Utas és Világ

„Ha leng a lehúzó, még meleg az ülőke”

                                                (ismeretlen eredetű falfirka)

Mielőtt e rész írásához fogtam volna, töprengtem egy keveset, hogy papírra vessem-e a következőket. Merthogy most olyan helyiségeiről is szó esik, amik számunkra néha különös élményeket tartogatnak.

    Nem kell túlságosan messzire mennünk itthonról, hogy a megszokottól merőben különböző, esetenként meghökkentő élményeket szerezzünk, bár ha egy nyugat-európai eljön hozzánk, hasonlóképpen zavarba esik, mint mi, mondjuk, a Balkán egyes vidékein.  E nekibuzdulásomat kezdetben elsősorban amerikai tapasztalataim inspirálták. Az ottani kertvárosi lakóépületeket ugyan szigetelik rendesen, de ilyen házban – már bocsánat – egy szellentés sem igen suttyanhat ki titokban, olyan erős az áthallás. Vegyük továbbá a következőt. Míg nálunk ugye a vécékagylók belseje többnyire közel vízszintes, némi horpával a közepén, az amerikaiaknál a kagylóban állandóan félig áll a víz. Ez, amellett, hogy megkönnyíti az öblítést és a céleszköz tisztán tartását, két rettenetes következménnyel is jár: 1. az anyagcseretermék becsapódásakor egyben allövetet is kapunk az alant felzavart vízből; 2. a becsapódást, vagy az irányított vízsugár célba érését az egész háznép kristálytisztán hallja. Ahogy Magyarországon is van illedelmes „fedőneve” a vécének (mosdó), az amerikaiak erre sokkal eufemisztikusabb kifejezést találtak ki; ez a restroom, vagyis a „pihenőszoba”.

     Hanem, tudják, mit láttam Alaszkában egy világ végi városkában? Igazi, békebeli budit. Nyaranta elvetődik arra pár ezer turista, mert a vidék amúgy gyönyörű, no meg állítólag ez – McCarthy – Alaszka legkisebb városa, hát kell néhány közvécé is. Azért elképzelem az átlag amerikai meglepetését, amint nagy szükségében beront egy ilyen kis bódéba, amilyenhez foghatót, gondolom, annak előtte még aligha látott. Még az sem kizárt, hogy élvezi is. Szagok, legyek, pottyanás – tiszta romantika.

    A legfelemelőbb élményeket alighanem a japán mellékhelyiségekben szerezhetjük. Először is, mivel a japánok még otthonaikban is elég zsúfoltságban élnek, az illemhely a magánélet egyik szentélye. Ha egy mód van rá, külön helyiségben van a fürdőszobától és külön papucs dukál hozzá. Na de! Szállodákban, közintézményekben, de sok otthonban is, ha az ember leül, különös melegség járja át a testét. Ha másutt lennénk, egyből arra gondolhatnánk, hogy ez még az előttünk trónoló testmelege, de nem. Az ülőkéket ugyanis fűtik! De nem ám csak úgy ész nélkül; a használó maga állíthatja be a hőfokot. Egy japán mellékhelyiség felszereltsége csak kicsivel bonyolultabb egy hajdan volt Trabant műszerfalánál. Egy átlagos felszereltségű toalettműszer úgy hat-hét funkciót lát el; be lehet állítani altesti öblítésre, bidé üzemmódba kapcsolni, fokozni vagy csökkenteni az öblítés erejét stb. Mindez a külföldit elég gyakran összezavarja, s hogy a gombokkal véletlenül se balfácánkodjunk, a legtöbb helyen angolul is kiírják, mi mire való. Még így sem könnyű a kezelésük. Léteznek de luxe változatok is, melyek gyakorlatilag minden tudnak, a törlés kivételével. Például az ülőke automatikusan emelkedik-süllyed, a fedél nyílik, csukódik, az öblítés automatikus, távozáskor dezodort spriccel a levegőbe stb. Mindemellett maguk a japánok inkább a guggolós-pottyantós változatot kedvelik, néha még a nyugati típusú illemhelyet is úgy használják, hogy föléje guggolnak. Egyébként is, az ázsiaiak esküsznek rá, hogy a guggolós változat sokkal higiénikusabb, könnyebben tisztán tartható, egészségesebb, jobban elősegíti az ürítést, ráadásul erősíti a combizmokat stb. Sok ügyetlen nyugati azonban elég nehezen tudja elkerülni, hogy kellő gyakorlat híján le ne vizelje a saját lábát, nadrágját, de minimum az illemhely padlózatát, hogy aztán egy hasmenéskor a robbanó fekáliabomba környezetkárosító hatásairól ne is beszéljünk. Szeretném ugyanakkor megjegyezni, hogy a japán városokban szinte száz métert nem kell megtennünk, hogy 1. ingyenes, 2. tiszta nyilvános illemhelyet ne találnánk, s a legközelebbit felirat és nyíl jelzi. Budapesten, ha jól tudom, az ilyen intézmények száma még az ötvenet sem éri el. Módfelett meglepett az is, hogy a híres Sinkanzen vonatokon, amellett, hogy a  normál WC mellett létezik egy-egy hatalmas is a mozgássérültek, kerekes székesek számára, van külön férfivécé is azoknak, akik csak kisdolgozni akarnak. Ebben önmagában nincs semmi különös, az már inkább meghökkentő, hogy az ajtón, úgy deréktól fölfelé, ablak van, vagyis belátni. Igaz, hogy a lényeg pont nem látszik a kinn elhaladók számára, de akkor is…

                               Átlagos japán mellékhelyiség műszerfala

    Hanem tudják, mit hallottam? Látni nem láthattam, mert ilyesmi csak a női nyilvános vécékben van, olyan helyekre meg igen ritkán járok, ha egyáltalán... Szóval, a japán nők rendkívül szemérmesek, és amikor nyilvános illemhelyen végzik a dolgukat, nagyon zavarja őket, hogy a szomszédos fülkében ülők is hallják a csurgatásukat és minden egyéb, ilyenkor kibocsátott hangot. Hogy ezt elkerüljék, állandóan öblítenek, amivel tömérdek vizet pocsékolnak el. Hiába volt össztársadalmi kampány e bizarr szokás elhagyására, csak tovább húzták-nyomták az öblítőt. A japán azonban rendkívül leleményes nép. A világ legnagyobb vécégyártója, a TOTO kitalálta az otohime nevű eszközt (nevét egy istennőről kapta), aminek szó szerinti jelentése: hanghercegnő. Ez egy kis hangszóró, mely gombnyomásra, vagy fotocellás megoldással, a kéz előtte való elhúzásával, ugyanolyan hangot ad ki, mint a vízöblítő rendszer. Egy idő után automatikusan leáll, vagy újabb gombnyomással leállítható. A japán nők egy része azonban még ezzel sem elégedett, azt gondolván, ez nagyon mesterségesen hangzik, úgyhogy továbbra is öblítenek. Az otohime révén, állítólag, egy beüléskor mintegy 20 liter vizet lehet(ne) megspórolni. Amúgy Japánban is van diszkrét neve a vécének: az otearai, ami szó szerint kézmosást jelent.

                                        A "hanghercegnő" (forrás: wikipedia)

     Iránban, a jobb szállodák kivételével, csakis guggolós változatot találunk. Úgy hozta azonban a jó szerencsém, hogy vendégségbe hívott egy városi, modern fiatal házaspár, és előbb-utóbb sort kellett kerítenem ama bizonyos helyiség meglátogatására. A férj megmutatta a fürdőszobát, és mit láttam: két vécét. Egy nyugati mintájút, meg egy guggolóst. Azt mondta, az előbbit a vendégek számára készíttették, de ők maguk jobban kedvelik a hagyományosat.                                                                                                  

