FÜLEMET EGY JÓ CIKKÉRT - Jemen, 2005

Amint a sana’ai repülőtérről befelé taxiztunk, nagyjából a város határában feltűnt egy különös tábla; géppisztolyt ábrázolt, pirossal áthúzva. Az ilyesmit hívják ugyebár piktogramnak, mely azt a számunkra bizarr figyelmeztetést hordozza, hogy a város területére lőfegyvert bevinni tilos. Eszerint itt erre külön fel kell hívni a figyelmet. Na, jól nézünk ki. Az, hogy a férfiak apraja-nagyja díszes tőrrel, vagyis dzsambiával a hasán (pontosítok: úgy a töke tájékán) flangál, nem igazán zavar, már hallottam róla. Felrémlett azonban egy korábbi hír (ekkor már október elejét írtuk), mely szerint 2005 júliusában Jemen több településén, így a fővárosban is, zavargások törtek ki a kőolajtermékek állami támogatásának drasztikus csökkentése miatt. Nálunk ezt benzináremelésnek hívják. Nem lehetett valami egetverő árváltozás, Jemen aránylag gazdag olajban, ám népe szegény, nagyon szegény. A tömeg az utcákra zúdult, tört-zúzott, a rendvédelmi erők meg agyonlőttek tizenhat demonstrálót. Mindez így együtt már elegendő ok lett volna arra, hogy kis – vezetővel is csupán tízfős – csoportunk kellőképp be legyen szarva, és akkor még nem is szóltunk az errefelé igen kedvelt népi játékról, az ember- (egészen pontosan turista-) rablásokról. Mondtam is a főszerkesztőmnek, remélem, ha úgy adódik, kiváltotok. Hm, majd megfontoljuk, felelte, csak előbb bizonyítékot kérünk, hogy tényleg életben vagy-e még. És akkor elküldik, mondjuk, első lépésben, az egyik füledet. Ha meg túléled, micsoda cikktéma…

     A dubai repülőtéren (ám azért mégiscsak komfortos körülmények közt, különváróban, ingyen piával és -kajával) átvirrasztott éjszaka után kissé elgyötörten, ám töretlen lelkesedéssel vetjük magunkat Sana’a szó szerint meseszép óvárosára. Először azonban pénzt váltunk. Szaid, a jemeni partneriroda képviselője, kísérőnk, idegenvezetőnk e két hét folyamán, nagy rutinnal terel bennünket egy utcára nyíló kis fülkéhez. Amolyan hivatalos pénzváltó, az árfolyam is megfelelő (egy dollárért kb. 185 rialt kaptunk, ami abban az időszakban szinte hajszálra megegyezett a dollár-forint rátával). Hogy miért nem bankba mentünk? Fogalmam sincs.

   Az óváros helyén már 2500 éve is állt valamiféle település, csak hát abból nyilván semmi nem maradt fenn. Neve olyasmit jelent, hogy „megerősített”, ami érthető is, hiszen valakiknek valamiért mindig fájt rá a foga. A 10. század elején 12 év leforgása alatt állítólag hússzor cserélt gazdát. Mindeközben végig megmaradt – fontos karavánutak találkozásánál – jelentős kereskedővárosnak, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy az óváros területén huszonhat karavánszeráj üzemelt egykoron. Ma, amikor már nincsenek karavánok, a szerájokra sincs szükség, csöndben pusztulnak, eltekintve azoktól, melyeket nemzetközi segítséggel valami egyéb célra még helyre lehet pofozni. A mai városkép a 12. századtól kezdett körvonalazódni. Agyagból, vályogból emelt falait akkoriban még bástyák, tornyok is védelmezték, ám ezek, miként a fal jó része is, elpusztult. Ez lett a sorsa megannyi kapunak is, csupán egy maradt fenn, a 700 évesre becsült Bab-al-Yemen, mely méltó megjelenéssel (persze, restaurálva, akárcsak a fal egy része is) vezeti be a látogatót – a középkorba. Merthogy a falon kívül már keményen nyomul a 21. század, autóstól, dugóstól, „modern” épületestől, de leginkább a falvakból áramló tömegestől. Sana’ának a 70-es évek elején úgy 70-80 ezer lakója volt, manapság már közel kétmillió. A város körülvette a várost. Az évtized végétől a fejlesztés kicsúszott a helyi vezetés kezéből. A jobb módúak kiköltöztek az óvárosból, mert a régi épületeket nem alakíthatták kívánságuk, komfortigényeik szerint, autóval nehezen megközelíthetők, ezért kijjebb építettek nagyobb házakat, villákat, melyek egy része kétségkívül a hagyományos stílusra hajaz, csak immár parabolaantennával, sőt lifttel fölszerelve. A távozókat követték az üzletek, a bankok, s persze az egészségügyi és szórakoztató intézmények zöme is a falon kívülre távozott. Helyükbe alacsonyabb jövedelműek költöztek, akik nem tudták megfelelően karbantartani, sőt fenntartani is alig a házakat. Akik pedig mégis, azok bevetették a betont. Ez nem fért meg a hagyományos építőanyagokkal, s a ráadásként létrehozott vízvezetékrendszer a megfelelő csatornázási létesítmények hiányában valami harminc történelmi épület pusztulását okozta a 70-es évek végén.

