GORILLA, GORILLA... 2005
Következett – időben félúton – túránk fénypontja, komfort szempontjából legalábbis. Patrick elmondta, hogy a következő kempingben lehetőség van upgrade-re, vagyis lehet ágyban aludni. Ez a Bunyoni-tó partján, egy kivételesen szépen gondozott kempingben történt. Végre nem kell a sátorral bajlódni… Tim is vevő az ötletre, fejenként 8 dollárért kaptunk egy puritán, de tiszta szobát. Maga a tó gyönyörű, s bár nincs mit csinálni, visszafelé jövet is megálltunk, hogy szerény luxusigényeinket kielégítsük, s mindezt azzal spékeltük meg, hogy a „személyzetünk” is kimenőt kapott. Vacsora büféasztalról a helyi, rusztikus küllemű étteremben. A kecskepörköltben több volt a csont, mint a hús, ráadásul szilánkos, kész életveszély. Csirkecsonttal kínáltam egy arra kódorgó szimpatikus kis macskát, erre egyik pincér belerúgott. Nem sejthette, hogy tüstént megszállott macskarajongó kel ellene. Olyat mondtam neki, hogy magam is megbántam, mert hát miért kell lerohadtnégerezni valakit… De miért kell egy állatba belerúgni!?
Megjegyzem, Alois sokkal jobban főz. Mali kivételével Afrikában mindenhol remek szakácsunk volt. Bőséges angolos reggeli, ebédre szendvics, vacsorára leves, főétel, legalább kétféle körettel, sok zöldfélével és gyümölcs. Ez a rendszeres menünk. Alois és a „technikus” (egyben másodsofőr és konyhasegéd), Mwsioka Kenya keleti részéből származnak, egymás között az ott honos törzsi nyelvet, a kambát beszélik. Patrickkel viszont a kenyai államnyelven, szuahéliül társalognak. Alois elmondta, amikor először iskolába mennek, a szuahélit tanulják, éljenek bármiféle törzsi területen, mert azoknak, így a kambának is, nincs írott változata, a szuahélinek ellenben van. Ez Ugandában is használatos nyelv, de az angol az általános. Miféle nyelv is ez a szuahéli? Meg fognak lepődni, nem valami ősi afrikai kreáció. Kelet-Afrikában eredendően a különféle bantu nyelvjárásokat beszélik; ezekre, pontosabban a Zanzibár szigetén és környékén egykor használtra vezethető vissza a szuahéli eredete is. E partvidéken igen korán, úgy kétezer éve megjelentek arab hajós kereskedők és a part megjelölésére a sawahil szót használták, ami a sahel (part, határ) többes száma. (Lásd még például Szahel-övezet, mint a Szahara határa.) Szóval, abba a bizonyos bantu nyelvjárásba idővel sorra bekerültek arab, illetve perzsa szavak is (a számok egy része például arab, a többi bantu eredetű), de találunk a szuahéliben portugál, angol, német eredetű szavakat is. A nyelv írott formája már az angol gyarmati időkben alakult ki.
A tó közelében egy kisvárosban Alois több napra bevásárol, mi közben nézelődünk. Ha láttak már tipikus fekete-afrikai kisvárost (ha nem), ez az. A távolsági közlekedést nyitott platós kisteherautók bonyolítják, emberrel, állattal, batyukkal púpozva, helyben viszont tömérdek a kerékpáros. A biciklik hátuljára, ahol normális körülmények között a rácsos csomagtartó van, műbőr ülést fabrikáltak, ez itt a családi „kocsi”, no meg alkalmi taxi is. A rekord: kisgyerek a kormányon, apu a nyeregben (ő teker), mögötte az asszony, hátán kendőbe csavarva újabb kisgyerek. Uganda fő közlekedési eszköze egyébként a matatunak nevezett mikrobusz, s mint ilyen helyeken mindenütt, pokolian zsúfolt.
A fő tömegközlekedési eszköz, a matatu
Kisvárosi életkép
Hegyvidéken folytatjuk utunkat délnyugat felé, erre nincs aszfaltozott út, de aránylag jól haladunk. Ebédnél valószínűtlen jelenséget pillantottam meg az úton. Egy pasas tolt fel az emelkedőn egy tetőtől talpig fából készült biciklifélét, aminek persze se lánca, se pedálja nem volt. Feltolta, aztán legurult, bár nem tudom, fék nélkül hogyan áll meg. Különös módja a szórakozásnak. Patrick elmondta, ez főleg Kongóban kedvelt közlekedési eszköz.
Hegyvidéki táj
Mire Bwindibe értünk, elállt az útközben ránk szakadó eső, szép napsütésben állítottuk föl a sátrakat, most legalább négy napig nem kell lebontani őket. Több kemping is van a környéken, a mienk mellett egy angol csoport állomásozott, nemrég tértek vissza a gorillatúráról és láttak is állatokat. Ez megnyugtatóan hangzott. Ők csak öt napra jöttek Ugandába, kizárólag a gorillák miatt; Bwindibe speciel mi magunk is. Ez a környék, illetve a kb. 320 négyzetkilométernyi területű nemzeti park (hivatalos nevén Bwindi Impenetrable – vagyis áthatolhatatlan – Forest N. P.) Ruanda, Kongó és Uganda hármas határán fekszik. A helybeliek nyelvén Bwindi azt jelenti, sötét hely. Csakugyan az. Ha éppen nem gorilláztunk, a nemzeti park egyéb kijelölt ösvényein bóklásztunk, szigorúan parkfelügyelő és két fegyveres kíséretében. Egy árva fekete-fehér kolobuszmajmon kívül ugyan semmiféle állatot nem láttunk, ám nekem az is elég, ha pár órára érzem a dzsungel semmi máshoz nem fogható szagát.
