Utas és Világ

„A föníciaiak találták fel a pénzt – de miért ilyen keveset?”

(Johann Nestroy)

Idegenbe érkezvén mi egyéb is lehetne az első teendőink egyike, mint a pénzváltás. Persze, könnyű manapság, hiszen Budapesten a belvárosban szinte bármelyik utcasarkon megvehetjük azt a pár száz eurót, dollárt, kinek mire van szüksége.  Ám nem volt ez mindig így. Ma is őrzöm – már csak a nosztalgia kedvéért – egykori valutalapomat (erről már volt szó), melyre annak idején a Hivatal rávezette, mennyi külföldi fizetőeszközt vásárolt a tulajdonosa. Utoljára 1995 decemberében használtam, aztán hálistenek kimúlt. Ha idehaza nem sikerül hozzájutnunk a célország valutájához, érkezéskor azonmód bajba kerülhetünk. Ez történt velünk hajdan (1989-ben) a tel-avivi repülőtéren, ahol kocsit akartunk bérelni – éjjel háromkor. A féltucatnyi autókölcsönző közül csupán egy tartott nyitva. Nekem csak dollárom, barátomnak csak osztrák schillingje volt; önmagában egyik sem elegendő mennyiségben ahhoz, hogy a bérleti díjat, valamint a magas biztosítást és letétet kifizessük. Az alkalmazott hölgy azt tanácsolta, az egyik pénznemet váltsuk át sékelre, azt meg vissza a másikra, akkor fizethetünk. Ügyes (mondaná Kohn bácsi), tudniillik az átváltáson csak veszíteni lehet, és mint tudjuk, sosem a bank veszít. Hogy miért nem fizettük az egészet sékelben? Mert – úgy tűnt – nem lehetett. Nem tudom, mivel lágyítottuk meg az ifjú hölgy szívét, talán a szép szemünkkel, de némi rábeszélés után belement a számunkra kedvező változatba.

   Albán lekhez nemcsak itthon, hanem magában Albániában sem volt könnyű hozzájutni (1994-ben). Bement az ember a határvároska egyetlen bankjába, ahol a tisztviselő közölte, ők pénzváltással nem foglalkoznak, ellenben ha kimegyünk a piacra... Hát csakugyan, ott álltak szépen sorban a maszek bankárok, kötegnyi lóvéval, zsebszámológéppel, és a feltűnés legkisebb leplezése nélkül, a rendőrök szeme láttára váltottak. Dollárra utaztak, a német márkát fitymálták. A kapott bankók erős amortizálódás jeleit mutatták, fakultan, szakadtan, szigetelőszalaggal restaurálva, de amelyikről még felismerhető volt, hogy valaha pénzként funkcionált, mindenütt elfogadták.

  Ilyen az albán lek, új állapotában

    Indiában (1996-ban) a váltáskor kötegben kaptuk a rúpiát, bankilag fémkapoccsal összefűzve. Arra azonban gondosan ügyeltek, hogy a bankjegyeknek mindig ugyanazon felét kapcsozzák össze, így aztán ott olyan lyukasak voltak, mint a szita. Azóta, úgy látszik, rájöttek, hogy nem feltétlenül érdemes idő előtt hazavágni a papírpénzt, mert amikor legutóbb futólag Indiában jártam, lyukaknak már nyomát sem láttam. 

    Érdemes tájékozódnunk, hol és mikor váltsuk pénzünket helyi valutára. Szállodában csak végszükség esetén tegyük, általában nagyon rossz az árfolyam. Gyakran a reptereken, érkezéskor sem kapunk annyit, mint egynémely városi bankban, úgyhogy csak legföljebb egy-két napra szükséges összeget váltsunk. Külön ügyeljünk a hiperinflációval küszködő országokra. 1979-ben, amikor Izlandon leszálltam a Norvégiából érkező hajóról, két meglepetés ért. Az első, hogy a kikötő tele volt Ladával, de még egy-két Moszkvics is akadt. A másik, hogy több helybeli is megkörnyékezett – dollárért. Az izlandi korona azokban az időkben olyan rohamosan veszített vásárlóerejéből, hogy az emberek jobbnak látták dollárban tartani a pénzüket. Egyébként hivatalos banki árfolyamon váltották, bár lehet, ha kicsit rámenősebb vagyok, többet is kihozhattam volna belőle. 1988-ban Törökországban naponta (!) folyamatosan több százalékot veszített az értékéből a líra, de szerencsére erre elég hamar rájöttem és éppen csak a szükséges mennyiséget váltottam be. Némelyik ország pénze annyira „híg”, hogy már csekély összeg, mondjuk, 100 dollár beváltása után is alig fér el az ember tárcájában. Hatalmas mennyiségű bankót kaptam például Tanzániában, Laoszban is, alig valamit érő tízezresekben pedig elég nehéz számolni, bár hamar meg lehet szokni.  

   Ezer laoszi kipért szinte semmit sem kapunk

Kevés olyan ország van a világon, ahol egyszerre kétféle (vagy még több) pénz is forgalomban van, vagy legalábbis volt. Az euró bevezetése előtt például az amerikai turisták egyre értetlenkedtek, miféle kontinens az, ahol utazik az ember pár száz kilométert és már újabb pénznemmel kell fizetniük. Luxemburgban az euró bevezetése előtt például hivatalos fizetőeszköz volt a belga frank is, meg persze a luxemburgi is, ám ez utóbbival Belgiumban nem fizethettünk. Andorrának viszont nem volt saját valutája, annak idején a spanyol peseta és a francia frank egyaránt hivatalos volt, most értelemszerűen az euró.  A sokáig dél-afrikai megszállás alatt álló Namíbiában (vagy Szváziföldön) a dél-afrikai rand – a namíbiai dollár mellett – is általánosan elfogadott fizetőeszköz, fordítva ellenben nem működik a dolog. Laoszban, mely hosszan határos Thaifölddel, a határ menti városokban sokfelé fizethettem thai bahttal is. Nyugat-Afrika egykori francia gyarmatain, így Szenegálban, Maliban, Nigerben, Togóban, Beninben stb. közös fizetőeszköz a CFA (Communauté Financiére Africaine), vagyis a nyugat-afrikai frank, melynek árfolyamát hajdan a francia frankéhoz igazították (1 FF=100 CFA), így ha egyik országból átmegyünk a másikba, nem kell a váltással bajlódni. Most meg az euróhoz igazítják. Mindemellett francia frankkal is bárhol lehetett fizetni, magyarán, egyáltalán nem kellett a váltással bajlódni. Eme összefonódásnak azért akadnak kellemetlen következményei is, hogy mást ne említsek, a hajdani frankövezet országai a legdrágábbak a külföldi számára a fejletlen világ államai között.

     A legnagyobb meglepetés Paraguayban ért, ahová Brazíliából ruccantunk át egy napra a határvárosba, Ciudad del Estébe. Tudni érdemes, hogy e település vámmentes, ezért ide jár át csencselni tömérdek brazil, de még argentin is. Paraguay hivatalos pénzneme a guaraní, de a szupermarketekben (és jószerével mindenütt máshol is) ezen kívül fizethetünk argentin pesóval, brazil reallal, meg persze dollárral is, és a pénztárgép mind a négy valutában kidobja az árat. Ha valaki elég ügyes és figyeli az árfolyamokat, néhány bankot végigjárva még némi árfolyamnyereségre is szert tehet.

   Igencsak furcsa pénzrendszer létezett Kínában 1980 és 1993 között. Mint a lexikonokban olvashatjuk, Kína hivatalos pénzneme a jüan (=10 jiao). Az említett időszakban azonban forgalomban volt egy másik, a FEC (efiszi, a Foreign Exchange Certificate rövidítése) is, méghozzá külföldiek számára. Értékük elvben azonos volt, a gyakorlatban azonban az FEC jóval többet ért. Már akinek. Ha a külföldi FEC-vel fizetett, többnyire „népi” jüant, kínai nevén renminbit kapott vissza, amit vásárláskor rendszerint nem fogadtak el tőle, legföljebb a piacokon. Mégpedig azért nem, mert a kínaiak is tudták, hogy az FEC többet ér, és ráadásul az átlag kínai számára nehezen elérhető cikkeket lehetett vásárolni vele a mi egykori Konsumtourist boltjainkhoz hasonló Friendship üzletekben. Nos, e rendszer 1993-ban megszűnt, hiszen Kínában - legalábbis a nagyvárosokban - már mindent lehetett kapni. Azt viszont még ki kellett találni, hogy cserébe hogyan keserítsék meg a külföldi életét. Hát úgy, hogy amiért csak lehetett, többet kértek. Szállodáért, vasúti jegyért legalább a dupláját, múzeumi, műemléki belépőkért nem ritkán az ötszörösét annak, amit a kínai polgár fizet. A szívatás kevésbé drasztikus módját kell elviselniük a szemérmesen „tengerentúli kínaiaknak” nevezett tajvani, hongkongi, makaói állampolgároknak, őket kevésbé vágják meg.

     A külföldiek sarcolásában a kubaiak járnak az élen. Ott ugyanis még mindig érvényben van a kettős valutarendszer. Pár éve dollárt kértek a turistáktól, aztán kitalálták a CUC-ot. Hogy ez micsoda? Nos, a külföldiek által használt kubai pénz, a „konvertibilis peso”, melynek konvertibilitása azonban kizárólag Kubára terjed ki. Egy dollár elvileg egy CUC, ám ha dollárt váltunk, az érte járóból 20 százaléknyi kezelési költséget azon nyomban levesznek. A kubai polgár is birtokolhat CUC-ot (ha hozzá tud jutni, például az, akiknek külföldön élő családtagjaik utalnak haza kemény valutát) és ha van belőle elég, vásárolhat is vele kurrens fogyasztási cikkeket (Fidel visszavonulása óta egyre többet). A külföldi gond nélkül átválthatja a konvertibilis pesóját moneda nacionalra, ami a hagyományos kubai peso fedőneve és küllemben is különbözik a konvertibilistől. Egy dollárért nagyjából 25-öt kap, s ha utcai árusnál vagy piacon kíván egy szendvicset vagy pár darab banánt vásárolni, ezt nagyon csekély összegért megteheti. Másra és másutt elvileg nem használhatja. Üzletben, étteremben, közlekedésben, postán, turisztikai létesítmények belépőiért kizárólag CUC-cal fizethetünk. Ebből következik, hogy Kuba a külföldi számára Amerika egyik legdrágább országa.

  
   Ilyen a CUC

  És ilyen a közönséges kubai peso

    Valuta-feketepiac nem csak nálunk működött, több országban ma is létezik és nem is annyira fekete. Irán ugyan legfőbb ellenségének Amerikát kiáltotta ki, ám a teheráni repülőtéren erre szakosodott üzletemberek azon nyomban megkörnyékezik az érkezőt, némi dollárt szimatolva. A városokban vannak „hivatalos pénzváltók” (official money changer) is, akik kis bódéjukban a banki árnál úgy tíz százalékkal többet adnak. 2000 előtt még a kétszeresét is megkaphattuk volna, de aztán a kormányzat – éppen a túlburjánzó feketepiac letörése érdekében – a banki árfolyamot is a maszek valutaváltók árfolyamához igazította. Jemenben bank szóba sem jött, helyi túravezetőnk Szanaában egyenest egy kis boltban működő váltóhoz kalauzolt, de nem hinném, hogy többet kaptunk volna a hivatalos árfolyamnál. Burmában bankot belülről nem is láttunk. Helyi túravezetőnk a hivatalos árfolyamnál is jobban váltotta a dollárt helyi pénzre,  a kyat-re (csetnek ejtik).

     A dollár sok ország polgárai számára még mindig a legfontosabb valuta és a legbiztosabb tartalék, vagy éppen a nemzetközi turizmus fizetőeszköze. Kambodzsában töltött négy napom alatt nem is láttam helyi pénzt, rielt, mindenütt dollárral fizethettem. A mérhetetlen természeti gazdagsága ellenére meglehetősen legatyásodott Venezuelában ottjártom idején,  2005-ben  például hivatalosan egy dollárért  1920 bolívart adtak, az ország belsejében 2600-at, a külföldiek által sűrűben látogatott tengerparti vidékeken 2400-at. Nem is kellett okvetlenül átváltani, fizethettünk is vele, üzletben, benzinkútnál, kisebb boltokban. Ugyancsak sokfelé örömest elfogadták a zöldhasút a pár éve gazdaságilag alaposan lerobbant Argentínában, Ecuadorban meg egyenesen hivatalossá tették. Tanúja voltam a helyi pénznem, a sucre „majdnem” eltűnésének. 2000 őszén Quito belvárosában emberek százai félkilónyi bankjegykötegeket lobogtatva igyekeztek sucréjüket dollárra váltani. A dolog 2001-ben „magától” megoldódott. A súlyos gazdasági helyzetben levő ország kormánya hivatalos fizetőeszközként bevezette az amerikai dollárt. 2003-ban, amikor Quito érintésével az Ecuadorhoz tartozó Galápagos-szigetekre utaztam, a legnagyobb természetességgel fizettem bárhol a dollárral, habár a sucre nagyobb címletű érméi is forgalomban voltak, ezzel adtak vissza. És ami a legjobban meglepett, ott láttam életemben először fém egydollárost. Előtte négyszer jártam és összességében mintegy fél évet eltöltöttem már az Egyesült Államokban, de fogalmam sem volt, hogy ilyen létezik.

    Azt hinné az ember, fejlett nyugati országokban a legháklisabbak a bankosok a pénz minőségére. Hát nem. Többször is előfordult velem, hogy iszonyú szegény országokban csak az újabb nyomású dollárt voltak hajlandóak beváltani. Ez történt például Madagaszkáron, ám a cserébe kapott malgas frankok jóformán a felismerhetetlenségig  agyonhasznált állapotban, cakkosan, szakadtan, koszosan kerültek a kezembe. Pikírten meg is jegyeztem a váltást végző hölgynek, hogy ha már őneki vannak elvárásai, az a legkevesebb, hogy (szó szerint idézem)  nem efféle szart ad. Tudják, hogy reagált? Ha nem tetszik, ne vigyem, s azzal megsértődött. Nem tudom, a szálloda igazgatója mit szólt volna, ha látja ezt a jelenetet. Megjegyzem, nem sokkal ottjártom után, 2005-ben a helyi valutát átkeresztelték ariaryra, ami korábban, a gyarmatosítás előtti időkben is létezett, aztán 1961-től párhuzamosan használták a frankkal, de úgy, hogy a pénzeken mindegyik nevet feltüntették. Egy ariary 5 franknak felelt meg, a váltópénze pedig az iraimbilanja. Ez utóbbiból 5 tesz ki egy ariaryt, s ezzel a földkerekség egyik olyan pénze, mely nem decimális osztású (a másik a mauritániai valuta).

    Jordániában eleinte megőrül a külföldi, amikor a pénzt kezeli. A hivatalos valuta a jordán dinár, ami megfelel 1000 filnek. Csakhogy a dinár váltópénze a piastre, más néven qirsh (1:100), ilyenképpen egy piastre=10 fil. Amikor azonban árfeliratot látunk, vagy valaminek az ára után kérdezősködünk, sokszor csak annyit látunk, hogy 30. De mi harminc? Dinár? Piastre? Fil? Nem nagyon értik, ugye? Én se értettem. A papírpénzzel még csak elboldogulunk (dinár), de az érmék – tiszta téboly. Irán nemzeti valutáját rialnak hívják, ám a mindennapi életben gyakran találkozhatunk a toman szóval is. Ha tehát azt halljuk, hogy valami tízezerbe kerül, tisztázzuk, hogy rialról vagy tomanról van szó, az utóbbi ugyanis tízszer többet ér.

Ki másnak a képe lenne az iráni rialon, mint a megboldogult Khomeini ajatollahé

   Ugandában csaknem padlóra kerültem, ugyanis előzőleg mit sem tudtam arról, hogy az ottani bankok csak a 2001-től forgalomba hozott dollárt váltják be, nekem pedig  egy-két kivétellel csupa korábbi százasom volt. Nagy keservesen találtam egy pénzváltót Kampalában, ahol tíz százalékkal rosszabb árfolyamon végül ugandai shillinghez jutottam. Ajánlom mindenkinek, aki fejletlen országba utazik, hogy ha itthon dollárt vesz, most már csak legalább 2006-os nyomású bankót fogadjon el, mert külföldön, a harmadik világban bajba kerülhet. Mellesleg rettenetes küllemű bankókkal találkoztam hajdan Törökországban, Albániában, pár éve Etiópiában is. Olvastam egyik angol nyelvű etióp napilapban, hogy egy olvasó szóvá tette bankjegyeik állapotát, mármint hogy szakadozottak, büdösek (!). És tényleg azok. ☼

(Folyt. köv.)

(folytatás)

     Legnagyobb meglepetésemre és megkönnyebbülésemre pont ott találtam igen sok angolul tudót, ahol a legkevésbé vártam: Iránban. A külvilágtól jó ideje elzárt iszlám államban minden fiatal értelmiségi kezét-lábát töri, hogy valami nyugati állást vagy ösztöndíjat kapjon, ezért buzgón tanulnak angolul és puszta nyelvgyakorlás végett lépten-nyomon leszólongatják az igen kisszámú külföldit. Szövegükön persze többnyire érződik a nyelvtanfolyam vagy az iskola hatása (mintha társalgási szótárat mondanának fel), olykor szégyenkeznek is, hogy biztosan rosszul mondanak ezt vagy azt, de legalább odajönni nem röstellnek. Yazd városában például két fiatal helybeli lány szólított meg egy mecset udvarán, mondván, csak az angol nyelvtudásukat szeretnék csiszolni. Idehaza el se tudnék képzelni hasonló esetet. Ha már itt tartunk, ismét megjegyzem, sok magyar (de mások is) azért nem mer megszólalni idegen nyelvű környezetben, mert fél, hogy rosszul fejezi ki magát. Bátorításul annyit mondhatok, e téren legyünk gátlástalanok. Gondoljunk csak arra, milyen bámulattal hallgatjuk azokat a külföldieket, akik ha rosszul is, de beszélik szép, ám átkozottul nehéz anyanyelvünket, vagy legalább tudnak pár szót. Más népek sokkal kényesebbek erre, elég talán a franciákat említenem. Ők ráadásul, tapasztalatom szerint, alkalmanként még modortalanok is. Nem mindenki, de elég sokan. Megesett, hogy öt olyan franciával („foglalkozásuk” szerint értelmiségiekkel) voltam egy társaságban, akik mind beszéltek angolul (én pedig sajnos nem tudok franciául), de egész este egy szót sem szólt hozzám senki.

    Mongóliában hét évszázadon át az úgynevezett ujgur írást használták. Mi, európaiak és sokan mások vízszintesen írunk, balról jobbra, az ujgur betűket azonban felülről lefelé írták. 1946-ban hivatalosan is áttértek a cirill ábécé orosz betűkészletének használatára (hozzátéve még két jelet), ami a mongol nyelvtől éppoly idegen, mint a magyartól, de hát a nagy testvér-szomszéd iránti feltétlen hűség, úgy látszik, ezt kívánta. Ne higgyük azonban, hogy ha tudunk oroszul, játszi könnyedséggel olvashatjuk a mongol szöveget (amiből úgyse értenénk egy kukkot sem). Mivel ugyanazt a magánhangzót a mongolban csak ritkán ejtik ki úgy, mint az oroszban, fura cifraságok sülnének ki e próbálkozásunkból. A mongol nyelvben ugyanis sűrűn előfordulnak olyan hangok, melyek kiejtése merőben különbözik az oroszétól. Hangzása – számunkra – meglehetősen borzalmas. Tele van torokhangokkal, meg dz-vel, dzs-vel, cs-vel, mintha magánhangzót nem is ejtenének. Ganbátor barátomtól megtanultam pár szót, egyik a kedvenc sportja, a kosárlabda például kb. így hangzik: szhsznbmbg, „magyarosan” kiejtve megközelítőleg szahsznbömbög. Egyébként az ottani rendszerváltozás után fölvetődött, hogy talán mégiscsak vissza kellene állítani a régi ujgur írást, ám meggondolták magukat. Nem mintha a mai mongol szavakat nem lehetne azzal leírni, talán inkább az tántorította vissza őket, hogy igen keservesen tanulnák meg. Megjegyzem, a Ganbátor névben a bátor ugyanúgy bátort, vitézt jelent, mint a magyarban, azt a szót pedig, hogy orosz, ők is orosznak mondják. Azért, képzeljük el, ha az oroszok annak idején ránk, közép-európaiakra is ránk erőltetik a cirill betűs írást. (Még elképzelni is szörnyű). Hogy festene cirill betűkkel például a cipőfűző, amikor az oroszban se ő, se valódi ű hang nincs!