     De hogyan építkeztek a régiek, és miért célozták meg – jóval Manhattan előtt – az eget? Egyszerű a magyarázat. Az én házam – az én váram. Már előre szólok, Jemen bármelyik vidékén jártunk is, ilyen „felhőkarcolókat” mindenütt láttunk, csak más-más építőanyagból. A lakóház egyetlen család tulajdona volt, és ma is az. Ha csak a terméskőből készült, kifaragott és gondosan egymáshoz illesztett blokkokból álló alsó egy-két szintet nézzük, szinte erődítményszerű minden ház. Ablakaik inkább emlékeztetnek lőrésekre, mint olyan nyílászáróra, melynek az a rendeltetése, hogy behatoljon rajtuk a fény. A felsőbb szintek itt a fővárosban égetett agyagtéglából készültek. Érdekes megfigyelni, hogy elég sok házon a kő- vagy téglarétegek közé deszkákat, gerendákat építettek be, nagyjából vízszintesen. Eleinte nem értettem a dolgot, utólag tudtam meg, hogy így próbáltak védekezni a vidéket elég gyakran sújtó földrengések ellen – sikerrel. Nem hallottam róla, hogy Sana’a óvárosában bármikor is hatalmas károkat okoztak volna a földmozgások. A fabetétek ugyanis csillapítják a rengések közben fellépő erőket. Egyéb szerepet a fa nemigen kapott Jemen építészetében, merthogy annak erősen híján vannak. Valami trükkel a minaretek védelmét is meg kellett oldaniuk, hiszen kizárt, hogy évszázadok földmozgásait átvészelték volna.