Az első napi turnusba, előre megfontolt szándékkal, nem jelentkeztem, gondolván, megvárom, mit tapasztalnak a többiek. Egy hatos lánycsapat indult neki reggel. Délután négy körül, szakadó esőben, tetőtől-talpig csatakosan, sárosan – de rém boldogan – érkeztek vissza, viháncolva mesélték, lefelé nadrágféken jöttek. Na ja, utólag már minden szép. Láttak gorillákat! Másnap már cefetül nekibuzdultam volna, akkor meg valahogy nem fértem be a hatos társaságba. Szerencsémre, teszem hozzá utólag. Már eleve zuhogó esőben vágtak neki és csak este hat táján vánszorogtak be, szintúgy csatakosan, sárosan, viszont úgyszintén boldogan. Ők is láttak gorillákat. Hogy miért e tetemes időkülönbség a két társaság között? Elmondom. Az ugyanis nem úgy van, hogy a gorillák kiülnek az őserdei ösvény mellé és szépen várják a turistákat. Sőt! A banda mindennap odébbáll, no, nem nagyon messze, de akkor sem könnyű rájuk találni. Az sem mindegy, melyik családhoz viszik a delikvenseket. Ugandában kereken 320 hegyi gorilla él, ezek különféle létszámú csoportokat, családokat alkotnak, közülük azonban csak háromhoz engednek fel embert, mindegyikhez naponta hatot. (Megjegyzem, óriási szerencsénk volt. Épp egy-másfél évvel korábban vált szét az egyik látogatható gorillacsalád, ezért kereshető fel manapság három.) Aki közelebbi családot fog ki, annak jó, aki távolabbit, annak már nem annyira. Egy napra összesen 18 engedélyt adnak ki, tehát egy csoporthoz hatan mehetnek. A gorillaengedély személyenként 250 dollárba kerül (ha az ember nem lát gorillát, 75 százalékát visszafizetik), további 20 dollár a nemzeti parki belépő és a kempingdíj. Hosszú időre előre le kell foglalni, nem véletlen, hogy magányosok nemigen jönnek, hanem szinte csak csoportok. Kampalában, a Nemzeti Parkok Igazgatóságánál két évre előre vesznek fel foglalásokat, de aki mához számítva egy évre akar indulni, azonnal jelentkezzen be. Mázli kell ahhoz, hogy ha az erre kódorgó utazó hirtelen felindulásból gorillát akar látni, egy-két napon belül fel is mehessen. Hogy sok-e ez a 250 dollár, vagyis nagyjából 50 ezer forint? Bizony sok. Ugandának évi 200 millió dolláros bevétele származik a gorillaturizmusból és a hozzá kapcsolódó szolgáltatásokból.
A táborba minden délután bejön a környékbeli falu iskolájának gyerekcsapata, hogy folklórbemutatót tartsanak. Az igazgató elmondta, az iskola fenntartására gyűjtenek pénzt, amit adni persze nem kötelező, de nyilván mindenki ad. Magam öt dollárral járultam hozzá a bwindi gyerekek szellemi épüléséhez. Napközben a faluban, többek közt az ajándékboltok körül kószáltam, ott az egyik fiatal árus azt mondta, kórházat szeretnének a falunak, úgyhogy rávették az asszonyokat, fonjanak kosárféléket, tányéralátétet, ilyesmit, és az abból befolyt pénzt fordítanák egészségügyre. Meg kell jegyeznem, Ugandában sehol sem láttam koldust, nem üldöztek bennünket árusok, dodgy boyok (az angol turistaszlengben így hívják a levakarhatatlan utcai árusokat), egyáltalán, senki nem kért semmit. Árulnak persze gorillákat is – fából, tenyérnyit éppúgy, mint méter magasat. Évekkel ezelőtt Namíbiában és Bostwanában járva láttam, hogy szinte embermagasságú fazsiráfokat kínálgatnak az ottani szuvenirárusok, s az jutott eszembe, ki lehet az az elmebeteg, aki ezeket megveszi és repülőn hazahurcolja. Aztán amikor a soromra vártam a johannesburgi repülőtéren, látom ám, hogy itt egy faelefánt, ott egy fazsiráf, nem is a kisebb fajtákból… Azóta már semmin nem csodálkozom: mindent el lehet adni. Rám csak egy tíz centi magas gorilla jutott.