      Előfordulhat, hogy olyan országba keveredünk – említhetem például Mexikót, Costa Ricát, Venezuelát –, ahol az említett fajanszáru kimeneti nyílása, vagy a lefolyórendszer nem képes befogadni a papírt, amit ezért használat után – jó esetben – egy e célra rendszeresített kosárkába kell dobni. Rosszabb esetben a földre. Hát nem, erre akkor se volnék hajlandó, ha csak a sajátomat kellene nézegetnem (és szagolnom) a másnapi takarításig. Inkább duguljon el Mexikó össze klotyója, árassza el a fél kontinenst a trutymó, de akkor sem. Ez volt szokásban a megboldogult Szovjetunióban (sőt alighanem még ma is), azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy ott zsigerből dobták mellé az elsődlegesen nem ilyen célokra előállított újságpapírt. Az oroszok különös perverziói közé tartozott, hogy a nyilvános illemhelyekről ellopkodták az ülőkét (vagy tán eleve nem is volt szériatartozék), ezért ráguggoltak a szélére. Aztán vagy beletaláltak, vagy nem. Nem is túl régen, már bőven a posztszovjet időkben, utaztam egy orosz légitársaság reliktumként használt TU-134-es gépén, ahol az amúgy fából (!) készült ülőkére ráírták: „Kérjük, ne álljon rá”. Ezek szerint ilyesmi egyes utasoknak egyáltalán eszébe juthatott! Hogy a földön, még csak-csak megértem, de tízezer méteres magasságban…

      Meglepetés ért Grönlandon is, ahol meglehetősen nagy csoportunkat részletekben magánházaknál láttak vendégül a helyi eszkimók kaffemikkre, ami vasárnap délelőtti baráti összejövetelt jelent, kávéval, aprósüteménnyel. Egy idő után, persze, kikívánkozik az ember, s kérdi, merre van a mosdó. A háziasszony mutatja, de közben megjegyzi, nem egészen azt fogom tapasztalni, amire számítok. Amúgy modernül, szépen berendezett nagy családi ház volt. Belépek, s a vécé, egészen addig, amíg föl nem emeltem a fedelet, pontosan úgy nézett ki, mint egy tisztességes vízöblítéses toalett. Aztán kiderült a turpisság. A kagyló egy jó vastag műanyagból készült zsákot rejtett, és hát abban ott állt, valamilyen fertőtlenítő szerrel beszórva, a háznép többnapi anyagcsere-terméke. Utólag megtudtam, nem minden grönlandi városkában van szennyvíztisztító rendszer, s ezt úgy oldják meg, hogy bizonyos időközönként jön egy erre a célra rendszeresítetett autó és a kitett zsákokat valahova elszállítja.

    Feledhetetlen emlékeim közé tartozik a taskenti piac nyilvános, válaszfalak nélküli illemhelye, ahol a derék üzbégek sorban guggoltak, s mintegy melléktevékenységként szívták cigarettájukat, közben pedig újságot olvastak. A Pravda kettős funkciót töltött be. Egyrészt, ugye, gondoskodott a művelet közbeni szórakoztatásról, ha ugyan a Pravda esetében ilyesmi egyáltalán szóba jöhet, másrészt…, de hiszen tudják. E témát lezárandó, egy adalék a muzulmán kultúrához. Már említettem, miért esznek a muzulmánok csak jobb kézzel. Azért, mert a ballal törölnek. (Esetleg papírral.) Törökországi vagy sok arab nyilvános illemhelyen például a lehúzás helyett a leöblítést alkalmazzák. Jó esetben van egy kis csap úgy térdmagasságban, meg egy edény. A kezet ugyanott lehet lemosni. Rossz esetben csak egy nagyobb bödön víz van, meg egy meregető edény. A legrosszabb esetben pedig semmi.

     Ami a nagyon is nyilvános üzbég vécéket illeti, ez ősrégi találmány. Ha elvetődünk egy ókori római romvárosba, helyenként még láthatunk egymástól legföljebb arasznyi távolságban levő, kőlapokba faragott lyukakat (különösen a közfürdők környékén), ahol a korabeli polgárok szépen, egymás mellett ülve végezhették a dolgukat, bár azt olvastam, inkább álltak rajta. Egy biztos, sok intimitást nem élvezhettek. S ha már a gusztustalanságokba egyszer belevágtunk, merüljünk még mélyebbre. Köztudott, hogy a Római Birodalom hanyatlása idején, amikor a derék rómaiak már nem tudtak mit csinálni jó dolgukban, sokszor többet zabáltak, mint amennyi egyszerre beléjük fért. S hogy a drága, finom étel maradéka ne vesszen kárba, no meg a tobzódás kedvéért, az elsőre bekebelezett ételtől önként és szájon át megszabadultak, hogy ezzel helyet adjanak a következő adagoknak.  Nos, e megszabadulás céleszköze volt a vomitorium, magyarul hányoda, mely több nemesi kúria tartozéka is volt: egy kőből faragott kádféleség. Ilyesmit a marokkói Volubilis romvárosában láttam. 

                                              Ókori közvécé a líbiai Sabrathában

   Indiában Újdelhiben szereztem első élményeimet. Szerencsére találunk néhány nyilvános illemhelyet, de milyeneket! A város kellős közepén a férfiak mindenféle takarás nélkül végezhetik kisdolgukat a falak mentén kialakított vizeldékben, nagyobb gondok esetén pedig kis betonfülkében találhatunk menedéket, melynek belsejébe csigavonalban vezet az út a végcélig. Odabenn egyébként vaksötét honol, úgyhogy az ember sosem tudhatja, van-e már odabenn valaki – vagy a földön valami. Az indusok különben sem kerítenek nagy feneket az ilyesminek. Dzsaipurban láttam egy bácsit, aki az utca közepén egyszerűen fellibbentette szoknyaszerű ágyékkötőjét és egy arra haladó nyílt vízlevezető csatorna fölé guggolt. 

    Úgy tűnik, Ázsiában afféle népi sportnak számít, hogy a férfiak szeretnek csak úgy összevissza hugyozni. A Fülöp-szigeteken több helyen is láttam angol nyelvű feliratot egy-egy épület falán, mely arra hívta fel a figyelmet, hogy „Kérjük, ne vizeljen ide!”, vagy hogy „A falra vizelni tilos!”, továbbá „Ide csak kutyák vizelhetnek!”. És ez még semmi. Merő véletlenségből az interneten rábukkantam egy bizarr táblácska fotójára, mely egy szingapúri középület liftjében készült. A felirat arra figyelmeztet, hogy a lift vizeletérzékelő detektorral van felszerelve. Ebből csakis arra következtethetünk, hogy a liftben való vizelés nemhogy eszébe jut valakinek, de még rendszert is csinálnak belőle, különben miért kellene ellene ily módon védekezni.

                                        "Vizeletdetektorral fölszerelve" (forrás: wikipedia)

      Nemrég olvastam egy statisztikai becslést, miszerint a világon valamivel több mint egymilliárd ember egyáltalán nem használ semmiféle illemhelyet. Egy pillanatig sem kételkedem e döbbenetes szám nagyságában. Amint indiai nagyvárosokból kifelé (vagy befelé) húzott a vonatunk, a saját szememmel láttam, ahogy emberek százai, ezrei végezték guggolva szükségleteiket a sínek mentén, rettenetes bódételepeik tőszomszédságában. Csak Mumbaiban mintegy 5–6 millió embernek nincs bejelentett lakóhelye (a kb. 15 millióból), azok jó része nyilván ott végzi el, ahol éppen rájön. Emlékszem, a belvárosban, egy park szomszédságában százak hevertek a földön, akik nyilván ott is „laktak”, és az egész környéket valami iszonyú tömény vizeletszag lengte be. Fekete-Afrika vidéki részein, a falvakban semmiféle jelét nem láttam még egy nyomorult budinak sem. Jártunk például egy benini falusi iskolában, ahol több száz gyerek tanult, híre-hamva sem volt egy egyszerű árnyékszéknek sem.

     A nyilvános illemhelyek sokfelé, sajnos, többnyire irgalmatlan koszosak és büdösek. Peking még megmaradt régi negyedeiben, a hutongokban egyik-másik mellékutcában például orrfacsaró vizeletszag terjeng, nyilván a félig-meddig nyitott kanálisokból. Az olcsóbb szállodák mellékhelyiségeiben ugyancsak. Ha kulturált körülmények között kívántam megkönnyebbülni, egyszerűen bementem egy jobbfajta hotelbe. Europid embertől senki meg nem kérdezi, mit keres ott egyáltalán. Kedvenc helyem volt pl. egy patinás pekingi hotel, ahol a vécés bácsi mindennel fel volt szerelkezve, cipőpucoló kellékekkel éppúgy, mint ruhakefével. Alig bírtam levakarni, nehogy erőnek erejével lekeféljen. Venezuelában egészen zseniális módon oldották meg egy buszállomás mellékhelyiségében a piszoárként szolgáló vályú szagmentesítését. Kifacsart citrom és narancs héját dobálták bele, ami bár bizarr szagelegyet alkotott az utasokból bőséggel áradó vizelettel, de legalább nem az utóbbi dominált.

