A MEGTALÁLT VILÁG - Venezuela, 2005

(folytatás) 

Ciudad Guyanában, az Orinoco partján a kikötőben már várt egy műanyag testű motorcsónak, melybe mindenekelőtt egy 200 literes vizeshordót helyeztek el, aztán bennünket. Két óra száguldás az Orinoco egyik (legnyugatabbi) főágán, a Caño Mánamo nevezetűn. Félóra múltán elmaradoznak a part menti kis falvak, aztán csak dzsungel a végtelenségig. Itt alakítottak ki egy – a környezethez képest már-már luxusszámba menő – „lodge”-ot, ahol egyszerre több mint száz turistát tudnak elhelyezni. A kikötő egy jókora, széles deszkaépítmény, amúgy itt minden cölöpökön nyugszik. Az érkezőket Charlie üdvözli, aki egy immár teljesen domesztikálódott csuklyás (kapucinus) majom. Kérés nélkül is beül bárki ölébe, nyakába csimpaszkodik, ha meg nagyon unatkozik, magamagát szórakoztatja némi fetrengéssel és nyílt színi maszturbálással. A bárpulton egy tukán ücsörög, Latin-Amerika egyik legszínpompásabb, hatalmas görbe csőrű madara. Mit mondjak, ilyet is szívesebben láttam volna eredeti környezetében, ezt viszont akár meg is lehet simogatni. Ténfereg még itt egy keselyűféle is, időnként fölpattan valamelyik bőrfotel háttámlájára és lecsinálja. Alighanem így reagál arra, hogy vele senki sem foglalkozik, senki nem ülteti az ölébe, mert hát valljuk be, elég rusnya jószág. Ezzel a helyi fauna leírásának még messze nincs vége, ugyanis a lodge tulajdonosai afféle kis helyi állatkertet hoztak létre a turisták szórakoztatására. Akad itt tapír, capibara, avagy vízidisznó (ez a földkerekség legnagyobb rágcsálója, tényleg akkora, mint egy szépen fejlett süldő malac), krokodil, jaguár, kunyhómtól úgy tizenöt méterre meg egy szerencsétlen puma hever pálmalevélből tákolt vackában, vagy járkál körbe-körbe, alighanem kissé már megtébolyodott szegény. Merthogy mindezen szerencsétlen teremtmények (a tapírtól lefelé) drótkerítéssel körülvett, aligha szabványos méretű kifutókban tengetik napjaikat, úgyhogy amikor ablakomból, vagy mentemben rápillantottam a pumára, nem a szórakoztatás érzete, hanem a szomorúság töltött el.

                                                "Házi" tukánunk

   A tulajdonosok egyetlen mentsége, hogy a lodge-ot igencsak környezetbarát módon, a helyi warao indiánok „stílusában” hozták létre. A létesítmény lelke egy hatalmas, pálmalevél tetővel fedett, amúgy falak nélküli térség, a palafito, ott étkezünk, iszogatunk, cseverészünk. A lakóhelyiségeket fapallókon lehet megközelíteni, a kétszemélyes házak ugyancsak cölöpökön állnak, erősen kilógó pálmatetővel takarva, falai úgyszintén nincsenek, ezt köröskörül szúnyogháló helyettesíti. Este 6 és 11 között helyi termelésű áramot is kapunk. Szinte azon melegében rövid kenutúrára indulunk, helyi indián vezetővel, más kérdés, hogy nekünk kell lapátolnunk. A kenu ősi indián szokás szerint egyetlen fatörzsből kifaragva készült, elég labilis jószág, viszont könnyen kezelhető. A nagy vízen, a partoknál lebegve, a sodrásban úszva hatalmas zöld szőnyegként tenyészik a vízi jácint és láss csodát, pillanatokra egy-két delfin is fölröppen. Eszembe se jutott volna, hogy az Orinocóban ilyesféle lények is élnek. Ez az amazonasi folyami delfin, helyi nevén a boto, mely úgy másfél méter hosszú és 150-180 kilójával a legnagyobb folyami delfinfaj. Kizárólag az édesvizet kedveli, a torkolatvidéken elő sem fordul. A kifejlett állat színe rózsaszínes, úgy látszik, a mieink még nem maturáltak, merthogy szürkék. Egy igen szűk, mondhatni, csónak szélességű mellékágba evickélünk be, mocsárszagú, iszapos vízben. Látni nem sokat lehet, olyan sűrű a növényzet, de az legalább pokolian egzotikus. Nyilván nem is ez az érdekes, hanem a fíling. Itt lapátolsz az Orinoco deltájában, mi a fenét akarsz még. Egy faágon összegömbölyödve jókora kígyó pihen, visszafogott zajunkra néhány madár rebben, a mellékág egy még kisebb mellékágában nagy csapatnyi, teljesen pucér indián kisgyerek tűnik fel, mi még inkább nekik. Ők vajon hogyan élhetnek?