Gorillatánc a bwindi iskola javára
Felvirradt végre az én napom is, méghozzá verőfénnyel, ami csupán annyit jelent, hogy pillanatnyilag süt a nap. Lehet, hogy egy-két óra múltán esni fog, de kora délután egészen biztosan. Reggelinél mindenki szépen elkészítette a saját ebédjét, magyarán összeütöttünk pár szendvicset és feltankoltunk személyenként legalább egy liter vízzel. Már csak a kameráimmal voltam gondban, egyik objektívet egyszerűen nem sikerült beszuszakolni a táskámba. Ha a kisebb zoomot viszem, akkor lesznek – esetleg – kicsi, de jó minőségű gorilláim, ha a nagyobbat, a 200 milliméterest, akkor talán semmiféle gorilláim nem lesznek, ugyanis annak kisebb a fényereje, és ha túl sötét lesz az erdő, hiába használok a szokásos 100-as érzékenységű film helyett 400-ast. Az előbbi mellett döntöttem, és mint kiderült, jól. Nyolc órakor a nemzeti park központjában rövid eligazítást kaptunk, mit szabad, mit nem. Ezt persze már előre tudtuk, megkaptuk írásban is. Tilos a gorillákat hét méternél jobban megközelíteni, egyrészt, mert ha valami zűr támad, a hím(ek) veszélyes(ek) lehet(nek), másrészt hogy esetleges kórokozókat ne adjunk át egymásnak. A gorillák génkészlete ugyanis csupán pár százalékban különbözik az emberétől, az immunrendszerük ellenben egészen más. Tilos vakuval fényképezni, a közelükben enni, inni, dohányozni, természetes szükségletet végezni, hangosan beszélni, bármivel zörögni. Tizenöt éven aluli gyermek nem mehet fel, beteg úgyszintén nem, de még náthás sem. Kaptunk egy jó erős botot is, ami a haladásunkat segíti. Négyen jöttek velünk, egy vezető, a csoport elején és végén egy-egy géppisztolyos katona, az angol házaspár pedig bérelt egy hordárt (nő volt!), aki az egy szál kis hátizsákjukat vitte. A legelső napi csoport három hölgytagja úgy döntött, újból feljönnek, ezért még egyszer le kellett pengetniük 250 dollárt. Törekvésüket mélyen megértem, pláne ha még futja is rá.
A gorillázás úgy zajlik, hogy kb. félórával a csoport indulása előtt előremegy két (szintén géppisztolyos) nyomkereső, akik felkutatják azt a helyet, ahol a célba vett gorillacsapatot előző nap látták. Azok onnan úgyis továbbmennek, ha elfogy a legelnivalójuk. Követik a nyomaikat, amit friss ürülék, letaposott bozót, lerágott ágak, levelek jeleznek nekik. Aztán ha megtalálják őket, rádión szólnak a csoport vezetőjének, merre menjünk. Hogy miért kell a géppisztoly? Hivatalosan „a bivalyok miatt”. Szó ami szó, a kafferbivaly csakugyan a szavannák talán legveszélyesebb állata, már ha feldühíti az ember, csakhogy ez nem szavanna, hanem esőerdő, ahol nem élnek bivalyok. Nem hivatalosan a mi biztonságunk érdekében; szóval nem a gorilláktól, hanem a gerilláktól kell tartani.
Történt itt egy borzalmas tragédia. 1999-ben a szomszédos Ruanda területéről egy több mint százfős gerillacsapat rontott rá a három kempingre. Felgyújtották a szafarikocsikat, egy parkőrt helyben megöltek, tizennégy turistát elhurcoltak, valószínűleg a kongói (hivatalosan Kongói Demokratikus Köztársaság, korábban Zaire, még korábban Belga-Kongó) határ irányába. Az erdő itt csakugyan annyira sűrű, hogy senki sem vette észre, amint a fegyveresek körülfogták a tábort. Nyilvánvalóan jól megszervezett, összehangolt akció volt, rádiókapcsolattal, mert egyszerre rohamozták meg mindegyik táborhelyet. Az emberrablók feltehetően a ruandai hutu népcsoporthoz tartoztak, mert a négy szabadon engedett turistával gyenge franciasággal írott szöveget juttattak vissza, azzal a figyelmeztetéssel, hogy a Nyugat állítsa le a tuszik vezette kormány támogatását és ez a büntetés az angolszász világnak, amiért védik a kisebbséget és elnyomják a többséget. A büntetés rettenetes volt. Hét angolt és egy amerikait megöltek, konkrétan bozótvágó késsel lemészárolták őket, egy nőt előtte többen is megerőszakoltak. Az ügy nagyon kínosan érintette Ugandát, mert a turizmus, különösen a gorillalátogatás az egyik fő bevételi forrás. Azóta nagyobb létszámú katonai erőt állomásoztatnak a környéken, fegyveres kísérők nélkül a legrövidebb erdei túrának sem lehet nekivágni. Más kérdés, hogy mire menne két vagy négy géppisztolyos egy akár húszfős gerillabandával szemben. Mindez azonban akkor és ott egy pillanatra sem jutott eszembe.
A terepet úgy kell elképzelni, hogy a bwindi völgyből kiemelkedik egy kb. 500-600 méteres átlagmagasságú, sűrű esőerdővel borított meredek hegyvonulat. Először annak a gerincére kell felmenni. Mivel már előre szóltam a többieknek, hogy engem a kemény túrákon zavar, ha más után kell mennem, mert nem a saját tempóm szerint haladok, nekem jutott az a nemes feladat, hogy vezessem a csapatot, mármint a géppisztolyos után úgy húsz méterrel. Mivel az angol házaspár látszott a leggyengébb láncszemnek, megígértem nekik, hogy nem sietek. Őszintén bevallva nem is nagyon tudtam volna. Idehaza rendszeresen elkényelmesedem, gyakorlatilag az íróasztal mellől felállva indulok útnak.
