KUBA, 2007
A lehangoló külső negyedek után Santiago de Cuba belvárosa kellemesen meglepett. Nem nagy, ám impozáns épületekkel (jobbféle hotel, székesegyház, gyarmati kori házak) körülvett főterén reggeltől esti nyüzsög az élet, s gyakorlatilag lehetetlen öt percet megúszni anélkül, hogy valaki ne kínálna eladásra szivart. Kubában, úgy tűnik, töméntelen szivart lopnak ki az alkalmazottak a gyártóüzemekből, vagy az ördög tudja, honnan szerzik. Itt már akad koldus is szép számban, s elmaradhatatlanok a három-négytagú utcai zenekarok is. Felbukkan egy internet-iroda is, előtte irgalmatlan sor, benn talán két-három számítógép. Akadt a csoportunkból, aki valami holtidőben bejutott, kifizetett egy csomó pénzt (30 perc 6 CUC), no de hogy széles sáv, ugyan…
Szépen felújított ház a belvárosban
...és egy másik, úgy 100 méterrel odébb
Kissé mediterrán jellegű életkép
Santiago főtere a székesegyházzal
Akkor most elmondom, hogyan láttam egy santiagói átlagpolgár egy hétvégéjét. Szombaton reggel aki él és mozog, nekiindul beszerző körútra. Sorban áll az állami és minden egyéb bolt előtt és megveszi, amit éppen kap, felküzdi magát valami megfejthetetlen konstrukciójú tömegközlekedési eszköz fedélzetére, hazamegy, és nyilván megfőzi az ebédet. Délután az idősek kiülnek a házuk elé, kisszékre, padra, vagy csak a küszöbre és trécselnek a szomszéddal, vagy arra vetődő ismerőssel, a fiatalok pedig sorban állnak az éttermek, mozik, és egyéb szórakozóhelyek esetleg csak órák múlva kinyitó ajtói előtt. Kora este a fiatalok, a családok kiülnek a parkokba és isznak. Zömmel valami házi készítésű rumféleséget, vagy isten tudja, miből kotyvasztott alkoholt, úgyhogy mire leszáll a nap, a nép zöme már rendesen be van tépve. Ha még bírja, táncol az utcán, ha nem, csak ül csendben és bambul. Vasárnap nagyjából ugyanez, azzal a különbséggel, hogy az élelembeszerző kalandtúra kimarad.
A sétálóutca szombat délelőtt
Dancing in the street
Santiago nagyobb terei, főutcája egészen kellemes benyomást keltenek szépen restaurált épületeikkel, aztán amikor elkövettem azt a hibát, hogy lenézek a tengerpartra, hátha akad valami jó kis hely, ahol némi ital mellett kellemes környezetben hallgathatom a Karib-tenger mormolását, rádöbbentem a szörnyű igazságra. Először is, ha már úgy ötven méterre eltávolodunk a legszűkebb városmagtól, a hajdan nyilván pompás épületek iszonyú lepusztultsága mered rám. Egy részük már félig összedőlt, a többi éppen erre készül, de legalábbis kriminális állapotú. Az utcán néhány kissrác baseballozással múlatja az időt, persze, nem rendes ütővel, labdával, kesztyűvel, ahogy az amerikai filmek kertvárosaiban látjuk, csak valami bottal. Itt ez a nemzeti sport. Santiagónak egyébként olyan lehangoló a tengerpartja, hogy gettókban játszódó akciófilmeket lehetne itt forgatni.
A városnak viszont van legalább három híres látnivalója. Az egyik a Moncada laktanya, melynek megtámadását (1953. július 26.) a forradalom kezdetének tartják. A kormánykatonáknak szállást adó garnizon elleni attakot, kb. 120 lázadóval, maga Fidel vezette, azzal a tervvel, hogy elfoglalásával olyan rádióadóhoz juthatnak, mellyel szétsugározhatják a forradalmi eszméket. Autókkal közelítették meg a helyszínt, de némelyik lerobbant, a konvoj szétszakadozott, a meglepetés ereje elmaradt, a katonák a támadók felét megölték, sokakat elfogtak és halálra kínoztak. Castrót később kapták el, elítélték, előbb halálra, majd 15 év börtönre ítélték, ám két évvel később kiengedték. Az „ostrom” golyónyomai (nem eredetiek – utólag dolgozták bele a falba), most is ott látszanak az egyik épület (ma múzeum) falán.