     Ujgur (alatta pedig cirill) betűs felirat egy ulánbátori szobor talapzatán

     S ha már az oroszoknál tartunk… Nemrégiben egy nemzetközi összetételű csoporttal utaztam valahol, és szláv anyanyelvű egy sem akadt közöttük. Ellenben politizáltunk, s amikor szóba került a Szovjetunió, megkérdeztem tőlük, tudják-e egyáltalán, mit jelent a szovjet szó (megközelítően helyes magyar kiejtéssel szávét). Fogalmuk sem volt (pedig több diplomás is volt a társaságban), s amikor megmondtam, nagyon, de nagyon meglepődtek. Azt gondolták, ez valami nemzetiségnév. Mivel meggyőződésem, hogy több évtizedes „testvériség” és oroszoktatás után a magyarok többsége sem tudja, elárulom. Egyszerűen annyit, hogy tanács (mint intézmény). Akkor most próbáljunk meg e szóval kifejezéseket alkotni. Szovjet sportoló – magyarul szó szerint tanács sportoló. Szovjet emberek – tanács emberek, szovjet film – tanács film, szovjet pezsgő (még létezik, ilyen címkével!!!) – tanács pezsgő stb. Tiszta hülyeség.      

     Jó néhány olyan nyelv akad, melyeket itt beszélnek a közelünkben és alig, vagy nincs is róla tudomásunk. Ki hallott már valakit luxemburgiul beszélni? Pedig ilyen nyelv van, úgy hívják, hogy lëtzebuergesh. Állítólag úgy 400 ezren használják, bár az alapfokú oktatás nyelve a német, a középfokúé pedig a francia. Leginkább a németből és a hollandból vett szavakra épül. És mi a helyzet az írrel? Elég sok írrel találkoztam utazásaim során, kérdeztem is őket, hogy állnak az „anyanyelvükkel”, de az a tapasztalatom, hogy sehogy. Mindenki angolul beszél (a legnagyobb ír származású írók mind angolul írtak), bár hivatalos statisztikák szerint nagyjából 350 ezren rendszeresen használják az írt (gaeilge) is, főként a sziget északnyugati partvidékén. Ettől függetlenül például a településneveket írül is feltüntetik, ugyanis hivatalos nyelvnek számít. Ugyanígy, van saját nyelvük a walesieknek és a skótoknak is, utóbbit úgy 60 ezren használják, a walesit alighanem többen. Van saját nyelvük az izlandiaknak, mely a skandináv nyelvek közül a legarchaikusabb, ugyanis a több mint ezer éve áttelepült norvégiai vikingek nyelve az elszigeteltség folytán nem sokat változott. Az Atlanti-óceánban, félúton Norvégia és Izland között fekszenek a Feröer-szigetek, melyek amúgy Dániához tartoznak, széleskörű autonómiával. Nos, nekik is (kb. 23–24 ezer fő) van nyelvük, a fjörsk, mely inkább az izlandihoz áll közel. A másik hivatalos nyelv még mindig a dán, mert a lakosság jó része nem is érti a helyi nyelvet. Grönlandnak ugyancsak van saját nyelve, a grönlandi eszkimó, immár az a hivatalos a dán helyett, amit egyébként többen beszélnek. Az iskolákban az említett kettővel párhuzamosan tanulják az angolt is.

Angol, eszkimó és dán írásgyakorlat egy grönlandi iskolában 

Mi már-már természetesnek tartjuk, hogy ha valaki egy bizonyos országból érkezik, az ottani államnyelvet beszéli anyanyelveként. Pedig még Európában is jó néhány olyan ország van, ahol nagyszámú kisebbség él és ők természetesen a saját nyelvüket használják. Még ennek tudatában is furcsa volt, hogy amikor együtt utaztam Afrikában egy barcelonai házaspárral, egymás között katalánul beszélgettek. Annak előtte sosem hallottam ilyesmit.     

    Némely ország szinte tobzódik a nyelvekben, még a kisebbek is. Közismert, hogy Belgiumban a flamand és a francia is hivatalos, minden felirat kétnyelvű. A flamandul beszélők többnyire megtanulnak franciául is, ám a vallonok közül csak kevesen bírják a flamandot. A svájciak többsége németül és franciául egyaránt jól beszél, olaszul viszont inkább csak azok, akiknek ez az anyanyelve. A „svájci német”, a schwyzerdütsch (többek szerint a világ „legrondább” nyelve) nyomokban emlékeztet ugyan az igazi németre, ám ha e nyelven szólnak hozzánk, biztos némettudás birtokában sincs esélyünk a megértésére. Olyannyira, hogy még a német nyelvű 3SAT műholdas tévécsatornán is feliratozzák németül, ha valaki e különös nyelven beszél. Amikor interjút készítettem egy 1956 óta Svájcban élő magyar kutatóval, kifaggattam erről is. Elmondta, hogy a (zürichi) egyetemen az előadások és a vizsgák irodalmi német nyelven folytak, de a gyakorlatokon már a schwyzerdütschöt használták.   

    Azért álljunk meg egy pillanatra ennél a „legrondább nyelv” kifejezésnél és szálljunk magunkba. Én még senkitől sem hallottam, hogy a saját nyelvét rondának tartotta volna. Az, persze, elég gyakori, hogy egyik-másik nyelv hangzása nekünk nem éppen kellemes, de gondoljunk arra, hogy másnak meg a magyar cseng furcsán, ne adj isten, csúnyán. Sokak számára a magyar a túl sok „e” hang miatt mekegő nyelv, miközben például a románban „túl” sok az u, a törökben az ö vagy az ü, a cseh nyelv tele van torlódó mássalhangzókkal, a holland, az arab, a mongol sok torokhangot használ, a kínaiak „cincognak”, a franciák „kényeskednek”, a németek „pattogósan” beszélnek stb. A magyar fülnek viszont többnyire kellemesen hangzik a dallamos olasz vagy spanyol. No persze, ha egy hattagú olasz család egymás szavába vágva ordítozik mellettünk a vonaton, akkor nem olyan kellemes.  Egyes nyelvek hangzói, hangsúlyai olyan jellegzetesek, hogy úgy is nagyon könnyű őket parodizálni, ha az előadó tíz szónál többet nem tud az illető nyelven. Talán az sem véletlen, hogy a rockzene „anyanyelve” az angol lett. Épp a minap hallgattam meg ugyanazt a számot angolul és németül. Mit mondjak, az utóbbi szörnyen hangzott. Operát viszont szívesen hallgatunk olaszul.

    Az egzotikus nyelvek még az európaiaknál is sokkal idegenebbül csengenek a számunkra. Második thaiföldi utamon, egy bizonyos esemény miatt, elég sokat néztem thai nyelvű tévéadókat és egy idő után kifejezetten idegesített a sok elnyújtott szóvégi „á”, és még sorolhatnám  a példákat tucatjával.  

   Volt egyszer egy túravezetőm Brazíliában, aki amúgy Kanadában élt, de egyformán kifogástalanul beszélt angolul és spanyolul is (de nem jelentett számára nehézséget a portugál sem). Kérdem tőle, melyik az anyanyelved a kettő közül. Azt felelte, egyik sem, ők otthon a családban csakis óhollandul beszélnek.

   Akad aztán olyan eset is, amikor több, nagy létszámú etnikum él ugyanabban az országban, de egymás nyelvét nem, vagy csak egyoldalúan tanulják meg. Malajziában igen sok (35 százalék körüli) kínai él. Ők, miként az indiai származásúak is, természetesen tudnak malájul, hiszen a mindennapi életben csak úgy boldogulnak, a malájok viszont nem beszélik az etnikumok nyelvét. Láttam például olyan filmet, melynek eredeti hangja kantoni kínai volt, ezt feliratozták kínai írásjelekkel, hogy a mandarint használók is értsék, továbbá malájul és angolul is. Mondanom sem kell, a filmből ilyenképpen nem sok látszott. A parányi, ám sűrűn lakott Szingapúrban, ahol a lakosság háromnegyede kínai származású (a maradék maláj, indus és egyéb), hivatalos nyelv a kínai (mandarin), a maláj és a tamil éppúgy, mint az angol, de amellett, hogy a különféle etnikumok tagjai egymás között a saját nyelvüket használják, a közvetítő nyelv, és egyáltalán, a mindennapi élet nyelve az angol. Ez az angol azonban nem „az” az angol, hanem úgynevezett „singlish”. Szinte pattogva beszélnek, imádják az egy szótagú szavakat (kínai hatás), gyakran még a több szótagúakat is felbontják a beszédben. (Jut eszembe, amikor először szálltam meg Kínában, egy kis kantoni hotelben, angol nyelvű tájékoztatót mellékeltek a szoba „használatához”, és szinte minden angol szót „elválasztottak”, pl. így cal-ling – hívás). A szingapúriak, ha nyomatékosítani akarnak valamit, a mondat végére legtöbbször odateszik azt, hogy „lah”. 

     Van még jó néhány hasonló Bábel-ország, említhetem mindjárt a kicsiny, ám szintén nagyon sűrűn lakott Mauritiust. Lakossága jórészt kevert, indus, fekete-afrikai, arab, európai, a nagy többség a francia és afrikai szavakból kialakult kreolt beszéli, mindemellett a hivatalos nyelv a francia és az angol. Ennek oka, hogy az immár évtizedek óta független szigetállam egy ideig francia, majd angol felségterület volt. Ha, mondjuk, bemegy a külföldi egy üzletbe, először biztosan franciául (vagy kreolul) szólnak hozzá, de ha látják, hogy nem érti, azonnal átváltanak angolra. A szupermarketek blokkjain angolul köszönik meg a vásárlást, de az árutételeket franciául sorolják fel. Az utcanevek egyszer franciák (rue), másszor angolok (street), a hivatalos feliratok angolok, de ez a közigazgatás nyelve is. Azt hihetnénk, Mauritius afféle olvasztótégely, ám ez nem így van. Mindegyik etnikum őrzi a maga identitását, nyelvét, szokásait, vallását, a vegyes házasságok igen ritkák.   Kevesen tudják, hogy Marokkóban igen sok berber él, akik már jó ideje nem elszigetelten laknak az araboktól. A berberek korábban jórészt a vidéket népesítették be, az utóbb évtizedekben azonban sokan költöztek be városokba. Ez egyben azt is jelentette, hogy berber anyanyelvükön (a berbernek több, egymástól erősen eltérő dialektusa is van) kívül meg kellett tanulniuk arabul is. Olyan arabot viszont, aki megtanult volna berberül, keveset találni. A több millió ember által beszélt berbernek nincs írott formája. Vagy, hogy hozzánk közeli példákat említsek, sok erdélyi román, vagy felvidéki szlovák is beszél, vagy legalábbis ért valamennyire magyarul. Ellenpéldaként  említhetem a hajdani Szovjetunióhoz tartozott balti országokban élő oroszokat, akik, persze, a szovjet időkben, amikor még az orosz volt az általános államnyelv, természetesen nem tanultak meg észtül, lettül, litvánul. A birodalom felbomlása után ott rekedtek, s most kínlódnak a helyi nyelvekkel, amiket azért éppen úgy illene elsajátítaniuk, ahogy a romániai magyarok is beszélik a románt. Kellemes meglepetésként ért, amikor nemrég a Kaukázusban jártam. Említettem, hogy saját nyelvük van az örményeknek és a grúzoknak is. Minden okuk megvolna rá, hogy utálják az oroszokat, de elég intelligensek ahhoz, hogy ha egyszer már kényszerűségből, vagy praktikus okokból megtanulnak egy nyelvet, azt használják is. Azt gondoltam, ha már angolul nem boldogulok a helybeliekkel, az orosszal nem is kísérletezem. Erre mi történt? Ha nem értették az angolomat, azonnal megkérdezték, tudok-e oroszul. Annyira azért még tudok, úgyhogy oroszul kommunikáltunk. Tanulság: a nyelv sosem bűnös. Nem értem azokat az embereket, akik megszólalni sem hajlandóak annak az országnak a nyelvén, amit ilyen-olyan okból nem szeretnek. Érdekes esetet tapasztaltam Jeruzsálemben. Egy szupermarket előtt vártunk, hogy a sabbat letelte után kinyisson. Ült a közelben egy padon két idős asszony, hallom magyarul csevegnek. Odamentem hozzájuk, beszélgettünk, közben elmondták, hogy a háború után jöttek Izraelbe és (sokakkal ellentétben) soha többé nem mentek vissza Magyarországra és nem is akarnak. Megértem. Azok után, amiket ők és családjuk átélhetett…, de még ennyi idő után is használták az anyanyelvüket.  

   Nem véletlen, hogy sok harmadik világbeli országban, hajdani gyarmatokon még az egyszerű emberek is tűrhetően, nem ritkán egészen jól beszélik hajdani gyarmatosítóik nyelvét, főként a franciát, az angolt vagy a spanyolt. Ennek oka többnyire az, hogy nincs egységes államnyelv, több helyi nyelv is hivatalos, egymásét pedig nemigen tanulják meg. Ilyenkor jól jön az utazónak, ha beszéli e világnyelvek valamelyikét, Nyugat-Afrika legtöbb államában például a franciát. Amikor Maliban jártam, angol túravezetőnk aránylag elfogadhatóan beszélt franciául, a helybeli túravezetőnkkel fölváltva értekezett angolul és franciául. Az illető anyanyelve egyébként Mali legnagyobb nyelve, a bambara volt. Amikor aztán elkeveredtünk Dogonföldre, az isten háta mögé, valahogy a helyiekkel is kellett kommunikálni, ugyanis nekik is van saját nyelvük, sőt tömérdek nyelvjárásuk. Szerencsére egyik dogon beszélte a bambarát, így afrikai vezetőnknek ő fordított, majd megpróbálta angol-francia keveréknyelven elmagyarázni, mit is mondanak dogon barátaink. Nem vagyok biztos benne, hogy mindig azt hallottuk vissza, amit a dogonok valójában mondtak, de a jó szándék megvolt.

      Azt, persze, ne nagyon várjuk, hogy a hajdani gyarmatokon élő őslakók úgy beszélik a hajdani megszállók nyelvét, mint mondjuk a párizsiak, vagy a londoniak. Volt például Nyugat-Afrikában egy togói illetőségű túravezetőnk, aki anyanyelvként elsőre természetesen saját népcsoportja nyelvét tanulta meg, aztán amikor iskolába került, franciául tanultak írni (merthogy a helyi nyelveknek nincs írott formájuk) és beszélni. Teljesen folyékonyan használja, miként az egyetemen tanult angolt is. Francia kiejtését nem tudom megítélni, de angolul nagyjából olyan artikulációval beszélt, mint Fekete Pákó magyarul (csak persze jobban). Egy alkalommal ellátogattunk valami isten háta mögötti falusi iskolába, ahol a helyi nyelvből fordított angolra és sűrűn használta a csicser szót. Hát ez meg mi? A szövegkörnyezetből kikövetkeztettem, hogy ez csakis a teacher, vagyis tanár lehet, amit nagyjából tícsörnek kellene ejteni. 

   Az egykori nagy gyarmatosítók – angolok, franciák, spanyolok, portugálok – nyelvét egy csomó hajdani gyarmat megörökölte mint második (esetenként közvetítő) nyelvet. Ez persze a rengeteg helyi és egyéb hatás miatt néha erősen módosult. Több ilyen „elfajzott” nyelv is van, ezeket összefoglaló néven kreolnak nevezik. Közös jellemzőjük, hogy valamelyik európai nyelv és az illető térség helyi nyelveinek sajátos keveréke. A portugálból származó kreol dívik például a Zöld-foki-szigeteken, francia kreol egyebek között Mauritiuson, Réunion szigetén, spanyol kreol Közép-Amerika több országában.

     A Dél-afrikai Köztársaság az apartheid évtizedeiben hivatalosan kétnyelvű (angol és afrikaans) volt, az utóbbi időkben ehhez még kilenc, a bennszülöttek által használt nyelv (pl. zulu, ndebele stb.) is csatlakozott. Feliratokat azonban csak angolul és afrikaansul lehet látni, bár tévében hallottam zulu nyelvű híradót is. Az afrikaans az egykori holland gyarmatosítók, a búrok nyelve, a holland egy „elfajzott”, sok helyi nyelvi elemmel bővült változata. Amikor Dél-Afrikában jártam, volt két holland útitársam is. Megkérdeztem őket, mennyire értik az afrikaanst, mire azt felelték, csak úgy nagy vonalakban, de az írott szöveggel egész jól elboldogulnak.

      És mi a helyzet más őslakók nyelveivel? Több dél-amerikai országban a spanyol mellett többször is hallottam a szintén hivatalos indián kecsuát, az ajmarát, Alaszkában meg tlingit indián nyelven beszélőt is, Arizonában pedig navahó nyelven sugárzó rádióállomást. (A második világháború idején az amerikaiak navahó nyelven kódolták titkos rádióüzeneteiket.) Mexikó bizonyos vidékein, főleg a falusi lakosság, nem is beszéli rendesen a spanyolt, hanem valamelyik ősi indián nyelvet használják. Ezekkel, miként sok afrikai törzsi nyelvvel, sajnos, az a gond, hogy sosem volt és ma sincs írott formájuk, ezért a gyerekek az iskolában a hajdani gyarmattartó nyelvén – angolul, franciául, spanyolul – tanulnak írni-olvasni. Ennek is megvannak a maga szomorú következményei. Sok kis nyelv azért tűnik el, vagy kerül a kihalás szélére, mert a szülők még olyan helyeken is a többség által beszélt nyelven oktató iskolába íratják a gyerekeiket, ahol legalább a beszélt nyelv még létezik. Aki pedig elkerül otthonról, mondjuk nagyvárosba, szép lassan elfelejti ősei nyelvét.          

    És mi van akkor, ha külföldön megkérdezik tőlünk, honnan jöttünk. Előre szólok, ha csak annyit mondunk, hogy Magyarország, nem fogják tudni. Más kérdés, hogy sok helyen azért nem,  mert azt se tudják, hogy létezik ilyen ország, vagy ha mégis, fogalmuk sincs, merre lehet. Ha például valahol Afrikában, Ázsiában, Dél-Amerikában utazgatunk, a barátkozni (vagy kéregetni) akaró gyerekek többnyire meg tudják kérdezni angolul, hogy „Where are you from?”. Talán nyelvtanilag nem hibátlanul, de megkérdezik. Ha, teszem azt, angolok, németek, franciák, amerikaiak lennénk, nem volna gond, na de hogy Magyarország? Meg fog lepődni a tisztelt olvasó, aki esetleg úgy tudja, hogy csak mi nevezzük magunkat magyarnak, ugyanis némileg hasonlóképpen illetnek bennünket saját nyelvükön az arabok, a törökök, de még a perzsák is (kb. Magyarisztán). A többieknek, így vagy úgy, többnyire „hunok” vagyunk. Ugyebár angolul Hungary, németül (továbbá dánul és norvégul) Ungarn (svédül meg Ungern), franciául Hongrie, olaszul Ungheria, spanyolul Hungría. De mit mondjunk a japánnak? Nekik mi Hangari (vagy Hangali) vagyunk, a kínainak meg kb. Szunjali. E problémával egyébként Izlandon szembesültem először, amikor képeslapot akartam itthonra megcímezni. Persze, az ottani postán egészen biztosan nem jelentett volna gondot, ha csak Hungary-t írok rá, de – talán azért, hogy felvágjak extra tudásommal az itthoniak előtt – megkérdeztem egy helybelit, hogyan írják izlandi nyelven Magyarországot. Úgy, hogy Ungverjaland.