                                             Kenuval a delta sűrűjében

                                             A delta virágai

                                     Vajon hogyan élhetnek?    

A waraók (más néven waroa, guarao stb.), a „kenus emberek” a deltavidék legnagyobb indián népcsoportja. Ne gondoljunk iszonyatos tömegre, számukat 15-20 ezer közöttire becsülik. Halásznak, vadásznak, gyűjtögetnek, akárcsak őseik évezredek óta. Akadnak teljesen magányos házak, néhol kisebb falvakba tömörülnek. Építményeik, az oldalfalak nélküli palafitók félig a parton, félig a vízben állnak, a cölöpök, illetve a tartógerendák, padlók és a „járdák” a moriche pálma törzséből készülnek, a tető úgyszintén e pálma leveleiből. Ez az „életfa” szinte mindent megad a waraóknak; az említetteken kívül gyümölcsöt, melynek zúzalékából valamiféle kenyeret is sütnek, szeszt erjesztenek belőle, a kéreg alatt tenyésző hernyókat pedig, mint gazdag fehérjeforrást, el is fogyasztják. A waraók a bútor szót nem is ismerik, így természetesen az ágyat sem. Az őserdő kínálta alkatrészekből, természetesen főleg a moriche leveleinek szőtteséből és köteleiből készítik függőágyaikat, azokban születnek, nevelkednek, alszanak, pihennek, azokban készül a következő nemzedék, abban is halnak meg. Visszagondolva az Angelnél eltöltött egyetlen függőágyas éjszakánkra, hogy én még azt se bírtam ki…

   Az Orinoco 2150 kilométeres hosszával Dél-Amerika második legnagyobb folyója az Amazonas után (bár más források a Paraná-La Platát tekintik a másodiknak). Az ország déli részén, a brazil határhoz közel ered, teljes egészében Venezuelán folyik végig, de óriási, 1 millió négyzetkilométernyi vízgyűjtő területe Kolumbiára is kiterjed, s közben mintegy 2000 kisebb-nagyobb folyó és patak vizét veszi fel. Vízjárása az esős és kevésbé esős időszakok váltakozása miatt erősen ingadozó. Deltatorkolata az egyik legnagyobb Földünkön, területe kereken 40 ezer négyzetkilométer, azaz nagyjából Dunántúlnyi méretű. Ezen csatangol több száz fő- és mellékág a természet szeszélyeinek megfelelően. A folyó a világ egyik legnagyobb hordalékszállítója, évi 50 milliárd tonnával, így nem csoda, hogy deltája évente úgy 40 méterrel nyomul előre az Atlanti-óceánba. Csak az utóbbi évszázadban kereken 1000 négyzetkilométerrel növekedett a területe. Az 1960-as években, hogy árvizeit úgy-ahogy szabályozhassák, gátat emeltek egyik főágán, a Mánamón, nem túl messze a torkolattól. Ezzel a deltától nyugatra fekvő területeken, mint utóbb magunk is láttuk, jelentékeny legelőterületeket nyertek a marhatenyésztés számára, de mint minden beavatkozás, ez is járt hátrányokkal. A torkolathoz közeli részeken annyira érvényesül az árapály, hogy napi egy-két métert is változik a vízszint, szárazabb évszakban pedig a sós tengervíz elég messze behatol a deltaágba, ami kihat a növény- és állatvilágra (nem éppen kedvezően), s ez vándorlásra készteti a waraókat. Ezzel szemben a deltavidék szabályozatlan keleti részén még mindig a természet a korlátlan úr. Nedves időszakban 15 méterrel is magasabb lehet a vízszint, mint a szárazban. Kismértékű változásokat egyébként a mi águnkban is megfigyelhettünk; az árapály hatására a nap meghatározott szakaszaiban enyhén visszafelé áramlott a víz.