A bwindi dzsungel kevésbé sűrű része
Maga a menet nem túlzottan kimerítő, de már reggel elég fülledt, párás az idő, ilyenkor pedig nehezen jön a levegő. Végig szerpentinszerű, tiszta ösvényen kanyargunk fölfelé, úgy negyedóránként állunk meg egy-két percre. Valamivel tíz után fenn tapodunk a gerincen, ám korai öröm, hogy a nehezét letudtuk. Innen egy darabig lefelé kell menni, majd eltűnik az erdő és következik egy 2-3 méter magas, rettenetesen sűrű bozótos, melyben nem sokkal korábban nyitottak bozótvágó késsel egy épphogy járható ösvényt. Itt érti meg az ember, miért hívják ezt az erdőt impenetrable-nek.
Fél tizenegykor kapjuk a hírt rádión: megvannak a gorillák! Akkor aztán majdhogynem árkon-bokron át csörtetünk föl-le, a vezető kénytelen újabb utat nyitni a sűrűben a bozótvágó késsel. Pontban 11-kor ismét az erdő szélére érünk. Szólnak, hogy innen már csak a kamerákat vigyük tovább. Azt hittem, újabb hosszabb gyaloglás következik, de nem. Alig tíz lépés után megláttam életem első hegyi gorilláját.
Az első gorillám
Most pedig, ahogy az egy jól nevelt ismeretterjesztő íráshoz illik, beszámolónak kellene következni a gorillák történetéről meg ehhez hasonlókról. És ez így is lesz.
1847 előtt a gorilla szót nem is használták az angol nyelvben. Mivel Afrikának a gorillák által lakott részeit főként angolok vették birtokukba és ismertették meg Európával, gyanítom, hogy e szó kontinensünk egyéb nyelveiben, így a magyarban sem volt használatos. Ekkorra azért már eljutottak Európába különféle beszámolók e különös és félelmet keltő lényekről. Az első szerzője nem volt más, mint az ókor legendás karthágói hajósa, Hanno, aki már a Kr. e. 5. században említést tesz egy „szigetről”, mely „tele van vademberrel, többségük nő, testük erősen szőrös, és tolmácsunk gorillának nevezi őket”. Nyilván nem így, tisztán gorillának ejtette, csak valami hasonlónak, de ez most már mindegy. Aztán egy 1625-ben megjelent könyv beszámol Andrew Bartell brit tengerész nyugat-afrikai utazásáról és egy szörnyetegről, melynek testét arca és keze kivételével szőr borítja, fákon alszik és főként gyümölcsökkel táplálkozik. Következett 1847, Thomas Savage amerikai misszionárius utazása. Valami trópusi nyavalyát szedett össze és a mai Gabon területén egy Wilson nevű amerikai kollégája házában kúrálta magát. Wilson mutatott neki egy koponyát, melynek „tulajdonosáról” azt mondták a bennszülöttek, hogy egy hatalmas méretű, majomszerű állat. Savage azonnal látta hogy a koponya nem hasonlít egyik ismert majoméhoz sem. Valamiféle új főemlősfajhoz kell tartoznia, mely nagyobb és erősebb az embernél. De honnan tudhatta ezt egy misszionárius? Nos, Savage tiszteletes jó pár évvel korábban a Yale Medical Schoolban végzett orvosként és 1833-ban már járt Nyugat-Afrikában (a mai Libéria területén), egy olyan településen, melyet Amerikában felszabadított fekete rabszolgák alapítottak. Ott aztán bőven nyílott lehetősége arra, hogy orvosi szaktudását kamatoztathassa. Mindemellett amatőr természetbúvárként is ügyködött, mi több, egy évvel később már cikket publikált a csimpánzokról egy feltörekvő fiatal kutatóval, Jeffries Wymannel, aki a Harvard Medical Schoolban végezte tanulmányait. Savage azonnal közölte a hírt Wymannel, valamint több angol kutatóval is, s közben alaposan kikérdezte a helybeli mpongwe törzs lakóit a különös teremtményről, melyet azok Enge-enának neveztek. A törzsfőnök jóindulatát elnyerve Savage hamarosan hozzájutott több értékes csonthoz, koponyákhoz, gerinchez, medencecsonthoz. A vizsgálatok során kiderült, hogy ez az állatfaj nem pusztán egy túlfejlett csimpánz, hanem valami egészen más. Eredményeiket Wymannel egy bostoni természettudományi lapban közölték 1847 decemberében. Részletesen ismertették az új faj és a többi főemlős közti anatómiai és viselkedésbeli különbségeket és az állatot Troglodytes gorilla néven írták le. Említettem, hogy Savage korábban angol kutatóknak is beszámolt felfedezéséről. Egyikük, a bristoli Samuel Stuchbery nem akarta kivárni, míg Savage végez a vizsgálataival, ezért hajót bérelt és sebtében Gabonba utazott, hogy gorillacsontokat gyűjtsön. Hazatérve együtt vizsgálták a készletet a londoni Richard Owennel, de közleményük két hónappal az amerikaiaké után jelent meg, melyben az új fajt Troglodytes savagei néven írták le. A későbbi rendszertani besorolásban aztán a nyugati síkvidéki gorilla a Gorilla gorilla gorilla nevet kapta. Az már csak jóval később derült ki, hogy a mi ugandai gorilláink külön alfajt képeznek, de ez már egy másik történet.
