SZÍRIA - 2007

(folytatás)

Még mindig Hama környékén túrázgatok, szelíd, ám rémségesen kopár dombok között, ahol egymást érik a kis falvak, városkák, köztük satnya, köves, vörös agyagos földek, melyeken jobbára csak az olajfák érzik jól magukat, de azok nagyon. Ősidők óta foglalkoznak errefelé olívatermeléssel és -olajkészítéssel. A Hamát Aleppóval összekötő autópálya mentén tucatszám sorakoznak a „halott” városok. Az eredeti települések még a bizánci uralom idején, az V. század táján élték fénykorukat. Jobban illik rájuk a szellemváros elnevezés (nem mintha szellemek kószálnának a romok között), ugyanis a VII. századtól kezdve teljesen elnéptelenedtek. E folyamatra számtalan magyarázat született (szárazság, földrengések stb.), a legkurrensebb teória szerint viszont azért hagyták el a falvakat, mert a korábban erre haladó kereskedelmi útvonalak máshová helyeződtek át, és velük együtt mozgott a népesség is. A romokból ítélve komoly települések lehettek, jól megépített, vaskos falú nemesi villákkal (némelyikben mozaiktöredékek is látszanak), fürdőkkel, templomokkal, piramisszerű temetkezési helyekkel, olajütőkkel. Az építkezésekhez a környék kőzetét, a mészkövet használták, melyet – legalábbis a jómódú tulajdonosok – szépen meg is munkáltattak, díszíttettek a korabeli mesterekkel. Láthatunk kétszintes házakat, s bennük azt is, hogyan oldották meg az emeletráépítést. Az alsó szinten megépítettek egy vagy több boltívet méretre faragott kövekből, az tartotta a feltehetően fából készült emeleti aljzatot. A látvány romjaiban is lenyűgöző, ugyanakkor elgondolkodtató is. A házromok között tengernyi kő hever, melyekből bőven futná legalább részleges restaurálásra, ennek azonban semmi jele sem látszik. Az viszont igen, hogy fényes nappal teherautó számra hordják el a köveket, állítólag legálisan. Alighanem már korábban is sokat felhasználtak a környékbeli „élő” falvak építkezésein. Egy bizonyos: ennyi követ – natúrt és megmunkáltat – még sehol a világon nem láttam, mint Szíriában. 

                               "Halott" városok

                                        Ilyen boltívekre építették rá az emeletet

                                  Itt egykor extraszűz olívaolajat sajtoltak

   Észak-Szíriát sem ússzuk meg egy római kori romváros nélkül. Apameát (más néven Afamia) a Szeleukidák alapították, uralmukat azonban itt is megdöntötték a rómaiak, és Kr. u. 64-től a Római Birodalom keleti részének egyik legnagyobb városává fejlődött, melyet becslés szerint akár félmillióan is laktak. Ami azt illeti, túl sok nem maradt e fényből az utókorra. Hajdani színházát a környékbeli falvak lakói szó szerint kőbányának használták, s ma minden, csak nem látványosság. Hanem az egykori cardo, a főutca! Két kilométer hosszú (hosszabb, mint a palmirai), végestelen-végig zömmel gránitból kifaragott oszlopok szegélyezik és ezek csakugyan sejteni engednek valamit a város nagyságából. De csak a sejtés marad, elképzelni már nem tudom, hogy a száraz gaz lepte utca mentén egykor pompás házak, üzletek álltak és patríciusok sarui csattogtak a jókora kockaköveken (a hajdani kocsik keréknyomai viszont itt-ott még láthatók). A hatóságok szemlátomást nem sokat törődnek e nagyszerű történelmi emlékkel, mert se kerítés nem övezi, se nem őrzik (de azért az utca végén a belépődíjat beszedik, és persze kávézó is akad), nincsenek tájékoztató táblák, szóval semmi. Azt pedig csak később tudtam meg, hogy jó fél évszázada még ennyi sem volt. Az oszlopok zöme a gazban hevert, míg egy belga régészcsoport a 30-as évektől el nem kezdte a módszeres feltárást, és az oszlopok zömét is felállították.

                                 Apamea romjai

   De hagyjuk az ókort, irány Aleppó, Szíria legnépesebb, 2,5 millió lakosú városa, amúgy meg az egyik legrégebben lakott település a világon, ennek megfelelően tömérdek neve is volt, és minden, errefelé is terjeszkedő birodalom uralta ideig-óráig. Már a buszon „magyar” emlékek érnek. A mellettem ülő úrról kiderült, hogy a hajdani csehszlovák nehézipari fellegvárban, Ostravában tanult kohómérnöknek a hetvenes években, és gyakran átjárt hozzánk is. E város nyújtott menedéket Bem apónak és több tiszttársának a szabadságharc leverése után. Törökországba menekült, de Aleppóba internálták (Szíria akkor az Oszmán Birodalom része volt), ahol áttért a muzulmán vallásra és felvette a Murat nevet. Egy évet élt itt csupán, 1850 végén meghalt, és iszlám hagyomány szerint temették el. 1929-ben szállították haza, a lengyelországi Tarnówba, de mivel a keresztény lengyel földbe egy moszlimot nem engedtek eltemetni, mauzóleumában hat kőoszlopon áll a hamvait tartalmazó szarkofág.

