LEJJEBB MÁR NEM CSÚSZHATOK - Antarktisz, 2004
Ma reggel kivételesen fél hatkor keltettek bennünket, meseszép virradatra ébredtünk. És ez még semmi! Föld, föld, méghozzá az igazi, a kontinens maga. Ünnepélyesen bejelentem, hogy Németh Géza 2004. november 25-én reggel negyed hét tájban a déli szélesség 63. fokának 32. percénél Brown Bluffnál az antarktiszi kontinensre lépett. Papírom is van róla, szép díszes, pecséttel, aláírással. Ez, kérem, nem blöff (még ha a magyar így is ejti), az angolban ez a szó nem csupán ámítást, hanem szirtet is jelent. A szirt mintegy 250 méterrel magasodik a part fölé. A pleisztocén korszak idején végbement vulkánkitörések maradványa, azoké az időké, amikor az Antarktiszt még a mainál is vastagabb és kiterjedtebb jégpáncél borította és a kitörés a jég alatt következett be, mint manapság például az izlandi Vatnajökull jégmező alatt néhanap. A közel függőleges falú „barna szirt” egyébként tufaszerű anyagból áll, melynek masszájába helyenként körömnyi, másutt öklömnyi bazaltzárványok „sültek be”, mint kalácsba a mazsola. A keskeny partsávon népes – olyan ezres nagyságrendű – Adelie-pingvinkolónia fészkel, sőt költ. Ők már előrébb járnak a szaporodási folyamatban, mint a Félhold-szigeten látott örvös pingvinek, de ne feledjük, immár délebbre vagyunk, nekik jobban kell igyekezniük.
Első lépések a kontinensen - Brown Bluff
Változatok (szárazföldi) jégre
Ha az ember a pingvin szót hallja, valamiféle kis apáca vagy épp egy frakkos férfi képe jelenik meg előtte. Az Adelie-pingvinek fehér hasukkal, fekete fejükkel, hátukkal és szárnyukkal – csupán a szemük körül fehérlik egy kis kör – tökéletesen megfelelnek ennek a képnek. Ha a neve mögött egy nőt sejtenek, helyes a vélekedés. 1840-ben egy francia admirális, bizonyos Jules Dumont d’Urville az Antarktisznak Ausztráliával „szembeni” oldalán egy kopár, sziklás partot fedezett fel, melyet nyomban el is nevezett feleségéről, Adelie-ről. Nagy szerelem lehetett, mert ez a bizonyos pingvinfaj is őnagyságáról kapta a nevét. Dumont d’Urville egyébként fontos földmágneses méréseket is végzett, és részben újratérképezte az Antarktiszi-félszigetet is.
Az Adelie-pingvinek, örvös társukhoz hasonlóan, 4-5 kilósak és 70 centi magasak, egyéb tekintetben azonban sokban különböznek tőlük. Például nem vívnak olyan kemény csatákat a párjukért, mint amazok, náluk viszont dívik a válás intézménye. Egy pár 4-6 évnél tovább nem marad együtt, új partnert keresnek. Addig azonban fölnevelnek néhány fiókát. Október táján érkeznek vissza a szárazföldre, a fészekhelyet a hím választja ki valamilyen sziklás helyen, rendszerint ugyanott, ahol előző évben is laktak. Érdekes, hogy a tapasztaltabb madarak igyekeznek a kolónia közepén fészekhelyet keresni, hogy védettebbek legyenek a halfarkasok elől, melyek legnagyobb szárazföldi ellenségeik, főleg a tojásoknak és a kicsiknek. (A halfarkas se nem hal, se nem farkas, hanem ragadozó madár.) A férj itt is apró köveket visz ajándékba nejének a fészekhez, melybe többnyire két tojás kerül, de nem közvetlenül egymás után, hanem két-három napos különbséggel. Ezután a nőstény azonnal fogja magát és nekiindul a tengernek táplálkozni, akár tíz napra is otthagyva párját. Annak meg nagyon észen kell lennie, mert ha egy-két órára magára hagyja a tojásokat, kihűlnek és terméketlenné válnak, vagy a halfarkasok martalékává. Ha minden jól alakul, egy-két hét után cserélnek, akkor a hím megy hízókúrára. Szükség is van rá, mert a négy-öt hetes költés alatt testsúlyuk 40 százalékát is elveszíthetik. A két fióka együtt kel ki, ám mivel a tojások nem egyszerre kerültek a fészekbe, az idősebb fejlettebb a másiknál és ezt az előnyét az élelemmel visszatérő szülőknél ki is használja, magyarán túlzabálja a kisebbet. Ha nincs elég táplálék, a fejletlenebb elpusztul. Két-három hét után, ha a csibék szépen fejlődnek, a szülők otthagyják őket a kolónia óvodájában és együtt mennek táplálkozni. A kicsik hamar levedelik pelyhes ruhájukat és bő egy hónappal megszületésük után már küllemben, de nagyságban is erősen hasonlítanak szüleikre. Ilyenkor már bemennek a tengerbe és ismerkednek a táplálékszerzés és a túlélés tudományával. Az „Adélkák” szinte mindig együtt, nagyobb csapatokban indulnak élelemszerző körútra. Közismert, hogy az állatvilágban (de még az embervilágban is) az egyedek egymást védik (bár