A restaurált Moncada laktanya mű-golyónyomokkal
Tíz kilométerre a központtól egy tengerparti ormon emelkedik az El Morro erőd, melyet az 1600-as évek végén építettek fel, hogy védelmezzék a vidéket a kalóztámadások ellen. Kiváló állapotban megőrződött masszív falairól, bástyáiról fenséges a kilátás a partvidékre és az azt szegélyező Sierra Maestra vonulataira (ha már benn nem nagyon van mit nézni). Beatles-rajongóknak mondom, az El Morro étteremben kajált egyszer Paul McCartney. A széket, melyen ült és autogramjával is ellátta, körülkerítve tekinthetik meg. A harmadik különlegesség José Martí mauzóleuma, mely előtt a félóránkénti őrségváltást nézik a látogatók. S hogy ki volt José Marti? A XIX. század második felében élt és a spanyolok elleni kubai függetlenségi harc vezéralakja volt, amellett elismert író, költő, festő. 1895-ben, harc közben esett el, azóta megszámlálhatatlan objektum (pl. a havannai repülőtér), utca, tér viseli a nevét.
Kilátás az El Morro erődből
Őrségváltás José Martí mauzóleuma előtt
Beszédbe elegyedek egy hölggyel, tisztázzuk, ki honnan, ő például Izraelből. Nosztalgiautazás? – kérdi. Egy frászt, felelem, csak persze udvariasan. Elég volt nekem ebből a valóság évtizedeken át. Ha viszont pontos akarok lenni, úgy tippelném, a kubaiak most körülbelül úgy élhetnek, mint nálunk a szüleink, az ötvenes évek végének lassan puhuló időszakában. Egy parányival mindig jobban, de ettől függetlenül rosszul. Jó, rendben a közegészségügy ugrásszerűen javult, rengeteg orvost képeztek és képeznek, olyannyira, hogy még Venezuelát is jócskán kisegítik. A közoktatás is szépen fejlődött, gyakorlatilag megszűnt az írástudatlanság. A turizmus a múltkori részben már említett „turistagettókban” szépen felfutott, a külföldi látogatók száma már meghaladja a hárommilliót. Jut eszembe, tudják, hogy amerikai állampolgárokat még mindig nem engednek Kubába? Nem, nem a kubaiak, hanem maguk az amerikaiak. Mégis, mitől félnek? Hogy ott maradnak szocializmust építeni? Ennek ellenére, nagyon durva becslés szerint, évente úgy 10-30 ezer amerikai látogat Kubába. Hogy hogyan csinálják? Átmennek Kanadába (egyébként a látogatók óriási többsége kanadai) vagy Mexikóba, aztán chartergépekkel tovább Kubába. Biztosan szépnek és egzotikusnak találják a jó hotelekből, pálmafás tengerpartokról. Ami engem illet, nem éreztem jól magam Kubában. Nyomasztónak láttam, lehangolónak, reménytelennek, de ez legyen az én bajom.
Utazásunk kelet felé a Guantánamói-öböl közelében folytatódik, terv szerint egy kilátópontról rálátással a híres-hírhedt amerikai támaszpontra. Az öbölvidék egy része 1903-ban került amerikai fennhatóság alá, egy évvel az után, hogy Kuba függetlenné vált Spanyolországtól. Ahogy az lenni szokott, tüstént megjelent egy másik, ezúttal nagyon közeli nagyhatalom, speciel az Egyesült Államok, és a korrupt helyi diktátorok közreműködésével katonai-gazdasági hatalma alá vonta az országot (Amerika szinte pontosan ugyanezt játszotta el a szintén spanyol gyarmat Fülöp-szigetekkel). Az öböl környékét meghatározatlan időre kapták meg, aztán ott is maradtak. Túravezetőnk előre elmondta, a kubaiak mindig találnak valami jó ürügyet arra, hogy ne sikerüljön a külföldi látogatóknak eljutni a támaszpont közelébe (ahonnan távcsővel jól látni a tengerészeti bázist), s a jóslat bejött. Láttuk viszont az öböl egy sarkát, szabad szemmel. E vidéket örökíti meg a leghíresebb kubai dal, a Guantanamera (guantámói lány), melynek sokféle szövegváltozata közül a José Martí által írott a leghíresebb, s mely magyarítva annak idején minden hazai KISZ-tábor slágere volt.