     Hozzánk hasonlóan sok ország egészen másként nevezi önmagát, mint ahogy a világ ismeri. Csak néhány ismertebb példa: Szuomi – Finnország, Hellász – Görögország, Nippon – Japán. E három ország különféle nevei még csak nem is hasonlítanak az eredetire, Finnországé is csak a szegről-végről rokon nyelvekben, az észtben, lettben. Vagy, tudják, mi a Zhongghuo? Ez Kína neve a saját nyelvükön. A grúzok Szakartvelo-nak nevezik hazájukat, míg a legtöbb nyelvben Georgia a neve. Mi orosz hatásra mondjuk Grúziának (miként a szláv nyelvű országok is), nem is kedvelik ezt a változatot és nagyon szeretnék elérni, hogy a Georgiát fogadja el a külföld is. Pár éve az orosz hadsereg behatolt Grúzia egy részébe, amit hírül adtak az amerikai tévék is. Erre egy nő állítólag betelefonált valamelyik tévének, hogy ez rettenetes, de ő szerencsére még egyetlen orosz katonát se látott Georgiában. Mármint az USA hasonnevű tagállamában.  

     A legtöbb neve azoknak az országoknak van, amelyek ténylegesen jelentenek is valamit. Vegyük például Elefántcsontpartot. Ez a kis nyugat-afrikai ország – mivel hivatalos nyelve a francia – önmagát Côte d’Ivoire-nak nevezi. Angolul Ivory Coast, németül Elfenbeinküste, spanyolul Costa de Marfil, csehül Pobreži Slonoviny és még folytathatnám  a végtelenségig. Sok évvel ezelőtt egy Franciaországból közvetített sporteseményen láttam kiírva ezt az országnevet: Pays-Bas. Hát, ez meg mi az ördög lehet? A zászló segített a megfejtésben. A franciák így nevezik Hollandiát, az olaszok meg Paesi Bassinak, a csehek Nizozeminek stb. Lengyelországot vagy Olaszországot sehol a világon nem ejtik a magyar nevéhez hasonlóan. Tudtommal Bécset is csak mi mondjuk így, az összes többi nyelven a Wien különféle változatai ismertek.

     Az utóbbi években-évtizedekben egy csomó ország, illetve város kapott új-régi nevet. Srí Lanka azelőtt Ceylon volt, Dahomey Beninként ismert, Burkina Faso korábbi neve Felső-Volta volt, de még emlékszem arra is, hogy valaha Bangladest Kelet-Pakisztánnak hívták. Burma különös névváltoztatásokon esett át. 1989-ben a katonai diktatórikus kormányzat nevezte át Mianmarrá, aminek „Mianma” formája csakugyan az ország egyik ősi neve. A legnagyobb népcsoportról, a bamarról kapott nevet a brit gyarmati időkben, és úgy tűnik, ez bizonyul maradandóbbnak, mert a világ továbbra is Burmaként említi. Ha pl. beütik a Myanmar szót a Google-be, jórészt Burmaként fog előjönni, és maguk a burmaiak is inkább ragaszkodnak a brit uralom alatti névhez, mint a diktatúrában foganthoz. A kormány egyébként egy csomó helyet átnevezett: Rangoonból Yangon lett, az Irrawaddy folyó nevéből Ayeyarwady stb. Indiában a 90-es évek közepétől zajlott nagy átkeresztelés: Bombayből Mumbai, Calcuttából Kolkata, Madrasból Chennai, Quilonból Kollam stb. lett. És akkor még nem is szóltunk az egykori Szovjetuniónak azon városairól, melyek az idők során (akár többször is) nevet cseréltek, az éppen uralmon levő kurzus szájíze szerint. Nagyon nem tetszik viszont az, amikor Mexikó City-nek látom leírva a mexikói főváros nevét. Ez egy olyan öszvér, amilyen nincs is. Magyarul helyesen: Mexikóváros, angolul Mexico City, spanyolul, ahogyan ők maguk írják, Ciudad de Mexico. A franciák például úgy különböztetik meg a főváros és az ország nevét, hogy az előbbi Mexico, az utóbbié pedig Mexique, a németek Mexiko-Stadtnak írják, az olaszok Cittá del Messico-nak. Van aztán némi gond az egykori Dél-Vietnam fővárosával, a hajdani Saigonnal is. Ezt magyarul helyesen Ho Si Minh-városnak kell írni, de hogy miért, nem igazán tudom. A hajdani vezér nevét ugyanis maguk a vietnamiak Ho Csi Min-nek ejtik. A kiejtésbeli tévedés alighanem a francia uralom alatt keletkezett, ők ugyanis Ho Chi Minh-nek írták le, márpedig a franciában a ch-t s-nek ejtik. Az oroszok a mai napig s-sel írják és ejtik, akárcsak mi.

     Legalább ekkora a kavalkád a városnevek idegen nyelvű előfordulása területén is. Budapestet többé-kevésbé a világ minden részén hasonlóan mondják, mint mi, de például a szerb, horvát, szlovén nyelvben Budimpesta lett. A franciák Londont Londres-nek írják, Milánót a németek Mailandnak nevezik (a japánok Mirano-nak ejtik), Münchent az angol Munichnek írja, a lengyel Monachiumnak, a cseh és szlovák Michnovnak. A világ egyik leghíresebb városa, New York, tudtommal, minden nyelvben így írandó, a lengyelek viszont (van egy lengyel kiadású világatlaszom!) lefordították Új Yorkot, Nowy Yorkra, Washingtont pedig, saját kiejtésüknek megfelelően írják: Waszyngton.  

     Ha a beszélt nyelvvel végleg nem boldogulunk, próbálkozhatunk mutogatással, gesztusokkal is. De csak óvatosan! Egy mozdulat, ujj-jel, arckifejezés egészen mást jelenthet idegenben, mint nálunk. A legtöbben tudják, hogy Bulgáriában a bólogatás nemet, a fejrázás pedig igent jelent. Az viszont kevéssé közismert, hogy ugyanígy járnak el az albánok, de az irániak, sőt az indiaiak, nepáliak, srí lankaiak is.  Az indusoknál azonban a rafináltabb változat dívik: a „nem”-et határozott fejrázással, az „igen”-t viszont a fejcsóváláshoz hasonló, utánozhatatlan mozdulattal jelzik. Európai utazó egyszerűen képtelen eldönteni, hogy akkor most igen, vagy nem. Elmondok egy esetet, amikor ez a szokás csaknem az őrületbe kergetett. Dél-Indiában jókora késéssel érkezett meg a buszunk egy kisvárosba, ahol el akartunk érni egy vonatcsatlakozást Bangalore-ba. A vonatunk érkezésünkkor elméletileg már „elment”, a gyakorlatból azonban tudtuk, hogy az indiai vonatok általában késnek. Jó negyedórát kellett caplatni csomagjainkkal a vasútig. Én értem először a vágányokhoz, látom, benn áll egy szerelvény. Megpillantok egy embert, kérdem: ez megy Bangalore-ba? Ekkor következett az a bizonyos fejcsóválás. Ember legyen, aki megfejti, mit jelent. Ekkor felüvöltöttem: yes or not? Yes – felelte emberünk, mi pedig villámgyorsan felugráltunk. Fél perc múlva indult a szerelvény. Ha lekéssük, másnap estig kellett volna várunk a következőre.

    A testbeszéd-jelek is megérnek néhány szót. Azt hihetnénk, hogy külföldön legalább a számokat el tudjuk mutogatni az ujjaink segítségével, de hogy ez mennyire nem így van, nézzünk egy példát. Egyik hosszú kínai vonatozásom alatt elhatároztam, hogy átugorva a mozgóárusok meglehetősen szűk kínálatát, ellátogatok az étkezőkocsiba, ami nem volt nagy kunszt, mivel az mindig az (egyetlen) első osztályú kocsi mellett volt. Beszélni nem tudván, egy ott lézengő fehér kabátos pincérszerű férfi figyelmét azzal igyekeztem fölkelteni, hogy rámutattam egy asztalnál ülő társaság sörösüvegeire, majd fogtam egy bankjegyet és kérdően néztem rá. Ez magyarul annyit jelent, hogy szeretnék egy sört és mennyibe kerül. A pasas erre keresztbe tette a két mutatóujját. Ez meg mi az ördögöt jelenthet? Bezárt a bolt?  Nincs több sörük? Már épp ki akartam fordulni, amikor valaki utánam szólt: ten. Vagyis tíz, mármint tíz jüanba kerül a sör. Ja, az más. Utóbb útikönyvemben ráakadtam a kínai ujjal számolás rajzos illusztrációjára és igencsak meglepődtem. Azt már tudtam, hogy a világ sok országában az egyet nem úgy jelölik, mint mi, vagyis a hüvelykujj felemelésével (pl. az olaszok is hozzánk hasonlóan mutatják), hanem a mutatóujjal. Még a kettő is elmegy, a mutató- és a nagyujj felemelésével, a három viszont, a három középső ujj kiemelésével már némi akrobatamutatványt kíván. Az öt náluk is úgy öt, mint nálunk, a hatba viszont megint belebicsaklunk: próbálják ki, hogy csak a hüvelyk- és a kisujjat emelik fel. Én kipróbáltam, görcsöt kapott a kezem. Ahogy mi a kettőt mutatjuk (hüvelyk- és mutatóujj), az Kínában a nyolc, a kilenc pedig az, amikor e két ujj meggörbítésével egy félkört formálnak.

    Ujjainkkal számtalan módon tudathatunk másokkal valamit, csak az a kérdés, hogy megértik-e, illetve nem értik-e félre. A felemelt hüvelykujj a mi egyesünkkel ellentétben sokhelyütt egészen mást jelent. A nyugati kultúrákban a tetszés kifejezésére szolgál (klassz, jól érzem magam, angolul Thumbs up!), másutt, például Latin-Amerikában, több közel-keleti országban, Iránban vagy Thaiföldön viszont elfogadhatatlan, csúnya jelzés, nagyjából ugyanaz, mint amikor mi fölemeljük a nagyujjunkat (kb. kapd be, ez és ez a micsodádba stb.). Ha „fügét mutatunk” valakinek, egyes országokban, így nálunk is, valami csúfságot jelent, másutt jó szerencsét, a magában fölemelt középső ujj pedig a lehető legcsúnyábbat. Sok nyugati kultúrában valamire vagy valakire nyugodtan rámutathatunk a mutatóujjunkkal, de Ázsia legtöbb vidékén ez rendkívüli udvariatlanságnak számít. A Fülöp-szigeteken a „tűnj el!” kézmozdulat éppen az ellenkezőjét jelenti, mint nálunk, vagyis azt: gyere ide!

    Aki megfordult párszor iszlám térségekben vagy Ázsiában, észrevehette, hogy az ottaniak egészen másként néznek egymásra, mint Európában. Vagy nem néznek. A muzulmán világban vagy Kelet-Ázsiában ennek régi hagyományai vannak; egy alárendelt személy a feljebbvalójának, legyen az fiatalabb családtag az idősebbnek, nő a férfinak, legföljebb a pillanat törtrészére néz a  szemébe. Utaztam japán vonatokon és egyéb közlekedési eszközökön és feltűnt, hogy az emberek nem néznek egymásra, sőt kifejezetten kerülik mások tekintetét. Egy japánnal szinte lehetetlen szemkontaktust teremteni; már az iskolában úgy nevelik a gyerekeket, hogy a tanár nyakkendőjét (vagy valami hasonlót) nézzék. Egy a nyugati kultúrában dolgozó pedagógusnak az a minimális elvárása a tanítványaival szemben, hogy a szemébe, az arcába nézzenek. S hogy akkor mit néznek a japánok? Olvasnak, buzerálják a telefonjukat, vagy csak egyszerűen maguk elé merednek.  

"Tíz, tizenöt esztendei szorgalmas és figyelmes tanulás után végre megérti az ember, hogy angolul, sajnos, nem lehet megtanulni."

                                                                                                                                                      (Márai Sándor)

Tippeljenek, mi az utazó legelső feladata, amint külföldre teszi a lábát. Nem, nem a pénzváltás. Hanem az, hogy megértesse magát és ő is megértse, amit neki mondanak. Ehhez nem kell feltétlenül ismernünk az illető ország nyelvét (bár nem árt), de valahogyan – kézzel-lábbal – képesnek kell lennünk kommunikálni. (Mint látni fogják, kézzel-lábbal sem olyan könnyű, mint hinnénk.) Képzeljük el azt a helyzetet, hogy ott állunk külföldön egy határőr vagy vámos előtt, és a magyaron kívül egy árva szót sem tudunk semmiféle idegen nyelven. Jó esetben megnézi az okmányunkat és int, hogy mehetünk tovább. Kevésbé jó esetben megkérdezi, hány napra jöttél, hol fogsz megszállni, üzleti vagy turistaútra érkeztél stb. Ilyenkor csak nézünk bambán, széttárjuk karunkat. (Elképzelni sem tudom, mihez kezd egy csak magyarul értő honfitársunk egyedül valamelyik hatalmas nemzetközi repülőtéren. Valószínűleg el se indul.) Hogy aztán milyen egyéb borzalmak várnak még ránk idegennyelv-ismeret híján, majd megtudják.  

    Az egyéni utazástól sokakat rettentenek el az idegen nyelvű kommunikáció várható nehézségei. Említettem, hogy valamivel egyszerűbb a dolog, ha úgy-ahogy beszéljük az illető ország nyelvét. Valamivel, mert nem elég beszélni; meg is kell érteni! Egykor szokásom volt, hogy utazás előtt bemagoltam pár száz szót, néhány tucat kifejezést, mondatot a célország nyelvén. Mivel oroszul valaha elég jól tudtam, ezen a módon elboldogultam valahogy a lengyellel is, csupán a könnyűnek nem mondható kiejtéssel kellett megismerkednem. Hajdan tanultam latint, így nem okozott különösebb gondot, hogy Spanyolországba készülve fölszedjem a legszükségesebb szavakat, néhány tucat mindennapos egyszerű mondatot, főleg kérdést. Mármost, ha az ember este tíz körül szállást keres, mondjuk, Sevillában, akkor megállít egy bizalomgerjesztőnek tűnő járókelőt és ahogy tanulta, olcsó, közeli panzió felől érdeklődik. Ha mondandónkat nyelvtanilag aránylag szabályosan és tűrhető kiejtéssel adjuk elő, mi történik? Az, hogy a megkérdezett azt gondolja:  hiszen ez – rosszul ugyan, de – beszél spanyolul! Aztán a szokásos latin tempóban előadja…,ám hogy mit, abból bizony semmit sem értettem. Magam egyébként egyedül az angollal boldogulok jól; oroszul valamikor folyékonyan beszéltem, manapság már alig, de azért még értem. Nem lehet eladni német nyelvterületen sem, egyszerű kifejezéseket, pár száz szót spanyolul is tudok-értek. Köszönni, megköszönni, minimum tízig elszámolni nagyjából tíz-tizenöt nyelven tudok (vagy – alkalomszerűen – tudtam).  Higgyék el, érdemes legalább ennyit megtanulni – értékelni fogják.                                  

      Ha egy szót sem tudunk idegenül, kísérletezhetünk szótárral is, de csak óvatosan. Boldog emlékű kamaszkoromban levelezgettem egy NDK-beli leányzóval, aki – szó szerint –, kedveskedni próbálván, szótár segítségével kísérelt meg egyszerűbb magyar mondatokat összetákolni. Jött a levél a következő megszólítással: „Inkább Géza!”. Atyaúristen, ez meg mi? Rosszat sejtve megnéztem, mi egyéb áll még a német-magyar szótárban a lieber szónál a kedves jelentése mellett. Ugye, kitalálták! Így lettem „inkább”. Ugyancsak bambán néztem a Spitzbergákon, ahol épp partra tettek bennünket a tundra közepén, amikor német túravezetőnk kissé kétségbeesve elkezdett kiabálni a távolodó hajó után: „Otthagytuk a heringeket!” Mi van, megbolondultatok? Nem mondom, ettünk pár halkonzervet, de két napot csak kibírunk hering nélkül, minek ebből akkora patáliát csapni. Jött a válasz: „Csináljátok fából!”. Ezek tényleg megőrültek. Csak némi tudakozódás után jöttem rá, hogy a sátorcövekeket hiányolták, ugyanis annak német neve pont úgy hangzik, mint a heringé.        

     Akadnak aztán olyan esetek is, amikor a gyatra nyelvtudás csak gondot okoz. Ha valaki francia nyelvterületen jár és szállást keres, ne örüljön, ha meglát egy Hôtel de Ville feliratot. Ez a „hotel” ugyanis a franciában nemcsak szállodát, hanem palotát, nyilvános épületet is jelent, a ville meg csak hasonlít a villára, ám így együtt azt takarja, hogy városháza. Ha ellenben Törökországban keresünk éjjeli menedékhelyet, egész nyugodtan menjünk be egy „Otel” feliratú épületbe, ott kaphatunk szobát, igaz, a jobbak csakugyan H-val kezdődnek. S ha már itt tartunk, legyünk nagyon óvatosak: ne keverjük a nyelveket! Két azonos alakú, vagy hasonló hangzású szó két különböző nyelvben egészen mást jelenthet. Vegyük mondjuk a gift szót, ami angolul ajándék, németül ellenben – nagy kezdőbetűvel –  méreg (nem düh, hanem olyan anyag, amivel mérgezni szokás). De ha már méreg: angolul ezt úgy írják, hogy poison, ha viszont franciául azt írják le, hogy poisson, azt jelenti, hogy hal. Az angol college szónak semmi köze a kollégához, de még a kollégiumhoz sem. Főiskolafélét jelent, a kollégium viszont dormitorynak írandó. Csak szólok, hogy ha beszélnek angolul, ne nagyon próbálgassák a hasonló írású szavakat más nyelv silabizálása során alkalmazni. Elrettentésül erre is lássunk néhány példát. Ha egy olasz szövegben azt olvassák, hogy caldo, ne akarják az angol cold-ból levezetni, mert az olaszban meleg, az angolban hideg a jelentése. A morbido az olaszban puhát jelent, az angolban morbidot. Az estate az olaszoknál nyár, az angolban ingatlan. A spanyolban az éxito sikert jelent, az angol exit viszont kijáratot.

     Két, amúgy szegről-végről rokon nyelv között is előfordulnak óriási jelentésbeli eltérések. Az angol monster szó szörnyeteget jelent, hollandul viszont mintát. A dán rolig azt jelenti, nyugodt, testvérnyelvében, a svédben viszont azt, hogy vidám. A norvégban a by (ejtése: bü) várost, a svédben falut jelent és nem tévesztendő össze az angol by- (báj) -jal. Ha norvég szövegben azt látjuk, hogy ny, esetleg nagy kezdőbetűvel (pl. Ny Aalesund), az se nem „ny” betűt, se nem nyugatot jelent, hanem azt, hogy új, a kiejtése pedig nü. Hatalmas félreértésekre adhat okot egy rosszul elhelyezett hangsúly. A lengyel zachód például nyugatot jelent, a szlovák záchod ellenben vécét. A lengyel stólt ugyanúgy ejtik, mint az orosz sztúlt, csak éppen lengyelül asztal, oroszul meg szék.  A szláv nyelvekben totális a káosz a hónapok nevében. A lengyelben a kwiecień áprilist jelent, a csehben a hasonló hangzású kvĕten májust. A lengyel listopadnak írja a novembert, a horvát viszont az októbert nevezi így.