   Ahogy aztán följebb nézünk, az erődszerű jelleg megszűnik, immár nagyobbak és üvegezettek az ablakok, megjelennek az anyag, vagy a mesterek fantáziája diktálta geometrikus formák, félkörívek, körök, háromszögek. Ezeket vagy magából a téglából alakították ki és bemeszelték, vagy gipszből készítették. A falak világosbarnák, vöröses barnák. Sok épületen látszik egy a falból kiugró, ablakszerű rácsos faszerkezet. Arábiában ez töltötte be a hűtőszekrény szerepét; a legkisebb szellő is könnyen átjárja, döglesztő melegben is frissen tartva a tárolt élelmiszert, legalábbis egy ideig. A vastag falak nyáron a hőségtől, éjjel és télen a hidegtől védenek. Külön említésre méltóak a kapuk, melyekből még akad néhány szép régi példány; ezek fából vagy fémből készültek, sok esetben gazdag díszítő elemekkel. Nyilván jó régen volt már, amikor sajátos zárszerkezeteiket kiagyalták. Pár helyen árusítanak is ilyen – turistáknak való – ördöglakatszerű faszerkezeteket; nagy ész kellett a megtervezésükhöz, kivitelezésükhöz egyaránt. A kapuk kívülről nem nyithatók, ha valaki be akar menni, felkiált (manapság már inkább becsönget), a bent lévő lenéz, s ha fogadni kívánja a látogatót, akkor csigás áttéttel húzható madzaggal nyitja a reteszt. Az emeleteknek, vagyis inkább szinteknek sajátos, minden házra jellemző funkciójuk van. Az alsó – logikusan – a terménytároló, kamra, raktár, faluhelyen pedig istálló. Az első emeleten van a legnagyobb helyiség, a vendégszoba. Külön laknak a nők, gyerekek, illetve a férfiak, ám hogy az utánpótlás létrejöttéről hol gondoskodnak, arról nincs tudomásom, mint ahogy arról sem, létezik-e egyáltalán közös hálószoba. A legfelső szint a családé, ez a legnagyobb, legdíszesebb helyiség, a mafradzs, ablakai is nagyobbak, nevezhetnénk akár kilátónak is. A tető mindenütt lapos, de nagyjából 1 méter magas, díszes kis fal szegélyezi. Itt szárítják szükség esetén a gabonát, a ruhát, manapság itt kap helyet a jókora víztartály, no meg a parabolaantenna. Hogy az intimebb helyiségekről se feledkezzünk meg, a vécé amolyan guggolós, pottyantós, műanyag csöveken át történik mindez, mely a ház falán, kívül ereszkedik alá hosszan, nem feltétlenül fokozva az épületek esztétikus megjelenését. A vízvezetékekkel sem bajmolódnak sokat, szintúgy a falakon kívül kúsznak otrombán, no meg az utcán, járdán, csak úgy, meztelenül. Ehhez jön még a töméntelen villany- és telefonvezeték, s íme, kész a 21. század és a középkor sajátos jemeni keveréke.

   Első látásra csak kapkodjuk a fejünket, lövöldözünk kameráinkkal ész nélkül. Sana’aát nem lehet nem lerohanni; húz-vonz minden sikátor, tovább, beljebb. Nem is lepődhetnék meg túlságosan, hiszen jó pár útifilmet láttam már róla. De milyen más benne lenni! Mézeskalácsházak – ez jutott eszembe elsőként 4-6-8 szintes „felhőkarcolóiról”, melyekből állítólag tízezernél is több hirdeti Jemen páratlan építészeti kultúráját. Tényleg páratlan, ilyesmit sehol a világon nem látni, nem véletlenül lett 1984-ben az UNESCO Világörökség része. Más forrásban azt olvastam, csak hatezer ház áll az óvárosban, pedig hát, ha nagyon akarnák, csak meg tudnák számolni. Némelyik mai épületének korát 400-500 évesre teszik, persze, nem mai formájukban; a többség „csak” egy-kétszáz éves.

   Túl nagy feltűnést nem kelt kis csapatunk, bár Jement nem ostromolják a külföldi látogatók. (Az Emirates légitársaság Dubaiból érkező gépén jó félházzal jöttünk-mentünk.) Egy péknél frissen sült cipócskákat veszünk, még melegen faljuk veszettül, ám suttyomban, hiszen lassan estére jár, az ebéd kimaradt, s messze még a vacsora. Mármint a mienk a szállodában. S milyen messze lehet a helybelieknek, akik hajnal óta nem ettek semmit…