ez is gyakran előfordul), hanem önmagukat. A ragadozók jelenlétében az egyénnek bizonyos fokú biztonságot jelent a sokadalom, magyarán, így kisebb az esély arra, hogy ő maga váljon áldozattá. Mi is szemtanúi voltunk, amint pingvinjeink szépen felsorakoztak a parton és várták, ki lesz az a bátor, aki elsőként veti magát a vízbe. Ez, persze, ezen a partvidéken csak megszokásból történt így, hiszen a sekély vízben – nem úgy, mint a jégszigetekről, jégtömbökről való beugráskor – nem leselkedett rájuk halálos ellenségük, a leopárdfóka. Egyik előadásunkon pingvinszakértőnk elmesélte, hogy nem is annyira a bemenetkor, mint inkább a partra való visszatérés során szedik a legtöbb áldozatot. Ez talán azzal áll összefüggésben, hogy kifelé jövet már nem ragaszkodnak a csoporthoz, főként egyedileg úsznak vissza a partra, melyik mikor fejezte be a táplálkozást. Jelenlétünk egyébként kissé megzavarta a társaságot; láthatóan ragaszkodtak ahhoz a bizonyos helyhez, ahol mindig is vízre szállnak. Nekiindultak, megtorpantak, visszatotyogtak, szépen megvárták, míg beljebb húzódunk, aztán végre rászánták magukat.
Adelie-pingvinek
Na, ki induljon elsőnek....
Brow Bluffnál nemcsak Adelie-, hanem szamárpingvinek is fészkelnek, méghozzá nem is túl messze egymástól. Nevüket mélyről indított rikácsoló üvöltésükről kapták, bár ezzel az erővel az örvösöket, vagy a Patagóniában élő Magellán-pingvineket is le lehetne szamarazni. 350 ezer körülire tett egyedszámuk meg sem közelíti a 4-5 milliósra becsült Adelie- vagy örvöspingvin-állományét. Testméreteik egyébként hasonlóak. Legjellegzetesebb megkülönböztető jegyük narancsvörös csőrük, hasonló színű lábuk, no meg a szemük felett látható fehér, pamacsszerű folt, melynek angol nevüket (gentoo – turbános) is köszönhetik. Nem alkotnak olyan hatalmas telepeket, mint unokatestvéreik, legföljebb pár száz fős csoportokban fészkelnek. Ők is két tojást raknak, néhány napos különbséggel, de fiókáig ugyanúgy egyszerre kelnek ki, mint Adéléknál. November vége felé tojnak, úgyhogy ha csak kicsit is később érkezünk, alighanem már pingvincsibéket is láthattunk volna. Ha bőven akad élelem, a szülők egyenlően látják el őket, bár ezt akkor is megpróbálják, ha nincs elegendő táplálék. Ilyenkor maguk a fiókák döntik el, hogy melyik lesz a túlélő: az éhesebb, erőszakosabb, rámenősebb. Szamárék életmódja abban is eltér a többiekétől, hogy egész éven át együtt vannak párjukkal, de nem ragaszkodnak előző évi költőhelyükhöz; néha ugyanoda térnek vissza, máskor meg – számunkra megfejthetetlen okokból – akár kilométerekkel is odábbállhat az egész kolónia egyik évről a másikra. Ők is kora reggel indulnak vadászni-halászni; épp akkortájt, amikor ott tébláboltunk.
Fészkelő szamárpingvinek
Lehet, hogy a következő információ többek számára meglepetésként szolgál, de az Antarktisz jelképeiként számon tartott pingvinek 17 fajából csupán négy olyan van, mely kizárólag az Antarktiszhoz kötődik (de még másik kettő-három is előfordul, attól függően, hogy mit tekintünk a Déli-sarkvidékhez tartozó területnek): a három eddig említetten kívül még minden pingvinek leghatalmasabbika, a császárpingvin. Azt már előre bejelentették szakértőink, hogy ilyet nem fogunk látni. A méteres magasságot is meghaladó, nem ritkán 30 kilós és legszínpompásabb jószágok ugyanis a legeslegmostohább életteret szemelték ki maguknak, a leghidegebb, legjegesebb vidékeket. A többi pingvinnel ellentétben csak egyetlen tojást raknak, azt is az Antarktisz telén, május-júniusban, ráadásul közvetlenül a jégre. Fészket természetesen nem építenek. A lábukon tartják a tojást, majd szépen ráülnek és vastag tolltakarójukkal próbálják melegen tartani. A nőstény rögvest a tojásrakás után elindul a tengerre táplálkozni, akár két hónapra is. Szegény apa, aki már előzőleg sem evett jó ideig, merthogy udvarolt, maga kénytelen ücsörögni-totyogni a tojással. Vegyük számításba, hogy a déli kontinensen ilyenkor iszonyatos a hideg, üvöltő szelek tombolnak, ezért a tojást melengető papák szorosan összetömörülnek, hogy egymást és persze magukat védjék a zimankótól. Eközben mindvégig lábukon egyensúlyozzák a tojást. A mamák épp akkortájt térnek vissza, amikor a kicsi kikel, és elkezdik táplálni. Közben a hím megy el, hogy végre jóllakjon. Bármilyen hihetetlen, a császárpingvinek fiókáinak 75-80 százaléka életben is marad.