    Még kellemetlenebb (vagy mókásabb) a helyzet, ha egyes szavak más nyelvekben valamiféle disznóságot jelentenek. Van egy kisváros Ausztriában, közel a német határhoz, melynek neve Fucking. Rendszeresen keresik fel angol anyanyelvű turisták, hogy ott fotózkodjanak, de számtalanszor ellopták már a helységnévjelző táblát is. (Angolul nem tudók kedvéért: a fucking angolul b.szást jelent.) A helybeliek már odáig jutottak, hogy megváltoztatják a helység nevét, de aztán letettek róla. És micsoda szerencse, hogy a spanyolok kitalálták az „ny” hang jelzésére azt a kis hullámvonalat, különben hogy nézne ki (és hogy hangzik!) nélküle a mi nyelvünkben az, hogy piña (ananász, fenyőtoboz).  Leningrádban töltött hónapjaim alatt mesélték a hosszabb ideig kinn tanuló magyarok, hogy volt egy vietnami diáktársuk, aki orosztanárnőjének így mutatkozott be (vagy legalábbis valami hasonló kiejtéssel): Dam Vam Huj. Ez egészen diszkréten lefordítva azt jelenti az oroszban, hogy „odaadom önnek a nemi szervemet”. Hogy az utóbbi szót a három közül melyik takarja, bizonyára tudják: a szovjet válogatott elleni itthoni futballmeccseken csak úgy zúgott a Huj, huj, hajrá! Angol anyanyelvűek előtt ne nagyon emlegessük a puszi szót, mert az a cicán kívül (sőt, annál már gyakrabban) a női nemi szerv kissé vulgáris megnevezésének „becézett” változata (pussynak írva).

      S ha már a neveknél tartottunk, felkészülhetünk arra, hogy akár saját nevünk is valami egészen mást jelent egy idegen ország nyelvén. Ez néha jó, néha nem annyira. Volt például Patagóniában egy nagyon helyes túravezetőnk, akit Erica Wenknek hívtak. Nem az Ericával volt gond, hanem a vezetéknevével. A wenk ugyanis (csoportunk fele angol anyanyelvű volt) éppen úgy hangzik, mint az angol wank szó, ami, hogy is mondjam finoman, azt az igét takarja, amikor a férfiak önkielégítést végeznek. Angol nyelvterületen elég gyakori keresztnév a Rhonda, vagy a Ruth. Hát, ezzel eljönni Magyarországra… Vagy ott volt szegény Anette Pötsch, hajdani NDK-beli műkorcsolyázónő… Mit szólhat mondjuk német nyelvterületre látogató, Vass nevű honfitársunk, amikor a helyiek a nevét mondják, merthogy a német a v betűt f-nek ejti. Iránban speciel szerencsém volt a családnevemmel. A Németh fárszi (perzsa) nyelven – némileg hasonló kiejtéssel – körülbelül azt jelenti: mindazok a javak, amiket Allah ad. Nekem legalábbis így fordították le.

     Megszámlálhatatlan egyéb olyan szó van a nyelvek világában, ami egészen mást jelent az egyiken, mint a másikon. Például a magazin a legtöbb nyelvben színes képes hetilap, az oroszban viszont bolt, üzlet. A familia az oroszban a családi (vagyis a vezeték-) nevet jelenti, több más nyelvben viszont egyszerűen családot. A német Rat tanácsot jelent, angolul viszont patkányt. Ha mi, vagy a németek azt mondjuk, gimnázium, akkor középfokú iskolára gondolunk, az angol ellenben tornateremre. Akadnak teljesen véletlen egybeesések is. A comb szó angolul fésű, a far azt jelenti, hogy messze, a hat kalapot, a here azt, hogy itt, az eleven tizenegyet, a Pest (kis kezdőbetűvel, több nyelvben is) pestist, dögvészt. A finnben az apu segítséget, a turha haszontalant jelent, a franciában a part azt jelenti, elmegy, a porc sertést, a mer tengert, a baba (többek között) női nemi szervet. A horvát budi (bugyinak ejtik) annyit tesz, legyél. A kurva (vagy curva) több latin nyelvben is annyit jelent, hogy kanyar. A spanyolban a papa (a pápán kívül) krumplit is jelent, az alma a lélek megfelelője, a ronda jelentése kör, a mama annyit tesz, emlő.  Svédül kakának írják a süteményt, apának a majmot, és pinának a kínszenvedést. Törökül a bas (ejtése basz) azt jelenti, lépni, a tekerlek meg azt, hogy kerék.    

      A Fucking nem az egyetlen földrajzi név, mely más nyelven mást jelent. Íme, néhány, magyar írásmód szerinti példa: Birka (svéd város), Buta (kongói város), Hamar (norvég város), Kotor (montenegrói város), Nyelv (ejtsd: Nüelv – norvég falu), valamint rengeteg Bor, szerte a világban.    

     A nevekkel egyéb baj is lehet. Ha egy olaszról hallunk, akinek Andrea a neve, egyáltalán nem lehetünk biztosak benne, hogy férfi vagy nő az illető. Nos, elárulom, csakis férfinév. A németeknél elég gyakori (második) férfi keresztnév a Maria (pl. Klaus-Maria Brandauer, Rainer Maria Rilke), a románban pedig a Marian vagy a Catalin. Az angolszász országokban a Sean lehet férfi és női név egyaránt, akárcsak a Bobby (a Roberta, illetve a Robert beceneve), hasonlóképpen „uniszex” név az Alex, a Chris, a Kelly, az Ashley, a Kelsey, a Terry, az oroszoknál meg a Szása, a Zsenya, ugyanúgy, mint nálunk a Gabi. És ez még semmi ahhoz képest, hogy az egzotikus nyelvekben halvány fogalmunk sem lehet arról egy név hangzása után, melyik férfi, melyik női. Próbálják meg például kitalálni, hogy a malgas Niria és a thai Nimmanorradde közül melyik micsoda. Segítek. Az előbbi férfi, a második női név. És a Nino mi lehet? Ha olasszal van dolgunk, férfi, ha viszont Grúziában halljuk ezt a nevet, nőről van szó, méghozzá nagyon gyakori keresztnév.

     Kis nemzetközi csoporttal jártam Brazíliában, egy riói hotelben volt a találkozónk. Ilyenkor az a szokás, hogy már a csoport megszervezésekor a külföldi iroda nemek szerint párosítja az utasokat a kétágyas szobákba. Úgy fest, ezúttal nem nézték át alaposan a nembeli hovatartozásra is kitérő adatlapot. Megérkeztem hullafáradtan reggel, és azon mód ágynak dőltem. Szendergésemből a portai telefon ébresztett: egy női hang. Helló, Geza, én Neerja vagyok, egy szobába osztottak be bennünket, valahogy meg kéne oldani a dolgot. Végül is megoldottuk, kaptam helyette egy amerikai srácot. Neerjával azért jobban jártam volna, szép, indiai származású amerikai lány volt.

   Tetszik vagy sem, ma az angol a nemzetközi turizmus világnyelve (is). Na de melyik angol? Az, amiért a Rigó utcában (vagy bárhol másutt) nyelvvizsga-bizonyítványt adnak? Kipróbálhatjuk. Meg fognak bennünket érteni Londontól New Yorkon át Melbourne-ig, de hogy mi megértjük-e őket… Számos borzalmas élményem közül álljon itt néhány. Jó pár éve az angliai Yorkban töltöttem pár napot angol ismerősömnél. Egyik este vacsoravendég volt egy lány a nem túl messzi Sheffieldből. Ültünk hárman az asztalnál és beszélgetni próbáltunk. Alan barátomat, ha nem is kristálytisztán, de jól értettem, ám a vendég szövegéből egy büdös szó nem sok, annyi sem jött át. A házigazda fordított időnként „sheffieldiből” angolra. Az az igazság, hogy mivel első angol nyelvű inspirációim Amerikában értek, máig is jobban értem az észak-amerikai angolt, mint mondjuk a britet, az ausztrált, nem is szólva az új-zélandiról, vagy a dél-afrikairól. Amúgy G. B. Shaw mondta hajdan, hogy Anglia és Amerika két olyan ország, amit a közös nyelv választ el egymástól. Néha az amerikaiak angolját is alig veszem; az artikulációjuk a magyar fülnek egyenesen borzalmas. Az ember nem is érti, hogyan torzulhattak el ennyire amúgy teljesen normális angol szavak az amerikaiak ajkán, azt meg elképzelni se tudjuk, hol és hogyan képezik a szájukban ezeket a szörnyűséges hangokat. Hogyan lett a tventi-ből (twenty – húsz) tvani, a vótör-ből (water – víz) vádör?   

   Néha maguk az angol anyanyelvűk is furcsállják egymás különös akcentusát. Afrikában jártam egy csupa külföldiből álló csoporttal, s egyik amerikai útitársnőnk megkérdezett egy britet: miért különbözik annyira Justin kiejtése és beszédmódja Danielétől? Azért, felelte, mert Daniel valószínűleg kezdettől fogva magániskolákba járt, Justin meg államiba. Hát, tényleg nem lehet mindegy, hogy valaki oxfordi kiejtéssel tanító tanároktól tanul, vagy valami iparváros munkásnegyedének iskolájában. Kisgyermekkora óta Amerikában, Pennsylvaniában, majd különféle déli államokban is élő (gyakorlatilag angol anyanyelvűnek tekinthető), pilótává lett unokaöcsém mesélte, hogy amikor pályája kezdetén Bostonba repültek, időnként nem értették kristálytisztán, mit is mondanak az irányítótoronyból. Hát, ha ők így, akkor mit szóljunk mi? Azért szívesen befizetnék egy olyan show-ra, amin a mi nyelvvizsga-inkvizítoraink ausztrálok, új-zélandiak, írek, dél-afrikaiak, különféle amerikaiak társaságában próbálják kibogozni a beszélgetés fonalát, és akkor még nem is szóltam azokról, akik az egykori gyarmatokon második (rendszerint közvetítő) nyelvként használják.  

    Az említett bostoni eset amúgy nem volt komoly ügy, ám történt már légi katasztrófa, nem is egy, amiatt, hogy nyelvi problémák akadtak az irányítók és a pilóták között. (A repülés nemzetközi nyelve az angol.) Az egyik legismertebb eset a kolumbiai Avianca légitársaság Boeing 707-es gépével történt, 1990-ben. A járat a New York-i Kennedy repülőtérre készült leszállni, de a sűrű köd miatt kialakult légi dugó több mint egy órás várakozásra késztette. Az üzemanyag időközben kifogyóban volt, és a személyzet „priority landing”-et kért. A priority az angolban elsőbbséget jelent, de még nem sürgős cselekvést igénylő azonnali vészhelyzetet. Mivel ez utóbbit a spanyol nyelvben a prioridad szóval fejezik ki és a pilóták úgy gondolták, hogy ez az angolban is így van, nem tudták megértetni az irányítókkal, hogy üzemanyaghiány miatt azonnal le kell szállniuk. Mire mindez kiderült, a kerozin elfogyott, a gép nem tudott megfelelően landolni, és röviddel a kifutó előtt a földnek csapódott. Több mint hetvenen haltak meg.  

      Az utazások közbeni megpróbáltatások után az embernek komoly kétségei támadnak, képes lesz-e valaha aránylag tisztességesen megtanulni angolul. Elárulom, nem lesz. Ismertem olyan amerikai magyar emigránst, aki negyvenévi kint élés után még saját lakóhelyének a nevét sem  tudta rendesen kiejteni és amikor arra kértem, rendeljen nekem telefonon reptéri minibuszt, azt mondta, beszéljek inkább én. Évekig dolgozott szakácsként a seattle-i Space Needle nevű kilátótoronyban, de csak úgy mondta: spésznidli (helyesen kb. szpésznídl).   

    Minden nyelv a maga logikája vagy logikátlansága szerint próbálja asszimilálni az idegen szavakat. A leggátlástalanabbul talán az amerikai angol. A legtöbb amerikai alighanem szentül meg van győződve arról, hogy a hamburger szóban a ham azt jelenti, amit tényleg jelent, vagyis sonkát és fogalma sincs arról, hogy a húspogácsának valaha valami köze lehetett Hamburghoz. (Itt jegyzem meg, hogy a fenti analógia alapján bizarr etimológiát sejtető angol futballcsapat, a West Ham nevének sincs köze a sonkához. London egyik városrészét, West Hammersmith-t rövidítik így.) Arról meg végképp nincs, mi az ördög lehet az a burger. Így keletkezett aztán az aránylag szellemes, de nyelvileg teljesen logikátlan cheeseburger vagy a chiliburger. Vagy tudja-e a tisztelt olvasó, mi az a „liváj sztrósz”? Nos, ez lett szegény Levi Straussból. Ha a németes ejtés szerint kérnénk, meg se értenék. Vagy mondjuk miért lett Bernsteinből „börnsztin”, Einsteinből meg „ájnsztájn”? Kis híján lehidaltam, amikor nemrégiben egy amerikaiul beszélő filmben ezt hallottam: „rebáj”. A szövegkörnyezetből aztán kikövetkeztettem, hogy ez nem más, mint a nálunk (és a héberben is) rabbinak ejtett szó angolos változata. A latin szavakat meg szinte felismerhetetlenül ejtik. Kitalálnák, mi az a „vitáj”? Ez a curriculum vitae-ből az utóbbi szó angol kiejtése. Különösen a délnyugati tagállamokban igen sok a spanyol földrajzi név. Los Angeles, ugye, nem „losz anhelesz”, hanem kb. „losz endzsölisz”, a Mojave kissé öszvér megoldással „mohávi”-nak ejtetik, ám La Jolla nem lett „la dzsola”, hanem maradt spanyolosan „la oja”. Persze, nem csak az angol kiejtés ferdít. Ha egy francia szó eleji h-t lát idegen nyelvben, biztos, hogy nem ejti ki, merthogy amúgy se szokta. Vagy tudják-e, miről van szó, amikor az orosz azt mondja: mágámét? Hát, bizony, ők így ejtik a Mohamedet. A Hitler meg simán Gitler.    

     Ha már az amerikaiakat cikiztük ezzel a burgerrel, érdemes elgondolkodnunk azon is, tudjuk-e, honnan származik sok nyelvbe sajátként beépült szó. A busz valamilyen formában szinte a világ összes nyelvében létezik. Ha megállítanánk Budapesten száz embert és megkérdeznénk, tudja-e, honnan ered, fogalmuk sem lenne, hacsak nem tanultak valamicskét latinul (nekem volt szerencsém). Ismerős Önöknek az omnibusz szó? Nyilván. A hajdani társas kocsi, az első tömegközlekedési eszközök egyike. Nos, ez egyszerűen azt jelenti, hogy mindenkinek, vagyis a latin omnis (mindenki, összes) szó többes számú részeshatározós esete. Ez rövidült idővel busszá. Szintén sok nyelv tette magáévá a cirkusz szót, nálunk még ráadásul a szórakoztató létesítményen (társulaton) kívül egyéb jelentéseket is kapott. Pedig a circus latinul egyszerűen azt jelenti, hogy kör. Idekapcsolhatjuk az aréna szót, mely nálunk küzdőteret, sportlétesítményt jelent. Nos, ez spanyol eredetű szó, annyit tesz, hogy homokos hely, tudniillik a bikaviadalok küzdőterét homokkal szokás borítani. Vagy mit szólnak a taxihoz? Ez még a kínaiban is taxi, legalábbis így van kiírva a kocsikra, malájul pedig angolos fonetikával így: teksi. Ezt is a latinnak köszönhetjük, a taxa, taxare szónak, mely adót, adózást, kissé átvitt értelemben érintést, felbecsülést jelent. Európában, mai értelmében, alighanem a németből terjedt el. Különös módon éppen Amerikában használják ritkán a taxi szót; arrafelé inkább a cab dívik, ami viszont a francia cabriolet-ből (bérkocsi) ered.

      Sokat emlegetjük az arzenál szót is, fegyverraktárként, pedig régen egészen mást takart. Arab eredetű, hajdan műhelyfélét jelentett, a középkori Európában pedig egyszerűen dokkot. A 12. századtól létező híres velencei arzenálban például hajókat építettek, katonai funkciót csak később látott el. Vagy itt van az egyik legnemzetközibb szó, a gól. Nem biztos, hogy mindenki tudja, ez az angol szó (goal) az jelenti, hogy cél. Úgy tartják, az egyik legkonzervatívabb nyelv a német, már olyan szempontból, hogy mindent lefordítanak. Náluk a rádió (ami a világ szinte minden nyelvében így hangzik) Rundfunk lett, a televízió Fernsehen, a helikopter Hubschrauber, a gól Tor (kapu). Az idők azonban változnak. Már jó évtizede annak, hogy Bécs határában ezt a német-angol öszvér feliratot pillantottam meg: Recyclinghof, ami egyszerűen hulladékgyűjtő telepet jelent. Mire gondol a német, ha azt írja: handy (és hendinek ejti)? Nos, ez náluk a mobil(telefon), többé-kevésbé angolosan, ellenben én még az életben nem hallottam angol anyanyelvűtől, hogy így nevezte volna.      

      Rengeteg, szerte a világon használt szóról már nem is sejtjük, honnan, melyik nyelvből erednek, vagy inkább fordítsuk meg: tömérdek szó vált nemzetközivé. Az arabnak köszönheti a világ az admirális szót, az algebrát, a kalibert, a gitárt, a kámfort, a zsiráfot, a gazellát, a matracot, a monszunt (eredeti jelentése évszak), a rizst, a szódát, a sáfrányt stb. Különféle fekete-afrikai nyelvekből ered például a kóla, a banán, a dzsessz, a szamba, a tangó, a zebra, a csimpánz, a szafari stb. Indiai nyelvekből származik a dzsungel, a bungaló, a sampon.  Japán eredetű a bonszáj és a banzáj, a tatami, a szója, a tofu, a karaoke, a riksa, a tájfun, vagy a hazai közvélemény előtt csak nemrég ismertté vált cunami szó. Mi, magyarok is adtunk néhány szót a világnak. Ilyen a kocsi, a gulyás, a paprika, a huszár, bár ezt rajtunk kívül a kutya se tudja.

     Sokszor és sokan megkérdezték már tőlem, milyen nyelven beszélünk mi, magyarok. Kicsit elcsodálkoztak, amikor közöltem, hogy magyarul, aztán persze arra is válaszolnom kellett, miféle nyelv is a magyar. Volt, aki azt hitte, hogy szláv nyelv, mi tulajdonképpen oroszul beszélünk és cirill betűkkel írunk! Ilyenkor mindig elmagyarázom, hogy nincs olyan nyelv, ami hasonló lenne a mienkhez, bár éppenséggel nyelvrokonaink között tartjuk számon a finneket vagy az észteket. Ez utóbbival kapcsolatban volt egy döbbenetes élményem. Még a szovjet időkben vonattal mentem éjszaka Tallinnba és kora reggel arra ébredtem, hogy két asszony beszélget a kupéban valami nagyon ismerős nyelven, amiből viszont egy árva szót sem értettem. Akkor jöttem rá, hogy észtül folyik a társalgás és a két nyelv hangsúlyozása, dallama annyira hasonlít, hogy már-már érteni véljük.      

    Szóba került korábban Los Angeles. A Fülöp-szigeteken létezik egy Angeles nevű város. Kíváncsi voltam, angolosan vagy spanyol módra ejtik. Mindkettőre volna ésszerű magyarázat, hiszen a filippínók évszázadokig éltek spanyol uralom alatt, majd bő száz évvel ezelőtt átvette őket Amerika. Nos, se így, se úgy: egyszerűen  „angelesz”. Azt hihetnénk, a hosszú spanyol jelenlét után sokan beszélik a gyarmatosítók nyelvét.  Nem beszélik, legföljebb a felső tízezer, de azok körében nem forogtam. Ellenben eldugott hegyi falvakban is sokan értik az angolt. Angol nyelven jelenik meg rengeteg újság, angolul szól a rádióállomások zöme. A soktucatnyi helyi nyelv között a legelterjedtebb a tagalog; ebből és még pár fontosabb nyelvből kreálták a filippínót, amit ők, nem tudván különbséget tenni a p és az f között, pilipinónak mondanak. Egy atyafi hosszasan magyarázott valamiféle „kopi”-ról, mire megértettem, hogy a „coffee”-ról, vagyis a kávéról beszél. A filippínók hasonlóképpen társalognak egymás között, mint nálunk a romák egyes csoportjai a saját nyelvükön. Folyamatosan mondják a magukét tagalogul, de sűrűn szőnek bele angol szavakat, kifejezéseket is. Az „f” hangot egyébként a mongolok sem tudják kiejteni, a japánok pedig a r és az l között nem tesznek különbséget, vagyis az l-t is r-nek ejtik, akárcsak a thaiföldiek, de amint nemrég tapasztaltam, hasonló a helyzet Laosz államnyelvében, a laóban is, csak épp fordítva: r helyett is l-t ejtenek.   