   Túravezetőnk, István, aki nem mellesleg arabista, történész, magyarán kiválóan beszéli az arabot és zavarba ejtő részletességgel ismeri az iszlám és a mediterrán országok történetét, irodalmát, kultúráját, mindenét, csupán egy dologról feledkezett meg: arról, hogy pont az elutazásunkat megelőző napokban, október 4-én köszöntött be (nekünk mondva inkább ütött be) az iszlám világ legfontosabb ünnepe, a ramadan. Hogyhogy, kérdezhetik, még egy az iszlám világban oly jártas ember sincs ezzel tisztában? Nos, ez részben érthető, hiszen a ramadan kezdete nem köthető meghatározott naphoz, mint mondjuk a mi karácsonyunk. Másrészt viszont nem érthető; egy túravezető igazán utánanézhetett volna… Ez a böjti hónap, melynek mivoltát később még taglalom; ezért is kellett szinte lopva magunkba tömni a cipót. Minek hergeljük szerencsétlen muzulmánok bélbolyhait. Miközben átszlalomozunk a bazáron, a minden földi jóval, kövér szemű szőlővel, önnön cukrától nedvedző datolyával, olajban sistergő húsokkal tömött standok között arab felebarátaink ugrásra készen várják, hogy a müezzin napnyugtakor elzengett imája után végre-valahára jóllakhassanak. Jut eszembe, a hotelünk tőszomszédságában, alig ötven méterre az ablakunktól egy tetőn elhelyezett hangágyú hajnalok hajnalán üzente a városnak és a világnak a korai ima és a napi böjt kezdetét. Még jó, hogy füldugót mindenhová viszek.

     Az odáig világos, hogy a hívő ember a müezzintől tudja meg, mikor kell imádkoznia (már ha van a közelben müezzin). De honnan tudja a müezzin, mikor kell imára szólítania a híveket? Ezt nem sikerült kiderítenem, mindenesetre a világhálón találtam egy oldalt (www.IslamiCity.com/PrayerTimes), mely a világ összes nagyvárosára az év bármely időszakára megmutatja az ima idejét. A napi ötszöri ima ideje Budapesten (találomra kiválasztott dátum alapján, 2006. március 16-án) a következő volt: hajnali – 5:55, déli – 11:52, délutáni – 3:09, napnyugtai – 5:50, esti – 7:34. Lehet, hogy a müezzinek is az internetről tájékozódnak?

   Sana’a későn ébredő város. Kilenc körül, amikor immáron nem csupán informális ismerkedésünket kezdjük az óvárossal, még alig lézeng ember az utcákon. Van rá magyarázat. Még napkelte előtt felkelnek, esznek egy jót, a müezzin hajnali kántálására imádkoznak, aztán visszafekszenek. A főváros klímája, magas fekvése miatt igen kellemes, reggelente így október táján nincs is több 18-20 foknál, de később sem emelkedik 24-26 fok fölé. Hűvös sikátorokban bolyongunk, aztán kiérünk egy-egy nagyobbacska térre, ott áll a mecset a fehér, vagy vöröstéglás minarettel, és ez ismétlődik tucatnyi alkalommal. Jó néhány arab óvárosban volt szerencsém tekeregni, s bizony, ha nincs kísérőm, előbb-utóbb elveszek a labirintusszerű szűk utcák rengetegében. Vegyük példának a marokkói Fezt. Régi negyedének nincs egyetlen tágasabb tere sem, Sana’a ellenben hagyományosan több „kerületre” tagolódik, mindegyik saját mecsettel, melyekből több mint száz emelkedik szerte az óvárosban, s körülöttük az arab világban elég szokatlan kisebb-nagyobb tér terpeszkedik. Minden negyednek megvan a maga piaca, saját, választott felügyelővel. A házak igen szorosan, jó részük gyakorlatilag egymáshoz tapadva épült, egy-egy nagyobb tömb között tágas térség húzódik: konyhakertek. Ezek mindig mélyebben vannak a házak szintjénél, öntözgetik is a növénykéket, ha van mivel. Azt hallottam, hogy Sana’a máris iszonyú vízhiánnyal küszködik. A lakosság robbanásszerű növekedése és vízfogyasztása miatt a régi kutak sorra elapadnak, immár 800 méter mélységből kell felszivattyúzni a vizet. Szállodánkban előfordult, hogy a fürdőszobában órákig nem volt víz, mert már a tetőn levő tartályok is kiürültek.