De hogyan lett a pingvinből pingvin, vagyis röpképtelen déli madár? Úgy vélik, akkor alakultak ki ma is élő fajaik, amikor az antarktiszi kontinens mintegy 45-50 millió éve levált a mai déli szárazföldeket tömörítő Gondwanáról. Őseik sirályszerű madarak lehettek. Eredetileg az itteninél melegebb klímán éltek, de kiválóan alkalmazkodtak a hideghez. (Emlékeztetnék rá, hogy legészakibb fajuk, a galápagosi pingvin az Egyenlítő környékén él ma is – igaz, ott a leghűvösebb környezetben –, és 20-22 fokos tengervízben lubickol, a dél-ausztráliai partokon élő törpepingvinek pedig egyenesen szubtrópusi környezetet élveznek.) Vastag zsírrétegük felett a bőrt finom pihés toll borítja, arra következik egy durvább tollakból álló, teljesen vízhatlan tollruha, melyet a farkuk tájékán levő zsírmirigy váladékával olajoznak. Mindez olyan melegen tartja a testüket, hogy néha felborzolják tollazatukat, hadd szellőzzön ki kicsit az a nagy meleg. Amilyen ügyefogyottnak tűnnek a szárazföldön, olyan csodálatos a víz alatti mozgásuk. Csökevényes szárnyukat evezőként használva áramvonalassá fejlődött testükkel akár 20 kilométeres sebességgel is száguldoznak a víz alatt, ahol 15-20 percig is elvannak egy levegővétellel, és kivételes esetben akár 900 méter mélyre is képesek lemerülni. Csontjaik erősek és vastagok, úgy használják, mint a búvárok a nehezéket. A szárazföldi látásuk gyengécske, víz alatt azonban káprázatos, főként a kék és zöld színérzékelésük elsőrangú. Öltözékük színe sem a véletlen műve: a fekete-fehér kombináció felülről és alulról egyaránt nehezen észrevehetővé teszi őket a ragadozók számára.
Egy kisebb csoporttal már „hazafelé” tartunk a hajóra, amikor Stacey (tudják, a pingvin- és kártyaszakértő) megkérdezi, nincs-e kedvünk közelről is szemrevételezni néhány jéghegyet. A mi csónakunkat ugyanis most épp ő vezette. Volt. Brown Bluff partjainál ugyan nem úszkálnak óriási jéghegyek, csak olyan 10-20 méter átmérőjűek, pár méter magasak, de épp ez a jó benne: kockázat nélkül megközelíthetők, egyik se fog a nyakunkba omlani. Némi meglepetéssel tapasztalhattam, hogy ezek a jégtömbök éppúgy erodálódnak a hullámverés hatására, mint a lágy kőzetekből felépülő tengerpartok, vagyis a víz úgynevezett abráziós fülkéket váj beléjük. Ez úgy fest, hogy a kis jéghegyek alját kimossa, a tetejük meg szinte gombakalap-szerűen borul föléje. A kalapról jégcsapok lógnak alá, jelezvén, hogy az antarktiszi nyárban a nap melegétől is olvadnak.
Jéghegy testközelből
Ma kivételesen nem panaszkodhatunk, ugyancsak sűrű a program. Vissza a hajóra, reggeli, aztán bő óra múlva újabb partraszállás a Remény öblében (Hope Bay), az argentin Esperanza (szintén remény, csak spanyolul) kutatóállomáson. Végre egy hely, ahol fotón is dokumentálhatjuk antarktiszi jelenlétünket. Egy táblánál, melyen ott a felirat: Antartida, pontos földrajzi helyzet (63. fok 24. perc déli szélesség), meg hogy nagyjából 3000 kilométerre vagyunk a Déli-sarktól. Tudják, mi van 3000 kilométerre az Északi-sarktól? Európában mondjuk Reykjavík jó százezer lakossal, Oroszországban Arhangelszk, legalább ekkora, ha nem nagyobb népességgel, Alaszkában meg például Fairbanks. A mintegy 5 km hosszú és 3 km széles öblöt még a svéd Nordenskjöld expedíciója fedezte fel 1902-ben, és ama három bátor ember emlékét őrzi, akik kiteleltek alkalmi bázisukon. Kőkunyhójuk ma is áll, közvetlenül a „kikötő” közelében. A kutatóállomást 1975-ben kezdték építeni, ma már 43, különféle célú épület áll itt és 52 ember telel ki, családostól (de akár 80-nak is lenne hely). A 21 gyerek számára iskola is van, két tanárral. A bázis majdhogynem összkomfortos, az áramot négy generátor termeli évi 180 ezer liter dízelolaj felhasználásával. Az állomás Argentínából helyi (országos!) díjszabással hívható. Akad még itt rádióadó, mely Gábriel arkangyal nevét viseli, továbbá jókora parabolaantenna. Mellesleg szólva mi, mármint utasok sem vagyunk teljesen elvágva a külvilágtól, amikor a hajón tartózkodunk. A rádiószobában van műholdas telefon (jó drága), fax, e-mail küldése is lehetséges (az utas megírja a hotel egyik gépén a levelét, átteszik floppyra és a rádiós tiszt továbbítja). Bizonyára nem túl sok honfitársamat érinti, de közzéteszem: ha az Antarktiszra akar telefonálni, nem árt, ha tudja, a kontinens nemzetközi hívószáma (körzetszáma?) 672.