   A deltavidék már Kolumbusz 1498-as utazása idején ismertté vált, hiszen Trinidad szigetével átellenben, a Mánamo egyik mellékágánál, a Parisa-félszigeten partot is ért. Persze, fogalma sem lehetett róla, mi rejtőzik kissé távolabb, ám az aranyéhes spanyolok kisvártatva tódulni kezdtek, azt gondolván, hogy felhajózva a folyón elérhetik a legendás aranyországot, El Doradót. Egy spanyol felfedező, Diego de Ordaz 1531-ben jócskán felhajózott a folyón, de idővel a zúgók útját állták. Manapság egyébként Ciudad Bolívarig még tengerjáró hajók is feljuthatnak. Az Orinoco megismerésében a már többször emlegetett Humboldt járt az élen. Érdekes megjegyezni, hogy Humboldt akkoriban, a 18. század végén még nem hallott a tepuikról, mert ellenkező esetben ész nélkül rohant volna azok kutatására. Őt leginkább a Casiquiare-folyó érdekelte, melynek különös viselkedését, a bifurkációt misszionáriusok már korábban felfedezték. Különcsége abban áll, hogy mintegy 220 kilométeres hosszával összeköttetést teremt az Amazonas és az Orinoco vízrendszere között. Az Amazonasba ömlő Rio Negro egyik mellékvize és az Orinoco között kialakult természetes csatorna attól függően változtatja folyásirányát, hogy épp melyik vidékről kap több csapadékot. Mindez úgy jöhetett létre, hogy hajdan vízválasztó létezett a két folyórendszer között, ám a Rio Negrónak ez a bizonyos mellékága erős hátravágódással hosszú idő során lefejezte az eredetileg csak az Orinoco felé folyó Casiquiarét. Egyetértek, mindez a geomorfológiában járatlanok számára tökéletesen értelmetlen. A hátravágódást természetesen nem úgy kell elképzelni, hogy a folyó dobott egy hátast, a lefejezés sem nyaktilóval vagy pallossal történt. A hátravágódás azt jelenti, hogy a hegyvidéki patakok forrásvidéke a nagyesésű térszínen egyre hátrébb kerül, valahogy úgy, ahogy a vízesések is pusztítják peremüket és egyre hátrább vágják magukat a sziklafalban. A lefejezés meg azt takarja, hogy egy ilyen hátráló vízfolyás idővel elér egy másikat és magához kapcsolja. Humboldt egyébként nem felfedezte a jelenséget, hanem tisztázta a vidék vízrendszerének viszonyait és megadta a régiónak – a korabeli körülményekhez képest – pontos földrajzi koordinátáit. Idős geográfus kollégám idehaza azzal a kérdéssel fogadott, láttam-e a bifurkációt. Nos, nem, a közelében sem jártam.

   Indiánjaink dzsungeltúrára visznek bennünket, ezúttal a motorcsónakkal, mely jó formában, padlógázzal, két 75 lóerős Yamaha motorral simán lefutja az 50-et óránként. Vízen ez már elég komoly sebesség. Útközben egyik háznál fölveszünk egy warao asszonyt, túravezetőnk feleségét és két kiskorú gyermeküket, akiknek funkciója egyelőre ismeretlen számunkra. Elhagyva a főágat mellékágak lassú, barna, iszapos vizein bolyongunk, némelyik fán Charlie rokonai, csuklyás majmok szüretelik a gyümölcsöket. Kikötünk egy kifejezetten turisták számára ácsolt jókora palafitónál, felöltjük a lodge-ban vételezett gumicsizmákat, aztán irány az őserdő, bár előbb megvárjuk, míg lezúdul a szokásos napi esőadag. Vizenyős, ingoványos a talaj, annyi az inda, a gyökér, hogy bozótvágó késsel kell utat vágni. Nem is megyünk túl messze, legföljebb úgy 50-60 métert, de teljesen mindegy, két-három, vagy húsz-harminc kilométerrel odébb is ugyanezt látnánk. Nem tudom, hogyan boldogultak a waraók az európaiak, s velük együtt a vasszerszámok érkezte előtt, de amilyen leleményesek, biztosan kiagyaltak valamilyen eszközt, amit manapság a machete helyettesít. Az indiánnak, ha a dzsungelbe megy, gyakorlatilag nincs is szüksége másra. Annyira ismerik környezetüket, hogy egy szál jókora késsel bármit megoldanak. Először például iszunk. Vezetőnk levág egy hosszú, vékony faágat, függőlegesen tartja és kisvártatva steril, iható édesvíz kezd el csöpögni belőle. Aztán fölszed néhány kemény héjú, kisebb almányi méretű termést, fölhasítja, s láss csodát, belseje tele van iható vízzel. Különféle fák rostjaiból percek alatt készít madzagot, kötelet, kérgéből vagy háncsából pohárkát, nagyobb tárolóedényt. Egy kemény bottal megdöngeti a balsafa törzsét, kong, mint a harang; régebben a waraók így kommunikáltak. Vezetőnk szépen elmondja, melyik fa vagy cserje milyen nyavalyára jó, melyik mérgező. Mi, magunkra hagyatva, alighanem egy-két nap alatt elpusztulnánk ebben a környezetben.

