JAPÁN, 2009
Elmondhatom, hogy bár bejártam a fél világot Burkina Faso-tól Grönlandon át Új-Zélandig, de akkora kultúrsokk, mint Japánban, még sehol sem ért. Tényleg, tudják, mi az a kultúrsokk? Ez a lelkiállapot akkor lép fel, amikor idegen környezetbe kerülünk. Melegében tapasztaljuk, hogy valami nagyon más (de kissé biztosan), mint idehaza: a szagok, a hangok, a nyelv, az étel, a temperamentum, az öltözködés, az idegenhez való viszony, a lakókörülmények, az épületek, a mindennapi szokások. A hirtelen környezetváltozás érintheti az embert pozitívan is. Ez az újdonság varázsa. Élmény a kellemes klíma (már ha az), az érdekes ízű ételek, a furcsa szokások stb. Aztán ahogy telnek a napok, elmúlik a varázs, és egyre sűrűbben, erősebben jönnek elő az új környezet negatívumai. Mindezek fokozódó ellenérzéseket váltanak ki belőlünk; nem ízlik az étel, a barátságos érdeklődést zaklatásként éljük meg, az eleinte élvezetes, nyüzsgő környezet visszataszítóvá válik, sőt odáig is eljutunk, hogy egyre gyakrabban mondjuk: „na, ezt aztán már csakugyan nem”, vagy „ezek” tiszta őrültek! Pedig „ezek” nem őrültek, csak mások. Ha erre idejében rájövünk, elkezdünk szépen alkalmazkodni, beletörődünk, akár még élvezni is fogjuk az új környezetnek még a kihívásait is. Kezdjük a takajamai szállással. Egy rjókanban (ryokan), hagyományos japán fogadóban éjszakáztunk. Bejáratnál cipő le, papucs fel, ha ellazulni akarunk, minden vendégnek jukata nevezetű háziköntös (van egyébként utcai viseletként szolgáló változata is, nők, férfiak egyaránt hordják – csak egészen másfajtát). Az ujja bő és rövidített, mintha kinőttük volna. Amúgy a bal felét kell a jobbra ráhajtani (ellenkező irányban akkor, ha temetésre megyünk), és egy obinak nevezett széles övvel átkötni.
Takajamai szállásunk, egy rjókan
A szoba puritán, a berendezés egyetlen asztalka, rajta teázó eszközök. Na meg a tatami, a szőnyeg. Erre ágyaztak meg esténként, kényelmes matracokra, a cuccot beépített szerkényekben tárolják. Falak papírból, vagy mi az ördögből, az ajtót nem nyitni kell, hanem elhúzni. WC-be külön papucs dukál. Ha csak mód van rá, a rjókant melegforrás, vagyis onszen mellé telepítik, így mindjárt kialakítható ofuro is, vagyis közös fürdő (nők, férfiak külön, annyira azért nem közös). Ahol nincs forrás, ofuro ott is van. Az ember előbb a zuhanyzónál gondosan lecsutakolja magát a kis kosárkában mindenkinek külön odakészített kellékekkel, mert csak úgy mocskosan bemenni a medencébe illetlenség. A víz odabenn olyan forró, hogy megfő az emberfia tojása.
A szobám, ugyanott
És akkor most jöhet az előző részben beígért hagyományos japán reggeli. Húsz évvel ezelőtt el nem tudtam volna képzelni, hogy reggelire paradicsomos babfőzeléket egyek, aztán – mint az angol reggeli egyik alapfogását – megkóstolva rájöttem, hogy nem is olyan szörnyű. Ehhez képes a japán reggeli tényleg sokkoló. Tömérdek apró falatka és mártás, mindegyik külön porcelántálkában, az embernek fogalma sincs, melyik falatot mibe kell mártogatni, melyik édes, savanyú, keserű, melyik a nyers hal, melyik a szója, szóval, ugrás az ismeretlenbe. Angol szobatársam kijelentette, hogy márpedig ő sült halat nem eszik reggelire. A nyerset még úgy se ette meg. Amúgy nekem semmi kifogásom a hal nyers mivolta ellen, az már inkább zavar, hogy teljesen íztelen. (Amerikai unokaöcsém, amikor 13 évesen, először járt Magyarországon, megdöbbent a füstölt parasztsonka láttán, mondván: nyers disznó!? Na ugye, hát tényleg az…) Egy másik rjókanban odatettek elénk, külön asztalkára, melynél párnán kellett kuporogni, egy-egy gázfőző fölött rotyogó lével teli edényt, amiben már úszkált valami zöldség meg tészta. Mellette pár szelet baconszalonna-féle. Axel, ezzel mit kell csinálni? Tedd a levesbe és hagyd kifőni. Hagytam, megettem. Kenyér helyett persze rizs (amúgy Japánban, remek sütödékben, nagyszerű kenyérféléket is kapni), eszcájg helyett pálcika. Azt speciel már egész jól kezelem.