   Délelőtt tíz körül az utcák lassan megtelnek járókelőkkel, kinyitnak az üzletek. Macskacsapatok csirkelábakat cincálnak az árnyékos zugokban, ezek szerint etetik őket. Nagyon helyes! Fekete szemű gyerekek figyelik évődve lépteinket, itt az óvárosban már megszokhatták a külföldi jelenlétét, de persze fotózásra rendszeresen bejelentkeznek. Hanem a nők! Már sok mindent láttam a muzulmán világban, de ilyet még sehol. Az odáig rendben van (nincs rendben), hogy például Iránban minden nő úgy hét évtől fölfelé a teljes testet fejbúbtól bokáig takaró csadorban jár. De legalább az arcuk szabad! Marokkó e szempontból a szélsőségek országa. Láttam tetőtől talpig beöltözött, még az arcot is elfedő, a szem előtt „rácsos” fátylat viselő asszonyokat éppúgy, mint divatos bőrcuccokban flangáló csajokat. Na de hogy itt mi van! A felnőtt fehérszemélyek többségének a szeme sem látszik ki a fekete lepel alól (hm, akkor nem is fehérszemélyek?), remélhetőleg ők legalább kilátnak a selyemfátyol alól. Ha állnak, azt se tudja az ember, hogy melyik az elejük, melyik a hátuljuk. István azt mondja, hogy az előkelő muzulmán nők – régebben legalábbis – felnőtt életükben kétszer hagyták el a házukat. Először, amikor férjhez mentek és uruk otthonába költöztek, másodszor meg tepsiben, vagyis hát holtan. Minek is mentek volna az utcára, a cselédek, vagy micsodák mindent elintéztek. Egyáltalán, hogyan ismerik föl a nők egymást az utcán? Hogyan ismerkednek így a fiatalok? Istvántól legalább ez utóbbira megkapom a feltételezett választ. A városokban, teszem azt, egyetemisták körében, ez úgy megy, hogy Ali meghívja Fatimát ebédre, az meg kénytelen föllebbenteni a fátylát, ha enni akar. A másik lehetőség: úgy nyolc-tízéves korukig a kislányok nem hordanak fátylat, a gyerekek még együtt játszanak, aztán ha elérik a megfelelő életkort, Ali még emlékszik rá, hogy milyen szép kislány is volt ez a Fatima úgy nyolcéves korában, érdemes ráhajtani. Ha szerencséje van, nem csúnyult el pár év alatt. A hagyományos házassági előkészületeket azonban még mindig a szülők, elsősorban a nőrokonok bonyolítják. Nem feltétlenül azzal, hogy két család megállapodik, hogy márpedig mi összeházasítjuk a gyerekeinket (bár faluhelyen nyilván még ma is ez a leggyakoribb), hanem úgy, hogy amint a férfiak, úgy a nők is közös fürdőbe járnak, ott aztán alkalom nyílik arra, hogy egy anya kifigyelje, mit rejt a fátyol.

                                 Jönnek vagy mennek?

                       Amikor ezt olvassák, ezt a szép kis arcot már csak a férje és nőrokonai láthatják   