Savage és Wyman felfedezése után kisebbfajta gorillaláz tört ki Európában. Eleinte lelőtt állatok kitömött tetemét vagy csontvázát mutogatták. Aztán amikor megjelent Darwinnak „A fajok eredete” című műve, mind többen akartak eleven gorillát is látni. Európába szállításuk azonban fölöttébb nehézkesnek bizonyult, a befogott állatok többsége röviddel a megérkezése után – jórészt tüdőbetegségekben – elpusztult. Amerikába a még hosszabb tengeri út miatt csak 1897-ben érkezett az első gorilla, az is pár napon belül kimúlt. A halálozási arány oly nagy volt, hogy a londoni állatkert 1908-ban úgy döntött, nem vásárol több gorillát. A korabeli showmanek azonban megérezték a pénz szagát. Ha az emberek gorillát akarnak látni, hát mutassunk nekik, az se baj, ha nem gorilla, csak hasonlítson rá valamelyest. Így aztán többnyire csimpánzokat mutogattak. Előfordult azonban, hogy maguk sem tudták, miféle állat van a birtokukban. 1855-ben például több csimpánz is érkezett Afrikából egy angliai vándorcirkuszhoz, köztük egy bizonyos Jenny, aki több hónapig turnézott a társulattal, végül néhány hónap múltán tüdőgyulladásban elpusztult. Évekkel később egy tüzetesebb anatómiai vizsgálat során kiderült, hogy Jenny nem csimpánz, hanem fiatal gorilla volt. Így történhetett meg, hogy falusi gyermekek egy-két pennyért láthatták szerte Angliában az akkori világ legritkább, fogságban tartott állatát, miközben a kor nagy tudósainak többsége erről csak álmodozhatott.
Ha létezik nyugati síkvidéki gorilla, akkor logikus módon lennie kell keleti síkvidéki társának is, ha meg van síkvidéki, akkor nyilván hegyi is. Eredetileg a kutatók minden gorillát egyetlen fajba soroltak be, három alfajjal. Néhány évvel ezelőtt a szakértők két fajra (és négy alfajra) különítették őket: nyugatira és keletire. A nyugati síkvidéki gorilla (tudományos neve Gorilla gorilla gorilla) Nyugat-Afrikában él, Gabon, a Kongói Köztársaság és Kamerun területén. Ettől északra kis populációt alkot a Cross River gorilla (Gorilla gorilla dielhi) a nigériai-kameruni határvidéken. A keleti síkvidéki gorilla, más néven Grauer-gorilla (G. beringei graueri) a Kongói Demokratikus Köztársaság keleti részén fordul elő, végül a hegyi gorilla – a „mieink” – (Gorilla gorilla beringei) a Virunga-vulkáncsoportban és attól kissé keletre, Kongó, Ruanda és Uganda területén, a hármas határvidéken fordul elő.
A fajok, illetve alfajok számszerű szaporodása manapság nem ritka a tudományban, s nem egyszer ádáz, évekig tartó vita tárgya. Ebben az esetben tehát nem arról van szó, hogy új fajt vagy alfajt fedeztek fel, hanem arról, hogy olyan különbségeket tártak fel az egyes populációk között, melyek lehetővé, sőt indokolttá teszik önálló fajként vagy alfajként való besorolásukat. Hogy mást ne említsek, a madagaszkári lemurfajok (makik, avagy félmajmok) fajszáma szinte néhány évenként gyarapodik újabbal, az említetthez hasonló okból.
Nos, gorilláink két fajának élőhelye között mintegy 900 kilométer a távolság. E különállás valószínűleg arra vezethető vissza, hogy a hajdan nagyon hasonló jellegű terület egyszer csak kettévált, talán a jégkorszakok során. A klímaváltozások időszakában az esőerdők jelentették a menedéket a gorillaközösségek számára. Ahol a két terület között szavanna alakult ki, alkalmatlan volt a létfenntartásukra. Aztán ahogy az éghajlat ismét nedvesebbé vált és a szavanna visszadzsungelesedett, a nyugati gorillák már nem jutottak keletebbre a Kongó-folyónál, merthogy nem tudnak úszni és olyan nagyon nyilván nem is akartak megtanulni. Az valószínűleg eszükbe sem jutott, hogy megkeresvén elszakadt rokonaikat, ismét létrehozzák az óriási kiterjedésű gorillabirodalmat.
A hosszú elkülönülés miatt a keleti és a nyugati fajok más-más fejlődési utat jártak be. Eltérő a fizikai megjelenésük és a génállományuk is. A nyugatiaknak jóval szélesebb az orruk, szőrzetük színe barna-szürke, míg a keletieké fekete. A hegyi gorillák karja rövidebb társaikénál, szőrzetük viszont hosszabb, mivel nagyobb magasságban, hűvösebb éghajlaton is élnek, termetük kissé magasabb, mint a keleti populációké. A nyugati alfajok számát – alighanem kissé eltúlozva – 100 ezerre becsülik, a keletikét alig 3000-re, s utóbbiból csupán nagyjából 700-ra tehető a hegyi gorillák száma. A gorillák legközelebbi rokonai a csimpánzok, melyek viszont az ember legközelebbi rokonai. Valamennyi főemlős közül a gorillák keze és lába hasonlít a legjobban a mienkre. Különösen igaz ez a hegyi gorillákra, akiknek hüvelykujja (vagy lábának nagyujja) jóval közelebb áll a többi ujjhoz, mint az egyéb majmoké. Sokkal több időt töltenek a talajon, mint a fákon, ezért lábuk jobban alkalmazkodott a járáshoz. Fogazatuk is közel áll az emberéhez, kivéve a kifejlett hímek hosszú szemfogait, melyeket evésre nem, csak az egymás közötti harcban, vagy erőfitogtatásra használnak.