Baracoában fejezzük be keleti utunkat, abban a 40 ezres városkában, mely az első, spanyolok által alapított település Kubában (1512), de ezen a környéken szállt partra először Kolumbusz is. Mielőtt még átkelnénk a hegyeken, melyeken át csak a 60-as években építették meg az első utat, a partvidéken hosszan olyan, szárazra került fosszilis korallzátonyt nézhettünk meg, melynek láttán minden geológus elsírná magát örömében. Nem sikerül kiderítenem, mikor keletkezhetett, mint ahogy azt sem, hogyan került szárazra. Alighanem a tengerszint süllyedése és a szárazföld lassú kiemelkedése is közreműködött, mindenesetre túl régi nem lehet, mert az ősmaradványok nagyon jó állapotban őrződtek meg.
Az a bizonyos fosszilis korallzátony...
...és kiváló megtartású építőkövei
A városban meg a látogató sírja el magát; kegyetlenül lepusztult, szegényes, ócska, öreg faházak és 60-as évekbeli, immár málló, rohadó falú lakótelep-dobozházak kombinációja, megfejelve egy félig romos, belülről meg nem nézhető, ám hajdan nyilván nagyon mutatós barokk katedrálissal. Baracoába nem is ezekért érdemes ellátogatni, hanem a környéken kínálkozó számtalan, igen szépnek ígérkező túralehetőség miatt. No, ez az, ami nekünk nem jött össze, ugyanis két napig, rövid megállásokkal, zuhogott az eső. A rakparti „sétány” betonfalán rendre átcsaptak a kissé megvadult tenger hullámai, aztán pár év múltán átzúgott Kubán (s nyilván e helyen is) a Gustav és az Ike hurrikán, 5 milliárd dolláros károkat okozva. El se tudom képzelni, mit művelhettek, ha már az általunk tapasztalt szolid szelek így felbőszítették a tengert.
Szocialista lakótelep Baracoában
Iskolabusz
Akcióban a "Lenin-különítmény"
Végre, és a végére ismét Havanna, visszafelé már urasan, repülővel. Túravezetőnk bemelegítésnek beszervez néhány ötven-egynéhány éves amerikai országúti cirkálót cabrio kivitelben, ezzel szaladunk körbe a távolabbi városnegyedeken. Kuba jellegzetes csotrogányai, többnyire fényesre glancolva, még ma is „élnek”, hála aranykezű mestereknek és a gondos tulajdonosoknak, akik dacolva a több évtizedes alkatrészhiánnyal, nagy leleménnyel működésképesen tartják őket. Talán semmi pénzért nem válnának meg e múltból itt rekedt ritkaságoktól, melyekért odaát, az Államokban alighanem kisebb vagyonokat fizetnének a gyűjtők. Tovább szaporodik virtuális közlekedésieszköz-gyűjteményem néhány coco-taxival (narancssárga, háromkerekű, két utas szállítására alkalmas, csakugyan kókuszdióra emlékeztető valamik), továbbá egészen különleges dizájnú, teherautó-vezetőfülkéhez installált buszféleséggel, amit két púpja után camellónak, vagyis tevének nevez a havannai folklór.
Coco-taxik
Oldtimerek
Így néz ki egy camello
A diplomatanegyed flancos villái azt is elfeledtetik, hogy Kubában járunk, aztán egy meglepetés: a Lennon-park, magának a mesternek egy padon ülő ércszobrával. Előtte egy kőre az „Imagine” két sorát vésték: „You may say I'm a dreamer, but I'm not the only one,” Lennon tudtommal nem járt Kubában, ám halálának huszadik évfordulóján maga Fidel avatta fel az emlékművet, s tette mindezt azok után, hogy a 60-as években maga tiltatta be a Beatles-dalokat országában. Jellegzetes szemüvege nélkül ábrázolták, pontosabban azzal készült, de többször is ellopták. Ám néha odaül mellé egy idős úr, Lennon orrára biggyeszt egy szemüveget és némi pénzért fotóztatja magát.
