„Egy nap 24 óra, egy ládában 24 üveg sör… ez nem lehet véletlen”

                                                                                                      (graffitiszöveg)

A traktálás nem csak magyar szokás. Elég régóta járom a világot ahhoz, hogy a magam bőrén (gyomrán) tapasztalhassam meg, nem biztos (sőt biztosan nem), hogy az idegeneknek is úgy van kedvére valami, mint nekünk. E tapasztalat idővel afféle filozófiává kristályosodott ki bennem, amit úgy hívok: a szabad választás lehetőségének foka. Egyszerű példával élve: nem tálalok föl német, holland, norvég vendégeimnek olyan bivalyerős halászlét, hogy helyből átugorja tőle a Kárpátokat – mert nem szokták az erőset. Odakészítem a cseresznyepaprikát, figyelmeztetem a várható mellékhatásokra, aztán ha a gusztusa úgy kívánja, ám legyen, ugorhat. Sok országban keveredhetünk azonban olyan helyzetbe, ahol a hagyományok, a kultúra meglehetősen szűk keretet szabnak a választás szabadságának. Mondjuk, inni kell! Mindenáron belénk akarnak tölteni valami olyan szeszt vagy egyéb italt, amit a hátunk közepére se kívánunk és a vendéglátó szinte megsértődik, ha bármilyen udvariasan is, de elhárítjuk a kínálást. Ugye, voltak már ilyen vagy hasonló helyzetben? Vegyük Angliát mint ellenpéldát. Odateszik elénk a teát, hozzá a cukrot, a tejet (uram bocsá’, még citromot is), aztán ki-ki úgy kutyulja magának, ahogy akarja. India átvette a tejes tea szokását az angoloktól, azzal a nem mellékes különbséggel, hogy a tej meg a cukor – kínáláskor vagy árusításnál – már eleve benne van a teában. Ha tetszik, ha nem. Mauritiuson ugyancsak az „English tea” dívik. Egy kisvárosban magánháznál szálltam meg, és a háziak meginvitáltak teára. Örömmel elfogadtam, végül is, ha meghívják az embert, illik elfogadni. Aztán elém tettek egy csésze, tejjel már felturbózott teát, amit nagyon nem szeretek, de becsületből legyűrtem. Ebből is kiviláglik, hogy aki világot lát, annak elég sokat kell nyelnie – akkor is, ha inni akar.   

   Akárhová is vet a sorsunk, vizet mindenképpen innunk kell. Európában, Észak-Amerikában, néhány dél-amerikai vagy ázsiai országban nincs gond, a csapvíz is biztonsággal iható. Időnként riasztó adatokat hallhatunk arról, hogy a Föld népességének körülbelül egyötöde nem jut egészséges ivóvízhez, mi pedig, sok száz millióan a fejlett világban, még a vécénket is olyan minőségű vízzel öblítjük le, ami másik sok százmillió számára elérhetetlen. A tiszta vizet csak az tudja becsülni igazán, aki már szenvedett a hiányától. Jártam néhány olyan vidéken, például a Szaharában vagy Nyugat-Afrikában, ahol napokon keresztül sátraztuk és a napi fejadag három liter palackozott víz volt. Nem csak ivásra. Abból kellett kigazdálkodni a borotválkozáshoz, mosdáshoz használt mennyiséget is, és ilyen meleg helyeken öt napig nem tusolni maga volt a borzalom.

                                      Ahol  nem a konyhai csapból folyik a víz (Radzsasztán, India)

                                                                       Benin, Nyugat-Afrika

                                                            Közkút egy nepáli kisvárosban

    Voltak aztán olyan helyek, ahol akadt víz bőven – a természetben is. A Spitzbergákon például olvadékvíz-patakokból vettük az iváshoz, főzéshez használt vizet, aminek minőségével ugyan semmi baj nem volt, csupán az edény aljára leülepedett finom iszap jelezte, hogy mégsem teljesen makulátlan. Ugyancsak patakvizet ittam egy héten át Izlandon, Kamcsatkán pedig egyik táborhelyünk környékén orosz kísérőink mutatták meg, hol juthatunk vízhez. Nos, ez a hely egy vulkáni törmelékkel erősen beborított jókora tavalyi hófolt volt, melynek végéből lassan, de biztosan szivárgott a víz. Nem tűnt túlzottan bizalomgerjesztőnek, s bár egészségügyi szempontból kifogástalannak bizonyult, kissé az is „ropogós” volt. Ugyancsak ittunk több mongóliai patak vizéből a pusztában, és csak később eszméltünk, hogy ugyanezekből a patakokból isznak – természetesen folyásirányban fölfelé is – az állatok. Megúsztuk.    

                                         Ennek a koszos hófoltnak az olvadékát ittuk napokon át Kamcsatkán

A rázósabb helyek közül talán egyetlen egyről írta az útikönyvem, hogy nyugodtan ihatjuk a vezetékes vizet is, ez pedig Irán. Nota bene, Iránban ősi hagyományai vannak a természetes, felszín alatti vizek megcsapolásának, mégpedig a ghanatnak nevezett rendszer révén. Építése nagy szakértelmet kívánó és veszélyes munka, mert a hegylábi törmeléklejtőkbe kell több kilométer hosszú, enyhén lejtő alagutakat ásni, persze, csak az után, hogy a 60–80 méter mély, függőlegesen mélyített aknák kiásása nyomán vizet találtak. Így jut le a víz – csapadék, hóolvadék – a völgyekbe, oázisokba. Van olyan ghanat is, mely már kétezer éve folyamatosan „üzemel”, persze, állandóan karban kell tartani. A víz – kipróbáltam – kiváló, jéghideg és csakugyan biztonságos. (Érdekes viszont, hogy bár a csapvíz Mexikóvárosban is iható, a csapokból – még a hidegből is – elég langyos, szinte meleg víz folyik.) A Botswanában elterülő hatalmas Okavango-deltáról azt írta útikönyvem, hogy ez az utolsó hely Afrikában, ahol az ember még ugyanabból a vízből ihat, amiből az elefántok vagy a zebrák. Kipróbáltam, semmi bajom nem lett. A folyó több száz kilométeren át növényzettel benőtt ágakon halad át, melyek természetes szűrőként viselkednek.

     Iránban volt még egy emlékezetes vizes megfigyelésem. Elég sokat buszoztam, és a kalauz a hosszú utakon egy jókora korsóból jéghideg vizet szervírozott az utasoknak – egyetlen pohárból ittunk valamennyien. Egy alkalommal azt is sikerült kifigyelnem, hogyan „készül” a víz. Indulás előtt a kalauz kirángatott a betonplaccra egy jókora jégtömböt, egy fejsze fokával szétverte, darabokra aprította, aztán csak úgy kézzel behányta egy hűtőládába. Nos, ezt (és ilyen) a vizet ittunk sok buszon, miután a jég lassan olvadozott. Soha semmi bajom nem lett tőle.

    A hajdani Szovjetunióban is szokás volt az egy pohár – sok fogyasztó változat. A városokban sokfelé láthattunk szódavíz-árudákat, ahol fillérekért vehettünk egy-egy pohár szénsavas vizet, amit ők gazirovkának hívtak (ez a gazirovannaja voda, vagyis a „gázos víz” rövidítése). Azt az egyetlen poharat egy félautomata öblítő készülékkel lehetett úgy-ahogy elmosni.   

     Ha csakugyan veszélyesnek tartott terepre készülünk, vegyük nagyon komolyan a figyelmeztetést: csakis palackozott vizet igyunk. Ellenőrizzük le, hogy a kupak perforált része ép-e még, mert például nem egy helyen láttam Indiában, hogy kisvállalkozók a patkányok járta szemétből előhalászott üres műanyag palackokat a csapnál töltötték újra, aztán „palackozott” vízként próbálták eladni a pályaudvarokon, ráadásul olyan ravasz módon, hogy még a perforált részt is „restaurálták”, pillanatragasztóval. Tudják a helybeliek is, hogy a külföldi keresi a palackozott vizet. Etiópiában betértem egy kis boltba, már nem is tudom, mit kerestem, s az eladó imígyen szólt hozzám: „Mister, buy plastic water!” Angolul értők kedvéért: a boltos „műanyag vízre”, vagyis palackozottra akart rábeszélni.

    Kérdezhetik, persze, hogy ha nekünk ezek az egzotikus csapvizek ártanak, akkor nem ártanak-e a helybelieknek. Sokszor bizony ártanak, sokszor nem. Az ugyanis a helyzet, hogy ha nagyon nem szennyezett a víz, a helyiek kicsi koruktól fogva megszokják a helyi vizek baktériumflóráját, mi pedig megbetegszünk tőlük.

     Nézzünk végig néhány italt, amiket ilyen vagy olyan formában mi is kedvelünk és fogyasztunk itthon, de másutt mások, továbbá néhány olyat is, amik teljesen idegenek számukra.     

     Mongol jurtából nem könnyű anélkül szabadulni, hogy meg ne kóstoljuk az ő tejestea-specialitásukat, a szütecájt. A mongol azonban nem a kész teához önti a tejet, hanem a vízzel együtt forralja, s eközben teszi bele a lábtörlőre és szárított teveszarra egyaránt emlékeztető, préselt tömbből letört teadarabkát. Télen birkafaggyúval dúsítják, úgy több benne a kalória. Marokkói különlegesség (de jóformán egész Észak-Afrikában isszák) a mentatea, mely ugyancsak erősen megosztja a külföldieket. A forró vízbe kínai zöld teát tesznek (ami ugyan általában nem zöld, csak leszedett, friss állapotában, a főzete majdhogynem színtelen), hozzá jó adag friss mentalevelet (szükség esetén megteszi a szárított is) adnak, és már-már sziruposra cukrozzák. Fémkannából üvegpohárba töltik, jó magasról csurgatják vékony sugárban, állítólag azért, hogy habos legyen a teteje. Más kérdés, hogy a „hab” úgy öt másodpercen belül eloszlik. Helyi neve atay, de becézik marokkói whiskynek is. Az üzbégek még a legnagyobb nyári forróságban is (sőt leginkább akkor) zöld teát iszogatnak, azt mondják, meleg ellen a legjobb. Én speciel inkább ittam volna hideg sört, már ha lett volna, de azokban az időkben vezette be Gorbacsov a „száraz törvényt”, vagyis az alkoholos italok árusításának erős korlátozását, így jobbára maradt a tea. Nyáron a szabadban, a csájhanának nevezett teázókban isszák, kis faemelvényeken, párnán ücsörögve. A teaház iráni neve is hasonló: csájkuné. Olyasféle szerepet tölt be, mint nálunk egykor a kávéház, ahol össze lehet jönni, csevegni, alkalmasint némi pénzért vízipipát szívni. Ez több arab országban is mindennapos szokás, bár többnyire az idősebbek élnek vele. Egyszer kipróbáltam Iránban, almaízű dohánnyal, nem is volt rossz. A líbiai Tripoliban láttam egy szabadtéri kávé-teaházban, hogy a pincér a hatalmas mennyiségben előkészített vízipipákat ugyanúgy hordja ki a vendégeknek, mint az italt. Az irániak egyébként nem a teába teszik a cukrot, hanem a szájukba, az ő cukruk ugyanis nagy kristályokban készül – gyakran látni, hogy hatalmas süvegcukrokat árulnak – és igen lassan olvad. Ha a tea túl forró és az iráni ember türelmetlen (ami igen ritka), a csészealjba önti és onnan szürcsöli ki.

                                                          Csajhaha (teázó) Üzbegisztánban

                                                     Teázó az iráni Iszfahánban, egy híd alsó szintjén

                                                                  Líbiai szieszta vízipipával

Azt hiszem, sokan abban a meggyőződésben élnek, hogy az oroszok szamovárban főzik a teát. Hát nem. A szamovár csupán vízforralásra szolgál, abból egy kevéssel leforráznak némi teafüvet, ez a tömény esszencia a zavarka, amit aztán ízlés szerint hígítanak. De van egy másik meglepetésem is. A szamovár használata nem orosz specialitás; Iránban és Törökországban is elterjedt. Aki járt Törökországban, tudja, hogy ott „derékban” karcsúsított kis poharakból isszák a teát, s hogy az üveg ne pattanjon el, parányi kerek fémlapra teszik. Hoztam egy teljes hatos készletet, két évnél tovább nem bírta. Az oroszok már nagyobb üvegpohárból kortyolják, amit díszes, füles fémvázba tesznek. Jól néz ki, ráadásul még praktikus is. Nem mondanám el ugyanezt a Közép- és Belső-Ázsiában dívó fületlen csészékre. Ezeket két kézzel kell megfogni. Mongóliában 35 éve, Üzbegisztánban 27 éve vásárolt csészéim ma is megvannak, pedig úgyszólván napi rendszerességgel használom őket.  Ideológiát is gyártottak ahhoz, hogy miért nincs füle a csészéknek. Azért, mert amit nem lehet két kézzel megfogni, annak a tartalmát még nem is lehet meginni, annyira forró. 

   A legkiválóbb teákat olyan országokban ittam, ahol termesztik is. Említhetem Grúziát, Kenyát, Vietnamot, Sri Lankát, Törökországot, Indiát, ahol rendszerint bivalyerősre főzik. A legjobb zöld teához talán a teájáról nem éppen híres Laoszban volt szerencsém, egy kis családi ültetvényen, ahol a termesztéstől a szüretelésen, feldolgozáson át a csomagolásig mindent helyben végeznek. Az ázsiai országok többségében még az egyszerűbb szállodák szobáiban is szériatartozék a forró vizes termosz és a hozzá mellékelt filteres tea. A hagyományos japán fogadó (ryokan) szobái egyenesen elképzelhetetlenek tea és termosz nélkül, más berendezés a teázó asztalkán kívül szinte nincs is bennük. Első kínai szállodámban, Kantonban szintén oda volt készítve a forró vizes termosz és a filteres tea. Gondoltam, kipróbálom. Beletettem a csészényi forró vízbe a teát, vártam, de csak nem akart sötétedni. Beletettem még egyet, akkor sem. Na jó, megiszom így. Semmi íze nem volt és máig sem tudom, miféle teát készítettek be, ám attól tartok, a kínaiak többsége is ilyet iszik. Mivel a vonatokon első osztályon utaztam és az étkezőkocsi mindig a mienk mellett volt, országszerte szemtanúja voltam, amint kínai utastársaim folyamatosan zarándokoltak az étkezőbe forró vízért. Ezt úgy kell elképzelni, hogy vittek magukkal egy kis csavaros tetejű üveget, amiben kókadozott némi teafű és az töltötték utána vízzel. Folyton olyan érzésem volt, mint amikor az SZTK-rendelőkben vizeletes üvegekkel járnak föl-alá az emberek. Ezzel szemben az indiai tea olyan erős és sötét, hogy kiugrik tőle az ember szíve.

   Nem kell a világjárónak nyelvésznek lennie ahhoz, hogy felfigyeljen egy érdekes különbségre: vannak országok, ahol a tea – különféle kiejtési változatokban – tea, másutt pedig csáj, vagy valami hasonló. Angolul tea, franciául thé, németül Tee, skandináv nyelvekben te, spanyolul, olaszul té, malájul, indonézül teh. Másutt viszont egészen különböző: szláv nyelvű országokban csáj vagy csá (a legkülönfélébb írásmódokkal), arabul, perzsául sáj, japánul, koreaiul, thaiul, valamint az összes indiai nyelven csá, és talán az egyetlen európai nyelv a portugál, mely szintén ezt a változatot vette át. Az oka egyszerű. A tea Kínából terjedt el a világban és attól függően, hogy a kínai birodalom mely részével álltak kapcsolatban a korabeli európai, ázsiai kereskedők, az ottani nyelvjárásnak megfelelő szóalakot vették át. Egyetlen olyan nyelvről tudok, mely egyik változatot sem követi, legalábbis első közelítésre; a lengyelek herbatának nevezik, ez viszont a latin herba thea (vagyis a teanövény) szavakra vezethető vissza.

      Teát mindenfelé isznak a világon, hol ilyet, hol olyat. Több országban ezeknek az italoknak olyan kultusza van, hogy valóságos ceremónia közepette készítik, tálalják, fogyasztják. Furcsa ez nekünk, akik egyszerűen belelógatjuk a filteres zacskót a forró vízbe, várunk egy-két percet és már isszuk is. Az angolok körében évszázados hagyományai vannak a teázásnak; ők, mint említettem, jobbára tejjel isszák, de a hajdani gyarmatok egy részében, például Indiában is átvették ezt a szokást. A japánok közismerten nagy feneket kerítenek a teázásnak, aminek hosszadalmas, precíz, ősi rítusai vannak. Filmen láttam ilyen ceremóniát, még lehetőségem is akadt volna, hogy (nem kevés pénzért) végigcsináljam, de ennyi hókuszpókusz nekem már sok. Hasonló, bár egészen más körítéssel készítik és fogyasztják el teájukat az arabok, a sivatagot járó beduinoknál pedig, kerüljenek bár akármilyen körülmények közé, a nap fénypontja a teafőzés és  -ivás.

     Nemcsak a valódi teát nevezik teának, hanem különféle, ahhoz csak némileg hasonlító főzeteket is. Ha valaki Peruba, Bolíviába látogat, biztosan megismerkedik a hegyi betegséggel, és vele együtt, vagy attól függetlenül, a matéteával. A magaslat okozta kínokra, azt mondják, nincs jobb ellenszer a maténál. A neve első hallásra semmit sem mond, ám ha elárulom spanyol nevét – maté de coca –, kikövetkeztethető, hogy valami kokaszármazékról van szó. A kokacserje leveleit évezredek óta használják (leginkább rágják) az Andok indiánjai élénkítő szer gyanánt, s bizony, e levelekből vonták ki – elsőként német vegyészek – a kokainnak elkeresztelt alkaloidát. Peru sok vidékén ma is legálisan termesztik és árusítják, de ha valaki nagyon megkedveli, eszébe ne jusson hazahozni belőle, mert ha a vámnál észreveszik, komoly kellemetlenség származhat belőle, ugyanis Dél-Amerikán kívül valamiféle kábítószernek minősül. (Én erről mit sem tudtam, hoztam is pár dekányit, de szerencsére nem vették észre. Túravezető ismerősöm viszont elmesélte, hogy egyik utasát csak nagy nehézségek árán sikerült kihúznia a slamasztikából.) A levelek egy részét egyébként elviszik egy amerikai gyárba, ott kivonják belőle a gyógyászati célra hasznosított kokaint, a maradékból pedig ízesítő anyag készül ama bizonyos sötétbarna, édes üdítőitalhoz, melyet az egész világon ismernek. S hogy jó-e a matétea? Nem nagyon, de legalább nem is rossz, és ha hiszünk benne, még a magaslati betegség ellen is használ.  

    Bizonyára felvetődik a kérdés az olvasóban, hogy fogyasztott-e valamilyen kábító hatású szert a szerző a nagyvilágban. Nem tagadom, igen, már ha ezt fogyasztásnak lehet nevezni. A Dél-afrikai Köztársaságból készültünk átlépni Namíbiába, és a túravezetőnk előző este a tábortűznél figyelmeztette a csoportot, ha valakinél akad még valami narkó, most szabaduljon meg tőle. Egyik amerikai útitársnál volt pár szál marihuánás cigaretta, azokat bedobta a közösbe. Nekem, meg osztrák szomszédomnak is jutott egy szál, azt ketten, felváltva, szépen elszívtuk. Semmi hatását nem éreztem, és ezzel részemről a kábítószer egy életre le lett tudva. Azt is csak meg kellett egyszer kóstolni. (Most persze azt gondolják, aha, beismert egy füves cigit… lehetett ott más is. – Nem volt!)  

    Dél-Amerikában ismernek egy egészen másfajta matét is, yerba maté vagy paraguayi tea néven. Ez az argentinok nemzeti itala, de elterjedt Brazília, Uruguay, Chile és Paraguay egyes vidékein is. Egy a magyalfélékhez tartozó fa szárított, apróra zúzott leveleiből főzik, pontosabban forrázzák. Még pontosabban: kb. 70–80 fokos vízzel feltöltenek egy kis, tökből készült edényt, pár percig ázni hagyják, aztán pedig egy bombillának nevezett, fémből készült szívócsővel kiszívogatják. A dél-amerikaiak akár háromnegyedig is feltöltik a kis edényt az alapanyaggal, amitől a „tea” jó erős, kissé fanyar ízű lesz, aztán ha fogy, utánatöltenek némi vizet. A hagyomány szerint, ha társaságban vagyunk, az italt illik megosztani a többiekkel is, de az, aki először tölti fel vízzel, többnyire nem adja tovább; csak akkor, ha már másodszor is feltöltötte. Jómagam egy buszon láttam először Argentínában, hogy a sofőr a mellette ülőnek átadta az edényt pár kortyra, amit szerfölött furcsának találtam. Később még jobban meglepett, hogy egy gyalogtúránk közben, amikor összeakadtunk néhány vadidegen teázóval az ösvényen, túravezetőnk a legnagyobb természetességgel kért tőlük egy szívásra valót. Egyébként a lét nem szűrik le, mert a jobbára alpakkából, esetleg ezüstből készült bombilla alsó végén kis lyukak vannak, melyek megakadályozzák, hogy a levéldarabkák a szánkba jussanak. Vannak, akik cukrot vagy mézet is adnak hozzá. Hogy milyen hatásai vannak, arról természetesen megoszlik az egészségügyi szakemberek véleménye. Annyi bizonyos, hogy magas a vitamintartalma. Egyesek szerint kifejezetten jó hatású a rák ellen, mások szerint viszont van bizonyos rákkeltő hatása. Tudják, ez is olyan, mint a cukor, a kávé, a tojás stb. A vélemény attól függ, hogy ki fizeti a kutatást. Egyébként én is hoztam Argentínából, felszereléssel együtt, s mivel már itthon is kapható maté a gyógynövényboltokban, a mai napig szívesen iszom.

                                                         Matéteás edény bombillával

A másik leggyakoribb élénkítő ital a kávé. Nagy valószínűséggel Etiópiából származik, ám az, hogy egy pásztor vette észre a kávészemeket legelő kecskéin, hogy nyugtalanok, alighanem csak legenda. Az viszont majdnem bizonyos, hogy főzetet Dél-Arábiában, a mai Jemen területén készítettek belőle a 15. század közepe táján, és ott is kezdték termeszteni. A Vörös-tenger partján fekvő al-Mukha (más néven Mokha vagy Mokka) kikötőjéből szállították tovább a Közel-Keletre, Törökországba, onnan jutott el Európába is. Jártam ebben a városkában, mely mára teljesen jelentéktelenné vált, inkább halászfalu, semmint kikötő. Jemenben vettem is kávét, a „legjobb minőséget”. Egyszer főztem belőle, a többit kidobtam, olyan borzalmas volt.

     Nincsenek jobb tapasztalataim több nagy, híres kávétermesztő ország készítményeivel sem. Nem ízlett sem a brazil, sem az indonéz, sem a Costa Rica-i, sem a jó drágán vett hawaii Kona kávé, talán még a kenyai a legihatóbb. Ennek valószínűleg az az oka, hogy mi itt, Európában már annyira hozzászoktunk az agyonkezelt, agyonaromásított kávékhoz, hogy a természetes ízek nekünk már túl vadak. Önök például mikor láttak utoljára babkávét? Nem mostanában, ugye? Megvesszük az előre megőrölt vákuumcsomagolásút, már a darálással sem bajlódunk. Ezért is volt olyan furcsa, amikor egy indonéziai piacon megláttam egy férfit, aki helyi termesztésű és pörkölésű, már-már fekete babkávét árult és kívánságra, valami kézi készülékkel, helyben meg is darálta. A másik ok, amiért esetleg nem ízlik, hogy nem úgy isszuk, ahogyan a helybeliek, hanem a nálunk szokásos espresso változatban. Elég átlépnünk dél felé a magyar határt, Szerbiában, aztán végig a Balkánon egészen a Közel-Keletig vagy a Kaukázusig a „törökös” változattal találkozhatunk. A kávéőrleményt – többnyire cukorral együtt – habosra forralják és a zacc leülepedése után, szűretlenül isszák. Ettől eltekintve elég nehéz megúszni, hogy a zacc egy része ne jusson a szánkba, vagy ne üljön ki a csésze szélére, ami nem túl gusztusos, se érzésre, se látványra.

                                                  Kávéárus egy indonéz piacon

                                               Erősen zaccos kávé Grúziában...

                                                    ...és Srí Lankán

    A világ nagy részén az átszűrt kávét kedvelik, vagyis egy papírból készített filterbe helyezik a kávéőrleményt és átfolyatják rajta a forró vizet (ez állítólag német találmány). Ilyennel találkozhatunk Nyugat-Európa jó részén és Észak-Amerikában is. Elvileg így is lehet elviselhető italt készíteni, de ez aránylag ritka. Ha máshonnan nem, amerikai filmekből mindenkinek ismerős lehet az öblös üvegkancsó, ami ott van minden hivatalban, étteremben, otthonban. Ebből öntik a híg lét jókora papírpoharakba, vagy ormótlan bögrékbe és láthatóan élvezik, amit mi kifejezetten pocséknak találunk.  Az amerikai azonban fejlődőképes nép, idővel csak rájöttek, hogy a barnára pörkölt bogyókból iható lé is főzhető. Az utóbbi években egyre több helyen kapni presszókávét is. Hogy megörültem például Alaszkában, amikor egyik nemzeti park büféjében megláttam az ismerős gépet. Lefőzi a fekete lány, ahogy tanulta, betölti egy kb. kétdecis papírpohárba (csészével azért még nem készültek föl kellően), ám mivel Amerikában mindent gigantikus adagokban szokás szervírozni, elkezdi felönteni forró tejjel. Állj! – üvöltöttem rá szelíden pár csepp után. Ez az egész, amit meg akar inni? – kérdezte ámulva. Ez – mondtam szemlesütve, ő meg nyilván azt gondolta, ilyen élhetetlenek az európaiak.

     A filteres kávé egy másik módját láttam szerte Vietnamban. A kávéőrleményt egy kis, fémből készült, alul lyukacsos hengerbe teszik, rácsavarnak egy ugyancsak lyukacsos tetőt, majd forró vizet öntenek rá. A víz jóval lassabban csöpög át rajta, mint a papírszűrőn, így aztán a végtermék egész iható.

                                                            Vietnami kávéfőző

    Az espresso-változatot Olaszországban találták ki az 1880-as években, de Közép-Európán kívül nem terjedt el túl széles körben. Számtalan változata ismert, mi azonban általában a más számára nagyon erős főzettel azonosítjuk. Amikor először (és mint kiderült, utoljára) ittam Olaszországban igazi ottani presszókávét, a második korty után úgy éreztem, ott helyben felfordulok. Ezzel a második korttyal egyébként majdnem végére is értem a csészényi adagnak, náluk ugyanis csakugyan nagyon „rövid” a kávé. Feltehetően ugyanezt érzik a nálunk járó nyugat-európaiak is. Filterrel is lehet pokoli erős kávét főzni. Costa Ricában, San José repülőterén magamba döntöttem egy egész bögrével és öt perc múlva azt hittem, ott ugrik ki a szívem.

     Indiában vagy Nepálban ellenben ránézésre nem lehet megkülönböztetni a kávét a teától. A tea ugyanis erős, a kávé meg gyenge. Nepálban egy nemzeti parkban afféle „welcome drink”-ként megkínáltak egy csésze valamivel, ami elég átlátszó is volt, meg édes is. Egész jó tea, gondoltam, de azért megkérdeztem egy helyi embert, mit is iszunk voltaképpen. Kávét – felelte. Bízisten mondom, nem jöttem volna rá az íze után.

    Az etióp kávét egész szertartás veszi körül. Azzal kezdődik, hogy a készítés helyét beszórják friss fűvel és közben tömjént füstöltetnek. A kávészemeket ott helyben pörkölik serpenyőben, kis faszenes tűzhelyen. Mihelyt kellőképpen megpörkölődött, a serpenyőt körbehordják, enyhe füstjét a vendégek felé legyezik, hogy azok meggyőződhessenek a remek minőségéről. Ezt követően megőrlik, majd vízben forralják, amíg buborékolni kezd. Általában sok cukorral isszák, de ennek adagolását a vendégre bízzák. Régebben Etiópiában híján voltak a cukornak, ezért a kávét kissé sózták, és sokan ehhez úgy hozzászoktak, hogy a mai napig sóval ízesítik. A helyi etikett szerint három csészével illik inni egy ültünkben, ami nekünk nem nagy mutatvány, mert nem túl erős.

                                                             Etióp kávészertartás

    Tudják, milyen az ír kávé? Nos, annyira ír, amennyire a jófajta kakaópor holland. A legenda szerint egy ír fickó találta fel, aki bárpultosként dolgozott a nyugat-írországi Shannon repterén. Valamikor a 40-es években egy téli napon leszállt ott egy Pan Am hidroplán, és annak utasainak akart kedveskedni az itallal. Lefőzik, azaz filteren, forró vízzel átszűrik a kávét, kehelyszerű pohárba öntik, megbolondítják egy kis (vagy kissé több) ír whiskeyvel, a tetejére tejszínhabot, arra pedig barna cukrot tesznek. Egyébként, ha azt hiszik, hogy mindegy, milyen az a vacak cukor, tévednek. Kelet-Afrikában egy brit szervezésű csoporttal jártam, s egyik reggelire kinn a szavannán a tanzániai  szakács  klasszikus angol fogást, zabkását készített. Azt is barna cukorral kellett megszórni. Nem volt kötelező, viszont érdemes, mert szerintem a zabkása anélkül ehetetlen (de vele is elég borzalmas). Mi sem természetesebb, mint hogy a szavanna közepén is volt barna cukor. Többek között ettől is britek a britek. 

    Mivel a kávéfőzés őshazája Jemen, természetesen máig komoly kultusza van a kávéfogyasztásnak. Érdekes viszont, hogy miközben a kávé neve a világ szinte valamennyi nyelvében hasonló (coffee, kaffe, café, kopi, koffie, kawa, kófe, ca phe stb.), addig Jemenben bunn a neve (más arab országokban e szót a kávébabra használják). Ők is „törökösen” főzik, a megőrölt kávét cukorral, nem ritkán tejjel együtt forralják fel, többször is. Korán reggel isszák, vagy otthon, vagy kávéházakban, utóbbi helyen persze csakis férfiak. A legtöbben a házi pörkölésűre esküsznek, ezért is látni a piacokon annyi babkávét. Napközben egyébként a héjából készült főzetet isszák (és persze a böjti hónap, a ramadán idején is). Kinézésre ez is inkább teára emlékeztet, a neve qishr. Szegfűszeggel és/vagy fahéjjal ízesítik, s mivel megkóstoltam, tanúsíthatom, hogy nagyon finom, bár egyáltalán nincs kávéíze. Azt olvastam, a kereskedők a szegényeknek még ingyen is adnak kávét, mert az nem lehet, hogy a jemeni ember ehhez ne jusson hozzá.

     Sajnos a jemeni kávétermesztés az utóbbi években erősen lehanyatlott, mégpedig egy másik élénkítő szer, a qat (vagy khat) rovására. Hogy mi az a qat?  A jemeniek napi életének egyik meghatározó eleme. A Catha edulisnevű cserjeszerű növény levele, melynek  bizonyos stimulánsokat, alkaloidákat tartalmazó leveleit rágják, kortól, nemtől függetlenül. Fogyasztóját átmeneti jókedvre deríti, megemeli a vérnyomást, aztán pár óra múlva bambulást, eltompulást okoz. Jemenben az árusítása, a rágása legális, tehát nem minősül drognak (Európában igen, úgyhogy ebből se hozzunk haza!), sőt az iszlám sem tiltja. Azt mondják, a jemeniek háromnegyede él vele rendszeresen; van, aki jövedelme harmadát-negyedét qatvásárlásra fordítja, sokan inkább az élelemről is lemondanak, hogy megvehessék. Ez annak fényében igazán riasztó, hogy a jemeniek nagy többsége igen szegény. Egyébként sok vitamint és nyomelemet is tartalmaz, de nagyon hozzá lehet szokni. Hosszabb távon fogínybetegségeket és gyomorfekélyt okozhat. Egyetlen jótéteménye alighanem az, hogy termesztőit állandó jövedelemhez juttatja, viszont a rohamosan fokozódó termelése miatt lemondanak valódi haszonnövények, például a kávé termeléséről. Magam is láttam, amint kora délután a falvakban, városokban megjelentek a teherautók, amiket pillanatok alatt körbefogott a tömeg. Nagy szakértelemmel vizsgálták át a legmegfelelőbb leveleket. Rágják még Etiópiában, Kenyában, Szudánban is. Megkóstoltam egy levelet, elég fanyar a magas csersavtartalma miatt, ki is köptem. (folyt. köv.)

                                                Qatrágó énekesek Jemenben

„A szakácsművészet anyagi tárgya mindaz, ami ehető”

                                                     (Anthelme Brillat-Savarin)

   Kezdőknek mondom, étkezés terén tömérdek dilemma elé nézünk. Mit, mivel, hogyan? Mit szólnának például ahhoz, ha egy amerikai étteremben a reggeli rendelésekor megkérdezné a felszolgáló (mert ezt isten háta mögötti csehókban is megkérdezi), hogyan óhajtjuk a sült tojást. Néznénk bambán. Hogyhogy hogyan? Hát süssék meg! Nem úgy van az! Hogyan süssék? Sunny side up vagy over easy? Ez meg mi a bánat lehet? Napos oldal fölfelé? Ez volna a tükörtojás? Ez bizony. Ám ha azt kívánjuk, hogy a túlsó oldalát is süssék meg kissé, azt kell mondanunk, over easy. Nem mintha Amerikában túl gyakran reggeliznék étteremfélében, de néha előfordul (jó, ha tudják, az amerikai szállodákban a legtöbb helyen nem jár reggeli!). Az előbb említetteket Kaliforniában, egy Lee Vining nevű parányi város éttermében ismertette meg velem magyar származású vendéglátóm, még 1985-ben. Öt év múltán visszatértem, ugyanott reggeliztem, már csak a nosztalgia kedvéért is. És ez még semmi! 2012-ben ismét ott jártam és szintén ott reggeliztem. Akkor már majdhogynem büszkén rendeltem a tojást – over easy. 

      Tudták, hogy Amerikában az éttermek többségében – a puccosabbakat kivéve – egyáltalán nem használnak abroszt? Legföljebb tányéralátétet. Nálunk az éttermekben, legalábbis a magukra adókban, só és bors mindig van az asztalon; Amerikában csak só. Mindenütt ott van viszont a ketchup, a mustár és a majonéz, csak náluk az utóbbi mindig fehér flakonban, nálunk meg sárgában, amiben ők a mustárt tartják. Nálunk a mustáros flakon mustárbarna színű. Magyarországon, ha beülünk valahova egy kávéra, megkapjuk az adagunkat, és ha még egyet akarunk inni, mi sem természetesebb, mint hogy ki kell fizetnünk. Amerikában és több más nyugati országban, ahol a filteren átszűrt gyenge kávét isszák, a felszolgáló időről időre megjelenik és felajánlja, hogy újratölti a poharunkat. Ugyanezt tapasztalhatjuk az amerikai gyorséttermekben az üdítőkkel; általában kiírják, hogy egyszeri utántöltés benne van az árban. Mindez igen csábító, és mivel a legkisebb pohár is kb. félliteres, csak óvatosan! Ha folyton utánatöltünk, pár hét alatt meghízunk, mint a disznó.      

   Átlag amerikai (ilyen nincs, de tegyük föl, hogy mégis van) nem egészen úgy használja az evőeszközöket, ahogy mifelénk jobb házaknál szokás, ám a dolog mégsem lesz számunkra teljesen idegen. Emlékeznek, hogy amikor kicsik voltunk és kést nem kaphattunk, anyu előbb fölvágta a húst, aztán úgy ettük villával. Ezt Amerikában is sokan  így csinálják, még  ötvenéves  korukban is, csak anyu nélkül. Sosem felejtem el azt az amerikai srácot, aki úti- és kabintársam volt a Galápagos-szigetek közt járkáló hajón. A személyzet szépen megterített, kés, villa, kanál, ahogy kell. Volt ott minden, húsok, tengeri eledelek, saláták, egyéb köretek. Tudják, mit csinált Jim? A villát bal kezébe fogta, de marokra, és némi brutalitással ledöfte a hússzeletet. Megragadta a kést, és a húsból lenyiszált egy darabot, majd a villát átvette a jobb kezébe, szúrt, és úgy vette a szájába a húst. Ha néha kissé nagyobbra sikerült a falat, akkor a husit körberágta, míg el nem fogyott. A köretet, ha másként nem ment, ujjai segítségével juttatta a villára. Nem állítom, hogy minden amerikai így eszik, de eleget láttam, és bizony elég sokan. Jim ráadásul nem valami nebraskai farmergyerek volt, hanem massachusettsi számítógépes akármi. Mellesleg, amikor egy hét után visszatértünk a szárazföldre, Quitóban az volt az első teendője, hogy berohant a legközelebbi McDonald’s-ba és teleette magát hamburgerrel meg sült krumplival. Rém boldognak tűnt, amikor visszatért a hotelbe.

   Az említett körberágást egyébként én magam is gyakoroltam, merő kényszerből. A hajdan volt Szovjetunióban létezett egy igen praktikus intézmény, melynek sztalóvaja volt a neve. Mondjuk így, önkiszolgáló étterem. Rendkívül olcsón lehetett meríteni az amúgy nem túlzottan széles választékból, de maga az étel helyenként egészen tűrhető, sőt ízletes volt. Egy baj akadt csupán. Valami megfejthetetlen okból a sztalóvaják mintegy 99 százalékában egyáltalán nem rendszeresítettek kést az étkezéshez. Igazság szerint túl nagy szükség nem is volt rá, a levest az ember megette kanállal, a zakuszkát (előétel, általában valamilyen saláta) villával, színhús meg akkor, a hetvenes évek közepe táján a kommunizmusban igen ritkán került a pultra. Volt helyette kotlett, egy bizonytalan alkotóelemekből kreált, általában rettenetes fasírtféleség. Hanem, ha mégis úgy hozta jó sorsom, hogy sült vagy rántott hús látványa izgatta föl képzeletemet, mégiscsak elkelt volna valami nyiszatoló eszköz. Két választás volt: az ember vagy felszúrja az egész szeletet a villára (miként Jim is tette) és szépen körberágja, vagy pedig kerít egy másik villát és annak segedelmével próbál kisebb darabokat leválasztani az anyapéldányról.

   Még a hozzánk földrajzilag közel levő britek sem úgy esznek, mint mi. Mert például merre döntjük a levesestányért, amikor már kevés van benne? Magunk felé. Az angolok meg éppen maguktól el, az ellenkező irányba. Sok brittel ettem már együtt és a legelső, ami feltűnt, hogy a villát szinte sosem a homorú, a fogas felével felfelé tartják, hanem a domborúval. Az odáig rendben is volna, ha csak szúrni akarnának vele, de nem szúrnak, csak ha éppen vágnak. Ők még a köretet is a domború felére rakják, ami kész művészet és lehet, hogy nagyon udvarias is, de nem praktikus. Brit földön, miként nálunk is, nem szokás amerikai módon váltogatni a kést és a villát egyik kezünkből a másikba.

    A világ nemcsak azért van tele kínai éttermekkel, büfékkel, mert szegény kínai emigránsoknak is meg kell élni valamiből, hanem azért is, mert a kínai koszt többnyire igen jó (már aki szereti). A külföldinek az az érzése, hogy a kínaiak mindenhol és állandóan esznek. Egyszer harminc órát utaztam egyhuzamban egy vonatfülkében két fiatalemberrel, azok csak alvás közben nem ettek, de álmukban bizonyára. Mint köztudott, a kínaiak pálcikával esznek. Eltöprenghetünk ugyan azon, hogy valóban praktikus evőszerszám-e a pálcika, de aligha elképzelhető, hogy több mint egymilliárd ember ekkorát tévedjen. Használatuk már több mint 3000 éves múltra tekint vissza, és persze kínai eredetű. A pálcikák jórészt bambuszból, vagy egyéb fából, újabban műanyagból készülnek. Azt olvastam valahol, hogy Kínában, becslések szerint, évente 45 milliárd eldobható pálcikát használnak, Japánban pedig kb. 23 milliárdot (a japánok ennek 90 százalékát Kínából hozzák be). Egy szó mint száz, csak és kizárólag pálcikákra évi 1,66 millió köbméter fa megy el a világban, ami állítólag 25 millió kifejlett fának felel meg. Elég borzasztó adat.

