FÜLEMET EGY JÓ CIKKÉRT - JEMEN és DUBAI - 2005

A következő két nap tagadhatatlanul legszebb emlékeim közé vonul be jemeni utazásunkról. Gyalogszerrel, néha kocsival bóklászunk a kis hegyi falvak között, próbálunk ismerkedni a „hegylakókkal”. Ahány domb, annyi falvacska, ötven-száz, erődítményszerű, terméskőből épült „toronyházzal”, körülöttük teraszos földek, már-már az Andokat idézik. Egy falucska szinte lóg a levegőben. Al-Mahwit városa középkort idéző vaskos házfalaival maga egy erődítmény. A nők errefelé valahogy nem olyan szemérmesek, sokuknak az arca is látszik; tiszta bujaság. Egy fiatal lány büszkén bemutatja növendék borját; azt szabad fényképezni, őt magát már csak letakart arccal. A szuvenírárusok itt is levakarhatatlanok, ezüst szelencétől a nyakláncig mindent bevetnek. De mit látok? „Iszlám Barbie-babát”, szépen beöltöztetve, mint az igaziak, csak egészen másképp. Már sajnálom, hogy nem áldoztam rá néhány rialt. 

                                  Falvak a hegyvidéken

                                     Kedvencem, a "lebegő" falu

                                     Fotómodell tehénnel (vagy bikával, de most mindegy)

                                               Al-Mahwit...

                            ... és falai közelről

     Utolsó „terepi” éjszakánkat Thula szépséges városában, ugyancsak egy fundukban (hagyományos jemeni vendégház) töltjük. Állandó szobatársammal, Lacival egy akkora hodályt kapunk, hogy a földre fektetett matracokon még vagy nyolc személyt vendégül láthattunk volna. Estefelé már cudar hideg van, pedig Thula csak 2400 méter körüli magasságban fekszik, eredetileg viszont még följebb, másnapi látogatásunk színhelyén, a 2800 méteres platón fekvő Kawkabanba tervezték szállásunkat. A városka mintegy három kilométer hosszan nyúlik el a mészkőfennsíkon. Jelentése két csillag. A legenda szerint hajdan két palota emelkedett itt, mindegyikben egy-egy hatalmas drágakő (villámhárító gyanánt), melyek olyan fényt árasztottak, hogy messziről jelezték az utat a régi idők utazóinak. Kawkaban ma elég ritkán lakott, a hatvanas évek közepe táján, a polgárháború idején egyiptomi gépek bombázták addig bevehetetlen természetes erődítményét. Testvérvárosa, az alant elterülő Shibam (igen, itt is akad egy belőle) adta a terményt, Kawkaban pedig amazoknak a védelmet. Ma műút visz föl a 400 méterrel a környezete fölé emelkedő platóra, de még használható állapotban van a hajdani gyalogösvény is.

                                   Kawkaban

                            A másik Shibam

   Sana’a előtt még megállunk egy órácskát, hogy a várostól macskaugrásra levő Wadi Dhahr oázisában megszemléljük Jemen talán leggyakrabban fotózott épületét, a Sziklapalotát. A palota ugyan nem egészen sziklából van, de sziklán (konkrétan homokkövön) áll. Yahya imám emeltette nyári rezidenciaként az 1930-as években. Ő volt 1904-től 1948-ban bekövetkezett haláláig (egy puccs során lelőtték) Jemen hegyvidéki területeinek uralkodója.  

                                              A Sziklapalota

     Fél napunk maradt Dubaira. A látottak alapján nekem kettő kellett volna, egy hét már alighanem sok is. Elég keservesen szabadulunk a repülőtér fogságából, még a vízumot is ki kell váltanunk, az alkalmazottak meg nem sietnek. A háromcsillagos szálloda nagyjából úgy fest, mint Nyugaton egy négycsillagos, bár erre az egy éjszakára teljesen mindegy. István a körülményekhez képest villámgyorsan beszervez egy mikrobuszt, mellyel majd körberohanjuk a várost, más kérdés, hogy a jármű jócskán késik. A kétszer négysávos utakon egymásba érnek az autók, gyalog épeszű ember itt nem jár. Dögletes a hőség, késő este is 35 fok, tömény, vizes levegő. Dubai polgárai és a helyettük dolgozó alkalmazottak gépkocsival közlekednek, a legeslegalsó réteget, a fizikai munkásokat meg eléggé kivénhedt indiai Tata buszokkal szállítják. Mindezek mellett Dubai tömegközlekedése is kiváló. Sok az autóbusz, elöl a nők, elszeparálva, hátul a férfiak. A metró most épül (időközben természetesen elkészült).