   Aleppó igazi keleti káosszal fogadja az idegent; eszelős forgalom, bűz, zaj, nyüzsgés, de hát mi egyebet várnánk. A város elég jól elkülönülő két részre, az újra, meg a régire oszlik. A bazár, vagyis a szuk olyan, mint a többi arab piac: színek, szagok, labirintus. Egy hentesbolt előtt tarka birka ácsorog kikötve, látom, hogy folyamatosan reszket. Nem hinném, hogy tudja, mi vár rá, bár a bolt éppenséggel levágott birkafejekkel is kelleti áruit. A nyomorult pára alighanem csak a szokatlan környezet miatti stressztől pánikol, nekem meg a gyomrom forog. Azt viszont értékelem, hogy senki sem akar erőnek erejével vásárlásra bírni. Ez nem isztambuli típusú turistabazár. Az árusok pontosan tudják, hogy idegen ide csak bámészkodni jön, nem pedig marhabendőt vagy szappant vásárolni. Valahogy kitalálok a sikátorok útvesztőjéből, előttem a citadella, mely egy 50 méter magas mesterséges dombra épült. Éppen zárva tart, amit nem is bánok, miért kellene nekem minden „előírt” nevezetességet megnéznem. Ímmel-ámmal kívül-belül körüljárom a nagymecsetet, de őszintén szólva nem nyűgöz le.

                                           Az aleppói bazár

                                        Alighanem sejti, mi vár rá

                                    Szappan-dizájn

     Az Al-Jdeida (jelentése új, bár nem annyira új, mint ami a franciák idején épült, széles utcákkal) negyed felé veszem az utamat, mely ugyan az oszmán időkben épült, mégis, keresztény kereskedők fejlesztették fel. Ez aztán igazi közel-keleti sikátor-labirintus, a vastag falak között az utcák szinte kanyonként kanyarognak. Legalább öt keresztény templom is akad a környéken, örmény, görög ortodox, szíriai katolikus, görög katolikus, maronita. A kereszténység a bizánci időkben, a IV. század elejétől vert gyökeret a mai Szíria területén, s a lakosságnak ma is mintegy 10 százaléka keresztény (főként Aleppóban és Damaszkuszban laknak). A negyed szinte átmenet nélkül olvad bele az új városrészbe, ahol elképesztő a nyüzsgés, és minden talpalatnyi helyen, amit nem ostromol a gépjárművek serege, árusítanak valamit. Kissé furcsa látványt nyújtanak az arcot kivéve mindent eltakaró lepelruhát viselő lányok, asszonyok, amint a nyílt utcán asztalokra teregetett színes bugyik és melltartók között turkálnak.

                                   Utcai turkálók

                               A kora ősz a gránátalma csúcsszezonja

                                            Sikátor a keresztény negyedben

     Mármost, mindezt tegyük múlt időbe. 2012 júliusa óta itt is tombol a szíriai polgárháború, a történelmi városközpont és műemlékei iszonyatos károkat szenvedtek, főleg azt követően, hogy a kormányhadsereg bombázta a várost. A jelenlegi viszonyokról csak homályos képeim vannak – amiket időnként az ember lát a tévében. Azt hiszem, itt már mindenki harcol mindenki ellen, rengeteg a halott, még többen elmenekültek. Itt, Észak-Szíriában is gyilkol az Iszlám Állam, totális lehet a káosz. Az egész országból, becslés szerint, mintegy 3 millió ember menekült már el, és még messze nincs vége.