Hegyi gorillát első európaiként a német Robert von Beringe kapitány látott. 1902-ben azért utazott Német Kelet-Afrikába, hogy felkeresse az ottani német helyőrségeket, ápolja a kapcsolatokat a helyi törzsfőnökökkel és erősítse kormánya befolyását a régióban. Azon év augusztusában látogatást tett Ruanda szultánjánál, majd északnak, a vulkánok felé vette útját társával, egy német orvossal és a málháikat cipelő helybeli hordárokkal. Erről von Beringe maga ezt írta: „Október 16-án dr. Engelanddal, a legszükségesebb felszerelésekkel és hordárokkal elindultunk, hogy megmásszuk az addig ismeretlen Kinyonga-hegyet, melynek magasságát 3300 méteresre becsültem. Az első napon 2500 méteres magasságban ütöttünk tábort egy fennsíkon. Bennszülöttek jöttek fel hozzánk és nagylelkűen élelmiszert hoztak. Október 17-én már csak a sátrakat és vizet vittünk magunkkal. Négy és fél óra mászás után elértük a 3100 méteres magasságot. Eleinte bambuszerdőn keresztül haladtunk, majd köves területre értünk. Ahogy feljebb kapaszkodtunk, szinte lépésről lépésre lett szegényebb a növényzet. Egy igen keskeny gerincen táboroztunk, nagyon erős szél fújt és hideg is volt… A táborhelyről megpillantottunk egy csapat nagy fekete majmot, akik a vulkán peremére igyekeztek felkapaszkodni. Kettőt sikerült lelőnünk, de belezuhantak egy hasadékba. Öt órás megfeszített munkával az egyiket sikerült felhúznunk. Nagy, másfél méter magas hím volt, több mint száz kilót nyomott, a melle szőrtelen, keze, lába hatalmas. Sajnos nem tudtam megállapítani a fajtáját, de nem valószínű, hogy csimpánz vagy gorilla volt…”.
A visszaúton az állat egyik karját és a bőrét elragadta egy hiéna, a többi testrésze viszont épségben megérkezett a berlini múzeumba, ahol később dr. Paul Matschi, a főemlős-taxonómia szakértője megállapította, hogy egy új gorillaalfajról van szó, melyet felfedezőjéről, von Beringéről nevezett el. Ennyi dicsőség elég volt von Beringének, hogy bekerüljön a főemlőskutatás történetébe, ámbár tettéért, mármint a gorillák lelövéséért manapság hosszú éveket kellene valami sötét afrikai tömlöcben sínylődnie. De hát más idők jártak akkoriban, amikor boldog-boldogtalan szabadon, büntetlenül lövöldözhetett bármiféle afrikai vadállatra.
Aztán persze jöttek a komolyabb kutatók is. 1921-ben Carl Akeley amerikai természettudós érkezett a Virunga-hegységbe, hogy a New York-i Természettudományi Múzeum számára hegyi gorillákat gyűjtsön, kiállítási célból. Talán mondanom sem kell, nem élve akarták őket diorámákba helyezni. Az első állat kilövése és az emberhez való hasonlósága oly mélyen megrendítette Akeley-t, hogy nem akart további példányokat megölni. Csapata aztán mégiscsak begyűjtött négy további állatot, melyek máig is a New York-i múzeum értékes példányai. Akeley további életét azonban megváltoztatta ez az expedíció; későbbi tudományos munkássága javát a gorillakutatásnak szentelte, s végakarata szerint utóbb itt is temették el. Előbb azonban 1925-ben meggyőzte Albert belga királyt, hogy hozzanak létre nemzeti parkot a hegyi gorillák védelmére. Így is történt, sőt néhány év múltán az Albert (ma Virunga) Nemzeti Park határait kiterjesztették az egész Virunga-hegycsoportra. Akeley első útjának akad még egy érdekessége. Expedíciójának tagjai nemcsak állóképekkel, hanem kamerával is dokumentálták az út történéseit, vagyis ők készítették az első mozgófilmet a hegyi gorillákról.