     Használatuknak éppúgy megvan a módja, ahogy az európai kultúrában a késnek-villának. Pálcikákkal az asztalnál hadonászni, mutogatni éppúgy illetlenség, mint nálunk az evőeszközzel. Érdekes, hogy még a balkezesek is nagyrészt a jobb kezükbe fogva használják.  Tilos, és a legnagyobb fokú udvariatlanságnak számít (minden kelet-ázsiai országban) a pálcikákat függőlegesen beledöfni a rizses edény tartalmába, ugyanis ez hasonló látványt nyújt az ételbe szúrt füstölőpálcikákhoz, melyeket a halottak emlékére felajánlott ételbe szúrnak. Étkezés végeztével nem illik a pálcikákat V alakban a tányérra tenni, mert ez valamilyen okból rossz ómen.  Kezdő számára komoly kérdés, hogyan fogjuk a pálcikákat. Könyvek leírják, ismerősök elmagyarázzák, hogy melyik ujjat hogyan és hova, de szerintem kísérletezzen mindenki saját maga. Eleinte úgyis összedisznólkodjuk az asztalt, de ez senkinek sem fog feltűnni, mert a kínaiak is összedisznólkodják, és ez még jobb társaságban is elég természetes.  Ők speciel nem azért, mert ügyetlenek, hanem mert nem különösebben zavarja őket, ha pár falat csak úgy mellémegy. Rövid pálcikákkal érdemes kezdeni – ez afféle kísérleti fizika – ,mert azokkal könnyebb. Minél elegánsabb az étterem, annál hosszabb a pálcika és a végét még le is kerekítik, hogy gyötrelmesebb legyen a művelet. Arra különösen ügyeljünk, hogy a már megrakott pálcikákat igyekezzünk mielőbb horizontális helyzetbe hozni, különben igen sokáig fog tartani. Mellesleg ez sem lesz föltűnő, mert maguk a kínaiak is imádnak óraszám táplálkozni. Sokunk számára úgy tűnhet, hogy a kínaiak – a mi fogalmaink szerint – zabálnak, ráadásul szürcsölnek, csámcsognak és böfögnek. A magas csapásszám, amellyel a pálcikákat mozgatják, alighanem onnan ered, hogy az alapanyagokat apróra vágják, így aztán falatkánként bekebelezni igen sokáig tartana. (Így is sokáig tart.) A gyors evés meg alighanem genetikailag rögzült, hiszen falun ma is közös tálból esznek és nyilván  igyekezni kell, nehogy a másik  kapja ki a legjavát, ám e feltételezés csupán a szerző kaján rosszindulatából fakad. A valóság az, hogy a legjobb falatokat mindig a családfő, vagy a legidősebb férfi családtag kapja. A leves levét vagy porcelánkanállal kebelezik be a fületlen csészéből, vagy kiisszák, a szilárd alkotókat pedig pálcikával kicsipegetik vagy bekotorják a szájukba, ám ez utóbbi általában csak a rizs esetében elfogadott. Láthatunk aztán olyat is, hogy úgy negyedkilónyi tésztagombolyag lóg ki a szájukból, amit kívülről tuszkolnak, és/vagy  szippantanak be. Ha evés közben csontra lelnek, a hely előkelőségétől nagyjából függetlenül habozás nélkül kiköpik (a padlóra). 

                             Valahogy így kell pálcikával enni

  Mifelénk sokan azt hiszik, hogy Kelet- és Délkelet-Ázsiában mindenütt pálcikával esznek. Nos, ez nem így van. Csakugyan pálcikát használnak a japánok, a koreaiak, a vietnamiak, ám a régió más országaiban nem (kivétel természetesen a helyi kínai etnikum). A thai, laoszi, burmai éttermekben mindenütt kanál és villa a szerviz. A helyi etikett szerint a bal kézben fogjuk a villát, a jobban pedig a kanalat, és a villával segítjük rá a falatokat a kanálra. A villát szájba venni éppen olyan illetlenség, mint mifelénk a kést. Az ám, ha nincs kés, akkor mivel vágunk?  Nos, nem kell vágni, ugyanis arrafelé minden étel-alkotórészt egészen kicsire aprítanak már a készítéskor.

   Gondolták volna, hogy a világ népességének legalább a 20 százaléka kézzel eszik? Nem mindig azért, mert nem telik evőeszközre, hanem mert úgy szokták meg.  Személyesen az üzbégeknél ismerkedtem meg ezzel a módszerrel. Kitettek elénk egy hatalmas tálat, megrakva plovval, a mi rizses húsunkhoz hasonló étellel. Az evés művelete úgy zajlik, hogy összecsücsörített ujjainkkal felemelünk egy kisebb adagot és megpróbáljuk a szánk közelébe juttatni. A kezdőknek persze nem megy. Némi gyakorlás után elérhetünk ugyan részsikereket, ám a porció nagyobb része így is, úgy is az asztalon, rosszabb esetben az ölünkben landol. Az üzbég ilyenkor bátorítóan kacag.  

                         Srí Lanka-i túravezetőnk számára teljesen természetes a kézzel (ujjal) evés  

    Indiában, különösen az déli országrészben, még az előkelőbb társaságokban is mindennapos a kézzel evés. Úgy tartják, az ételt a lehető legtöbb érzékszervünkkel kell megízlelni: a szemünkkel, a szánkkal, az orrunkkal és tapintással. Van, ahol leterítenek az asztalra egy szép nagy banánlevelet, aztán sorban jönnek a pincérek a különféle fogásokkal és mindenkinek a levelére tesznek belőlük. Itt a rizs játssza a főszerepet, abból kell kis gombócot formálni és hozzáfogni a húst, zöldséget. A helyzet egy fokkal nehezebb, ha rekeszekre osztott pléhtányér közepén trónol a rizskupac, oldalt a kisebbekben némi zöldség (ritkán hús is), meg különféle szószok, és ezeket valahogy össze kell hozni. Jó esetben segítségünkre van a csapati vagy roti nevű lepény, amit kvázi kanálként használhatunk. Kínos helyzetben érezhetjük magunkat, ha nem tudjuk, mi mire való. Amritszárban egy fiatal indus házaspárt, köszönetül az otthonukban történt vendéglátásért, meghívtunk egy jobbfajta étterembe.  A pincér mindegyikünknek hozott egy fémpoharat, benne vízzel, oldalán egy zöldcitrom-szeletkével. No, akkor mi lesz ebből, limonádé? – gondoltuk. Tudni érdemes, hogy Indiában az étkezéshez fogyasztott vizet is mindig fémpohárban adják. Nos, nem lett limonádé. Az asszonyka, látva tanácstalanságunkat, a zöldcitromot belefacsarta a vízbe, melyről időközben kiderült, hogy langyos, majdhogynem meleg. Abba kell belemártogatni az ujjainkat, ha kézzel eszünk, ha nem. Itt mondom el, ha Indiában vacsorameghívást kapunk, ne lepődjünk meg, ha érkezésünk megbeszélt idején a háziasszony éppen csak nekilátott a főzéshez. Elücsöröghetünk és trécselhetünk közben akár két órát is, de mihelyt befejeztük a vacsorát, illik azonnal távozni. Náluk nem szokás a vacsora utáni hosszas beszélgetés.

   Kézzel esznek Afrikában és a Közel-Keleten szinte mindenütt. Mivel sok esetben muzulmán országokról van szó, csakis jobb kézzel illik az ételhez nyúlni, mert a bal tisztátalannak számít.

   Egyszer Iránban is beleszaladtam a nagy ismeretlenbe. Kermán városában éppen hosszú buszozásra készültem és úgy gondoltam, előtte enni kéne valamit. Mivel a bazár környékén semmiféle „eurokonform” vendéglőt nem találtam, egy nem túl bizalomgerjesztő vendéglátó egységet kezdtem vizslatni, melyből teázó férfiak néztek ki rám, barátságosan vigyorogva. Bementem. Enni lehet-e? – kérdeztem. Mindezt, perzsa nyelvtudás híján, a következőképpen adtam elő: ham-ham, plusz ráutaló kézmozdulatok a száj felé. Fejüket csóválták. Szerencsére addigra már tudtam, hogy a csóválás éppúgy az igent jelenti náluk, mint Indiában vagy Bulgáriában. Arra már nem futotta, hogy megtudakoljam, mi a választék, de nem is volt rá szükség. Egyetlen féle ételt szolgáltak fel, erre abból jöttem rá, hogy mindenki ugyanazt ette. A tulajdonos fölvezetett az emeletre, leültetett egy gyékényszőnyegre. Kis idő múltán kihozott egy levessel teli köcsögszerű cserépedényt, valamint egy kb. fél négyzetméternyi lepénykenyeret, vagyis nant. Kaptam továbbá egy félbevágott vöröshagymát, kanalat, tányért, valamint egy stemplire emlékeztető fémeszközt. Elkezdtem búvárkodni a kanállal, és a levesben találtam egészben főtt paradicsomot, cupákos húsdarabokat, duzzadt kukoricaszemeknek tűnő valamiket (utóbb megtudtam, csicseriborsó volt). Meglepően jóízű volt, de az eszközök használatáról, valamint az étel hagyományos elfogyasztási módjáról fogalmam sem volt. Egyik vendég, látva szerencsétlenkedésemet, a segítségemre jött. A levet a tányéromba öntötte, majd megragadta a fémeszközt, a leves szárazanyag-tartalmát péppé zúzta, és mutatta, hogy azt a nan darabkáival kell kitunkolni. Az egészért fizettem valami száz forintnak megfelelő riált, ráadásul még ízlett is.        

      Nem tudom, honnan terjedt el az utcán evés, de alig van ország, ahol a városokban ne látnánk jövő-menő embereket, amint éppen táplálkoznak. Én speciel nem vagyok híve ennek a menet közbeni evésnek-ivásnak, de az utcán, különféle kis standoknál árult ételeket szívesen kipróbálom. Ázsiában különösen nagyon jó kajákat lehet kifogni az utcai étkezdéknél, többnyire ott helyben le is lehet ülni. Pekingben a híres Tienanmen tér olyan óriási, hogy némi túlzással elfárad és megéhezik az ember, mire egyik oldaláról átér a másikra. De sebaj, végig a tér peremén ott sorakoznak a kis kifőzdék, ahol igen olcsón és jókat ehetünk. Vietnamban, Huéban vezetőnk elvitt bennünket egy első látásra nem túl bizalomgerjesztő utcai kifőzdébe, ahova magamtól aligha ültem volna le. A koszt viszont olyan nagyszerű és olcsó volt, hogy attól kezdve szinte csak utcán ettem Vietnamban.  

                                              Utcára nyílik a... (nem a kocsmaajtó) kifőzde (Vietnam, Hué)

                              Utcai étterem Thaiföldön

 Házi koszt Indonéziában

      A szendvics ugyan nem amerikai találmány, de ott fejlesztették totális  tökéletlenségig. El sem tudjuk képzelni, mi mindent képesek berámolni két, teljesen ízetlen sülemény közé. Gyakorlatilag bármit és bármennyit. Egy idő után akkora építmény keletkezik, melynek magassága az Empire State Buildingével vetekszik. Egy nagy fehér cápa se bírná állkapcsai közé feszegetni az egészet, így aztán a harapási kísérletek közepette elkezdenek kipotyogni az alkotórészek, spriccelni a nedvek, folyni a majonézek, mustárok, ketchupok. Ez különösen akkor következik be, amikor a befogadó közeg (kenyér, zsemle) és a beltartalom (mondjuk, kissé szívós marhahús) szakítószilárdsága jelentősen eltérő. Az egyik enged, a másik nem, tehát jön a potyogás, spriccelés, többnyire a ruhánkra. Amúgy Amerikában nagyszerű, könnyen fogyasztható szendvicsek is vannak, különösen a Subway nevű üzletlánc egységeiben, de meg kell védenem magát az „amerikai” konyhát is. Ilyen speciel nincs, viszont ott a megszámlálhatatlan olasz, kínai, vietnami, indonéz, orosz, japán, koreai stb. étterem, valamint az ún. food court-ok (fordítsuk így: kajaudvar) sokasága, ahol egyetlen helyen sokféle nemzet konyhájának különlegességeit élvezhetjük.

     Nem mehetünk el szó nélkül a hírhedt – amerikai eredetű – gyorséttermek mellett, melyeket a kifinomult nyugati (európai) ízlés enyhén szólva is lenéz, a közegészségügy pedig egyenesen kiátkozza őket ételeik, italaik magas kalória- és sótartalma és egyebek miatt. Habár idehaza még a lábam se tettem be ilyen létesítménybe, nyugaton – elsősorban a viszonylagos olcsóságuk miatt – néha rájuk fanyalodom. A hamburgerrel, cheeseburgerrel amúgy semmi bajom, bár ilyesmit talán 1985-ben ettem utoljára, egyszerűen csak nem szeretem, ám akinek ez a vágya, hát egye. Szeretem viszont a Kentucky Fried Chicken csirkéit, még jobban a káposztasalátájukat, alkalomadtán betérek egy Pizza Hutba vagy Taco Bellbe is. 2011-es és 2012-es amerikai utunk során időnként ettünk még „Mekiben” és hasonlókban is, aztán csodálkoztam, hogy másfél hét alatt másfél kilót híztam. Úgy tartják, azért is kedvelik sokan, mert mindig „lehet rájuk számítani”, mindig nyitva vannak, a minőség (ha annak lehet nevezni) is mindenütt ugyanolyan. Nos, a mindig lehet rájuk számítani kitétel nem egészen igaz. Utolsó esténket töltöttük Amerikában, Denver egyik déli külvárosában és mire hosszas keresgélés után végre szállást is találtunk, pokolian megéheztünk. Este tíz múlt, s bár a környéken jócskán akadt vendéglátóhely, vagy drágállottuk, vagy zárva voltak. Sört szerencsére kaptunk egy italüzletben, de kaja sehol. Aztán a Wendy’s-nél felcsillant a remény. Igaz, hogy már ők is bezártak, de a drive through, vagyis az autós részlegük még üzemelt. Gondoltuk, odamegyünk gyalog, végül is nem mindegy, hogy autóval vagy anélkül akar az ember egy nyomorult csirkés szendvicset enni... Hát nem, Amerikában nem mindegy. Ha nincs autód, nem is vesznek emberszámba. Beálltunk, sorra is kerültünk, Bálint barátom egy fémrúd tetején álló mikrofonba bemondta a rendelést, de semmi. Kiszól a mögöttünk várakozó kocsi utasa, hogy itt csak autósokat szolgálnak ki. Na jó, és honnan tudják, ki jött autóval, ki nem, hiszen az étteremből nem is láttak még bennünket? Hát onnan, hogy a fémrúdban van egy érzékelő, ami az eléje álló autó fémtestét érzékeli. Megtették azt a szívességet, hogy odaálltak a kocsijukkal, így bemondhattuk a rendelést. Aztán mentünk a kiadóablakhoz. Úgy néztek ránk, mint a marslakókra. Mármint, hogy hol az autó? Hol? Hát a motelunk parkolójában áll, úgy ötszáz méterre onnan. De hát akkor ők nem adhatják ki az ablakon az ételt. Hogy miért nem, sosem fogom megtudni. Akadt aztán egy lány a kiszolgálók között, akibe alighanem több empátia szorult az átlagnál, vagy valamivel 70 fölött volt az IQ-ja és azt találta ki, hogy kiadják, de nem az erre rendszeresített ablakon, hanem egy ajtón. És odamentek, kinyitották a lezárt ajtót – és kiadták. Képzeljék, nem dőlt össze Amerika. Leülünk a parkoló betonperemére és falni kezdjük a rántott csirkés szendvicsünket. Hamar elfogyott. Bálint, aki gyomorbántalmakból kifolyólag előtte két napig alig evett, megszólalt: ennék még egyet. Jó, mondom, próbáld meg újra. Egyedül maradtam a parkolóban, ültem a kövön, kezemben sörösüveggel, amikor szép lassan kikanyarodott egy kocsi. Mit láthattak az utasai? Ott ül, este féltizenegy körül, a kövön egy pasas, kezében sörösüveg – nyilván valami hajléktalan, állástalan szerencsétlen, aki az alkoholba menekült,hát segítsünk rajta.  Az anyósülésről kinyúlt egy lány keze, benne becsomagolt szendvics, felém kínálta. Mosolyogva intettem neki, hogy nem kérem. Közben körülöttem, ott a városi dzsungel peremén, törpe vadnyulak ugrándoztak. Szürreális kép volt, az biztos. Most nyilván azt hiszik, megártott a hamarjában benyakalt két kis üveg Heineken, de nem. Színjózanul fogtam fel és éltem meg az eseményeket, a nyulak is valódiak voltak. Hanem egyszer csak jön Bálint, kezében egy újabb szendviccsel. Na, mi történt? Csak annyi, felelte, hogy a slusszkulccsal hozzáértem a fémrúdhoz, aztán ugyanúgy kiszolgáltak, mint az előbb – felelte. Ebből az a következtetés vonható le, hogy ha van slusszkulcsod, már emberszámba vesznek. Továbbá, felrémlik Örkény egyik egypercese az élet értelméről, vagyis hogy mi teszi a paprikafüzért paprikafüzérré: a paprika, vagy pedig a madzag, amire a paprikát felfűzik. 

     Vannak ételek, amik nálunk majdhogynem luxusnak számítanak, egyes vidékeken viszont olcsó és mindennapi csemegék. Ott van példának Alaszka, ahová szinte mindent úgy kell odaszállítani, két dolgot kivéve: az egyik az olaj, a másik a lazac. Az olajat most mellőzzük, a lazac viszont megér pár szót, mert az jön magától is. Ott sem kifejezetten olcsó (Alaszkában semmi sem olcsó), de nem is drága, semmivel sem kerül többe, mint a marhahús. Még ennél is olcsóbb Kamcsatkán, ahol úgy ettem a füstölt lazacot, mint hajdan nálunk a paraszt bácsik a vastag szalonnát, sőt mondhatnám, mint a  Hyppolitban Schneider úr a hagymát hagymával, én úgy a lazacot lazaccal. Ettem füstölten, grillezve, fasírtnak, hal(ász)léből kivéve főtten, nem is beszélve a vörös kaviárról, ami se a reggeliző, se a vacsoraasztalról nem hiányzott soha. Amúgy pedig Petropavlovszk-Kamcsatszkij piacán mázsaszám árulták mindkettőt. A kaviárt például minőség és eltarthatóság szerint osztályozva, hatalmas műanyag tartályokban. Csoportunk minden tagja több kilónyi füstölt lazaccal és kaviárral a hátizsákjában jött haza.

    Ha tengerparti vidékeken járok, számomra az első számú csemege a garnélarák. Mauritiuson vagy Marokkó tengerpartján előfordult, hogy ebédre és vacsorára is azt ettem, egyetlen gondom az volt, hogy milyen mártással kérjem. A tengeri étkeket amúgy is nagyon szeretem, jöhet kagyló, csiga, polip, rák, halféle, de például arra nem lehetne rávenni, hogy nyersen befaljak akár csak egyetlen kagylót vagy polipot is. Ecuadorban, Peruban kétnaponta ettem sült pisztrángot, annyira olcsó volt és finom. Hol engedhetném ezt meg magamnak itthon? 

                     Mozambiki táborhelyünkön 8 kiló garnélarákot vettünk helyi halászoktól (17 főre)

    Ha külföldön vagyok, mégis leginkább az egzotikus trópusi gyümölcsöket szeretem.  Aki még sosem próbálhatta ki, milyen helyben megenni mondjuk egy alig pár órája leszedett érett ananászt, el se tudja képzelni, mekkora a különbség a hetekkel korábban féléretten leszedett, hosszasan tárolt, szállított ananászhoz képest. Kelet-Afrika vagy Délkelet-Ázsia az ananászrajongók igazi paradicsoma. A legfinomabb, aranysárga mangókat a Fülöp-szigeteken ettem, szőlőben számomra a spanyol termés a csúcs, gránátalmában a szíriai, pisztáciában az iráni.  Mi, akik Európában hozzászoktunk a szép nagy dél-amerikai banánokhoz, kissé furcsán méregetjük már a török banánt is, nem is szólva az apró, ujjnyi vékony indiairól, vagy a világ számos részén kapható kissé pirosas héjú változatról. A zöld héjút viszont tényleg ne vegyük meg az egzotikus piacokon, nem desszertnek való; az ilyen fajta. A helybeliek, sokfelé Ázsiában, Afrikában, megfőzik vagy megsütik és köretként eszik, mint mi a krumplit. Én is kipróbáltam Afrikában, ízre ugyan nem emlékeztet a banánra, de finom.

 Banánválaszték Srí Lankán

     Indonéziában, Malajziában és még több dél-ázsiai országban érdemes megbarátkoznunk a jackfruit nevezetű gyümölccsel, aminek, tudtommal, nincs is magyar neve (egyébként a Jack-hez mint az angol John egyik becenevéhez semmi köze, a portugálok adták neki a jaca nevet, alighanem egy indiai nyelvből eredeztetve). Ez a legnagyobb, fán termő gyümölcs, a legméretesebbek súlya 30 kiló is lehet, de általában olyan 40–50 centi hosszúak. A tüskés kinézetű héját le kell hántani és elénk tárul a sárgás, majdhogynem cikkelyekre osztott húsa, melyben elég nagy mag ül. Íze édes, kissé talán az őszibarackéra vagy az érett mangóéra hasonlít. Kissé emlékeztet rá külsőleg a jóval kisebb, ugyancsak Délkelet-Ázsiában termű durián, már amennyiben a héja ennek is tüskés jellegű. Még a belső szerkezete sem sokban különbözik, az ízét nehéz leírni és bár rajongója nem lettem, szívesen megeszem. Hanem a szaga… Rajongói a piacokon úgy szagolgatják, mint mi idehaza a sárgadinnyét, ami szintén elég förtelmes bűzt áraszt, ha mondjuk nejlonszatyorba tesszük, ám ez semmiség a duriánéhoz képest. Az ázsiai szállodák többségéből egyenesen kitiltották. Aki mindezt a tortúrát nem kívánja átélni, ám a gyümölcsöt mégis megkóstolná, egyes szupermarketekben lehet kapni héj nélkül, csomagolva is.

 A penetráns szagú durián egy szingapúri piacon

                                                         Ilyen a jackfruit - még a fán

    Ha Izraelben járnak, ki ne hagyják az ottani narancsot, mandarint, grapefruitot. Barátommal biciklitúrán voltunk a Genezáreti-tó környékén, amikor felfedeztük az ültetvényeket. Sehol egy kerítés vagy csősz, hát loptunk egy keveset. Mentségünkre szóljon, hogy a fákról egy darabot sem, csakis a földről, a lehullottakat, ugyanis azok a legérettebbek, legfinomabbak.  Nem jártunk ilyen jól a datolyával; a javát alighanem már leszüretelték. Amit még le tudtunk szedni, már száraz és aszott volt, ezt az állatokkal etetik föl.

                               Jemeni datolya, lakmározó legyekkel

    Nem úgy Jemenben, a piacokon. Csodálatos, puha húsú, mézédes datolyát árultak, de alig tudtam levetkőzni az undoromat, amikor láttam, hogy a kövér szemeken óriási légycsapatok csemegéztek. Ezek után természetesen egy szem datolyát nem bírtam volna megenni Jemenben.  Ω     

„A szakácsművészet anyagi tárgya mindaz, ami ehető”

                                                   (Anthelme Brillat-Savarin)

Akkor jöhet az angol reggeli. Ha valaki nem akar ebédelni, ezt válassza, mert ha mind bevágja, aligha éhezik meg délutánig. Amikor először jártam Angliában (hivatalos úton), egy jobbfajta hotelben szállásoltak el és ebben a „full English breakfast” is benne foglaltatott. Igazából fogalmam sem volt, mi az. Annyit tudtam, hogy a legtöbb szállodában adott „kontinentális reggeli” csöppnyi vajból, csöppnyi dzsemből, pirítósból áll, teával vagy kávéval. Akkor aztán kiderült, miért különböztetik meg ettől magukat az angolok. A pirítós, a vaj, a lekvár ugyan szintén megvan, de hozzájuk, vagy helyettük ott a sült kolbász, a sült bacon, a különféle formákban elkészített tojás, a sült paradicsom (hogy az milyen borzalmas), a párolt gomba, a paradicsomos, főtt fehér bab, a reszelt sült krumpli, és ha mindez még nem volna elég, választhatunk egy speciális angol pirítóst, amit kissé megsütnek a bacon kisült zsírjában. Érdekes angol reggeliadalék a bubble and squeak, ami az előző esti vacsora zöldségmaradványaiból készül úgy, hogy enyhén összesütik őket. Ha valakinek esetleg black puddingot kínálnak, ne édes pudingra gondoljon, mert az nem más, mint a mi véres hurkánkhoz hasonló étel. Egyik dél-afrikai utamon, ahol tábori körülmények között kosztoltunk, a reggeli konyhaügyeletes megkérdezte, kérek-e French toastot. Az meg mi? – kérdeztem. Érteni, persze, értettem, de hogy mit takar a francia pirítós, fogalmam se volt. Hát te még nem ettél ilyet? Nem. Pillanatokon belül kiderült, hogy mégis. Ez ugyanis nem más, mint az, amit mi bundás kenyérnek nevezünk. Nemrég egy szinkronizált filmben így hallottam: francia pirítós. Ezek szerint a magyar szöveg írója éppen olyan tudatlan volt e téren, mint én is hajdan.

   Ha már említettem a tábori konyhát, nézzünk körül e téren is. Elég sokat utaztam, főleg Afrikában, de Dél-Amerikában is a már említett expedíciós teherautókkal, melyeket felszereltek komplett tábori konyhával, kis hűtővel, gázfőzőkkel, fűszerekkel is. Jobb esetben volt szakácsunk is, ám ilyenkor naponta két utasnak általában be kellett segítenie (amúgy mindenkinek megvolt a napi feladata: a sátrak felpakolása, a kocsi kitakarítása, mosogatás stb.) A szakács valahol, néha szupermarketekben, néha piacokon beszerezte a szükséges alapanyagokat. Mindig bőséges reggelit ettünk, ebédre felvágottat, sajtot, salátát, a főétkezés a vacsora volt. Ami az Afrikában beszerzett húsokat illeti, az volt a legjobb, hogy nyersen sosem láttuk. Fogalmunk, persze lehetett róla, hiszen sokfelé láttunk helyi mészárszékeket, húsárudákat, ahol többnyire birka- és marhaalkatrészek lógtak kampókról, s millió légy lakmározott rajtuk.

                     Sokszor jobb, ha nem tudjuk, honnan kerül a hús a tányérunkra (Nepál)

Itt szeretném megemlíteni, hogy bár rengeteg alkalom lett volna tömeges bélfertőzés kirobbanására, ahol tábori konyhán ettünk, az ottani ételektől soha senkinek semmi baja nem volt a gyomrával. Ezek mind angol, kanadai, ausztrál irodák útjai voltak, és nagyon kellett ügyelnünk a higiéniára. Étkezés előtt három lavórban mostunk kezet. Az elsőben szappannal, a másodikban egy fertőtlenítő folyadékot tartalmazó vízben, a harmadikban pedig öblítettünk. Mondhatom, szakácsaink, ahol ez egyáltalán lehetséges volt, a lehető legjobbat hozták ki az anyagokból. Volt azonban egy étel, ami legalább egyszer mindenhol felkerült a menüre: a „bolognai” spagetti. Tészta mindig akadt, a húsos mártást egyszerű elkészíteni, úgyhogy Perutól kezdve Líbián át Madagaszkárig mindenütt ettünk spagettit. A konyházás nem túl nagy élmény, amikor 12–15 emberre kell dolgozni, különösen a mosogatás, de az előkészítés sem mindig egyszerű. Etiópiában például Playton, a zimbabwei illetőségű szakácsunk rám rótta a feladatot, hogy a héjában sült krumplihoz szánt fokhagymamártáshoz pucoljam meg és aprítsam föl a fokhagymát. Embertelen mennyiséget porciózott ki hozzá, ráadásul a gerezdek parányiak voltak, elvacakoltam vele vagy másfél órát. Megoldottam (ha már a húst nem sikerült ehetően puhára sütnie), aztán a végén a felét ki kellett dobni, olyan sok lett.

    Csodát tett viszont mali illetőségű szakácsunk, valamint helybeli segédje Líbiában, a Szaharában. Úgy vágtunk neki az ötnapos útnak, hogy közben sehol sem volt lehetőségünk utánpótlást beszerezni, ezért mindent megvettek, mielőtt nekiindultunk a sivatagnak. Főleg tartós élelmiszert, konzervféléket, zöldséget, gyümölcsöt, meg persze húst is. Csakhogy nem volt hűtőnk. Hogyan lehet öt napig megóvni a húst a megromlástól a nem hűvös klímájáról ismert Szahara közepén? Ez már csak a vége felé jutott eszembe, ezért megkérdeztem. Nos, úgy, hogy a megvásárolt húsdarabokat vastagon bekenték erős chilivel és borssal, majd elkészítés előtt ezt levakarták róla. Ha maradt a húsdarabból, újra bekenték. Fertőzést itt sem kapott egyikünk sem. Ebédre pompás hidegtálakat készítettek, gyakorlatilag mindig ugyanazokból, babból, halkonzervből, sajtból, olajbogyóból, hagymából, csak a dizájn volt más. Amikor elfogyott a kenyerünk, sütöttek; kovásztalan lepénykenyeret, csupán liszt, víz és só felhasználásával. Tüzet raktak a homokba, és amikor az már jól átforrósodott, kikaparták a kis mélyedésből a parazsat, rátették a tésztát, befedték ugyancsak forró homokkal, és egy idő után kész volt a kenyér. Nem, nem lett homokos, szépen lekaparták, íze pedig fenséges. 

Ebédünk a Szaharában, Líbiában

     Háromhetes dél-amerikai utunk során viszont nem volt szakácsunk, úgyhogy amikor vadkempingeztünk, nekünk, magunknak kellett főznünk, párosával. Rám valahol a perui partszakaszon került sor, egy dán fiatalasszonnyal. Az ebédet elintéztük a szokásos apróságokkal, salátával és egyebekkel, de vacsorára főznünk kellett, tizenöt emberre. Szerénytelenség nélkül mondom, kiválóan főzök, szeretek is, de más az itthoni konyhámban, hazai alapanyagokból és más idegenben, táborban. Úgy döntöttem, chili con carnét készítek, amiben különösen mester vagyok. Ezzel még 1985-ös amerikai utam során ismerkedtem meg, megtanultam elkészíteni is, azóta itthon rendszeresen főzöm. Amúgy az idehaza kapható chilis bab még csak nem is hasonlít az igazira; felejtsék el. Megjegyzem, Texasból származik, nem Mexikóból, bár erősen hatott rá a mexikói konyha. Nos tehát, chilit fogok főzni. Gondoltam, az alapanyagok beszerzése nem lesz gond, nem sok kell egy jó chilihez: darált marhahús, piros/tarkabab(konzerv), paradicsompüré, sok hagyma, no meg persze chilifűszer, ami pirospaprikából, oregánóból, fokhagymaporból és őrölt köményből álló keverék. Ennek nagy része megvolt a kocsin, a többiért beautóztunk a legközelebbi nagyobb városba, Trujillóba. Darált marhahús speciel nem volt, csak alpaka, úgyhogy azt vettünk. Hogy mi az alpaka? Dél-Amerikában honos, a tevefélékhez hasonló haszonállat, olyan, mint a láma, főleg a gyapjáért tartják, de a húsát is szívesen fogyasztják. Mit gondolnak, mi nem volt? Chili! Egy dél-amerikai országban nem volt chilipaprika. Gondoltam, nekifutok anélkül. Fokhagyma, kömény akadt, erős chili is, ám azzal csínján kell bánni. Volt ellenben oregánó. Nem akarok túlzottan dicsekedni, de az útitársak a tányért is kinyalták. (Dán útitársnőm túlságosan nem bízhatott bennem, mert a biztonság kedvéért készített egy jó adag tésztasalátát. Mind megmaradt, azt ettük másnap ebédre.) Ebből az a nagy tanulság, hogy az igazán jó chili lelke valójában az oregánó – no meg a szakértelem. Hozzáteszem, a marhahúst mással is ki lehet váltani, az alpaka is jól bevált. Alaszkában például kiváló chilit ettem rénszarvashúsból.

    Ha alkalmuk adódik rá, ne rettenjenek vissza a tevehústól sem. Amolyan tokányfélének készítették el, Jemenben és Líbiában is kipróbáltam, és ha nagy rajongója nem is lettem, ízlett. Arra viszont már nem vitt rá a lélek, hogy a tengeri malaccal a tányéron is megbarátkozzak. Peruban, Bolíviában kedvelt ételnek számít. Már az inkák korában is ették, mi több, az egyik cuzcói templom Utolsó vacsora freskóján nem hal van a tányéron, hanem a kis rágcsáló. A piacokon még elevenen szaladgáltak, s bár én magam sosem tartottam házi kedvencként, amikor láttam, hogy egészben sütik meg, fejestől és a kis lábacskák az égnek merednek a sütőedényben, nem lehetett volna rávenni, hogy egyek belőle. Már azt sem lehet mondani, hogy a szegények eledele, mert éttermekben például egyáltalán nem olcsó.

     Vannak ám északon is egzotikus vadételek. Skandináviában nem vetik meg a rénszarvashúst és el kell ismernem, egyáltalán nem rossz. Amikor meg véget ért a grönlandi hajóutunk és a végállomáson az utazási iroda piknikszerű búcsúvacsorát szervezett, szép nagy fasírtféléket láttam sülni a grillrácson. Egyik túravezetőnk, a dán Jonathan azt mondta, ez nem fasírt, hanem pézsmatulok-burger. És én ezt el is higgyem? Nem lehet, hogy marha? Miért, válaszolta, láttál Grönlandon egyetlen marhát is? Hát, csakugyan nem, míg ellenben pézsmatulkot majdnem. Ezek a hatalmas tömegű, loncsos szőrű böszme jószágok csakugyan szép számban előfordulnak a tundrán, ám valahogy mindig sikerült elkerülniük bennünket. A helybeliek vadászhatnak rájuk, így teljesen logikus, hogy ehettünk a húsukból.

Pézsmatulok-burger Grönlandon

    Mi, európaiak jobbára kenyérevők vagyunk. Legyen fehér, foszlós, szinte még meleg – ez a mi ízlésünk szerint való. Ma már nem kell Nyugat-Európába  utaznunk, hogy meglássuk, a kenyér mint olyan nem feltétlenül merül ki a fehér-félbarna-barna trióval, hogy csak egyebet ne említsek, mint a francia baguette-et, a német (vagy az orosz) rozskenyeret, nem is szólva az egyre divatosabb, teljes őrlésű gabonákból készült süteményekről. Érdekes, hogy az egykori gyarmattartók, vagy a fejletlen világban hajdan komoly befolyást szerző országok „exportálták” némely ételüket is. Afrika, vagy Délkelet-Ázsia egykor francia fennhatóság alatt álló országaiban mindenütt kapni a baguette-hez hasonló kenyeret, péksüteményt. Kenyérféle Izraelben a pita, az üzbégeknél a lapos, helyenként hatalmas lepényszerű non, melynek Iránban vagy Indiában naan a neve. Nagyon szerettem Törökországban a simitet, ami szezámmaggal megszórt, alakra inkább kerek perechez hasonlatos kenyérféle. Utcán is lépten-nyomon árusítják. Jemenben egy egyszerű kis étteremben akkora lepénykenyeret tettek az asztalunkra, hogy szinte lelógott róla. Az indusok lisztből és vízből készítik a forró fémlapon kisülő rotit, valamint a csapatit, ami először szépen felpúposodik, aztán lelappad. Ezzel tunkolni szoktak, vagy az egyéb ételt segítik vele a szájba.

                 Jemeni lepénykenyér

Az üzbég lepénykenyér, a non

     Nem sikerült szoros barátságot kötnöm a venezuelaiak egyik jellegzetes  kenyérféleségével, a több más latin-amerikai országban is elterjedt arepával. Kukorica- vagy búzalisztből készül, vagy zsiradékban sütik, vagy grillezik, vagy főzik, általában akkora és olyan vastag, mint nálunk egy pogácsa. Egy fokkal jobb, ha valamit tesznek bele, vagy a tetejére (húst, tojást, sajtot, halat, salátát stb.).

     Ázsiában a fő „kenyérnövény” a rizs, melyet Kínától Thaiföldön át Malajziáig oly tökéletesen főznek meg akár mázsányi tételben is, hogy sosem ragad, csak épp egy kissé tapad, hogy a pálcikákkal is könnyen kezelhető legyen. Azazhogy van egy rizsféleség, ami – legalábbis a neve szerint – ragad. Főként Kínában és Délkelet-Ázsiában eszik az úgynevezett „ragacsos rizst”. Laoszban faluhelyen többször is láttam, hogyan készül. Jókora faedényben főzik meg, még reggel, aztán hagyják kihűlni. Éttermekben bambuszedényben szervírozzák és kézzel eszik, úgy, hogy ujjal kiemelnek belőle egy adagot (nem esik szét, merthogy tapadnak a szemcsék), aztán vagy tunkolnak vele, vagy úgy eszik, mint mi az ételhez a kenyeret, természetesen hidegen.

Készül a ragacsos rizs Laoszban

   Aki járt már ázsiai (kínai, thai) étteremben és kapott angol nyelvű étlapot, kétféle rizzsel találkozhatott. Az egyik a sima (egyszerűen megfőzött-párolt), a másik a „sült” rizs (utóbbi angolul fried rice). Nos, a rizst természetesen nem lehet megsütni, azazhogy lehet, de úgy szerintem ehetetlen, csak így nevezik. Ha nagyon megerőltetjük a fantáziánkat, még leginkább a rizses húsra emlékeztet, vagyis megfőzik, majd apróra szecskázott húsokat, tengeri herkentyűket, sült tojást, sült zöldségféléket kevernek hozzá. (Indonéz rokona a nasi goreng, amit mindenütt lehet kapni, s mivel sokhelyütt csak ezt, nagyon meg lehet unni.) Bár igen jókat is ki lehet fogni, ettől azért nagy általánosságban óvnám a tisztelt olvasót. Tudják, olyan ez, mint nálunk a vendéglői fasírt. Mindent bele. Kínai konyhán semmiféle étel nem megy veszendőbe. Itt jegyzem meg, hogy a nagy rizsevő országokban a rizs nem köret, mint nálunk, hanem bendőtömő. Először mindig megeszik a hús- és zöldségféléket, és a rizst hagyják a végére. A mienktől ugyancsak eltérő szokás a legtöbb országban, hogy a salátát nem a főételhez fogyasztják, hanem előételként.

     Madagaszkáron, ha éppen terepen voltunk, helybeli szakácsnő főzött ránk, kitűnően, de csupa nyugatias ételt. Egy idő után kértük a vezetőnket, szóljon neki, hogy szeretnénk valami igazi malgas kaját vacsorára. Sok jóval nem biztatott bennünket, mondván, náluk főleg rizst esznek. És tényleg, meg is kaptuk a rizsünket, jó adag csirkével. A madagaszkári felnőttek napi átlagos rizsfogyasztása egyébként nagyjából egy kiló!  Búcsúvacsoránkon aztán tényleg igazi malgas ételt is kaptunk; zebusültet (ez a szarvasmarha afrikai, púpos változata). A zebu olyasféle szerepet tölt be a falusi malgas társadalomban, mint mondjuk a teve az araboknál; ahány van belőle, annyit érsz. 

    Hanem, mi történt velem egyszer egy pekingi vendéglőben! Vacsorázni készültem, rendeltem valami húsos ételt és kértem hozzá sima főtt rizst. Nem volt! Egy kínai vendéglőben nem volt rizs! Jó, akkor kérek tésztát. Az se volt. Kenyér se. Hát akkor mi van? Magyarázták, persze, nem értettem, de azért megrendeltem. Kihoztak egy tányérnyi húsos derelyét. Fenomenális volt. Akkorra már két helyen is kipróbáltam ehhez némileg hasonló ételt. Akárhányszor csak vonattal utaztam annak idején a Szovjetunióba és a szerelvény várt pár órát, mondjuk, az ukrajnai Lvovban, egy dolgot sosem mulasztottam el: be egy kis étterembe, és befaltam egy tányér pelmenyit. Ez szinte olyan, mint a kínai változat. A mongol húsos derelye inkább batyu formájú, ez a buuz, melynek tölteléke birkahús. Alakra szinte ugyanilyen, ám ízre sokkal jobb a sertés- és/vagy marhahúsos töltelékű grúz kinkali, amiből ha bevágunk hatot-nyolcat, egy főétkezést nyugodtan kihagyhatunk utána.     

Kinkali, a grúz húsos derelye

    Dél-Amerikában, az Andok és az Altiplano országaiban, Peruban, Bolíviában, Ecuadorban legalább tucatnyi féle-fajta krumplit termelnek és esznek, faluhelyen a kenyérféle nagyon ritka. Mongóliában a városokon kívül nemhogy a kenyeret, hanem a pékáru fogalmát sem ismerik, de nemigen esznek rizst vagy burgonyát sem. Hát akkor mit? Húst hússal. Mivel, gondolva a vidéki utakra, vittünk  itthonról készétel-konzerveket, el is jött az idő, amikor ezekre sor került. Ulánbátorban még csak-csak kaptunk kenyérfélét (az oroszos tégla formájút), de mivel fogjuk megenni a töltöttkáposzta-konzervet? Bementünk egy parányi falusi boltba és kerestünk valamiféle, voltaképpen bármiféle süleményt. Találtunk is kis kerek, pogácsára emlékeztető valamiket, de elrághatatlannak bizonyultak, még a bicskánk pengéje is csaknem beléjük törött. Akkor már napok óta nem láttunk kenyérfélét, úgyhogy akár puncstortával is megettük volna a töltött káposztát. Benyomtuk magában, hidegen.    

     Mongólia egyik kedvelt, nálunk aligha ismert ételkülönlegessége a mormotahús. Először vendégségben, háznál ettünk ilyesmit, lavórban főzte meg a gazda, azt hiszem, órákon át, de végül is ehető volt. A mormota „vadas” változatával a pusztában szembesültünk. Tudni érdemes, hogy minden, a sztyeppét járó mongol férfi hord magával valamilyen puskafélét, tudniillik az ételhez először is le kell lőni a szerencsétlent, mivel nem tenyészállat. Mentünk teherutóval a sztyeppén, egyszer csak sofőrünk az ülés mögül előkapott egy puskát, odaóvatoskodott, majd lehasalt a mormota föld alatti lakásának kijárata mellé, aztán amikor az állatka kijött, fejbe lőtte. Azért pont fejbe, mert a bundája ér valamicske pénzt. Ha van a közelben infrastruktúra, mondjuk kicsiny tűzhely, lavór, patakvíz, az imént említett módon megfőzik. Ha viszont nincs, levágják a fejét, a kis szőrzsákot megnyúzzák, úgy-ahogy kibelezik, majd, mint valami zacskóba, visszadugdossák a lenyiszált húsdarabkákat. Fa ugyebár a pusztán ritkán akad, száraz trágya viszont dögivel. Annak a tüzében izzítottak köveket, melyeket csipeszként használt botocskákkal beleszuszakoltak a mormotazsákba, elkötötték a nyakát, hogy a gőzök ne szökhessenek ki. Gyakorlott mormotasütő, amikor elérkezettnek látja az időt, lábast tart a hajdan volt mormota alfelének természetes kimeneti nyílása alá és felfogja a kicsorgó lét. Ez volt a levesünk. Aztán lepörzsölték a szőrt, az egészet fölbontották és -darabolták. Lehetett enni – persze, kenyér nélkül (de legalább só volt). Patakvizet ittunk hozzá.   