     De térjünk vissza a fürdőszobákhoz! Amerikában, azt hiszem, már mindent kitaláltak, amire az embernek élete folyamán szüksége lehet, sőt azt is, amire nem. Egyet nem sikerült még megnyugtatóan tisztázni: a fürdőszobai csapok átlagos intelligenciahányadoshoz igazított kezelésének módszertanát. Van olyan csap, ami csak addig folyik, ameddig nyomjuk, így kezeinket csak fölváltva tarthatjuk a vízsugár alá. Van azután olyan, amit megtekerünk vagy megnyomunk, pár másodpercig folyik, de mire a szappanozással végezvén kezünket lemosnánk, leáll a víz, újból nyomni vagy csavarni kell, immár kulimászos kézzel. Sosem fogom megérteni, hogy amikor a keverőcsap immár világszerte beváltotta a hozzá fűzött reményeket, miért ragaszkodnak az amerikaiak sokhelyütt a külön meleg-, illetve hideg vizes csaphoz. Ráadásul a mosdókagylók is olyan kicsik, hogy azonban vagy fölöttük legfeljebb egy szolid kézmosást lehet megejteni, tócsaképzés nélkül megoldani a mosakodást lehetetlen. A legborzalmasabb élményeket azonban a zuhanyozókban szerezhetjük, bár ez ma már nálunk is módfelett elterjedt. Itt általában csak egy csap van, ami olyanféleképpen működik, mint valami joystick. Ha balra tekerem, meleg víz folyik, ha jobbra, akkor hideg, ha húzom, erősebben folyik, ha nyomom, lassabban. Néha éppen ellenkezőleg, de ezt a beavatatlan előre nem tudja. Mire üggyel-bajjal kikeverjük a megfelelő hőmérsékletet, vagy leforrázzuk magunkat, vagy vacogunk a hidegtől. Van harmadik lehetőség is. Mielőtt belépnénk a tusolófülkébe, megpróbáljuk a kellő hőfokra és hőmérsékletre állítani a vizet, ilyenkor viszont annak egy része a fürdőszoba padlózatára spriccel.

    Tudják, mi bosszantja az embert a fürdőszobákban? Az, hogy fürdés, tusolás közben a helyiség bepárásodik, s mindebből bőven jut a tükörre is. Ha borotválkozni, fésülködni akarunk, hiába törölgetjük a tükröt, pillanatokon belül újra lecsapódik a pára. Japánban, kiotói szállodámban azonban, miután kiléptem a tusolóból, egy nagyjából hússzor harminc centis páramentes felületet fedeztem fel a tükrön. Hát ezt meg hogy csinálják? Kezdetben valami vegyszerre gyanakodtam, de abban az esetben is kellett volna néhány nagyobb cseppnek maradni a felületen. Aztán bevillant valami, és megérintettem a tükör páramentes felületét. Langyos volt. Fűtötték azt a foltot, ugyanúgy, ahogyan az autók hátsó ablakát szokás.  Őrület, de praktikus.  

                                Fűtött, nem párásodó folt egyik japán hotel fürdőszobájában   

    A megfáradt, leizzadt, beporosodott utazó legnagyobb luxusa a tusolás. Lehetőleg meleg vízzel. Csakhogy ilyesmi nem mindenhol akad. Trópusokon semmi gond, ott a hideg víz is langyosan folyik a csapból – már ha folyik. Egy Fülöp-szigeteki kisvárosba éppen száraz évszak idején érkeztem. A szállodámban például egyáltalán nem volt víz, csak a portán. Marmonkannákban. Ha a vendégnek mosakodhatnékja vagy egyéb szükséglete támadt, fölcipelt egy-két kannát az emeleti szobájába, aztán pancsolhatott, öblíthetett kedvére. Uganda fővárosában, Kampalában – olcsóbb híján – egy ötvendolláros szállodai szobában töltöttem egy éjszakát. A kissé avítt fürdőszoba kádja fölött a következő feliratot pillantottam meg: „Ha meleg vízre van szüksége, folyassa a csapot 13 percig”.  Folyattam, s bár a perceket nem számoltam, egy idő után tényleg megjött a meleg.

     Sátrazásaim alkalmával, legyen az egyéni vagy csoportos, többször is napokra elkerült a fürdés, mosakodás luxusa. Ha akadt patak a környéken, egyszerűbb volt a helyzet, bár az Északi-sarkvidéken nem vitt rá a lélek, hogy a jéghideg patakvízben rendesen megmosdjak. Száraz helyeken, mondjuk, a Szaharában vagy más sivatagban az ember annyiból gazdálkodik, amennyije van. Ha kapunk mondjuk napi három liter vizet, azt be lehet osztani úgy, hogy reggel macska módjára megmosakodhassunk, sőt, mint a mellékelt kép mutatja, meg is borotválkoztam a homokdűnék között, s ezt minden egyes reggelen megtettem.  

                  Borotválkozás a Szahara homokdűnéi között

    Egy etiópiai városkába – lévén az utak irgalmatlan porosak – valami embertelen állapotban érkeztünk meg. Ráadásul igen kellemes kis szállodában laktunk, csakhogy a fürdőszobában nem volt víz. Semmilyen. Szóltam a gondnoknak, vagy kinek, ígért mindent, de víz sehol. Úgy két-három óra múltán kisebbfajta patáliát csaptam, hogy ez azért már sok. Néhány szárazan maradt társammal átköltöztettek bennünket másik szobákba, lett víz, igaz, csak módjával. Akkor aztán borzasztóan elszégyelltem magam. Utunk során ezrével láttunk nyomorúságos kunyhókat, melyeknek lakói soha az életben nem láttak még igazi fürdőszobát, se vízzel, se anélkül. A gyerekek a pocsolyákban fürödtek, az asszonyok onnan hordták a vizet, talán még főzéshez is. Már ha volt pocsolya, mert száraz időszakokban még az sincs. Sosem felejtem el például megérkezésünket a nyugat-afrikai Mali határvárosába. Éppen ömlött az eső, még a kecskék is behúzódtak az eresz alá, a gyerekek ellenben kitódultak az utcára és önfeledten „tusoltak”, a nők pedig szörnyűséges színű műanyag edényekbe fogták föl az esővizet. Fejletlen országokban sokfelé láttam, hogy az asszonyok a patak- vagy folyópartokon mostak, nem ritkán rettenetesen szennyezett vízben. Kínában szemtanúja voltam, hogy egy asszony a Li-folyó partján „fürösztötte” frissiben levágott csirkéjét, miközben a motorcsónakokból buzgón szivárgott az üzemanyag és még a jó ég tudja, mi minden került a partról a folyóba. Burkina Faso egyik nagyvárosán borzalmas büdösségű patak csordogált keresztül, s miközben engem szó szerint a hányinger kerülgetett, több asszony abban a vízben mosott, sőt mosogatott.

                                           Mosás a patakparton Burkina Faso-ban....

                                    ... Madagaszkáron....

                                                     ...a Gangesznél, Varanasiban, Indiában...

                                    ... és a Niger partján, Maliban

      A víz krónikus hiánya sok vidéken jelent óriási problémát. Némely helyen nem azért, mert kevés van, hanem mert egyáltalán nincs. Gondolják el, a Galápagos-szigeteken nincs se patak, se édesvizű tó, se forrás, úgyhogy a teljes (kb. 25–30 ezres lakosságot) tengervíz-sótalanító művekben „készített” vízzel látják el. Az ilyen berendezések az itt nem részletezendő reverz ozmózis elve alapján működnek. Nekünk is volt ilyenünk a kis hajón, de azt csak tusolásra használtuk, a vécéöblítést natúr tengervízzel oldottuk meg, ivóvíz palackból került.