                                   Csuklyás majom

   Mellesleg szólva arra külön felhívták a figyelmünket, hogy vízbe semmiképp se pisiljünk. Él ugyanis errefelé, meg még sokfelé a trópusokon egy bilharziaféreg, mely képes „árral szemben”, a vízsugáron át felküzdeni magát az ember hólyagjába, aztán, miután mindenféle rondaságot csinál az ember szervezetében, előbb-utóbb el is pusztítja. Érdekes viszont, hogy a fürdőnadrágon nem képes áthatolni, így aztán – amikor hazafelé tartva kiértünk egyik főágra – túl nagy kockázat nélkül meg is mártózhattunk az Orinoco vizében.

   A palafitóba visszatérve bemutatják tűzgyújtási tudományukat is. Ennek alapeszközeit vezetőnk magával hozta: két apró fadarabot. Az egyik kis hegyes bot, melyet hegyével lefelé egy helyben levágott hosszabb botocskába ejtett résbe installál és ugyancsak helyben eszközölt kötözőanyaggal rögzíti. Aztán elővesz egy ugyanolyan anyagú lapos botocskát, melynek közepébe kis lyuk mélyed, és a pálcát két tenyere közé fogva elkezdi sebesen sodorni. Három perc múlva már izzik a fadarabka a lyuk körül. Ekkor száraz háncsot tesz köréje, ráfúj és fellobban a láng. Közben kiderül, milyen okból hoztuk magunkkal az asszonykát meg a két gyereket. Utóbbiakat csak a kirándulás végett, a feleség viszont elkészítette az ebédünket, helyben gyúrt tésztából vaslemezen kiváló lepényt sütött. A lodge-ból hoztunk tonhalkonzervet, paradicsomot, uborkát, görögdinnyét, üdítőket, csak hogy a dzsungel-fíling mégse legyen olyan tökéletes.

                                             Skarlát íbisz

                                                  Dzsungel-fíling

                                                 Sül a lepény az ebédhez

   Hazafelé közelebbről is megszemléltünk néhány warao palafitót. Nem kis meglepetésemre több ház előtt is horgonyzott már motorcsónak, a színes műanyag edény meg immár mindennapos háztartási kellék. Azért a gyerekek még buzgón lapátolnak a facsónakokban. Errefelé úgy tartják, előbb tanulnak meg evezni, mint járni. Egy faluban, melyben többtucatnyi „ház” sorakozik egymás mellett, ki is szállunk. Hosszú deszkapallón lehet közlekedni, s minthogy falak nincsenek, rövid betekintést nyerhetünk a waraók mindennapi életébe.

                                      Ilyen egy átlagos palafito

                                              Warao falu

    Először is, itt nincs fűszoknya meg ágyékkötő, a külvilágból valahogy idekeveredett ruhadarabokat hordják, bár a gyerekruházatra nemigen adnak. Az asszonyok pálmalevélből kosarakat fonnak, eladásra, reggelente rendszeresen megjelennek portékáikkal, nyakláncokkal, balsafából faragott, eléggé elnagyolt tukánokkal a lodge mólóján. Pénzt egyébből igen ritkán látnak, a kisebb címletű bankjegyekből sem tudnak visszaadni. Így késő délután a legtöbben függőágyukban heverésznek, egy asszony szoptat, odébb iskola, ahol épp felnőttek ismerkednek a betűvetéssel meg a számokkal. A waraóknak nincs írásuk, tehát ahhoz, hogy írni, olvasni tudjanak, először beszélniük kell úgy-ahogy megtanulni spanyolul.     A delta eldugott részeiben élők egyáltalán nem tudnak spanyolul, miért is tudnának. A gyerekeket egyébként reggelente motorcsónak hozza az iskolába, már akit egyáltalán elérnek. A falu egyetlen utcáján éppen a közvilágítás megoldásán ügyködnek, sorban szerelik fel a mifelénk is használatos alumínium ostorlámpákat. Áramot, gondolom, aggregátorokkal termelnek. S lám, már itt is megjelentek a parabolaantennák. Ez a vidék még csak hagyján, de a delta egyes részein több száz kilométeres körzetben nincs kórház, orvos, iskola, semmi sincs. A waraók azonban nem élnek háborítatlanul. Napjainkban már nem csak a Maracaibo vidékén folyik olajkitermelés Venezuelában. Attól jóval keletebbre, négy államra, köztük a deltavidékre is kiterjedően húzódik az Orinoco-övezet, ahol a kutatások szerint óriási olajkincset rejt a föld, a világ legnagyobbikainak egyikét, s helyenként már javában irtják az erdőket. Közben meg folyik az indiánok elvándorlása. Nem elsősorban az olajkitermelés űzi el őket, hanem az ipar megjelenése, ami a fogyasztói társadalom kellékeit és a fogyasztás igényét hozza magával. Pénzt keresni pedig jobbára csak a nagyvárosokban lehet, de mivel semmihez sem értenek, amihez egy városban szükség lehetne, többnyire koldulnak. Egy cikkben azt olvastam, úgy 2000-5000 indián ingázik a városok és lakhelyük között.