   Ebből lesz a mormotapecsenye

  „Terepen” egyébként számtalanszor ettem és egyáltalán nem mindegyik volt egzotikusnak nevezhető. Említettem már, hogy kezdő koromban meglehetősen sokat éheztem és a fő táplálékom az itthonról vitt konzerv volt. Elmondom, hogyan, miféléket ettem például Izlandon. Reggelire valami kekszféleség, patakvízzel felhígított sűrített narancslével. Az ebéd jobbára kimaradt. Stoppolás közben bekaptam egy szelet csokit, elmajszoltam egy kis mazsolát, szőlőcukrot. A vacsoráért keményen meg kellett dolgoznom. Izlandon gyakorlatilag nincs fa, amivel tüzet rakhattam volna. A kevés erdőt már régen kiirtották. Amikor közelgett az este, az út szélén, ahol sátrat vertem, szinte szálkánként gyűjtögettem össze némi fát. Kövekből (mert az viszont van bőven) kis tűzhelyet raktam, rátettem a hazulról hozott 40 dekás készételkonzervet és alágyújtottam. Általában sikerült is megmelegítenem.

Fő (vagy inkább melegszik) a vacsorám Izlandon (a kép önkioldóval készült, se közel, se távol senki)

De vissza az egzotikumokhoz! Ha vadhúsokat civilizált körülmények között akarunk marcangolni, az etalon alighanem a híres nairobi Carnivore (húsevő) étterem, de hasonlókat találunk Dél-Afrikában, Namíbiában, Zimbabwében is. Volt szerencsém megismerkedni az impala, a zebra, a krokodil, a strucc, valamint a varacskos disznó húsával is. Ez utóbbi például kiváló, a legjobb sertéshússal vetekszik. Érdekes, itthon a legtöbben a krokodilra voltak kíváncsiak, hogy az milyen volt. Milyen, milyen? Olyan jellegzetes krokodilízű. Ettem továbbá pörkölt hangyát Afrikában, zöld hangya potrohát Ausztráliában (a bennszülöttek szerint magas a C-vitamin-tartalma), sült kengurufarkat, cápahúst, ámde hernyót, szép, kövér kukacot, netán sáskát, szöcskét, birkaszemet, birkaagyvelőt semmi pénzért nem vennék magamhoz.

    Éppen ilyen különleges ételeknél felvetődhet a kérdés, hogy ha valami nincs ínyünkre, vagy egyenesen iszonyodunk tőle, illik-e visszautasítani. Ezen már csak azért is érdemes elgondolkoznunk, mert mi, magyarok is traktálós fajták vagyunk. „Vegyen még!, Ezt meg kell kóstolnia!” – hányszor halljuk ezt vendégségben magyar háziasszonyoktól is. Vannak országok, főleg keleten, ahol az étel bármilyen udvarias visszautasítása sértésnek számít. Intelligens vendéglátó megérti, de ha egyszerűbb emberek kínálgatnak, vajon legyűrjünk-e néhány falatnyit, ha idegenkedünk tőle? Szerintem ne, inkább füllentsük azt, hogy elrontottuk a gyomrunkat és tegyünk úgy, mintha szenvednénk. Legföljebb kissé megsértődnek, de annyit megér, hogy elkerüljük a valódi gyomorrontást vagy még rosszabbat. Amerikában ez nem gond. Ha egyszer a vendég azt mondja, hogy „No, thank you”, nem erőltetik tovább.      

    Fekete-Afrika országaiban az egyik alap-élelmiszer a nálunk jószerével ismeretlen manióka (más néven kasszava), valamint a yam. Ezek a hatalmas gumójú növények ugyan Dél-Amerikából származnak, de elterjedtek Ázsiában, és főként Afrikában is. Akárcsak a krumplinak, ezeknek is magas a keményítőtartalma. Eszik főve, vagy Nyugat-Afrika legelterjedtebb ételeként, amit fufunak neveznek. A maniókát lereszelik, megszárítják, lisztféleséget őrölnek belőle, forró vízzel sűrű masszát készítenek és ezt mártogatják, kézzel, főként növényekből készített mártásba, minden családtag jobbára ugyanabból ez edényből. A szegényeknek nemcsak napi élelme, hanem vésztartaléka is, mert amíg a földben van a gumó, sokáig eláll. Ha más terményekből, például a kölesből kifogytak, előássák a gumókat. Maniókát Dél-Amerika indiánjai is esznek, sőt azt is kitalálták, hogyan tudják megszabadítani enyhe ciántartalmától. A részletekkel most ne foglalkozzunk, a lényeg, hogy először le kell reszelni. De mivel? A legtöbb helyen nyilván a dzsungel adta eszközökkel, de láttam egy filmet az egyik indián népcsoportról. Találtak az őserdőben egy korábban lezuhant repülőgépet, annak az alumínium alkatrészeiből készítettek kiváló maniókareszelőt. Emlékeznek „Az istenek a fejükre estek” című filmre, meg az égből pottyant kólásüvegre?  Valami mindenre jó.      

Készül a fufu Beninben

     Ha már a köles szóba került, említésre érdemes, hogy a Szaharától délre fekvő afrikai országokban ez a fő gabonaféle, de Észak-Indiában is sokfelé termesztik. Mi, akik még sose láttunk kölesföldet és a magvakat legföljebb madáreleségként tudjuk elképzelni, messziről kukoricának néznénk. Magvaiból lepényszerű kenyeret sütnek. Egy ehhez hasonló fűféle, a teff magvaiból sütik az „etióp kenyeret”, az inzserát. Volt alkalmam párszor enni ilyen kissé szivacsos állagú, frottírtörülközőre és vastag palacsintára egyaránt emlékeztető, kissé szürkés színű lepényt. A klasszikus etióp étkezés úgy néz ki, hogy az asztalra kiterítenek egy majdhogynem abrosz nagyságú inzserát, arra tesznek húsokat, zöldségféléket, mártásokat, lehetőleg úgy, hogy minden étkező mindegyikhez könnyen hozzáférjen. Mindenki kap egy kisebb, „személyi” inzserát is, és azzal szedegeti össze, vagy mártogatja az egyes ételeket. A végén a nagyot is feldarabolják és azt is megeszik. Megjegyzem, Etiópiában az éttermekben (ahol azért tányérról is esznek) udvariatlanságnak számít, ha a használt edény az asztalon marad, ezért a pincérek árgus szemekkel lesik, ki mikor végez, és alig kapjuk be az utolsó falatot, már rántják is ki alólunk a tányért.

    Ha már itt tartunk, elmondom azt is, hogy miket tapasztaltam fizetéskor egyes országok éttermeiben. Amerikában, ha a pincér az asztalunkhoz hozza a számlát, ne várjuk vissza, mert nem jön. Ott ugyanis többnyire pénztáraknál kell fizetni, mi csak a borravalót hagyjuk az asztalon. Indiában az a szokás, hogy a pincér a számlát egy kis tálka édesköményre téve hozza, némi kristálycukorral, azt még nyugodtan majszolgathatjuk, ha akarjuk, aztán hívhatjuk vissza fizetéshez. Nyugat-Afrikában több helyen is láttam, hogy az éttermekben kis dobozkában hozta a pincér a számlát, majd eltűnt. Ha vannak akkora címletű bankjegyeink, hogy nem kell visszakérni, akkor otthagyjuk a dobozban, ha nincsenek, akkor újra le kell vadásznunk a pincért. A borravaló kapcsán általánosságban az a tapasztalatom, hogy minél délebbre vagy keletebbre megyünk, annál inkább elvárják. Arab országokban a baksis majdhogynem kötelező, de elvárják a szegényebb ázsiai, afrikai országokban is. Érdekes viszont, hogy Kínában, Japánban az éttermi borravaló szinte ismeretlen. Amikor a Transz-Szibéria expressz vonalán kínai vonattal utaztunk, a kocsikísérőnk is kínai volt, ő takarított, hozta a teát. Az ötnapos út végén, amikor kifizettük a teljes számlát, némi aprópénzt akartunk neki adni, de udvariasan, ám határozottam elhárította. Japánban egyenesen zavarba hozzuk a pincért, ha szolgálatait pluszpénzzel akarjuk honorálni. Sok országban az étlapon feltüntetik, hogy a felszolgálási díjat (10-15 százalékot) hozzáadják a fogyasztáshoz. Ilyenkor értelemszerűen nem várják el a borravalót. Nyugat-Európa legtöbb országában nem divat a borravaló, kivéve talán Németországot, Ausztriát. Az Egyesült Államokban ugyancsak szokás adni.

     Érdekes azt is megfigyelni, hogyan viszonyulnak a vendéghez az egyes országokban a pincérek. Nyugaton a diszkréció minimális elvárás, magyarán, ha a pincér felszolgálta az ételt, hátravonul és onnan figyeli, hogy a vendégnek van-e valami egyéb óhaja. Keleten kissé – vagy nagyon – más a hozzáállás. A pincér szinte levakarhatatlan. Ha mondjuk, Indiában ülünk be egy étterembe, pincérek egész csapata kezd sürgölődni körülöttünk, ami látszatra még mindig jobb, mintha ügyet se vetnének ránk. Kizárólag a példa kedvéért csak egyetlen esetet említek, de többet is tudnék. A legkisebb indiai államban, Goában is eltöltöttünk pár napot és mivel szállodánk konyhája igen jó volt, többnyire ott ettünk. A forgatókönyv a következő. Azonnal jön a pincér, felveszi a rendelést. Eddig jó.  Negyedóra múlva visszajön egy másik, merthogy az előző nem jól értett angolul és nem tudja pontosan, mit kértünk. Elmondjuk újra. Elmegy, pár perc múlva visszajön azzal, hogy sajnos ez meg ez, ami amúgy az étlapon van, most éppen nincs. Ekkor a vendég már elkezd kissé bosszankodni. Úgy egy óra múltán kihozzák az ételt, de fogalmuk sincs, melyikünk mit rendelt. Azt hiszem, a nyugati kultúrákban alapszabály, hogy ezt a pincér semmilyen körülmények között nem felejtheti el. Jó, szétosztjuk. Enni kezdünk, ők meg, hárman-négyen, körbeállnak bennünket és szinte a szánkba néznek. Értem én, csak a kívánságunkat lesik, de akkor is… Ki akarom próbálni a vidék híres cukornád- vagy kesudió-pálinkáját, a fenit, és mivel nem szeretem a töményet töményen, kérek hozzá egy Sprite-ot és összeöntöm. Egyik társam is felbuzdul ő is kér, neki azon mód, az asztalnál összeönti a pincér, pedig ő speciel külön akarja inni. Más. Egy helyen sört kérünk, hozza is a pincér nagy rössel, kinyitja, de a hab elemi erővel kéretőzik kifelé. Erre mit tesz? Befogja a koszos (mert hát koszos volt) ujjával az üveg száját. Nekünk ezt roppant visszatetsző, pedig ő csak udvarias akart lenni. Hajszálra ugyanez megismétlődött Nepálban egy az átlagnál feltétlenül jobb vendéglőben. Sör kilövell, pincér ujjal befog. El tudják ezt képzelni Európában? Ugye, nem. Ott ez segítőkészség. 

     Itt kell elmondanom, hogy engem borzasztóan zavar a „szolgálás”. Ezen azt értem, hogy amikor egy szállodai, vendéglői stb. alkalmazott, kvázi szolgai módon, már-már megalázkodva viszonyul hozzám mint vendéghez. Ilyenkor roppant kínosan érzem magam.  Amikor például Pekingben bementem egy jobbfajta hotelbe, hogy civilizált körülmények között, és ne valami utcai budiban könnyítsek magamon, egy ott szolgálatot teljesítő ember mindenáron le akarta kefélni a ruhámat, cipőmet, és már tudják, hogy nem a borravalóért tette, hanem nyilván azért, mert a felettesei megmondták neki, hogy udvariasan viszonyuljon a vendéghez, ő pedig túlkompenzálta a dolgot. Még kínosabban éreztem magam Burmában, ahol egyik alkalommal, amikor egy jobbféle étteremben vacsoráztunk és kilátogattam a mellékhelyiségbe, ott állt egy kis emberke, nyilván a takarító, vagy valami hasonló, aki szó szerint a földre borult előttem. Nem szeretem azt sem, ha kinyitják előttem az ajtót, ha cipelik a hátizsákomat. Aztán az is kínos, ha elvárják a borravalót, de nem tudok adni. Többször is előfordult velem, hogy valahova megérkeztem és egyenesen a szállodába menve az ottani alkalmazottak valamelyike, aki felkísért a szobámba és megmutogatta, mi hol van, tétován álldogált még egy darabig, miután megköszöntem. Az történt ugyanis, hogy a pénzváltásnál csupa nagyobb címletű bankót kaptam, amiből a legkisebb is túl sok lett volna borravalónak. Ilyenkor elnézést kérek és utólag, ha legközelebb találkozunk, mindig pótolom.    

(Folyt. köv.  ►)

„A szakácsművészet anyagi tárgya mindaz, ami ehető”

                                                 (Anthelme Brillat-Savarin)

Idegenben is kell enni, inni. Úgy értem, helybeli kosztot. Én például igazából akkortól kezdem érezni, hogy megérkeztem valahová, ha már ettem-ittam ott valamit. Ennek némileg ellentmond az a szokásom, hogy többnyire viszek magammal legalább egy étkezésre valót, mégis, legyen némi átmenet, meg aztán – esetleges késői érkezéskor – ne azzal kelljen kezdenem, hogy boltot, éttermet keresgélek. Az evés kategóriában két véglet létezik: az egyik utazó arra hajt, hogy nyakig merülhessen az ismeretlen ínyencségekbe, a másik ellenben felpakol konzervvel, szalámival, s ha a készlet kimerül, biztosra igyekezvén menni, megpróbál fölhajtani valamit, ami emlékezteti a pörköltre vagy a rántott húsra. Hetekre persze nem lehet hazait vinni, így aztán előbb-utóbb a legválogatósabbak is rákényszerülnek, hogy azt egyék, amit találnak.

    Kezdetnek mindjárt szögezzük le: meglátásom szerint nincs a Földön olyan szerves anyag, amit valakik, valahol, valamilyen formában meg ne ennének.  Ezen a téren alighanem verhetetlen a kínai, azon belül is a kantoni konyha; sokszor idézett mondás, hogy a kantoniak mindent megesznek, aminek négy lába van, kivéve az asztalt. Hozzáteszem, olyant is megesznek, aminek egyáltalán nincs lába, esetleg csak kettő, vagy még négynél is több. Mi is elfogyasztunk olyan dolgokat, amiket mások visszataszítónak, vagy különösnek, esetleg vallási okból tabunak tartanak és viszont; mi pedig mások kedvenc eledeleit tartjuk gusztustalannak. A különféle konyhák ízkompozícióit az idegen esetleg nagyon bizarrnak, sőt ehetetlennek találja, máskor meg kifejezetten a kedvére van. Ami engem illet, szívesen kipróbálok mindenféle egzotikus különlegességet, sőt némelyiket annyira megkedveltem, hogy idehaza is több-kevesebb rendszerességgel elkészítem, de azért nálam is van egy határ, amikor már szakad a cérna. Nyers osztrigára például még erőszakkal se lehetne rávenni, de a Laoszban látott szárított, kötegelt békák, vagy a délkelet-ázsiai piacokon látott rovarok sem ingereltek arra, hogy megkóstoljam őket. Egyébként nyugalom, receptekkel nem traktálom az olvasót.

                                    Béka elvitelre (Laosz) - ezt azért mégsem

                                         .... de szárított rovart sem (Burma)                                               

Nyilván mindenki ismeri a nemzeti étel fogalmát. Ez ugyan többnyire sztereotípia, vagyis sokan azt hiszik, hogy egy-egy országban egy bizonyos ételt nagyon sokan és igen gyakran fogyasztanak (azért ilyen is van!), vagy hogy a szóban forgó étel csak arra az országra jellemző. Aki járt már nagy kiterjedésű és/vagy többféle etnikumú országban, tapasztalhatta, hogy a „nemzeti”-nek tartott ételt gyakran csak bizonyos régiókban, esetleg egy-egy népcsoport fogyasztja. Azt is észrevehetjük, hogy amit mi egy-egy népre jellemzőnek vélt ételként fogyasztunk idehaza, az az étel „őshazájában” egészen más küllemű, ízű. Hazánkban élő kínaiak a megmondhatói, hogy a magyarországi kínai éttermekben feltálalt fogások íze még csak nem is hasonlít az otthon megszokotthoz. Ezen amúgy nincs mit csodálkozni, hiszen az ízeket nemcsak a szakács mesterségbeli tudása, hanem az alapanyagok is meghatározzák, nálunk pedig friss hozzávalókat a kínai ételek többségéhez lehetetlen beszerezni.

    Ha hozzánk jön egy külföldi, szinte biztos, hogy meg akarja kóstolni a gulash-t (írják goulash-nak is), aztán nagyon meglepődik, amikor elé tesznek egy tányér levest. Külföldön ugyanis azt nevezik goulash-nak, amit mi pörköltként eszünk. El sem tudják képzelni, hogy szerte a világban, Grúziától Dél-Afrikáig, hányféle ételt ettem, ami „goulash”-ként szerepelt az étlapon. Amikor az Antarktiszra utaztam hajóval, ausztrál és holland séfünk volt, és alkalmanként „nemzetközi” vacsorát készítettek. Így került az asztalunkra goulash néven egy kissé barna, de semmiképp sem paprikapiros, mégis, leginkább marhapörköltre emlékeztető étel, melynek kapcsán kénytelen voltam többféle országból összetevődő asztaltársaságomat felvilágosítani arról, hogy az, amit éppen eszünk, köszönőviszonyban sincs a mi gulyásunkkal. Amúgy nem volt rossz. Ettem viszont külföldön – hogy csak párat mondjak, Grúziában, Ugandában – néhány olyan ételt, ami mind színében, mind ízében emlékeztet a mi pörköltünkre (bár Ugandában a kecskepörköltben több volt a szilánkos csont, mint a hús). Feltehetően ugyanígy viszonyul egy olasz a külföldön felszolgált pizzához, vagy egy arab a kuszkuszhoz. Persze, egy nápolyi illetőségű már az Olaszország egyéb vidékein készített pizzákat is fitymálja (mert szerinte csak a nápolyi pizza az igazi), és akkor mit szólhat egynémely külföldön készített, ilyen néven futó ételhez… Ha, teszem azt, egy olaszországi étteremben ketchupot szándékoznánk kérni a pizzához, inkább ne tegyük. Kikacagnak, vagy rosszabb esetben megvető tekintetek céltáblái leszünk.

    Nekem is leesett az állam, amikor a Fülöp-szigeteken, Palawan szigetére érkezve panzióm éttermének étlapján a következőt láttam: „Hungarian sausage”, vagyis magyar kolbász. Amúgy Palawant – a nagyobb szigetektől való tetemes távolság miatt is – a Fülöp-szigetek „utolsó vadonja”-ként említette útikönyvem. Hát, ennyit a vadonról. A kolbászt egyébként nem kóstoltam meg.  

    Csak úgy futólag nézzünk meg néhány „nemzeti” ételt. Bécsi szelet – ismerős, ugye? Mi, jobb híján, a sertéshúsból készült rántott szeletet is így neveztük és magam sem tudtam, milyen az igazi, amíg Bécsben, a Városháza éttermében elém nem tettek egy akkorát, hogy szó szerint lelógott a tányérról. Ha a cseheknél, vagy a szlovákoknál járunk, biztosan megkóstoljuk a knédlit vagy a juhtúrós haluskát. Az oroszoknál, ukránoknál kihagyhatatlan nemzeti étel a borscs és a scsi, de még ezeknél is jobb leves a szoljanka. Arrafelé nincs finomabb utcai étel a hússal, tojással, káposztával, esetleg lekvárral töltött pirognál. Annak idején magam is sokszor vettem igazi orosz anyókáktól, akik fonott kosárkából árulták, még melegen. A briteknél (és a hajdani birodalom némely utódállamában) nemzeti ételnek a fish and chips-t tartják, ami nem más, mint sült tengeri hal sült krumplival. A chips szó ne tévesszen meg senkit, a britek ugyanis nem a gyárilag készített, zacskóban árult snacket nevezik így, hanem a sült krumplit, magyarán hasábburgonyát (ennek Amerikában french fries a neve, bár semmi köze a franciákhoz), ami viszont belga találmány, mondhatni, ottani nemzeti étel.

    Ha Marokkóban betérünk egy étterembe (ahol szó nélkül elénk tesznek egy tálka olajbogyót), három alapételt biztosan találunk (gyakran csak ezeket): a kuszkuszt, a tajine-t és a brochette-et. Utóbbi nyárson, parázs felett sütött hús, a tajine egy speciális edényben készített, jobbára zaftos húsféleség (bárány és/vagy csirke) sok zöldségfélével és fűszerrel. Nagyon lassú tűzön sokáig párolják. A kuszkusz az egész arab világban elterjedt, durvára őrölt búzadarából, hús- és zöldségfélékből készült párolt étel. Ha az ember vendégségbe megy, Marokkótól Líbiáig, egészen biztos, hogy kuszkuszt fog kapni. Ha háromszor megy vendégségbe, 99 százalék, hogy mindhárom helyen kuszkusszal örvendeztetik meg. Iránban és több arab országban is rettenetesen untam már, hogy az étlapon jóformán csak kebab szerepelt, igaz, legalább többféle változatban. Bevallom, nem szeretem az arab konyhát, leginkább talán a számomra idegen fűszerezése miatt. Az édességeik viszont nagyon finomak, nem is beszélve a különféle magvakról, melyek nálunk (pl. a pisztácia) elég drágák, a Közel-Keleten viszont kilószám vehetjük, nagyon olcsón. 

                                      Magkedvelők eldorádója - Szíria

    Kétségtelenül léteznek nagyon karakteres konyhák. Ha már az olaszok szóba kerültek, ki vitatná, hogy náluk a tészta különféle változatai csakugyan nemzeti ételek. Aki életében nem járt még Olaszországban, az is ismeri a spagettit, a makarónit, a lasagne-t, a tortellinit stb., nem is szólva a pizzáról, mely már-már univerzális étellé vált. Európában talán nincs is még egy ország, amely ennyiféle étellel járult volna hozzá a nemzetközi konyhához. Tapasztalataim szerint több latin-amerikai országban is olyan gyakoriak az olasz ételek, mintha odavalósiak lennének. Pizzát a világ minden vidékén sütnek, Kubától Laoszon át a Fülöp-szigetekig, helyenként egészen jókat is. De ha már kubai pizza… Ez afféle gúnyneve egy a kubai városok utcáin sokhelyütt árult ételnek, mely se több, se kevesebb, mint egy nagyjából kör formájú sült lepény, rajta íztelen, olvasztott, ragacsos sajt, azon meg pár csepp paradicsomszósz. Egyébként inkább úgy mondanám, utcán át árulják, magánházak ablakaiból, ami a kisvállalkozások kubai megjelenésének talán első látható megnyilvánulása. Grúz pizzának is nevezik a kaukázusi ország egyik nemzeti ételét, a hacsapurit, ami viszont – ellentétben a kubaival – csakugyan fenomenális. A különbség nem is annyira a tésztában van, hanem abban, hogy a tölteléket – juhsajtot – nem a tészta tetejére teszik, hanem bele, két réteg közé.

                                                             Hacsapuri - a "grúz pizza"

Az indiai konyha ugyancsak azok közé tartozik, melyek meghódították az egész világot. Mivel hatalmas kiterjedésű, sokféle vallású és etnikumú országról van szó, egységes indiai konyháról természetesen nem beszélhetünk. Amikor egy hónapot ott töltöttem, és társaimmal igen sokfelé utaztunk, egyre csak azt tudtam mondani: ahány nap, annyiféle India. És ez pontosan igaz az ételekre is. Hatott rájuk számtalan étkezési kultúra, a perzsa, az arab, a belső-ázsiai, a kínai, és persze az európai (angol, portugál) is. Azt pedig, hogy az indusok miféléket esznek, erősen befolyásolja a vallás is. Közkeletű tévhit, hogy az indiaiak nem esznek marhahúst. De bizony esznek; ezt csak a hindu vallás tiltja. Indiában magas a muzulmánok aránya, ők simán megeszik a marhát, de a sertést persze nem. A közös nevező a csirke, a birka és a kecske, már akinek. Azt olvastam, hogy az indusoknak csak kb. 30 százaléka rendszeres húsevő, ellenben rengeteg a vegetáriánus. Az a külföldi tehát, aki „vega”, Indiában igazi paradicsomi állapotokat talál. A dzsain vallás követői például egyáltalán nem esznek húst, de még halat vagy tojást sem, legföljebb tejet és tejterméket, bár tudomásom szerint a legortodoxabbak még a tejet is mellőzik, hiszen a fejéssel „bűnt” követnek el a tehén ellen. Nem esznek mézet, mert azzal meg a méheket molesztálják. Nem fogyasztanak semmiféle olyan növényi eredetű ételt, ami a növény pusztulásával járna, így aztán se krumplit, se hagymát, se semmiféle gumós növényt, mert e gyökerek, gumók földből való kihúzásával aprócska életek pusztulnának el. A dzsainisták ugyanis a könyörületesség, az ahimsza elvét vallják, vagyis: ne árts. Mindez olyan szélsőségekig is elmegy, hogy még a vizet is szűrve isszák. (Hiszen ha tudnák, hogy egy-egy pohár szűrt vízben is mennyi láthatatlan mikroorganizmus nyüzsög.) Mindezek után viszont fogalmam sincs, esznek-e egyáltalán bármit is.

     Ami az indiai konyha ízvilágát illeti, elég vegyes érzésekkel gondolok vissza rá. A megérkezésünket követő napokban barátaimmal Újdelhiben (egy helybeli egyetemi professzor szíves beajánlására), a korábban rendezett Ázsiai Játékok sportolói szállásán kaptunk kvártélyt és kosztot, fillérekért. Hogy mit akarunk enni, nem nagyon kérdezték, megettük, amit vacsorára elénk tettek. Egyszerű, de finom salátákat, pazar húsételeket kaptunk, és mi faltuk boldogan az egzotikus konyha ínyencségeit. Úgy a negyedik nap táján kezdtük felfedezni, hogy akármilyen ételt is kapunk, mindegyiknek curryíze van. Ettől kezdve nagyon megválogattuk, mit eszünk. Itt jegyzem meg (újra), hogy a curryt karinak kell ejteni. Ez ugyanis az egyik nagy indiai népcsoport, a tamilok nyelvéből származik, ők a leghatározottabban karinak mondják, angolos átírásban lett belőle curry. Eredeti jelentése amúgy szósz, manapság viszont minden olyan ételfélére alkalmazzák, ami egy speciális fűszerkeverékkel készül (ennek fő alkotórésze a curry cserje levele). Ha el akarjuk kerülni a curryt, ajánlhatom a birjanit, ami ugyancsak bőséggel tartalmaz fűszereket, továbbá zöldségféléket, csirke- vagy bárányhúst, marha/sertéshúst (vallása válogatja) és külön főzött, ugyancsak ízesített rizst. Számomra a csúcs a tandoori csirke, mely agyagkemencében megsütött, joghurtban pácolt fűszerezett hús. Ilyesmit Indiában többnyire délután, vagy este szolgálnak fel, mert a kemencét rendszerint addigra fűtik fel (európai-indiai éttermekben ebédre is kapható, mert ott inkább grillezik). E harang formájú kemencét egyébként eredetileg egy lepényszerű kenyér, a naan sütésére találták ki, aztán kiderült, hogy csirkesütéshez is nagyszerűen alkalmazható. Ilyen kemencét Üzbegisztánban éppúgy láttam, mint a tőle több ezer kilométerre fekvő Maliban, Timbuktuban. Pedig kizárt, hogy összebeszéltek volna.

                                      Kenyérsütéshez használt agyagkemence Üzbegisztánban....

                                                            ... és Maliban, Timbuktuban

     Srí Lankán, macskaugrásra Indiától, szintén hatalmas kultusza van a currynak. Túravezetőnk elvitt bennünket, az egész csoportot, egy családhoz vacsorázni, amiért természetesen fizettünk, de hát ne együnk mindig étteremben, próbáljuk ki a házi kosztot is. Főételnek természetesen currys csirkét kaptunk rizzsel, ami a lankaiak alapétele. Másnap egy teaültetvény vendégházában vacsoráztunk, és nem fogják kitalálni, mit kaptunk. Currys csirkét rizzsel. Már-már úgy éreztem magam, mint Körmendi János a Három nővér paródiában, amikor születésnapjára már az ötödik szamovárt kapta, s így szólt: hogy ez hogy jutott eszükbe!

                                                       Már megint curry.... (Srí Lanka)

     Az említetteken kívül több ország, régió konyhájában tapasztalhatjuk, hogy egy bizonyos adalékanyag nagyon gyakran előfordul az ételekben. A vietnami (sőt egyéb kelet- és délkelet-ázsiai) ételek jó része szinte elképzelhetetlenek az erjesztett halból (szardínia) készült szósz (nuóc mám) nélkül. Olyan magas a sótartalma, hogy a vele készült ételeket egyáltalán nem sózzák. Törökországban a legtöbb ételben felbukkan a padlizsán, a Közel-Keleten az olajbogyó, a grúzoknál a dió (nemcsak édességekbe, hanem salátákba is teszik). Az bizonyára csak a helyi termés túltengéséből fakad, hogy Réunion szigetén, Cilaos városkában bármit is kértem bármelyik étteremben, olyan természetességgel hoztak ki mellé egy tál kissé híg lencsefőzeléket, mint ahogy nálunk a kenyeret odateszik az asztalra. Körülnéztem egy kis szupermarketben, a polcok ott is roskadoztak a lencsétől.  

    Az amerikai kontinensen kétségkívül a mexikói konyha a legjellegzetesebb, már csak azért is, mert a legtöbbféle fűszert használja. Persze, mexikói konyháról általánosságban éppúgy nem beszélhetünk, mint kínairól vagy indiairól. Gasztronómiai szakértők szerint a mexikói konyha sokféleség tekintetében az egyik leggazdagabb a világon; mind ízben, mind színben, mind elkészítési módban. A közös nevező alighanem a kukorica, a bab, a paradicsom és a megszámlálhatatlan színű, formájú, méretű, erősségű chili. A spanyolok ehhez hozzájárultak a rizzsel, a marha-, sertés- és csirkehússal (a pulykát már a prekolumbián időkben is ették, mivelhogy az Észak-Amerikából származik), és ezzel megszületett a világ egyik első fúziós konyhája. Az alapétel a tortilla. Hagyományosan búza- vagy kukoricalisztből készül (bár a búzát is a spanyolok hozták be). Az ősidőkben a kukoricaszemeket zöldcitrom levében áztatták, megőrölték, előfőzték, némi zsiradékkal keverték és a masszából nagyon vékony lapocskákat nyújtottak. Manapság már háznál is gépesítették a nyújtás műveletét. Kis tésztagolyóbist celofánnal borított kerek sablonba tesznek, rápréselik a sablon tetejét, majd forró sütőlapra teszik. Ehető magában is, de leginkább valamivel töltve. Mi is kipróbálhattuk a készítését egy háznál és meg kell mondanom, a leheletvékony tészta ráhelyezése a forró platnira úgy, hogy ne szakadjon szét, különleges szakértelmet kíván. A kukoricalisztből készült tortillát még melegében el kell fogyasztani, különben kihűlve gumiszerűvé válik. Mielőtt megtöltenénk, el kell döntenünk, hogy mit akarunk készíteni belőle. Lehet lágy és ropogósra sütött; ez utóbbi neve tostada, amivel például salsát vagy avokádókrémet lehet mártogatni. A lágy tortillát tölcsérszerűen szokás felcsavarni, belsejébe a legkülönfélébb, nagyon apróra vágott megsütött, fűszerezett húsokat tenni – ez a taco. (A hús sütési módja hasonlít a török döner kebabéhoz vagy a görög gyroséhoz, csak a fűszerezése más.) Mexikói alapétel a burrito is, mely palacsintaszerűen felgöngyölt lágy tortillából, illetve a beletöltött babból, húsokból, sajtból, salsából készül. Némileg hasonló az enchilada is; a kukoricalisztből sütött, majd megtöltött tortillát megmártják valamilyen (chilis) szószban és újból átsütik.  A szószok ugyancsak fontos kellékei a mexikói konyhának; nevük mole. Tengernyi alapanyagból készül, közülük csak a chilit és a csokoládét emelem ki. Ez persze nem valami svájci tejcsoki, hanem igazi mexikói keserű változat, amit megolvasztva kevernek össze fűszerekkel és leöntik vele az ételt. A mexikói ételekről köztudott, hogy általában csípősek. Ha rendelünk és a pincér megkérdezi, hogy „picante?”, csak az erős gyomrúak mondják rá, hogy „Si”, tudniillik szinte minden mexikói étel alapból erős kissé. Ha azonban elszántak vagyunk, nyugodtan rávetődhetünk akár a „muy picante” (nagyon csípős) változatra is, legföljebb nem bírjuk megenni, vagy ordítunk.

                                                                       Tortillasütés Mexikóban

     A kaukázusi régió „nemzeti” étele egyértelműen a saslik. Mi egyebet is rendelhettem volna Tbiliszibe érkezésük estéjén egy jónak mondható étteremben: ha már Grúzia, legyen saslik. Utastársaim mást kértek és már meg is ették a magukét, amikor úgy háromnegyed órával a rendelés után megjött a saslikom. Rágós volt és csúnyán elsózták, ilyen pocsékot még nem ettem. Meglehet, csak pechem volt, mert pár nappal korábban a szomszédos Örményországban, egy műemlék-romépületnél, ahol nézelődtünk, egy helybeli család piknikezett és szabad tűzön saslikot sütöttek. Pár méterről rájuk emeltem a fényképezőgépem és jeleztem, hogy szeretném lekapni őket. Mi sem természetesebb, mint hogy odahívtak és megkínáltak. Isteni saslik volt. 

                                                               Sasliksütés Örményországban

A kínai konyha ugyancsak belakta a világot. Igen ám, de milyen a kínai konyha? Őszintén szólva, ilyen nincs. Van pekingi, szecsuáni, kantoni és még az ördög tudja, hányféle. Hogy mi köti össze őket? Talán a kínai tulajdonos és a szakács. El se tudom mondani, hány helyen láttam a világban kínai éttermet, a Tűzföldtől kezdve Grönlandig. Ez utóbbi, egy kb. 3000 lakosú kisvárosban, erősen meglepett. Elképzeltem, hogy ül otthon egy kis kínai valahol Kantonban és azon gondolkodik, hová mehetne, ahol még nincs konkurencia. Nézi a térképet, aztán egyszer csak a homlokára csap: megvan, Grönland! Azt se nagyon értettem, mit keres egy vietnami vagy libanoni étterem Maliban, de mivel például az utóbbi tele volt és a koszt is elsőrangú, nyilván van rá igény. Igazából túl nagy különbségeket nem találtam a kínai, a thai vagy a vietnami konyha között; nekem mindhárom ízlett, csak egy dolgot untam már pár hét elteltével: rizs, mindig csak rizs (vagy tészta), és sehol egy darab kenyér!

 Kínai étterem cégtáblája Grönlandon

Mit mondjak, nem nyűgözött le a japán konyha. A szusi ellen semmi kifogásom, ha egyszer nyers az a hal, hát legyen nyers, az már inkább zavar, hogy semmi íze. A félreértések elkerülése végett, a szusit nem a nyers hal teszi szusivá, hanem az enyhén ecetes rizs, amit általában algalevélbe (ez a nori) csomagolnak. (A nyers hal neve szasimi.) Eszembe jut egy régi emlék: amikor ifjabbik amerikai unokaöcsém 14 évesen először járt Magyarországon és parasztsonkával kínáltuk, megrökönyödve fakadt ki: de hát ez nyers disznó! És csakugyan az. Nos, a szusi tölteléke a halon kívül lehet mindenféle tenger gyümölcse, rák, polip, tintahal, továbbá zöldségfélék. Az első megrázkódtatás legelső hagyományos japán reggelimnél ért. Először is, az asztalok parányiak, a földre, pontosabban a tatamira kell leülni melléjük, jobb esetben lábatlan székecskékre, amiknek van háttámlájuk. Európai ember ebben a pózban tíz perc után elkezdi magát iszonyú kellemetlenül érezni és fészkelődik; lába elzsibbad, háta megfájdul – nyilván, nem rendesen ül. Aztán, ami az asztalon várja: tömérdek parányi porcelántálka, mindegyikben valami, látványra, ízre egyaránt ismeretlen – valami. Ez a valami lehet halféle, mártásféle, szójaféle, bármi, de fogalmam sincs róla, melyik édes, melyik sós, melyik erős, melyik keserű (umami!), mit mibe kell mártogatni. Az egyetlen biztos pont a rizs, a többivel meg kísérletezzünk. A vaszabit a zöld színéről legalább felismerem, köszönhetően Jean Reno filmjének, a „Wasabi – mar, mint a mustár” címűnek. Ha valaki ebből azt a téves következtetést vonná le, hogy a vaszabi mustárféleség, elárulom, hogy nem az, hanem egyféle japán torma neve, és bár csakugyan elég csípős, azért annyira nem vészesen erős. Folytatva a meglepetések sorát, ott volt még egy spirituszfőzőn rotyogó levesféle, melyben már úszkált valami zöldség meg tészta, mellette pedig pár csík baconszalonnához hasonló szelet. Te Axel, kérdeztem a túravezetőnket, ezzel mit kell csinálni? Tedd a levesbe és hagy kifőni, felelte. Így tettem, aztán nagyjából a felét legyűrtem. Utólag tudtam meg, hogy az egyik leghíresebb japán (amúgy egyébként kínai eredetű) levest, a rament, illetve annak egy változatát ettük.  Egyik angol utastársunk kijelentette, hogy márpedig sült halat ő nem hajlandó reggelizni, nyerset meg különösképpen nem. Megértem. Ha valaki nekem úgy húsz éve azt mondja, hogy reggelire valaha is paradicsomos babfőzeléket fogok enni, mint ők, mármint az angolok, kikacagom. Az angol reggelire még visszatérek.

                                     Japán reggeli - de mi micsoda? (és a fele még hátravolt)

     A nyugatiak számára a japán konyha már önmagában is nagy kaland. Ha étterembe megyünk, a jobbakban feltétlenül kapunk egy felcsavart nedves kendőt, nagyjából olyat, mint amilyet a repülőgépeken osztogatnak. Vigyázat, ez Japánban csak a kéz törlésére szolgál, az arc, a homlok letörölgetésére használni illetlenség. Már az is szokatlan, hogy a japánok egy-egy étkezéskor általában mindenből nagyon keveset esznek, viszont rengeteg apró fogást. Mire az ember végre talál valami fogára valót, már el is fogy és jön a következő, ami lehet, hogy nem lesz ínyünkre. Igazán jó emlékeim talán csak az okonomijaki nevű ételhez fűznek, amit Axel tanácsára egy romkocsmához hasonlatos kis piszkosban ettünk Hirosimában. A szakácsot majdhogynem körülveszi a pult, előtte köröskörül forró platni, azon süt, az orrunk előtt. Ez egy rétegekből álló étel: tészta, káposzta, disznóhús és/vagy garnélarák, szósszal megkenve, tojással és némi sajttal megtetézve. Persze, nem lehet melegében, pálcikával nekiesni, ezért a vendég szabdaló eszközt is kap hozzá. Nem mondhatok ugyanilyen jókat a miszólevesről. A miszó a leghagyományosabb japán ízesítő anyag, erjesztett rizsből, szójából és egyfajta gombából gyártott massza, amiből levest is lehet készíteni. Abba, amit kaptunk, tofu jutott betétként. Mit mondjak, egyszer megettem ugyan, de elég borzalmas volt, viszont a japánok rajongásig szeretik. A miszó talán az egyetlen leves, amit nem illetlenség kiinni az edénykéből; maguk a japánok sem nagyon kanalazzák. Egy szó mint száz, ha Japánban valaki nagyjából biztosra akar menni, idegenkedik a különös ízektől és nem feltétlenül akarja tudni, hogy mit eszik, tempurát rendeljen. Ennél ugyanis a tenger gyümölcseit és a zöldségféléket sűrű palacsintatészta-szerűségbe bebundázzák és forró olajban jól átsütik. Amit viszont feltétlenül ajánlok – nálunk is kapható –, az a terijaki szósz. Kissé hasonló a szójaszószhoz, de készítésekor tesznek hozzá némi rizsbort és mézet vagy cukrot is. Mindenféle húst lehet benne pácolni, higgyék el, fenomenális. Nem Japánban ismerkedtem meg vele, hanem Amerikában, de ezt most teljesen mindegy.

                                                     Japán ételkínálat - műanyagból

     Még valami távol-keleti specialitás: a műanyag! Hongkongban láttam ilyesmit először, de Japánban teljesedett ki az élmény. Az már világszerte szokás, hogy az étlapokra ráteszik az egyes fogások színes fotóját. Japánban azonban szinte mindenütt azt látjuk, hogy el is készítik – műanyagból. Túl azon, hogy színben, formában megtévesztésig hasonlít az eredetire, nagy segítséget nyújt az idegennek a választásban, hiszen már a kirakatban láthatjuk, hogy nagyjából mire számíthatunk.