     Az emír palotájához száz méternél közelebb nem jutunk, s habár csak percekre állunk meg, hogy a kocsiablakból ellövöldözzünk néhány képet, a biztonsági emberek félreérthetetlen mozdulatai jelzik, takarodjunk innen, de sürgősen. Nem is igen jár arrafelé senki, az út menti üde zöld pázsiton pávák legelésznek. A sejk egyébként – név szerint III. Maktoum – pár hónappal látogatásunkat követően, 15 évnyi uralkodás után, 63 éves korában elhunyt, bár esküszöm, ehhez a mi ottlétünknek semmi köze. Mindebből azt a tanulságot vonhatjuk le, hogy a nagyon gazdag emberek is csak meghalnak egyszer.

   Dubai az Egyesült Arab Emirátusok része, mely államalakulat mai formájában 1971 decemberében jött létre Al Fuyajrah, Ajman, Ash Sharikah, Ra’s al Khaymah, Umm al Qaywayn, valamint Abu-Dhabi és Dubai szövetségre lépésével. Akármiben mernék fogadni, hogy a két utóbbi kivételével a másik öt nevét a kutya sem ismeri mifelénk, ami nem csoda, hiszen oly parányiak, nevük megjegyzése, kiejtése pedig tagadhatatlanul kemény próbatétel az európai ember számára. Ha már itt tartunk, e vidék sem úszta meg a gyarmatosítás korát európai „jelenlét” nélkül. Elsőként a portugálok tűntek fel, még a 16. század vége felé, és rendesen megvámolták az Arab- (Perzsa-) öböl és India között járó-kelő kereskedelmi hajókat. Mire a britek is felismerték az Öbölt és az Arab-tengert összekötő Hormuzi-szoros stratégiai-kereskedelmi jelentőségét, a partvidéken már kialakult két, törzsi alapokon nyugvó arab konföderáció. Az angolok az egyikkel, az Al-Busaid törzzsel léptek szövetségre, annak ígéretével, hogy megakadályozzák a franciákat az Indiába vezető kereskedelmi utak ellenőrzésében. Erre a másik törzsszövetség, a Qawassim rendszeresen megtámadta a brit hajókat, s ekkortájt kapta a vidék a korántsem hízelgő Kalózpart nevet. Az angolok egy idő után, mindezt megelégelvén, szétlőttek és elsüllyesztettek minden ellenséges arab hajót. 1853-ban kilenc arab sejkségre békeszerződést kényszerítvén protektorátusukká tették az Öböl arab oldalának nagy részét, melynek neve 1892-ben Szerződéses Ománra változott. Kisebb belső feszültségekkel tarkítva csendesen teltek-múltak az évtizedek, a partvidéki falvak népei halásztak, gyöngyhalásztak, a belső, sivatagi területek beduinjai pedig tették, amit őseik, vagyis terelgették állataikat és éltek, ahogy tudtak.

     A 20. század elejére a gyöngy jelentéktelenné vált a világpiacon, a vidék lakossága egyre mélyülő szegénységben tengette életét. Ez az állapot feltehetően máig sem sokat változott volna, ha a húszas évektől fel nem fedezik az Öböl olajkincsét. Anglia elérkezettnek látta az időt ara, hogy meghúzza az egyes sejkségek határait, és ezzel koncessziókat szerezzen az olajkitermelésre. Ez úgy zajlott, hogy egy brit diplomata hónapokon keresztül járta teveháton az Öböl partvidékét és győzködte a sejkeket, falu- és törzsfőket. 1939-re el is érték, hogy a térségben elsőként Abu-Dhabi sejkje koncessziót adott a briteknek, ám 1958-ig egy csöpp olajat sem találtak a mai emirátusok terültén. A kitermelés és az export csak 1962-ben indult el, és szinte egyik évről a másikra őrületes gazdagságot teremtett a koldusszegény vidéken. A britek 1971-ben távoztak, ekkor alakult meg az emirátusok konföderációs állama, melynek élén elnökként Abu-Dhabi mindenkori sejkje áll, helyettese és miniszterelnöke pedig Dubai mindenkori uralkodója.