                              Napnyugta az Orinoco fölött

   Hosszú-hosszú autózás, valamint töméntelen fekvőrendőr átgázolása után késő este érünk Caripébe. A venezuelai fekvőrendőrök egyébként olyan szélesek (vagy hosszúak), hogy átlagos kocsi csak oldalvást araszolva képes megfeneklés nélkül átevickélni rajta. Caripében estefelé már cudar hideg van, vagy csak egyszerűen elszoktunk a kissé hűvösebb klímától. Az egyetlen programpont a délelőtti kilovaglás, mondjuk így, félórás poroszkálás a dombokon. Már kezdtem bosszankodni, mi az ördögért jöttünk ide, amikor kiderült, van a közelben egy barlang, melyben különös lények élnek: a guácharók. Eleinte csak azt tudtam meg róluk Lenintől, hogy madarak, és mi oda be fogunk menni. Láttam már barlangban fluoreszkáló hernyókat (Új-Zélandon), denevéreket (a Fülöp-szigeteken), fecskeszerű jószágokat (Borneón, igazából azokat csak hallottam, meg azt is, hogy a begyváladékukból készített fészekből főzik a kínaiak a fecskefészeklevest). A barlang kb. 130 millió éves mészkőben alakult ki, ahogy a karsztbarlangok általában kialakulnak: a bennük csordogáló, néha nekiveselkedő patak eróziója és a beszivárgó, közben szén-dioxidot fölvevő víz oldó hatása következtében. Szája olyan húsz méter magas, ahogy kell, hatalmas cseppkövekkel, tetején óriási fák nőnek a mészkőben, de nem kis meglepetésemre még úgy 30-40 méterrel beljebb is.

                                               A barlang bejárata

Meglehetősen buja növényzet vegetál. A barlangot az indiánok több száz éve ismerik, de amint a helyi vezető elmondta, első európaiként maga Humboldt jutott el ide és tárta föl, ameddig tudta. Nosza, akkor nézzünk utána, mi ír róla, meg a guácharókról (Steatornis caripensis) dicső kollégám. Például azt, hogy akkoraformák, mint a tyúkok. Szürkéskék színű a tollazatuk, a szárnyuk fesztávolsága 1,3 méter, szóval hatalmas jószágok lehetnek. Szemük nem bírja a napfényt, ezért csak éjszaka hagyják el a barlangot, de nem ragadozók, hanem magokat, méghozzá kemény magokat esznek. Humboldt zsírmadárnak nevezte el őket, ugyanis abban az időben, meg nyilván már jóval előtte is, a környékbeli indiánok hosszú rudakkal levertek egy csomó fészket, a madarakat agyonütötték. A dögöket ott, helyben kibelezték, zsírjukat pedig tűzön kiolvasztották. E művelet volt a „zsíraratás”, a végtermék pedig a manteca, vagyis a guácharovaj, mely akár egy évig is elállt romlatlanul. Ezt használták a környékbeli misszionáriusok is, maga Humboldt is evett „vajjal” készült ételt. Milyen brutálisak is voltak ezek az indiánok, gondolhatnók mai ésszel. Miért, mi nem eszünk kacsa- vagy libazsírt, nem főznek még mindig sokan disznózsírral?