     Nem voltam elragadtatva a nepáliak mindennapi ételétől, a dal bhattól sem. A bhat a rizs, a dal pedig lencse, amit sokféle adalékkal készíthetnek, de egyik sem nyerte el a tetszésemet. Nem úgy a momo, mely ugyan tibeti eredetű, de immár Nepál egyik nemzeti ételévé vált. Nevezhetjük akár húsos derelyének is. A hús gyakorlatilag bármi lehet, én többnyire csirkéset ettem, de egyszer nekiugrottam a vízi bivaly húsával töltött variációnak is (csak egy csöppet vadabb ízű). A tésztából vagy batyut formálnak, vagy félhold alakúra hajtják, majd leves fölött gőzölik, tehát nem főzik. Ez utóbbi alak különösen jól mutat, körberakva a tányéron, melynek közepén egy kis edényben fenomenális ízesítésű szósz várja, hogy beletunkoljunk. A momo rokonaira még visszatérek. Amúgy előfordult, hogy – jobb híján – kétnaponta ezt ettem és egyszer sem bántam meg. (Folyt köv.  ►)

                                                                             Nepáli vacsora

                                     A tibeti eredetű momo Nepálban is nemzeti ételnek számít

„El tudsz képzelni siralmasabb perceket, mint amikor besötétedik egy idegen helyen?”

(Maupassant)

(Folytatás) A következő fokozat a sátor. Legelső „kempinges” utam még 1974-hez kötődik, amikor gyerekkori barátommal motorral nekivágtunk Lengyelországnak. Valahol szerzett egy két lapból álló, összegombolható terepszínű katonai sátrat, melynek premierjét zuhogó esőben, sárban egy Zakopane melletti kempingben ejtettük meg (katonaidőmben sok éjszakát végigvacogtam ilyen sátrakban Dócon, a hódmezővásárhelyi ezred kiképző bázisán.) Nem vittünk se matracot, se hálózsákot, csupán pokrócot, gondolván, majd gyűjtünk szénát, szalmát. Ott aztán minden volt, csak széna meg szalma nem. Már nem emlékszem, min feküdtünk, később azonban mégiscsak bejött a rögtönzött derékalj, midőn learatott gabonamezők mellett éjszakáztunk. Ezzel, persze, együtt járt, hogy egerek hancúroztak a sátorban.

     Eltöltöttem egy éjszakát a Góbi sivatagban, Mongóliában is. Szajnsand városában és környékén jártunk, nem messze a kínai határtól, szálloda szóba sem jöhetett, valószínűleg azért sem, mert nem volt szálloda. Maradt a sátor. Akkor hát irány a sivatag. Na, nem a közepe, csak úgy látótávolságra a várostól. Te, ez egy sóderbánya, mondta Miklós barátom, amint a cövekekkel ügyködtünk. Nem az volt, hanem kavicssivatag, de ez csak reggel derült ki. Addig azonban a poklok kínjait álltuk ki a nullához közeli hőmérsékleten. Én még csak aludtam valamennyit, de Miklós többször kimászott az éj folyamán, hogy fusson néhány bemelegítő kört. Délelőtt aztán jött a szokásos sivatagi pokol, a 40 fok közeli hőség.

                              Sátrazás a mongol pusztában

Sivatagban később se volt hiány. Öt nap, öt éjszaka zsinórban, Líbiában, a Szahara kellős közepén. Itt már urasan, utazási iroda szervezésében jártam, ám mindez nem mentett fel a sátorállítás és -bontás  napi feladataitól. Helyi vezetőnk mindig homokdűnék között jelölte ki esti táborunkat; szó se róla, festői környezet és tökéletes magány, csak a cövekekkel volt baj. A laza homok nem tartja meg a vasakat, így aztán már kisebb szélben is dülöngélt a sátor, kő pedig, amivel rögzíthettük volna, arrafelé éppen sosem volt (pedig ha hiszik, ha nem a Szaharában úgy általában sokkal több a kő, mint a homok). Amúgy kellemes volt, még az esti hűvös sem ment át éjszaka hidegbe, úgyhogy a puha, laza homokra terített matracon jókat aludtam.

                           Egyik táborunk a líbiai Szaharában

Ugyanezt eljátszottuk Peru sivatagos, hűvös, homokos tengerpartján is (éjjel kb. ötször ébredtem arra, hogy rám „feküdt” a sátram), ráadásul a parton csak úgy nyüzsögtek a kb. 1-2 centis kis rákok, melyek elözönlötték a sátrazásra alkalmas fövenyt, és szó szerint le kellett őket söpörni a sátorról, ha nem velük együtt akart az ember éjszakázni.

    A Namib-sivatagban sem állatokkal, sem a hőmérséklettel nem volt semmi gond,  éjszakára kellemesen lehűlt a levegő, ám a Namib-Naukluft Nemzeti Park kempingjében egyik délután kikaptunk egy viszonylag szolid, ám nekünk mégis durva homokvihart. Sátrainkat előző este épp csak felütöttük, esőre nem számítván, a külső védőburkolatot rá se tettük, magyarán, mindannyiunk sátra csak kifeszítve volt, lecövekelve nem. Erre jött a homokvihar, de hol vannak a cövekek? Hát a kocsinkban, amivel sofőrünk éppen távol volt. Mit lehet ilyenkor tenni? Sátrat becipzárazni, kövekkel lehorgonyozni, mi meg bemenekültünk a kemping légkondicionált bárjába. (Amikor aztán a villany is elment és már ott is fuldokoltunk, ki a szabadba, szélárnyékba.) Nem akarom cifrázni, de utólag mindegyikünk több kiló (!) homokot lapátolt ki a sátrából, ugyanis az ablakul szolgáló hálókon simán áthatolt a liszt finomságú vörös homok. Amúgy pont ezt a kempinget pár évvel korábban szinte egyik percről a másikra valóságos árvíz öntötte el egy hirtelen leszakadt óriási eső nyomán, úgyhogy a lakókat azonnal evakuálni kellett. A namíbiai kempingekről egyébként csak jókat mondhatok. Valamennyi külföldi (értsd: nem fekete-afrikai) tulajdonú, csodás pázsittal, árnyat adó fákkal, bárral, nem egy helyen úszómedencével. 

       Izland, vagy az arktikus Spitzbergák hallatán alighanem azt gondolják, ott aztán befagy az ember feneke, és illik legalább kisebb fokú fagyási sérüléseket szerezni. (Megjegyzem, a fenekünk a Spitzbergákon majdnem tényleg befagyott. Nem lévén illemhely, a hatalmas gleccserek szomszédságában is szabadtéri műsort adtunk elő. Eszembe jutott a Talpuk alatt fütyül a szél filmcím. Nos, nekünk nem a talpunk alatt fütyült…) Szóval, Izland időjárása, bár nyáron is igen változékony, legfőképpen szeles, de enyhe. Ebben az országban elvileg bárhol lehet sátrazni, gyakorlatilag azonban igen nehéz. A földek ugyanis mind magántulajdonban vannak, legyen az kopár lávamező vagy partvidéki vizenyős terület, s a jó izlandiak minden földterületet drótkerítéssel fognak körül. Ballag az ember az országúton, sátorhelyet keres, ám hiába hívogatja a kellemes zöld pázsit, ha az „belül” van. A drótkerítés szent és sérthetetlen, kivéve, ha az ember engedélyt kér a tulajdonostól. De hát hol van itt a tulajdonos, távol mindentől? A végén örülhetünk, ha találunk egy zsebkendőnyi foltot, ahol sátrunkat felállíthatjuk. Hét éjszakát csináltam végig így zsinórban. Mosdás a közeli patakban, ivóvíz ugyanonnan. Szerencsére Izlandon mindig, mindenhol akad a közelben valamiféle patak.

                                            Egyik éjszakázó helyem Izlandon

Egészen más a helyzet a Spitzbergákon. Sátrainkat a német utazási iroda adta, hatalmas, kúpos „cirkuszsátrakat”, melynek felállításához minimum négy, erős szélben hat ember szükséges. Tudni érdemes, hogy itt, az északi szélesség 78. foka környékén, csupán 1300 kilométerre az Északi-sarktól tundraéghajlat uralkodik, melynek egyik fő sajátsága az örökké fagyott talaj. Ez, persze, így nem egészen igaz, mert éppen hogy a talaj, a legfelső kb. egy méter az, ami nem állandóan fagyott (hanem az alatta levő kőzetek, de azok úgy 100–150 méter mélységig). A talaj a nyári 2–6 fokos hőségben fölenged, ennélfogva a cövekek szinte semmit sem tartanak a sárban, vagy csak püföljük őket veszettül, de minduntalan hatalmas kövekbe ütközünk. Jó esetben a sátornak műanyag padlója is van, kevésbé jó esetben az izolirmatracokkal egyenest a rénszarvasürülékkel bőséggel meghintett tundratalajra „ágyaztunk”. 

                                       Egyik táborunk a Spitzbergákon

     Alaszkában a hideg zavart a legkevésbé. Annál inkább a szúnyogok (meg kissé a nyáron arrafelé szokásos örök világosság). Külső szemlélő számára igencsak különös látványt nyújthattunk (óriási hancúrt sejtvén odabenn), sátram meg én, elalvás előtt ugyanis addig ütöttem-vertem belülről a sátorlapot, amíg az összes zümmögő szörnyeteget ki nem lapítottam. Kamcsatkai szúnyogkalandjaimról majd később. Peruban nemzetközi csoportunk ugyancsak sátorban, néhol vadkempingben töltötte az éjszakák egy részét. A legelső alkalommal a Titicaca-tónál egy inka kori műemlék, Sillustani közelében, 3800 méter körüli magasságban egy futballpálya talaján készültünk nyugovóra térni, s vezetőnk épp a sátorállítás módszertanát magyarázta, amikor éktelen istennyilák kíséretében kitört a vihar. Ilyenkor, mint köztudott, nem szerencsés méteres fémrudakkal a kezünkben ügyködni. Időlegesen túrakocsinkba menekültünk, ám a villámok fogytával csak-csak el kellett helyezkednünk lakjainkban. A szakadó eső utóbb átment havazásba, s reggelre a hó kemény kéreggé fagyva, ropogva fogadta első lépteinket.

                                                Peru, ahol egyszer fagyos-havas reggelre ébredtünk

    Akad aztán olyan eset, hogy még félig-meddig a szabadban is gutaütő hőség zavarja az utazó álmát. Két alkalommal is vadkempingeztünk Maliban, a Niger folyó partján, az isten háta mögött, ahol csupán egy-két csontszegény falvacska lapult a sötétben, merthogy lakói villanyt még soha életükben nem láttak. Egy szál gatyában fetrengtem a matracon egész éjszaka a csupa háló sátorban, s csak úgy szakadt rólam a verejték. És ez még semmi egy másik nyugat-afrikai utazásomhoz képest. 2009-ben szintén nemzetközi csoporttal jártam Togo, Benin és Burkina Faso kies tájait és az út egy részén sátraztunk. Konkrétan vadkempingeztünk, ott, ahol ránk jött az este. Túravezetőnk helyismeretének köszönhetően ezek azért mégis valamilyen, viszonylag civilizáció-közeli helyre estek, mondjuk, falusi iskola udvarára, vagy focipálya gyér gyepére. Napközben 35 fokos nedves, párás pokol, éjszaka mondjuk 28 fokos. Ott főttünk saját levünkben öt éjszakán át zsinórban, ráadásul nemhogy tusolásra, de még szerény mosdásra sem volt lehetőségünk. Hanem egy alkalommal vezetőnk, Noah, kiváló ismeretségei révén, egészen különleges helyen üthettük fel sátrainkat. A gurunsi népcsoport földjén jártunk, Burkina Faso-ban. Ez az etnikum erődszerű lakóépítményeiről is ismert. Hosszú utat tettünk meg aznap, este tíz körül érkeztünk Noah ismerősének otthonához, és minthogy villany nem volt, szó szerint csak halvány fogalmaink lehettek arról, hol is járunk. Átlépve egy alacsony kőfalat, tömény trágyaszag ütöttem meg az orromat és nem véletlenül. Az udvarban, ha szabad így neveznem, tehenek tucatjai hevertek békésen, egy fal tövében meg egy asszony szundikált, félig-meddig a ganéjban. Az odáig még világos volt, hogy a háznép fiatal férfitagjai felhurcolták csomagjainkat a lapos háztetőkre és zseblámpák pisla fényei mellett összetákoltuk sátrainkat, de hogy valójában hol voltunk, csak reggel derült ki. Az alvás ezúttal is hézagosan sikerült, mert a vályogépítmény-komplexum lapos teteje úgy lökte ki a hőt, mint a kemence. Hajnali hat körül arra ocsúdtam, hogy az építményekkel körülvett udvarról éppen hajtják ki legelni a teheneket. Amint körülnéztem, szürreális látvány tárult elém. Az egyes épületblokkok tetején ott púposodtak társaim sátrai, alattam úgy öt-hat méterrel meg Fekete-Afrika terült el a legteljesebb valójában. S hogy nem féltem-e, hogy beszakad alattunk a födém? Nos, nem, jól megépítették. 

                                  Sátrazás a háztetőn (Burkina Faso)

Időnként egészen extrém helyekre veti a sors a vadkempingezőt. Albániában például aludtunk botanikus kert szomszédságában, olajfaligetben, sőt két alkalommal futballpálya gyepén is. Aránylag kevesen büszkélkedhetnek azzal, hogy vulkán kráterében éjszakáztak. A Kanári-szigetek egyikén, La Palmán (nem tévesztendő össze Las Palmas városával!) egyszer Fuencaliente városka közelében ért az este. Csak nem fogok húsz-egynéhány dollárért fogadóba menni, ha már velem a sátor.  Kiballagtam a közeli San Antonio-vulkánhoz. Csupán két fontos apróságot felejtettem otthon. Zseblámpát és meleg pulóvert. Hideg ugyan nem volt, ám semmit sem láttam. A vulkán oldalában botorkálva rábukkantam egy jókora mélyedésre és jobb híján kövekkel cövekeltem le a tomboló szélben önálló röppályára állni készülő sátrat. Csak reggel derült ki, hogy valójában egy parazitakráterben aludtam. Semmi vész, úgy 400 éve működött utoljára.

                                             Sátram La Palma szigetén – egy vulkánkráter oldalában

Nem így az állandóan tevékenykedő Stromboli, Szicíliától kissé északra. Ha valaki biztosra akar menni a pazar látvány végett, caplasson fel délután a 900 méter magas tetőre (manapság ezt már csak vezetővel teheti meg!) és egyenest belebámulhat a kráterek izzó lávaszemeibe, élvezheti a 20–25 percenként bekövetkező kitöréseket. Illetve, ez sem biztos. Több ismerősömtől hallottam, hogy esett, fújt, köd, felhő volt, semmit se láttak. Engem viszont langymeleg éjszakával örvendeztetett meg Vulcanus. Egy szál pólóban, fejemet egy lávarögön nyugtatva élveztem a tűzijátékot hajnalig. Egy hunyást sem aludtam, de nem is akartam, nem azért mentem föl.

     Folytatva a különleges alvóhelyeket, nem hallgathatom el, hogy aludtam már zárdában is. Názáretben, szemben az Angyali Üdvözlet Bazilikával áll egy kolostor, mely – nyilván elsődlegesen a zarándokok miatt – a falain belül valamiféle youth hostelt is működtet. Az ügyeletes recepciós egy angol nemzetiségű apáca volt, ő vette át a fizetséget, de azt is láttuk, hogy miközben mi és mások, életerős, fiatal férfiak költöztünk be a hatalmas közös hálóterembe, fiatal apácák suhantak át a zárda udvarán. A szintén izraeli Akko városában az egykori kormányzó palotáját alakították át youth hostellé. Nepálban, Katmanduban viszont még följebb léptem. Valamelyik hajdani király valamelyik hajdani palotáját alakították át elegáns hotellé, ott laktam, a Shankerben, négy éjszakát. Érdekes viszont, hogy az eredeti, magas helyiségeket túlzottam helypazarlónak találták, mert a szobákat megfelezték. Nemcsak fallal, hanem mennyezettel is. Ennek az lett a következménye, hogy nekem jutott az ablak felső része, az alattam lakónak meg az alsó.

                                      A katmandui Shanker Hotel kívülről...

                                        ... és a félbevágott szobám, ugyanott

     Második egyiptomi utam éppen a 2011-es forradalom decemberi fázisára esett, amikor jószerével a kutya se utazott az országba. Siwa oázisvárosban a legjobb hotelben foglalt nekünk helyet a helyi utazási iroda. Igazából este, amikor kigyúltak a fények, akkor jöttünk rá, hogy barátommal ketten vagyunk az egész, kb. 80 szobás szállodában, tudniillik másutt egyáltalán nem gyúltak ki a fények. Ilyen se történt még velem.  

Nem is maga a hely, hanem a légkör volt egészen különleges némelyik etiópiai vadkempingünk során. Túravezetőnk kinézett az út mentén egy bizalomgerjesztőnek látszó kis lapályt, aztán adj neki. Egyik alkalommal például egy pompás tó partján vertünk tanyát, mely üdülőhelyként szolgált egykoron fontos elvtársak számára azokban az időkben, amikor még Etiópiában is szocializmusfélével kísérleteztek. A bungalók távolról egészen bíztatónak tűntek, ám kiderült, félig szétverték-szétszedték őket, a látványból ítélve sok környékbeli odajárt kis- és nagydolgozni. Maradt a megmaradt pázsit. Az etiópiai vadkempingezéshez azonban még valami elengedhetetlenül hozzátartozik. A polgárháborús időkből igen sok kézifegyver maradt a nép egyszerű gyermekeinek kezén, s ma valamiféle státuszszimbólumnak számít, ha valaki az amúgy elmaradhatatlan pásztorbot helyett kalasnyikovval a vállán lófrál. Mármost, mindez úgy jön a mi vadkempingjeinkhez, hogy még meg se melegedtünk valahol, máris megjelent egy-két géppisztolyos parasztember, mondván, ők felügyelik éjszakai nyugalmunkat. Erre vezetőink – bőséges tapasztalatok birtokában – némi készpénz és vacsora prezentálása mellett mindig rá is álltak. A jóemberek aztán tüzet raktak és amellett ücsörögve, egész éjszaka halkan motyorászva teljesítették kötelességüket. Egyik reggel társaim e kérdéssel fogadtak: hallottad? Mit? Az éjjel durrantott egyet az öreg. Ja, nem, mindig füldugóval alszom.

     Egészen különleges élmény Afrika híres nemzeti parkjaiban, állatok közelségében sátrazni. A kenyai Nakuru-tónál például a helyi páviánok társaságát élveztük. Szakácsunk eleve csúzlival felszerelkezve érkezett, vacsorakészítés közben ez elengedhetetlen. Az elalvást némileg nehezítette, hogy a páviánok, míg el nem fáradtak, üvöltözve-ricsajozva dorbézoltak a sátraink fölé hajló fák lombkoronájában. A Serengetiben, ahol csak úgy nyüzsögnek a kis- és nagyvadak, ugyancsak sátraztunk, elvileg hivatalos kempingben, aminek infrastruktúráját mindössze egy árnyékszék jelentette. Az viszont úgy ötven méterre állt a sátraktól, úgyhogy egyetlen útitársról sem tudok, aki este elmerészkedett volna odáig. Nem tudhattuk, nem ólálkodik-e valami oroszlánféle arrafelé. Föltehetően nem ólálkodott, reggelinél viszont egy szemtelen pávián elcsórta a kávéhoz kikészített kekszemet.

       Hawaiin gyakorlatilag bárhol, ingyen lehetett sátrazni, amikor 1990-ben ott jártam. Azaz nem mindenhol és nem is egészen ingyen. Erre valók az ún. állami és megyei parkok. Ezek nem valami városi zöldterületek, hanem szép környezetben fekvő sátorhelyek, melyek elsősorban abban különböznek a valódi kempingektől, hogy nincs állandó helyi kezelőszemélyzetük, van viszont mellékhelyiség, zuhanyozó. Jelképes egy dollárt kellett fizetni a használatukért az erre illetékes hivatalokban. A baj csupán az volt, hogy bármily kicsinyek is az egyes szigetek „fővárosai”, e hivatalok – mármint a megyeiek és az államiak – még véletlenül sem egy helyen székelnek, hanem a lehető legtávolabb egymástól, arról nem is szólva, hogy az engedély csak adott napra szól. Mármost honnan a fenéből tudjam több napra előre, hogy mikor és hol sötétedik rám. Pedig a felügyelő ott botorkált minden este zseblámpájával és kérte az engedélyt. Akkor sincs katasztrófa, ha nincs, vagy épp máshová, más időpontra szól, valahogy csak kidumáljuk magunkat.

     Amúgy nincs nekem semmi bajom a sátorbéli alvással, annál több a fölállításával és szétszedésével. A világon már annyiféle sátortípust kiagyaltak, de elég ritkán találkoztam olyannal, amit egyedül, pillanatok alatt össze lehetett volna állítani. Ugandában például a túraszervező iroda valami tízkilós monstrumokban altatott bennünket, melynek felállításához két személy elengedhetetlen. Ráadásul a sátorponyva cudar vastag volt, a rengeteg esőtől megszívta magát és minthogy szinte mindennap esett, képtelen volt kiszáradni. Ettől büdös és dohos, valamint még nehezebb lett, a vasak rozsdásak, egyszóval egész úton arra gondoltam, hogy a végén bosszúból felgyújtom és rituálisan körbetáncolom. Persze, úgyse égett volna el, úgyhogy még sokan fognak benne szenvedni. A leggyűlöletesebb dolog azonban a sátrazásban a reggelenkénti összehajtása. Minden típusnak megvan a saját összehajtogatási technikája, hogy aztán a tokjába vagy zsákjába beleférjen, de ez elég ritkán sikerül. A legundorítóbb a feltekerés. A sátor műanyag aljzata mindig megfog némi párát az éjszaka során, ennélfogva nedves lesz, és amint gurigába hajtogatjuk, úgy szedi föl a kavicsot, homokot, sarat, levelet, fenyőtűt stb., mint sütemény a kókuszreszeléket vagy a darált diót. És ezt, miközben a legszorosabbra igyekszünk tekerni, mind le is kell róla kotorni. 

    Aztán egyszer nálam is betelt a pohár. 2012 februárjában egy Dél-Afrikát, Mozambikot és Szváziföldet érintő 12 napos úton vettem részt és a 11 éjszakából hetet zsinórban sátorban aludtunk. Az ötödik után besokalltam. Szváziföldön egy nagyszerű vadasparkban töltöttünk két éjszakát. Már a bejáratnál feltűnt egy csomó, szépen körbeépített, méhkasszerű, kerek alaprajzú bungaló, amúgy az őslakók stílusában, de persze kényelmes ággyal, fürdőszobával. Úgy döntöttem, ott és akkor egyszer és mindenkorra befejezem a sátrazást és éjszakánként 40 dollárért kibéreltem egyet. A 15 fős csoportból egyedül. Mire bevackolódtam, látom ám, hogy megjelenik az enyém mellettiben egyik utastárs, aztán még kettő. Én mondom, megérte.      

                                              Ezt  sátrat utáltam a legjobban (Uganda)

                                             Bungalóm Szváziföldön

        Egyszer – majdnem – aludtam függőágyban is. Venezuelában, mint minden karibi országban, igen népszerű, az indiánok például az ágy fogalmát nem is ismerik, ők a függőágyban nemzik gyermekeiket, ott szülik meg, abban hálnak, halnak. Nem mondom, heverésztem már magam is ilyen alkalmatosságban, sziesztázni, ringatózni egész jó. De hogy aludni? Úgy négy-ötórás motorcsónakútra a civilizációtól zuhan alá a földkerekség legmagasabb vízesése, az Angel. Világos, hogy oda nemhogy szállodát nem építettek, hanem még sátorfélét sem visznek. A folyóparton cölöpök álltak, azon tető, ez volt a „ház”. No és ott lógott alatta vagy harminc függőágy. Tüstént kipróbáltam. Rettenetes volt. Azt mondják, kissé átlósan kell belefeküdni, akkor egész jó. Úgy is borzalmas volt, én tudniillik nem tudok hanyatt fekve aludni, csak lapjával. Még szerencse, hogy aljzatként puha, vastag homok szolgált, mire én függőágyamat, mely nem a lyukacsos, hanem a szövetből készült változat volt, leengedtem a talajra. Úgyhogy nem függőágyban, hanem függőágyon háltam. Merem állítani, én aludtam a legjobban azon az éjszakán. Brazíliában, a Gran Sabana mocsárvidékén egy ökoturizmusra is berendezkedett birtokon töltöttünk két éjszakát valami hatalmas hodályban, és persze, hogy abban is függőágyak lógtak. Meg se kíséreltem aludni benne, inkább leengedtem ott is, ezúttal a betonaljzatra.     

     Nézzünk ezek után a „szilárd” építményeket. 1987-ben, amikor még igen kevés magyar járt a Kanári-szigeteken, elvetődtem Gran Canariára, annak is egyik divatos nyaralóhelyére, pontosabban, annak perifériájára. A sátrat a köves talajon képtelen voltam felállítani, s miközben kísérleteztem, egyik szomszéd odaszólt: miért nem bérelsz szobát? Nos, ez történt. Ott állt egy sok rekeszre osztott hosszú beton ól, azokban voltak a „szobák”. Az enyém egyetlen berendezési tárgya egy két fal közé kifeszített madzag volt, amit nyilván valami előttem ott lakó hagyott hátra. Parányi ablakán vasrács, fa ajtaját viszont legalább le lehetett lakatolni. Ahogy ott ücsörgök, érkezik a szobaszomszédom. Magas, sovány, harmincas nő, félmeztelenül (felül semmi), egy kiskutyával, és frissen mosott ruhával megpakolt lavórral. Agua caliente? – kérdem szerény spanyoltudásommal, meleg víz reményében, de csak mosolyogva rázta a fejét, jelezvén, hogyan is képzelem. Aztán beláttam az odújába, ahol meglepetésemre, kb. 4 négyzetméteren, még némi bútorféléje és cserepes virága is volt. Kötve hiszem, hogy éppen nyaralt, valószínűbb, hogy talán hónapok óta ott élt.

                                          "Szobám" Gran Canarián

     Csaknem ugyanilyen beton ólakat kínáltak szállásul a vékonypénzű hátizsákosoknak 1989-ben az egyiptomi Dahabban, a Sínai-félszigeten. Ott legalább volt egy koszos szőnyeg és ellenpontként nem zavart flancos hotelek látványa. Azóta, amint hallottam, Dahab alaposan feltört, alighanem a betonkalitkák is eltűntek.

      Igen romantikusnak tűnhet cölöpházban hálni – és csakugyan az. A híres thaiföldi Phang Nga-öbölben van egy kis sziget (egyébként rengeteg van), ahol úgynevezett tengeri cigányok élnek, legalábbis így szokták angolból fordítani a „sea gypsies”-t. Természetesen nem cigányok, hanem, mondjuk így, a tenger vándorai, akik már nem is nagyon vándorolnak. Muzulmán vallású malájok, a hatalmas, meredek falú mészkőszirtek tövében élnek cölöpökre épített házaikban, kunyhókban, kinek mi tetszik, a Ko Panyi nevű faluban. Csupán a temetőnek szorítottak némi helyet a tenyérnyi szárazföldön. Útikönyvem azt írta, ha Phang Nga városkából csónaktúrára megyünk az öbölbe, érdemes Ko Panyi másodállású postamesterének túrájához csatlakozni, mert a szigeten van egy vendégháza, ahol meg is lehet szállni. Valami nyolcan vettünk részt a túrán, s nem is értem, miért én voltam az egyetlen, aki a szállást is igénybe vette. A faluról még írok, a szállásról legyen elég annyi, hogy tiszta, ám kissé nyirkos ágynemű várt, az ablakot kitámasztható bádoglemez takarta, és amikor nyugovóra tértem, alattam pár méterrel a sekély  Andaman-tenger hullámai játszottak altatódalt.

     Cölöpházban még kétszer aludtam. Burmában, az Inle-tavon és környékén igen sokan laknak ilyen tákolmányokban, mi sem természetesebb tehát, hogy az élelmes vállalkozók sem a parton, hanem a vízen építettek bambuszból ácsolt, cölöpökön álló bungalóhotelt, ahol a vendég, ha nem is luxusban, de igen jó körülmények között éjszakázhat. Kissé alacsonyabb volt a komfortfokozat Nyugat-Afrikában, Beninben a Nokwe-tó meglehetősen nagy vízi városában, Ganviében, ahol egyébként a helybeliek is hasonló házakban laknak.       

     A nemzetközi ifjúsági szállók, vagyis a youth hostelek a legolcsóbbak, minden fejlettebb országában megtalálhatók. Ötletét egy Richard Schirrman nevezetű német tanárember vetette fel 1908-ban, mivel gyakran vitte diákjait természetközeli kirándulásokra, és ott nemigen volt hol megszállniuk. A hosteleket összefoglaló szervezet immár csaknem 90 tagországot számlál, a szállók száma közel jár az ötezerhez. Közös fürdőszobák, hálótermek, négy-nyolc-tizenkét stb. (gyakran emeletes) ágyasak, nem ritkán koedukáltak. Bárki igénybe veheti, sőt ha van youth hostel-kártyája, többnyire kicsit olcsóbban is az amúgy sem eget rengető áraknál. Tapasztalatom szerint úgy 8–10 dollár a minimum, de aludtam már 50 fős hodályban az ausztráliai Ayers Rocknál 25 dollárért is. Muszáj volt, a kinti hőség – légyhadakkal megspékelve – elviselhetetlen. A hostelek ma már csak nevükben ifjúságiak. Az arizonai Flagstaffben némi meglepetésemre egy hetven körüli öregúr volt az egyik szobatársam, ami megnyugvással töltött el. Akkor épp harminc táján jártam és reménykedtem, ha megvénülök, engem is befogadnak. Megjegyzem, jó ideje nem próbáltam, tudniillik nem kifejezett öröm néhány büdös zoknijú, horkoló, esetleg részeg pasassal egy fedél alatt. Nem is beszélve arról, ha iskoláscsapat lepi el a hostelt. A konyhákban akad mindenféle edény, eszcájg, előző lakók által otthagyott fűszer, olaj, több helyen találunk hűtőt is, úgyhogy lehet főzni. Talán egyszer, ha próbáltam (pedig tudok!), de őszintén szólva néha fölfordult a gyomrom a lakótársak iszonyatos szagú és küllemű kotyvalékaitól.

     Akadnak aztán érdekes esetek. Említettem, hogy több hostel hálóhelyiségei „koedukáltak”. Dublinban vagy huszonöten osztoztunk egy helyiségen, fiúk, lányok vegyesen. Élénken emlékszem arra az új-zélandi Aucklandben töltött estére, amikor épphogy bevackolódtam az egyelőre még üres szobába, beállított egy japán lány. Rémülten tekintett körbe, ellenőrizte a szobaszámot, mire konstatálta, hogy bizony jó helyen jár. Életében nem volt még része hasonló „élményben”. Elmagyaráztam neki, ez a világ sok youth hosteljében így szokás. Már éppen kezdett feloldódni, amikor egymás után beállított még két krapek. Biztos, ami biztos, a lány ruhában aludt. 

    A youth hostelek házirendje meglehetősen változatos. Néhol egészen lazán kezelik a népet, máshol nem lehet se dohányozni, se alkoholt fogyasztani. Egyes helyeken a cipőt már a bejárat előtt le kell venni, emitt van „záróra”, amott nincs, megesik, hogy napközben az egész hostelt lezárják. Előfordul, hogy a lakókat kisebb-nagyobb házimunkával is megbízzák, pl. takarítással, kukaürítéssel, mosogatással. 1990-ben Honoluluban például ötven centet kerestem azzal, hogy fölmostam a folyosót.  Nos, ez volt az a hely, mait 19 évvel később viszontláttam, a szomszédos Waikiki Prince Hotelből.

    Felvetődhet a kérdés, ahol ennyiféle ember összejön, biztonságban tudhatjuk-e javainkat. Engem valahogy mindig megkímélt a sors, de tanúja voltam, amikor Brüsszelben egyik fekete-afrikai fiú reggel arra ébredt, hogy pénzét és repülőjegyét tartalmazó kis táskájától az éj leple alatt megszabadították, konkrétan, valamivel kivágták a hálózsákját, melyben a táskáját elrejtette. A tolvaj nyilván biztosra ment.  Ráadásul abban a kb. 16 ágyas szobában, melyben én is aludtam. Kiszállt a rendőrség, kikérdeztek mindenkit, aztán úgy félóra múltán egy szemétládában megtalálták a táskát. A repülőjegy és az útlevél megkerült, a pénz nem. Egyes youth hostelek saját tárgyaikat óvják a vendégektől. Az arizonai Santa Fe-ben például kis könyvtár is a lakók rendelkezésére állott, térképekkel, útikönyvekkel. Biztos, ami biztos, a tulajdonos minden könyv lap felőli gerincére vastag filccel a következőt írta: „Ezt a könyvet a Santa Fe-i youth hostelből lopták”. Az ausztráliai Alice Springs ifjúsági szállójában a takarót egyenesen hozzáláncolták a vaságyhoz. Uramisten, ezek szerint még azt is lopták…

                                                     Youth Hostel Santa Fe-ben

    S ha már itt tartunk érdemes megemlékezni a hotelszarkákról is. Nem mondom, a kis szappanokat, samponokat zokszó nélkül elhozom, hiszen azok az enyémek, ám a szállodaszemélyzet a megmondhatója, hogy sokan – még a luxushotelekből is – elvisznek szinte mindent, ami mozdítható. Borneón, Kota Kinabalu városának egyik szállodájában a következő feliratot láttam az ajtóra szögezve: „Kedves vendégeink, a szobában levő valamennyi tárgy megvásárolható. Kérjük, érdeklődjön a recepciónál!” (Mellette árlista, törölközőtől a hamutartón át a kisasztalig.) Réunion szigetén egyik szállodában a tévé távirányítóját csak akkor adták oda, ha cserében a portán hagyom az útlevelemet. Tényleg nem értem, talán azt gondolták, elviszem? Szintén Borneón egyik kis szállodám portáján láttam a következő feliratot (angolul): „Duriant behozni tilos”. Akkor már tudtam, mi az a durian, s azt is, miért ódzkodnak tőle. Erről majd később.

    Természetesen nem mehetünk el szó nélkül a hajdani Szovjetunió szállodái mellett sem. Aki járt a nagy testvér országában hotelben, tudja, hogy minden emeleten ült egy – többnyire igen méretes, érdes modorú – nőszemély, őt hívták oroszul gyezsurnajának, vagyis ügyeletesnek. Feladatkörébe tartozott, hogy kiadja, illetve az átmenetileg távozó vendégtől átvegye a kulcsot, mely, ki tudja, miért, nem maradhatott nálunk. Felírta továbbá, kihez mikor miféle látogató érkezett és mikor távozott. (Mert nehogy már ne távozzon.) Sok év után visszatértem az immár Oroszországgá zsugorodott birodalomba, nevezetesen a kamcsatkai Petropavlovszkba, és nem hiszik el, mit láttam.  A folyosóügyeletes intézménye ott még mindig tartja magát. A kulcsot a többnyire már idegen nyelvet is beszélő recepciós adja ki, a házisárkány immár nem ír föl a vendégről és látogatójáról semmit, úgyhogy fogalmam sincs, mi lehet a funkciója. Mindettől eltekintve ott ülnek kis asztaluknál, papírhalmazok és füzetek fölé görnyedve megpróbálják a roppant felelősségteljes és nélkülözhetetlen munka látszatát kelteni.

    Gyakran előfordul, hogy a szállóvendéget érdekes meglepetések érik, hogy tudniillik nem tudjuk, mi mire való. Említettem már a villanykapcsolókat. Malajziában, Melakában történt, hogy késő éjszaka érkezvén, szobaajtómat kinyitván először nem találtam a villanykapcsolót.  Mikor végre a falon tapogatózva ráleltem, hiába kapcsolgattam, fény nem támadt. Lemegyek a portára, mondom, nincs villany. Feljön velem a recepciós, fogja a műanyag kulcstartó lapocskát, belehelyezi egy a falon levő kis tokba, s kigyúl a villany. Ha meg kihúzzuk, elalszik. Energiatakarékosság. Addig még nem találkoztam ezzel a hotelekben már igen gyakori eljárással, és pont oda kellett utaznom, hogy ezt is megtudjam. Szintén Malajziában egy kisvárosi szállodában figyeltem föl először a mennyezetre festett zöld nyílra. Ez meg mi az ördög lehet? Tán a menekülési útvonal tűz esetére? Hát nem. Muzulmánok számára ez jelzi Mekka irányát, ima esetére. Azóta láttam ilyet több muzulmán ország szállodájában, így Jemenben, vagy Líbiában is. 

     Az új-zélandi és ausztráliai ifjúsági szállókra még ki kell térnem. Azt hiszem, ezek a legjobbak és legolcsóbbak szerte a világon. Backpacker Hoteleknek, azaz hátizsákos szállóknak nevezik őket. Ha úgy kívánjuk, kijönnek elénk repülőtérre, buszpályaudvarra kocsival, segítenek további programjaink szervezésében. Sőt, ha egy városban nincs ilyen intézmény, olcsóbb szállodák is fenntartanak egy-egy szobát a csóróknak, mondjuk az eredeti ár egyharmadáért. A komfortfokozat, persze, itt is változó. Az új-zélandi Rotoruában, melyben hemzsegnek a termálforrások, kis hotelemnek saját, forró vizes medencéje volt. Az ausztráliai Port Augustában beleszaladtam egy háromnapos buszsofőr-sztrájkba. Kisváros, a hátizsákos-szállót az egyetlen hotellel kombinálták úgy, hogy kb. 10 dollárért fenntartottak egy háromágyas szobát a magunkfajtának is. Ott dekkoltam egyedül (ha busz nem jön-megy, akkor hátizsákos se nagyon), a légkondicionált, tévés szobában, a normál árnak kb. a harmadáért.

    Az egyéb szállásválaszték, melyhez szerencsém volt, meglehetősen vegyes, színvonalban, árban egyaránt. Hongkongban ugyan Kowloon városrész főutcáján laktam, de 22 dollárt kellett fizetnem egy kb. öt négyzetméteres lyukért, igaz, abba belefért egy zuhanyzófülke, tévé, ágy, asztalka is, ráadásul légkondicionálással. Hogy milyen volt a kilátás, az leírhatatlan. Inkább megmutatom fényképen. Szingapúrban még ennél is rosszabbul jártam, 20 helyi dollárért; ottani „szobámban” gyakorlatilag csak az ágy fért el meg a ventilátor, levegőt is csupán az ajtó fölötti tíz centis résen kaptam, megspékelve a közeli indiai konyha tömény curryszagával. Ráadásul utálom a curryt.

Kilátás hongkongi szobám ablakából (de legalább volt ablak)

Legkellemesebb környezetű szállásaim többnyire latin országokhoz fűződnek. A szoba olyan, amilyen, de a rengeteg növénnyel díszített hűs belső udvarok, a patiók rendkívül nyugalmas és szép helyek, legyenek akár Mexikóban, Brazíliában, vagy Spanyolországban.   

    Ázsiai országokban többnyire igen könnyű olcsó és elfogadható szállást találni. Kínában néha az egykori szovjet hotelekből ismerős folyosóügyeletes  hölgyek okoztak gondot. Ott ugyanis az a szokás, hogy a vendég nem kapja meg a kulcsot, hanem a nőnemű sárkány őrzi, kívülről csakis ő nyithatja az ajtót. Mármost, ha nincs mellékhelyiség a szobánkban vagy bármi egyéb dolgunk akad  odakinn, visszatéréskor meg kell kérnünk a sárkányt, hogy szíveskedjék kinyitni. Meg kell, hogy mondjam, az arcukra volt írva, nagyon rühellték.

    Nem ritka, hogy szállásunkat különféle állatkákkal kell megosztanunk. Egyik Fülöp-szigeteki szobámba az ablakot borító szúnyogháló ellenére csak úgy özönlöttek be a parányi hangyák. Thaiföldön, Indiában vagy Andalúziában a tapadókorongos talpacskáikkal a plafonon sétálgató, vagy éppen hosszú percekig mozdulatlanul rovarokra vadászó gyíkokkal, gekkókkal kellett együtt aludnom. A thaiföldi Lopburi városközpontját valósággal ellepik az egyik szentély körül állomásozó majmok. Az még hagyján, hogy a környékbeli árusokat rendszeresen megpróbálják meglopni, de reggel arra ébredtem, hogy egyik kis mihaszna az ablaktáblámon dörömböl. A csótány külön kategória. Manilában, legelső éjszakámon arra ocsúdtam, hogy valami átvonul a karomon. Felkattintom a villanyt: ott vágtatott a padlón maga a csótánykirály. Ekkora példánnyal, pedig Ázsia-szerte elég sokat láttam különféle szobákban, még sosem találkoztam. Egérhez, patkányhoz még nem volt szerencsém, legalábbis szobában nem. Az indonéziai Yogjakartában azonban kis szállodánk kertjén esténként jól fejlett egyedekből álló patkánycsapatok vágtáztak végig.  Kaliforniában egyik ismerősömmel motelszobát vettünk ki az út mentén. Még ki se pakoltunk, amikor elemi erővel rákezdett egy tücsök. Igen, benn a szobában. Rejtekhelyét nem sikerült felfedeznünk, de legalább kaptunk másik szobát. Albániában egyszer tücsöklyuk fölé vertem föl a sátramat, s a dög jó darabig nem hagyott aludni.

     Madagaszkáron a nevezetes Berenty Vadrezervátumban bungalókban szálltunk meg. Ebédidő táján érkeztünk, és mivel odabenn (is) pokoli meleg volt, szobatársammal egyetértésben nyitva hagytuk az ablakokat, úgy mentünk enni. Jövünk vissza, hát mit látunk! A terület őslakóinak, a gyűrűsfarkú makiknak szép számú csapata ücsörög az előtér árnyékában meg az ablakpárkányon. Miután elzavartuk őket (túl messzire nem sikerült), szemrevételeztük a szobát, valahogy úgy, ahogy a hét törpe, mit sem sejtve Hófehérke időközben tett látogatásáról. Ki evett az ebédkémből, ki szart bele az ágyikómba stb. Nos, a hátizsákom ugyan nem volt bekapcsolva, de a száját bekötve hagytam. Most nyitva volt és az útközben vett néhány banánt a mihaszna makik onnan szépen kirámolták és nyilván jóízűen elfogyasztották. Biztos, ami biztos, a helyiség sarkában még néhány ürülékkupacot is elhelyeztek.  