Az Esperanza bázis
Esperanza egyik épületében ajándékbolt és kis büfé üzemel, továbbá posta, ahol képeslapot vásárolhatunk és bélyeget, sőt helyi pecsétet is kaphatunk rá. Mármost a helyi argentin postás rendkívül alapos ember, nagy műgonddal szakítja le a bélyegeket, nedvesít, mértani pontossággal helyezi el a képeslap jobb felső sarkában, majd akkurátusan pecsétel. Ha mindezt csaknem kilencven emberrel csak egyetlen képeslappal végigcsinálja… hát, képzelhetik. Erősen hátra szorultam a sorban, a helyiségben pokoli meleg tombolt, mondom, csak úgy magamnak, hát nem tiszta hülyék vagyunk, itt nyomorgunk, csoszogunk egy nyavalyás pecsétért, ahelyett, hogy bámulnánk odakint az Antarktiszt! Úgyhogy otthagytam az egészet. És láss csodát, mégis lett pecsétem, nem is egy. Valami jótét lélek az összes utas útlevelét kivitte a bázisra, ahol szépen belenyomták: Base Esperanza, Antartida, aztán meg a hajón is akadt pár stempli, úgyhogy nyomtam magamnak a képeslapjaimra. Tudják, miről nevezetes az Esperanza? Itt látta meg a napvilágot az első olyan gyermek, aki az Antarktiszon született, egy argentin fiúcska, bizonyos Emilio Marcos Palma, 1978. január 7-én. Ezzel a tettével bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe mint az első olyan személy, akiről bizonyosan tudni lehet, hogy egy kontinens első szülötte.
A bázis épületeitől macskaugrásra (tényleg, tarthatnak itt egyáltalán macskát?) egy sziklás oldalban nagyszámú Adelie-pingvin-kolónia fészkel. Nem tudom, milyen lehet kitelelni egy ilyen bázison (mármint embernek), de a gyerekeknek valószínűleg életre szóló, meghatározó élmény. Olyan benyomások érik őket, mint senki mást a világon. Átélik a csaknem fél évig tartó sarkvidéki éjszakát, ami nem lehet nagy öröm, viszont rengetegszer láthatnak sarki fényt. Vagy például alig pár méterre az otthonuktól végignézhetik a pingvinek mindennapi életét. Az Adélkák egy csoportja épp távozásunk idején indulna neki a tengernek. Kászálódunk befelé a zodiacokba, azok meg ott tipródnak a parton, várva, ki lesz az a merész, aki először belecsobban. Meggondolták magukat, elindultak szépen visszafelé, mi meg úgyszintén. A pazar napsütésben életem legkékebb gleccserjegeit láttam úszkálni az öbölben, kis jéghegyek formájában.
Kedvenc jéghegyem
Amit viszont a következő két-három órában az Antarktisz-öböl (mily csekély a névadók fantáziája!) vizein hajózva látunk, egész sarkvidéki utazásom legfantasztikusabb élményét adta. Iszonyú mennyiségű jéghegyet. E téren eddig se nagyon panaszkodhattunk, de az itteniek méreteikben, formavilágukban mindegyiket felülmúlják. Az Arktisz és az Antarktisz jégvilága között van egy óriási különbség. Mivel ott fönn, északon, legalábbis Grönland „fölött”, nincs érdemleges szárazföld, csak maga a tenger, így hát annak vize fagy be, de csupán pár méteres vastagságban. Nyaranta persze feltöredezik, óriási hasadékok nyílnak benne, s az egész, sok ezernyi jégtáblából álló jégtömeg az áramlatokkal sodródik. Amikor Nansenék történelmi útjukat megtették a 19. század végén és hajójukat elhagyván kutyaszánokkal akartak minél közelebb kerülni a pólushoz, hiába haladtak északnak akár napi több tíz kilométert is, amikor esténként megmérték a földrajzi helyzetüket, gyakran derült ki, hogy délebbre sodródtak, mint ahonnan reggel elindultak. Itt van ezzel szemben az Antarktisz, mely a szó valódi értelmében igazi kontinens, kereken 14 millió négyzetkilométeres területével (s ebből csupán 280 ezer négyzetkilométer jégmentes, azaz kettő százaléka).