    Akadnak aztán olyan nyelvek is szép számmal, melyekben több, általunk használt hangzó nem létezik – és viszont. Sok külföldi éppúgy kínlódik a ty, a gy vagy az ny kiejtésével, mint mi az angol th-val, amit sokan közülünk egyszerűen képtelenek kiejteni. A németek angolját kilométerekről felismerem, ők ugyanis ezt a szerencsétlen th-t többnyire dz-nek ejtik. Hasonló hang egyébként az izlandi nyelvben is létezik, ð betűvel jelölik. A hollandok vagy az arabok harákoló h-ját nincs ember (külföldi), aki utánozni tudná. A magyar a-t pedig a legtöbb külföldi egyszerűen nem tudja értelmezni; vagy o-nak, vagy á-nak próbálja ejteni. A Géza nevet például a legtöbb nyelven csak hosszas kísérletezés után tudják aránylag helyesen kimondani, mert sem az é, sem az a hang nem fordul elő náluk. Elsőre általában Gizo vagyok, amikor próbálják utánam mondani a nevemet, aztán idővel leszek kb. Gezá. Sok magyar diák szenvedett oroszórákon a se i, se ű ы (jerü) kiejtésével. Vagy mit kezdjünk a szerb nevek végén oly gyakran előforduló „-ics”-csel? Se -ics, se -ity, hanem valahol a kettő között. Hogy ezt hogyan teszik át magyarra, egyéni választás kérdése. A néhai kiváló délszláv származású muzsikus, Vujicsics Tihamér például így, Sztevanovity Zorán és Dusán pedig emígy.

A földrajzilag hozzánk közeli lengyel nyelv írása a magyar számára egyenesen borzalmas. A sz-t s-nek, az s-t sz-nek ejtik, az ie nagyjából je-nek hangzik. Van egy lengyel városnév – így írják: Łódz – ,melynek egyetlen betűjét sem úgy ejtjük, mint a magyarban, hanem valahogy így: Vudzs. Mindezeket már csak azért sem árt úgy-ahogy helyesen megtanulni, mert ha idegenben tájékozódni kívánunk, nem fogják megérteni, mit is akarunk. A skandinávok meg az ö-vel bolondítják a külföldit. A svédek szépen kiírják az ö-t, ám a dánok, a norvégok ezt a hangot ø-vel jelölik. Az umlautos a, vagyis ä nemcsak a németben, hanem pl. a svédben is előfordul. A karakterkészlet szűkössége miatt a norvég vagy dán å-t gyakran az a megkettőzésével írják, viszont o-nak ejtik, méghozzá hosszan. Jut eszembe, azt valószínűleg senki se gondolná, hogy a norvégok fővárosuk nevét nem oszlónak, hanem „uszló”-nak mondják. Aztán itt van Edvard Munch világhírű norvég festő, akinek nevét – a legváltozatosabb formákban – akkor lehetett sűrűn hallani, amikor a róla elnevezett oslói múzeumból pár éve ellopták világhírű festményét, a Sikolyt. Szegény Munch a hazai tévébemondók száján lett möncs, mancs, müncs, münch, pedig egyszerűen így mondják: munk.

    Van még egy ilyen „úzós” nyelv, a portugál. Pelé hajdani klubját, a brazil Santost nálunk következetesen (hibásan) szantosznak ejtik, ami spanyolul rendjén is volna, ám a brazilok portugálul beszélnek, ilyenképpen tehát a helyes ejtésmód szantus. Merthogy ráadásul ilyen esetekben a szó végi s-t, amúgy „magyarosan”, s-nek ejtik. A Pireneusi-félszigetet átszelő nagy folyó, a spanyol földön eredő Tajo (ejtsd: tahó), átlépve a portugál határt, nevet vált és Tejo lesz belőle, amit pedig tezsu-nak ejtenek. Vagy tudják például, hogyan mondják Brazíliában a „futebol” (futball) szót? Úgy, hogy fucsibol.  

    Nekünk, magyaroknak külföldön a legnagyobb kalamajkát talán ez az átkozott c okozza. A törökök pl. cs-nek (pl. Fenerbahcse) ejtik, a spanyolok néha sz-nek (pl. celta – szelta), néha k-nak (Cartagena – kartahena, és még az időnként h-nak ejtendő g-t majd elfelejtettem), az olaszok ugyancsak cs-nek, ha i áll előtte. A ch-t viszont az olasz k-nak (chianti), a spanyol cs-nek (chico), a francia s-nek (chanson – sanzon), az angol-amerikai meg úgy, ahogy éppen akarja. Lásd pl. Chicago – sikágó, China – csájna, chicken – csiken. Megjegyzem, a német a Chinát sinának ejti. Arra azért felhívnám a figyelmet, hogy a Cessna nevezetű kisrepülőgép-típus helyes kiejtése szeszna, nem pediglen cseszna. S ha már a repülőknél tartunk, a magyar nyelv sehogy sem bír megbarátkozni a Boeing helyes kisejtésével. Szóval, ami nekünk bőing, az valójában bóing, még akkor is, ha Boeing úr eredetileg német származású volt. Az angol „oe” ö-nek ejtése alighanem a németből települt át nyelvünkbe, lásd például Goethe, vagy a phoenix. Na, ezt meg az angol ejti egészen másképp, így: fíniksz. De ha legalább következetesek lennének. A toe (lábujj) pl. tú. A hollandok is u-nak mondják az oe-t (pl. boer – búr, mint paraszt). Még nagyobb a zűrzavar az angol szavakban előforduló u magyar ejtésével. A ketchup például nálunk kecsap helyett, helytelenül, kecsöp lett, a lunch lancs helyett löncs, a pickup pikap helyett piköp, a curry meg köri, pedig ez hindi eredetű szó és karinak illik ejteni. Az angol „oo” egyenesen téboly. A door-ban o, a blood-ban a, a look-ban u. No és az u angol ejtése? Lehet sima u (put), lehet a (cut – kat), ju (union – junion), lehet ö (burn – börn).  A mexikói spanyolban az x betűnek legalább négyféle kiejtése létezik. Ejtik sz-nek (Xochimilko – szocsimilkó), h-nak (mexico – mehiko), s-nek (Uxmal – usmál), meg persze x-nek is.

      Egyébként az a megfigyelésem, hogy a legtöbb ország igen nagyvonalúan, vagy épp sznob módon kezeli az idegen nyelvek ejtését, írását egyaránt, nem is beszélve a nyelvtanáról. Ez alól mi sem vagyunk kivételek. Az angol boiler (forraló) szót nálunk elég sokszor írják helytelenül,  boyler-nek (pedig egyszerűen csak bojler). Nyilván azt hiszik, a boy szóhoz lehet valami köze, bár inkább nem hisznek semmit, csak tudatlanok. Azon meg valósággal lehidaltam, amikor egy nyugat-magyarországi, út menti vendéglő étlapján ekképpen pillantottam meg a ham and eggs-et: hemendex. És mit hallok az utóbbi időkben magyar nyelvű tévécsatornákon: azt, hogy karosszéria. Nem sz-szel, hanem így „karos széria”. Nem egyszer – sokszor, méghozzá ismeretterjesztő csatornákon is. Értik, ugye, a szériának karja van. Ez az egyik variáció. A másik, hogy a szó a latin carrusból (szekér) származik. Így lett olasz, majd carrosserie-ként francia. Uram, atyám, kik dolgoznak ezekben a szinkronstúdiókban…

     És ez még semmi! A félrefordítások egész tömegét tapasztalni világszerte. Mi is jól szórakozunk, amikor külföldi eredetű (zömmel távol-keleti) árucikkek használati útmutatóit böngésszük és tömérdek sületlenséget találunk bennük. Valaki nyilván elővett egy szótárat  (vagy számítógépes fordítóprogramot) és megpróbálta áttenni a kínait, vietnamit magyarra. Indiában vagy Japánban is láttam olyan angol nyelvű feliratokat, amiknek se füle, se farka. Az még hagyján, hogy a helyesírás hibás, de hogy a közölt szöveg értelmét se lehessen kibogozni… Mellékelek egy Japánban készített fotót egy tájékoztató tábláról. Az angolul tudók jól fognak rajta szórakozni, de hogy az értelmét nem tudják megfejteni, az biztos. 

Szóljon, aki ennek megfejtette az értelmét

   Több országon belül használnak közvetítő nyelvet, merthogy olyan sok a helyi nyelv. Indiában például ilyen az angol. Olyan, hogy „indiai” nyelv, nincs. A hivatalos (közigazgatási) nyelv a hindi (és az angol), ám azt a több mint egymilliárdos lakosságnak csak húsz százaléka beszéli. Az indus bankjegyeken a két említetten kívül tizenegy nyelven szerepel felirat (ugyanúgy, ahogy a hajdani  szovjet rubelen is  feltüntették  a legfontosabbakat  valamennyi tagköztársaság hivatalos nyelvén). Az indiai értelmiség, a hivatalnokok többnyire folyékonyan, ám néha kínkeservesen érthető akcentussal beszélik az angolt. Gondolták volna, hogy ebben a rendkívül sokszínű országban tizenegy olyan nyelv van, melyet sokkal többen használnak, mint a magyart? Ráadásul mindegyik erősen különbözik a másiktól, mindegyiknek saját ábécéje, írása van, mely a többiek számára teljességgel érthetetlen, számunkra meg még a kínainál is kínaibb. A legtöbbjüknek még a nevét se hallottuk soha. Vagy tán ismerősnek tűnik a kannada? Pedig 40 millióan beszélik. És a marathi, melyet 75 millióan használnak anyanyelvükként?

    Kelet-Afrika több országában (Kenya, Tanzánia, Uganda) a szuahéli a hivatalos nyelv, főleg közvetítőként funkcionál a tömérdek helyi nyelvet beszélők között. Amúgy a bantu nyelvek csoportjába tartozik, mai változata több évszázados külső hatásokra alakult ki, elsődlegesen Zanzibár szigetén. Hatott rá az arab, a perzsa, az angol, a német, a francia, a portugál. Első írásos emléke a 18. század elejéről származik, az még arab írással készült, aztán az európai gyarmatosítással vált az ábécé latin nyelvűvé. Amikor Ugandában jártam, három kenyai kísérőnk volt. Kiderült, hogy a szakács, valamint a segédje, egyben sofőrünk, Kenya keleti részéből való, ahol a kamba nyelvet beszélik, úgyhogy egymást között is ezt használták. Ha viszont a túravezetőnk is jelen volt, mindannyian rátértek a szuahélire, mert Patrick nem értette a kambát. Amúgy a másik kettő nem is nagyon tudott angolul. Patrick elmondta, hogy amikor a gyerekek iskolába kerülnek, azonnal a szuahélit kezdik tanulni (jobb helyeken párhuzamosan az angollal), hiszen a törzsi nyelveknek nincs írott változatuk.   

     Kína nagy részén a Peking környékére jellemző mandarin a hivatalos nyelv. Tegyük föl, az idegen évek kínkeserves munkájával megtanulja a mandarint, aztán megérkezve délkeletre, mondjuk Kantonba vagy Hongkongba, egy szót sem ért a helyiek beszédéből. Ott tudniillik a kantoni nyelvjárást beszélik. Megérthetjük ellenben a helyi újságokat, merthogy a két nyelv írása ugyanaz, csak éppen egészen másképp ejtik ki a szavakat. 1958 óta alkalmazzák a mandarin latin betűs átírását, a pinyint. A külföldi számára igen hasznos lehet, éppen csak azt kell megtanulni, hogyan ejtsük, meg hogy felismerjük a mögöttük rejlő szavakat, neveket. Tegyünk egy próbát: Deng Xiao-ping. Ez még megy, ugye? Természetesen Teng Hsziao-ping, ám ha a Zedong elől elhagynám a Maót, nem egykönnyen  jönnénk rá, hogy Mao Ce-tungról van szó.

     A legjobban talán Kínában éreztem magam kommunikációs börtönben. Latin betűs feliratot néhány nagyváros utcanevén meg a reklámtáblákon kívül nem láttam, idegen nyelvet pedig igen kevesen beszélnek. Beültem pár étterembe, ahol természetesen csak kínai nyelvű étlap volt. Mit tehetünk ilyenkor? Körülnézünk, hogy mit esznek mások és rámutatunk, hogy mi is olyat kérünk. Ha szerencsénk van, az étel íze arányban áll biztató küllemével, bár hogy miből készült, alighanem sosem fogjuk megtudni. A másik lehetőség az általában kiváló segítséget nyújtó Lonely Planet útikönyvsorozat vonatkozó kötete, melyben benne van az illető ország nyelvének, nyelveinek néhány legfontosabb szava, kifejezése, sőt néhány alapétel neve is, annak angol megfelelőjével együtt. Amikor már végképp kifutottam az ötletekből, erre hagyatkoztam. Kinéztem mondjuk egy édes-savanyú sertést és a felszolgálónak megmutattam a könyvben a kínai megfelelőjét. Kisvártatva kihozott egy adag halat. Négy alapeset lehetséges. 1. Rossz a könyv. 2. Az illető nem tud rendesen olvasni. 3. Tud olvasni, de gonosz. 4. Csak haluk volt. (Hogy ezt a konfliktust hogyan oldják fel Japánban, majd később elmesélem.) Vagy például, Kantonban a pályaudvart kerestem erősen, merthogy a kínai nyelvű térképen és a szintén kínai utcanévtáblákon nem igazodtam ki. Megállítottam egy kis csapat fiatalt, abban a reményben, hogy tán tudnak kicsit angolul. Egy szót sem értettek. Miután verbális eszközökkel nem jutottam dűlőre, előbb hangutánzással próbálkoztam, majd lerajzoltam egy vonatot. Megértették, csak éppen azt nem értették, hogy én nem értem, mit válaszolnak. Gondolták, leírják – és leírták, kínai írásjelekkel. Olyasmi ez, mint amikor a külföldi a magyart kérdezi, aki, miután magyarul hangzó válaszát nem érti, elismétli hangosabban – magyarul.

     Kínában alkalomadtán a szerencse és a leleményesség is a segítségemre volt. Egyik nagyváros pályaudvarára érkezve beálltam a pénztár előtt kígyózó irgalmatlan hosszú sorba és jegyet próbáltam venni két nappal későbbre. Mivel azt már tudtam, hogy a számokat ugyanúgy írják, mint mi, leírtam a dátumot és a könyvből megmutattam, hogy első osztályú jegyet kérek. Erre a pénztárosnő kiadta a jegyet, majd elkezdett valamit magyarázni, természetesen kínaiul. Nálam se kép, se hang. Ekkor megszólalt mögöttem egy kínai nő – oroszul. Mi a probléma, fiatalember? Beszél oroszul? Da! Mi a helyzet? Csak annyi, hogy a vonatom nem erről, hanem egy másik pályaudvarról indul majd. Megkértem, írja le kínai írásjelekkel a pályaudvar nevét, hogy meg tudjam mutatni a taxisofőrnek. Így is történt, amikor eljött az idő, megmutattam. A sofőr szemlátomást megértette, vitt is, mint a szél, aztán megállt egy nagy épület előtt, mint aki megérkezett. Fizettem, ő el. Őszintén szólva, nem nagyon emlékeztetett pályaudvarra, de azért besomfordáltam. Egy rakás ember ült ott padokon, úgyhogy még nem gyanakodtam. A szörnyű balsejtelem akkor nyilallt belém, amikor fehér köpenyes, leginkább kórházi nővérekre emlékeztető hölgyeket láttam feltűnni vér- és vizeletmintás üvegcsékkel. Akkor ez most vagy a helyi vasúttársaság pályaudvarral kombinált SZTK-rendelője, vagy csak az utóbbi, mindenféle vasúti kötődés nélkül. Utóbbi nyert. Úgy negyedórám maradt a vonat indulásáig, így erősen kétségbeesve rontottam ki és legott legázoltam az első szembe jövő fiatal lányt, pályaudvar megmutatásáért esedezve. Csöppet gondolkodott, majd rámutatott egy kb. ötszáz méterre levő épületre. Így is elértem volna a vonatomat, mert kb. másfél órát késett, épp elég idő ahhoz, hogy vérnyomásom szép lassan visszakússzon a megfelelő értékre.

     Ha még lehet fokozni, a japán a kínainál is bonyolultabb. Létezik egy csomó dialektus, továbbá négyféle írásmód, sőt, ha hozzávesszük a latin betűs átírást, akkor öt. A külföldi óriási szerencséjére Japánban ma már rengeteg angol nyelvű és latin betűs átírás segíti az eligazodást. Azon viszont csodálkozhatunk, hogy bár az országban kisiskolás kortól tanítják az angolt, ez valahogy nem vezet a kellő eredményre. A világ számos helyén tapasztaltam, hogy az arab, a thai, a togói és egyéb válogatott népségek, ha úgy hozza a sors, pár év alatt simán megtanulnak egy-két idegen nyelvet, a japánoknak azonban ez az istennek se megy. Azt hiszem, legalább egy okára rájöttem. Szégyellik, hogy nem beszélnek helyesen, úgyhogy inkább meg se szólalnak. A japánok kisgyerekorruktól arra szocializálódnak, hogy mindenben a tökéleteset kell nyújtaniuk. Utcán megszólítottam néhány japán fiatalt, amitől annyira zavarba jöttek, hogy azt a keveset is elfelejtették, amit amúgy tudtak. 

    Ha már az írás szóba került, a latin betűs ábécét használó országok lakói kissé még sértve is érzik magukat, ha külföldön csak elvétve, vagy egyáltalán nem látják feliratozva az ott használt nyelv(ek)et latin betűs átírásban, például múzeumokban, utcanévtáblákon. Emlékszem, vonatoztunk lefelé Kairóból Luxorba, de fogalmunk sem volt, hogy éppen merre járunk, mert az állomásneveket kizárólag arab írásjelekkel tüntették fel. Szálljunk kicsit magunkba! Ha bemegyünk egy hazai múzeumba, látunk-e egyetlen helyen is cirill betűs, arab, kínai, japán stb. feliratot? Nem látunk. Pedig mindegyik írást jóval többen használják, mint ahányan például Európa legnagyobb nyelvén, a németen beszélnek.  Elsőre nem is gondolnánk, milyen sok országban írnak nem-latin betűkkel. Itt van mindjárt a szomszédban a cirill betűs ábécé. Ezt használják Oroszországban, a Szovjetunió néhány utódállamában, így például Ukrajnában, Fehéroroszországban, de Bulgáriában, Szerbiában is. Minden ellenkező híresztelés ellenére szerintem a legkönnyebben megtanulható nem-latin betűs írás. Aztán ott az arab írás, melyet egy nem-arab országban, Iránban is használnak (bár ők perzsa – fárszi – nyelven beszélnek). Nepálban az Indiában honos hindi ábécé betűivel írnak, de természetesen nem értenek hindiül, merthogy a nepáli nyelvet beszélik. Ott vannak aztán a sémi nyelvek írásai, mint a héber, de például a máltaiak, akiknek a nyelve szintén sémi eredetű, latin betűkkel írnak. A kaukázusi köztársaságokban saját ábécéjük van a grúzoknak, az örményeknek, viszont azerbajdzsániak, akik a 30-as évek végéig a perzsa-arab írásjeleket használták, majd áttértek a cirillre, 1991 óta latin betűkkel írnak. (Irán azeri lakossága megtartotta hagyományos írását.)

   Örmény írás

 Grúz feliratok, könnyítésül latin betűkkel  is

    A délkelet-ázsiai népeknek is zömmel saját írásrendszerük van, így a thaiföldieknek, a kambodzsaiaknak, a laosziaknak, a burmaiaknak, mely utóbbi mind közül számomra a legfurcsább, különös, körökből, félkörökből, hullámvonalszerű alakzatokból álló írás.