     Egészen különleges vízmelegítési módot eszeltek ki több latin-amerikai országban. Bolíviában, Brazíliában vagy Costa Ricában a legtöbb szállodában, de lakásban is az elektromos tus dívik. Megrázó látvány. Valahogy rámesterkedik az áramot a zuhanyrózsa előtti csőszakaszra, így közvetve melegítik föl a vizet. A hőfokszabályozás minősége nem mindig kielégítő, azt meg végképp nem értem, miként oldják meg a szigetelést. A technológia némiképp a hajdani KGST-piacokról ismerős merülőforraló működési elvét követi. Nem tudok róla, hogy tömegesen hullanának az emberek áramütés következtében. Elég különleges fürdőszobai vízmelegítési módot agyaltak ki a franciák is. Árammal, gázzal egyaránt működtethetők. Először Réunion szigetén, egy panzióban találkoztam ezzel a korántsem egyszerű szerkezettel, mely után, ha elsajátítjuk a kezelését, akár űrrepülőgépet is vezethetünk. A háziasszony franciául elmagyarázta, hogy először ezt a csapot, aztán azt a gombot, utána meg amazt a tekertyűt kell nyomni, forgatni. Röviden szólva, be kell kapcsolni a gázt vagy a villanyt, kinyitni a vizet, szabályozni a hőfokot, meg még az ördög tudja, micsodát, de a hőfok attól is függ, hogy milyen erősen folyatjuk a vizet. Na, ez nekem már sok volt, úgyhogy maradtam a hideg víznél.

                                                    Villanytus Costa Ricában

     Ha már fürdésről van szó, én a termálvízre esküszöm. Az új-zélandi Rotorua városában például még a hátizsákos szállók többségében is van kis melegvizes medence. Könnyű nekik, a világ termálvizekben egyik leggazdagabb térsége. Olyannyira, hogy ott még némelyik folyó vize is meleg. Feledhetetlen emlékem, hogy egy kiránduláson alkalmi túravezetőnk elvitt egy olyan patakhoz, melybe nemhogy eleve meleg víz került a forrásokból, hanem még a meder kövei is forróak voltak. Izlandon, jobb híján, mivel végig sátraztam, a híres gejzírvidéken egyik túlcsorduló forrásnál sikerült egyetlen egyszer tisztességesen lábat mosnom meleg vízben. Amikor a kamcsatkai Esszo városkában jártunk és magánházaknál szálltunk meg, háziasszonyunk némi malíciával jegyezte meg, hogy rossz nyelvek szerint ez Oroszország egyetlen olyan települése, ahol a házakban mindig van meleg víz. Nekik is könnyű, hiszen a félsziget olyan, mint egy gigantikus bojler, a vulkáni hő fűti az egészet, így a talaj- és rétegvizeket is. Kicsit büdös, kénszagú, de négynapi nem-fürdés után maga volt a mennyország. Ott egyébként a házakat is termálvízzel fűtik, akárcsak az izlandiak jó részét is.

     A japán fürdő, az onszen külön fogalom. A szigetország, nagyrészt vulkáni eredetű lévén, bővelkedik a meleg vizes forrásokban, amiket ősidők óta ki is használnak. Melléjük igen gyakran települnek hagyományos japán fogadók, ryokanok, úgyhogy aki ilyenben száll meg, inclusive kiveheti a részét a japán fürdőkultúrából. Először is, mindent adnak. Köntöst, törülközőt, papucsot, szappant, sampont, szivacsot, s mindez a fürdő előterében, egy kosárkában oda van készítve minden vendégnek. De nem úgy van ám, hogy  berontunk és már csobbanunk is. Először szépen lecsutakoljuk magunkat a tus alatt, ugyanis az onszen medencéjébe csak úgy „mocskosan” illetlenség beleereszkedni. A medence egyébként elég kicsi (férfiak, nők külön!), vize pedig olyan forró, hogy megfő az emberfia tojása.  

    Az amerikai háztartások egy része még büszkélkedhet néhány egyéb civilizációs vívmánnyal. Ilyen például a jégkockakészítő gép. Kisebbfajta hűtőszekrényt képzeljünk el, mely a szó szoros értelmében kilószámra gyártja a jégkockákat. Hogy minek, meg nem tudnám mondani. Persze, tudom, ezzel a jéggel töltik fel a piknikezéshez vitt hűtőládákat. Megvehetnék ugyan bármelyik benzinkútnál vagy szupermarketben is, de a saját gyártmány mégiscsak elegánsabb. Több konyhában a hideg-melegvizes csap mellett találunk egy harmadikat is. Abból tűzforró víz folyik, mégse kelljen egy nescafé vagy tea miatt bekapcsolni a vízmelegítő kannát, vagy ne adj’ isten, tűzhelyen forralni.  

     Az ellenpont kedvéért itt említem meg a vízhasználat igazi mestereit, a kelet-afrikai maszájokat. Faluikba érve rögtön feltűnik, hogy se forrás, se patak nincs a közelben. Higgyék el, van benne logika. A maszáj félig-meddig nomád állattartó nép, és a növényevő nagyvadak is oda járnak szomjukat csillapítani, ahová ők a marháikat hajtják. Eközben persze lelegelik a füvet előlük. Ezért aztán a maszájok (az asszonyok) több kilométerről hordják a vizet, de amint hallottam, ha csak lehet, vizelettel helyettesítik. Hogy mire, elképzelni sem tudom. A pusztai mongolok ugyancsak eljárnak vízért (ott ez speciel a gyerekek tiszte), merthogy a jurtákba nincs bevezetve. Így aztán fürdőszoba sincs és az a gyanúm, hogy a fürdőkultúra nem nagyon terjedhetett el a pusztai mongolok körében. 

      Az indusok ellenben igen ügyelnek a higiéniára. Köztudott, hogy a hinduk némely indiai folyót – elsősorban a Gangeszt – szentnek tartják, melyben megmártózni nemcsak testi, hanem lelki megtisztulást is jelent. (Érdekes módon a tengerben való fürdőzés valahogy nem terjedt el a körükben.) Ha az utazó napkelte előtt kimegy Varanasiban a folyópartra, már ezrével láthat fürdőzőket. A férfiak ágyékkötőben, a nők száriban gázolnak az iszonyú mocskos vízbe, alámerülnek, öblögetnek, sokan ruhát is ott mosnak. Meg fogat is, vagy csak az ujjukkal, vagy egy darab zsenge gallydarabkával tisztogatják, amit jól szétrágnak, hogy rostos legyen, úgy nyilván hatékonyabb. Tőlük pár méterre fölpüffedt bivalytetemet ringat a víz, melybe a helyben elégetett halottak hamvait is szórják.

    Biztosan látták már filmekben, hogy az amerikai nagyvárosok szegénynegyedeiben nyári hőségben a gyerekek megnyitják  tűzcsapokat, annak vizében fürdőznek. Nos, ezt Indiában is művelik, azzal a különbséggel, hogy tűzcsapot ugyan nem látni, de utcai tekerős vagy nyomós kutat sokfelé. Emlékszem például egy fiatal nőre, egy ilyen utcai csapnál fürdött – száriban. Még szép, hogy nem meztelenül, bár az se lett volna akármilyen látvány. Edénybe fogta föl a vizet, locsolta magára, és a szári alá benyúlva  szappanozott.   

                                                      Utcai mosdás Indiában

    Végül egy csemege Európából. Rengetegszer megfordultam már az amszterdami Schiphol repülőtéren és egyszer csak feltűnt, hogy az épp elém kerülő piszoárban egy megtermett légy állomásozik. Gondoltam, adok én neked! Nem mozdult, én meg sehogy sem értettem. Még gyanúsabbá vált a dolog, amikor felfedeztem, hogy valamennyi piszoárban, hajszálra ugyanott, a kis lefolyóköröktől kissé felfelé, balra ott egy légy. Éveken át tartott izgalomban a rejtély, míg aztán egy, a repülőterekről szóló ismeretterjesztő filmből megismertem a titkot. A reptér takarítószemélyzetét alighanem fölöttébb bosszantotta, hogy az utasok bizony nem mindig találnak bele pontosan. Feltehetően konzultáltak az ilyen problémák kiküszöbölésére kiképzett szakemberekkel, akik alighanem úgy gondolták, legjobb lesz, ha megjelölnek egy célt. Az ember, ugye, közben hajlamos a töprengésre, legyen mire koncentrálnia. És az a légy, hát, az rohadtul zavarja ott a férfinépet. Mi az, hogy nem mozdul? Csak azért is irányítsuk rá azt a sugarat. Nos, ezért gravírozták bele a porcelánba.  Ω

  „A lakás értelme nem a bútorok, hanem az érzés, amely eltölti ott az embereket”

                                                                                                          (Márai Sándor)

