaim egy része saját szervezésben gyakorlatilag elérhetetlen. Példálózhatnék akár az Antarktisszal is, de említhetem Ugandát, ahol nehezen képzelhető el, hogy az ember fölül egy vonatra, buszra és fölmegy a gorillák közé. Galápagos sok szigetén, ahol pedig a legtöbb látnivaló kínálkozik, egyéni utazó partra sem léphet túravezető nélkül.
Gyakran mondogatjuk, milyen kicsi a világ! Sok szempontból tényleg az. Nekem viszont közel száz ország és az összes kontinens kisebb-nagyobb mértékű kóstolgatása után is még mindig elég nagynak tűnik. E több mint három év alatt, amit eddigi életemből sok-sok apró részletben a külvilágban töltöttem, többet éltem, vagy inkább megéltem, mint sokan mások harminc esztendő alatt és sokkalta többet, mint amiről valaha is álmodtam. És mégis túl nagy a világ! E sorokat most éppen egy kéthetes brazíliai utazás során egy esős délutánon vetem papírra (ez a könyv egyetlen részlete, amit első változatában ténylegesen papírra írok). Brazília óriási területű ország, jó, ha úgy öt százalékába sikerül belepillantani, és korántsem biztos, hogy ide még egyszer visszatérek. Ámbár ki tudja… Azt se hittem volna még úgy tíz éve, hogy akár egyszer is eljutok a „világ végére”, a tűzföldi Ushuaiába, aztán másfél éven belül kétszer is… Mindeközben még sosem jártam például Görögországban, nem láttam Rómát, Velencét, sőt még az Alpokat is csak a levegőből. Nem mintha őrületes hiányérzet kínozna. Ha most azonnal be kellene fejeznem, akkor is elégedetten dőlhetnék hátra (és már hátra is dőltem). S nemcsak azért, mert a lényeg megvan, hanem azért is, mert mindennek zömét másokkal is megoszthattam és pár ezer embernek szereztem néhány kellemes órát.
Tartalom:
E. T. Etiópiában – Etiópia, 2002
„A franciák legtitkoltabb kincse” – Réunion, Mauritius, 2003
A világ végén, avagy jobb híján Patagónia – Argentína, Chile, 2003
Legállatibb kalandom: a Galápagos-szigetek – Ecuador, Galápagos, 2003
mezcal@mexico.com – Mexikó, 2004
Így irtunk mi – Kamcsatka, 2004
Lejjebb már nem csúszhatok – Antarktisz, 2004
A megtalált világ – Venezuela, 2005
Gorilla gorilla… – Uganda, 2005
Fülemet egy jó cikkért – Jemen, Dubai, 2005