A legalaposabb tudományos felmérést 1959 és 1960 között George Schaller amerikai főemlőskutató végezte, majd őt követte honfitársa, a legendás Dian Fossey, aki 1967-től egész életét a gorillák tanulmányozásának szentelte, sőt áldozta is. Fossey, aki 1932-ben született Kaliforniában, egy helyi főiskolán foglalkoztatási terapeutának tanult, az etológiáról halvány fogalma sem volt. 1963-ban jutott el először – jórészt bankkölcsönből – egy afrikai szafarira, ahol összetalálkozott Louis Leakeyvel, a világhírű antropológussal. Egymás sikeres meggyőzése után – és a tanzániai Gombéban dolgozó csimpánzkutató, Jane Goodall példáját követve – kezdte meg 1967-ben a hegyi gorillák tanulmányozását, eleinte Kongóban, ám onnan törzsi lázongások miatt a hatóságok utasítására evakuálnia kellett. Mielőtt nekivágott volna, Leakey – látván a fiatal nő elszántságát – azt javasolta neki, operáltassa ki a vakbelét. Fossey habozás nélkül megtette. Kongóból Ruandába került, a Virunga-csoport két hegye, a Karisimbi és a Visoke közti vidékre és a két névből új fogalmat kreálva létrehozta a Karisoke kutatóállomást. Megjegyzem, a Visoke névben, talán nem egyedül, valamiféle szláv eredetű szót véltem felfedezni (értsd: magas, mint pl. Vysoké Tatry, vagyis Magas-Tátra), ám Fossey könyvéből megtudtam, ez helybeli szó, olyasmit jelent: a hely, ahol a csorda vízhez jut. A kutatóállomás eleinte Fossey sátrából állt, utóbb egy kunyhóból, ahol élete hátralevő részét – 18 évet – leélte.
Kutatásainak anyagi fedezetét jórészt Leakey és annak barátai, valamint különféle alapítványok állták. Időközben Cambridge-ben etológiából doktorált, tanítványok csatlakoztak hozzá. Számba vette a környéken élő összes gorillát, megrajzolta családfájukat, orrformájuk alapján beazonosította őket, mindegyiknek nevet is adott. Legyünk büszkék rá, egyik a Bartók nevet viselte, de volt Beethoven és Brahms is. Egyik kedvencét, egy csonka ujjú példányt Digitnek keresztelte (digit angolul ujjat jelent), s miután orvvadászok megölték, róla nevezte el a gorillák védelmére létrehozott alapítványát, mely ma már a kutatónő nevét viseli.
Fossey olyan közel került hozzájuk és annyit tudott meg életükről, szokásaikról, mint még soha senki. 1985 decemberében holtan találták kunyhójában. Bozótvágó késsel meggyilkolták, de hogy ki és miért, máig rejtély. 2001-ben a belga rendőrség elfogta e tartomány korábbi kormányzóját, Ruanda egyik legkeresettebb háborús bűnösét, akinek halálbrigádjai az 1994-es polgárháború idején több százezer ember életét oltották ki. Közismert, hogy Fossey egész munkássága során ádáz küzdelmet vívott az orvvadászok és az illegális állatkereskedők ellen, márpedig az említett kormányzó maga is olyan hírben állt, mint aki jó kapcsolatokat ápolt az orvvadászokkal, sok értékes állatot és aranyat juttatott ki Ruandából. A kutatónő halála után szinte azonnal letartóztatták egyik helybeli munkatársát, őt vádolván a gyilkossággal, az illető azonban röviddel ezután a börtönben „öngyilkos lett”. A körülmények ismeretében feltételezhető, hogy elhallgattatták, mielőtt beszélhetett volna, és erős a gyanú, hogy bajba keverte volna a kormányzót.
Dian Fossey kutatási eredményeit a Gorillák a ködben című, magyarul is megjelent könyvében foglalta össze a nagyközönség számára. E mű alapján film is készült Hollywoodban, Sigourney Weaverrel a főszerepben, nálunk is több tévécsatorna vetítette. Más kérdés, hogy a filmet egy szerelmi szálra fűzték fel, mely Fossey és a National Geographic egyik fotósa, Bob Campbell között szövődött. Az amúgy családos Campbell három éven keresztül járt át Kenyából Karisokéba, hosszabb-rövidebb időt töltött a kutatónővel, aki könyvében csak igen szűkszavúan említi, bensőséges viszonyukról szót sem ejt. Arról meg végképp nem, hogy Campbell készítette az első tudományos értékű mozgófilmeket a hegyi gorillákról és maga is nagyban hozzájárult Fossey eredményeihez. Kettejük viszonya az után romlott meg, hogy Louis Leakey egy újabb forgatási munkát ajánlott Campbellnek, s mivel a férfi menni akart, Dian minden kapcsolatot megszakított vele. A sors különös furcsasága, hogy Campbell felbecsülhetetlen értékű filmjeit egy félrecímkézés során úgy elkeverték a National Geographic Society raktárában, hogy csak évtizedek múltán kerültek elő, és 2002-ben vágták össze a vetíthető változatot. A sárga négyzetes csatorna többször is levetítette, ha valaki elkapja, érdemes megnézni.