   Néha más természeti elem szól bele az utazó nyugalmába. Venezuelában például egyik karibi parti szállásunk pont a strand mellett állt, s dagálykor a fövenyen átszivárgó tengervíz rendszeresen elöntötte a legalsó szinten levő szobánkat. A víztelenítésre szolgáló szivattyú rendszeresen bedöglött, így néha, az ágyról lelépve, egyenest bokáig vízbe léptünk. A tulajdonos egyébként betoncölöpökre építette a kis hoteljét, de volt esze; a saját lakrészét a felső szinten alakította ki. Ω

„El tudsz képzelni siralmasabb perceket, mint amikor besötétedik egy idegen helyen?”  (Maupassant)

Nem tartozom abba az utazói kategóriába, melyet úti célján előre foglalt szállás vár. Repülőtérre, vasútállomásra megérkezvén tehát kvártélyt kell keresni. Praxisomban számtalanszor előfordult, hogy az említett helyekről a lábamat sem tettem ki. Hová is indulhattam volna, mondjuk, este tíz körül? Aludtam (ez enyhe túlzás, mondjuk inkább úgy: éjszakáztam) már a sydneyi repülőtéren egy padon (cudar hideg volt a légkondicionálástól), a San Franciscó-in, a honoluluin, a tromsőin, a limain, a johannesburgin, a szentpétervárin, a dubain,  az újdelhin, a nairobin (kétszer!) stb. Ha  most fölsorolnám, hol, milyen körülmények között töltöttem külföldön éjszakáimat… Nem sorolom, de említek néhányat. Induljunk „föntről” lefelé.  

   A sors különös fintorai a pokol bugyraiból időnként a luxusba röpítettek. A rendszerváltozás táján többször volt alkalmam hivatalos úton külföldön járni, ilyenkor a vendéglátó szervezetek természetesen jobbfajta hotelekben adtak szállást. A legflancosabb (ötcsillagos) alighanem a helsinki Intercontinental volt, de egy rossz szavam sem lehet az ausztriai, angliai szálláshelyekre sem. Aztán ahogyan megszűntünk olyan szegény ország polgárainak lenni, akiket okvetlenül támogatni kell, ezek az ingyenes hivatalos utak is lassan elmaradtak, legalábbis számomra. De sebaj, amúgy sem túlzott luxusigényeimet ezt követően kielégítették mások.

     A légitársaságokról köztudott, hogy imádják túlfoglalni a járataikat, magyarán több jegyet adnak el, mint amennyi helyük van. Már számtalanszor tanúja voltam, amint egyik-másik légitársaság embere kiváló hotelt, busás kártérítést ígért két-három utasnak, aki hajlandó önként lemondani a helyéről, átcserélni másnapi időpontra. Ezt, sajnos, nem állt módomban igénybe venni, ilyenkor valahogy mindig siettem. Történt viszont, hogy épp a helsinki útról Frankfurton keresztül készültem hazatérni. Csakhogy a Lufthansa overbookolta (túlfoglalta) a budapesti járatát, úgyhogy másodmagammal, egy Pestre készülő német televíziós szerkesztővel együtt, lemaradtam. Az öregúr legott hatalmas patáliát csapott, hogy neki márpedig még ma este…, és különben is, hogyan fordulhat elő ez a Lufthansánál, mert ha valahol Afrikában, hát megérti, de ez egetverő disznóság és így tovább. Szegény Lufthansás lányok egy emberként buktak a telefonokra, kerülőutakat kerestek, de nem találtak, úgyhogy a végén már magángép felkutatásán ügyködtek serényen, ám – elég késő lévén – eredménytelenül. Mondanom se kell, nem szerény személyem késztette őket e kétségbeesett erőfeszítésre, hanem a nyilván tekintélyes, ismert személyiségnek számító ZDF-es német kollégám, de azért azt megnéztem volna, amint magángépen begurulunk a ferihegyi csarnok elé. Végül feltették a kérdést: Herr Németh, nagy gondot okozna, ha Frankfurtban kellene töltenie az éjszakát? Nem okozna. És hol kíván aludni, a repülőtéren, vagy benn a városban? Hogy itt, a repülőtéren? Jobban szeretnék inkább szállodában. (Figyelnek, ugye? Majdhogynem természetesnek vettem, hogy a repülőtéren való alvás csakis padot, padlót jelenthet.) De hát van itt szálloda! Jó, hát akkor itt. Ekkor egyik hölgy átvezetett egy üveghídon a reptér mellett futó autópálya fölött, egyenest a több mint ezerszobás Sheraton Hotelbe. A remek szobán kívül kaptam egy 50 márkás vacsora- és egy 25 márkás reggelijegyet (voucher) is. Hogy el ne felejtsem, mindezek előtt az irodában készpénzben leszámoltak úgy 230 márkányi kompenzációt, merthogy a csomagom, persze, időközben nélkülem is hazautazott. Említettem is a csajnak, nem lehetne-e úgy intézni, hogy én most eldekkolnék itt egy hétig, állandó lemaradó utasnak. Bágyadt mosollyal rázta a fejét, szemmel láthatóan örült, hogy végre megszabadult tőlem. Az öreg meg nyilván hazament éjszakára, a másnap reggeli gépen találkoztunk. 

      Ugyancsak az utasairól gondoskodni kívánó (kényszerülő) jobbfajta légitársaságok ajándékoztak meg két másik hotel-eldorádóval. Fokvárosba készültem indulni Londonból a British Airways esti gépével, ám az még a betonon, mielőtt egy lépést is tehettünk volna, megmakacsolta magát. Mivel a hátsó sorok egyikében ültem és az utolsók közt szálltam ki, a lehető legközelebb, a Heathrow-Hiltonban kaptam kvártélyt (az utasok zömét szerteszét hurcolták), korlátlan vacsora- és reggelifogyasztással. Szobámban a tévéképernyő a nevemen üdvözölt, elnézést kért a kellemetlenségért, aztán másnap reggel, természetesen, szépen elröptettek. 

      Hanem, tudják, mit utálok, de förtelmesen, a jobbfajta hotelekben? Azt, hogy a takarót, pusztán az esztétikus megjelenés kedvéért, mindenütt és minden takarításkor, begyűrik a matrac alá. Ha pedig az ember le akar feküdni, azt onnan ki kell cibálni (vele együtt jön a lepedő is), szamárfészek keletkezik, kezdhetjük az ágyazást elölről. És van még valami, amit gyűlölök. A villanykapcsolókat. Belép az ember a szobába, jó esetben közvetlenül az ajtó mellett megtalálja a központi kapcsolót, mellyel az egész rendszert aktiválhatja. (Jobb hotelekben a kulcstartót vagy a mágneskártyát kell egy résbe bedugni, ettől lesz áram a szobában.) No de ez után jönnek a bonyodalmak. Látok egy kapcsolót valamelyik falon. Ez vajon mi lehet? Netán a csillár, vagy a központi világítás vezérlője? Lehet, de nem mindig. Előfordul, hogy az asztali lámpáé. Esetleg az olvasólámpáé. Csakhogy az ágy fölötti olvasólámpának az ágy fölötti (melletti) központi vezérlőnél is van egy kapcsolója. Meg az összes többi nyavalyás világító szerkezetnek is. De melyik melyiké? Azt hiszik, ki van írva? Nincs! Mire a vendég úgy-ahogy kikísérletezi, rámegy tíz perce. Amerikában (nemcsak a hotelekben, hanem a háztartásokban is) nagyon kedvelik az olyan éjjeli lámpákat, melyeknek az igen kicsire méretezett kapcsolója valahová a lámpaernyő alá van elrejtve, többnyire úgy, hogy használója a lehető legnehezebben találja meg és alkalmasint a kezét is megégesse a forró izzóhoz érve a kotorászás közben.    

    A szenegáli Dakarba utazván már Budapesten megrekedtem. Madártollat találtak a hajtóműben, és mire a Sabena tartalékgépe megérkezett, késő este estem be átszállóhelyemre, Brüsszelbe és lekéstem a napi dakari járatot. No de várt a légitársaság alkalmazottja, taxiba rakott, az meg elvitt egy sokcsillagos, borostyánnal futtatott ódon kastélyszállóba; minibár, reggeli, visszafuvar inclusive. És még nincs vége! Frankfurtban lekéstem a csatlakozásomat Srí Lanka felé, úgyhogy némi keresgélés után megtaláltam a gigantikus repülőtéren a Malévot képviselő egyetlen személyt, egy fiatal német nőt, aki nagyon készségesen átírta a jegyemet egy másnap délelőtti gépre, kerített buszt, szállást egy viszonylag közeli négycsillagos hotelben, ahol természetesen – adott, de bőséges keretösszegből – este, reggel, délben kosztolhattam. Ugyanezen az úton, hazafelé igyekezve, lerobbant a Srí Lanka-i légitársaság gépe, vagyis el sem indult Colombóból. Itt már nem ment minden annyira flottul, úgy három órát vártam, mire átírták a repülőjegyemet, majd többedmagammal elvittek egy szállodába, ahol közölték, hogy reggel hatkor jön a busz, amúgy reggeli nincs. Hajnali ötkor aztán kiderült, hogy mégiscsak van. 

     Nem az ellenpont kedvéért említem, de éjszakáztam Moszkvában is. Barátommal Mongóliából tartottunk hazafelé, viszont aznap este nem volt pesti járat. Én már megbékéltem a sorssal, simán elszunyókáltam volna Seremetyevo II-n, ám Miklós unszolására csak-csak kiderítettem, van másik megoldás. Jött is egy rozoga busz, utaztunk vagy két órát mindenféle körgyűrűkön, már-már azt hittem, kifutunk a nagy Szovjetunióból, végül kikötöttünk egy tranzitszálló előtt. Az sajnos csak helyben derült ki, hogy a szállásért valami négy-öt rubelt fizetni is kéne, ami nem nagy, sőt piti összeg volt, de nekünk addigra már egy büdös vasunk se maradt. Gondoltuk, valahogy eltengődünk reggelig a hallban. Nem így a portás. Vagy szoba, vagy semmi, szóval kifelé! Nem megyünk! Dobjon ki, hívja a rendőrséget, akkor se! Na jó. Sose találnák ki, hol aludtunk. A hall ruhatárában, a pult mögött, saját hálózsákunkban, reggel meg, a busz jöttekor, a portás ébresztett.

     Amerikában is megszálltam pár motelben és mondhatom, többnyire jó szolgáltatást kaptunk. Egy alkalommal, 2011-es utunk vége felé Denver környékén csak kínkeservesen találtunk szállást a Motel 6 nevezetű lánc egyik részlegében. Ott is csak majdnem. A szoba kérésekor kiderült, hogy abban a motelben kizárólag autós vendégeket fogadnak, mezei gyalogost nem. Egy dolog, hogy nem értettem az egész eljárás logikáját, az már egy másik, hogy a recepciós, autós mivoltunkról konkrétan is megbizonyosodni kívánván, útitársammal, aki egyben a sofőr is volt, bemutattatta a slusszkulcsot és a kocsi papírjai alapján felírta a rendszámot.  

     Amióta jórészt átálltam (mondjuk, úgy tíz éve) a külföldi irodák által szervezett kiscsoportos utakra, volt részem néhány jobbfajta hotelben is, olyanokban, amilyeneket magam alighanem sosem foglalnék. Közülük kétséget kizáróan a tokiói Shinagawa Prince Hotel viszi el a pálmát, árban is. Mivel egy napot tovább maradtam, egyetlen éjszakáért 135 dollárt fizettem. (A legolcsóbb szálláshely, ahol valaha laktam, a törökországi Konya városában volt – 1 dollár.)   Szinte város a városban, több mint 3000 szobával, számtalan étteremmel, üzletekkel, szórakozási lehetőségekkel. Négy jókora tömbje közül a központiban, a harminc-egynéhány emeletes toronyban kaptunk szobát, káprázatos kilátással fél Tokióra. Kiotói szállodánk közel esett a szupermodern vasúti pályaudvarhoz, még két (vagy három) másik hotellel egyetemben.  Mondjuk így, mögötte volt. Ahhoz, hogy az ember eljusson a vasúttól a szállásáig, két lehetőség kínálkozott. Vagy megkerüli a fél várost, vagy sikerül megtalálnia a pályaudvar előtti téren az aluljáróba vezető megfelelő lejárót. Ha sikerül, egyenesen kell mennie a föld alatt úgy ötszáz (nem viccelek, 500) métert és már csak a liftre kell rábukkannia, mely felvisz a két szinttel feljebb levő előcsarnokba. Ha azonban elhibázzuk a lemeneti lépcsőt, egy elképesztő föld alatti labirintusban kötünk ki. Amúgy kiváló hotel volt, ám olyan aprócska szobával, hogy egymagam is alig fértem el benne. 

A tokiói Shinagawa Prince Hotel

     Időnként a reménytelenség juttatott már-már (az én szintemen) luxusnak számító szálláshoz. A felkapottabb helyeken, mint amilyen Mauritius is, meglehetősen drága az éjszakázás, e trópusi sziget pedig éppen arról híresült el, hogy tele van luxushotelekkel. Gondoltam, ha már ott vagyok, körülnézek a sziget északi felében, Grand Baie-ben, a legdivatosabb helyi nyaralóhelyek egyikén. Húzós árakra készültem, úgyhogy miközben ócska buszom a part felé vitt, erősen nézegettem valami szerényebb hajlékot. Leszállok, s azon mód hozzám lép egy férfi, kérdve, kell-e szállás. Kell. És mennyi? 15 dollár. Hol van? Itt, az út túloldalán. Magánház volt, úgy három-négy vendégszobával. Nem fogják elhinni, mit kaptam. Egy egész apartmant, hatalmas nappalival, konyhával, két hálószobával. Nem volt ott semmi luxus, de volt minden, ami kell, sőt több is. Hozzá kell tennem, a június holtszezon Mauritiuson, no meg akkor volt a futball-vébé, úgyhogy nem nyüzsögtek a turisták.

    Szinte ugyanígy jártam Buenos Airesben. Voltam már ott korábban, a belváros kellős közepén foglalt szállást csoportunknak az utazási iroda. Amikor úgy másfél év után, az Antarktiszról hazafelé tartva meg kellett aludnom a városban, gondoltam, visszamegyek ugyanoda. Nem volt szabad szobájuk, sőt a recepciós azt mondta, a környéken ne is nagyon keressek, mert valami nagyszabású esemény zajlik, minden hotel tele. Reménytelenül kóvályogtam a centrum mellékutcáiban, de nem sokáig. Belebotlottam egy kissé ódivatú szállodába. Van-e szoba? Az nincs, csak lakosztály. Atyaúristen! De azért megkérdeztem, mennyibe kerül. 40 dollár egy éjszakára. Gyanús volt, mondom, előbb megnézném. Nem hittem a szememnek. Óriási nappali, két tévé, kissé avítt bútorzattal, konyha, fürdő, és megint csak két hálószoba. Akár albérlőt is fogadhattam volna.   

     A hátizsákos azonban többnyire nem az említett helyeken éjszakázik. A hátizsákos ugyanis többnyire irtózatosan csóró. Amikor 1976-ban nekivágtam első önálló nyugati utamnak, pont Európa legdrágább fertályát, Skandináviát néztem ki magamnak. Nyár közepén Koppenhága összes ifjúsági szállója dugig volt, maradt hát a pályaudvar, csövesek, hátizsákosok végső menedéke. Csakhogy ott az a szokás, hogy a pályaudvart, miután az utolsó vonat is kifut, éjszakára bezárják, s a napi szeméttel együtt bennünket is kisöpörtek. Mit volt mit tenni, legalább száz szakadt utazó társaságában megágyaztam az állomás előtti betonjárdán. Az ágyazás, persze, erős túlzás, hálózsákom nem lévén, leterítettem egy darab nejlont. Mit tegyünk, ha már a vasút is kitaszít? Legyünk élelmesek! Ugyanezen az úton, elég messze északon, a norvégiai Brekkvasselv városkába értem, este tíz körül. Térképem ugyan jelzett oda ifjúsági szállót, ám erről a helybeliek még sosem hallottak. Panzió kb. ötnapi kajám áráért? Na nem. Irány hát az állomás, ami, persze, ahogy sejtettem, zárva. (Kész csoda, hogy egyáltalán volt állomás, Norvégia ugyanis nem vasúthálózata sűrűségéről híres.) Felfedeztem azonban egy láthatóan nem eredeti rendeltetésének megfelelően használt lakókocsit, melybe behatolva (nyitva volt az ajtaja) arra jutottam, a helybeli munkások melegedő-, illetve pihenőhelye lehet. Hát, ha még a hősugárzó is működne! Működött. Senki sem háborgatott, reggel meg lopva kisunnyogtam. Olyannyira rákaptam, hogy északról visszafelé jövet ismét igénybe vettem. Ugyanezen az úton aludtam még egy éppen üresen álló, erdei vadászkunyhóban is. Hogy kerültem oda? Esteledett, megláttam az út mellett egy erdei ösvényt, elindultam, ráakadtam a házikóra. Tüzet raktam a kis vaskályhában, reggel pedig otthagytam egy cédulát, melyen megköszöntem a szíveslátást.

     Csak ellenpontként említem, hogy évtizedekkel később, 2007-ben, Koppenhágába érkezve volt foglalt szállásom (nem is túl olcsó, 70 euró, ennek dacára elég egyszerű), és mit tesz isten, úgy száz méterre az ominózus pályaudvartól. Ott jártam el előtte, akárhányszor csak elindultam a belvárosba, de már egyáltalán nem tűnt ismerősnek a hely, ahol egykor a puszta földön háltam, ráadásul éppen cserélték a kövezetet. Azért egy márványtáblát igazán elhelyezhettek volna: „Itt aludt Németh Géza 1976 júliusában”.  Volt még néhány ilyen „ellenpontom”. 1995-ben jártam először Bangkokban, és mi sem természetesebb, mint hogy a város hátizsákosok által megszállt negyedében, ott is a Khao San utcában foglaltam szállást. Aludni, mondjuk, nem nagyon sikerült a puritán egyszerűséggel berendezett szobácskában, mert légkondicionáló nem lévén, egy szál ventilátor kavarta az amúgy is pokoli meleg levegőt, a nyitott ablakon pedig hajnalba nyúló utcazaj tódult be. Aztán 2010-ben ismét Bangkok, de ezúttal már a klasszissal elegánsabb Unico Grande Silom Hotel, 19. emeletén úszómedencével, bárral, fantasztikus panorámával, a szobám pedig alighanem nagyobb volt, mint az itthoni nappalim, pedig az se túl kicsi. És ha már úszómedence… Havannában a St. Johns Hotel volt kis csoportunk kiinduló- és végállomása. Én speciel inkább kórházra gondolnék e név hallatán. Elég szakadt, lepusztult szálloda, viszont a tetőn szintén volt úszómedence, szép kilátással a városra. És ha már kórház… Nyugat-afrikai utam során Togóban megszálltunk egy vendégházzá átalakított hajdani német katonai kórházban, melyen már elég sokat rágott az idő vasfoga, amin meg lehetett, azon csótányok rágódtak.

Ilyen is volt - Bangkok, Unico Grande Silom

Első hawaii utazásomon, 1990-ben enyhén szólva is elég szerény körülmények között töltöttem éjszakáimat. Ha a sátorból, melyre még visszatérek, sikerült feltörnöm egy youth hostelbe, már komoly előrelépésnek számított. Aztán eljött 2009 decembere, második hawaii utam. Honolulu strandövezetében, Waikikin százszámra emelkednek a kissé gettószerű, de amúgy nyilván elég elegáns hotelek. Bálint barátommal csak úgy vaktában nekiindultunk kocsival a reptérről, olyan majd csak lesz valahogy alapon. El is keveredtünk egy nem túl elegáns küllemű hotelhez, ahol autóparkolási díjjal együtt éjszakánkénti  90 dollárért kaptunk egy jókora, apartmanszerű szobát. Miközben Bálint odabenn érdeklődött és körülnéztem, pont a mienk mellett feltűnt egy youth hostel. Ahogy jobban megszemléltem, ráismertem. Igen, ott laktam 1990-ben negyedmagammal, éjszakákként 12 dollárért. Sose hittem, hogy megérem, egyszer még megengedhetek magamnak egy jobbfajta hotelszobát Hawaiin. De azt sem, hogy még Las Vegasban is. Ha az ember nem föltétlenül a luxusra utazik, a szerencsejátékok fővárosában háromcsillagos hotelben másodmagával elalhat akár 100 dollárért is. Arrafelé ugyanis óriási a túlkínálat szállodákból, még a közepes méretűek is kb. ezer szobáról indítanak. A Rivierának, ahol 2011-ben megszálltunk, 2100 szobája van.

     2012-ben meg szinte csoda történt. Előzményként elmesélem, hogy második Las-Vegas-i megállóm idején, 1990-ben alkalmi útitársammal betértünk, csak úgy körülnézni, az alig pár hete megnyitott Excalibur kaszinó-hotelbe, mely akkor a város legnagyobb szenzációjának számított. Nem is a kereken 3000 szobájával, hanem a nem feltétlenül makulátlan ízlésre utaló, ám kétségkívül feltűnő külső dizájnjával.  Bástyák, színes kupolájú tornyok, odabenn alabárdosok, egyszóval amolyan Artúr király korába képzelheted magad kivitel, kissé megbolondítva némi Disneyland-érzéssel. Ahogy ott tévelyegtem a fényben, csillogásban, az jutott eszembe, hogy nekem soha, de soha a büdös életben nem adatik meg, hogy egy ilyen flancos helyre lakóként betehessem a lábam. Nem mintha elbűvölt volna, de akkor is. Aztán 2012. tavaszán elkezdtem kotorászni az interneten, aránylag olcsó szállást keresve Vegasban és a „budget” kategóriában kidobta az Excaliburt is. Most jött el az én időm! Juszt is odamegyünk. Le is foglaltam a szobát, online, a kétágyasért fejenként valami 75 dollárt fizettünk (ebben már benne volt az adó, valamint a 15 dolláros kötelező nemtudommicsoda, amiért a vendég ingyen vehetett igénybe néhány szolgáltatást, amit mi, egyetlen éjszakát ott töltvén, természetesen nem használtunk ki). A szoba teljesen átlagos volt, semmi flanc, még egy nyamvad hűtőgépet se raktak be, viszont ablakunkból pazar kilátás nyílt a szintén nem túl kifinomult ízlésre valló New York-New York nevezetű, Manhattant idéző kaszinó-hotelre.  Semmi, de semmi „elégtételt” nem éreztem a múlt hányattatásai miatt. Ha ezek után valaki azt gondolná, hogy kvázi évente járok Las Vegasba, annak csak annyit mondhatok: a feltűnő gyakoriság oka, hogy a város közel fekszik a Nyugat legszebb látnivalóihoz és ide szinte minden, valamire való légitársaságnak van járata.

Hawaii, Honolulu – jobbra a kicsi a youth hostel, ahol 1990-ben laktam, balra a 2009-es szállásom (látszatra nincs is nagy különbség, pedig van)

A Las Vegas-i Riviera kívülről (úgy látszik, a neonfeliratokra ott se nagyon adnak sokat)

… és belülről (látják a gondosan bevetett ágyakat, a begyűrt takarókat? – gyűlölöm)

A Las Vegas-i Excalibur - erős Disneyland-fílinggel

    A sors azonban ellentétes irányban is forgandó. 1991-ben jártam először Londonban és vendéglátóim a Heathrow repülőtér közelében ajándékoztak meg igencsak elegáns hotelszobával. 1995-ben egyénileg utaztam a Brit-szigeteken, és amint a buszom elhúzott az említett, reptér melletti hotel közelében, némi aggodalommal vártam, hol kapok olcsó szállást éjszakára. Nos, Salisbury városában sikerült, 15 fontért. Nem is szoba volt, hanem egy lyuk, amiben az egyetlen berendezési tárgy egy matrac volt.

    Különleges szállásforma az arab világban a karavánszeráj. Olyan fogadóféle, ahol hajdan a karavánok megfáradt utasai megpihenhettek. Jemenben kétszer is volt szerencsém az ott funduknak nevezett szállásokon éjszakázni. Ezeket, természetesen, már megpróbálták a kor igényei szerint úgy-ahogy átalakítani, az egyik fundukban minden szobához külön fürdőszoba is volt. A szoba azért enyhe túlzás, nevezzük egyszerűen helyiségnek. Bútorzata például egyáltalán nem volt, a matracok a földön, pontosabban szőnyegeken hevertek, ettől eltekintve nagyszerűen aludtam. A funduknak közös helyisége is van, ott kaptuk a vacsorát, muzulmán szokás szerint ugyancsak a földön, gyékényszőnyegre tálalva. Nőt egyébként – csoportunk hölgytagjai kivételével – egy szálat sem láttunk, viszont egyik fundukban volt „népi” zenekar, sőt több férfi, párban, táncolt is. Nem angolkeringőt vagy foxtrottot, hanem valami arabosat. 

    A fogadó, vagy ha úgy tetszik, vendégház, Japánban is igen elterjedt szállásforma és elég drága is. A ryokan (rjókán) hagyományos stílusú japán fogadó, a mellékhelyiségen kívül nincs benne semmi nyugatias flanc. Favázas épület, jókora közösségi helyiséggel, a filmekből is ismert  „papírfalakkal”, az ajtókat nem nyitni, hanem elhúzni kell, a szoba teljes berendezése egy parányi asztalka, melyhez csak úgy lehet odakuporodni a padlón, azaz a tataminak nevezett, a hálót teljes egészében beborító szőnyegen. Szériatartozék továbbá a teázó felszerelés és a jukatának nevezett háziköntös, amit szigorúan balról jobbra kell magunkra hajtani, aztán övvel átkötni. Hogy el ne felejtsem, már a bejáratnál le kell venni a cipőt és felvenni az odakészített papucsot, amit viszont újból le kell venni, mielőtt a hálóba belépünk. Ha a szobához tartozik mellékhelyiség (magyarán WC), ahhoz külön papucs dukál. De ha nincs berendezés, akkor hol alszunk? Nos, a ryokan szobái tele vannak mindenféle beépített szekrénnyel, melyek egy részében a vendég elhelyezheti a holmiját, a többiben vannak a matracok és az ágynemű. Estére kelve a matracokat a személyzet leteszi a tatamira, megágyaz, és a vendég nyugovóra térhet. Két helyen is laktam Japánban ryokanban és mondhatom, nagyon kényelmes fekvés esett a matracokon.        

Szobám egyik ryokanban, Japánban

    A 70-es években – enyhe túlzással – végiglaktam az egykori NDK összes valamire való vasútállomását, Drezdától Lipcsén át Rostockig, de meglehetősen jól eligazodtam akkoriban Lengyelország fontosabb pályaudvarain is. Nem mintha nem lett volna pénzem megfizetni valami olcsó szállást, de nyáridőben egyszerűen nem volt. Sosem felejtem el a keletnémet vasúttársaság utasellátóját, a Mitropát. Volt sör, virsli, egészen finom sütemények, úgyhogy valahogy csak elteltek az éjszakák. Mintha tegnap történt volna, úgy emlékszem a szófiai főpályaudvaron ügyködő rendőrökre, akiknek csupán az volt fontos, hogy az éjszakai vonatra váró csövezők ne kerüljenek vízszintes helyzetbe. Várakozni, ülve bóbiskolni szabad volt, fekve aludni nem. Amikor úgy óránként megjelentek, az egész kompánia egy emberként pattant ülő helyzetbe.

    Az említett koppenhágai eset után az utcán alvást szerencsére elkerültem, bár egy éjszakát azért még átkínlódtam a kelet-berlini Westbahnhof előtti park egyik padján. Akadt rosszabb is. Az utca maradt, az alvás viszont elmaradt. Van Kanadában egy parányi település, Jasper Townshipnek hívják, onnan (is) indulnak autóbuszos kirándulótúrák a Sziklás-hegységbe. Menetrend szerinti buszom éjféltájt futott be, s persze, hogy napi 20-25 dollárra belőtt költségvetésemből nem akaródzott szobát keresni. Merő véletlenből ott is volt vasútállomás, persze, zárva, ám az ablakon keresztül láttam, hogy két fiatal nő ügyködik (unatkozik?) odabenn. Eltartott egy ideig, mire elszántam magam a végső lépésre. Addig háromszor körbejártam a várost, többször is belátogattam az egész éjszaka nyitva tartó, kávét is árusító szupermarketbe, aztán az állomás légkondicionálójának külső nyílása alatt álldogáltam, s közben felittam Unicum-készletem felét. Odakinn ugyanis – július ide vagy oda – cudar hideg tombolt, a légkondi meg, ugye, ha benn hűt, akkor kívül fűt. Úgy-ahogy. Éjjel három körül nem bírtam tovább, bekopogtam és megkérdeztem, nincs-e valami ötletük, hogyan élhetném túl az éjszakát. Megengedték, hogy a folyosón meghúzzam magam. Azt ellenben máig sem értem, miért működtették a légkondicionálót. Ha ugyanis fűtöttek volna vele, aligha fújt volna meleg levegőt kifelé.

     1976 végén négy hónapot töltöttem el a leningrádi tudományegyetemen, jobbára semmittevéssel (már ami az egyetemet illeti), ám kulturális létesítmények gyakori látogatásával. Több kollégámmal terveztünk utazásokat, ám mozgási engedélyünk csak a város 60 kilométeres körzetére szólt. Lopva bejártuk a Baltikum fővárosait (éjszakák a vonaton), ám Kizsit ilyen módon nem lehetett abszolválni. Kizsi fönn van a francban, északon, az Onyega-tóban, műemlék faépületekkel tele mesebeli kis sziget, ahová Petrozavodszk érintésével, hajóval lehet eljutni. Két útitársammal, Erikával és Lacival egész nap azon töprengtünk, hol fogjuk eltölteni az éjszakát, hajónk ugyanis másnap reggel indult. A pályaudvarra nem mehettünk, biztos a lebukás, akkoriban ott mindenkit igazoltattak. Nemigen maradt más választásunk, mint hogy egész éjjel föl-alá járkálunk a parkokban, mégse vegyen meg bennünket az isten hidege, elvégre november elejét írtuk, ami ott fönn, északon fölért egy nagyon zord januári budapesti éjszakával. Estére kelve, amikor már igencsak alacsonyan szálltak a mínuszok, rádöbbentünk: ez nem fog menni! A főutcán elhaladtunk egy kollégium mellett, melyről utóbb kiderült, a helyi erdészeti egyetem diákszállója. Laci volt a legelszántabb: menjünk be, legföljebb kidobnak. Leningrádi tapasztalatainkból tudtuk, hogy esténként már nem a hivatásos házisárkányok, hanem diákok látják el a portaügyeletet. Itt se volt másként. Perceken belül került néhány pótágy, kaja, vodka, úgyhogy kellemes hangulatban, de főként melegben és vízszintes helyzetben töltöttük az éjszakát. Tudnék még mesélni egyéb – főként szovjetunióbeli – kollégiumi élményeimről is mint szálláshelyekről, de akkor sose lenne vége…

      Legcudarabb szabadtéri éjszakázásom nevezetes helyhez kötődik. Egyiptomban, a Sínai-félszigeten emelkedik 2400 méter fölé a Mózes-hegy(Dzsebel Musza), ahol Mózes azokat a bizonyos kőtáblákat kapta, de erről később még írok. Iszonyúan fáztam elég gyenge minőségű hálózsákomban, a földön fekve. Ezek a hegyek valahogy mindig betettek nekem. 1987-ben jártam a Kanári-szigeteken, többek közt Tenerifén, melynek fő természeti látványossága a 3700 méter fölé emelkedő Teide-vulkán. Egyik itthoni ismerősöm azt ajánlotta, töltsem fönn az éjszakát, így másnap reggel nem kell hosszasan sorban állni a drótkötélpályánál. Annak alsó végállomásánál, nagyjából 2200 méteren vertem tanyát, s mihelyt a nap a horizont alá bukott, elkezdett hideg lenni, majd még hidegebb. Vittem, persze, sátrat, hálózsákot, de a sátrat képtelen voltam felállítani, merő kő volt a terep. Ledőltem egy padra, magamra szedtem mindent, sátrat, hálózsákot, de olyan iszonyatosan fáztam, hogy egy percet se aludtam, ráadásul még valahol messze egy kutya is szüntelenül ugatott. Viszont reggel csakugyan elsőként léptem be a felvonó kabinjába. (► folyt. köv.)

(folytatás)

    Visszatérve az egyszerűbb szárazföldi közlekedési eszközökhöz, feltétlenül a buszokkal kell folytatnom, már csak azért is, mert két kontinenst is átbuszoztam. A nyolcvanas évek elején hallottam először az amerikai Greyhoundról. Ez a hatalmas busztársaság jószerével egész Észak-Amerikát behálózza, hol sűrűn, hol kevésbé. 1985-ben jött el az én időm, amikor már idehaza is meg lehetett venni a 30, 15, illetve 7 napos bérleteket, melyek korlátlan távolság megtételére jogosították tulajdonosát. A 30 naposat választottam, 250 dollárért, ami ugyan akkoriban nekünk még elég soknak számított, viszont könyörtelenül ki is használtam: kereken 8000 kilométert buszoztam végig, át a teljes kontinensen, Nyugat-Virginiából indulva a csendes-óceáni partvidékig, aztán jó darabon még visszafelé is, a coloradói Denverig. Helyet foglalni mindig kellett, de ez extra költséggel nem járt. A Greyhound buszok kívül-belül teljesen egyformák: oldaluk ezüstszürke, tetejük fehér, azon fut végig egy piros és kék csík, ablakaik kissé  sötétítettek, szürkés zöldek. Az ülések kényelmesek, a lábnak is van hely bőven, sőt ha nem ült mellettem senki, a két ülésbe belegyömöszölve magam, még aludni is tudtam. A komfortot csak fokozta, hogy volt fedélzeti mellékhelyiség is, de a nagyon hosszú távú járatok reggeli-, ebéd- és vacsoraidőben fél-háromnegyed órára megálltak valami kajáldánál, ha úgy hozta a sors, akár a préri közepén is. Nagy előnyt jelentett, hogy a buszpályaudvarok mindenhol, még a legnagyobb városokban is a központban vannak. Meg kell mondanom, hogy a Greyhoundokon nem a felső tízezer utazik, sőt. Amerikában az emberek hosszú távra repülővel közlekednek, vagy ha nem, akkor saját kocsival. De! Annak dacára, hogy tömérdek alkalommal váltottam buszt és csakugyan hatalmas távolságokat tettem meg, minden járat tiszta volt, a sofőr udvarias, soha senki nem gyújtott rá, nem láttam részeget, kábszerest, lerongyolódott alakokat. Nekem ez a buszhálózat adta a biztonságot egész utazásomhoz, állomásain kényelmesen, légkondicionált körülmények között várakozhattam. A dolog olyannyira megtetszett, hogy öt év múlva, Hawaiiról a kontinensre visszatérve újból igénybe vettem, ezúttal két hétre. Ekkor már adódott némi gubanc, ugyanis a buszsofőrök nagy része sztrájkolt és a társaság helyettesítő sofőröket alkalmazott. Valamelyik állomáson a kezembe nyomtak egy röplapot, amit a sztrájkolók állítottak össze azokról a „rémtettekről”, amiket a „scab”-ek állítólag elkövettek (az amerikai szlengben a scab sztrájktörőt éppúgy jelent, mint piszok frátert). Nos, tapasztalataim szerint járat nem maradt ki, a „piszok fráterek” ugyanúgy kifogástalan, tiszta egyenruhában, udvariasan és jól vezettek, mint a profik. Azóta viszont nem sok jót hallottam a Greyhoundokról, az utazóközönség a hírek szerint egyre „vegyesebb” és alighanem erősen ritkították a járatokat is. 2011-es, majd 2012-es amerikai utamon, pedig megtettünk összesen valami 12 ezer kilométert kocsival, csupán két Greyhound buszt láttam.   

Egyik Greyhound buszom a sok közül (a többi majdnem pont ugyanilyen)

   Hasonlóképpen busszal jártam be Új-Zélandot és Ausztráliát is. Új-Zélandon öt vagy hat busztársaság adott ki közösen bérletet valamennyi járatára, ugyancsak korlátlan távolságra, elfogadható áron. Hanem, amit ehhez még hozzátettek… Képzeljék, egy buszbérlet, ami  repülőre és kompra is érvényes. Az ugyanis a helyzet, hogy Új-Zéland két nagy szigetből áll és a kettő között valahogy át is kell kelni. Nos, ehhez jött az extra: a bérlettel egyik utat megtehettem repülővel, Wellingtonból Nelsonba, vissza meg komppal, Pictonból.  Ausztráliában, talán merő véletlenségből, ugyancsak Greyhoundnak nevezik az egyik busztársaságot, mely a Pioneerral együtt adott ki bérleteket; ott már lehetett országrészenkénti, vagy időbeni bontást is választani; nekem a háromhetes felelt meg a legjobban. Gyakorlatilag a fél kontinenst szó szerint körbebuszoztam, a nyugati országrészre nem futotta az időmből. A kocsikkal itt sem volt baj, hacsak azt nem számítjuk, hogy kétszer is defektet kaptunk, és amíg a kereket cserélték (ami – dupla kerekekről lévén szó – csaknem egyórás művelet), értelemszerűen nem működött a légkondi, márpedig ha kiszállt az ember, ha fennmaradt, az ország középső és északi részén dögletes meleg volt. Itt már az utazóközönség sem volt teljesen makulátlan. Egyszer mellém telepedett egy őslakos (aborigin) asszonyság, aki úgy be volt állva, hogy vagy az ölembe zuhant, vagy a folyosóra. Alig vártam, hogy megürüljön egy hely másutt. Aztán egy érdekesség: nálunk, de Amerikában is, minden kocsira ki van írva, hogy a buszsofőrrel beszélgetni tilos, sőt Amerikában a buszokon egy fehér vonal jelzi a sofőrülés mellett, hogy azon túlra utas nem állhat. Ausztráliában ellenben, hosszú éjszakai utakon, a sofőr kifejezetten kérte, hogy ha az utasoknak van kedvük hozzá, üljenek oda bátran melléje beszélgetni. Egyszer aztán alaposan megszívtam. Megérkeztem Port Augusta városába, mely délen fekszik, Adelaide-től nyugatra. Minthogy a környéken csupán egyetlen látnivaló van, az ős öreg Flinders-hegység, egy napot szándékoztam maradni. Már megérkezésemkor megrendeltem volna a helyjegyet, ám kiderült, másnaptól határozatlan időre sztrájkba léptek a busztársaság sofőrjei. Ott kínlódtam három napot és éjszakát abban a semmi kis városban, naponta kétszer-háromszor kimentem a buszállomásra, megtudni, mik a fejlemények, aztán a harmadik nap késő délutánján felszállt a fehér füst. Megkérdeztem a sofőrt, hogy miért is sztrájkoltak. Azt felelte, nem igazán tudja, de szóltak a szakszervezettől.

     Meglepően kiváló buszokkal is utaztam néhány latin-amerikai ország hosszú távú járatain. Majdnem csak jót mondhatok a mexikói, brazil, venezuelai luxusbuszokról és a pályaudvarokról. Csaknem fekvő helyzetbe dönthető ülések, udvarias sofőr és steward, tévé, DVD, légkondi…  Épp itt volt némi bökkenő. Valahogy mindhárom országban úgy gondolhatták, hogy az utasoknak iszonyúan melegük lehet, ezért a hűtést maximális hatásfokon működtették. Magunkra vettünk mindent, ami csak létezik, én egyszer még majdnem a szomszédnőmet is, és reggel – merthogy ezek zömmel éjszakai járatok voltak – csonttá fagyva, megdermedten szálltunk ki a csakugyan sokszor forró és párás környezetbe. Na és a filmek. Többségük még hagyján, de Venezuelában egyszer kénytelen voltam végigszenvedni egy amerikai háborús filmet (Katonák voltunk – Mel Gibson főszereplésével), amiben annyit lőttek, hogy kazlakban állt a töltényhüvely, kifeküdt pár száz hulla, és annyi véres húscafat látszott, mint egy mészárszékben. Mindezt úgy vetítették le, hogy a buszon legalább tucatnyi kiskorú gyerek is utazott. Egyik thaiföldi távolsági buszjáraton meg az lepett meg, hogy külön fedélzeti mellékhelyiség volt a nőknek és a férfiaknak. Hogy miben különbözhetnek, fogalmam sincs.

    És mit tegyünk, ha le akarunk szállni a buszról? Normális esetben ez a megállóknál az ajtók kinyitása után megtörténhet, de mondjuk Isztambulban vagy Pekingben csak akkor tudtam ezt megtenni, ha a tömeg is úgy akarta. Előfordult, hogy nem akarta, ezért mentem egy megállóval tovább. Hogy miként jelezzük a sofőrnek leszállási szándékunkat? Többnyire úgy, hogy megnyomunk egy gombot az ajtó fölött (vagy mellett), de több helyen is találkoztam olyan megoldással, hogy egy az ülések mellett végigfutó zsinórt kellett meghúzni. A legbizarrabb találmánnyal e téren Réunion büszkélkedhet. A Franciaországhoz tartozó, az Indiai-óceánban levő kis szigeten, az abszolút európai színvonalú távolsági buszokat a leszállni kívánó utas igazi csúcstechnológiával állíthatja meg: jó hangosan tapsol!