(folytatás)    Mindig csodálkozom azon, hogy a kifejezetten hideg tájakon fából építik a házakat és abból építették akkor is, amikor még nem léteztek a mai kor modern szigetelő anyagai. Skandináviában például régen mohával oldották meg a szigetelést, a kő- és faházakon egyaránt, a tetőre pedig vastag tőzegréteget tettek. Szibériában vagy Alaszkában ma sem látni mást, mint faházakat. Az ottaniak nyilván tudják, miért. Grönland eszkimók lakta szegényes falvaiban ugyancsak fából készülnek a házak, a kissé nagyobb településeken viszont Dániában előre gyártott elemekből. De hogy Izlandon mi vitte rá az embereket a fára..., ugyanis a szigeten szinte egyáltalán nincs fa. Viszont egykor, a vikingek betelepülése idején még volt. Akkortól eredeztethetők a ma is sokhelyütt látható „fűházak”, melyek félig a földbe süllyesztve készültek, fából vagy kőből, a tetejüket pedig tőzeggel szigetelték, melyen dúsan nő a fű. Ha farmokon ilyen ház van, a tulajdonost az állam kötelezi a rendszeres karbantartására.  Bizarr szigetelési megoldást láttam Patagóniában. A chilei Puerto Natalesben például kivétel nélkül minden faház falait kívülről bádoggal borították be, de arra csak most jöttem rá, hogy ami Izlandon fának látszik, az valójában sok esetben szintén bádog, vagy valami hasonló. Még jobban meglepődtem, amikor az ugyancsak zord teleiről ismert Kamcsatka fővárosában, Petropavlovszkban egy egész tízemeletes panelház szél felőli oldalát is bádogba burkolva láttam.

                                "Fűházak' egy izlandi farmon

                                      Grönlandi házak

                            Bádoggal burkolt lakóház a chilei Puerto Natalesben

     Gondolták volna, hogy az Egyesült Államok vidéki lakóházainak a 90 százaléka faszerkezetű. Amerikai nagybátyám szokta mondani, hogy Amerika „túbájfórból és sítrakból” épült. Hogy érthetőbb legyen: a two by four a kétszer négyhüvelykes (5x10 cm-es) „gerenda”, a sheetrock pedig az immár nálunk elterjedt gipszkarton-lemez. Ugyancsak faszerkezetű a hagyományos japán lakóházak többsége, ráadásul ott a belső falak nem is szigeteltek. A házakat arrafelé roppant nehéz cseréptetővel fedik, így védekezve a gyakori tájfunok ellen. Mindez így együtt potenciálisan halálos csapda földrengések esetén, amint ezt 2011 márciusában a szörnyű tragédia idején és a korábbi, kobei földrengés után is láttuk.

                                           Vidéki családi ház Japánban

    Kelet- és Délkelet-Ázsiában a fa mellett a bambusz a leggyakoribb építőanyag; szinte minden részét felhasználják. A bambusz olyannyira része a hagyományoknak, hogy Hongkongban láttam egy sokemeletes felhőkarcoló építését és sose találnák ki, hogy ebben a szupermodern városban mivel állványozták fel: bambuszrudakkal.

                                         Hongkongban még az épülő felhőkarcolókat is bambusszal állványozzák fel

     Madagaszkár lakóinak többsége téglaházakban lakik. Az anyaggal nincs is baj, hiszen agyag van bőven, ám a téglákat ki is kell égetni, ahhoz pedig energia kell. A csodálatos, hatalmas sziget egykor buja őserdőit mára szinte teljesen kiirtották, hogy a tüzelőanyagot előteremtsék, ami természetesen nemcsak a téglaégetéshez kell, hanem a főzéshez is. Helyi jellegzetesség, hogy nem magát a fát tüzelik el, hanem a belőle készített faszenet. A legnagyobb madagaszkári népcsoport, a merina jellegzetes kétszintes házakban él, és a szemlélő már messziről pontosan meg tudja állapítani, hol van a konyha. Az egyik ablak fölött terjeszkedő hatalmas koromfoltról. A kéményt ugyanis semmilyen formában nem találták még fel, úgyhogy bent tüzelnek és a füst az ablakon át távozik. Némi párhuzamot véltem felfedezni Nepálban, ahol ugyancsak zömmel agyagtéglákból építik a házakat. Volt olyan vidék Katmandu környékén, ahol látótávolságon belül nyolc téglaégető kéményét számolhattam meg. Egyébként Nepálban sincsenek kémények. A lakosság egy része immár palackos gázzal főz, vidéken, szegényebb tájakon pedig a házak előtt nagyon szépen rendben, tisztán tartott agyagtűzhelyeken főznek. 

     Megszoktuk, hogy a téglából épült házakat mifelénk bevakolják, ám sok országban ez nincs így. Rengeteg, vörös téglából épített házat láttam például a bolíviai La Pazban éppúgy, mint Egyiptomban. Az arab világban, de Törökországban is gyakori szokás, hogy megépül, mondjuk, két szint, aztán a lapos tetőből betonvasak meredeznek az égbe, jelezve, hogy egyszer majd talán továbbépítik őket. Szíriában, Jordániában manapság sokhelyütt üreges betontéglákból építkeznek. Jó esetben bevakolják őket, de általában nem, amitől a városok, falvak képe lehangolóan szürke, a színt legföljebb a tetőn száradó ruha vagy termény képviseli.

     Az ám, a színek! Európa legtöbb országában nem túl merész színeket alkalmaznak a lakóházak, középületek dekorálására. Anglia, de főleg Skócia városai kifejezetten nyomasztóan szürkék, ám Írországban már több helyen látni élénk színeket is. Aztán ahogy még északabbra megyünk, Izlandon, a Feröer-szigeteken, Grönlandon, a Spitzbergákon olyan színorgiát találunk, ami számunkra már-már ízléstelennek tűnhet, de hogy miért tobzódnak ennyire a színekben, annak megvan a maga oka. Ezeken az északi vidékeken nagyon hosszú a tél, gyakori a borús idő, s az ott lakók ezekkel az élénk színekkel igyekeznek feldobni környezetüket. Mexikó több településén is nagyon kedvelik a színeket, bár ott inkább pasztell árnyalatokkal dolgoznak.  Nepálban egyenesen odavannak a rikító színekért; olyan festékekkel kenik be a falakat, amilyenek nálunk elképzelhetetlenek volnának.  

                        Színes lakóházak a Spitzbergákon, Longyearbyenben

     A következő témához megnéztem a Magyar értelmező kéziszótárt, hogyan definiálja a kunyhót. Ezt találtam: 1. Nádból, kóróból stb. hevenyészett ideiglenes emberi hajlék. 2. Szegényes kis ház. Nem valószínű, hogy a most bemutatandó építményekre az első meghatározás minden részlete ráillik, ám hogy szegényesek és kicsik, afelől semmi kétség. Mifelénk viszont háznak semmiképpen sem neveznék őket. A világ kunyhólakói nem mindig egy adott ország társadalmának peremén tengődő páriák. Ők így élnek, milliószámra, hosszú évszázadok óta.  Lakókörülményeik gyakorlatilag semmit sem változtak őseikéhez képest. (Ennyit az ideiglenességről.)                                                                          

    A legtöbb kunyhót kétségkívül Afrikában láthatjuk. A Szaharától délre egészen Fokföldig  a lakosság zöme falvakban él. A kb. 70 milliós Etiópia népességének kb. 90 százaléka falulakó. Nagyjából 5000 kilométert tettem meg a többi vidékhez képest fejlettebbnek számító, 2000–2500 méter átlagmagasságú, aránylag kedvező klímájú Etióp-magasföldön, de faluhelyen kunyhó kivételével más építményt nem láttam. Magányosan, vagy kisebb csoportokban rogyadoznak, lakóik termőföldjei közelében. Mivel más fa már alig akad az eredeti növénytakarójától szinte teljesen lepusztított országban, a kerek alaprajzú kunyhók vázát úgy-ahogy megmunkált eukaliptuszfa-ágak alkotják, de többnyire még a falakat is. Ablak nincs. Kúpot formázó tetejük valamilyen szalma, esetleg kukorica- vagy kölesszár. Ebben, egyetlen helyiségben lakik az egész család, nem ritkán 10–12 fő. Belül nem volt alkalmam körülnézni, de gyanítom, hogy a szekrénysor, az ülőgarnitúra ismeretlen errefelé. Konyha nincs. A ház előtt néhány kőre lakott edényben főznek, trágyával, eukaliptuszgallyakkal tüzelnek. S ők még szerencsésebbek, mint nagyvárosi honfitársaik, mert ha szűkösen is, de van mivel tüzelniük. Addisz-Abeba környékén a bevezető utakon egymást érik a gallyakkal, száraz falevéllel megpakolt csacsik; ezek viszik a tűzrevalót az ottani bádogviskók lakóinak. A falusi kunyhót rendszerint körbeültetik valamilyen bozóttal, vagy csak körberakják szúrós, tövises ágakkal, azokon belül tanyáznak éjszaka a kecskék. Szinte hihetetlen, de láttam olyan falvakat is, melyekből este lámpafény – villanyfény! – szűrődött ki. Ez azonban igencsak ritka, a vezetékes víz pedig elképzelhetetlen luxus. A „luxus” kimerül azzal, hogy a házigazda, jó esetben, néhány évvel kunyhója elkészülte után, a tetőt bádogra cseréli. Lalibela városkában még emeletes kunyhókat is láttam.   