   Az Aleppo és Damaszkusz közti utat nemcsak bő egy hét, hanem négy és fél óra alatt is meg lehet tenni autópályán, csak a sofőr bűzös dohányfüstjét és a magnóból dőlő arab popzenét kell elviselni. Tudják, mit jelent a habibi? Azt, hogy kedvesem, s ez minden arab dal elengedhetetlen, sokszorosan ismételt szériatartozéka. Damaszkusz lakosságát inkább csak becsülik, mint számolják, az agglomerációt nagyjából 4 millióan lakják, de a belváros gyalogszerrel is könnyen bejárható. Óvárosát fal veszi körül, melynek eredetijét még a rómaiak építették, mai formáját viszont már bőven a muzulmán idők alatt nyerte el. Bizony, volt idő, amikor Damaszkusz – mint az Omajjád kalifátus székhelye – az iszlám világ központja volt (661 és 750 között). E birodalom a mai Spanyolországtól egészen Indiáig terjedt (ezt követően Bagdad lett az iszlám világ fővárosa). A hatalom máig is álló megtestesülése az Omajjád nagymecset, mely a mekkai és medinai után máig a muzulmánok legszentebb helye. A mecsethez az új városrészből egy hatalmas fedett bazáron át lehet eljutni, ami nem a klasszikus keleti bazár képét mutatja, sokkal inkább cipő- és ruhakereskedések, ajándékboltok váltogatják egymást. A káprázatos színvilágú női ruhákkal, fejkendőkkel (továbbá szőke és vörös póthajakkal), valamint a nemkülönben kihívó színű fehérneművel tömött üzletek előtt szomorúan szürke-fekete öltözetű nők bámészkodnak; az ilyen cuccokat kizárólag otthon, a férjük előtt viselhetik, bár sok fiatal lány, fittyet hányva az iszlám regulákra, a nyílt terepen is bevállalja a farmert és a színes pólót. Szíria sokkal liberálisabb a keményvonalas muzulmán államoknál, nincsenek olyan szigorú megkötések, mint mondjuk Iránban, Jemenben.

                                   Nikábok minden színben

                                            Ezeket vajon kik, hol és mire veszik fel?

   A nagymecset, túl azon, hogy csakugyan építészeti remekmű, inkább korzóra emlékeztet. Hatalmas udvarán családok sétálgatnak gyerekekkel, akik még fröccsöntött műanyag játékaikkal sem restek szórakozni. Megszólít egy férfi angolul, hogy hát, honnan is… Magyarisztán? Budakeszin lakik a bátyám, oda nősült, én is jártam ott párszor, mondja. Egy fiatalembert, karján kislánnyal, fotó végett, már én szólítok meg. Kiderül, hogy iraki, egy amerikai kórházban sebész Bagdadban, most éppen szabadságon van, és azt próbálja elintézni, hogy valahogyan kijusson az Államokba, vagy jobb híján Ukrajnába. Nem is kérdezem, miket él át nap mint nap, ha a helyében lennék, alighanem még Bangladesbe is örömest elhúznék. Odabenn is nagy a nyüzsgés, egy csoportnak szakállas, turbános férfi vezényli az imát, vagy micsodát, ők meg ököllel, ritmusra verik a mellüket. Három-öt év körüli gyerekek is vannak közöttük, ők is éppúgy verik, így tanulnak. Ha apukának esetleg robbantani, merényelni támad majd kedve valahol, alighanem a csemetéje is robbantani fog, bár ez nyilván pusztán ocsmány nyugati előítélet. Egy idősebb asszony a csoportból tenyérnyi digitális videokamerával dokumentál, egy talpig feketébe öltözött fiatal lány mobiltelefonnal fényképez, majd félrehúzódik egy sarokba, és készülékén matatva alighanem már küldi is az MMS-t valakinek. Sokan állják körül a Keresztelő Szent János földi maradványait állítólag magába foglaló szentélyt is. Maradványait, úgy tartja a fáma, a korábbi bizánci bazilika lerombolásakor találták meg, melynek helyén a VIII. században felépült a nagymecset.

                                             Az Omajjád mecset

                                Családi séta a mecset udvarán

                                           Konzervatívok...

                                                 ... és liberálisok

                                          Ilyen az iszlám építőművészet

                                          Áhítat

                                               "Megy az MMS"

   Damaszkusz óvárosa maga a csoda. Fakeretes, jobbára kétszintes vályogházai olyan keskeny utcákat zárnak össze, hogy a szemben levő házak kiugró, ablakos fülkéi között helyenként húsz centinél sem nagyobb a távolság. Állaguk meglehetősen vegyes, némelyiket tűrhetően restaurálták, mások már annyira bedőltek, hogy hozzájuk képest a pisai Ferde torony maga a statikai műremek.

                                     "Csak átugrom ide a szomszédba..."  (damaszkuszi óváros)

                                       Kissé ferde

   Harangszó üti meg a fülemet, délre jár, ezek szerint megérkeztem a keresztény negyedbe, mely szemmel láthatóan háborítatlanul megfér a mecsetek, minaretek szomszédságában. Egy árnyat adó hatalmas fa alatt, hideg sört iszogatva azon morfondírozok, lesz-e béke valaha is a világnak ezen a tágabb fertályán, ahol többé nem ölik egymást az emberek vallások, nagyhatalmi érdekek nevében, amint ezt teszik immár évezredek óta. Nagy kár volna, ha nem így lenne; erre a barátságos, vendégszerető népre is éppúgy ráférne a békesség, mint valamennyi szomszédjára. És ha meggondolom, hogy manapság már egyáltalán nem üldögélhetnék nyugodtan egyetlen szíriai fa árnyékában sem…      

                                                           Vége

Következik SRÍ LANKA (előző részek az ARCHÍVUMban)