    Ha városi tömegközlekedésről van szó, nálam Hongkong mindent visz. Nem azért, mert annyira jó (egyébként tényleg jó), hanem mert minden emeletes. A városi helyszűkét azzal próbálták megoldani, hogy sokhelyütt emeletesek az utak, a járdák, a felüljárók, a buszok, de még a villamosok is. Na jó, a metró az nem.  

    Villamosból akadnak „legendásak” is. Aki Lisszabonban jár, bizonyosan felfigyel a város e muzeális küllemű járműveire. Kicsit ócskák, kicsit zörögnek, de mennek. Vagy itt van Hirosima, ahol az altalaj minősége miatt rendkívül drága lett volna metrót építeni, ezért maradt a villamos. Mivel sok japán városban leselejtezték őket, egy részük idekerült, úgyhogy az állomány meglehetősen eklektikus. San Francisco híres, minden ott játszódó filmben felbukkanó villamosa mindenki számára ismerős, azt azonban elég kevés külföldi tudja, hogy ez egyáltalán nem hagyományos villamos, áramszedővel és hasonlókkal. Valójában a sínpárok között van egy kis vályú, abban fut folyamatosan egy drótkötél a két végállomás között, melyre a vezető egy speciális kampóval ráakaszt, ha menni akar, ha meg nem, akkor lekapcsolódik és fékez. A végállomásoknál egy fordítóra kerül a kocsi, és még az utasoknak is megengedik, hogy segítsenek menetirányba fordítani. Menet közben nemhogy nem szabad lógni az oldalán, hanem szinte természetes. Nem megy olyan gyorsan, hogy ebből baj lehetne.    

 A legendás San Franciscó-i villamos (ami voltaképpen nem is villamos)

    Sokat buszoztam annak idején Törökországban is és nem volt benne túl sok köszönet. Addig még élveztem a dolgot, hogy kivergődve egy buszpályaudvarra minimum öt felhajtó környékezett meg, hogy csakis az ő társaságuk járművével érdemes továbbmennem, már csak azért is, mert azonnal indul. Az „azonnal” többnyire egyórás várakozást jelentett, az árakban nem volt érdemleges különbség. 1988-ban azonban a török buszok közös vonása volt, hogy üvöltött a zene (török „lakodalmas”), minden férfi dohányzott és mivel a buszok, nyugati gyártmányúak lévén, légkondicionáltak voltak, ám az nem működött, az ablakokat nem lehetett kinyitni. Ezt a sofőr az ajtó folyamatos nyitva tartásával igyekezett kompenzálni. A fedélzeti szolgáltatások közé tartozott, hogy időnként megjelent a kalauz segédje és vizet osztogatott (jobb esetben zacskósat), továbbá az utas tenyerébe valami pacsulit öntött, ami arcunk-kezünk felfrissítésére szolgált.

     Indiában nem nagy öröm a buszozás, szinte minden jármű rettenetesen zsúfolt. Egy Munnar nevű kisvárosból próbáltunk busszal szabadulni, ám a helyi turistairoda vezetője, puszta jó szándékból, előre figyelmeztetett bennünket, hogy ez olyan egyszerűen nem fog menni. A módszer a következő. Ő felfogad egy embert, aki némi pénzért előremegy két-három megállóval és tartja nekünk, négyünknek a helyet. Így is lett, befutott a busz, emberünk intett, hogy felszállhatunk. Igen ám, de a foglalós módszert mindenki ismerte és alkalmazta is, úgyhogy a Munnarba érkező járművön jószerével csak foglaló emberek ültek és mindegyikük több utassal szerződött, magyarán kevesebb volt a hely, mint a felszállni igyekvő. Ilyenkor kezdődött a verekedés az ülésekért, ám szerencsére indus barátaink ezt is átvállalták helyettünk. 

     Szólnom kell még az úgynevezett expedíciós teherautókról is, melyekkel jobbára Afrikában, illetve Latin-Amerikában jártam. A hátizsákosokat utaztató angol, kanadai székhelyű irodák különös hibrid járművet fejlesztettek ki, mely elöl teherautóra, hátul buszra hajazott, és általában 12–15 személy szállítására volt alkalmas. Minden szükségessel fel voltak szerelve, például hatalmas víztartállyal, amit ugyan helyi vízzel töltöttek fel, de valamivel kezelve ihatóvá tették. Volt továbbá komplett konyhánk (időnként szakácsunk is), gázfőzővel, edényekkel, eszcájggal, fűszerekkel, tárolóhely sátraknak, matracoknak. Ezt az egész cuccot majdnem minden este le kellett rámolni, reggel meg föl, de a részletekről még írok. Ezek majdnem mind jobbféle kocsik voltak, Kamcsatkán azonban egy Urál teherautót alakított át az orosz partneriroda. Kényelmes ugyan egyáltalán nem volt, de egyszer sem hagyott cserben bennünket. Az utóvédet a „páncélkonyha” képviselte; egy katonai járműből átalakított ellátó kocsi, melyben két kiváló szakácsnőnk, valamint a több napra szolgáló ellátmányunk utazott.

                                    Egyik "expedíciós" kocsink, Ugandában

     Ha már különleges járműveknél tartunk, Kamcsatkán majdnem tankoztam is. Egy Esszo nevű kis településen szinte minden ház udvarán állt valamilyen leselejtezett harci jármű. Épp a helyi múzeumba baktattunk, amikor csoportunk egy része felfigyelt egy tankra. Odamentek, előkerítették a gazdát, hogy nem lehetne-e egy kicsit tankozni. Némi dollárért természetesen lehetett, úgyhogy vágtattak egyet lánctalpakon a környéken, miközben mi kultúrszomjunkat csillapítottuk.

     Az igazi teherautó nekem sem maradt ki. Mongóliában, egészen rövid szakaszokat kivéve, nincsenek aszfaltozott utak, vannak ellenben keszekusza  csapások, földutak tömkelege, melyek behálózzák az egész óriási pusztát. Arrafelé, ha lenne térkép, az se érne semmit, az utakon csak a helyi sofőrök tudnak eligazodni, azt hiszem, kizárólag tapasztalat alapján. Ördög tudja, mi célból, tele, vagy félig/egészen üres teherautók kódorognak szerte az országban, és alkalomadtán némi pénzért, vagy puszta szívességből felveszik és elviszik azokat, akiknek arrafelé van dolguk, amerre ők is mennek. Miklós barátommal mi is elkaptunk egyet és átdöcögtünk vele egy délutánt meg egy fél éjszakát, közben átgázoltunk tucatnyi patakon, imbolyogtunk úttalan utakon. Magam sem értem, hogyan nem borultunk fel.

                                          Úttalan utakon a mongol pusztában

     Nem számít ugyan különlegességnek, de a rend kedvéért megemlítem, hogy néhány kilométert utaztam csacsifogaton (Törökországban, egy cigány család vett föl), traktoron (Szlovákiában), bivalyok vontatta szekéren (Thaiföldön), de például a kutyaszán, a trojka, a rénszarvas vontatta szán, továbbá az űrhajó eddig még kimaradt.

    A csóró utazó rendszerint autóstoppal kezdi a pályafutását. Én ugyan idehaza – katonaidőmet kivéve – sosem stoppoltam, de külföldön derekasan kivettem a részem ebből is. Végigjártam Lengyelországot, fél Skandináviát, alkalomadtán bepróbálkoztam az Egyesült Államok nyugati vidékein is, bár utóbbi helyeken nem a pénzszűke, hanem a tömegközlekedés hiánya késztetett rá. Amerikában már a 80-as évek közepén sem szívesen vettek föl stoppost, túl sok rémisztő történet keringett kölcsönös visszaélésekről, a norvégoknál, svédeknél, dánoknál viszont a 70-es években igen sikeresen alkalmaztam az integetést. Első utamon 65-en vettek fel egy hónap alatt, néha a leglehetetlenebb helyeken is. Izlandon 1979-ben annyira csekély volt a forgalom, hogy a szigetet körbefutó főútvonalon néhol egy óra alatt csak egy kocsit láttam egy ponton elmenni, de az fel is vett, hacsak nem volt dugig. Néha még akkor is fölvettek. A legegzotikusabb stoppolásom azonban Borneón történt, a sziget Malajziához tartozó részén. Azon a vidéken ugyan éppen járt busz, de amíg vártam, integettem. És fölvettek. Ha valaki nekem hajdan azt mondja, hogy egyszer még Borneón fogok stoppolni…

     Ha már élemedett korára elkényelmesedik az utazó és meg is engedheti magának, jöhet a bérelt kocsi. Mivel nem tudok vezetni és nincs jogosítványom, ilyen élményben meglehetősen későn részesülhettem. Viszont 2009-től, összesen három alkalommal, Bálint barátommal (aki sofőri minőségben is tündökölt) bejártuk a fél Egyesült Államokat (plusz Hawaiit), igazán jó autókkal. Szó se róla, igen keveset mentünk gyalog, de nagyságrenddel többet láttunk, mint 1985-ös, vagy 1990-es buszos utam idején, ráadásul minden baj nélkül. Azazhogy… 2012-ben (ekkor hárman voltunk) vígan száguldottunk százzal egy amúgy szinte teljesen néptelen vidéken, valahol Montanában, amikor észrevettünk egy az út szélén ácsorgó rendőrautót. Nagyobb baj, hogy ő (mármint a rendőr) is észrevett bennünket és azonnal ránk villantott. Megálltunk, persze, azonnal, rendesen lehúzódtunk, és ahogy ezt hallottuk, benn maradtunk a kocsiban, így szokás. A pasas odaballagott és elmondta, ezen az útszakaszon mi futottuk eddig a „legjobb időt”,  magyarán, ekkora sebességtúllépést itt még sosem mértek. 106 volt a rekord, ott, ahol 75 a megengedett sebesség, de nem kilométerben, hanem mérföldben. (Ez kereken 170 kilométer/órának felel meg) Sűrű sorrykkal próbáltuk meglágyítani a szívét, előadtuk, hogy európaiak lévén még gyakran összekeverjük a mérföldet a kilométerrel, meg hogy soha többé stb. Ha amerikai állampolgár lenne, már vinném is a fogdába (a jail szót használta), de így csak pénzbüntetést kap – szólt Bálinthoz, közben persze elkérte a jogsiját, a kocsi papírjait, majd visszavonult a maga autójába adminisztrálni. 106 dollár büntetést szabott ki, amit aztán 100-ra enyhített. Papírt is kaptunk róla. Végül is olcsón megúsztuk, akkori áron számolva a dollárt 23 ezer forinttal letudtuk (amit persze elosztottunk három felé), miközben itthon ennek a többszörösét kellett volna kipengetnünk. Mivel tudtuk, hogy immár bekerültünk Montana bűnügyi nyilvántartásába (vagy mibe), amíg el nem hagytuk az államot, nagyon gondosan ügyeltünk a sebességkorlátozásra, de később sem léptük túl (nagyon) a határt. Különösen kell figyelni az útkarbantartás miatt kihelyezett figyelmeztető táblákra, mert ha azokon belül kapnak valakit gyorshajtáson, a büntetés megduplázódik.

     Igazi urak voltunk viszont Bálinttal Indonéziában. Minden útikönyv, utazási blog azt tanácsolja, hogy nyugati utazó semmiképpen se vezessen a szigetországban. Először csupán arra gondoltunk, hogy a helybeliek meglehetősen szabados autózási stílusától kell óvakodnunk, de hamar kiderült, hogy más miatt is. Indonéziában jószerével nincsenek útjelző táblák, magyarán, csak helybeli képes eligazodni, aki ismeri a terepet, vagyis kocsit bérelni csakis sofőrrel szabad. Végül is alig drágább, mint nélküle. S hogy mennyire jól tettük, azt a legelső alkalommal, Celebesz szigetén megtapasztaltuk. Makassar, a helyi főváros dzsungeléből talán a mai napig  nem találtunk volna ki, ha csak magunkra és a térképre hagyatkozunk. Ha lehet, még rosszabb a helyzet Flores szigetén. Ott ugyan nagyon eltévedni nem lehet, mert egyetlen főút van, az viszont olyan brutális, hogy idegen vezető talán egy-két óra múlva kiszédülne a kormány mögül. Esküszöm, nincs egyvégtében 100 méter hosszú egyenes szakasza; egyik kanyar a másikat követi. Nagyjából 350 kilométert tudtunk megtenni oda is, vissza is, összesen négy nap alatt, pedig reggeltől általában sötétedésig mentünk. 

 Itt,a dániai Gedserben kezdődött életem első maratoni stoppos utazása

     A közlekedés különleges színfoltjai a benzinkutak is. Isten háta mögötti vidékeken az üzemanyagtöltő állomás a helyi élet gyakorlatilag egyetlen központja. Az is furcsa, ha sok van, az is, ha kevés. Amikor először jártam Amerikában, 1970-ben, csak bámultam, hogy a bánatba lehetnek annyira sűrűn – néhol 2–3 kilométerenként – a legkülönfélébb benzinkutak. Akkoriban nálunk ezen a címen még tényleg csak néhány nyavalyás, piros színű töltőkút létezett, de hogy másutt annyi egyéb is tartozzon hozzá, maga volt a csoda. A nagyon ritkán lakott Izlandon aztán megértettem, hogy a benzinkút valójában kis bolt, posta, játékterem (!) és a környékbeliek találkozóhelye is egyben. Ausztrália alig lakott belső vidékein talán még inkább így van. Hosszú buszozásaim során reggeli- vagy ebédidőben mindig benzinkutaknál álltunk meg; mindenhol volt minimum büfé, kávézó, de többnyire étterem is. Akad persze ellenpélda is. Először Indonéziában láttam utak mentén kis asztalkákat, bódékat, egy-kétliteres üvegekkel, palackokkal. A kiírásból (bensin) egyértelműen kitűnt, hogy ezek bizony üzemanyagtöltő „állomások”, amiket ott jobbára a robogósok vesznek igénybe. Sok ezer kilométerrel nyugatabbra, Afrikában, Beninben, Togóban piacon árulták innen-onnan összegyűjtögetett üvegekből a zavaros naftát. Egy fokkal modernebb berendezéseket láttam Laoszban. Messziről valami szirupnak tűnt az üveghengerekben álló folyadék, aztán kiderült, hogy egy kar megtekerésével ott lehet tankolni. 1994-es albániai utam során még nem volt könnyű üzemanyaghoz jutni – legalábbis a hivatalos benzinkutaknál. Buszunk pedig itta rendesen a dízelt. A kutasok elküldtek bennünket a város szélére és csakugyan, ott sorakoztak marmonkannákkal, hordókkal a feketén árusítók. A kétes tisztaságú üzemanyag felületes szűrésére nagyon jó szolgálatot tettek női utastársaink nejlonharisnyái.   

 "Benzinkút" Beninben...

....Indonéziában

...és Laoszban

       A városi tömegközlekedési eszközök tárháza egyenesen káprázatos. Volt szerencsém utazni a leghíresebb metrók többségén, így a londonin, a párizsin, a münchenin, a berlinin, a  moszkvain, a szentpétervárin (még leningrádi korában), a New York-in, a washingtonin, a pekingin. A nagy európai városok földalatti-hálózatán aránylag könnyű eligazodni, csak arra kell figyelni, hogy  például Londonban vagy Párizsban a mi szerény rendszerünkkel ellentétben egy-egy állomáson ugyanazon a vágányon többfelé is mennek szerelvények. Nem egymással szemben,  természetesen, hanem különböző célállomások felé, amint a vágányok elágaznak. New Yorkban a szerelvények irgalmatlan hossza okozott némi bonyodalmat, ugyanis előfordult, hogy az összes kocsi nem fért el egyik végállomáson, ezért hátulról előrébb kellett menni, hogy kiszállhassak. A hajdani szovjet metrókon azok, akik nem ismerték a cirill betűket, nem könnyen boldogultak, azóta, úgy tudom, van latin betűs felirat is. Pekingben, 1994-es ottjártom idején, összesen két metróvonal volt (pontosabban egy vonal és egy körgyűrűféle), ma, ha megnézem a neten a térképét, hatalmas, hosszú hálózat.  

    Tokió tömegközlekedése közismerten kiváló, különösen a metróhálózata. Tömérdek vonal, több száz állomás, szín- és betűkódokkal, valamint angol nyelvű feliratokkal is ellátva – mégsem mertem bemenni. Jegyet ugyanis csak automatából lehet venni, ami a mifelénk szocializálódott embernek elég nagy megpróbáltatás. Szerencsére a Japán Vasúttársaság működtet néhány kiváló, városon belüli vonalat is, melyek egyike körbefutja az egész belvárost és állomásairól minden könnyen elérhető gyalog is. Kellemes meglepetést okozott viszont Mexikóváros metrója, melyről előzetesen azt hallottam, hogy elviselhetetlenül zsúfolt, és akit csak lehet, kirabolnak. Velem semmi rossz nem történt.     

     Ha a magamfajtán múlna, Budapest összes taxisa éhen halna, de legalábbis már rég visszaadta volna az engedélyét. Külföldön azonban, különösen, ha olcsó, mégis rákényszerülök a bérkocsira. Kezeljék szigorúan magánvéleményként, de a világ össze taxisa (talán az egykori Szomszédok Taki bácsija kivételével) a maga módján legalább egy kicsit maffiózó. Amikor annak idején megérkeztem az isztambuli repülőtérre, akár száz taxis hajlandó volt Allahra is esküdni, hogy nincs buszjárat a városba, s a központ kizárólag az ő kocsijukon érhető el, úgy tíz dollárért. Busz persze volt, tizedannyiért. Hajdan a thaiföldi taxisokat is komoly, de azért nem reménytelen vállalkozás volt meggyőzni arról, hogy kapcsolják be a „métert”. Haladni ugyan, Bangkokban legalábbis, semmivel sem fogunk gyorsabban, mint gyalog, de legalább nem egy az egyben tüdőzzük le a város emberi fogyasztásra teljességgel alkalmatlan levegőjét. Amikor úgy másfél évtizeddel később visszatértem Bangkokba, jólesően tapasztaltam, hogy rendet tettek a taxizásban. Használják a mérőórát, ráadásul még taxitársaságok is alakultak; egyiknek az autói messziről felismerhetők, mert Barbie-rószaszínűre festették őket. Meglepően olcsón taxizhattam viszont Szingapúrban, de végszükség esetén Kínában is jól jön a taxi, feltéve, hogy a sofőrrel meg tudjuk értetni, hová akarunk menni.

Tömegközlekedés Jemenben

     Érdekes taxiélményt gyűjtöttem be Addisz-Abebában. A város főutcája, a Churchill Road meglehetősen hosszú, ezért párszor taxiba szálltam. Amikor másodszor próbálkoztam és megkérdeztem a sofőrtől az árat, azt felelte, két birr. No de, mondom, tegnap is végigmentem ugyanitt, akkor csak egy birr volt. Igen, felelte a sofőr, de ez az út felfelé lesz. Elnézve úgy harmincéves rozoga Ladáját, meg hogy az utca egy szakasza csakugyan elég meredek, be kellett látnom, hogy logikája helyes, úgyhogy megegyeztünk a két birrben.

     Marokkóban kétféle taxi üzemel: a grand és a petit. Logikusan az előbbi a nagy (Mercedes), amit leginkább nagyobb társaságok, családok vesznek igénybe, akár hosszabb utakra is. Annak dacára, hogy elvileg (a sofőrön kívül) csak négy személy szállítására lettek kitalálva, rendszerint hatan ülnek benne: ketten a vezető mellett, négyen hátul. Itt előre meg kell alkudni a tarifára. A petit csakugyan kicsi, kis francia kocsik, olcsóbbak és rövid városi távokra használják. Irán nagyobb városaiban mindenütt találunk iránytaxikat, melyek nem minibuszok, hanem közönséges, helyi gyártmányú (Paykan) személykocsik; szavarinak hívják őket és a városok főútjait járják. Ám hogy melyik merre tart, azt az utas előre nem tudhatja. Elmondom, elméletben hogyan kell csinálni. Kiáll az ember az utca szélére és amikor jön egy szavari, leinti. Ha a kocsi lassít, jó jel, mert azt jelenti, van még szabad hely, de még ne bízzuk el magunkat. Mivel a forgalom eszelős, a sofőr tényleg csak lassít, mi ügetünk mellette és a nyitott ablakon át próbáljuk megtudakolni, merre megy. Ez perzsául nem tudók számára némi nehézséget jelent, arról nem is beszélve, hogy a sofőr ugyebár a kocsi túloldalán ül, szóval ordítani kell. Ha az irány stimmel, egészen nyugodtan beszállhatunk, mert Iránban annyira olcsó a közlekedés, hogy nagy meglepetés nem érhet bennünket. A városi buszok is majdhogynem fillérekbe kerülnek. Tíz éve, amikor ott jártam, egy vonaljegy nagyjából két forintba került, és ha azóta a tízszeresére emelték volna, még akkor is semmiség. De ha már Irán, ne feledkezzünk meg egy fontos helyi szabályról. Férfi csak akkor ülhet le nő mellé, ha rokona, családtagja. Ezt a problémát egyébként a kalauz elintézi helyettünk, eleve úgy ülteti a népet.  Dubaiban még ennél is jobban vigyáznak, nehogy a két nem keveredjen. A nők a buszok elejében foglalhatnak helyet, hátul, elkülönítve a férfiak. Más kérdés, hogy a helybeliek aligha járnak busszal, mert minden családnak van legalább egy autója. A buszokon zömmel a külföldi vendégmunkások utaznak. Indiában, a Mumbai környéki elővárosi vonatokon külön kocsit tartanak fenn nőknek, hogy így vegyék elejét az állítólag elég gyakori molesztálásnak.

    Erről jut eszembe egy különös történet, ami Marokkóban, Marrakechben esett meg velünk. Kis csoportunk a főtérről igyekezett vissza szállodánkba, grand taxival, és egyedül én voltam férfi. Társaságunkhoz tartozott egy dús idomokkal, meglehetősen nagy tomporral és vörös hajzuhataggal megáldott brit lány, aki nemigen fért volna el hátul velünk együtt, úgyhogy bependerült a sofőr mellé. Egyik útitársnőnk, Amira, aki ugyan ausztrál állampolgár volt, de vagy arab, vagy indus származású és mint ilyen, otthonos a muzulmán világban, rögtön szólt, hogy nekem mint férfinak kellene előre ülnöm, így kívánja az illem. Ne izgulj, mondtam, a sofőr kifejezetten élvezni fogja, ha út közben Mary hatalmas melleit bámulhatja. Szerintem élvezte is.

      Sok más országban is működik iránytaxi, mely néhol személykocsi, másutt mikrobusz. Utóbbi török változata a dolmus. Igénybe vételéhez mindenekelőtt azt kell kiderítenünk, melyik az a bizonyos irány. A végállomásokon egyszerűbb, ott csak azt kell kivárni, hogy a kocsi megteljék, mert addig bizony el nem indul. Ilyenkor a sofőr kiáll a placcra és torka szakadtából skandálni kezdi az úticélt. Nem egyszer láttam, hogy ha a már bennülőknek sietős volt, beálltak ők is kiabálni. Útközben aztán ami csak belefér. Utaztam huszad magammal tízszemélyes kocsin, ám mindez semmi a kínai minibuszokhoz képest. A képlet ugyanaz. A kínaiak a kocsik utasbefogadó-képességét nem ülőhely, hanem légköbméter alapján értelmezik. Kedves élményem fűződik Kunming városához, midőn a környék egyik természeti látványosságához, a Kőerdőhöz akartam eljutni. Benn ültünk immár félórája tízen a tizenhat üléses kocsiban, amikor  nekilódultunk a főutcán. Na végre! – sóhajt a balga idegen, pedig dehogy. Még egy óra múlva is ott köröztünk, s közben a kalauzlány a lépcsőn lógva üvöltötte: Shilindá, Shilin-shilindááá… (A Kőerdő kínaiul Shilin). Már kb. harmincan ültünk (álltunk, lebegtünk) a kocsiban, amikor még képes volt leugrani és agitálni egy pasast. Nem csodálkoznék, ha időnként erőnek erejével olyanokat is elvinnének a Kőerdőbe, akinek esze ágában sem volt.  

    Hasonló szerepet tölt be, de kevésbé igényes kivitelű a thaiföldi songthaew. Kis teherautó, kétoldalt deszkaülésekkel. Fizetni érkezéskor kell, fölszállni gyakran menet közben. Mellesleg annak idején Isztambulban is csak annak volt érdemes próbálkozni a városi buszokkal, aki kitartóan tudott futni és halált megvető bátorsággal ugrani. Kelet-Afrikában, például Kenyában, Ugandában elterjedt tömegközlekedési eszköz a matatunak nevezett minibusz. A sors megkímélt attól, hogy használnom kelljen, mert iszonyú zsúfoltak, ellenben megtudtam, honnan ered a neve. Szuahéli nyelven a ma tatu azt jelenti, hogy „háromért”, ugyanis amikor ez a jármű elterjedt, három kenyai shilling volt a jegyár.

       Aki járt már Ázsiában és minimum Indiáig eljutott, aligha mulasztotta el, hogy felüljön egy autóriksára. Ezek a kétütemű, háromkerekes kis bűzokádók a mindennapok legelterjedtebb közlekedési eszközei. Olcsók, még a nagy forgalomban is aránylag gyorsak, igaz, ennek ára van: az időnkénti halálfélelem. A sofőr úgy cikázik járművével a kocsik között, hogy az minimum hajmeresztő. Indiában többféle változatuk is forgalomban van, némelyik utastere zárt, némelyiké oldalt nyitott. Elvileg 2–3 utast szállítanak, gyakorlatilag amennyi csak rájuk/beléjük fér. Amritszárban például öten is felzsúfolódtunk egyetlen járműre. Hasonló autóriksákkal utazhatunk Srí Lankán, Indonézia egyes nagyvárosaiban, a Fülöp-szigeteken (ahol traysikel a helyi neve, az angol tricycle-ből), de ott az utas nem közvetlenül a vezető mögött, hanem afféle oldalkocsiban ül. Délkelet-Ázsiában tuk-tuknak hívják, ha jól tudom, a név Thaiföldről származik és a motor pöfögésének vagy a szüntelen dudaszónak a hangutánzó szava, de elterjedt Kambodzsában, néhány vietnami nagyvárosban és Laoszban is. A burmai fővárosból, Rangunból, legalábbis a központból és környékéről viszont pár éve teljesen kitiltották őket.    

                                                                     Tuktuk Bangkokban

                                               Utasra várva -  autóriksák a Fülöp-szigeteken

        Az ázsiai közlekedési eszközökön különleges szerepet kap a dizájn. Mintha az országok elosztották volna, melyik milyen járművét cicomázza ki. A karosszériáknak eleve van valami földön kívüli hatást kölcsönző beütésük, ám mindezt még megbolondítják némi alumíniumverettel, ilyen-olyan lökhárítóval, töméntelen festékkel, a megfelelő valláshoz tartozó szentképekkel és feliratokkal, s máris kész az esztétikai élmény. A pakisztániaknak az autóbusz, az indusoknak a teherautó, a thaiföldieknek a tuk-tuk jutott. Cicoma terén a pálmát alighanem a Fülöp-szigeteki jeepney viszi el. Amit emberi elme színben, feliratokban, lámpavariációkban képes kitalálni, azt ezen az eredetileg amerikaiaktól visszamaradt, de ma is archív kivitelben gyártott iránytaxin megvalósították. A sofőr, mint egy százkarú Siva, időnként hátranyúl a menetdíjért, egyik kezével kormányoz, ugyanabban rongyot tart, mellyel a kormányra ragadó izzadtságot törölgeti, a másikban pedig – ujjai között, címletenként szortírozva – a papírpénzt gyűjti. S teszi mindezt Manila eszelős forgalmában éppúgy, mint a csupa kátyúból álló vidéki utakon, és közben csak szól a zene. Zene nélkül egyébként aligha lehet megúszni az ottani buszokat éppúgy, mint a törökországiakat vagy az etiópiai távolsági buszokat, melyeknek az orrára, kívülre is kitesznek egy hangszórót, hadd hallja a nép már messziről, hogy közelegnek. A jeepneyhez hasonlón több más ország is „örökölt” járműveket egykori uraitól. Máltán például a szűk utcákon, keskeny utakon kiváló szolgálatot tesznek a kis angol Leyland buszok, Indiában pedig máig kedveltek az Ambassador márkájú ősöreg gépkocsik. Nem csak azért öregek, mert megöregedtek; gyárilag avíttak. Amikor Angliában beszüntették a gyártását, egy indiai cég megvette az egész gyártósort és azóta is készítik a becslésem szerint úgy ötven-hatvan éves konstrukciót. Némelyik olyan rozoga volt már, hogy az alvázon át leláttam az úttestre.

Egy másik legenda, a Fülöp-szigeteki jeepney

  A bérjármű” kategória alsóbb szintjén foglalnak helyet az emberi erővel hajtott járművek. A kevésbé szörnyű változat a kerékpáros riksa, mely főként ugyancsak Ázsiában terjedt el különféle neveken. Először Thaiföldön próbáltam ki, elsősorban szociális megfontolásból. Rossz volt nézni, hogy előttem egy cingár, apró kis ember teker, de azzal nyugtattam magam, hogy a fuvardíjból talán futja neki ebédre. Biciklis riksát bőven látni még Vietnam városaiban – helyi neve cyclo –, de sok országgal ellentétben ott az utas ül elöl, ami nem feltétlenül növeli a biztonságérzetünket. Hasonló kialakítású járművek futnak Indonéziában is, ott becaknak hívják. Akad néhány olyan országa, ahol a biciklis riksákat már jobbára csak turisták szállítására használják, és ezek a járművek szinte burjánoznak a díszítő elemektől. Ilyeneket látni például a malajziai Melaka városában, vagy a nepáli Katmanduban. Ezek mindegyike legalább két utas szállítására alkalmas.

 Díszes riksa a malajziai Melakában

 Lehet még ennél lejjebb is menni: amikor a fuvaros húzza a járművet. Ilyet szerencsére csak egyfélét láttam, Madagaszkáron, a pousse-pousse nevezetű kerekes kiskocsit. A szó a francia pousse (=tolni) szóból származik. Szívszorító volt nézni, hogy a szerencsétlen emberek nem egyszer futva tolták-húzták a két utassal a járművet. Inkább gyalogoltam akármennyit, de ilyenre föl nem ültem volna. Pedig ők ebből és csak ebből élnek, tehát a nehéz munkájuk létszükséglet a számukra. És még mindig van lejjebb! Bombay közelében, Elefanta szigetén láttam, hogy az enyhe emelkedőn fölmenni rest turistákat négy ember gyaloghintón cipelte, mint annak idején a maharadzsákat.      

   Pousse-pousse Madagaszkáron

     A biciklit mint közlekedési eszközt leginkább Kínához, Vietnamhoz, vagy éppen Hollandiához, Dániához kötjük. Az első, vele kapcsolatos külföldi „élményeket” én is Kínában szereztem, ahol – a lélegzetelállító fejlődés dacára – még mindig százmilliós nagyságrendű a kerékpárok száma. Amint Hongkongból átértem Kantonba, az első kínai nagyvárosba és megpróbáltam átkelni az utca egyik oldaláról a másikra, döbbenettel tapasztaltam, hogy bár a főútvonalakon vannak – nem ritkán korlátokkal elkülönített – biciklisávok is, használóik a pirosnál egyszerűen nem állnak meg. Csak jönnek, jönnek, minden irányból, megállíthatatlanul. Csúnya végzet lett volna, ha épp biciklisták gázolnak halálra. Ezek a gépek egyébként nem feltétlenül a csúcstechnikát képviselik. Vidéken magam is béreltem párszor ilyen rettenetes drótszamarakat és csak imádkozhattam, hogy kihúzzák arra pár órára. Pekingben a csúcsforgalom kellős közepén láttam olyan pasasokat, akik a cipőjük talpát a gumihoz szorítva próbáltak lassítani, mert fék vagy nem volt, vagy nem működött. Vietnamban csoportunk egy délutánra falu környéki biciklitúrára ment, és pont én fogtam ki a legpocsékabbat. Úgy két kilométer után dobta le először a láncot a rázós földutakon, aztán még kétszer. Valahogy elkeveredtünk egy autójavító műhelybe, ott szívességből meghúztak rajta pár csavart, de akkor meg, egy enyhébb emelkedőnél, amikor elég nagy terhelést kellett átvinnem a láncra, egyszerűen szétpattant. Dühömben az egész alkotmányt a földhöz vágtam. Akkor már (még) úgy öt kilométerre voltunk az otthontól. Tolni rühellettem, úgyhogy a pedálra állva rollereztem vissza.

      Egészen különleges biciklit láttam Ugandában. Szinte az utolsó darabig fából készült. Meglehet, nem is annyira bicikli, mint inkább rollerféle volt és nem csak gyerekek használják. Úgy hallottam, elterjedt a szomszédos Kongóban is. 

                                                Fabicikli, vagy valami hasonló, Ugandában

    Egyébként téved, aki azt hiszi, hogy Ázsiában leragadtak a kerékpárnál. Vietnamban nagy tömegben már csak vidéken látni biciklit, és meg kellett állapítanom, hogy sehol senki a világon nem ül olyan szépen, kecsesen, egyenes háttal a nyeregben, mint a vietnami lányok. És ami kész csoda: hófehér iskolai egyenruhájuk mindig hófehér. A városi közlekedést már a robogók iszonyatos rengetege uralja. A következőkben két képet látnak, találják ki, melyik hol készült. Annyit segítek, hogy az egyik a dúsgazdag Vietnamban, a másik, a biciklis pedig a koldusszegény Dánia fővárosában, Koppenhágában.  

 Egyébként elképesztő, hogy a vietnamiak mi mindent képesek szállítani robogóikon. Ha a helyzet úgy kívánja, akár négy ember is elfér rajtuk, de országúton láttam robogón kredencet, bambuszkosarakban több ezer tojást, malackákat, egyszóval bármit, ami mozdítható. A motoros személyszállítás rekordját Beninben sikerült kifigyelnem: papa, mama, három gyerekkel.

                                               Családi motorozás Beninben

     A legváltozatosabb közlekedési eszközöket kétségkívül Kubában látni. Sokan tudják, hogy még mindig nagy számban használják az 1959-es forradalom előtti időkből megmaradt korabeli amerikai autókat. Kész csoda, hogy még egyáltalán üzemképesek, hiszen ezekhez már jó ideje semmiféle alkatrész sehol a világon nem kapható. Ám a kubaiak igen leleményesek és ügyesek; magam is láttam, ahogy a tulajdonosok vasárnap délelőtti elfoglaltságként bütykölik, javítják, csinosítgatják az öreg országúti cirkálókat, amiket a rozzant, csak alig 25–30 éves Ladák mellett alkalmanként taxinak is használnak, de turisták is kibérelhetik őket, persze, sofőrrel. Pár órát én is furikáztam egy szép fehér Chevrolet cabrióval Havanna utcáin. Kisebb vidéki városokban még mindennapos látvány a „tömegközlekedésben” foglalkoztatott lovas kocsi, de láttam egy nagy, zárt szekrényű teherautót is, amit eleinte rabszállítónak néztem, ám kiderült, hogy a hátsó vaslétrán felmászó emberek valójában egyszerű utasok. Havannában taxiként működnek a kókuszhéj formájukról Coco taxinéven elhíresült motoros háromkerekűek. Az igazi csoda azonban az elöl teherautó, hátul busz kentaur, amit a képen is látható formája miatt a helyi népnyelv camellónak, vagyis tevének nevez.  Ω

(folytatás)

A levegő után folytassuk valami hagyományossal, a vasúttal. Mivel egy időben idehaza rengeteget vonatoztam, sikerült egy életre meggyűlölnöm a vasutat, bár külhonban ez is lehet élmény. Szuperexpresszek ide vagy oda, a vasútvonalak királya még mindig a legendás Transz-Szibéria expressz. Ha külföldi utastársaimmal megosztjuk egymással úti élményeinket, mit gondolnak, miért irigyelnek a legtöbben. Nem az Antarktiszért, nem Kamcsatkáért (azt se tudják, hol van), hanem pont ezért. Valami romantikát sejtenek benne, rotyogó szamovárral, balalajkázó orosz muzsikokkal, pedig hát nagyon is prózai, sőt, rövid idő után unalmassá váló utazás ez. Előbb két nap Budapesttől Moszkváig, aztán még öt Ulánbátorig. Jobbra nyírfaerdő, balra nyírfaerdő, néha ugyanez fenyővel, tengernyi álldogálás, csoda, hogy mindössze hét órát késtünk. Magam sem értem, mit tudtunk öt napon át csinálni – egy nagy folyó, vagy állomás már élményszámba ment – ,de arra világosan emlékszem, hogy még egy nappal a megérkezés után is ringott velem a talaj. Időnk egy részét amúgy kanasztázással töltöttük; akkor még kiválónak is mondható orosztudásommal sikerült a nulláról partiképes állapotba hozni fülketársainkat, két orosz hölgyet. Fürdés, mosdás nuku, pedig Dél-Szibéria nyáron pokoli meleg is tud lenni.                                      

A Transz-Szibéria Expressz - valahol Szibériában

     Bár ezt az utat kínai szerelvénnyel tettük meg, bőséggel kivettem a részem a hajdani szovjet vonatokból is. Mivel a sínek nyomtávja ott szélesebb, mint nálunk, Csapnál – jól tudja ezt mindenki, aki végigcsinálta – álldogál valamelyest a szerelvény, míg a kocsikat átteszik az orosz alvázra. A szélesség nagyobb méretet, elvileg nagyobb kényelmet is nyújt. Négy kategória létezik: a kétágyas, zárt kabinú úgynevezett mjágkij, vagyis puha (első osztály), a négyágyas fülke, a kupéjnij (többnyire ilyenekben utaztam), aztán ennek afféle egybevagon változata, ahol a fülkéknek csak oldaluk van, de elejük nincs (ez a pláckártnij – a szó a német Platzkarte, vagyis helyjegy szóból ered), végül az obscsij, vagyis a közös, melyben egy-egy rekesz két oldalán három-három fapriccs van egymás fölött. Itt nincsenek számozások, mindenki oda fekszik, ahol helyet talál magának. Ez elég cudar tud lenni, s bár csupán egyetlen éjszakát kínlódtam végig rajta, nem nagy élvezet megbirkózni a szagokkal, hangokkal, a fekvőhely kényelmetlenségével. A hajdani szovjet vonatok egyetlen luxusa a tea volt, melyért a minden vagonban jelenlévő, érdes modorú, elvileg nőnemű lényekhez kellett folyamodni. 

   Kínában már 30–40 órás vonatozásokkal is komoly távolságokat lehet megtenni. Először azonban a jegyért kell megküzdenünk. Ehhez kitartásra, türelemre és némi testi erőre van szükség, no meg időnként nem kevés pénzre is. A vonatjegyeket ugyanis a külföldi jóval drágábban vásárolhatja meg, mint a helybeli. Miután a kínain kívül semmilyen nyelven nem értő pénztárossal sikerül megértetnünk, hogy mikor, hova és milyen osztályon kívánunk utazni és vagonunkat is megtaláljuk, bevackolódhatunk az első osztályon többnyire légkondicionált, négyszemélyes hálófülkébe. Az a szokás, hogy a jegyet le kell adni a kalauznak, helyébe műanyag bilétát kapunk, aztán megérkezéskor cserélünk. Hosszas fejtörés után sem sikerült rájönnöm, mi benne a ráció, no meg arra sem, miért kell a jegyet a pályaudvar elhagyásakor leadni. A gyengébb idegzetűeknek föltétlenül az első osztályt ajánlom. Igazság szerint Kínában nincsenek kocsiosztályok (merthogy kommunizmus volna, vagy mi, így aztán hogy venné ki magát…); van „puha háló” (négyágyas), „kemény háló” (ez hatszemélyes rekeszekből áll, egy légtérben a többivel, és aki nem alszik, az dohányzik, valamint az alsó ágyon ücsörög), illetve a fapados, ülő változat. A „puhában” mégis az a legjobb, hogy a vonatokon központilag vezérelt zene a megfelelő kapcsoló fellelése után kiirtható. (A többiben nem.) Aki a kínai zeneművészet iránti érzéketlenségemet hányja szememre, valószínűleg még sosem hallgatott legalább egy órán át kínai diszkózenét, sem pedig forradalmi operát. Egyvalamire azonban nagyon ügyeljünk. Igyekezzünk ott leszállni, ahová menni akarunk, mert az állomásnevek latin betűvel természetesen nincsenek kiírva. Beszélgetni? Hacsak nem akad az utasok között külföldi, vagy ha nem tudunk kínaiul, ez nem fog összejönni.

    Akinek abban a balszerencsében van része, hogy csak másodosztályra sikerül jegyet kapnia (egy-két napos úton ez már alig-alig kibírható), érdemes a kalauzhoz fordulnunk, „feljebblépés” szándékával. Ez azt jelenti, hogy ha van még hely az első osztályon, nem kevés ráfizetéssel, áttesz bennünket. A pénz ilyenkor vagy egyből a kalauz zsebébe vándorol, vagy elvisz bennünket egy e célra rendszeresített elvtárshoz, akinek fülkéjében hosszas adminisztráció után – mindenféle táblázatok szerint kalkulálva – róhatjuk le a felárat, aminek egy részén nyilván osztoznak a kalauzzal. A mellékhelyiségek meglátogatásához adhatok egy jó tanácsot. Kerüljük a papucs használatát (akinél van gumicsizma, vegye föl!), arcunkat csavarjuk valami illatosított kendőbe, törülközőbe, odabenn nagyon, de nagyon igyekezzünk, aztán gyorsan kifelé… Azóta, mint hallottam, lényegesen feljavították a kínai vonatokat, de lefogadom, hogy még most sem mindegyik hasonlít a Peking-Sanghaj szuperexpresszre.