                                 Etiópiai kunyhó

    Kelet-Afrika törzsi szinten élő népei ugyancsak kunyhólakók. A Kenya és Tanzánia területén a félnomád maszájok kunyhói sem komfortosabbak az említetteknél, viszont több „helyiségből” állnak. Az alacsony „ajtón” belépve egy vesszőkkel leválasztott részben tartják éjszaka a kecskéket. Következik a konyha, melyben szabad tűzön cserépedényekben főznek. Mivel azonban az építményen se kémény, se ablak nincs, a füst a kunyhó résein távozik, meg persze mindenbe alaposan beissza magát. Ez a „minden” többnyire csupán fakeretre kifeszített marhabőr. Ez az ágy. Maga a kerek kunyhó vesszőből készül, trágyával kevert sárral tapasztják, teteje ág, nád, szalma, hol mi akad. Megjegyzem, az egész építmény átlagmagassága nem több másfél méternél, a maszáj férfiak pedig kifejezetten szálfatermetűek. A maszájok nagycsaládban élnek; e 4–6 kunyhóból álló lakóegység a boma, melyet tövises ágakkal vesznek körül, hogy az éjszaka ott „tárolt” marháiktól távol tartsák a ragadozókat.

                                 Maszáj kunyhó Tanzániában

    Kunyhólakók Ázsiában is vannak, milliószámra. Észak-Thaiföld hegyvidéki törzsei mélyen az országos átlag-életszínvonal alatt élnek deszkákból összeeszkábált kunyhóikban ott viszont legalább sokhelyütt van villany, sőt tévé is. Laoszban faluhelyen nem is nagyon látni mást,  csak kunyhófélét. Először az tűnt fel, hogy szinte mindegyik ház lábakon áll, amin azért csodálkoztam, mert ilyen megoldásokat árvizek járta vidékeken szokás alkalmazni, márpedig ilyen házak olyan tájakon is vannak, ahol se közel, se távol nincs folyó. Aztán kiderült, hogy a cölöpök közti, ház alatti térség a pince ottani megfelelője. Ott tárolják a szerszámokat, esetenként a terményt is, sőt még a csemetekertjeiket is cölöpökön alakítják ki. (Megjegyzem, nem értem, Magyarországon miért nem találták fel a cölöpökre való építkezést. Árvizes területeink nekünk is vannak bőven, és néhány betoncölöpre építeni a házakat nemigen kerülne többe, mint betonból pincét építeni. Milliárdokat lehetne spórolni az árvízkárokon. Thaiföld árvizek járta vidékein erre már régen rájöttek.) Jártam Laosz olyan térségeiben is, ahol a hmong nevezetű etnikum él. Kínából (ahol miaónak hívják őket) származnak, onnan húzódtak le nagy számban Délkelet-Ázsiába. Laoszban csak a hegyvidékeken élnek, meglehetősen szegényesen, de őrzik nyelvüket, kultúrájukat. Ők például a laókkal ellentétben a földre építik házaikat, bambuszból, fából, hol mi akad, és a falakon egyetlen ablak vagy nyílás sincs. Volt szerencsém belülről is megnézni egy házat. Odabenn tüzelnek, vastag korom borítja a falakat, a mennyezetet, az alvóhelyiségeket csak egy függöny választja el a „nappalitól”, mely

egyben a konyha is.

                                       Hmong ház Laoszban kívülről ...

                                                 ... és belülről

    Még szegény országokban is előfordul, hogy meglepően jó kinézetű lakóházakat látunk. Ha például a nepáli Pokhara városa felé közelgünk, egyből feltűnik, hogy sokak valóságos palotákat építettek. Túravezetőmtől megtudtam, hogy jórészt erről a vidékről toborozzák a brit hadseregben szolgáló különleges egységek, a gurkák katonáit, akiknek a leszerelés után a zsoldból bőven telik hatalmas házra. Az is meglepett, hogy igen sok, jó küllemű és nagy házat fedeztem fel Laoszban. Túravezetőnk azt mondta, tulajdonosaik úgy tettek szert pénzre, hogy eladták a földjüket, de hogy most miből élnek és miből fognak, fogalmam sincs. Vietnamban is gombamód nőnek ki a földből a modern, új családi házak, melyeknek az az érdekessége, hogy nagyon keskenyek, de legalább háromszintesek, mert a telkeket valamilyen okból keskenyre, de hosszúra parcellázták. A gyorsan fejlődő Malajziában kifejezett jómódról árulkodó családi házakat is láttam, de még a lakótelepi házaik is feltűnően mutatósak.

                           Jómódról tanúskodó családi ház Laoszban

    Megfordulhatunk olyan vidékeken is, ahol csak arra a régióra jellemző lakóházak vannak. Ilyenek például Észak-Borneó „hosszú házai”, melyek jobbára a dzsungelben vagy annak peremén, folyók mellett állnak és az őslakosok falui. Cölöpökön álló, csakugyan hosszú faházak, félig nyitott, félig fedett verandával. Több család él egymás mellett, deszkafalakkal elválasztott helyiségekben. Mivel arra nemigen volt időm, hogy mélyebben is bemenjek valamelyik folyón az őserdőbe, felkerestem egy városhoz közeli kampungot (malájul falu). Azt olvastam, a főnöktől kell engedélyt kérni egy hosszú ház meglátogatásához, ám főnököt sehol sem láttam, csak egy szál törülközőbe csavarodott fiatal lányt, aki éppen fürdésből térhetett meg. Tőle kérdeztem meg, felmehetek-e a nyitott folyosóra körülnézni. Nem volt ellene kifogása. A felmenetel nem volt egyszerű, mert a kb. másfél méterrel megemelt házhoz lépcsőt nem készítettek, létra sem volt, csak egy fatörzs, amibe kis réseket vájtak a lábnak. Odafönn két öregasszony szemezgetett valami gabonát, a szárítóköteleken pedig a nyugati világból valahogy odakerült second hand jellegű ruhákat lebegtetett a szél. Amúgy összesen négy lakást számoltam meg, pedig vannak sokkal nagyobb házak is. Lehet, hogy láttam Borneó legrövidebb hosszú házát?

    Igencsak egyéni lakhelyet alakítottak ki maguknak a kicsiny Madeira szigetén Santana városka lakói. (Tudták, hogy a Santana név a Szent Annából – így hívták Szűz Mária anyját – származik?) Az 1800-as évek elejétől építették terméskőből (jobbára bazaltból) e kicsiny, A-alakú zsúptetős házikókat, melyeknek a teteje földig ér. A turizmusnak köszönhetően még kb. száz áll belőlük, bár nem mindegyik néz ki túl elegánsan. Belső burkolata fa, az alsó szinten van a nappali, a hálók pedig az emeleten. Nagycsaládos összejöveteleket, vendégségeket aligha rendeztek bennük; szerintem a hasznos alapterületük nem lehet nagyobb 15-20 négyzetméternél. Azt olvastam róluk, hogy – mivel Madeirán az éghalat egész éven át kellemes – lakóik jószerével csak estére-éjszakára használták, napközben a szabadban tevékenykedtek.

                                            A madeirai egyedi stílusú házak egyike Santanában

    A lakótelep, a panelház nem tartozik a legkedveltebb lakókörnyezetekhez, ám szinte a világ minden, többé-kevésbé fejlett országában láttam ilyesmit, az Egyesült Államoktól Svédországon át Szingapúrig. Lehet persze fitymálni, de kérdezem, ha nem lennének, akkor hol lakna például nagyjából félmillió budapesti, méghozzá összkomfortos körülmények között? Különbségek persze vannak. Még a hetvenes évek közepén Svédországban, Göteborg egyik külvárosában láttam olyan, láthatóan csak pár éve készült panelházakat, amiket szép nagy fák fogtak körül. Arra gondoltam, ezek aligha nőttek meg ekkorára pár év alatt, úgyhogy nem azzal kezdték a terep előkészítését, hogy mindent ledózeroltak. És persze meghagyták közöttük a jégkorszaki jégtakaró által lecsiszolt sok millió éves sziklákat is.