Első „saját” gorillám – egy kifejlett nőstény – érkezésünkkor épp kinn ül a napon és buzgón táplálkozik. Leveleket tépdes, a vékony, zsenge ágak kérgét rágcsálja egykedvűen, ügyet sem vet ránk, pedig úgy 5-6 méterre állunk tőle. Állatkertben láttam már gorillát (a síksági fajból, ám ezt akkor még nem tudtam…), de micsoda különbség! A sűrű bozót aljában kezd feltünedezni a többi is, sőt kicsit távolabb, hátat fordítva ott a silverback, a domináns hím is. Előmászik egy fiatal kölyök, úgy két-hároméves lehet, nézeget bennünket, aztán az anyjával, esetleg valamelyik idősebb testvérével birkózik. Egy másik nőstény a bozótban hempereg, néha ő is előrébb jön kicsit, egy másik példányt épp hogy csak látunk, egy fán táplálkozik. Körülöttük iszonyú mennyiségű rovar röpdös, bennünket nem molesztálnak. Ezenközben mi állunk egy helyben moccanatlanul, nincs totyorászás jobbra-balra, azt fényképezzük, videózzuk, ami éppen történik. De nem történik gyakorlatilag semmi. Esznek, birkóznak, fetrengenek, nincs üvöltés, melldöngetés. Aztán a bozótban a nekünk mindvégig hátat fordító hím akcióba kezd. Mating, vagyis párzik, súgja a túravezető és csakugyan, félreérthetetlen ütemes csípőmozdulatok jelzik, hogy itt most a fajfenntartás rendkívül felelősségteljes feladatával bíbelődik. Utolsó fotók – szól a kísérő, mint valami angol kocsmában záróra előtt a csapos. Hihetetlenül gyorsan elszaladt az engedélyezett egy óra. És akkor megkezdődött a döbbenetes finálé. A hím hirtelen felénk fordult, iszonyatosan nagy busa feje szinte betöltötte a fél erdőt, s ugyanazon lendülettel, két lábra állva kiszökkent a bozótból. Ott húzott el előttünk úgy két-három méterrel. Szerencse, hogy egyik szememet pillanatra sem vettem le a fényképezőgép keresőjéről, úgyhogy tüstént lőttem hármat. Mindez azonban úgy öt másodperc alatt lezajlott, így lett egy darab értékelhető fotóm. A silverback azonnal eltűnt egy másik bokorban és a zajokból ítélve röptében rávetette magát háremének egy másik tagjára. Ránk ügyet sem vetett és ezt mélységesen megértem. Ha jó nőt látok, engem se érdekelnének a gorillák.
A gorilla ebédje
Gorillajáték
A birkózás felkészülés a felnőttkorra
Egy kíváncsi kölyök
Az ezüstös hátú kiront a bozótból
Azért nem akármilyen érzés, amikor szinte karnyújtásnyira elhúz az ember mellett egy 170 centis, legalább 200 kilós vadállat. Tudják, mit olvastam? Azt, hogy a gorillák heréje mindössze 30-35 gramm, péniszük pedig – erekciós állapotban – úgy 3-4 centi (hosszú). Ilyen adatok hallatán mindig elcsodálkozom. Mert azt le is kellett mérni. Elpusztult állaton nyilván nem lehet, hát akkor nyilván élőn. De hogyan, kicsoda? És ez még nem minden! Egy mérés nem mérés, nyilván több egyeden is végre kellett hajtani, aztán átlagolni. Én mondom, nem könnyű a kutatóélet.
Immár vidáman faljuk be egy tisztáson elemózsiánkat, tisztes távolban a gorilláktól. Egyszer csak hátrafordulok, s egy fekete pofát látok a bozótban. Úristen, csak nem utánunk jöttek? Nem, csupán az utóvédet képviselő biztonsági őr ücsörgött ott. A puszta feltevést is visszautasítom, hogy egy fekete-afrikai embertársamat, annak arcberendezését gorillához próbálnám hasonlítani, de mit csináljak, távolról tényleg megdöbbentő volt a hasonlóság. Sőt, tudják mit? A mocskos, alantas rasszizmus vádját elkerülendő, magamra vállalom, hogy a majomtól származom. Ez egyébként nem igaz. Mi, emberek nem közvetlenül az emberszabású majmoktól származunk.
A lejövetel keservesebbnek bizonyult, mint hittem. Először tudniillik vissza kellett másznunk a gerincre, az idő pedig déltájra már pokoli fülledté vált. Eddig jóformán alig ittam, most pár perc alatt benyakaltam az egész liter vizet. Vezetőnk rövidített útvonalat javasolt, ami egy irdatlan meredek, köves ösvény volt. Most vettem csak igazán hasznát az induláskor kapott botnak. Fölfelé csak jó szív meg tüdő kell, lefelé azonban inkább láb, masszív térdízületek, meg maximális koncentrálás, már ha nem akar elesni az ember. Én meg nem akartam, bár a már korábban említett okból eleve irgalmatlan koszos nadrágomban sok kár nem eshetett volna. Reszketett a lábam, mire leértünk, ám még mindig úgy öt kilométerre jártunk a táborhelytől. Még jó, hogy rádión odarendelték a nemzeti park egyik kis teherautóját, ha már úgyis a közelben csellengett. A mienk volt az egyetlen csapat, amelyik megúszta a túrát eső nélkül. Mondom, a túrát. Mire a központba értünk, már szakadt, de kit érdekelt. Szépen megkaptuk díszes, pecsétes, névre szóló tanúsítványunkat a gorillalátásról. Roppant büszke voltam, s vagyok máig is; e kiváltság keveseknek adatik meg. Megkérdeztem Patricket meg a két másik fiút, láttak-e már gorillát. Á, nem, felelték (pedig sokadszor járnak már erre), csak úgy szívességből, mert félig-meddig a brancshoz tartozik, senkit sem engednek föl. Nekik pedig erre nincs 250 dollárjuk.
Most pedig ne menjenek sehová, mert ha tetszik, ha nem, néhány napon belül majdnem mindent meg fognak tudni a hegyi gorillákról, amit kell. Sőt, még azt is, amit nem kell, de érdemes.