Lennon szobra
Havannában annyi a látnivaló, olyan sűrű a történelem, hogy külön írás se volna elég a puszta felsorolásukra. Itt van mindjárt a tévében sokat látott Forradalom tere, José Martí szobrával, mögötte a nemzeti hősnek szentelt 142 méter magas emlékművel, melynek mellvédjéről Fidel a nemzeti ünnepeken százezrekhez intézte legendás, maratoni hosszúságú szónoklatait. Átellenben a belügyminisztérium ronda tömbje, rajta a már említett gigantikus Che-portréval. Mindezeknél azonban sokkal érdekesebb a Capitolio és környéke. A washingtoni Kapitóliumhoz kísértetiesen hasonlító kupolás épület kissé még magasabb, és kidolgozottabb is amerikai testvérénél. 1929-ben készült el az akkori, amerikai hátszéllel működő aktuális diktátor rendeletére, 1959-ig benne ülésezett a kubai kongresszus, ma viszont a Tudományos Akadémia és a Nemzeti Tudományos Könyvtár otthona. Ahogy az óváros szűk utcáit rovom és föltekintgetek a homlokzatokra, az jár a fejemben, ami gyakran Budapesttel kapcsolatban is; hogy Havanna, építészetileg legalábbis, a világ egyik legszebb városa – lehetne. A XVIII. századtól kezdve itt hagyta pompás emlékeit a barokk, a koloniális, a neoklasszicista, az art deco stílus. A rendbe hozott épületeken látszik igazán, mi mindent lehetne még kihozni Havannából, ha lenne rá pénz. Egyik oldalon a restaurált-renovált csodák, a másikon az enyészet, a reménytelen lepusztultság. Aztán ott a Malecón, a híres tengerparti sétány. Egyik épület kiglancolva, a másik félig romokban, üresen. S ha azt hiszik, találnak egyetlen valamire való éttermet e hosszú partszakaszon, tévednek. A jobb éttermek a „mi negyedünkben”, a Vedadóban vannak, választékuk magasan veri a vidéken látottakét.
A Forradalom tere
Che Guevara gigantikus portréja a belügyminisztérium falán
A Capitolio
Restaurált épület
Nem restaurált épület
Belvárosi utca Havannában
Háttérben a híres parti sétány, a Malecón
A hajdani Bacardi-palota
Persze, ahhoz képest, hogy a múlt század első felében Havanna még az Államok kis Las Vegasa volt kaszinóival, bárjaival, fényes hoteljeivel, s az ezek fényét fokozó megszámlálhatatlan hírességgel, a mai, nagyjából kétmilliós város csak árnyéka önmagának. Kíváncsi volnék, mi lesz itt, ha egyszer vége szakad a Castro-klán kommunizmusának. Kínai típusú rendszer? Újabb amerikai kézrátétel? A floridai emigránsok (és maffiák) hazatérése és beülése a politikai-gazdasági életbe? Lesz-e még egyszer igazi lakója a ma is csillogó Bacardi-palotának? (Zwack-effektus?) Mert igen, a kubai rum királya, illetve családja már jó ideje Puerto Ricón és Floridában lakik, a cég központja pedig a Bermudákon, Hamiltonban van. Kubában azért még most is van mit inni. Havanna rum, és persze a mojito, a Cuba Libre, a daiquiri. Aki nem ismerné e nevek mögött rejtőző koktélokat, jobb híján üljön be egy hazai bárba és próbálja ki; a bármixer készségesen elmondja, miben mi van. Annyit elárulok, hogy a közös nevezőt a fehér rum adja. (Vége)
Előző részek itt: (még előzőbbek az Archívumban)
Következik: Indonézia (Jáva és Bali)