   Azt mondják, a világ legvasutasítottabb országa India. Külföldinek a legegyszerűbb bérlettel utazni, ami persze nem mentesít a jegyvásárlás gyötrelmeitől. Na de az nem úgy van, hogy odalép az ember a pénztárhoz és kér egy jegyet mondjuk Bombaybe. A kifüggesztett menetrendből kikeresi a vonatja számát, megjelöli a kívánt kocsiosztályt, időpontot, formanyomtatványra írja, és elbírálás végett benyújtja a vasutasnak, aki számítógépen megállapítja, van-e hely. Tegyük föl, van. Induláskor az ember kimegy a peronra (ne lepődjünk meg, hogy az alul- és felüljárókon is otthonosan közlekedő szent tehenek vígan lófrálnak a tömegben), aztán keresni kezdi a kocsiját. (Ha sokáig áll a vonat, ez aránylag egyszerű, ám ha csak rövid ideig, ajánlatos fölugrani az utunkba eső legelsőre, aztán valahogy majdcsak rálelünk a sajátunkra.) Kocsink oldalán ott libeg a számítógéppel nyomtatott lap, azon megpróbáljuk megtalálni a mienkhez legjobban hasonlító nevet, s máris helyben vagyunk. Egyik útitársam, Miczek Gyuri volt például Macsek, Micsek, Mecsek stb., hogy a Menczigárról vagy a Rigóczkiról ne is beszéljek, de a rendszer működik. Nem kicsinység ez egy olyan országban, ahol annyi, de annyi lehetőség kínálkozik arra, hogy valami ne működjön. Étkezőkocsi nincs, ám ha enni kívánunk, a kalauz előre fölveszi a rendelést és a megfelelő állomáson helybe hozzák az ételt. Az első osztály négyágyas fülkékből áll, de ajtaja nincs, csupán függöny választja el a folyosótól. Extrém esetben van légkondi is, amúgy, meleg esetén, egyszerre akár nyolc ventilátort is pörgethetünk a mennyezeten.  Arról, hogy milyen lehet alsóbb osztályokon utazni, legföljebb elképzeléseim vannak, és ezek nem túl sok élményt ígérnek. És még jó, ha a vonat nem siklik ki, nem ütközik másikkal, mert ilyesmi Indiában elég gyakran megesik.

     Volt szerencsém átszelni fél Vietnamot, Huétól Hanoiig a híres „Újraegyesítés” expresszen, amiről semmi rosszat nem mondhatok azon kívül, hogy lassú (és soha sehol olyan pocsékul megfőzött rizst, mint ott, nem ettem Ázsiában). De kit érdekelt, végig éjszaka utaztunk, én meg a vonatokon úgy alszom, mint a tej. Thaiföldön, úgy tűnik, a helytakarékosságra mennek rá a hálókocsis vonatokon. A fülkék két ágya egymás fölött van, ezeket este a kalauz teszi használhatóvá, illetve veti meg, ám amúgy szinte lépni is alig lehet a parányi kabinban.    

    A perui Machu Picchuhoz, pontosabban a közelébe, Aguas Calientesig, vonattal is eljuthatunk. A jármű úgy öt óra alatt gyűri le az alig 120 kilométeres távolságot, pedig a terep csak az elején, Cuzcónál nehéz, ott viszont nagyon. A hajdani inka fővárost minden oldalról meredek hegyoldalak veszik körül, ezért a pályát még kanyargósra sem sikerült kiépíteni. Megyünk előre egy-két kilométert, aztán egy másik vágányon rükvercben vissza, ismét előre, újfent hátra, és ez jó párszor ismétlődik, míg végül egyenesbe jövünk. Útitársaink jobbára iszonyatosan felpakolt indiánok, akiknek zsákjai, batyui általában csordultig töltik a kocsik folyosóját, úgyhogy ha egyszer leültünk, sok sétára útközben ne számítsunk. Odafelé például egy középkorú indián asszony ült velem szemben, aki valóságos logisztikai bűvészmutatványokkal kápráztatott el. Azon kívül, hogy szinte folyamatosan evett valamit, egyszer csak látom, hogy menet közben kidob az ablakon néhány vekni kenyeret. Nyilván meg volt beszélve, mert még láttam, amint valaki összeszedte őket. Aguas Calientes „pályaudvara” külön szám. Nagyon ritkán jár errefelé vonat, úgyhogy egyrészt a sínpárt, attól pár méterre, végigkísérik a helyi kifőzdék és olcsó szállások, másrészt piac üzemel rajta és léha kutyák hevernek a sínek között. 

Hol vasútállomás, hol piac, hol a kettő egyszerre - Aguas Calientes, a Machu Picchu előszobája

Első, felejthetetlen emlékű afrikai vonatozásom a Kairó-Luxor táv megtétele volt, még 1989-ben. Óriási szerencse, hogy első osztályra váltottunk jegyet, mert amint induláshoz készülvén végigbaktattunk a szerelvény mellett, a harmadosztályú vagonoknál akkora volt a tömeg, hogy szó szerint egymást taposva, az ablakokon mászott be, aki tudott. Amúgy az első osztály sem volt valami luxuskivitelű. Az ülések szerepét fotelszerű alkalmatosságok töltötték be, melyek nem voltak a padlóhoz rögzítve, vagyis hát mozogtak. Dél felé menet nem működött a légkondicionálás, az ablakokat pedig nem lehetett lehúzni. Ez akkor okoz igazán kényelmetlenséget, amikor a hőmérséklet már odakinn is 35 fok fölé hág. Amúgy az ablakokon átlátni sem nagyon lehetett, szemlátomást elkészültük idején tisztogatták meg őket utoljára, és az időközben felrakódott mocskot már alighanem csak kalapáccsal lehet eltávolítani. Visszafelé  működött a légkondicionálás, pontosabban a hűtés, de olyan fokon, hogy arab felebarátaink bajuszán már jégcsapok kezdtek növekedni, mi csak simán reszkettünk.      

      A nyugat-afrikai Mali egyetlen vasútjának sajátos megkülönböztető jegye, hogy rendszerint akkor robban le, amikor éppen utazni kívánunk rajta. Dakarig, ahol felszállni készültünk rá, el se jutott, át kellett buszoznunk Szenegálból a mali határvárosig. Személyes tapasztalatokat csak az első osztályon gyűjthettem, úgyhogy az alábbiak nyilván nem mérvadók, de sokkal jobb a másodosztály se lehet. Nézzük például az ablakokat. Amelyik nyitva van, nem lehet fölhúzni, amelyik csukva, azt nem lehet kinyitni. A vagon peronjai zsúfolva, az irtózatos szagokat árasztó mellékhelyiség (melybe három utas is berendezkedett, hosszú távra) előtt másfél mázsás asszonyság igény esetén szoptatja csecsemőjét. És mi van, ha menni kell? Nos, ha valahol megáll a vonat, leugrálunk és be a bokorba… Étkező itt sincs, ám minden megállónál lehet valami élelemhez jutni a sínek mentén sorakozó asszonyoktól, gyerekektől. Sikerült beszereznem egy kecskehúsos szendvicset. Menet közben a vonat mozgó vegyesbolttá lényegül át. Árulnak gyógyszert, zseblámpát, gyerekjátékot, órát, könyvet, legyezőt, háztartási eszközöket, gyakorlatilag bármit.

    Az úgynevezett harmadik világ országaiban még számtalan érdekes vonatozásban lehet részünk. Srí Lankán például a helybeli viszonyokat amúgy jól ismerő (merthogy ő maga is helybeli volt) túravezetőnk azt találta ki, hogy Kandy városából vonattal utazzunk valami hegyvidéki célállomásra. Azt előre bejelentette, hogy az út elvileg hét órás, de azt is, hogy a vonatnak ezt még ennyi idő alatt sosem sikerült abszolválnia, úgyhogy számítsunk minimum kilencre. Viszont szép lesz a táj. Bruno, mert így hívják, előrelátó volt. Tudván, hogy Kandyban mint nagyvárosban mindig sok a felszálló, előrevitt bennünket minibusszal egy elővárosi megállóhoz, hogy majd ott szállunk fel. A vonat eleve késett egy órát, és már ekkor iszonyú tömeg lepte el. Ott ácsorogtunk hátizsákunkkal a folyosón, miközben a szerelvény kínos lassúsággal küzdötte előre magát. És mikorra várható, hogy esetleg lesz szabad ülés? Úgy két óra múlva, egy nagyobb városnál. Félórát, ha haladtunk, épp csak elhagytuk Kandyt,  kis csoportunk már erősen zúgolódott, amikor a vonat panaszos nyöszörgéssel a nyílt pályán megállt. Soha ennyire nem örültem még vonat lerobbanásának. Bruno is kezdte átlátni a helyzet súlyosságát, mert legott taxiba pattant és úgy egy óra múlva befutott egy a városban sebtében bérelt minibusszal, hogy azzal folytassuk. Mondjuk, ez eleve is eszébe juthatott volna. Közben a mozdonyba új életet leheltek, de szerencsére még Bruno visszaérkezte előtt kidöcögött a vonat.     

Ez a vonat szerencsére még idejében lerobbant (Srí Lanka)

Utaztam azért egészen kiváló vonatokon is. A németországi intercityk némelyike például, ahol a pálya erre alkalmas, simán hozza az óránkénti 240–260-as sebességet (a vagonok peronján kijelző mutatta az aktuális sebességet; egyszer 264-en is sikerült rajtakapnom), de volt szerencsém Angliában is 200 fölött száguldani. A vasutak királya azonban – legalábbis számomra – a japán Sinkanzen (jelentése kb. új útvonal). A terveit már a 30-as években dédelgették, akkor még a Japánban hagyományosan alkalmazott, a nemzetközi standardnál némileg keskenyebb vágányú rendszerben. 1957-ban, többszöri halasztás után el is készült az első ilyen vonat, mely 145 kilométeres csúcssebességével egy ideig világrekorder is volt. Hamarosan új, a nemzetközi szabványnak megfelelő pályára kezdtek vonatokat tervezni. Ebből lett a Tokaido-vonal, melynek építését 1959-ben kezdték meg Tokió és Oszaka között. A tokiói olimpia idejére nyitották meg 1964. október elsején. A két nagyváros közötti 514 kilométeres távot a hagyományos vonatok 6 óra 40 perc alatt tették meg, a „puskagolyó-vonattal”, ahogy a japánok nevezik, viszont 3 óra 10 percre szorították le a menetidőt. A csúcssebesség elérte a 220 kilométert óránként. A sikeren felbuzdulva hatalmas ütemben kezdték bővíteni a hálózatot, melynek teljes hossza mára megközelíti a 2500 kilométert. Pontosan már nem emlékszem, melyik szakaszon, tömérdek és hosszú alagutakon át vezetett a pálya, és attól tartok, az alagutak hossza (több 15–20 kilométeres is van közöttük) sokszorosan meghaladja a teljes budapesti metróhálózatét. Elgondolkodtam, hogy lehet az, hogy a japánoknak ilyen pokoli nehéz, sziklás terepeken is pár év alatt sikerült száz kilométeres nagyságrendű vasúti alagútrendszert kiépíteniük, nálunk meg nyomorult 7 kilométeres metróépítéssel nyolc (?) évet kínlódnak. Magyar eljárásmód szerint Japánnak ma nemhogy 2500 kilométeres, hanem legföljebb 25 kilométeres gyorsvasúthálózata lenne. Időközben újabb mozdonytípusok készültek, a vonatok végsebessége pedig mára eléri az óránkénti 300 kilométert. A közhiedelemmel ellentétben ezek nem úgynevezett mágneses pályán haladó, „lebegő” (maglev) vonatok (ez még csak most készül). Pályájuk hagyományos, eltekintve attól, hogy a vonalakat teljesen elkülönítették a többitől;  emelt pályán futnak (sokszor a házak szintje fölött), nincs kereszteződés, sorompó, vagy bármi hasonló. A hozzá kapcsolódó statisztikák egészen döbbenetesek. Az első vonal megépülte óta a Sinkanzenek kereken 7 milliárd utast szállítottak, de még soha senki nem sérült vagy halt meg e vasúthálózaton, balesetben. És hogyan festenek a kocsik? Kezdjük a beszállásnál. Az utas jegyén szerepel a kocsi- ,valamint az ülésszám (amúgy lehet helyjegy nélkül is utazni, a szerelvény elején levő egy-két kocsiban), a peronon pedig felfestve láthatjuk, melyik kocsi hol fog megállni. És a vonat pontosan úgy is áll meg, hogy a megfelelő jelnél legyen a kocsik ajtaja. Nincs fellépés, kapaszkodás, a bejárat centire egy szintben van a peronnal. Megkeressük a helyünket, a fej fölötti tárolóban elhelyezzük a csomagunkat, szépen leülünk a – természetesen hátradönthető – kényelmes üléseken, és élvezzük az utazást. A két üléssor között annyi hely van a lábnak, hogy teljesen kinyújtható, az előttünk ülő támlája nem zuhan az ölünkbe. Az ám, támla. Azon van a vonat „térképe”. Hogy hányas számú kocsi tőlünk merre van, miféle szolgáltatásokat lehet igénybe venni, melyikben lehet pl. dohányozni, telefonálni, merre van a legközelebbi mellékhelyiség. Ebből háromféle is van. A normál, melyben van japán stílusú guggolós éppúgy, mint európai leülős, aztán egy külön fülke a kerekes székeseknek, végül, ha valakinek csak kisdolgoznia kell, még külön (férfi) piszoár is (aminek egyébként belátni az ablakán, de hát az ember úgyis háttal áll). Az ajtók kívül-belül gombnyomásra működnek, nem kell ráncigálni, a szabad-foglalt mivoltukat zöld-piros lámpa jelzi. Természetesen van minden kellékkel felszerelt kézmosó is, de ha valaki csak kezet akar mosni, nem kell bemennie a vécébe, mert a peronon is megteheti. És persze több peronon kártyával működő telefon is van. Étkező nincs, ám legalább negyedóránként megjelenik – bőséges kínálattal – egy kocsit toló hölgy vagy úr, tele kajával, itallal.  Minden kocsi ajtaja fölött van elektronikus tájékoztató tábla, azon fut, felváltva japánul és angolul a felirat, hogy milyen állomások következnek, de ezt – szintén két nyelven – be is mondják. És hát a kalauz… Belép a fotocellás ajtón, amúgy japán módra meghajol, csak úgy, az utasoknak. Aztán egyenként hozzánk lép, ismét meghajol, elektromos stemplivel kezeli a jegyet, aztán amikor távozik a kocsiból, újfent meghajol. Ha egy másfél órás úton, mondjuk, ötször lép be a kocsinkba, akkor mindezt ötször megcsinálja. Na és a legendás pontosság. Az a mondás járja, hogy egy Sinkanzent nem lehet lekésni, legföljebb túl korán kimenni a következőhöz. Csakugyan, rendkívül sűrűn járnak. A kiírt percben érkeznek, a kiírt percben, sőt másodpercben indulnak tovább. Láttam, hiszen a peronon egy visszaszámoló villanyóra jelzi az időt, a forgalomirányító akkor ad engedélyt az indulásra, ha az pontosan eléri a nullát. Nincs továbbá a szerelvénynek imbolygása, rázkódása, döcögése, kattogása, sivítása, megálláskor olyan finoman „teszik be” a pályaudvarokra, hogy még meg sem kell kapaszkodnia  a már álló utasnak.

A legendás Sinkanzen

     És akkor térjünk át a hajókra. Életem első tengeri hajóútjáról – Odesszából Jaltába és vissza – nem sokra emlékszem, talán, mert az út nagy részét éjszaka tettük meg, a fülkénknek pedig nem volt tengerre néző ablaka. Annál emlékezetesebb a második. Norvégiából Izlandra utazva sikerült félig átszelnem az Atlanti-óceánt. Sok örömöm nem volt benne. Nem lévén kabinom, a hatalmas üvegablakokkal ellátott társalgóban helyezkedtem el. Amint Bergenből kihajóztunk, még élveztem is; nyugodt vizeken haladtunk, amíg ki nem értünk a szigetekkel, földnyelvekkel tarkított öbölből a nyílt óceánra. Ott aztán kezdődött a borzalom. Amúgy sikerült egészen elfogadható fekvőhelyet találnom. Valamelyik felsőbb fedélzeten némileg nyitott koporsókra emlékeztető, három szintben elhelyezett farekeszeket készítettek a csórók számára. Ezek egyikében leltem megnyugvást háborgó gyomromra. Ugyancsak hajókkal tettem meg néhány utat a Kanári-szigetek egyes tagjai között, viszonylagos kényelemben, a társalgó pamlagjain heverészve. Alaszkában egy teljes napot kompoztam és mondhatom, nagy élet folyt a felső, oldalt nyitott fedélzeten. Nem kell valami bulira gondolni, de azért több hátizsákos utastárs is nekiállt spirituszfőzőn vacsorát készíteni, néhányan sátrat is vertek. 

Úton Izland felé

    A legnagyobb erőpróba antarktiszi utazásomon várt rám. A dél-argentínai, tűzföldi városból, Ushuaiából indultunk, nem jégtörővel, hanem sarkvidéki hajózásra átalakított, megerősített hajóval, amit egy orosz cégtől bérelt az utaztató amerikai utazási iroda. Még csak nagy sem volt a „Lyubov Orlova”, a 120–130 utast befogadni képes hajón nagyjából 90-en utaztunk, az általam megszokott színvonalhoz képest luxuskörülmények között. Az erőpróba a Drake-átjárón való  átkelésnél fenyegetett. Ez a Dél-Amerikát a Déli-Shetland-szigetektől (vagyis magától az Antarktisztól) elválasztó kb. 800 kilométeres tengerszakasz a legviharosabbak közé tartozik Földünkön. Este, lefekvéskor még védett öblökben hajóztunk, szelíd hullámok között, aztán reggel arra ébredtem, hogy csakugyan dübörög a rock and roll. Elég furcsa érzés volt a saját bőrömön csúszkálni, amint jobbra-balra, előre-hátra billegtünk. Faltól falig mandinerezve jutottam el az étkezőig és némileg eltöprengtem, érdemes-e magamhoz venni a sok finomságot, ha egyszer úgyis rövid úton megszabadulok tőle. Kiválóan bírtam, sőt a hét nap alatt mindent sikeresen megemésztettem. Ami a relatív luxust illeti, kétágyas, kb. 10 négyzetméteres kabin volt a szállásom a hajó legalsó (eltalálták, egyben legolcsóbb) szintjén, nem sokkal a vízvonal fölött, beépített szekrényekkel, fürdőszobával.  Nem tudom, mit kaphattak azok, akik kétszer annyit fizettek, mint én. Nekem a hajóút maga akkor, 2004-ben 2200 dolláromba került teljes ellátással, ma viszont egyetlen antarktiszi utat sem lehet megúszni ennek a duplájából, s mindez nagy valószínűséggel annak köszönhető, hogy az oroszok olcsóbban adták bérbe a hajóikat, mint a nyugati cégek. A partraszállásokat, már ha az időjárás ezt egyáltalán lehetővé tette, motoros gumicsónakokkal ejtettük meg, s minthogy az Antarktiszon (néhány kutatóállomást kivéve) nincsenek kikötők, a csónakokból egyből a kissé jeges vízbe léptünk – gumicsizmában. Az ellátás amúgy pazar volt. Svédasztalos reggeli, ebédre és vacsorára három főétel közül választhattunk, és ha valaki esetleg nem bírta volna ki déltől kora estig, „négy órai kávét” is felszolgáltak, amiben persze nem az egész nap rendelkezésre álló kávé és tea volt a lényeg, hanem mindenféle finom torta, sütemény. A felszolgálást fiatal, karcsú, csinos orosz (vagy ukrán) hölgyek végezték, miként magát a hajót is orosz személyzet kezelte, csupán az „expedíció” (így nevezték az utazást) volt a nemzetközi szakértőcsapattal erősített amerikai iroda kezében. Amúgy pár évvel később ugyanennek az irodának a saját hajója kisebb jégheggyel ütközött ugyanezen az útvonalon, a hajó léket kapott, s miután az utasokat kimenekítették, szépen el is süllyedt.

A Lyubov Orlova Ushuaia kikötőjében

    És mit hoz a sors… Négy évvel később a sárgolyó túloldalán, Grönlandon jártam egy dán iroda szervezésében, a Clipper Adventurer nevű, kanadai tulajdonú, ám a Bahamákon bejegyzett hajó fedélzetén. Beszállok, körülnézek a kabinomban, majd sorra járom a közösségi helyiségeket és határozott déja vu-érzés fog el. Honnan ismerős ez nekem annyira? Nyolcnapos utunk utolsó estéjén kiderült. Vacsoránál a tisztikar egyes tagjainak vendégei voltunk, nekem a montenegrói illetőségű főgépész jutott. Beszélgetünk a sarkvidéki hajózásról, szóba kerül az antarktiszi utam meg az ottani hajó, hát mit hallok: a Lyubov Orlova és a Clipper Adventurer édestestvérek. Ugyanabban a jugoszláviai hajógyárban készültek, ugyanabban az évben, egyaránt szovjet megrendelésre, és bár utóbb mindkettőt kissé átalakították, szinte teljesen ugyanolyan felépítésűek. Utóhang: 2010 augusztusának végén hallom a hírekben, hogy zátonyra futott egy kanadai „luxushajó” (de így: luxus-) a kanadai Arktiszon, az utasokat és a személyzetet ki kellett menekíteni. Amikor jobban utánanéztem, kiderült, hogy a Clipper Adventurer volt, ami, bár kétségkívül jó kis hajó, de azért messze nem „luxus”.  

... és testvérhajója, a Clipper Adventurer Grönland partjainál

     Nem volt luxus a galápagosi utazásom sem, de hajón „lakni” mindig élmény. A legtöbb arra járó utazó ugyanis nem a sok kis sziget valamelyikén állomásozik, hanem hajón. Hét éjszakát töltöttünk a Pelikano nevű hajón, miközben szigetről szigetre jártunk. Tizenhatan voltunk turisták a fedélzeten, szerény, kétágyas, kicsi, de kényelmes kabinokban, ellátásunkról és helyi szállításunkról hétfős személyzet gondoskodott, kiváló idegenvezetéssel, napi háromszori bőséges és finom étkeztetéssel. Amúgy Galápagoson a hajók többsége 16 személyes. Tudják, miért? Azért, mert a lakatlan szigeteken, ahol a legtöbb a látnivaló, egy túravezetővel egyszerre maximum 16 fő léphet ki egy időben. Nem volt viszont szerencsés (bár feltétlenül logikus) ötlet, hogy a hosszabb, eseménytelen utakra este, vacsora után indultunk. A Csendes-óceán időnként elég goromba is tud lenni – és volt is. Én a megszokott technikával, hanyatt fekve, csukott szemmel védtem ki a tengeri betegséget, kabintársam viszont bevette magát a mosdóba és vagy egy órányi förtelmes öklendezés után, teljesen leizzadva tántorgott elő. A köztes túrákat egyébként itt is a zodiacnak nevezett motoros gumicsónakokkal ejtettük meg. Volt „száraz” és „nedves” partraszállás. Az előbbi a nagyobb, lakott szigeteken, ahol volt kikötőféle, az utóbbi pedig a lakatlanokon, ahol pár méterre a parttól egyből a tengerbe léptünk. Azért micsoda különbség ezt trópusi vízben megtenni, mint valahol a sarkvidéken.

Galápagosi hajónk, kifutásra várva

    A tengeri-folyami luxus azért többnyire elkerült, és hajóútjaim jó részét nem túl kényelmes és biztonságos körülmények között tettem meg. Kamcsatkán például félnapos hajókirándulásra mentünk az aránylag jól védett hatalmas Avacsa-öbölbe. Már a kikötő is olyan, hogy terroristafilmeket forgathatnának a környéken, a hajó pedig olyan kicsi, hogy eleinte azt hittem, el se férünk rajta. Ezzel végül nem volt gond, ám amikor hosszabb időre megálltunk egy kis melléköbölben és továbbindulni készültünk, nem jött fel a horgony. Merthogy leszakadt. Ekkor egyik matróz beöltözött valami 50-es évekbelire emlékeztető búvárruhába és lemerült, hogy megkeresse. Persze, nem találta. Sebaj, mentünk tovább, volt másik horgony.  Ez csupán adalék a poszt-szovjet folklórhoz, miként a következő eset is. A Norvégiához tartozó Spitzbergákon, az Északi-sarkvidéken időnként hajóval tettük meg az utat egyik bázisunktól a másikig. Egyik isten háta mögötti táborhelyünkről orosz hajónak kellett volna átszállítani bennünket Pyramidenbe, az egyik orosz bányászvárosba. A hajó természetesen el se indult a túlpartról. Merthogy lerobbant. Több órás várakozás után motorcsónak jött értünk egy norvéggal, aki fiatal kora dacára vagy leszámolt már életével, vagy köszönő viszonyban volt a kb. 15 kilométer széles fjord minden vízmolekulájával. A hullámok szinte tüstént becsaptak az utastérbe, ám ha a bőrtetőt ráhúztuk, nem csaptak be. Ekkor viszont nem lehetett kilátni. Normális körülmények között ez se lett volna baj, csakhogy az ottani fjordok vizén szolid méretű, de csónakunknál mégiscsak erősebb jéghegyek és uszadékfák lebegtek. Magam sem értem, hogyan éltük túl (aznap volt a negyvenedik születésnapom), hogy Titanicot játszottunk.

    Két másik Titanic-élményem is volt. Az egyik Alaszkában. Történt, hogy Valdez városából komppal akartam átmenni Whittierbe. Előtte nap benéztem a jegyirodába, ahol hatalmas tumultus fogadott. Kiderült, hogy a másnapi kompjáratra már egyáltalán nincs jegy, de még a holnaputánira sem. Ekkor a pénztárhoz léptem, nemes egyszerűséggel kértem egy jegyet – és kaptam. Elárulok valamit. Sokat szenvedtem Amerikában autó hiányában, most azonban ez előnyömre vált. Kocsi nélküli utasnak ugyanis még volt hely. Nem akármilyen kompjárat ez. Végighalad a Prince William-öblön, melybe Alaszka egyik természeti csodája, a Columbia- gleccser torkollik. Korábban arra járt ismerősöktől hallottam, hogy ha a kapitánynak jó kedve van (voltaképpen, ha megfelelő az időjárás és a jéghelyzet), akkor kitérőt tesz és beviszi a hajót közvetlenül az óriási gleccser homlokfala közelébe. Gyönyörű, napfényes idő volt, de az utasoknak persze fogalmuk se lehetett róla, meglesz-e a kitérő. Aztán amikor megpillantottuk a gleccsert, a komp szépen befordult jobbra és úgy negyedóra múlva szekrény nagyságú jéghegyecskék között araszoltunk. Amúgy oda lehetett volna menni kirándulóhajóval is, a kompjegy árának körülbelül az ötszöröséért.

     Grönlandon Illulissat városka a turizmus egyik központja, innen indulnak a hajótúrák a világ egyik leggyorsabban mozgó és irdatlan jéghegyeket borjadzó jégfolyamához a Jakobshavn-gleccserhez. Nekem a reggel hétkor induló első turnus jutott, kb. hússzemélyes kis hajóval. Akkora köd borította be a kikötőt, hogy ötven méterre se lehetett ellátni. De majd felszáll – reménykedtünk. Nem szállt fel, ami akkor kezdett igazán aggasztóvá válni, amikor nemcsak a hatalmas jéghegyek kontúrjai derengtek tőlünk nem messze, hanem a hajócska vasteste is csikorogni-nyöszörögni kezdett a bennünket körülfogó kisebb jégtömbök tengerében. Ijesztő érzés volt. Mondtam is utastársaimnak, hogy most vagy itt döglünk meg, vagy életünk egyik legmisztikusabb élményében lett részünk. Nem döglöttünk meg, maradt az élmény, de hogy mit hagytunk ki, azt csak kora délután tudtuk meg, amikor az utazási iroda, grátisz, újfent elvitte a reggeli csoportot ugyanerre a háromórás útra. Se köd, se felhő, se jégtenger, volt ellenben szikrázóan kék ég, csillogó-villogó óriási jéghegyek – és csakugyan életem egyik legvarázslatosabb élménye.

Vagy itt döglünk meg (reggel)....

....vagy ez lesz életem egyik legvarázslatosabb élménye (délután)

    Egyik legszörnyűbb hajóutam a hatalmas afrikai folyamhoz, a Nigerhez kötődik. Maliban, Mopti városában szálltunk vízre igen keskeny, ám hosszú, fából készült motoros csónakkal, melynek hátuljára még valami árnyékszékfélét is installáltak (előtte volt a „konyha”, ahol szakácsunk menet közben főzött), ahová csak akrobatamutatványokkal lehetett eljutni. Rettenetesen kényelmetlen, deszkákból összetákolt üléseken szenvedtük végig a kétnapos, két éjszakás utat, napközben csak egyszer kötöttünk ki, éjszakára pedig sátrazni, valahol a semmi közepén. Látnivaló nem sok akadt, egyrészt, mert a folyó helyenként akár 1–2 kilométer széles is megvan, másrészt a nyomorúságos part menti falvakat nem igazán nevezném épületes látványnak. Akkor még nem sejtettük, hogy ez az utazás semmiség ahhoz képest, ami visszafelé várt ránk. Erről majd egy másik fejezetben.

     Csupán négy órán át tartott, ám korántsem volt eseménytelen a csónakutunk a venezuelai Canaima Nemzeti Park központjától a világ legmagasabb vízeséséhez, az Angelhez. Keskeny, kenuszerű alkotmány volt, végében motorral, így vágtunk neki a száraz évszakban elég sekély Carrao, majd Churún folyónak. Helyenként olyan alacsony volt a vízszint, hogy ki kellett szállnunk, gyalog megkerülnünk egy szakaszt, ahol a csónak teher nélkül még éppen át tudott vergődni. A bajok a zúgóknál kezdődtek. Az átkelés a következőképpen történt. A gépész maximálisra felpörgette a motort, magyarán nekifutott, aztán egy kormányként is szolgáló rúdnál fogva kiemelte a motort a vízből, nehogy szétzúzzuk a propellert, az orrban ülő indián pedig egy evezőféleséggel próbálta a helyes irányba ösztökélni a járművet. A csónak középső, legszélesebb részén kaptam helyet, bár a deszka ott is roppantul törte ülepemet és hátamat. Eleinte még örültem is viszonylagos kényelmemnek, de mivel pont ez a rész volt a legalacsonyabban, a zúgóknál a víz könyörtelenül becsapott, özönárszerűen. Tetőtől talpig csuromvizesen érkeztünk meg táborhelyünkre, s a legcsekélyebb esélyünk sem volt rá, hogy ruhánk parányit is száradna a nedves, de legalább meleg, trópusi környezetben. Az út utolsó szakaszát horrorisztikus élménnyé fokozta, hogy helyenként két-három méter széles szakaszokon, hatalmas sziklák között kellett fölevickélnünk, mint az ívni igyekvő lazacoknak.

      Észak-Thaiföldön volt szerencsém bambuszrudakból összeácsolt tutajon utazni egy elég gyors folyón. Hogy a turista mégse a tocsogó vízben üljön, kis sámliszerű alkalmatosságokkal igyekeztek megteremteni a nagyon is viszonylagos kényelmet, de nemigen sikerült. Más kérdés, hogy a kb. kétórás út során végig zuhogott az eső és idővel még a zúgókon is át kellett kelni. A tutaj elején állt a „kormányos” és egy hosszú bottal próbálta irányban tartani a járművet. Ez sikerült is, de mondhatom, ülep nem maradt szárazon.   

       Bambusztutajon Thaiföldön

    A Fülöp-szigeteken vagy Indonéziában a motorcsónakok oldalához, rendszerint mindkettőhöz, a teljes csónaktesten is túlnyúló, oldalra jó egy méterrel kinyúló bambuszrudakat szerkesztenek, amivel kétségtelenül stabillá teszik a járművet, ám ha a rudak eleje a mégoly kis hullámoknak nekiütközik, kíméletlenül az utas képébe spriccel a víz. Egyetlen ilyen csónakból sem szálltam ki szárazan, igaz, kit érdekelt mindez a trópusokon.  

    „Utaztam” még néhány lehetetlen vízi járművön, melyek közül néhány kompot is említhetek. Kamcsatkán például olyan gyér és rossz az úthálózat, hogy hidak építésével kinn a tajgában nem kínlódnak. A kocsi (szigorúan négykerék-meghajtású) vagy át tud kelni a patakokon, vagy nem. Ahol már túl mély a folyó, komp is közlekedik néhanap. Megérkezünk egy folyópartra, várjuk a túloldalon veszteglő kompot, de nem jön. Közben első igazi csatánkat vívjuk a szúnyogokkal, melyek ellen még beöltözve, a teljes fejet takaró, kalappal kombinált szúnyogháló sem nyújt védelmet. Jön például egy teherautó, a sofőr mellett peckesen ül a kutyája. Kiszállnak, a kutya szinte megőrül, inkább beleveti magát a folyóba. Komolyan mondom, irigyeltem. Végre jön a komp, de micsoda komp! Ez talán még Lenint is látta…

     Maliban Djenné városát ugyancsak komppal próbáltuk elhagyni, csakhogy az meg lerobbant, egészen pontosan nem tudták felemelni a rámpát. Ekkor nekiestek hatalmas kalapácsokkal és addig ütötték, mire mégiscsak sikerült. A Mekong laoszi szakaszán, ahol több ezer sziget tarkítja a folyót, természetesen nincs híd a tengernyi kis földdarab között, így ott kompok közlekednek. De milyenek! Szinte mindegyik úszó alkotmányhoz hozzáfoldoztak valamiféle kis házikót, gondolom, abban lakik a révész és családja. Ha a teherautók, motorok és gyalogosok mellé érkezik még néhány bivaly, természetesen azokat is átviszik. Nyugodtan tűrték a pár perces utat, láthatóan hozzászoktak. Semmi kifogásom nem lehetett a tűzföldi, a Magellán-szoroson közlekedő komp minősége és külleme ellen. Csak egy baj volt, hogy apály idején érkeztünk, a komp meg odaát vesztegelt, és alacsony vízállásnál a nagyobb járművek nem tudtak fölmenni a rámpán. Négy órát vártunk, holott a busztársaság, mely a mi csoportunkat is vitte, nyilván nem először közlekedtette arra a járművét. Vagy tán minden istenverte napon ennyit várnak?             

      Végül lássuk a legegyszerűbb vízi járművet, az evezős csónakot. Ha mi beülünk egy ilyen csónakba (feltéve, hogy nem kenuról vagy kajakról van szó), nyilvánvalóan menetiránynak háttal ülünk be és húzzuk az evezőt. Kézzel! Ez másutt egyáltalán nem természetes. Vietnamban láttam, hogy ott menetiránynak ülnek be a csónakba, és nem húzzák, hanem tolják az evezőt, van, ahol lábbal. A Mekong-deltában ültem olyan csónakban, amit (nem is túl fiatal) asszonyok hajtottak, a taton állva, és tolták az evezőket. Még furcsább szerkezettel vittek partra egy kis vietnami halászfaluban. Egy kb. 1,5–2 méteres átmérőjű, teljesen kerek, bambuszból font csónakban, amit egyetlen szál evezővel hajtottak. Azt hinné az ember, hogy egy kerek csónakkal teljességgel lehetetlen közlekedni, az ottaniak viszont mesterien használják, még a nyílt tengerre is kimennek velük halászni. Burmában, az Inle-tavon a halászok a csónak végében állva a jobb kezükbe fogják az evezőt és a lábukkal húzzák. Oka egyszerű: így a másik kezük szabad marad, azzal dobják ki és húzzák be a hálót.  (► folyt. köv.)

                                         Evezés lábbal, Vietnamban

                                               Bambuszból készült kerek csónak egy vietnami halászfaluban

                                 Sajátos evezési technika Burmában, az Inle-tavon

         „A repülőgépes utazás a természet eszköze arra, hogy úgy nézzél ki, mint az útlevélfotód”

                                                                                                                                      (Al Gore)

Idegenbe ritkán utazik azért az ember, hogy egy helyben üljön a fenekén. Valamilyen helyi közlekedési eszközt még a tengerparti tunyulásra befizetők is igénybe vesznek. Hát még az, aki azért utazik, hogy tényleg utazzon.

    Először, persze, el is kell jutni abba a bizonyos idegenbe. Ha így hirtelen összeszámolom, nemigen akad olyan közlekedési eszköz, mellyel ne léptem volna át a magyar (vagy akármilyen) határt, vagy helyben nem utaztam volna. (Na jó, a tengeralattjáró és a hőlégballon kimaradt.) Legtöbbször és leghosszabban persze repülővel. Nem nagyon tudok olyan, ma még használatban levő géptípusról, melyen ne repültem volna (eddig kereken negyvenet számoltam össze), legyenek azok ősi szovjet gyártmányú TU-k, IL-ek, JAK-ok (sőt még egy igazi őskövület, a kettősszárnyú AN-2-es is), amerikai Boeingek, DC-k, MD-k, Tristarok, továbbá Airbusok, AVRO-k, Fokkerek, ATR-ek, DASH-ek, Embraerek, néhány kisgép, helikopterek stb. Az immár négyszázegy föl- és leszállásom és kereken egymillió repült kilométerem ellenére még mindig élvezem a repülést, bár az utóbbi időkben számtalanszor előfordult, hogy a felszállást lazán átbóbiskoltam. Az meg bizonyára a kor(om) jele, hogy a hosszú távú repülőutak – különösen éjszaka és hazafelé jövet – fárasztanak, sőt kissé nyűgössé is tesznek. Elenyészően ritka, hogy valamilyen filmet végignézek a fedélzeten, a zenei választék nekem gyenge, viszonylag jól aludni is csak akkor tudok, ha legalább az egyik ülés üres mellettem. Viszont – bár amúgy nem vagyok bélgép – odafönn mindig hatalmas az étvágyam. Korábban aperitifnek mindig whiskyt kértem, a főételhez meg sört. Mára áttértem a narancsleves Camparira, illetve a vörösborra. Változatlanul gyűjtöm a légi relikviákat; kávéspohárból, kiskanálból többtucatnyi, külön a légitársaságok igényei szerint dizájnolt példány van a kollekciómban, de egyéb eszcájg is akad bőven, bár e készlet aligha növekszik tovább, ugyanis – csekély kivétellel – már a legnagyobb légitársaságok is áttértek a műanyagra meg a papír pohárra, eleinte szeptember 11-e után, most pedig már az olcsóság miatt. (El se hinnék, milyen sokan vagyunk, akik ilyesmiket gyűjtünk.) Egyébként idehaza ezeket a csészéket, étkészleteket rendeltetésszerűen, naponta használom. Van továbbá pártucat mutatós hányózacskóm, de begyűjtöttem kispárnát, takarót, egy fél biztonsági övet, melyet egy Aeroflot-gépről hoztam el, ugyanis le volt szakadva az ülésemről. Van hamutartóm is, mert az meg valahogy fölöslegben ott hevert a lábam előtt az Air India egyik gépén. Megőriztem csaknem az összes repülőjegyemet (ma már ilyesmi nincs is, hiszen mindenütt elektronikus jegyet adnak, kódszámmal), beszállókártyámat, de mivel az utóbbiakon évszám nem szerepel, a legtöbbről fogalmam sincs már, mikor használtam őket. Nemrég aztán, rámolás közben, ráakadtam erre a sok papírra, s miután rájöttem, hogy már nekem se jelentenek semmit és a nem létező „utókornak” még nyilván ennyit sem, szívfájdalom nélkül kidobtam az összest.

    Egyszer-kétszer azért volt részem némi égi luxusban is. Vietnamba utazva bangkoki átszállással mentem, Malévval, a thai fővárosig. Megjelenek időben Ferihegyen, aztán a pultnál közlik, hogy az összes hely betelt a turistaosztályon. Ne tessék viccelni, itt a jegyem. Akkor most mi lesz? Az lett, hogy beültettek a business osztályra, ami még egy Malév-gépen is igen kényelmes és kellemes körülményeket nyújtott az általam megszokotthoz képest. Ez persze, merő véletlen volt, nem így a következő. Évek óta gyűjtögettem a bónusz-mérföldeket két nagy légi egyesülésnél is, pár rövidebb útra használtam is az ezzel járó kedvezményt, de a KLM-Air France-nál valahogy sosem jött össze. Amikor 2012. elején Dél-Afrikába készültem, elhatároztam, teszek még egy próbát, különben az év végén elveszítem, amit addig gyűjtögettem. A műveletet csakis interneten lehet intézni, sikerült is foglalnom a kívánt időpontokra, és ha már sikerült, úgy döntöttem, legalább az egyik utat business osztályon teszem meg, hiszen még maradt „elkölteni való” mérföldem bőven. Ha valaki esetleg nem tudná, ez úgy jön össze, hogy ha az ember sokat repül egy bizonyos légitársasággal vagy annak partnereivel, jutalom-mérföldeket kap, amiket különféle szolgáltatásokra (pl. hotel, autóbérlés, ingyen repülőjegy stb.) válthat. Mármost, olyan, hogy ingyen repülőjegy, nem létezik, ugyanis az ezerféle adót ki kell fizetni. Most tessék figyelni. Budapesttől Johannesburgig összesen 230 ezer volt a jegyár, ebből 120 ezer a különféle adók (ún. taxok), vagyis többe került, mint maga a repülés.  Jó, így is sokat spóroltam, de akkor is… Ami pedig a KLM business osztályát illeti – pezsgő, kaviár, lazac, valódi cognac, öt ponton mozgatható ülés és hasonlók. Egyszer az életben ezt is ki kellett próbálni.     