De lássuk, hogyan is kezdődött, miképpen lett a jég birodalma. Az Antarktisz magvát ugyanúgy ősmasszívum alkotja, mint valamennyi ma létező kontinensét. Annyival tartozunk az igazságnak, hogy nem az egész területét. A Kelet-Antarktisz nevű nagyobb részén 3 milliárd éves kőzeteket is találtak, a Nyugat-Antarktiszon azonban a legidősebb kőzetek kora sem haladja meg a 700 millió évet, de akadnak ennél sokkalta fiatalabb vulkáni kőzetei is. Hogy melyik a nyugati és melyik a keleti? Ha olyan világtérképet nézünk, melynek az Atlanti-óceán van a központjában, mindig a „nyél”, vagyis az Antarktiszi-félsziget mutat észak felé. Ha meg olyat, amin a Csendes-óceán van kiterítve, akkor a túlsó oldal néz északnak. Szóval, egyszerűsítsük a kérdést: ha a greenwichi kezdő hosszúsági körtől az Atlanti-óceán felé nézünk, az a Nyugat-Antarktisz, a másik oldala meg a Kelet-Antarktisz. A nyugati rész több kisebb kéregblokkból forrt össze, illetve hozzá az ősmasszívumhoz. A kettő között egy hatalmas hegytömeg, a Transzantarktiszi-hegység húzódik kb. 4000 kilométer hosszan, mely ugyan elég idős kőzetekből áll, de csupán az utóbbi 35-40 millió évben, az Alpokkal nagyjából egy időben emelkedett ki, és főként homokkövekből épül fel, vulkáni benyomulások kőzeteivel tarkítva.
Úgy 500 millió éve a déli kontinensek még egyetlen hatalmas szárazföldet alkottak, a Gondwanát. A devon időszakban, kb. 360 millió éve a szuperkontinens délebbre sodródott, s az idő tájt rakódtak le szénrétegek a Transzantarktiszi-hegységben. Mindemellett a pólusok a perm időszak folyamán el voltak jegesedve. A földtörténeti középkorra elolvadtak a sarki jégsapkák, a Gondwana nagy része elsivatagosodott. Kelet-Antarktiszon tömérdek homokkő képződött. A jurában (200 millió évtől) lassan elkezdett kialakulni az Antarktiszi-félsziget, persze, akkortájt még csak szigetek formájában. A krétában dinoszauruszok is éltek a kontinensen, bár csak két fajuk maradványai kerültek elő. Az igazi nagy változások 160 millió éve kezdődtek, amikor az Antarktisz elszakadt Afrikától. Egy, a százmillió évvel ezelőtti állapotokat ábrázoló térképen az Antarktisz őse még együtt „úszott” a földköpeny magmatengerén Ausztráliával, mely idővel, kb. 45-50 millió éve levált és északkeletnek vette az irányt, az Antarktisz meg délnek. Akkoriban errefelé még javában lombhullató erdők tenyésztek. Hogy mikor és miért kezdődött meg a kontinens eljegesedése, pontosan még ma sem tisztázott. (Megjegyzem, ilyen hatalmas időtávlatra visszatekintve a pontosság igencsak relatív fogalom.) A köztudatban (már akinek van köztudata) úgy él, hogy „pleisztocén jégkorszak”, ami arra is utal, hogy a földtörténet során jóval korábban is sújtotta a Földet erős eljegesedés, nem is egyszer. Ezek a hosszú jeges időszakok a leginkább elfogadott magyarázat szerint bolygónk bizonyos pályaelemeinek megváltozása miatt kezdődtek. Jégkorszakról a kutatók egy része akkor beszél, ha legalább az egyik pólus el volt (van) jegesedve, mások akkor, ha mindkettő. Mármost, a pleisztocén korszakot a legnagyobb jóakarattal sem tolhatjuk kifelé az időben 2 millió évnél korábbra. Az Antarktiszon viszont már 30 millió éve kiterjedt jégmezők trónoltak (15 millió évvel ezelőtt a legnagyobb részét már jég fedte), de eljegesedése valószínűleg már 4-5 millió évvel korábban, az eocén/oligocén korszakok határán megkezdődött. Ezt a tengeraljzatról vett kőzetminták elég egyértelműen bizonyítják. S hogy miért jegesedett el ennyire, hogy egyes vidékein a jégvastagság az 5 kilométert is megközelíti (az átlag „csak” 2 km)? Ahhoz, hogy egy jégtakaró, vagy akár gleccser keletkezzék és fenn is maradjon, elsősorban hideg kell. Olyan hideg, hogy a csapadék nyáron ne tudjon teljesen elolvadni. Az Északi-sarkvidék földrajzi és klimatológiai helyzete egészen más, mint az Antarktiszé. Ahhoz sokkal közelebb esnek a nagy kiterjedésű szárazföldek, melyekről nyaranta a magas nyomású légköri rendszerek enyhébb levegője északra áramlik és „fűti” az Arktiszt. A déli kontinens viszont elszigetelt, s ehhez jön még hozzá a Drake-átjáró kinyílásának következtében kialakuló cirkumpoláris áramlás, mely éghajlattani szempontból is elszigeteli. Ide enyhébb légáramlatok nem hatolhatnak be. Az Antarktiszon jóval hidegebb van, mint a másik pólus környékén; télen rendszeresek a mínusz 60 fok alatti hőmérsékletek, de a belsejében nyáron sincs mínusz 30-nál „melegebb”. Az