   Laoszi írás

       Ismerkedjünk a burmai betűkkel

      A thai írás se tűnik könnyűnek

    A világ leghosszabb ábécéjével egyébként a kambodzsaiak büszkélkedhetnek (74 betű!), de nem sokkal marad el tőle az etióp sem. A legrövidebb ábécék viszont a Csendes-óceán apró szigetországaiban vannak.  A tízezernél is kevesebb ember által beszélt hawaii nyelvben csupán öt magánhangzó (valamint ezek hosszú változatai), és hét mássalhangzó van. Nincs például b, c, d, f, g, r, s, t, és minden hawaii szó magánhangzóra végződik. Természetesen ez is kreált ábécé, misszionáriusok hozták létre a hawaii nyelv korábban nem létező írását, latin betűkkel, az 1820-as években. Saját ábécéjük van a Srí Lankán élők többségét alkotó szingalézeknek is, ám a vietnamiak, akik a középkorban még kínai írásjeleket alkalmaztak, majd kifejlesztették saját rendszerüket, nagyjából az első világháborút követő időszaktól kezdve áttértek a latin betűkre. Ennek igen érdekes a története, ugyanis még a 17. században egy francia misszionárius, Alexandre de Rhodes fogott hozzá ahhoz a sziszifuszi munkához, hogy kiejtés szerint latin betűkre ültesse át az amúgy rendkívül bonyolult kiejtésű vietnami nyelvet, mely írást ma is használnak. De Rhodes egyébként e tettéért jóval később szobrot kapott Saigonban, bár saját korában halálra ítélték térítői tevékenységéért, ám a büntetés elől megszökött. Aki látott már vietnami írást, elborzad attól a tömérdek farkincától, kis kalaptól, jobbra-balra dőlő vesszőcskéktől, ide-oda biggyesztett pontoktól, melyekkel a hangsúlyokat jelölik. Ez ugyanis a külföldi számára a vietnami kiejtés legszörnyűségesebb megpróbáltatása. Példaként a „ma” szót szokták felhozni, melynek hat különféle jelentése van, a kiejtés függvényében. Ezeknek a jelentéseknek az írásbeli érzékeltetéséhez ezek szerint öt megkülönböztető jelet kell az „a” betűhöz illeszteni. Az sem jelent könnyebbséget, hogy a vietnamiban nincs f, j, vagy z betű.

   Az etióp írás az egyik legnehezebb

    Vietnami kislány az ábécét gyakorolja

  Srí Lanka-i szingaléz nyelvű feliratok

      Latin betűs ábécét használnak a fülöp-szigetekiek, az indonézek és a malájok is. Utóbbi két nyelv egyébként szoros rokonságban áll egymással, nagyjából meg is érti egyik a másikat, talán úgy, mint a cseh és a szlovák, mint ahogy a norvég, a svéd és a dán között sincs olyan hatalmas különbség, hogy így-úgy meg ne értenék a másik beszédét, még inkább az írott szövegét. 

     Folyt. köv.

„Szeretnék  fellógatni a házamban egy világtérképet és mindenhova rajzszögeket tenni, ahova elutaztam. De először el kell utaznom a térkép két felső sarkába, hogy le ne essen.”

                                                                                                               (Mitchell Lee Hedberg)

(Ott lóg, pedig a két felső sarkában nem is jártam)

Ahhoz, hogy utazóként eljussunk külföldre, először is kell döntenünk, hová kívánunk menni. Ez így elsőre elég idétlenül hangzik, de tüstént bebizonyítom, nem az. Tegyük föl, egy reggel arra a gyötrő felismerésre ébredünk, hogy még sosem jártunk Izlandon és ellenállhatatlan késztetést érzünk, hogy vágyunkat legott valóra váltsuk. Tegyük föl továbbá, hogy megvan rá az anyagi fedezetünk. Nos, akkor elballagunk egy utazási irodába, fizetünk, aztán repülünk. Így megy ez manapság.

    Mivel gyarló képzelgésem szerint írásomat ifjabb nemzedékek is olvassák, tartozom nekik egy mellbevágó közléssel: ez nem mindig volt így! Amikor jómagam a pályakezdő utazók rögös ösvényére léptem, magyar állampolgár eleve föl sem ébredhetett az említett felismerésre. Ilyesmi a múlt század hetvenes éveinek közepén legföljebb nagyon lassan érlelődhetett meg a magunkfajtában. Izlandra például akkortájt legföljebb sportolók juthattak el; mondjuk, a Fradit valamelyik kupában összesorsolták a Keflavikkal, melyet persze akkor még illett minimum nyolc-tíz góllal kitömni. A kezdő utazónak ráadásul – természetesen – pénze sem volt elég (a szponzor szót nem is ismertük), de ha volt is, a valutakérő lapon szerepelt egy kitétel, miszerint nem igényelhető turistaellátmány Izlandra. Hogy miért, sose tudtam meg. Jó, akkor kérem Norvégiába. Persze, ma már azt se tudják, milyen volt az a valutaigénylő lap. Elmondom. Rózsaszínűben játszó címeres okmány, melybe valutavásárláskor felírták a dátumot, az összeget. Az ősidőkben háromévente ötven dollárért esedezhetett az utazó, abból kellett (lehetett) volna 30 – de eggyel sem több – napon át Nyugaton megélni. Később az összeg felszökött hetven dollárra, sőt a hetvenes évek közepétől már a kétszázat verdeste. Meghívóleveles utazáshoz viszont csak öt dollárt lehetett kiváltani (tartson el a rokon), így hát ennyivel indultam volna útnak Amerikába még 1970-ben, ha nagybátyám még át nem utal tizenötöt.

                Ilyen volt a hajdani, rossz emlékű valutalap

   Kétórás sorban állás a Tanács (ma Károly) körúti, rendkívül rossz emlékű Ibusz-irodában (ott azóta meg is szűnt, pedig mutogatni kéne), aztán ha több hét után megjött az engedély, lehetett ablakért folyamodni. Az ablaknak hajdan a nyílászáró eszközön kívül volt más jelentése is: kilépésre jogosító pecsét az útlevélben. Ehhez még a következőket kellett beszerezni: munkahelyi ajánlás, javaslat – esetemben – az egyetemi KISZ-bizottságtól (hogy KISZ-tag volt-e valaki avagy sem, nem számított), továbbá engedély az illetékes katonai kiegészítő parancsnokságtól, mert ha, teszem azt, a szocializmus védelme a határon acsargó osztrák hegyivadászoktól jelenlétemet nem nélkülözhette, akkor persze coki. (Bízisten mondom, katonakoromban, 1972–73-ban csakugyan osztrák hegyivadászok és nyugatnémet páncélosok ellen „harcoltunk”.) Jó esetben tehát megvolt az ablak, s már csak vízumot kellett szerezni. A legközelebbi izlandi követség Moszkvában, illetve Bécsben székelt. Ha Bécset választom, elpazarolom az ablakot, ergo nem mehetek Izlandra, Moszkvába egyéni utasként eljutni pedig legalább olyan könnyű volt, mint az Antarktiszra. Ilyenkor jól jött egy norvég ismerős, aki bement az oslói izlandi követségre, az ott kapott vízumkérő lapot elküldte levélben, én kitöltve vissza, aztán útközben beugrottam az oslói követségre, ahol be is ütötték a pecsétet. Hogy aztán durván kétszáz dollárból miként voltam képes abszolválni a közel egy hónapos utat, már elképzelni sem tudom. Arra viszont kristálytisztán emlékszem, hogy ha valaki öt kilónál több élelmiszert akart kivinni, ahhoz szintén engedély kellett. Nekikészültem vagy hét kiló konzervvel, törvénytisztelő állampolgárként az illetékes hivatalhoz folyamodtam. Mit szándékozik tenni a kivitt élelemmel?  – szólt a meghökkentő kérdés. Mi egyebet írhattam volna: meg akarom enni. Elfogadták.

    Akkoriban – ez is mesének tűnhet ma már – valamennyi skandináv országba vízum kellett a magyarnak. Elzarándokoltam sorban a svéd, dán, norvég külképviseletre, kitöltöttem négyoldalas vízumkérő lapokat, majd megérkezvén az első dán kikötőbe legott pecsételtek, aztán…, aztán a többi országban soha többé senki meg nem nézte az útlevelemet. Úgy keltem át – autóstoppal – a svéd-norvég határon, hogy azt se tudtam, hol van. Illetve tudtam; egy csodálatosan szép, fjordszerű öblön átívelő híd valamelyik oldalán, de őrbódét vagy hasonlót nem láttam. Így zajlott ez arrafelé, már 1976-ban is.

                                 Itt, a híd közepén van a láthatatlan svéd-norvég határ

     Meghívólevél már akkor is kellett némely országba. Barátommal 1978-ban Mongóliába készültünk, s ilyenkor kapóra jött egy mongol kollégiumi szobatárs. (Más kérdés, hogy nélküle efféle kaland eszünkbe se juthatott volna, hiszen ő hívott meg bennünket.) Ő viszont, nem lévén önálló keresete, elvileg nem írhatta meg, de persze mégis megírta, apja nevében. Ezután már csak megfelelő, Mongóliából érkezett borítékot kellett preparálnunk saját nevünkre, címünkre és beadni a követségre. Elfogadták.

   De ha már meghívólevél! Jugoszláviába az átkosban meghívásra, rokonlátogatásra évente is lehetett utazni. Akkor az afféle Nyugatnak számított, és ami egyáltalán nem mellékes, meglehetős bőséggel lehetett nyugati hanglemezeket kapni. A rockrajongó pedig mit meg nem tesz szenvedélyéért. Elmegy Újvidékre, Szabadkára vagy Zágrábba. Meghívólevél voltaképp nem is kellett, az engedélykérő lapra elég volt ráírni egy ottani személy nevét és lakcímét, valamint a rokonság fokát. 1980-ban épp Bulgáriából utaztam hazafelé, amikor a vonaton összehaverkodtam egy vajdasági magyar fiúval. Mondta, írjam föl a címét, aztán ha arra járok, látogassam meg. Ma is emlékszem, valamilyen Károlynak hívták. Ő lett tehát az „unokatestvérem”, sőt nemcsak az enyém, hanem a két alkalommal is velem utazó két barátomé is. A kutya nem kért tőlünk igazolást a rokonságra.

    A fiatal korosztály már nem tudhatja, de a 80-as évek vége felé vízum nélkül átmehettünk Nyugat-Berlinbe (Nyugat-Németországba akkor még nem). Meg kéne nézni a Falat a másik oldalról is, gondoltuk kollégámmal, hát kivonatoztunk Kelet-Berlinbe, vagyis az NDK fővárosába, hosszú hétvégére. Ott gyakorlatilag ingyen aludtunk, fillérekért kosztoltunk, aztán napközben „átjártunk” a nyugati oldalra földalattival, amire ráadásul még a keleti oldalon megvehettük a retúrjegyet. Egyik reggel összefutottunk egy magyar fiatalemberrel meg a kisfiával, ők is odaátra tartottak, futó látogatásra. Kiderült, az illető az NDK-ba nősült, de magyar állampolgár volt, így magyar útlevéllel gond nélkül átmehetett a kapitalista Berlinbe. Felesége, az NDK-állampolgár viszont nem. Akkor még nem sejthették, hogy alig másfél év múltán ledől a Fal, az asszonyka gyakorlatilag egy perc alatt össznémet állampolgár lesz, magyar férjének viszont nyilván folyamodnia kellett e státuszért, isten tudja, meddig.

    Az Egyesült Államokba 1985-ben, amikor még „kommunisták” voltunk (hihetetlen!), lényegesen könnyebb volt vízumot szerezni, mint a 2000-es évek elején. Kapott az ember egy meghívólevelet, mondjuk, a nagybátyjától, másnap már mehetett a kész vízumért, sőt ha vidéki volt, még aznap délután. Föltéve, hogy nem újságíró az illető, mert az nyilván a kommunizmus szekértolója, potenciális kém, tehát vízumomat egyenesen Washingtonból kellett megkérni, az pedig négy hét. És ha nekem korábbra van repülőjegyem? Akkor is. Ha merő véletlenből nem dolgozik egy ismerős ismerősének a fia a követségen, nem lett volna időben vízumom. De dolgozott. Azóta foglalkozásomat mindenféle kérőlapon – még manapság is! – gondosan letagadom, s általában geográfusként, tanárként, vagy a tisztviselők számára tökéletesen értelmezhetetlen, ám jól csengő science writerként (kb. tudományos szakíró) lépek fel. Egyébként hazafelé is ráfáztam. Lufthansa-géppel jöttem New Yorkból, Münchenen át. Csakhogy a gép leszállt Düsseldorfban, az utasokat pedig bekényszerítették egy meglehetősen kicsi tranzithelyiségbe, ahol mindenkinek ellenőrizték az útlevelét. Akkor derült ki, hogy nincs nyugatnémet vízumom. Az pedig baj, mondta a tisztviselő, merthogy kell lennie. Arra az egy órára is. Jó, akkor visszaszállok a gépbe. Azt nem lehet. Hát akkor? Tessék tranzitvízumot váltani. Tíz dolláromba került és mire befejeztük, már szálltunk is vissza a gépbe. (Kaptunk viszont ingyen – szépen dizájnolt kiszerelésben – uzsonnacsomagot, vagy mi az ördögöt.)

      Arról a gyalázatos procedúráról, ami a harmadik évezred elején folyt a budapesti amerikai nagykövetségen, jobb nem is beszélni. Tudják, milyen volt a szovjet kezeslábas? Két kezes kellett, hogy vehess egy lábast. Egészen 2008 végéig nagyjából ez zajlott fő szövetségesünk külképviseletén. Én azt a borzalmat, amit 2001. szeptember 11-e után valamennyi kiutazónak végig kellett csinálnia, megúsztam, mert még 1997-ben simán beszereztem egy tízéves vízumot. Könnyen felejtők kedvéért írom: a vízummentességet az az ország kaphatta meg, melynek állampolgárai esetében a visszautasított vízumkérelmek aránya nem haladta meg a már nem emlékszem, hány százalékot évente. Arról pedig, hogy szükség esetén mégis meghaladja, magának az amerikai képviseletnek a személyzete gondoskodott. Bizonyítani ugyan nem tudom, de meggyőződésem, hogy ezekkel a százalékokkal úgy manipuláltak, ahogy nekik tetszett, illetve Washingtonból elvárták tőlük. Egy példa. Egyik barátom profi idegenvezető, jó párszor járt már Amerikában is. Amikor aztán néhány éve együtt akartunk Hawaiira utazni és már nem volt érvényes a korábbi vízuma, újat kért. Röptében visszautasították. Indok nélkül. A befizetett 100 dolláros vízumdíjat meg betették Samu bácsi zsebébe. Ez év vége felé történt, nyilván teljesíteniük kellett a (már nem tudom, hány százalékos) visszautasítási kvótát. Megjegyzem, ha minden okmányunk rendben van, az amerikai határőrizeti szervek, ha úgy látják jónak, repülőgépünk megérkezésekor is simán visszazavarhatnak bennünket oda, ahonnan jöttünk. Hogy miért? Csak. 

   Hát még a belépés! Az állami díszkísérettel ellátott elmebaj sajátos tünetei érhetők tetten ama ténykedésen, amit az Egyesült Államok határszervei időnként kifejtenek. Tudták-e, hogy olyan utasokat is erőnek erejével beléptetnek az Egyesült Államokba, akiknek amúgy eszük ágában sem volna? Többször előfordult, hogy Latin-Amerikába a miami, vagy épp a newarki repülőtéren történő átszállással utaztam. Normális helyeken ez úgy fest, hogy az utast ilyenkor  beterelik a tranzitvárónak nevezett helyiségbe, aztán ha indul a csatlakozása, szépen beszáll egy másik gépbe úgy, hogy közben nem is látja a tranzitország szerveit. Nos, ez Amerikában nem működik. Ha egy órád, mi több, tíz perced marad átszállásra, akkor is be kell lépned – papíron – ,hogy aztán ugyanazon lendülettel már lépj is ki belőle. S történik mindez egy olyan országban, ahová éjszakánként tízezrével szökdösnek át mexikóiak a határon, hogy ideát éhbérért dolgozhassanak. Nemde az volna a normális, hogy ha már ennyire ódzkodnak a külfölditől, igyekeznének mielőbb megszabadulni tőle? Az volna, de nem ott. Fel kell venni a csomagot, átmenni a vámon is, aztán újból feladni, ám ehhez sorban kell állni egy hatalmas gépnél, ahol a tulajdonos jelenlétében megröntgenezik a feladandó poggyászt is, amit amúgy már a futószalagon kutyákkal szaglásztatnak. Az már csak természetes, hogy cipőt, derékszíjat a biztonsági ellenőrzéskor le kell venni, kézitáskát szintúgy megröntgeneztetni, majd még ki is nyitni, benne turkálni hagyni, újabban meg már a teströntgen is általános. Jó, értem én, terrorveszély, miegyéb, csak hát meggyőződésem, hogy oda terrorista beutazni nem fog. Az már régen ott él, valami csendes kertváros megbecsült polgáraként, aztán ha megkapja a jelet, robbant. Egyszer azért naivan beszóltam egyik útlevélellenőrző pasasnak, hogy én, most az egyszer, kifejezetten nem szeretnék belépni Amerikába. Uram, felelte, abban a pillanatban, amint a gépe földet ér bármelyik amerikai reptéren, ön már az Egyesült Államok területén van, sőt, már a légtérben is, üljön bármely ország gépének a fedélzetén. Ez nyilvánvaló, de úgy látszik, papíron is dokumentálni kell, no és persze ujjlenyomatunkkal és digitális fotónkkal áldozni Amerikának a terrorizmus ellen vívott harcának oltárán. (Megjegyzem, ez több országnak is megtetszhetett, mert pl. kilépve a Dél-afrikai Köztársaságból, a mozambiki határőrök is fotóztak – mi több, a rögtönzött kép a helyben kiállított és útlevelembe ragasztott vízumlapra is rákerült – és digitális ujjlenyomatot vettek. Ismétlem, Mozambikban, mely nem kimondottan a bevándorlók kedvelt célországa.) Mindemellett évekkel korában szemtanúja voltam, amint Kanada és Alaszka határán az amerikai határőr szinte rimánkodott két tizenéves amerikai srácnak, hogy mutassanak bármilyen, a személyazonosságukat igazoló okmányt. Végül beérte születési anyakönyvi kivonatuk fénymásolt változatával.

     Azért itt valamit közbevetnék. Megszületett, ugye, a magyar biometrikus útlevél. Nekem is van immár, láttam néhány honfitársamét is. Legalább egy dolog közös bennük. A fénykép rettenetes minősége. Valamelyik útlevélkezelő külföldön meg is jegyezte, hogy pont olyan, mint egy grafika. És tényleg olyan, más határszervek is némi gyanúval vizsgálgatják. Ezt az eljárást vajon ki találta ki? Más országbeliek útlevelében még csak hasonlót sem láttam, kizárólag normális, emberi arcra hasonlító fényképeket. Aztán a másik: miért nem lehet a magyar útlevél címoldalára legalább egy világnyelven (mondjuk, angolul) odanyomtatni, hogy Magyarország, vagyis Hungary? Szerencsétlen hivatalnok, akárhol a világban, hosszasan forgatja, mire kideríti, mi a bánat is lehet az útlevél tulajdonosának nacionáléja. Belül már ott van, a második lapon, igen apró betűkkel, de elsőre sosem azt nézik, hanem az útlevél végét, ahol a szörnyűséges fényképünk van. Szoktam nekik segíteni. Egyik amerikai motelben a recepciós hosszasan tanulmányozta útitársam útlevelét, majd kijelentette, ilyenről, hogy Magyarország, ő még sosem hallott, vagyis nagyon valószínű, hogy ilyen ország nincs is. Esküszöm, így történt. Végül, már nem is emlékszem, hogyan, sikerült meggyőzni, hogy mégis van. 