Reggelizünk
(ez csak vicc, de elég sokat elárul a japánokról)
A japán konyha egyébként nem nőtt a szívemhez. Jó emlékeim talán csak az okonomijaki nevű ételhez fűznek, amit Axel tanácsára egy romkocsmához hasonlatos kis piszkosban ettünk Hirosimában. Ezt az ételt igazából hirosimajakinak hívják, az oszakai okonomijaki helyi változata. A szakácsot majdhogynem körülveszi a pult, előtte köröskörül forró platni, azon süt, az orrunk előtt. Ez egy rétegekből álló étel: tészta, káposzta, disznóhús és/vagy garnélarák, szósszal megkenve, tojással és némi sajttal megtetézve. Ennek persze nem lehet melegében pálcikával nekiesni, ezért a vendég szabdaló eszközt is kap hozzá. Csapolt sör dukál mellé, negyedóra alatt 12 adag el is készült. A japán éttermek másik különlegessége, hogy a választható ételeket műanyagból hajszálpontosan megformázzák és kiteszik a kirakatba, lássa a vendég előre, mire számíthat.
Készül az okonomijaki
Ételválaszték műanyagból
Ha már vidéken jártunk, még valami feltűnt. A családi házak. Favázasak, papírvékony falakkal, iszonyú nehéz cseréptetővel. Felrémlett az 1995. januári kobei földrengés, mely 6400 áldozatot szedett, de több mint 200 ezren váltak hajléktalanná. A halálesetek nagy többsége nem a felhőkarcolókkal teli központban, hanem a külvárosokban történt. A faházak, súlyos tetőikkel, kártyavárként temették maguk alá a lakókat. De miért ilyen a tető? Nos, a tájfunok miatt, amik ugyancsak gyakori vendégek Japánban. Ami az egyik természeti csapás ellen véd, a másik ellen védtelenné tesz.
Vidéki ház, jó masszív tetővel
Hirosima! A híres-hírhedt, tragikus sorsú város. Sok dokumentumfilmet láttam róla, túlélők beszéltek, azt se tudták, mi történt. A szupermodern mai milliós nagyvárosban az idegent csak az év egy napján (augusztus 6.) a világ minden tévéjében mutatott emlékpark emlékezteti a borzalomra. Majdnem az epicentrumban (attól kb. 150 méterre) áll annak a kupolás épületnek a maradványa, aminek képét mindenki ismeri. Hajdan kereskedelmi-ipari kiállítási csarnok volt, egyébként egy cseh építész tervezte. A Béke Emlékpark látnivalói is ismerősek lehetnek különféle filmekből. A kenotáfium, vagyis a szimbolikus sír fölé magasló betonív mindazok nevét magán viseli, akik a bomba áldozataivá váltak. Az Emlékdomb alatt mintegy hetvenezer azonosítatlan áldozat porai nyugszanak.
Az atombomba-kupola
A jelképes síremlék, a kenotáfium
Az Emlékdomb
A gyermekáldozatok emlékműve
A harang, amit bárki megkongathat
Hirosima azon kevés japán nagyváros egyike, ahol még közlekednek villamosok, ugyanis mivel deltavidékre épült, a metróalagút-fúrás sokba került volna. Mivel máshonnan is importáltak kocsikat, az állomány igen eklektikus, némelyik szerelvény szupermodern, mások igazi muzeális példányok. Van kalauz, a jegyet leszálláskor kell megváltani és kifizetni, de már csipkártyás jeggyel is lehet utazni. Hát, ez is Japán. Nem tudom, akad-e még ország a Földön, ahol ennyire együtt élne a szupermodern jelen és az ősi hagyományok, és erre számtalan példát hozok még föl.