Északi-sarkvidék ugyebár a tengerszinten fekszik, vagyis hát maga a tenger, a Déli ellenben eleve elég magas volt jég nélkül is. A Transzantarktiszi-hegység kiemelkedése ráadásul elzárta a képződő jég mozgásának útját a Ross-tenger felé, így a jég elkezdett halmozódni, először a Kelet-Antarktisz magasabb régióiban, aztán tovább. Ha ezek után valaki azt hinné, hogy errefelé szinte trópusi mennyiségű csapadék hull, óriásit téved; ellenkezőleg, nagyjából annyi, mint a Szaharában; évi átlagban úgy 50 milliméter, vagyis kevesebb, mint tizede a magyarországi átlagnak (az Antarktiszi-félsziget és környéke ennél azért jóval több csapadékot kap, a pólus környéke viszont gyakorlatilag semennyit). Elolvadni meg nem tud, tehát csak gyűlik, gyűlik. A végtelenségig persze nem halmozódhat; a gravitációt mintha direkt azért találták volna föl, hogy a fölöslegtől megszabaduljon, mégpedig a tengerig lenyúló jégmezők és gleccserek peremén. Itt képződnek a jéghegyek. Van az Antarktisznak egy másik jellegzetessége: az óriási kiterjedésű selfjégmezők. A self a szárazföldeket sokhelyütt körülvevő sekély, legföljebb 200-250 méter mély tenger. Az Antarktisz környékén e tengerszakaszokra (egyébként mélyebbek a Föld egyéb selftengereihez képest) ráhúzódott a jég, mely egyik oldalán a kontinenshez kapcsolódik, jégtömege pedig vagy lebeg a tengeraljzat fölött, vagy éppen rajta ül. Ez a jéghegyek – méghozzá a legnagyobb jéghegyek – másik forrása. Az Antarktisz iszonyatos jégtömege ugyanúgy belepasszírozta a kontinens kérgét a mélybe, mint a pleisztocén idején Skandináviát az ottani jégtakaró. Egyes becslések szerint a keleti rész 1000, a nyugati úgy 500 méterrel emelkedne meg, ha az összes jég elolvadna. E hatalmas jégnyomás másik érdekes következménye, hogy az itteni jégmentes selfek kissé a kontinens belseje felé lejtenek. Normális körülmények között a lejtés iránya az úgynevezett kontinentális lejtő, mely a selfeket elválasztja a mélyóceántól.
Időnként hátborzongató híreket kapunk arról, hogy a selfekről óriási kiterjedésű, kisebb európai ország területéhez hasonlatos jéghegyek válnak le. Óvnám a tisztelt olvasót attól, hogy e mögött mindjárt a gonosz emberiség éghajlatot melegítő hatását sejtse. Ilyen jelenség mindig is volt és lesz is. Természetes folyamat, egyszerűen így távozik a jégfölösleg. Említettem már, hogy a lehullott csapadék nem tud elolvadni, egyrészt a borzalmas hideg miatt, másrészt azért, mert az álladó hó- és jégtakaró fehérsége a beeső napsugárzásnak több mint 80 százalékát visszaveri a légkörbe. Ha tehát a gonosz emberiség pillanatok alatt elégetné teljes fosszilis tüzelőanyag-készletét, az Antarktisz jégtakarója akkor sem olvadna el a megnövekedett üvegházhatás következtében. Lehet, sőt valószínű, hogy a selfjég némi veszteséget szenvedne, esetleg zsugorodna a kontinenst télen körülvevő jégtakaró kiterjedése, ám az sem kizárt, hogy visszacsatolási mechanizmusok révén nőne a csapadékmennyiség. Mértékadó szakmai körök szerint az Antarktisz jégtakarója még nagyon sokáig egyensúlyban marad, s ebből az állapotból csak valami drasztikus globális – ember által nem befolyásolható – éghajlati változás zökkenthetné ki. Számos példát ismerünk a földtörténeti múltból, amikor a pólusok egyikén sem volt jégsapka. Ha egyébként ez bekövetkezne, érdekes antarktiszi tájkép tárulna a jövőbeni szemlélő elé. A kontinens egy része ugyanis – részben a jégtakaró nyomása miatt – a tenger szintje alatt fekszik. Mi több, maga a Déli-sark alatti szárazföld is igen közel lenne a tengerszinthez. Az utóbbi évek radarmérései során közel nyolcvan szubglaciális (jég alatti) tavat fedeztek fel. Ezek legnagyobbika a kereken 250 kilométer hosszú, csaknem 50 kilométer széles Vosztok-tó (nevét a közeli orosz kutatóállomásról kapta). Feltevések szerint a tó medencéje ugyanolyan szerkezeti árok (rift) lehet, mint például a Bajkál, vagy Kelet-Afrika hosszú, keskeny és mély tavai. Évekig tervezték, hogy belefúrnak a Vosztok-tóba és vízmintákat vesznek. Egy kutatófúrással már majdnem elérték a tó „tükrét”, ám biztonsági okokból leálltak. Ne volt ugyanis olyan kifinomult fúrási technika, mellyel teljesen kizárható volna, hogy a felszínről „beszennyezzék” a tó évmilliók óta érintetlen vizét. Tavaly, vagyis 2013-ban aztán megtörtént az „áttörés”, ám hogy eddig ismeretlen fajokat találtak-e azok között, amelyeket találtak, még folyik a vita.