     A kínaiaknak viszont kis híján sikerült csőbe húzniuk, 1994-ben. Fényképezni akar-e? – kérdezte a magyarul jól beszélő kérőlapelvevő ember a követségen. Ó, hogyne, Kína szép ország, ott van ugye a nagy fal, a Tiltott város, miegymás. Hát akkor önnek mint fotósnak egyéni turistavízumot nem adhatunk, tessék utazási irodával menni. Ember, de hát én… Aztán, nem is tudom, mitől szállt meg az ihlet, de ott nyilvánosan meggyanúsítottam az illetőt, hogy az említett utazási iroda lefizette és különben is, hogy képzeli, pont most, egy héttel köztársasági elnökünk kínai látogatása előtt... Tüstént beszélni akarok a konzul úrral. Ha mindezt kissé emelt hangon, hogy azt ne mondjam, üvöltve adjuk elő – a Szovjetunióban szerzett tapasztalataim szerint – ,általában bejön. Vagy nem. De két nap múlva volt kínai vízumom, a konzult sosem láttam.

   Megszenvedtem a kínai vízumért

    Törökországba annak idején, 1988-ban csak két hétre adtak egyéni turistavízumot. Viszont lehetett alkudni. Miért pont ott ne lehetett volna. Uram, mondom, nekem két hét igen kevés lenne az önök gyönyörű országának tüzetesebb megismeréséhez. Adják háromra. Adták.

    Némelyik ország a vízumkiadáshoz a kinn tartózkodás anyagi feltételeit igazoló valutaszámla bemutatását is elvárja – vagy elvárta. Talán az életben nem jutok el Ausztráliába, ha annak idején, 1992-ben nem szegődik cinkosomul egy megértő banktisztviselő hölgy és az egy napra kölcsönkapott pénzt (száz ausztrál dollár szorozva harminccal) rá nem könyveli számlámra és nem ad igazolást, ráadásul két példányban, hogy az új-zélandiak hasonló kívánalmait is kielégíthessem.

    Különös vízumügyeim a demokratikus, azaz immár Nyugaton is szalonképes Magyarország polgáraként is akadtak. Ha a delikvens Hongkongba vagy Új-Zélandra akart utazni, a pesti brit konzulátuson kellett pecsétért folyamodnia. Kitöltettek az emberrel egy négyoldalas kérőlapot mindenféle baromságokkal, amiket nyilván ők se vettek komolyan, például ilyesmivel, hol fogok lakni. Néhány hivatalos utat kivéve alig fordult elő velem, hogy ezt előre tudtam volna. Gondoltam, beírom, Holiday Inn Hotel. Minden tisztességes nagyvárosban kell lennie Holiday Inn-nek, melybe lakóként, saját költségen, aligha tenném be a lábam. (Tudják, hol laktam Hongkongban? Pont szemben a Holiday Inn Hotellel, ám nagyon-nagyon távol az ottani színvonaltól!) De elfogadták, s most már, ha ilyet kérnek, ez a rutinmegoldás. A trükk bejött például a Fülöp-szigeteki vízum beszerzésekor is. Megadták, de amikor távoztam, a lelkemre kötötték, menjek vissza a hotel igazolásával, hogy lekötöttem a szobát. Talán azóta is várnak.

    S hogy mindezt mennyire nem veszik komolyan, íme, még egy példa. Amikor megérkeztem az Indiai-óceánban fekvő, de amúgy Franciaországhoz tartozó Réunion szigetére, egyik tisztviselő erőnek erejével ki akarta szedni belőlem, hol fogok megszállni, mert azt neki be kell írnia. Hát, ha csak ez kell… Elővettem a számtalan ott heverő prospektus egyikét és bediktáltam egy rajta szereplő szálloda nevét. Az nem jó, mondta, már bezárt. Néztem egy másikat, abban kiegyeztünk. Még jó, hogy szólt, nem mentem oda hiába.  

   A világért sem akarom azt mondani, hogy vízumkérelemhez okvetlenül csalni, hazudni kell, ám az olvasónak, ha az államilag intézményesített idiotizmus hasonló fejleményeivel találkozik, csak egyet tanácsolhatok: szemrebbenés nélkül tegye meg.

   Köztudott, hogy nem minden ország tart fenn követséget, konzulátust Budapesten, de az egykori gyarmattartók néha felvállalják immár független gyarmatuk képviseletét. A franciák például adtak ki vízumot Szenegálba, de Maliba nem. Ilyenkor – így változik a világ – kiugrik az ember Bécsbe, vagy ha ott sincs képviselet, gyorspostával kiküldi az útlevelét valamelyik nyugat-európai fővárosba.

           A mali vízumhoz Berlinből jutottam hozzá

         Még EU-csatlakozásunk előtt eljátszottam a gondolattal, hogy közelebbről is meg kellene nézni a Zöld-foki-szigeteket. Logikusnak tűnt, meg az útikönyv is ezt tanácsolta, hogy érdeklődjem a portugál követségen. A tisztviselő szinte felháborodva fogadta kérdésemet, mondván, mi közük van nekik a Zöld-foki-szigetekhez. Ha figyelembe vesszük, hogy 1456-tól 1975-ig portugál gyarmat volt, a hivatalos nyelv ma is a portugál, nem beszélve arról, hogy ahová a portugálok betették a lábukat, a legsötétebb kolonialista századokat szenvedték el az őslakók, azt is mondhatnám, talán szégyellik. Egyébként most már érkezéskor megadják, de a kis szigetország nekem azóta is kimaradt. Amúgy a franciákkal azért egyszer jól jártam. 2009 őszén három nyugat-afrikai országba készültem, nevezetesen Togóba, Beninbe és Burkina Faso-ba, mindhárom hajdani francia gyarmat. Gondoltam, megpróbálom. Togo és Burkina ment simán, Beninbe azonban nem adtak. Honnan szerezzek benini vízumot? Elkezdtem keresgélni az interneten és mit találtam: Beninnek van tiszteletbeli konzulja Budapesten! Telefonon megkérdeztem, mit kell beadni. Nem fogják elhinni: többek között erkölcsi bizonyítványt is. Megéltem több mint öt évtizedet, de erkölcsi bizonyítványt még soha a büdös életben tőlem senki nem kért. Ám pont egy kis nyamvadt afrikai országnak az én erkölcseim tisztaságának papíron való bizonysága kellett. (Már bocsánat, a jelzőt nem szó szerint értem. Vegyük úgy, hogy kicsi, jelentéktelen, mint amilyenek mi is vagyunk a nagy országok szemszögéből.) Amúgy mindhárom említett ország a határon, belépéskor is kiadja a vízumot, úgyhogy ha valaki oda készül, ne rohangáljon utána, a  budapesti francia konzulátus meg 2009. augusztus 31-én végleg lehúzta a rolót. 

      Ehhez kellett az erkölcsi bizonyítványom

   1998-ban Malajziába utazva kézenfekvőnek látszott, hogy Észak-Borneón jó volna beugorni a kis Brunei Szultánságba. Érdeklődésemre a brit konzulátuson elmondták, akadt ugyan példa arra, hogy magyar állampolgár brunei vízumot kért náluk, de arra nemigen, hogy meg is kapta. Csak meghívólevélre. Sajnos se rokonom, se ismerősöm nem él Bruneiben. A helyzetet cifrázta a sajnálatos tény, hogy a két borneói maláj tagállam, Sabah és Sarawak között az egyetlen szárazföldi út pont Brunein át vezet. Mit tehettem, vízum híján átrepültem. De ha már szóba került, ne lepődjünk meg azon, hogy az ugyanazon ország szerves részeit képező Sabah és Sarawak határán – esetemben a repülőtéren – éppúgy útlevél- és vámvizsgálaton kellett átesnem, mintha akkor érkeztem volna Malajziába. Pedig már egy hete ott voltam, a félszigeti részen.

    Iráni vízumhoz jutni 2000-es utazásom idején már elég könnyű volt, bár sokba – 100 dollárba – került. Elvileg egy hónapra adták, ám két hét után odakint meg kellett hosszabbíttatni. Olyankor megkereste az ember valamelyik tartományi székhely rendőrségét (esetemben Tabrizban), azon belül az illetékes ügyintézőt, irtózatos nehézségek árán valahogy szót értett vele angolul, kitöltött egy papírt, elballagott a megadott bankba, befizetett némi pénzt (fényképet készíttetett, ha nem volt nála), visszaballagott és kapott egy újabb pecsétet. Jó esetben két óra alatt megúszhatta.

                                             Az iránit meglepően könnyen megkaptam

    Etiópiai vízumom beszerzése valóságos kis lidércnyomás volt. Legközelebbi követségük Bécsben székel. Kiutazunk, beadjuk, másnap megkapjuk. Csak hát akkor nyilván kinn kell aludni. És mi volna, ha levélben? Telefon a követségre. Lehet, persze, küldje ki az útlevelét és a vízumkérő lapot. (Elárulom, ilyesmihez némelyik pesti utazási irodában hozzá lehet jutni, vagy a netről letölteni). És a vízumdíjat milyen számlaszámra utaljam? Számlaszám? Az nincs. Tegye bele a 70 eurót (meg még négyet a postaköltségre) a borítékba. Így tettem, miközben keresztet vetettem pénzre, útlevélre. Láss csodát, csaknem postafordultával megkaptam, ám megfogadtam, ilyen vircsaftot többé nem csinálok.

   Az etióp vízum Bécsből jött, levélben

    A vízumkiadást, szerencsére, az utóbbi időkben sok ország lényegesen megkönnyítette, no meg uniós tagságunk révén eleve sok helyre már nem is kell. Thaiföld viszont változatlanul vízumköteles maradt a számunkra, igaz, a repülőtéren szó szerint percek alatt megkaphatjuk egy rendkívül rövid igénylőlap kitöltése után. Nemrég Laoszba utaztam bangkoki megállóval, oda és vissza is. Amikor először kértem a vízumot, ingyen adták, ellenben két héttel később, amikor visszafelé jöttem, már megint pénzt kértek érte, mint valamikor korábban is. 

       A jemeni vízumhoz előbb „arabosítani” kellett az útlevelemet

Egy különleges pecsét, amilyenje alighanem kevés magyarnak van: Antarktisz. Egy argentin kutatóállomáson, Esperanzán ütötték be.

     Igencsak észnél kell lennünk azt illetően, hol jártunk azelőtt és hová készülünk belépni. Például izraeli vízummal az útlevelünkben el se induljunk Iránba, Líbiába (és vice versa), vagy más, a zsidó állammal ellenséges viszonyban álló arab országba (elég sok ilyen akad). Megesett aztán az is, hogy 1993-ban Albániába buszozva Jugoszlávián át a jugóknak (konkrétan szerbeknek) azt kellett mondanunk, Görögországba utazunk, Albánián keresztül, ők ugyanis valami okból utálták az albánokat. Ha viszont Korfura igyekszünk Macedónián át, jobb, ha azt mondjuk, Albánia az úticélunk, mert a macedónok meg a görögöket utálják. Ilyen szeretetteljes fertálya e vidék Európának. Emlékeztetnék rá, hogy azokban az időkben éppen polgárháború dúlt a maradék Jugoszláviában, úgyhogy az utakat géppisztolyos szerb martalócok ellenőrizték. Ha úgy tartotta kedvük, puszta szórakozásból az éjszaka közepén is kirámoltathatták egy busz negyven utasának valamennyi holmiját, s hogy ezt elkerüljük, dobozos sörök és amerikai cigaretták megfelelő elhelyezésével próbáltuk jobb belátásra bírni őket. Ők meg szemrebbenés nélkül rekviráltak. Na jó, nőt legalább nem raboltak.   

     De maradjunk még kissé a Balkánon. 1980-ban Bulgáriából vonatoztam hazafelé az akkor még létező Jugoszlávián át. Jöttek föl a jugó szervek, velem nem volt gondjuk, ám fülketársam volt egy idős, Bulgáriába hazalátogató, visszafelé tartó ausztráliai bácsi. Neki vízum kellett, ezért leszállították azzal, hogy míg áll a vonat, az állomáson megkaphatja. Csakhogy közben megérkezett a szerb vámos, nagy benga állat, rámutatott az öreg bőröndjére, kérdezvén, kié. Egy szlovén srác vázolta neki a helyzetet. Erre a barom, se szó, se beszéd, pajszerrel felfeszítette a lezárt bőröndöt, turkált benne, és gyanús zacskókat talált. Habozás nélkül brutálisan beléjük döfött. Különös illat – meg por – lengte át a fülkét. Fűszerek voltak benne, amiket a bácsi otthonról vitt – haza. Szegény, visszajőve egyre azon sopánkodott, hogyan fogja az immár becsukhatatlan bőröndöt elszállíttatni a világ másik végébe.

     Vagy itt van újabban ez a folyadék-őrület. Ugye, meghatározták, hogy a gépek fedélzetére csak bizonyos mennyiségű folyadékot lehet felvinni, kivéve a vámmentes boltokban vásárolt italokat. Csakhogy nagyon nem mindegy ám, melyik ország repterén vettük azokat a bizonyos italokat. Pár éve Burmából jöttünk hazafelé és leszálltunk Katarban. Vettem egy üveg whiskyt. Zürichben szálltunk át Európában, s újból át kellett esnünk a biztonsági vizsgálaton. Svájc ugyan nem uniós tagállam, de ott is ugyanazok a szabályok érvényesek. Úgy elkobozták a whiskymet, mint a sicc, valamint több tucatnyi, különféle állampolgárságú, Katar érintésével érkezett utas összes vámmentes piáját is. Annyi üveg gyűlt össze, hogy ital-nagykereskedést nyithattak volna. Ezektől az araboktól még kitelik, hogy a Camparis üveget esetleg robbanóanyaggal töltik fel – nyilván ebből a megfontolásból konfiskáltak. Szóval, amíg újabb rendelkezést nem léptetnek érvénybe, vámmentes italt csakis uniós országból uniósba vihetünk a gépen, esetleg Amerikából(ba) vagy Japánból(ba). Uniósból uniósba viszont az égvilágon semmi értelme sincs, hiszen ha nincsenek vámok, akkor a vámmentességnek sincs értelme, ergo, az ital nagyjából ugyanannyiba kerül, mint a reptéren kívüli üzletekben.    

    Ha már minden szerencsésen összejött és el is jutottunk a kiszemelt ország határáig, még mindig nem biztos, hogy megpróbáltatások nélkül be is jutunk. E tárgyba vágó kis rémtörténeteim számosak, kezdjük egy hazautazással. 1989 őszén barátommal minden teketória nélkül, percek alatt beléptünk Izraelbe, akár kisebb atombombát is bevihettünk volna. A bajok visszafelé, a Ben Gurion reptéren kezdődtek, sőt kulmináltak, amikor kétórás várakozás után végre a vallatóbrigád elé kerültünk. Számot kellett adnunk arról, hol aludtunk az éjjel, ki csomagolta be a holminkat, kaptunk-e valakitől ajándékot, mikor és mivel utaztunk A városból B-be. Következett a csomag tüzetes átvizsgálása, borotvahabos flakonom és az Egyiptomban vásárolt macskaisten-szobrocskám megröntgenezése, meggyőződés arról, hogy fényképezőgépem és vakum nem rejt detonátort. Ezt egy exponálással kellett bizonyítani. Csakhogy a vakumban már kimerült az elem, ki is dobtam őket. Eltalálták, szereztek frisseket, úgyhogy villantottam. És végül gatyára vetkőztetés, testi motozás. Ez utóbbit előszeretettel gyakorolják az iráni biztonságiak is a belföldi légi járatokra való felszállás előtt.

    Tudjuk, hogy a vízumokért fizetni kell, egyre brutálisabb repülőtéri illetéket szintúgy, de arra csak egyszer-kétszer volt példa a praxisomban, hogy egy ország határán szabályos belépődíjat szedtek. Az egyiptomiak tették a tabai határátkelőnél, s hogy Izraelből se távozzunk maradéktalan elégedettséggel, ők kilépődíjjal vágtak meg bennünket. Csemegeként tegyük hozzá, hogy pontosan heten vizsgálták meg útlevelünket. Visszafelé ugyanez, fordítva, a háborús cselekmények miatt hírhedté vált gázai, rafahi határátkelőnél. Leróttuk az egyiptomi kilépővámot, s mint gyalogos átkelőket fegyverrel fölzavartak egy buszba, mondván, az visz a kb. 300 méter széles határsáv túloldalára. Ha megvesszük a jegyet! No, akkor megyünk gyalog, egyiptomi pénzünk ugyanis elfogyott. Azt nem lehet, tessék visszamenni, pénzt váltani, jegyet venni, buszra szállni. Lehet okoskodni, de nem érdemes.  Az egyiptomiak mentségére szóljon, hogy legutóbbi, 2011. decemberi látogatásom idején úgy mentem át a határon (a kairói reptéren), mint kés a vajon; a helybeli vízumbeszerzés és az útlevél-ellenőrzés összesen nem tartott öt percnél tovább. Igaz, az éppen ismét forradalmi hevületben égő Egyiptomba akkoriban a kutya sem utazott.

    Kinek ne lennének felejthetetlen élményei (már ha valakinek egyáltalán lehettek élményei) arról a procedúráról, amit a hajdani Szovjetunióba való belépéskor a vonaton kellett átélnünk Csopnál (oroszul így írták a határfalu, Csap nevét). Mivel a vonatok este indultak Moszkva, vagy akár Kijev felé, nagyjából éjfél körül szoktuk elérni a határt. Elaludni nem volt érdemes, mert mihelyt megállt a vonat, géppisztolyos szovjet határőrök (vagy mi az ördögök) tépték fel a fülke ajtaját, minden utast, ahogy volt, kizavartak a folyosóra, az útleveleket elvették, aztán gondosan, ámde kíméletlenül átforgattak mindent; matracot, ágyneműt (ritkábban a poggyászt is), benéztek minden zugba, alighanem fegyvert vagy valami hasonlót keresve. Az utas méltán érezhette úgy magát, mint akivel potenciális bűnözőként bánnak. Én többször is végigcsináltam, tulajdonképpen soha semmi sem történt, alighanem puszta erődemonstráció jellege volt az akciónak, de igen hatásos. Egyszer viszont szemtanúja voltam, amint két lengyel batyuzó asszony minden holmiját szanaszét szórták a vagon peronján.

    Az indiai-pakisztáni határ délelőtt fél tizenegykor nyit. Igen, „a határ”, merthogy csupán egyetlen átkelő van, igaz, arrafelé nemigen járnak át egymáshoz, itt (nem pont itt, persze) inkább átlőni szoktak. Az a gyakorlat, hogy az ember az indiai Amritszárban taxiba ül, az kiviszi a határig. Összesen hatan próbálkoztunk aznap délelőtt az átkeléssel, gyalog, de így is beletelt két órába. Eközben mindkét oldalon öten – fontos és kevésbé fontos emberek – írták be adatainkat mindenféle könyvekbe. Visszafelé hajszálra ugyanígy. Amritszár és a pakisztáni Lahore között alig 50–60 kilométer a távolság, amit vonattal is meg lehet tenni, állítólag az négy óráig is eltart. Az aktusban az egyetlen felvidító esemény, hogy a szomszédos határőrök, kizárólag egymás bosszantására, őrségváltáskor szabályos parádékat rendeznek. Mindkét fél nagyon magas fiúkat választ ki e célra, akik vasalt sarkú csizmájukat gondosan tervezett koreográfiára, a másikat túllicitálva csapkodják a betonhoz. Azt hallottam, az esemény immár évek óta szép számú érdeklődőt is vonz, még tribünöket is építettek számukra. A szerény mértékű árucsere itt úgy történik, hogy teherautók meghozzák az árut az egyik oldalra, lerámolnak, aztán megkülönböztető jelzéssel – kék köpennyel – ellátott munkások átviszik a másik „térfélre”, s ott újabb teherautóra kerül.  Tiszta elmebaj.

    Fontos tudnunk, használhatjuk-e egyáltalán a ki-belépésre kiválasztott határátkelőt. A hetvenes évek elején szárnyashajóval igyekeztem Lengyelországból az azóta megboldogult NDK-ba, Rügen szigetére. Csakhogy ott harmadik ország polgárai nem kelhettek át, ezért a következő hajóval visszazavartak Szczecinbe, s ha nem állok a sarkamra, még a jegyet is kifizettetik velem. Albániát északon, Honi Hatinál akartuk elhagyni Montenegró felé, s bár tiranai követségünk biztosított arról, hogy ott átkelhetünk, az albán határőrök (pedig komoly kenőpénzekkel is kísérleteztünk) másként gondolták; szintén visszazavartak, a Macedónia felőli Pogradecbe (tízórás út!).