                             Ráismernek? Itt élünk "mi". Pesti lakótelep

    A hajdani Szovjetunióban nálunk bő évtizeddel korábban, az ötvenes-hatvanas években kezdtek óriási lakótelepeket építeni a nagyvárosokban az akkori technológiával – és még mindig állnak. Sajnos, olyanok is, hiszen azóta se nyúltak hozzájuk, vagy ha igen, akkor a földszinten kialakított üzletek körül rendbe hozták, lefestették a vakolatot, ahogy ez nálunk is szokás, a többi meg csendben rohad. Elég átugranunk az ukrán határon és már Beregszászon olyan rettenetes panelházakat láthatunk, amiknek már a lépcsőházába se szívesen teszi az ember a lábát. Ugyanez megvan a többi hajdani tagköztársaságban, Grúziában vagy Örményországban stb., sőt a Távol-Keleten is. A kamcsatkai Petropavlovszkban például szinte kivétel nélkül kriminális állapotban vannak az eleve is siralmas, négyszintes házak.

                              Erősen lepusztult lakótelepi ház Kamcsatkán

    S hogy a leszakadás szélén álló erkélyekre mi mindent ki lehet pakolni, az ottaniakon kívül például Albániában is megbizonyosodhattam. Leginkább tűzifát, ami arra utal, hogy építésükkor távfűtés még szóba se került. Ha már a szinteknél tartunk, a helyszűkében levő Hongkongban meg se állnak úgy huszonöt-harmincig. Messziről még csak-csak kinéznek valahogy, de ahogy közelítünk, láthatjuk, hogy az erkélyeken bambuszbotokon lengedez a száradó ruha, a falakon pedig penész feketéllik. A nemkülönben gazdag Szingapúrban sem festenek jobban az ilyen lakónegyedek. Egyébként a nedves trópusokon kivétel nélkül minden ház burkolatát előbb-utóbb kikezdi a rothadás, csak úgy feketéllenek a falak. Ugyanezt láttam Kubában is, ahol még az ex-szovjetnél is szörnyűségesebb állapotban vannak a harminc-negyven éve emelt panelépületek éppúgy, mint a bő száz éve épült koloniális házak. Az előbbiekkel nincs mit kezdeni, előbb-utóbb le kell dózerolni, de a régieket bármi áron meg kell menteni. Arról, hogy Havanna a világ – építészetileg – egyik legszebb városa lehetne, az tanúskodik a legjobban, ha egymás mellett látjuk a múlt század elején épült, immár felújított házakat, illetve azokat, amelyeknek a falaiból szó szerint fák nőnek ki. Igaz, ez számunkra sem újdonság; a budapesti VII. vagy VIII. kerület régi, golyó szaggatta bérházainak falán is látni néhanap szépen fejlődő ecetfákat.  

                                                       Siralmas állapotú lakóház Kubában  

     Az utóbbi időkben nálunk is nagy divatba jöttek a lakóparkok. Amerikában láttam először ilyesmit belülről, a 90-es évek legelején, sőt egy hetet el is töltöttem unokaöcsémék házában. Ez feltétlenül az elitebbek közé tartozott, a bejáratot biztonsági őrök ügyelték, idegent, látogatót csak telefonos bejelentés után engedtek be. Hogy járda nem volt, az természetes, ember fia arrafelé gyalog nem járt, viszont az is természetes, hogy volt 18 lyukas golfpálya. Egyébként azt se nagyon tudták, kik a szomszédjaik. Pár évvel később nagybátyám elvitt egy másik lakóparkba, Pennsylvaniában. A házak hatalmasak voltak, két-háromszintesek, minimum két garázzsal, úszómedencével, a parkosítást éppen akkortájt fejezték be. Ott lakott, alig pár hónapja, rokonaim két ismerőse, egy éppen válófélben levő fiatal házaspár is. Nagybátyám szerint a helyzet elég általános. Gyerek alig van, fontosabb a karrier, a fiatalok agyondolgozzák magukat, két boldogtalan ember él egy-egy iszonyatosan drága, kölcsönökből vett 4–6 hálószobás házban, elég hamar elválnak és az ügyvédek jól keresnek rajtuk. Közben, persze, az is lehet, hogy a jól kereső ügyvédek éppen olyan boldogtalanok.

                                       Így is élnek Amerikában (ez nem kemping!)

     Amerikában sem mindenki fürdik tejben-vajban. Filmeken biztosan láttak már lakókocsiparkokat. Ezek nem tévesztendők össze a kirándulás céljából igénybe vehető RV-parkokkal, melyek ténylegesen minden extrával felszerelt körülményeket kínálnak azoknak, akik bizonyos ideig járják az országot abszolút összkomfortos, jobbára bérelt lakókocsikkal, magyarán turistáskodnak. Nos, a lakókocsiparkokban tényleg vannak lakókocsik is, lepukkant járművek, melyek éveket állnak ugyanott és a társadalom legalján állóknak adnak ilyen-olyan lakást. 

   Szemmel láthatóan szép számban vannak hajléktalanok is. Hawaiin például némely tengerparti szakaszon több kilométer hosszan láttam valóságos bódévárost, esetleg sátrakat, és ezeket legföljebb annyi különbözteti meg a harmadik világ szegénynegyeditől, hogy az alkalmi, de mégis elég állandónak tűnő lakhelyek előtt mindenütt állt egy autó.  (Ω)

„A lakás értelme nem a bútorok, hanem az érzés, amely eltölti ott az embereket”

                                                                                                       (Márai Sándor)

(Folytatás)  A vályog, ez a néhány évtizede még nálunk is széles körben használt építőanyag a Föld sok vidékén még ma is milliók számára nyújt hajlékot. Számos előnyös tulajdonsága mellett akad néhány kedvezőtlen is. Felhasználását erősen behatárolják az éghajlati viszonyok, és részben persze az is, hogy megtalálható-e helyben a szükséges alapanyag. A vályog alacsony mésztartalmú, az agyaghoz hasonló, de annál nagyobb szemcseösszetételű „föld”. (Itt most természetesen nem geológiai értelemben tárgyaljuk.) Sok helyen valamilyen száraz növényi részecskét, mifelénk, Közép-Európában például pelyvát kevernek hozzá. (Persze, manapság a legtöbben már nem tudják, hogy a pelyva, avagy polyva a gabonaszemeket borító, csépléskor leváló hártyás levélke.) Ilyenképpen a vályog akár a beton ősének is tekinthető. Évezredek óta használják, részben téglát formálnak belőle és a napon kiszárítják (legfőképpen ebben különbözik az igazi téglától, meg persze annak agyagtartalma is magasabb), részben fazsaluzat közé tömedékelik. Ez utóbbit nevezik vert falnak. A vályog nagy előnye, hogy olcsón elkészíthető, kiváló hőszigetelő (a vert falak pl. nem ritkán fél méter vastagok). Hátránya viszont, hogy rosszul tűri a vizet, az esőcseppek maguk is erodálják, másrészt, ha megszívják magukat vízzel, aránylag hamar megbomlik a szerkezetük. A vályogfalak teherbíró-képessége is csekély, no meg a faluhelyen szép számban élő rágcsálók is könnyen bejáratosakká válnak. A legnagyobb hátránya azonban az, hogy földrengésállósága szinte nulla. Marokkótól a Közel-Keleten át Nyugat- és Belső-Ázsiáig milliószámra állnak vályogházak, szinte mindenütt földrengésveszélyes vidékeken. Ha jön egy közepes erősségű rengés, amit a téglaépületek kisebb károsodással, a vasbeton szerkezetűek pedig szinte sértetlenül vészelnek át, a vályogházak kártyavárként omlanak össze és rengeteg a haláleset. Ez lett a sorsa a világ legnagyobb, vályogból készült épületkomplexumának, Bam várának, Irán délkeleti részén. 2003 decemberében a vályogvárosnak mintegy 80 százaléka romba dőlt egy erős földrengés során. Nem sokkal előtte én még épülőfélben láttam; a nagyjából 2500 éves, ám az idők során sokszor átépített erőd, illetve a várfalon belüli hajdani lakóházak éppen restaurálás alatt álltak. A várat egyébként már jó ideje nem lakják, a környező települést annál többen. Bamhoz hasonlóan óriási méretű a perui Trujillo közelében Chan Chan romvárosa, mely sajnos amannál is rosszabb állapotban van. Hajdan, amikor a 13–15. században a Csimu Birodalom fővárosa volt, 28 négyzetkilométerén kereken 50 ezren élhettek. Legmagasabb falai ma kb. 8 méteresek és másfél méter vastagok, és bár a csapadék nagyon kevés, a hevesebb esők erősen pusztítják. Az egykori lakóházakból pedig szinte semmi sem maradt. 