     A Magyarországnál valamivel kisebb területű Egyesült Arab Emirátusok tagjai között érdekes módon Dubai az egyetlen, mely nem olajának köszönheti gazdagságát. Olajexportja a GDP mindössze 6 százalékát adja, ráadásul olajmezői nem is szárazföldi területen, hanem partvidékétől úgy 100 kilométernyi távolságban találhatók. (Mellesleg szólva nehéz is lenne 4100 négyzetkilométeren, kereken 1 millió lakossal zsúfolt 21. századi világvárosban még olajat is bányászni.) Akkor hát minek tulajdonítható e mérhetetlen jólét? Mindenekelőtt szabadkereskedelmi övezeteinek, azt ezt szolgáló kikötőnek, bankjainak, manapság meg egyre inkább a turizmusnak. Ezt szolgálja nemzetközi repülőtere, melyen évente 12 millió utas fordul meg. Mivel az áradat szemmel láthatóan túlnőtte a létesítményeket, most éppen a jelenlegi reptéri csarnok kétszeresére való bővítésén ügyködnek (időközben természetesen az is elkészült).

     Dubai a központja a bennünket is röptető Emirates légitársaságnak. Már utunk legelején, amikor Bécsből fölszálltunk, bemondták a gépen, hogy utaskísérőikkel az arabon és az angolon kívül beszélhetünk szingalézül, tagalogul (ez a Fülöp-szigetek hivatalos nyelve), nepáliul, malájul, románul, szerbhorvátul, hindiül (is). Ezt az „is”-t csak azért bátorkodom említeni, mert tartok tőle, hogy az arabot a személyzet talán egyetlen tagja beszéli. A kapitány tökéletes brit angolsággal jelentkezett be, nyilvánvalóan angol is volt, és valószínűleg odaültettek mellé egy arabot is másodpilótának, de hogy ő sem az Emirátusokból való, szinte bizonyos. Dubai polgárai ugyanis nem dolgoznak. Minden felnőtt férfi kap az államtól havonta úgy 3000 dollárnak megfelelő dirhamot (ez az Emirátusok egységes pénzneme), a házasulandó fiatalok 100 ezret, gyakran még lakást is, és mindezért semmi mást nem kell csinálniuk, mint az Emirátusok állampolgárának lenni. A kereken 1 millió dubai lakos 80 százaléka külföldi, vendégmunkás. Állampolgárságot szerezni gyakorlatilag lehetetlen. A turistaipart és a hozzá kapcsolódó szórakoztató ágazatokat külföldiek, britek, németek stb. irányítják, a középszintű alkalmazottak a szélrózsa minden irányából jönnek (Magyarországról is), a kereskedők jó része indiai, a kulimunkát pedig pakisztániak, indusok, nepáliak és szegényebb arab országokból érkezettek végzik. Olvastam, hogy több helyi cég azzal indít, hogy elveszik az útlevelüket, csekély fizetésüket hónapokig is visszatartják. Pár évig alkalmazzák-szipolyozzák őket, aztán kizsuppolják őket az országból, jöhet a következő transzport. Szintén új fejlemény, hogy 2006 elején két nagy építkezés munkásai is sztrájkba léptek (egyik az új reptéri terminál építkezésénél történt), irodákat dúltak fel, kocsikat gyújtogattak, munkaeszközökben tettek kárt. A legegyszerűbb munkát végzők óránként 3-4 dollárt keresnek az építkezéseken. És persze akadnak bőven prostituáltak is (habár e tevékenység elvileg törvénytelen), főként Oroszországból, Ukrajnából, Etiópiából, Indiából. A „dubajozás” szót csak jóval később ismertük meg, szóval honleányaink némelyike is kurválokodott(dik) errefelé az Allah haragjától szemlátomást csöppet sem tartó jómódú muzulmán barátaink nagy megelégedésére.

   Amikor átzöttyentünk egy lassító bukkanón, agyamból a következő gondolat löttyent ki: uramisten, ezek olyan gazdagok, hogy ide még fekvőrendőrnek is eljönnék. Meglehet, jól hangzik, de ha vert aranyban fizetnének, akkor is százszor meggondolnám. Ezt az iszonyatos klímát szabad levegőn még akkor se nagyon élném túl, ha semmit se kellene csinálnom.