A modern Hirosima
Egy példány a "villamosmúzeumból"
Elballagok például a helyi várhoz, melynek eredetije az 1500-as évek végén épült, aztán az ún. Meidzsi-restauráció idején, 1868-tól szinte szétszedték (e korszakban nyitotta meg Japán a kapuit a Nyugat előtt). A bomba teljesen tönkretette, viszont betonból és egyebekből újjáépítették. Itt láttam először hagyományos japán esküvőt, pontosabban azt, ahogy a menyasszonyt a templom előtt felkészítették. Szép, tarka hagyományos viseletben állt egy kis szőnyegfélén, két dizájner pedig félórán át igazgatta a ruhája minden egyes vonalát, hajtását, szerencsétlen ara meg csak állt ott kővé meredve.
Az újjáépített vár
A menyasszony felkészítése
Hirosimában láttam először nagy töménységben pacsinkó-termeket is. Japánban, tudomásom szerint, minden más szerencsejáték tiltott, ez viszont óriási népszerűségnek örvend. A játékos vásárol egy adag parányi fémgolyót, azt töltögeti be a gépbe, az meg, jó esetben, kiad még több golyóbist. Ezért a nyertes kap egy nyugtafélét, amit kisebb-nagyobb ajándéktárgyakra válthat. Pénzt hivatalosan nem kaphat érte, nem hivatalosan azonban igen. Átmegy a szomszédba egy beváltóhoz, mely – elvileg – független a játékteremtől, és pénzre válthatja. A rendőrség pedig elnézi. A helyiségekben csillog-villog-csörömpöl a sok gép, a vendégek ész nélkül füstölnek, két perc után kimenekülök. Az ám, pénz! Miközben nyugaton már szinte mindenütt lehet bank- és hitelkártyával vásárolni, a japánoknál csak elvétve. Ragaszkodnak a kápéhoz. Megjegyzem, 2009 tavaszán 100 jen 200 forintot ért, most meg….
Pacsinkó-terem
Hirosima közelében van egy kis sziget, Mijadzsima, tele szép kis templomokkal, történelmi épületekkel, de a fő látványossága (sőt, egész Japán egyik legfényképezettebb objektuma) egy a sekély vízben álló, pirosra festett, kámforfából készült, kb. 16 méter magas sintóista szentély kapuja, az Icukusima-Dzsindzsa. Hajdan a köznép nem is jöhetett ide, de még a kiváltságosok is csak e kapun át érkezhettek a szigetre, csónakon. Időközben az öböl erősen eliszaposodott, a kapu csak dagálykor merül bokáig a vízbe, apálykor az öböl sara veszi körül.
A híres kapu Mijadzsima szigetén
A sziget – eltekintve most szép műemlék-épületeitől – manapság inkább össznépi bazárra hajaz, töméntelen étkezdéjével, ajándékboltjával. Utóbbiak slágere a mű szamurájkard, no meg az iszonyatos mennyiségben árusított műanyag vagy fém integető macskaszobrocska, amilyet már Délkelet-Ázsiában is rengeteget láttam, de úgy látszik, errefelé még nagyobb a jelentősége. Éltem a gyanúval, hogy bármennyire is giccses, a japánoknál feltehetően valami más jelentősége lehet, mint puszta dísz. Némi nyomozás után kiderítettem, hogy az integető macskának, vagy ahogy ők mondják, a Maneki Neko-nak több évszázados hagyománya és szinte kultikus szerepe van Japánban. Az integetés szerepe az, hogy becsalogassa a vevőt az üzletbe, étterembe. Igen ám, de más a testbeszéd Japánban és Nyugaton. Számunkra úgy tűnik, mintha a macska búcsúzásul integetne. Ezért aztán, nyugati exportra, a japánok olyat gyártottak, amin a macska keze (már bocsánat, hogy antropomorfizálom a macskát, de hát én csakugyan emberszámba veszem őket) hátrafelé fordított tenyérrel integet, vagyis becsalogat. Az sem mindegy, melyik kezével integet. Hagyományosan, a szerencsét hozó felemelt bal kéz behozza a vevőt, a felemelt jobb kéz pedig megtartja a vásárlót.
Integető macskák minden méretben és mennyiségben
Jut eszembe, ha esetleg Japánban járva mű-szamurájkard vásárlására szottyanna kedvük, hogy majd milyen jól néz ki itthon a falra akasztva, tegyenek le róla. Nem fogják fölengedni a repülőgépre. (folyt. köv.) Cseresznyevirágzás majd a végén!!!
"Szamurájoknak": kardot a gépre vinni tilos!
Előző rész itt (még előzőbbek az Archívumban)
Kérem, hogy akinek tetszik a blog, kedvelje a Facebookon is, akkor ugyanis minden új bejegyzésről értesítést kaptok Itt lehet megtenni https://www.facebook.com/Nemethgeza11bloghu