   Egyes országok különös gondot fordítanak arra, hogy az érkezők ne hurcoljanak be mindenféle kórokozót, mely az ottani élővilágot megfertőzheti. Új-Zélandhoz közeledve már a repülőn kérdőíveket osztogattak, melyeken például arról nyilatkozhattunk, viszünk-e be tőkehúst (hát hogyne, direkt hazulról hozom a marhalábszárat mindennapi pörköltemhez), meg olyan sátrat, amit előzőleg máshol már használtunk (naná, hogy pont azért vettem újat, nehogy pár grammnyi talajmaradvánnyal a szent új-zélandi földet beszennyezzem). Mármost, ha mindent gondosan letagadunk, elhiszik. Korábban még komolyabban vették, minden érkező gépet, utasokkal együtt, gondosan fertőtlenítettek. Az Egyesült Államok vámosai semmiféle élelmiszer-ipari terméket nem eresztenek be, ennek ellenére meggyőződésem, hogy a kilátogató magyarok évente több mázsa szalámit exportálnak Amerikában rekedt rokonaik megsegítésére. E tilalmat még csak értem, de mit szólnak például ahhoz, hogy Oregon és Kalifornia határán nem is olyan régen minden országúti járművet megállítottak és megkérdezték, nincs-e nálunk friss gyümölcs. Merthogy azt Kaliforniába bevinni ellenőrizetlenül tilos. Erre mindenki azt mondta, hogy nincs. Ők meg elhitték. Hasonló mutatványon kellett átesnünk a chilei-argentin határon, a Tűzföldön. Begördült a menetrend szerinti autóbusz, a chilei szerveken aránylag hamar túl voltunk, az argentinoknál azonban kínkeservvel ment az útlevélszemle. Kb. negyvenöt embernek eltartott úgy másfél óráig. Aztán megkönnyebbülve fölszálltunk a buszra, mire a vámosok kitalálták, mindenki lefelé, csomagszemle egyenként. Annyi engedményt tettek, hogy férfiéban férfi, nőében nő turkált. Szidtam a jó indián édesanyjukat, de szerencsére nem értették…

     Ha már a mit szabad, mit nem kérdésnél tartunk, erre nem árt odafigyelni. Ortodox muzulmán országokba alkoholt bevinni tilos, Iránba ezen kívül még külföldi sajtóterméket sem szabad. Különösen ügyeljünk arra, hogy ha úti olvasmányt viszünk magunkkal a perzsákhoz, lehetőleg ne Salman Rushdie művei közül válasszunk. Aki esetleg nem tudná, őt maga a néhai Khomeini ajatollah a Sátáni versek című művéért már jó régen – távollétében – halálra ítélte. Ettől függetlenül simán bevittem mind Iránba, mind Líbiába egy-egy üveg Unicumot, műanyag kóláspalackban. A hajdani NDK vámosai a Nyugatról visszafelé tartók esetében a pornóra utaztak. Valószínűleg nem egészen alaptalanul az volt a rögeszméjük, hogy például a Dánia felől érkezők csomagja tele van szaftos szexlapokkal, ezért aztán Warnemündébe érve nemcsak a hátizsákomat rámolták ki módszeresen, hanem a sátramat, hálózsákomat is ki kellett bontanom. Természetesen nem hoztam szexlapokat, mint ahogy az is természetes, hogy ők sem az NDK erkölcsi tisztaságára ügyeltek oly nagyon. Egyszerűen disznólkodni akartak.

    Peru és Ecuador határán, még a perui oldalon némileg nehezíti a továbbhaladást, hogy a városka főutcája az idők folyamán egyetlen hatalmas piaccá, továbbá mobil pénzváltóvá lényegült át. Önkéntes „révkalauzok” segítségével lehet átszlalomozni kocsival a banánhegyek között, a nyílt színen tevékenykedő mészárosok, mozgóárusok hadán. Hanem Peruval már a kezdet kezdetén cefetül megjártam. Történt, hogy este érkeztem Limába, csatlakozó járatom viszont csak másnap reggel indult Bolíviába. Szépen kezeltettem az útlevelemet, hiszen csak úgy vehettem föl a csomagomat, aztán visszakanyarodtam a tranzitba, ahol eltöltöttem az éjszakát. Másnap reggel tettem némi kísérletet arra, hogy kilépési pecsétre is szert tegyek, de a tranzitban nincs erre szakosodott intézmény. Elrepültem hát Bolíviába, aztán pár nap múltán közúton akartam visszatérni Peruba. Na de hol a kilépési pecsét? Hogy kerültem Bolíviába, amikor hivatalosan még Peruban vagyok? A határátkelőhely valahol a semmi közepén állt, úgy tíz kilométerre a legközelebbi városhoz. Oda kellett elmenni okmánybélyegért (még szerencse, hogy nem hétvége volt), útlevelem lefénymásolásáért, aztán a határon hét példányban (de tényleg) mindenféle papírokat kitölteni. Így léphettem be végül Peruba, hogy először kiléptem belőle. Értik? Mert én nem, legalábbis azt nem, hogy mindezt hogyan adminisztrálták le utólag.

     Egyes határátkelőknek sajátos bájt kölcsönöz a helyi folklorisztikus elemekkel színesített fogadtatás. Annak idején a Transz-szibériai Expresszel érkeztünk a szovjet-mongol határállomásra, Szuhebátorba. Több órás késésünk kissé meglephette a mongol határőröket, mert némelyikük épp a latrináról megtérve igazgatta felszerelését, aztán ahogy kell, puskájukat az ablakokra szegezve várták, hogy kollégáik megejtsék az útlevélvizsgálatot.  Miután végeztek, váratlan esemény zavarta meg a vonat továbbindulását. Szerelvényünk alá bevackolta magát egy a várakozók közt addig csendesen szemlélődő anyadisznó, akit csak furkósbottal sikerült eltántorítani maradási szándékától. Ez így utólag viccesnek is tűnhet, de higgyék el, akire még sosem szegeztek fegyvert – mint ahogy rám sem – ,ez a puskás akció enyhén szólva is meghökkentő volt.

    Legkülönösebb határátkeléseim egyike Máltáról Olaszországba való visszatértemkor, a syracusai kikötőben esett meg. Sosem találnák ki, hol ejtették meg az olaszok az útlevél- és vámvizsgálatot. A hajó eredeti funkciójáról átmenetileg megfosztott önkiszolgáló étermének pultjánál. A helyzet annyira komikus volt, hogy egy a kezem ügyébe kerülő tálcán nyújtottam át útlevelemet. Egy pillanatra az is átvillant rajtam, kérek egy tojásrántottát narancslével, de nem voltam biztos benne, meddig terjed az olasz határszervek humorérzéke. 

    És amikor az ember azt hinné, hogy már minden létező elmebajt megtapasztalt, az éber hatóságok rádöbbentik, hogy mégse. Most figyeljenek! Visszafelé indulnék Nepálból, a katmandui reptérről, Újdelhi érintésével. Mielőtt belépek az indulási csarnokba, útlevél-ellenőrzés, csomag átvilágítása. Sorba állok a becsekkolási pulthoz – már közben újabb útlevél-ellenőrzés. A pultnál, természetesen, még egy. Aztán hivatalos kilépés az országból, még egy útlevél- és repülőjegy-ellenőrzés. Megyek az indulási kapuhoz, kézipoggyász átvilágítása, útlevél- és beszállókártya-ellenőrzés. Na végre, gondolom, benn vagyok a tranzitban, már csak fel kell szállni a gépre. Nem úgy van az. Mielőtt fellépnénk a géphez vivő  buszra, újabb csomagellenőrzés, útlevél- és beszállókártya-ellenőrzés, sőt testi motozás. Igen, igen, a tisztelt utas tökei körül is. Most már csakugyan vége, sóhajt az idegen. De nem! A gép feljárójánál újabb emberek állnak. Ott, a feljárón (!) a kézipoggyászok teljes kipakolása, testi motozás (újabb mogyorózás), útlevél- és beszállókártya-ellenőrzés. Aki nem hiszi, próbálja ki. Ja igen, és Újdelhiben, a tranzitban újabb csomag-átvilágítás és -kipakolás, mindenféle öngyújtó és gyufa elkobzása, újabb testi motozás és ismét – nem, még nem utolsó, mert közvetlen beszállás előtt is volt egy – útlevél- és beszállókártya-ellenőrzés.  Azt hiszem, rekordot döntöttem, ám tartok tőle, nem ez volt az utolsó. A nemzetközi helyzet fokozódik.   

„A világ egy könyv, és aki nem utazik, az csak egyetlen lapját olvassa el”

(Szent Ágoston)

Ismerik a kultúrsokk szót? Ez a jelenség, hangulat, lelkiállapot többnyire akkor lép fel, amikor idegen környezetbe kerülünk, leginkább természetesen külföldön. Szinte az első pillanatokban tapasztaljuk, hogy valami nagyon más (vagy ha nem nagyon, de kissé biztosan), mint amit idehaza megszoktunk. Mások a szagok, a hangok, más nyelvet beszélnek, más pénzzel fizetnek, más a klíma, az étel, az emberek temperamentuma, öltözködése, az idegenhez való viszonya, eltérőek a lakókörülményeik, az épületeik, az életvitelük, a mindennapi szokásaik és még sorolhatnám. Vegyünk néhány példát! Egy magyar számára nem jelent különösebb megrázkódtatást, ha átmegy, mondjuk, Szlovákiába és ma már az sem, ha átrándul Ausztriába. Óriási különbségeket akkor sem fedezünk fel, ha például ellátogatunk Bajorországba, Lengyelországba. Valamivel nagyobbak az eltérések, mondjuk, Spanyolországban vagy Norvégiában, de még ez sem vág földhöz bennünket. De ha felkeresünk egy arab országot, teszem azt, a nem is túl távoli Egyiptomot vagy Tunéziát, már sok minden nagyon más az itthoni élethez képest. És akkor mit mondjunk például Kínáról, Indiáról, Kenyáról, vagy akár az aránylag sok magyar által is látogatott Thaiföldről?

    Képzeljék magukat a helyembe. Befutnak hajóval Hongkongból reggel hétkor a kínai Kantonba. Egy szót sem tudnak kínaiul; nemhogy beszélni, de még a feliratokat elolvasni sem képesek, a helybeliek nem értenek angolul és az a városrész, ahová érkeztek, nincs rajta a térképükön, viszont el szeretnének jutni egy bizonyos helyre. Hiába próbálnak kérdezősködni, a rossz kiejtésüket nem érti senki, de még a gesztusok is mások. Mihez kezdenének? Ez már sokk a javából. Én speciel, találomra, elindultam egyik irányba, aztán elértem egy hídhoz, amit már be tudtam azonosítani a térképen. Ezt követően is irtózatosan sokat kínlódtam Kínában, de ahogy múltak a napok, úgy vettem egyre könnyebben az akadályokat.

    A hirtelen környezetváltozás érintheti az embert pozitívan is. Ez az újdonság varázsa, amit a szaknyelvben „mézeshetek fázisnak” neveznek, bár nem tart hetekig. Élvezetes a kellemes klíma (már ha kellemes), az érdekes ízű ételek, a helybeliek számunkra furcsa szokásai, érdeklődése stb. Aztán ahogy telik az idő, elmúlik a varázs és egyre sűrűbben, erősebben jönnek elő az új környezet negatívumai. Mindezek fokozódó ellenérzéseket váltanak ki belőlünk; nem ízlik az étel, a barátságos érdeklődést zaklatásként éljük meg, az eleinte élvezetes, nyüzsgő környezet visszataszítóvá válik, hiányozni kezdenek a hazai ízek, sőt eseteként odáig is eljutunk, hogy egyre gyakrabban mondjuk: „ezek” tiszta őrültek! Pedig „ezek” nem őrültek. Csak mások. Ha erre idejében rájövünk, elkezdünk szépen alkalmazkodni, és élvezni fogjuk az új környezetnek még a kihívásait is. Van azután a kultúrsokknak egy harmadik fázisa, ám ezt az utazók többsége nem éli meg, csak az, aki hosszabb időre, hónapokra, évekre rendezkedik be idegenben: az a megszokás/beletörődés szakasza. Beilleszkedünk az ottani környezetbe, átvesszük a helybeliek életritmusát, szokásait, miközben persze igyekszünk megtartani saját kis privát szféránkat, átmenteni egy darabka otthont az idegen világokba is. Nem véletlen, hogy ahol több, ugyanabból az országból vagy kultúrkörből érkezett külföldi él, összejárnak, tartják a kapcsolatot egymással, sőt, ahol sokan vannak, megteremtik a maguk kis világát is. Így születtek meg kínai, indiai, olasz stb. negyedek sok nagyvárosban, szerte a világon, de tapasztalataim szerint a külföldön élő magyarok is több-kevesebb rendszerességgel találkoznak, összejárnak, magyar klubot szerveznek stb. Én ezt a fázist egyetlen egyszer éltem át, egyetemistaként, 1976–77-ben, négy hónapon át, a megboldogult Szovjetunióban, Leningrádban. Meg lehet szokni, a magunk életét könnyítjük meg, ha alkalmazkodunk.

    Azt szoktam mondani, régen rossz, ha egy nép megváltoztatja a szokásait csak azért, hogy nekünk, idegeneknek jó legyen. Az, persze, más és jólesik, ha a kedvünkre tesznek, barátságosak hozzánk, de azt például kifejezetten nem szeretem, ha egy nagyon egzotikus ország külföldiek által sűrűn látogatott vidékét teletömik nyugati éttermekkel és csupa olyan szórakozási lehetőségekkel, amikhez a külföldi a saját hazájában hozzászokott. Láttam néhány ilyen helyet, mint mondjak, meglehetősen visszataszító, de szerencsére nem általánosan jellemző. Még visszataszítóbb, ha az idegen ezt el is várja. Alkalmazkodni nekünk kell, és ha jól akarjuk érezni magunkat idegenben, próbáljuk elfogadni a dolgokat olyannak, amilyenek. Két hetet (de többet is) ki lehet bírni az itthonitól eltérő környezetben, és ha folyton azért dohogunk, mert valami eltér a megszokottól, csak a magunk utazását keserítjük meg vele. Nem kell feltétlenül szeretni mindent úgy, ahogy van, de érdemes befogadni; nyitott szemmel, szívvel, szellemmel. Higgyék el, gazdagodunk általa.

    Ez a könyv, amellett, hogy nagy vonalakban bemutat a mienktől eltérő (vagy éppen meglepő módon hasonló) kultúrákat, szokásokat, furcsaságokat, alapvetően a tolerancia jegyében született, bár nekem is eltartott egy ideig, amíg idáig eljutottam. Be kell vallanom, én is sokszor voltam (időnkén még néha manapság is) türelmetlen, goromba, elutasító, undok stb., de nagyon igyekszem nem az lenni és ez az utóbbi években egyre többször sikerül is. Sosem felejtek el egy a Fülöp-szigeteken történt esetet. Távolsági busszal utaztam, és ott az a szokás, hogy amikor a busz megáll valahol, a helybeli árusok azon nyomban letámadnak, feltülekednek és megpróbálnak eladni ezt-azt, még arra sem hagyva időt, hogy a megérkező utas le tudjon szállni. Épp erre készültem és immár sokadszor kellett elszenvednem ezt az idegesítő procedúrát. Hátamon a jó nehéz hátizsákkal már az ajtóban álltam, amikor felnyomakodott egy asszony, ha jól rémlik, valami zöldségfélével megpakolt kosárral. Elég durván félrelöktem, az áruja kipotyogott a földre. Ez a 90-es évek végén történt, de azóta se tudtam elfelejteni; már percekkel később is nagyon szégyelltem magam. 

     Tudom, hogy amikor leírok egy környezetet, esetet, nagyon vékony jégen járok, mert az olvasó esetleg azt érezheti, hogy általánosítok. Épp ezért ha véletlenül olyasmit írnék le, hogy mondjuk az amerikaiak, az arabok, a németek ilyenek vagy olyanok, természetesen nem egy népet, népcsoportot akarok minősíteni. Nincs „átlagamerikai”, átlagmagyar”, „átlagarab” stb., ám vannak bizonyos vonások, melyek egy-egy ország népére talán a megszokottnál is jellemzőbbek, bár az is lehet, hogy csak mi látjuk túlzottan is jellemzőnek. Amikor például azt tapasztaljuk, hogy az oroszok körében sokan szeretik a vodkát és sokat is isznak belőle, hajlamosak vagyunk azt mondani, hogy ilyen iszákosok ezek az oroszok. Pedig ott sem mindenki vedeli a szeszt. A latin népeket temperamentumosnak tartják, a skandinávokat hűvösnek, az amerikaiakat korlátoltnak és beképzeltnek, a németeket pedánsnak, az arabokat olyannak, akik állandóan csak becsapnak bennünket stb., ám ezekre tucatnyi ellenpéldát hozhatnék, és fogok is.  

     Egy dolgot jól véssünk az eszünkbe. Ha külföldre megyünk, Magyarország „mi” vagyunk. Sokan személyünkben találkoznak először eleven magyarral és előfordulhat, hogy rólunk, a mi viselkedésünkből vonnak le általános következtetéseket egész népünkről. Ez pedig nem mindig jó. Sokszor szégyenkeztem már magyar utastársaim miatt, és ez az egyik oka annak is, hogy ha mód van rá, kerülöm az olyan csoportos utakat, ahol honfitársaim társaságát kell elviselnem. Ez sem általános, kiváló társakkal is utaztam, de sajnos vannak rossz tapasztalataim. A másik ok, hogy legalább arra a pár hétre kizökkenjek, vagy hogy más országbeliekkel együtt, az ő látásmódjukat is megismerve kóstoljak bele egy-egy idegen világba.  

     Legyünk patrióták, büszkék arra, amiket hazánk kiemelkedő személyiségei a múltban vagy a jelenben az élet bármilyen területén elértek, de ne helyezzük magunkat mások fölébe, se mások alá. Ne vessünk meg egyetlen népet, nemzetet, országot múltbeli vagy jelenlegi politikusaik szörnyűséges tetteiért, mert ha így tennénk, mi is alaposan rászolgálnánk mások megvetésére, lenézésére, ami, ugye, nem esne jól. Nincs másoknál alábbvaló ország, nép, legföljebb az egyik ebben sikeres, a másik amabban. Nincs „kiválasztott” nép; az ostoba, szűk látókörű nacionalizmusnál aligha okozott más nagyobb kárt a történelemben.  

     Amiket a következőkben leírok, nagyrészt saját élményekből, tapasztalatokból merítettem. Ám mivel én sem tudhatok mindent, e tapasztalatok nyomán sok mindennek utánanéztem, olvastam, böngésztem az interneten is. Ezek révén magam is sokat tanultam, és így talán némi ismeretterjesztéssel is megpróbálkozom. Meglehet, néha tévedek, az is előfordulhat, hogy némely olvasóm hasonló helyzetekben, vagy az említésre kerülő országokban az enyémtől gyökeresen eltérő kalandokat élt át, más tapasztalatokat szerzett. Ez is szép az utazásban; hogy mindannyian másként éljük meg az élményeinket, más tetszik, vagy éppen nem tetszik.

     Mint eddig minden könyvemben, most is arra biztatom az olvasót, hogy kritizáljanak, javítsanak (vagy dicsérjenek) bátran, osszák meg velem saját tapasztalataikat.

Kedves látogató! Minthogy elég csekély a reményem arra, hogy új - hetedik - könyvem nyomtatásban belátható időn belül megjelenik, úgy döntöttem, hogy teljes terjedelmében közzéteszem itt. Ha sikeres lesz, feltöltöm a korábbi könyveimet is. Lectori salutem! 

Ez az első bejegyzés, amit automatikusan hoztunk létre. Vázlatban van, így csak a blogod tagjai láthatják. Próbáld meg átszerkeszteni, ha sikerült akár törölheted is és kezdődhet a blogolás.

Kérdéseket és észrevételeidet a support@blog.hu címre tudod elküldeni. Jó blogolást!

A blog.hu csapata