     De mit látunk a mikrobusz ablakaiból? A toronyházak tetejét a legkevésbé, csak ha ki-kiugrunk a kocsiból pár percre. Jártam már egy-két olyan nagyvárosban, mondjuk Hongkongban, Szingapúrban, Atlantában, ahol a megrendelő kivagyisága és az építészek fantáziája után a pénz a sokadik tétel, de itt tényleg dobtam egy hátast. Ami belefér. Iszlám motívumok, vegyítve a futurisztikus dizájnnal, beton, üveg, márvány minden mennyiségben, tökéletes utak, folyamatosan locsolt pázsit, pálmasorok. Dubai nemzeti madara a daru lett. Olvastam valahol, hogy a világ összes toronydarujának a 15 százaléka jelenleg Dubaiban ténykedik, és tényleg, az ember akármerre néz, vagy már kész épületeket lát, vagy daruk iszonyatos erdejét. (Miközben olvasgattam, felfedeztem, hogy akárcsak a magyarban, az angolban is ugyanaz a szó jelöli a darumadarat és az emelőszerkezetet, vagyis a crane, sőt majdnem így van ez a németben is: der Kranich, illetve der Kran. Mindenesetre érdekes.) Ha most abbahagynának minden építkezést, Dubai már így is a földkerekség legmodernebb városa címért versenghetne, de eszük ágában sincs. Mi több, most kezdenek csak igazán belehúzni. Mire e sorokat olvassák, már üzemel a világ legnagyobb beltéri sípályája (bizarr kinézetű épületét magunk is láttuk a kocsiból), épül a világ legnagyobb bevásárlóközpontja, és a közel 4 milliárd dolláros költségű metróhálózata.

                                   Dubai tornyai

                                   Daruerdő

   Időközben átadták a világ legeslegmagasabb épületét, a Burj Dubait (nevét időközben Burj Kalifára változtatták). Végső magasságát akkor még hétpecsétes titokként kezelték, de úgy hírlett, kissé meghaladja a 700 métert, antennákkal pedig a 800-at is. (magassága végül 828 méterre sikerült, a befejezése pedig két évet késett) Ezzel nemhogy a jelenlegi felhőkarcoló rekordereket, a tajpeji, a sanghaji, Kuala Lumpur-i toronyházakat veri kenterbe, hanem a legmagasabb, ember alkotta szerkezetet, egy Észak-Dakota államban álló 628 méteres tévétornyot is. Ugyancsak elhúztunk a világ legnagyobb, ember alkotta kikötője, a Dubai Marina mellett, mely még szintén építés alatt áll (szintén elkészült). A város immár csak fölfelé, vagy a tenger irányába terjeszkedhet, esetleg a sivatagba. Mindhárom variáció előtt komoly távlatok állnak. A repülőgépről láttam például olyan kétszer kétsávos autópályát, mely jóval a városon kívülre vezet, egy kiépített csomópontban végződik, folytatása pedig belevész a homokba. Az öbölben már épül a három, pálmát formázó sziget, továbbá egy másik, mely a földrészeket rajzolja ki; tele luxusvillákkal, hotelekkel, üzletekkel.

     Most már csak azért teperünk, hogy még világosban láthassuk Dubai kétségkívül leghíresebb épületét, a Burj al-Arabot, vagyis az Arabok tornyát. 321 méterével a legmagasabb, kizárólag hotel céljára szolgáló épület a földkerekségen, egy mesterséges szigeten áll, majdnem 300 méterre a parttól. Formája egy hagyományos arab vitorlást, daut mintáz. 1991. december elsején nyitották meg. Azóta az egész világ megismerte, de azért időnként csapnak neki némi reklámot. Egyszer Tiger Woods golf-szupersztár ütögetett golflabdákat a 211 méter magas helikopter-leszállóról, másszor ugyanott, direkt erre az alkalomra leterített fűszőnyegen Andre Agassi és Roger Federer csinált úgy, mintha teniszmérkőzést játszanának. A hotelnek nincsenek hagyományos szobái, hanem 202 darab lakosztálya, melyek közül a legkisebb is 160, a legnagyobb pedig 780 négyzetméteres. A legdrágábbat éjszakánként 15 ezer, a legolcsóbbat 1000 dollárért mérik. A hotel önmagát 7 csillagosnak rangsorolja, más kérdés, hogy ilyen fokozat hivatalosan nincs, legföljebb „ötcsillagos de luxe”. (És ezzel még mindig nem kerül be a világ tíz legdrágább hotelje közé!) Ha azt hiszik, hogy mindebből, vagy akár csak a fényűző átriumból bármit is láttunk, tévednek. Belépés kizárólag hotelvendégeknek, bár azt hallottam, időnként bámészkodni vágyókat is beengednek. Így aztán marad a fényképezés – kívülről, a kerítés mögül, ráadásul már a nap is lebukott.