     Alig telt el pár hónap és megtapasztaltam a másik végletet is. Az a szokásom, hogy éjszakai repülésekhez mindig folyosó melletti ülést kérek. Denverből utaztunk hazafelé, frankfurti átszállással, és amint a hatalmas Airbus 340-esben megpillantottam az ülésemet, elborzadtam. Nem az üléssel volt baj – hanem a szomszédommal. Úgy hozta a balszerencse, hogy mellém telepítettek egy minimum 150 kilós (de lehet, hogy több) fiatalembert, akinek hája a szó szoros értelmében átfolyt a karfán, betakarván ülésemnek kb. a negyedét. Odahívtam egyik utaskísérőt és kértem, próbáljanak valami másik helyet keríteni. Ez nem fog menni, felelte, telt házzal repülünk. Jó, akkor kérem, hívja ide a vezető utaskísérőt. Most nem ér rá, a business class utasaival foglalkozik, de majd jön. Eltelt vagy két óra, amikor megjelent az illető, talpig díszes egyenruhában, bemutatkozott, leguggolt mellém és kérdezte, mi a gond. Mondom, ember,  nézzen már körül, így üljem végig a hátralevő több mint hét órát? De nincs helyünk! Dehogy nincs, hiszen három sorral előttem ott a business osztály, láttam, van szabad ülés bőven. De oda nem ültethetjük át. Uram, nekem nem a flancos kajájuk meg a pezsgőjük kell, csak normális körülmények között szeretném megtenni az utat. Amúgy utazással és turisztikával foglalkozó újságíró vagyok (nem füllentettem túl nagyot). Tíz perc múlva lett másik helyem, igaz, a turistaosztályon, de lett! Nem tudom, hogyan csinálták, mindenesetre reggeli táján egyik utaskísérő rám akart tukmálni egy adag speciális muzulmán ételcsomagot (az ilyesmit, a különleges kívánalmaknak megfelelő kajákat szervírozzák először). Nem kértem. De hát akkor ön nem Musztafa (vagy Mohamed, mindegy) Akárki? Ön szerint úgy nézek ki? Helyet cseréltek? Nem, engem ide ültettek. Akkor hol van Musztafa Akárki? Én azt honnan tudjam, elég baj, hogy pont önök nem tudják.  

  Étkészlet-gyűjteményem csekély töredéke

         Nem reprezentatív válogatás az elcsórt kávéscsészékből

   Hajdan szerettem a repülőtereket is, különösen az igazán nagyokat. Eddig összesen 170-en szálltam föl-le, nagyon kicsiken éppúgy, mint a leghatalmasabbakon, kereken 60 légitársasággal, melyek között olyan egzotikumok is előfordulnak, mint mondjuk jemeni, burmai, bolíviai, Srí Lanka-i, Azori-szigeteki, mongol, madagaszkári, ecuadori, grönlandi, laoszi, líbiai, nepáli stb. Sokáig úgy hittem, a reptereken mindig minden rendben zajlik, mindenki kedves, udvarias, tisztaság honol, csillogás, kellemes illatok, miegymás. A legjobban talán a szingapúri Changit kedveltem, Európában az amszterdami Schiphol a nagyok közül még éppen emberléptékű, de a londoni Heathrow vagy a frankfurti nekem már túl hatalmas.  Ma már, ha két óránál többet kell várnom, kifejezetten untatnak. Rühellek negyedórákat gyalogolni egyik terminálból a másikba (és még jó, ha nem kell rohanni, vagy van helyi metró), ki nem állhatom, ha vegzálnak a biztonsági előírásokkal, motozásokkal, vetkőztetésekkel (mindemellett tisztában vagyok azzal, hogy mindezt értem is teszik), a sokszori okmány- és táskaellenőrzésekkel, a dohányzási lehetőségek helyenkénti teljes megszüntetésével. Ma már tudom, hogy a rend csak látszólagos, nem mindenki udvarias, nem minden működik úgy, ahogy kellene, a csillogás meglehetősen talmi, ráadásul mintha minden repülőtérnek ugyanolyan szaga volna. És még lopnak is a csomagokból. Ezektől eltekintve csodálom a légi forgalom, a repterek elképesztő szervezettségét. Az a csoda, hogy abban az irtózatos kavalkádban, ami egy-egy nagy repülőtéren három dimenzióban utasok, csomagok, na és persze a repülőgépek irányításával folyik, nem keveredik minden össze. Azért persze ilyen is előfordul. Hallani lehetett a hírekben, hogy amikor megnyitották például a londoni Heathrow új terminálját vagy az új hongkongi repteret, napokig irtózatos kupleráj uralkodott rajtuk. 

Nézzék, hány gép indul Frankfurtból 50 perc alatt

A repülőtér, ahol a budapestin kívül a legtöbbször jártam - az amszterdami Schiphol (26 föl- és leszállás)

     Ez még rendben is lenne úgy-ahogy, ha időnként el nem tűnne az ember csomagja. De bizony eltűnik. Ha mindez hazafelé történik, bánja az ördög, ha megtalálják, majd utánam hozzák, ha nem, az se katasztrófa (az enyémet eddig még mindig meghozták), fizet a biztosító, pótolhatatlan dolgokat sosem rakok bele. Jóval kellemetlenebb, ha megérkezünk valahová úgy nyolcezer kilométerre az otthontól, ráadásul teljesen más időjárási viszonyok közé, de nincs egy váltás ingünk-gatyánk, nem tudunk megborotválkozni stb. Manapság, ha kb. 10 perc után nem látom meg a csomagomat a futószalagon, már ideges vagyok, pedig például Rióban előfordult, hogy háromnegyed órát kellett rá várnom. Első „eltűnésem” egy madridi úthoz fűződik. A gépen pont az Iberia légitársaság két hölgyalkalmazottja ült mellettem, akik jutalmul kapták munkaadójuktól a pár napos budapesti kirándulást. A lányok a madridi Barajas repülőtér Lost and found részlegénél dolgoztak, s még viccesen meg is említették, ha nem találom a csomagomat, csak keressem őket. Hát persze, hogy beütött. A hölgyek rég eltűntek, amikor néhány kóbor magyarral még mindig a futószalag mellett rágtuk a körmünket. Úgy félóra múlva derült ki, hogy a cucc megérkezett, de egy másik terminálba vitték. Ennél már keményebb, ha nem kerül elő melegében. Olyankor következik a jegyzőkönyvfelvétel, és jó esetben már másnap megjön a csomag a következő géppel, még jobb esetben a légitársaság kiszállíttatja, kevésbé jó esetben magunknak kell érte mennünk.

   Föltéve, hogy másnap egyáltalán jön gép! A Fülöp-szigetekre, Manilába érkezve pontosan ez történt, de hogy addig mit álltam ki… Már itthon sejtettem, hogy baj lehet, reggel hallottam a rádióban, hogy sztrájkolnak a tűzoltók átszállóhelyemen, a párizsi Charles de Gaulle repülőtéren. Ha egy gépezetben csak egyetlen láncszem nem működik, akkor feltehetően maga a gépezet sem tökéletes. Nézem a teletext ferihegyi információit és rémülten látom, hogy törölték a délutáni párizsi Air France-járatot. Az enyémet! Tébolyult telefon Ferihegyre, hogy akkor most mi a franc(e) lesz velem. Fölrakhatjuk az egy órakor induló Malév-gépre, jó lesz? Jó. Akkor lehetett úgy 8 óra, én meg ugye nem a szomszédos Vecsésen, hanem Érden lakom. De kiértem, nemhogy Ferihegyre, hanem Párizsba, sőt Manilába is. A csomag viszont megrekedt az átszállásnál. Szerencsére volt másnapi gép is. Párizzsal viszont, úgy fest, egyébként sincs szerencsém. 2009-ben, amikor a togói Lomé városába igyekeztem átszállással, már vagy két órája benn ültünk az Air France gépében, amikor még mindig a betonon vesztegeltünk. De legalább megmondták, miért. Azért, mert elromlott az egyik fedélzeti vécé füstdetektorának a pilótafülkében levő kijelzője, márpedig egy gép elvileg csak kifogástalan állapotban szállhat fel. Kaptunk némi biztatást is, vagyis hogy már cserélik. Na de mire kicserélték, át kellett programozni a gép teljes számítógépes rendszerét (vagy valami hasonlót), és bizonytalanná vált az indulásunk. Erre kiszállíttatták az összes utast, betereltek a tranzitba, ahol át kellett esnünk az újbóli jegy- és útlevélvizsgálaton kívül még egy biztonsági ellenőrzésen is. Negyedóra múlva megtudtuk, hogy indulunk, vagyis újabb papír- és biztonsági ellenőrzés, beszállás a buszba, aztán kivittek bennünket – ugyanahhoz a géphez. Összesen négy órás késéssel szálltunk fel. A világért sem akarok rossz reklámot csinálni a franciáknak vagy az olaszoknak, de ha lehet, elkerülöm az Air France-ot és az Alitaliát – elég sűrűn sztrájkolnak.

    Kuala Lumpur 21. századi ihletésű repülőterét ugyancsak hátizsákom nélkül hagytam el egy reggeli órán, de még aznap este futár hozta ki szállásomra. Mondanom se kell, aznap nem érkezett másik gép Zürichből, egyszerűen helyben keverték el a nem sokkal előtte átadott szupermodern repülőtéren. És én még csak ne szóljak egy szót sem, eddig mindig minden megkerült, legkésőbb egy nap múltán. Madagaszkáron együtt utaztam egy fiatal katalán házaspárral, nekik három nappal később hozták a csoport után a csomagjaikat, amikor már jó kétszáz kilométerre jártunk a fővárostól. De legalább elhozták. Srí Lankán egy amerikai útitársnőm öt napig volt kénytelen nélkülözni összes holmiját, úgy elkeveredett egy jordániai átszállásnál. Ha a trópusokra utazunk, még csak hagyján. Saját holmi híján jól elvagyunk egy szál sortban, pólóban, szandálban, de mi van, ha a sarkvidékekre menet marad le a csomag? Ez is megvolt, útban a Spitzbergákra. Ez a Norvégiához tartozó északi-sarkvidéki szigetcsoport Budapestről koppenhágai, majd oslói átszállással érhető el, és akkor még mindig csak az észak-norvégiai Tromsőben voltam, hogy aztán onnan másnap éjfélkor… Előre sejtettem, hogy valahol baj lesz, és csakugyan. Koppenhágában lemaradt a poggyász. Este érkeztem Trömsőbe, a következő gép Oslóból csak reggel jött, és mivel Norvégia pokolian drága ország, semmi kedvem nem volt betaxizni, szállást keresni, másnap reggel visszajönni, úgyhogy ott aludtam egy kényelmes bőrdíványon, gyakorlatilag egyedül, a reptér várójában. A csomag az első reggeli géppel befutott. 

    Mivel nálunk nincs belföldi légi közlekedés, alighanem többünknek okoznak meglepetéseket a helyi légi járatok. (Megjegyzem, egy ország kicsinysége még nem zárja ki a belföldi légi forgalmat. A fél Magyarországnyi Costa Ricában például sok helyre eljuthatunk repülővel is.) Az első mindjárt az, hogy míg a nemzetközi utakon elég rendesen etetnek-itatnak bennünket (legalábbis a jobb légitársaságok), a belföldieken kifejezetten éheztetnek. Kijevtől Taskentig bő négy órás az út, de egy pohárka sós (!) ásványvízen kívül egyébbel nem szolgált a világ valaha volt legnagyobb légitársasága, az Aeroflot. Sok évvel később, kamcsatkai utam során az immár darabjaira hullt Aeroflot egyik utódának, a szentpétervári székhelyű  (azóta megszűnt) Pulkovo Légitársaságnak az Il-86-osán a hideg előétel kivételével képtelen voltam bármilyen főtt ételt magamhoz venni (pedig 11 órás nettó repülés); a hal büdös volt, a sült hús cipőtalp állagú, a csirke még csak hagyján, de az úgynevezett „robbantott” változat, apróbb-nagyobb csontdarabokkal. Mellesleg, normális légitársaság gépein semmiféle csontos-szálkás eledelt nem szolgálnak fel, mert mi van, ha az utas véletlenül benyeli és fuldokolni kezd. (Erre egyébként fittyet hányt az indiai Jet Airways is, Delhiből Katmanduba repülve; a csont nagyobb volt, mint a csirkehús.) Azt csak úgy mellékesen teszem hozzá, hogy ezen az úton Szentpétervártól egészen a kamcsatkai leszállásig egy orosz hölgy végig az ölében tartotta a cicáját, vagyis nem e célra rendszeresített kisállat-szállítóban, nem is papírdobozban, hanem csak úgy. Úgy tűnt, egészen jól viselte. A macska is.

      Ilyesmi, persze, egy amerikai gépen aligha fordulhatna elő, de azért ne higgyék, hogy az amerikai légitársaságok sokkal jobbak, sőt. Repültem már parttól partig (négy és fél óra) pár köbcenti agyonjegezett narancslén és két deka sós mogyorón, meg egy akkora adag tojásrántottán, hogy a macskám vérig sértődne, ha ennyit kapna reggelire (ráadásul nem is szereti). Arról nem is beszélve, hogy egy New York környékén tomboló vihar miatt lezárták a Kennedy repülőteret, ezért kényszerűségből leszálltunk és várakoztunk Buffalóban, így az út kilenc óráig tartott. Bár szegény utaskísérők adtak volna enni, de nem volt mit. (Ez volt a Delta.)  2002-re a legnagyobb amerikai légitársaság, az American, meg a Continental is odáig züllött, hogy már a nemzetközi járatokon is fizetni kellett a szeszes italért. Sör vagy whisky, öt dollár. Nem mintha nem bírnék ki nyolc órát egy nyavalyás ital nélkül (sokkal többet is kibírok), de hát mégis. Azt meg végképp rühelltem, hogy a szabad választások jelképének tartott ország gépének fedélzetén csak úgy ukmukfukk telemerték a tonikos poharamat jéggel, aztán az utaskísérő fel volt háborodva, amikor a jeget, két kocka kivételével, visszazúdítottam. Még újabb „élmény”, hogy a Delta-Northwest San Franciscóból Honoluluba tartó járatán a hatórás úton egyetlen doboz üdítőt adtak, s ha valaki még enni is akart, megtehette; egy szendvicset hét dollárért mértek, további italt szintén.  S ha már a légi evésnél tartunk, meg kell jegyeznem, csak elvétve találkoztam olyan légitársasággal, melynek utaskísérői végre tudták volna hajtani azt a logisztikai bravúrt, hogy az ételt és az italt egyszerre szolgálják fel. Előbb jön az ételes, gyorsan kiszórja a tálcákat, tőle meg úgy tíz méterre az italos kocsi, melyről kínos lassúsággal szervírozzák az innivalót. Eközben az utas már enne (mert a kaja kihűl), ha viszont eszik, de nem iszik, csendben fuldoklik. Murphy törvénye ott fenn is maradéktalanul érvényesül. Ha elöl ülünk, biztosan hátul kezdik az ételosztást, ha hátul ülünk, akkor elöl, ha meg középen, akkor egykutya. Amúgy nincs semmi bajom a légiutas-kísérőkkel, látom, mennyit melóznak és mennyi kiállhatatlan, idióta, esetenként részeg utas kívánságainak kell megfelelniük. Nem is értem, miért akart egy időben oly sok fiatal lány stewardess lenni. Felszolgálók – tízezer méter magasan. Na jó, értenek még egy és máshoz, de nem a karrier csúcsa, nem lehet leányálom. Nemrég együtt utaztam barátommal Amerikában és említettem neki, hogy első repüléseim idején, a hetvenes évek legelején csupa fiatal, csinos, miniszoknyás, mosolygós lány volt a stewardess, ma pedig zömmel középkorú, szürke, unott, csúf asszonyokat látok. De Géza, ők azok, csak évtizedekkel később! – felelte. Milyen igaz. Az amerikai belföldi járatok egyébként is pocsékok; lepusztult gépek, összezsúfolt ülések, rendszeres késések. A stewardess szót már rég kiiktatták a repülésből, mondanom sem kell, elsőként az Egyesült Államokban, főként a férfi utaskísérők megjelenésekor (a steward szót a repülésben sosem használták). Úgyhogy lett belőlük flight attendant, vagyis légiutas-kísérő. Korábban szinte minden légitársaság osztogatott leszálláskor cukorkát, leginkább talán azért, hogy ha az utas füle bedugul, a szopogatás szaporább nyelésre késztesse; akkor jó esetben kidugul. Kaptam már isteni svájci, holland, belga csokikat is, de a vendégbúcsúztatás e módjának minőségi és mennyiségi mélypontját a Malévnak sikerült elérnie. Pár éve hazafelé jöttem valahonnan, és mit gondolnak, mit osztogattak: kettő szem (!) gondosan befóliázott Tictacot! Inkább ne adtak volna semmit.

     Térjünk vissza a fülduguláshoz. Bukarestbe repültem átszállási célból a román TAROM-mal, egy leselejtezésre bőven megérett TU-154-essel. Valami gond lehetett a nyomáskiegyenlítéssel, mert az utasok zöme rettenetes fülfájással szállt ki Otopenin. De ez még semmi. Az amúgy kiváló maláj nemzeti légitársaság Fokker-50-esén szálltam egyik borneói városból a másikba. Itt sem működhetett tökéletesen a nyomásszabályzó, mert szó szerint tök süketen értem talajt, s ez az állapot még órákon át elkísért. Álltam a buszmegállóban, előttem százával húztak el az autók, de ebből semmit, de semmit nem hallottam. Pocsék érzés volt.

    Igen izgalmas tud lenni egy repülőút, ha nincs kifutópálya – úgy értem, betonból. Márpedig Mongóliában – Ulánbátor kivételével – nincs, így a puszta anyaföld várja az érkező gépet, melynek hasát géppuskatűzként sorozzák a felcsapódó kövek. Persze, ilyen helyeken már annak is örül az ember, ha egyáltalán természetes módon ér földet, mert a gépeket alighanem két, jó erőben lévő sas húzza. Itt, Mongóliában, egy megyeszékhely, Cecerleg repülőterén elég furcsa tortúrában volt részünk. Nem stimmelt az utaslétszám. Ilyesmi máshol, modern repülőtereken is megesik, de azért a számítógépes rendszerrel, az utasok és a beszállókártyák maradék részeinek megszámolásával csak megoldják valahogy. Cecerlegben azonban ilyesmi 1978-ban nem volt (talán még ma sincs). Erélyesen leszállították az utasokat – a külföldiek kivételével. A külföldi ez esetben kizárólag a fehér utasokat jelentette. A mongolokat aztán szépen megszámolták, visszaszállhattak. De már megint nem stimmelt az utaslétszám, magyarán, többen akartak felszállni, mint ahány ülés volt. Másodszor is lezavarták a népet (bennünket nem), aztán így már valahogy összejött.  

Az AN-24-es a cecerlegi repülőtér füvén

Nem mindennapi mutatvány a landolás Madeira szigetén sem. Igaz, ott van „rendes” kifutópálya, csak éppen egy hegyoldalban, az eleje és a hátulja pedig betonoszlopokon áll. Ha  egy gép valami okból nem tudna megállni, ezt már csak az óceánban teheti meg. Az itteni leszállás olyanfajta művelet lehet a pilóták számára, mintha anyahajón tennék.

       Kipróbáltam néhány egzotikusnak tekinthető ország belföldi légi járatait is. A Lloyd Aero Boliviano, az Air Madagascar vagy az ecuadori Aerogal például kifejezetten erősen lehasznált, roncstelepre kívánkozó gépekkel röptetett, ám igazán kellemes meglepetéssel szolgált a Kenya Airways, a Malaysian Airlines, nem is beszélve az Air Mauritiusról, az Emirates-ről, vagy a Qatar Airways-ről. Árban alighanem egyetlen ország sem veheti föl a versenyt Iránnal. Egy 800 kilométeres légi útért, ami például Európában kb. 30 ezer forintba kerül, Iránban kereken 5000 forintot fizettem. Más kérdés a biztonság. Az iráni légitársaságok onnan szerzik be a gépeiket, ahonnan éppen tudják, többnyire leselejtezett ócskaságokat, így aztán sajnos elég sűrűn zuhannak. Repültem például olyan iráni TU-154-essel, amit orosz pilóták vezettek. Irgalmatlan pénzeket kérnek viszont – hogy mást ne említsek – az Azori-szigetek és a portugál anyaország közötti jegyért. Áráért nemhogy a fél, hanem az egész Atlanti-óceánt át lehetne repülni.  Vannak ugyanis olyan úti célok, amiket csak egy, esetleg két légitársaság repül. Ezek aztán addig nyomják fel az árat, ameddig nem szégyellik – és persze nem szégyellik. Szemérmetlenül nagy összegért jutottam el például Madagaszkárra, a Franciaországhoz tartozó Réunionra, vagy néhány nyugat-afrikai fővárosba, ahová Európából csak az Air France repül. A második (2009-es) hawaii utamért csak tízezer forinttal fizettem többet, mint pár hónappal később a Budapest-Bécs-Jereván-Tbiliszi-Bécs-Budapest útért, pedig az előbbi oda-vissza 30 ezer, utóbbi kereken 5000 kilométer.

    Még izgalmasabb a repülőút, ha a gép bedöglik. Optimális esetben ez még a betonon kiderül. A londoni Heathrow-ról repültem volna Fokvárosba késő este, de miután meddő várakozással eltöltöttünk két órát az ülésbe kötve, a kapitány bejelentette, ma bizony nem megyünk már sehová. Másnap reggel indultunk. Amikor Galápagosra utaztam, először az ecuadori Quitóig kellett eljutnom. A KLM gépe útközben leszállt az ország legnagyobb városában, Guayaquilben, ahol az újbóli felszállás előtt felfedezték, hogy a szárny egyik mozgatható eleméhez alighanem kő csapódhatott, mert horpadás látszott rajta. Digitálisan lefényképezték a „lyukat”, a képet e-mailben elküldték a KLM hollandiai javítóbázisára, aztán kérésükre ismét lefényképezték, újra elküldték. Eközben mi, utasok ültünk a helyünkön. Úgy két óra elteltével a kapitány megszánta a népet, kiszállhattunk. Négyórás várakozás után jelentették be, hogy ezt a gépet nem tudják továbbküldeni, de beszerveztek nekünk egy helyi légitársaságtól kölcsönkért masinát. Eközben se a KLM-től, se mástól egy falat ételt, egy korty italt nem kaptunk. Elrepültünk ugyan, de a csomagom Guayaquilben lemaradt, másnap reggel nekem kellett érte mennem a quitói reptérre.

     A mali légitársaságot, az Air Malit rossz nyelvek csak Air Maybe-nek (Talán Légitársaság) csúfolják. Sejthetik, miért. Nos, azért, mert a menetrendbe kiírt gépeik vagy elindulnak, vagy nem. Elég gyakran nem. Erre a történetemre, mely fordulatokban igen gazdag, még visszatérek, bemelegítőnek csak annyit, hogy a hajdani legendás titokzatosságából élő Timbuktuban odaérkezésünk után szinte azonnal megtudtuk, hogy az Air Mali törölte a másnapi, számunkra is esedékes bamakói járatát (a gép lerobbant, s milyen szerencse, hogy nem a levegőben). Járattörlés miatt egyébként utaztam már kisbusszal a Szaharán át is Líbiában, csaknem tíz órán át, de legalább jó minőségű aszfaltúton. 

    Fapadosokkal nem nagyon kísérleteztem, de legutóbbi dél-afrikai „élményem” után, azt hiszem, nem is fogok. Túránk Durban városában fejeződött be és mivel az európai járatom este,  Johannesburgból indult, oda még valahogy el kellett jutnom. Rühelltem volna fél napot buszozni, úgyhogy az interneten vettem repülőjegyet a Velvet Sky („bársonyos égbolt”) nevű helyi légitársaság délutáni járatára. Valami hatodik érzék azt súgta, hogy menjek ki a reptérre már jóval az indulás előtt. Első utam a légitársaság információs pultjához vezetett, megkérdezni, minden rendben van-e. Megtudtam, hogy nem, a járatot ugyanis törölték. És mikor megy a következő? Uram, még az előző se ment el, arra fel tudjuk venni, de igyekezzen, mert mindjárt indul. Gyors becsekkolás, rohanás a beszálláshoz – gép sehol. Akkor hol van? Majd jön. Mikor? Nem tudjuk. Vártam, s közben látom, hogy egyik utastárs újságot lapozgat mellettem, benne-rajta a nagybetűs cím: a Velvet Sky csődközelben, de még repül. Megtudtam tőle azt is, hogy már nem akarják feltölteni a gépeiket kerozinnal. Meglehetősen idegtépő kétórás várakozás után leszállt a teljesen üres gép, azonnal bepateroltak bennünket és már indultunk is. Simán elértem a johannesburgi csatlakozást, de fapadossal soha többé. A Velvet Sky további sorsa pedig nem érdekel.  ► (folyt. köv.)

  Érdekes megvizsgálni, miért éppen úgy hívnak egy pénzt, ahogy. Botswana nemzeti valutája, a pula magyarul esőt jelent, egyértelműen utalva arra, hogy milyen nagy kincs arrafelé a csapadék. Váltópénze, a thebe viszont pajzsot jelent és ez meg is jelenik az érméken. Több pénz valamilyen (kiemelkedő) történelmi személyiség nevét viseli.  Dél-Amerika legendás szabadsághőséről és szülöttéről, Simón Bolívarról kapta nevét a venezuelai bolívar, Bolíviáé, a boliviano magáról az országról (áttételesen persze magáról a személyről), a sucre pedig Bolívar fegyvertársáról, Sucre generálisról. A Costa Rica-i és az El Salvador-i colón Kolumbusz nevét örökíti meg, a panamai balboa pedig egy hajdani spanyol felfedező-hódító, Vasco Nuñez de Balboáét. A paraguayi guaraní a legnagyobb lélekszámú indián népcsoportról kapta a nevét.                                                                            

   Több ország pénzneve az eredeti anyagára utal. Az egykori holland gulden, valamint a lengyel złoty aranyat jelent, az orosz rubel pedig a rubity (darabolni) igére vezethető vissza, ami arra utal, hogy az ezüstrudat hajdan darabolták. A vietnami dong rezet jelent, a több országban (India, Pakisztán, Srí Lanka,  Indonézia) is használatos rúpia szanszkrit eredetű és ezüstöt jelent, akárcsak az etióp birr, vagy a thai baht, ami egységnyi ezüstre utal. Több ország pénzneme viseli (ilyen-olyan formában) a „királyi” szót (a brazil real, az iráni és a jemeni rial). Sok ország nevezi pénzét különféle változatokban koronának: dánul, norvégul krone, svédül krona, csehül, szlovákul koruna, de egy időben nálunk is ez volt a fizetőeszköz neve. A bolgár leva eredeti jelentése oroszlán. A mongol tugrik azt jelenti, hogy kerek, de ugyancsak a kerekre vezethető vissza a kínai jüan és a japán jen is. Az euró megjelenése előtt a legjobb valuták egyike volt a német márka (mellesleg volt finn márka is), ami hajdan valamilyen nemesfém súlyegységét jelentette. Egy maréknyi – ebből a latin eredetű szóból származik a hajdani görög drachma, továbbá a marokkói, vagy az Emirátusok-beli dirham. Hasonlóképpen súlyegységre utal a peseta, illetve a számtalan peso (argentin, chilei, kubai, kolumbiai, mexikói). De hogyan került a világ másik végére, a Fülöp- szigetekre a peso (ahol egyébként pizónak ejtik)? Nos, úgy, hogy a szigetország jó ideig spanyol gyarmat volt, és bár e státuszt erősen rühellték, a pénznevet megtartották.

   Dollár néven sok pénznem van forgalomban, nem csak Amerikában. Helyi dollárral fizethetünk például Kanadában, Ausztráliában, Új-Zélandon. De ki tudja (én nem), miért lett pont dollár, amikor ezek az országok egykor mind angol gyarmatok voltak, akárcsak Egyiptom vagy Ciprus, ahol maradt a (helybeli) font. Más a helyzet a hajdan ugyancsak brit fennhatóságú Kenyában vagy Tanzániában, ahol az ugyancsak brit eredetű shilling nevet örökölték. Idősebbek még emlékezhetnek, valaha Nagy-Britanniában volt font sterling, mely 12 shillinget ért, az pedig húsz pennyt. A pennyt viszont az amerikai pénzrendszer örökölte meg, ez a neve az egycentesnek. Ha már az amerikai aprópénzeknél tartunk, nem árt tudni, hogy ha egy darab ötcentesre van szükségünk, akkor ne öt centet (five cents) kérjünk, hanem nickelt. Ez a neve (föltehetően azért, mert nikkelötvözetből készül); a tízcentesé dime (e szó ófrancia eredetű), a huszonöt centesé pedig quarter vagyis negyed(dollár). A amerikai dollárnak vannak becenevei is: a szlengben hívják bucknak vagy greenbacknek (zöldhasú) is. Ugyancsak cent a váltópénze a dél-afrikai randnak, mely egy aranyban gazdag helyi tájegységről kapta a nevét, az viszont hollandul határt, peremet jelent. Málta szintén angol felségterület volt, ám ott az euró bevezetéséig líra volt a pénz (talán az olasz közelség miatt?), az apró viszont cent. Az Indiai-óceánban fekvő kis sziget, Mauritius egykor szintén angol gyarmat volt, ám pénznévként itt sem maradt meg a font; a nemzeti valutát rúpiának hívják, akárcsak Indiában és nem véletlenül, hiszen a gyarmati időkben tízezrével hoztak az itteni ültetvényekre indiai munkásokat. A Brit Virgin-szigetek Nagy-Britannia autonóm, függő területe, de nem fonttal, hanem amerikai dollárral kell fizetni.

      Néhány olyan helyen is találkoztam árcédulákon a dollár jellegzetes szimbólumával, a hosszában áthúzott S betűvel, ahol a helyi pénz elnevezésének az égvilágon semmi köze a dollárhoz (pl. Argentína, Chile, Kuba). Az utazó első látásra megrémül, aztán rájön, hogy az árat helyi pesóban tüntették fel. De vajon honnan származik a dollár név? Nos, a német thaler (völgyi) szóból, ugyanis 1519-ben a bajorországi Joachimstalban vert érmék neve rövidült le thalerre. (E hely ma egyébként Csehországhoz tartozik). Utóbb átkerült spanyol nyelvterületre, onnan meg az észak-amerikai brit gyarmatokra. Hogy aztán a $ szimbólum honnan ered, az ördög sem tudja, mindenesetre vagy fél tucat teóriát olvastam róla. Az viszont elég egyértelmű, hogy az angol font szimbóluma miért lett  £. A latin súlymérték, a libra L betűjéből származik, mivel egy fontnyi ezüst volt a pénzrendszer alapja. Azért húzták át, hogy a szimbólum egyértelművé tegye, hogy a pénzegység rövidítéséről van szó.

      Mit gondolnak, hol használtam életemben először eurót? Sose találnák ki. Úgy hétezer kilométerre Európától, az Indiai-óceánban fekvő Réunion szigetén, mely – mint Franciaország tengerentúli megyéje – természetesen (?) ugyancsak az euróövezethez tartozik. Alig fél évvel az euró hivatalos európai bevezetése után jártam ott, de amikor a reptéri információnál afelől érdeklődtem, mennyibe kerül a busz a városba, az ott ténykedő hölgyek nem tudták megmondani kapásból euróban; elővették a kis zsebkalkulátort és átszámolták frankról. Tudja, nem szoktunk még hozzá – tették hozzá. Akkor mit szóljak én. Egyáltalán, hogyan ejtik franciául az eurót? – kérdeztem. Öhó – valahogy így hangzott a válasz.  

     Alighanem kevesen tudják, hogy az Egyesült Királyságban létezik skót font (sőt Skót Nemzeti Bank is), északír font is, melyek ugyanannyit érnek, mint az angol font. Ez utóbbival fizethetünk Skóciában és Észak-Írországban is, az ottani fontokat ellenben nem fogadják el Angliában (de persze beváltják). Hogy a helyzet még cifrább legyen, az Ír Köztársaságnak is font (punt) volt a pénzneme, de azt természetesen nem használhattuk az Egyesült Királysághoz tartozó Észak-Írországban.

   Akad még néhány különleges valuta, melynek létezéséről csak akkor szerzünk tudomást, ha a kezünkbe kerül. A Feröer-szigetek Dánia külbirtoka, széleskörű autonómiával, ennek megfelelően saját pénzzel, a feröeri koronával, mely ugyanannyit ér, mint a szintén hivatalosnak számító dán korona. Ugyancsak dán felségterület az egyre nagyobb autonómiát kivívó Grönland, ahol nincs helyi pénz (bár tervezik), úgyhogy a dán korona a fizetőeszköz. Van saját pénze a Holland-Antilláknak is (holland antillai gulden), nem volt azonban a Portugáliához tartozó, ugyancsak autonóm Azori-szigeteknek vagy Madeirának; ott portugál escudóval fizethettünk, amíg létezett.

  Feröer-szigeteki korona

     Az utóbbi évtizedekben nemcsak egy sor pénznév szűnt meg, hanem egy csomó új is született. A környékbeli, magyarok által sűrűn látogatott ország valutájával, így például a horvát kunával hamar ismeretséget kötöttünk, de mindössze tizenöt évet élt a szlovén tolár (2006-ig), amikor bevezették az eurót. Az ukrán hrivnya egy 11. századi, a kijevi nagyfejedelemség idejéből származó elnevezés, a grúz lari kincset, tulajdont jelent, az örmény dram pedig szintén a görög drachma „leszármazottja”. Érdekes a maláj ringgit eredete: azt jelenti, hogy csipkézett, ugyanis a 16-17. században sűrűn előfordult arrafelé a spanyol ezüst dollár, aminek cakkos volt a pereme.

   Egy viszonylag új pénznem, a grúz lari

 A Kadhafi elnök arcképével ellátott pénzeket fokozatosan kivonják a forgalomból 

... és ilyenek jönnek helyette

      Papírpénzt a legritkább esetben hozok haza külföldről, mert ritkán marad, némi aprót azonban igen, mert az mindig marad a végére. Már ahol még forgalomban van ilyesmi. Albániában például igen nehéz volt hozzájutni a qindarkához. Idővel azonban kitapasztaltuk, hogy a templomokban a pénzadományokat nem perselyben, hanem kis tálakon helyezik el, onnan le lehet nyúlni néhány érmét. Tettünk a helyükbe pár leket, az se ért fabatkát sem. Burmában vagy Laoszban jól tudják, hogy a külföldieket érdekli az ilyesmi, ezért piacokon árulják, szépen, érték szerint sorba rakva, befóliázva a forgalomból már kivont érméket.

     Ahogy az évek során összegyűjtött úgy másfél kilónyi aprópénzeimet tanulmányoztam, egyebek közt föltűnt formagazdagságuk. Mi ugye megszoktuk, hogy érméink, sőt szinte valamennyi európai fémpénz is, kör alakú. Egzotikus tájakon akadnak azonban szögletesek is. Az indiai váltópénz, a paise tízes címletű darabja például négy, a húszas hatszögletű, a kenyai ötshillinges vagy a botswanai 1 pula hétszögletű, akárcsak a tanzániai húszshillinges, az ötshillinges viszont tízszögletű. E téren a rekorder az ausztrál ötvencentes, tizenkét szöglettel. Hongkongban viszont találkoztam cakkos szélű érmékkel is. Saját kollekciómban akadnak hatalmas méretű érmék éppúgy, mint nagyon aprók. A rekordereim: az 1991-es kiadású tanzániai 20 shillinges vagy a Costa Rica-i 1983-as 20 colónos érme 32 milliméter átmérőjű, míg a Holland-Antillák egycentese csupán 13 milliméteres, vagyis inggombnyi méretű. Vannak középen lyukasak, vannak sárgák és ezüstösek, sima alumíniumok, illetve többféle fémből készült „betétes” példányok, nehezek és pehelykönnyűek. (Hogy hogyan jutottam a Holland-Antillák pénzéhez? Dél-Amerikába a KLM-mel repülve többször is megálltunk Aruba, Curaçao, illetve Bonaire repülőterén. Ilyenkor a büfében mindig fizethettem dollárral is, de direkt kértem a helyi érmékből.)  

Évtizedek alatt összegyűjtögetett aprópénzeim: kerek, négy- vagy hatszögletes, cakkos szélű, lyukas, kicsi és nagy, sárga, szürke, megkopott, új, szóval mindenféle. És még mennyi van!

    Egyes érmékről, ha nem ismerjük az illető ország nyelvét, írását, meg se tudjuk állapítani, honnan valók. Ember legyen a talpán az az idegen, aki az iráni érmékről felismeri, milyen országból származnak és milyen címletűek. Felirat ugyanis csak fárszi (perzsa) nyelven, arab írással található rajtuk, a címletet pedig az igazi arab számok jelölik. A tunéziai érméken van ugyan nekünk is ismerős szám, de felirat csak arabul. A pakisztáni aprópénzen, a paisén ugyancsak  idegen számára olvashatatlan  felirat van. Aligha ismernénk fel az egyiptomi piasztert, ha nem lennének rajta a semmivel össze nem téveszthető gizai piramisok. Az izraeli agoroton menóra látszik, felirat három nyelven – héberül, arabul és latin betűkkel is. Hasonlóképpen országjelkép díszíti a kanadai centet (juharlevél), az egykori ír pennyt (hárfa), az indiai paisét pedig a három oroszlán. Tunéziai és indiai érméken előfordul az ország térképe is.

    Gyakori díszítő motívum egy-egy jellegzetes növény vagy állat, így a szingapúri ötvencentesen orchidea, a namíbiai tízcentesen egy sehol másutt nem élő növény, a tegezfa, a botswanai pulán és thebén zebra, antilop, a tanzániai húszshillingesen elefánt, az új-zélandi húszcentesen a kivi(madár), az ausztrál aprópénzeken találunk kengurut, emut, kacsacsőrű emlőst. Sok pénzen előfordul uralkodók, politikusok arcképe; az iráni rialon természetesen Khomeini ajatollahé, a török lírán Kemal Atatürké, a norvég, spanyol, luxemburgi, belga, holland, thai aprópénzen a király(nő) képe. Kanada, Ausztrália és Új-Zéland centjei hűségesen őrzik II. Erzsébet arcmását.

     Minthogy modern világban élünk, egyre több utazó használ hitelkártyát. Én már jócskán megettem a kenyerem javát, amikor először – úgy öt-hat éve – hozzájutottam ehhez a praktikus fizetési eszközhöz, egy légitársaság és egy hazai bank közös, kedvezményes akciója során. Korábbi próbálkozásom során elsősorban a kiváltáshoz szükséges tömérdek igazolás szegte a kedvemet. Addig is aránylag jól elvoltam nélküle, bár néha jobb lett volna, ha van. Réunion szigetén például azért kellett St. Denis város egyik végéből a másikba oda-vissza elgyalogolnom, mert amikor telefonon jeleztem az illetékes cégnek, hogy másnap helikoptertúrára kívánok velük menni, kérdezték a hitelkártyám számát. Nos, ilyenem nekem nem volt, merthogy hitelkártyám sem volt. Úgyhogy gyalogoltam a kutya melegben és fizettem készpénzzel. A jobbfajta hitelkártyákkal a világ minden részén lehet fizetni (már ahol, persze). Amióta van, használtam is Grönlandtól kezdve Srí Lankán át Indonéziáig. Nem kell annyi készpénzt hurcolnunk magunkkal, ha a kártya elvész (ellopják) és azonnal belejelentjük a banknál, egy fillérünk sem bánja (csak az új kártya ára). Aki ugyanis nem tudná, hitelkártyával történő vásárláskor nem kell PIN-kódot megadni, csak aláírni. (A „bankom” éppen most vezette be, hogy ezentúl a hitelkártyával való vásárláskor is kell PIN-kód – eggyel többet kell megjegyezni.) Márpedig aláírni bárki tud, még az se nagy baj, ha nem nagyon hasonlít a kártyán szereplő szignóhoz. Én például 1985-ös amerikai utazásom során kölcsönkaptam nagybátyámtól egyik hitelkártyáját (minden eshetőségre készen) a sok közül és gond nélkül fizettem vele, igaz, csak apró tételeket. Ezért kérnek nagyobb összegű vásárláskor személyazonosító okmányt. A hitelkártyának azért ez a neve, mert a kibocsátó bank hitelt nyújt nekünk a vásárláshoz. Ha meghatározott időn belül visszafizetjük, nem kerül semmibe, ha viszont nem, akkor jön a kamat. A hitelkártyával ATM-ekből készpénzt is vehetünk fel (oda már kell a PIN-kód), ám ezért a bank már elég jól megvág bennünket, úgyhogy csak végszükség esetén érdemes ehhez folyamodnunk.

    A hitelkártya a fejlett országok többségében igen elterjedt; az Egyesült Államokban jószerével nem is veszik emberszámba azt, akinek nincs. Az ilyen eleve gyanús, nyilván valami link munkakerülő. Más kérdés, hogy tömérdek amerikai adósodik el, mert a nap minden percében vásárlásra ingerlik, és persze vásárolnak is – hitelre. Aztán vagy vissza tudják fizetni, vagy nem. Érdekes viszont, hogy miközben Nyugaton nagy átlagban a vásárlások 70–80 százalékét különféle bankkártyákkal bonyolítják, a náluk semmivel sem fejletlenebb Japánban alig-alig terjedt el ez a fizetési mód. Ők még ragaszkodnak a készpénzes fizetéshez.

     Ha fejletlen országba vetődünk, ne lepődjünk meg azon, ha nagyobb címletű bankjegyekből sokhelyütt nem tudnak visszaadni. Ha csak mód van rá, már a pénzváltáskor kérjünk kisebb címleteket. Nagyon sok a szegény ember, aki elég ritkán jut pénzhez, az üzletekben, piacokon is csak kis összegért vásárol, úgyhogy még azok pénzforgalma is elég csekély. Bolíviában vagy hat üzletet végigjártam, mire sikerült megvennem egy nyomorult palack ásványvizet, mert kissé nagyobb címletű bankómból nem tudtak visszaadni. Venezuelában, az Orinoco-deltában élő warao indiánok kizárólag a turisták révén látnak készpénzt, úgyhogy amikor néhány mütyürt akartam venni ajándékba, útitársaimtól kellett kölcsönkérnem némi aprót, hogy pontosan ki tudjam fizetni őket. Ω