     Az indiánok egyéb hasznát is vették a guácharóknak. A begyükből kiszedett magvakat maláriás láz ellen használták, sőt más vidékekre is kereskedtek velük. Úgy fest, ezek a természeti népek véletlenségből, vagy józan meggondolásból mértékletességet tanúsítottak, mert évente csak egy alkalommal végeztek „zsíraratást”, így a madárállomány regenerálódott. Mai számukat 15 ezerre becsülik. Humboldt az írja – és nyilván igaza is van –, hogy a madarak azért tudtak annyi zsírt felhalmozni szervezetükben, mert keveset mozogtak. Csakugyan, napközben sosem hagyják el a barlangot, odabenn se sokat fickándoznak, és a denevérekhez hasonlóan „lokátorral” tájékozódnak a koromsötétben. Csupán úgy száz métert kell befelé menni, oda már semmi fény nem szűrődik be, viszont elkezdődik a hangorkán. Ilyen tébolyító madárricsajt még nem hallottam, ők valószínűleg így beszélgetnek. Jó darabig egy patak partján botladozunk a nyálkás guanóban. Mindig csodálkozom, miért nincs penetráns bűz az ilyen guanós barlangokban. Mert nincs. A levegő tiszta, a hőmérséklete állandóan 19 fok. Csupán a vezető erős lámpája, meg a mi zseblámpáink pisla fénye világít, azokat azonban nem irányíthatjuk a mennyezetre, hogy ne zavarjuk a madarakat. Humboldt egyik társa nagy keservesen lelőtt kettőt, mentségére szólva, a tudomány érdekében tette, így tudták szemrevételezni, lerajzolni. Humboldt is említi, hogy a patak ezen a bevezető részen fekete sarat rak le, s csakugyan, cipőgyilkos dágványban caplatunk. A barlang belsejében teljes sötétségben élő növényeket nem sikerült meghatároznia, azt viszont kiókumlálta, hogy azokból az elejtett magvakból csíráztak ki, melyeket a madarak fiókáik táplálására hordtak be.

                              Guácharók (netről lopva)              

   Humboldték csupán 472 méterig tudtak behatolni a barlangba, indián kísérőiket csak a misszionáriusok rábeszélése vette rá, hogy szokásos zsírarató helyüktől – ahová még behatol a külvilág fénye – továbbhaladjanak, mert hiszen odabenn laknak őseik lelkei, velük találkozni pedig egyet jelent a halállal. A mi őseink másutt laknak, úgyhogy halált megvető bátorsággal, meg az időközben kiépített ösvény jóvoltából különösebb erőfeszítés nélkül nyomulhattunk egyre beljebb. Úgy ötszáz méter után már elcsitul a madárzsivaj, mi több, szinte síri csend támad, csak a patak locsogása hallik. Itt már szabad vakuzni, plafonra világítani, és csakugyan érdemes. Igazán szép cseppkövek, kiválások között bujkálunk, a mészkőben ősmaradványok nyomai tünedeznek fel, a kósza fénycsóvákban el-elsurran egy barlangi patkány. Amúgy mélységesen undorodom a patkányoktól, de ezek valahogy szimpatikusnak tűntek. Humboldt említi, hogy nagyobb emlős csontvázát, vagy egyéb maradványait nem találták. Az elmúlt két évszázadban a barlangászok kereken tíz kilométernyi járatrendszert tártak fel, ebből manapság mintegy másfél kilométer turisták számára is látogatható.

     És a híres venezuelai karibi partvidék? Nos, ott is jártunk. Egy kis, minden flanc nélküli halászfalucskában vezettük le túránk „fáradalmait”. Szállásunk, egy kis panzió úgy húsz méterre állt a tengertől (közvetlen előtte pazar homokföveny), s a tulajdonos gondoskodott róla, hogy lakása szárazon maradjon, házát ugyanis betoncölöpökre építette. (Korábban újságíró volt Caracasban, most itt éli felhőtlen nyugdíjas éveit.) A vendégszobákat ellenben a földszinten alakította ki, így dagálykor – minden szivattyúzás dacára – 2-3 centis víz lepte el hálószobáinkat. De kit érdekelt ez már akkor. A kis parti vendéglőkben sült a garnélarák, volt kóla meg rum, így aztán lett Cuba Libre is. Az elveszett világot meg úgyis megtaláltam.

                                     Potyaleső pelikánok a karibi partvidéken

A KORÁBBI RÉSZEKET AZ ARCHÍVUMBAN TALÁLJÁTOK. KÖVETKEZIK (VASÁRNAP) UGANDA