                                  A Burj al-Arab

      Marad még az előre lekötött svédasztalos vacsora, aztán átkelés a Dubait kettészelő öböl túlpartjára, az „óvárosba”. A híd messze, kompozni valahogy nincs kedvünk, ellenben épp mostanság készült el (félig-meddig) egy aluljáró. Közel járok az ájuláshoz, az alagút szinte semmit sem szellőzik, fullasztó a hőség, s gyanítom, a kocsi nélküli vendégmunkásokon kívül a kutya sem fog erre járni. Csak nem képzelik, hogy gyalog?

                                 Dubai (egy része) a levegőből

                           Itt alighanem valami nagyon gazdag ember lakik

     A túlparton üzletek, sokuk orosz felirattal, jórészt indus kereskedőkkel, no meg a szó szoros értelmében aranyhegyekkel. Az isztambuli bazár ehhez képest falusi szatócsbolt. A felhőkarcolók immár teljes díszkivilágításban spriccelik a fényözönt, s csöndben elgondolom, vajon mit szólna egy hegyvidéki jemeni ember, aki faluján kívül aligha látott többet a világból, ha hirtelen idepottyantanák. Nekem máris nagyon elegem van az egészből, bár őszintén szólva a magunk mögött hagyott középkorba sem vágyom.

     Akkor hát hová? Egy kicsit még tovább, amíg lehet. Mondom, túl nagy a világ.

                                         VÉGE

Az előző fejezeteket az Archívumban találjátok!!! Patagónia, Antarktisz, Galápagos, Mexikó, Uganda, Venezuela, Kamcsatka, Réunion, Etiópia, továbbá a Sör jégkockával – Bevezetés más világokba 24 fejezete  http://nemethgeza11.blog.hu/

FELHÍVOM OLVASÓIM FIGYELMÉT, HOGY EZ A KÖNYV (TÚL NAGY A VILÁG) ITT és MOST BEFEJEZŐDÖTT. EZ UTÁN KB. AUGUSZTUS UTOLSÓ HETÉIG A BLOG SZÜNETEL, MAGYARÁN, ÚJABB RÉSZEKET NEM TÖLTÖK FEL - DE ETTŐL FÜGGETLENÜL A RÉGEBBIEKET MÉG LEHET OLVASNI, SŐT. HOGY MI JÖN UTÁNA, MÉG ÉN SEM TUDOM, PONTOSABBAN NEM DÖNTÖTTEM EL. EHHEZ KÉREM AZ OLVASÓK JAVASLATÁT. LEHET VÁLASZTANI.

1. VÁLTOZAT A 2001-BEN MEGJELENT UTAS ÉS VILÁG CÍMŰ KÖNYVEM FEJEZETEI, A KÖVETKEZŐ TÉMÁKKAL: SZICÍLIA ÉS A LIPARI-SZIGETEK, KENYA-TANZÁNIA, ALBÁNIA, SPITZBERGÁK, KÍNA, ÍRORSZÁG, THAIFÖLD, INDIA, AZORI-SZIGETEK ÉS MADEIRA, ALASZKA.

2. VÁLTOZAT. EGY ÚJ, MÉG SOHA MEG NEM JELENT KÖNYV, AMINEK "A VILÁG KÖZEPE" CÍMET SZÁNOM, A KÖVETKEZŐ TÉMÁKKAL: VIETNAM, BRAZÍLIA, BURMA ÉS KAMBODZSA, INDONÉZIA (JÁVA), SRÍ LANKA, GRÖNLAND, LÍBIA, JAPÁN, NYUGAT-AFRIKA (TOGO, BENIN BURKINA FASO)

AZT KÉREM, HOGY VAGY A FB-OLDALRA, VAGY IDE KOMMENTBE ÍRJÁTOK MEG, MELYIKET SZERETNÉTEK OLVASNI.