A jeges vagy éppen sziklás partokkal azonban még nem ér véget az Antarktisz. A kontinenst télen saját területénél is nagyobb, mintegy 17-19 millió négyzetkilométeres tengeri jég övezi. Voltaképpen ezt nevezhetjük Déli-sarkvidéknek. Néhai geográfus és utazó kollégám, Balázs Dénes komoly küzdelmet vívott azért, hogy a magyar nyelvben elkülönítse a Déli-sarkvidéket, az Antarktiszt és magát a kontinenst, Antarktika néven, sajnos, nem sok eredménnyel. A kontinenst körülölelő tengerek befagyása aprócska, egyelőre még önálló, leginkább a hópehelyhez hasonló jégkristályok képződésével indul, nagyjából -1,8 Celsius-fokos vízhőmérsékletnél. Ahogy hűl a levegő, a kristályok jégkásaszerű anyaggá állnak össze. Ezt követi az ún. palacsintajég-fázis, amikor a jég 1-2 méter átmérőjű, de még önállóan lebegő körszerű alakzatokba tömörül. Még további hőmérsékletcsökkenéssel a palacsinták mérete megnő, egymásra torlódnak, összeforrnak, megnyugtatják a háborgó tengert, így kialakulhat az összefüggő tengeri jégtakaró, mely közben alulról is hízik. Miután eléri a kb. 30 centis vastagságot, a tenger teljesen beáll és a jégtakaró legföljebb 1-2,5 méter vastagságot ölt. Ez az állapot azonban múlékony, mert az óceáni áramlatok és az erős szél megbontják a jégtakarót. Ekkor kezdődik a korábban már említett pakkjég születése. Ez lényegében az elmúlt tél tengeri jegének összetöredezett, néhány méter átmérőjű blokkokból álló maradványa, mely helyenként összefüggően sodródik az áramlatokkal és a hullámzással, néhol nagy nyílt vízfelületek, a nemzetközi szakirodalomban is orosz szóval jelölt polinyák tarkítják. A pakkjeget a kontinens közelében a szelek és az áramlatok nyugati, a 65. szélességtől északra viszont keleti irányba mozgatják. Mindeme felsorolt jégtípusok tehát a többé-kevésbé sós tengervíz megfagyásával keletkeznek, ellentétben a jéghegyekkel, melyeknek alapanyaga csapadék, tehát édesvíz. Hajónk radarja aránylag pontosan be tudta mérni az általunk látott jéghegyek hosszúságát. Nem mondom, hogy minden pillanatban közölték is velünk, de két kilométeresnél hosszabbak közelében is elhajóztunk. Látásra is elég jól megkülönböztethetőek a selfekről, illetve a kisebb gleccserekről levált jéghegyek. A legnagyobbak táblaszerűek, felszínük többnyire lapos, szembetűnő a jég nagyjából vízszintes rétegződése. Egyesek hófehérek, másokon, különösen az alsó részeiken már kék jég látszik, ami annak a következménye, hogy a jéggé válás során a levegőbuborékok többsége a nagy nyomás miatt már kiszorult belőlük. Némelyik táblahegyet óriási vertikális hasadékok tagolnak. Ez azt mutatja, hogy jégtakaró korukban nem vízszintes terepen haladtak, hanem átbucskáztak a terep egyenetlenségein, meghajlottak, feltöredeztek. E hasadékok mentén szakadoznak aztán kisebb darabokra. A kisebb gleccserekről leváló jéghegyek természetszerűleg kevésbé méretesek, rétegeik sokszor erősen meghajlottak, általában kékek és a rétegeket sötét sávok (por, vulkáni lerakódások, kőzettörmelékek) tagolják. A nyári hóból keletkező rétegek sötétebbek, a téliek világosak.