   Mindegy, én itt igen hamar megőrülnék, még annak beszámításával is, hogy persze más kultúrkör a mienk, meg az övéké és toleranciám más kultúrák iránt immár az eget verdesi. Egyet mondhatok. Az a nyugati férfi, aki hosszabb időre készül Jemenbe és nem hoz magával nőt, készüljön a legrosszabbra. A következő választási lehetőség kínálkozik: teljes aszexualitás, pedofília (szigorúan vizuális alapon, merthogy a jemeni kislányok között igazán gyönyörű teremtések is akadnak), guminő, vagy férfiszerelem. Ez utóbbit nem feltétlenül ajánlanám, mert igen szigorúan tiltják és büntetik. Itt egyébként a pedofília nem is úgy működik, mint a nyugati társadalmakban. Különösen vidéken a lányok nagyon korán, akár már 13-14 éves korukban férjhez mennek, ám vigyázat! Ha a férjjelölt keresztény és a család egyáltalán hajlandó elfogadni, át kell térnie a muzulmán hitre, annak minden velejárójával együtt. A Korán tartalmaz bizonyos előírásokat követői öltözékére nézve. Például azt, hogy a ruha ne legyen hivalkodó, viselőjét ne a hiúság vezérelje. Arra azonban bátorítja a nőket, hogy odahaza öltözzenek csinosan, hogy tetsszenek a férjüknek. Ennek fényében értjük meg, miért vannak tele a bazárok szebbnél szebb színes női ruhákkal, meg nézelődő asszonyokkal is. A női utcai ruhának a fejet be kell fednie, csak az arc és a kéz látszhat ki. A ruhaanyag nem lehet áttetsző és kellően lazának kell lennie ahhoz, hogy a test formáit egyáltalán ne sejtesse. A nők és férfiak öltözéke nem hasonlíthat a másikéra. A férfi ruházatának legalább bokáig kell érnie, de a földet nem verdesheti, ne hordjon arany- vagy ezüst ékszert, mert az már hivalkodó, a férfi haja nem érhet a válláig, annál lejjebb meg különösen nem. A muzulmán öltözete nem hasonlíthat a nem muzulmánokéra. A mecsetben decens öltözékben illik megjelenni, csak semmi ékszer, semmi hivalkodás. Képzelem, miket élhetnek át szegény jemeni férfiak, ha nézik (márpedig nyilván nézik) egynémely külföldi, például emirátusi, vagy libanoni tévé műsorait. Ezeket fogtuk mi is a hotelben, s bizony, olyan videoklipek mentek olyan lengén öltözött arab bombázó csajokkal, hogy valahogy így képzelhetik a paradicsomot, ahol a szent könyv ígérete szerint lengén öltözött táncosnők lejtenek a férfiak körül. Kezdem érteni, miért nem rettennek vissza a haláltól sem; ott legalább mindent megkapnak, amit földi életükben nélkülözniük kell.

   Megjegyzem, egyáltalán nem mi vagyunk az egyedüli külföldiek Sana’ában. Ezt pusztán azért kívánom hangsúlyozottan kiemelni, mert hazatérésünk után alig pár héttel sugározta az egyik kereskedelmi tévécsatorna a Dossziéjáról ismert riporter jemeni filmjét, amit feltehetően nem sokkal kintjártunk előtt készített.  Mit is állított a riporter? Először is azt, hogy Sana’a utcái annyira nem biztonságosak, hogy minden külföldi turistát géppisztolyos őrök kísérnek. Bennünket senki sem kísért Szaidon kívül (fegyver nem volt nála, gyakran ő maga sem jött velünk), de láttunk jó néhány más csoportot, hollandokat, olaszokat, franciákat, géppisztolyos kísérőt viszont egyikkel sem. A másik abszurd állítása, hogy Jemenben mintegy 60 millió kézifegyver van kinn az embereknél. Nos, az országnak kereken 20 millió lakosa van (becslés), így tehát csecsemőket és öregasszonyokat is beleértve fejenként három puskának, pisztolynak kellene közkézen forognia. Tagadhatatlan, hogy helyenként csakugyan láttunk fegyveres civileket, ám ebbe a 60 millióba nyilván beleszámolta a konyhakéseket, meg a görbe tőröket, a már említett dzsambiákat is, melyeknek jó részével egy csirke nyakát sem lehetne átvágni. Azt is tényként állította, hogy a jemeniek annyira szegények, hogy abban az országban, mely hajdan a világ legnagyobb kávéexportőre volt, manapság a nagy többségnek már csak arra telik, hogy a kávébab külső héjából készült főzetet igyák. Az igaz, hogy ilyet is fogyasztanak, de nem csak és nem csupán a szegények. A kávékultúrára később még visszatérek.