A nagyobb, több négyzetkilométernyi felszínű jéghegyek úgy 20-30 méterre emelkednek ki a tengerből. Az iskolában úgy tanultuk, hogy a jéghegyeknek 1/9-ed része áll ki a vízből. Ez akkor lenne igaz, ha mondjuk megfagyasztanánk egy köbdeciméternyi csapvizet, a jeget betennénk egy vízzel feltöltött akváriumba és megmérnénk, mennyi van a vízszint fölött és alatt. A természetben azonban egészen másképpen működnek a dolgok. Egyrészt a jégtakarókból a tengerbe kerülő jég nem egynemű, nem egyenletesen fagyott meg, az alja jóval nagyobb fajsúlyú, mint a teteje, melyen ráadásul még jókora hótömeg, vagy jéggé még nem teljesen átalakult firnhó ül. Ezen kívül a jég tömérdek kőzetdarabot is hurcol magával, melyek jórészt az aljába fagytak be. Ha ezek kiolvadnak, megváltozhat egy jéghegy súlyeloszlása és az oldalukra fordulhatnak, vagy ha az említett hasadékok mentén válik le nagyobb tömb, akár a feje tetejére is állhat. Előfordulhat tehát, hogy akár 20-25 százaléka is a vízfelszín fölött lehet.
Jéghegyek mindenféle méretben és formában
Tagadhatatlanul legeseménydúsabb napunk végéhez közeledtünk, ám még hátravolt a vacsora, méghozzá ünnepi vacsora. Ma van a Hálaadás napja, s minthogy a társaság tekintélyes része amerikai, no meg az utazásszervező cég is, ez nem maradhat el. Nem vennék rá mérget, hogy minden magyar olvasó tisztában van a Hálaadás napjának (Thanksgiving Day) mibenlétével, hát elmondom. Ősi amerikai ünnep ez, már amennyiben a koloniális Amerikában bármi is lehet ősi. Amikor még csak gyarmatok léteztek északkeleten, Új-Anglia néven, már ünnepelték. Valószínűleg a világ legtöbb részén szokásos terménybetakarítást hivatott lezárni. Először 1661-ben ülték meg a massachusettsi Plymouth környékének lakói a helyi kormányzó rendeletére, és ami igazán szép benne, a gyarmatosítók együtt ünnepeltek a környékbeli indián őslakókkal, természetesen eszem-iszommal. A gyarmatokon hamar terjedt és szokássá vált a Hálaadás, bár minden régió más-más időben ülte meg. 1789-ben Washington elnök november 26-át nyilvánította a jeles ünnep dátumává. Egy másik nagy elnök, Lincoln volt az, aki 1863-ban november utolsó csütörtökére helyezte át, ám jött még egy nagy elnök, F. D. Roosevelt, aki november negyedik csütörtökére módosította az ünnepet, mely immár egész Amerikában munkaszüneti nap. (Kanadában is létezik hasonló ünnep, azt október második hétfőjén tartják.) Ilyenkor összejönnek az egymástól távol élő családtagok, rokonok, és elsősorban pulykát esznek. Miért éppen pulykát? Ennek az a története, hogy egy másik híres amerikai, Benjamin Franklin erőltette, hogy a vadpulyka legyen Amerika nemzeti madara (ez aztán mániájukká vált, minden államnak van „állami” állata, virága stb.), ám végül a fehér fejű rétisasra esett a választás. Abból viszont kevés volt (és ma még kevesebb van), alighanem a húsa se valami ízletes, így a pulyka lett a Hálaadás áldozata.
A mi Hálaadás napi vacsoránkat – ezúttal műanyag tányérokból és poharakból – a kapitányi fedélzet mögötti nyílt térségben fogyasztottuk el, meglehetősen cudar hidegben és szélben. Tiszta őrültek vagyunk, gondoltam, és még élvezzük is. Forralt borral nyitottunk (azt hittem, ez csak valami német-osztrák-magyar ital), szegfűszeg például nem is volt benne, meg persze a pulyka is elmaradt. Helyettesíteni a steak volt hivatott. Nem tudom, ettek-e már amerikai steaket. A marhahúst megsütik, lehet kérni véresen, félig, illetve jól átsütve. A vérestől kifordul a belem, a félig sütött félig még véres is, a jól átsütött meg kőkemény és néha szénné ég. Szerencsére remek grillkolbászokat sütöttek szakácsaink, ott helyben, kellemes saláták kíséretében, meg jéghideg sörökkel (majd a torkomra fagyott) végül is magam is hálát adhattam mindennek és mindenkinek, ami és aki hozzásegített, hogy itt lehetek. Utastársaink között már korábban is feltűnt egy idősebb amerikai pasas, aki majdhogynem úgy festett, mint aki épp a híd alól ruccant ki antarktiszi kirándulásra. Rongyos ugyan nem volt, csak olyan szakadt forma, borostás, ráncos, most meg, ahogy ott ült az asztalnál és remegő kézzel kanalazta a forró gulyáslevest (igen, ez már ízében hasonlított, csak hús nem került bele), tisztára úgy nézett ki, mint egy szerencsétlen pesti hajléktalan karácsony idején a Blaha Lujza téri ingyenkonyhán. Aztán lehet, hogy még nálam is többet fizetett az útért. (folyt. köv.)
Hálaadás napi vacsoránk, jobbra a "hajléktalanunk"
AZ ELŐZŐ RÉSZEKET AZ ARCHÍVUMBAN TALÁLJÁTOK!