     Elhagyjuk Sana’át és keletnek, a sivatag felé vesszük utunkat. Ennek azonban megvan a maga rendje. A főváros határában meg kell állni. Ellenőrzés. Most tapasztaltuk csak igazán, hogy nem vagyunk „egyedül”. A mieinken kívül még legalább tíz, külföldi turistacsoportokat szállító dzsip tipródott az út mellett. Nem is értem, miért biggyesztettem ide ezt a „külföldit”, nyilván megszokásból; kötve hiszem, hogy Jemenben nagy kultusza lenne a belföldi turizmusnak. A rendőrök, vagy tudom is én, miféle biztonsági emberek a túravezetőktől elszedték az útvonalengedélyeket, melyek, gondolom, tartalmazták, milyen rendszámú kocsi hány fővel merre tart. Ezt egyébként kéthetes utunk során még tengernyi alkalommal megtették az ország minden táján, úgyhogy Szaidnak töméntelen papírral fölszerelkezve kellett útra kelnie. Az viszont soha nem fordult elő, hogy bármelyikünk útlevelét, vagy bennünket személyesen bármiféle módon ellenőriztek volna. Az autóink egyébként, mint szinte valamennyi, közepesen lestrapált Toyota Land Cruiserek, szám szerint három, Abdullah, Ali és Mohamed nevű sofőrjeink vezetésével. (A Toyota óriási üzletet csinálhatott Jemenben, mert a kocsik – főleg nyitott platós kis teherutók, melyek ember, állat, élettelen teher szállítására egyaránt berendezkedtek – legalább 90 százalékát e márka reprezentálja.) Az említett három férfinév, no meg a Szaid körülbelül olyan gyakori az arab világban, mint nálunk az István, József, Ferenc, László. Sofőrjeink mindhárman szépen beöltöztek a jemeni férfiak hagyományos viseletébe, bő fehér klepetusba, melyet széles, díszes, hímzett öv fogott össze. Nem mindig, de többnyire beletűzték a dzsambiát is. Nem lehet valami kényelmes viselet, magam is kipróbáltam. Cipő nuku, helyette papucs. A fejen a szokásos piros-fehér kockás „konyharuha”, ahogy nálunk ismerik, a „palesztin” kendő. Pedig nem is csak palesztin; sok arab országban viselnek hasonlót, nemcsak fejfedőként, hanem sálként is. Szaid ellenben „divatozott”, szinte naponta váltogatta öltözete stílusát. Egyszer a hagyományosban jelent meg, máskor zakót vett rá, megint máskor teljesen európaias ruházatban, ingben, nadrágban, zakóban, bőrcipőben feszített. Már a sana’ái utcákon is szembetűnt, milyen sokan hordanak zakót, még a kisfiúkat is sokszor beöltöztetik. Ez nyilván az angol gyarmati múlt öröksége. Ha megtetszett, hát viseljék. Én magam évente egyszer-kétszer ha zakót öltök.

                                 Jellegzetes férfiviselet Jemenben, dzsambiával

De mi az ördögért hordják és egyáltalán, mi ez a dzsambia? Görbe, J-alakú tőr, ősrégi „viselet” Arábiában, több mint kétezer éves hagyomány. Egykor nyilván gyilkolászásra is használták, aztán idővel a férfiasság jelképévé vált, olyannyira, hogy még a kisfiúk is hordják. Díszesen hímzett textil- vagy bőrövbe tűzve viselik, fémveretekkel díszített, fából, bőrből, jó esetben ezüstből készült tokban. Nyele hajdan elefántcsontból, zsiráfszarvból, orrszarvú szarvából készült, s minthogy ilyen állatok nem élnek és nem is éltek Arábiában, nyilván a közeli Afrikából importálták. Turistáknak iszonyú mennyiségben árulják, úgy 10 dollártól 300-ig, én húszért vettem a magamét. (Csak nem jövök el Jemenből dzsambia nélkül…) A legdrágább példány, egy 750 éves műremek állítólag 1 millió dollárt ért. Szakértők szerint a dzsambia egy jellegzetes ősi kardféleség redukálódott változata. Előbb a hossza csökkent, de díszítésnek még mindig túl hosszú volt, rendszeres viselésre meg túl nehéz, így alakult ki ma ismert, kb. 25 centis formája. Régebben alighanem csak oldalt hordták (innen ered a neve is; jamb arabul oldalt jelent), manapság sokan „középtájon” viselik. (folyt köv.)