    Irán több vidékén láthatunk ma is használatban levő érdekes vályogházakat, különösen Yazdban, ahol az épületek belsejének hűtéséről magasra kiemelkedő szellőztető tornyokkal gondoskodnak. Ezek szinte kiszippantják belülről a forró levegőt, mely folyamatosan cserélődve úgy-ahogy hűvösen tartja a belső udvarokat és helyiségeket. 

                          Yazd óvárosa a szellőztető tornyokkal

     Üzbegisztánban járva Taskent, Buhara óvárosában nagyon ismerős lakóházakra figyeltem fel. Vályogépületek voltak és nem sokkal a tetejük alatt gerendafélékre emlékeztető facsonkok lógtak ki a falból úgy tíz centire. Merő véletlenségből éppen egy évvel korábban az Egyesült Államokban elvetődtem Taos pueblóba. Taos afféle művészvároska, nem messze Santa Fe-től. Azt olvastam, arrafelé szép vályogépületek láthatók. Aztán egy ajándékboltban megpillantottam egy fekete-fehér képeslapot, rajta egy meglehetősen nagy vályogépülettel. Teljesen elbűvölt. Kérdem az eladót, ez meg hol volt. Azt felelte, itt van úgy tizenöt-húsz kilométerre. Micsoda? Hogy ez még létezik? Jobb híján autóstoppoltam, indián család vett fel kisteherautójuk platójára. Így jutottam el Taos pueblóba, melynek közepén Amerika talán legszebb régi – több száz éves – vályogépülete áll. Három-négyszintes, barna – olvadozó csokijégkrémre emlékeztető, több lakást is magában foglaló „társasház”, melynek falaiból éppúgy lógnak ki a födém tartógerendái, mint az üzbegisztáni épületekből. Mivel a lépcsőházat építése idején még nem találták fel, a lakók létrákon közlekedtek az egymáshoz képest kissé elcsúsztatott szintek között. Érdekes, hogy pár órával később Santa Fe-ben a megszólalásig hasonló lakó- és középületeket láttam, ugyancsak vályogból (vagy annak utánzatából?), ám azok a mai kor építményei.

                                                   Taos pueblo

    Még nagyobb volt a meglepetésem, amikor jó pár évvel később Maliban jártam, ahol alighanem a földkerekség talán legszebb, még ma is létező vályogvárosai láthatók. S hogy nemcsak lakóházak, hanem középületek is szép számmal épülnek ebből az anyagból, bizonyítja Djenné városának impozáns nagymecsetje. Szinte teljes egészében vályogépületek alkotják a hajdan legendák övezte várost, a mára csaknem jelentéktelenségbe süllyedt Timbuktut is, és ebből az anyagból építik kunyhóikat, terménytárolóikat a már említett dogonok a Bandiagara-lépcső sziklafalainak tövében is. Ezeknek a magasabb mali vályogépületeknek a falaiból bizonyos szakaszonként gerendavégek állnak ki, nekem legalábbis annak tűntek és nem tudtam mire vélni a rendeltetésüket. Aztán kiderült. Az épületeket időről időre renoválják, és hogy ne kelljen minden alkalommal állványzatot építeni, ezeken a kilógó facsonkokon másznak fel a munkások. Ugyanilyeneket láttam Burkina Fasóban némely mecseten, minareten, igaz, Burkina szomszédos Malival.    

     Különös vályogházakra Szíriában is rábukkanhatunk. Az ország nyugati-középső vidékén jó néhány kis faluban találhatunk még méhkasházakat. Évekkel ezelőtt fedeztem fel egy útifilmben ezeket a kúp alakú vályogépítményeket. Ismerik azt az érzést, ami ilyenkor egy pillanat alatt eluralkodik az emberen: de jó lenne ezt élőben is látni. (Következő fokozat: márpedig én ezt meg akarom nézni!). Nos, Hama városától keletre, északra még láthatók ezek a kúp alakú, vályogtéglákból épített, kívül okkerszínű, szorosan egymás mellett álló házak. Már csak nagyon kevésben laknak, a többség épített jóval komfortosabb, viszont szerfölött ronda, szürke beton- és kőházakat. Mentségükre szóljon, hogy a régieket is rendben tartják (raktárnak, terménytárolónak használják), Sarouj faluban pedig még be is rendeztek egyet a turistáknak, megtekintésre. Az ajtó parányi, ablak nincs, az egyetlen helyiségből álló házikó viszont kellemesen hűvös, és belülről szépen kirajzolódik az építmény struktúrája. 

                                Méhkasházak Szíriában

   Afrika arabok, berberek és feketék által lakott vidékein ugyancsak a leggyakoribb építőanyag a vályog. Marokkó szárazabb vidékeinek (az Atlasz-hegységtől keletre) jellegzetes településformája a kasbah. Nemcsak lakóházai és terménytárolói, hanem a települést egységes keretbe fogó magas falú, négyszögletes bástyákkal ellátott erőd is vályogból áll. Mivel arrafelé a talaj elég agyagos (ezt mutatja az épületek vörös színe), akár téglát is égethetnének, de beérik a napon szárított vályogtömbökkel. A többnyire szegény állattenyésztő-földművelő falusi berberek lakóházai is vályogból készülnek. Marokkót járva feltűnő a sok elhagyatott, félig összeomlott vályogház, ami azt sejteti, hogy hajdani lakói nem sokat bíbelődtek időjárás marta hajlékaik javítgatásával, inkább odébbálltak és másutt újat építettek.

     Ugyancsak vályogból épült a líbiai Ghadames csodálatos óvárosa. A hajdani karavánutak egyik fontos állomása már a Szahara peremén fekszik, ahol pokoli a hőség, úgyhogy még a sikátorszerű utcák jó része is fedett. Érdekesség, hogy a nők, kivéve az egészen fiatal kislányokat, nem járhattak az utcákon, hanem a szorosan egymás mellé épült házak lapos tetején közlekedtek. Nem is olyan régen nyüzsgő-pezsgő élet folyt a kis kertekkel, pálmaligetekkel tarkított, kézműves műhelyekkel, bazárokkal teli kisvárosban. 1982–83-ban azonban a kormány a magas és omladozó városfalakon kívül egy teljesen új várost épített, odaköltözésre ösztökélve az óváros lakóit. A 80-as évek közepén még kereken hat és fél ezren laktak itt, mára csak egy-két család maradt. A kiköltöztetés elsődleges oka az volt, hogy az óváros lakói is szerettek volna olyan komfortos körülmények között élni, ahogy az újabb településeken, vagyis igényelték a rendes víz- és áramellátást, a parabolaantennákat, ez pedig óhatatlanul is e muzeális környezet kárára lett volna. Felvetődhet a kérdés, mi a jobb: hagyni, hogy mindez megtörténjen és tönkrevágni egy mesebeli környezetet, vagy szellemvárossá változtatni. Az immár világörökségi címet viselő városkában nagyban folyik az épületek restaurálása, némely ház belsejét a hagyományoknak megfelelően szépen felújították, melytől úgy néznek ki, mintha mézeskaláccsal burkolták volna a helyiségek falát. Volt szerencsém egy ilyen házban körülnézni, sőt ebédelni is, és csakugyan gyönyörű. Az üres utcák látványa ugyanakkor lehangoló.  

                                                            Üres utcák Ghadamesben

   A vályogépítészet csúcspontját alighanem Jemen keleti részén érték el, a Hadramaut-völgy településein. Itt áll Shibam, a „Kelet Manhattanje”, a maga hat-nyolcszintes vályog-felhőkarcolóival. Bár a település csaknem kétezer éves, ma is álló házait úgy 200–300 éve emelték. Fallal körülvett óvárosában, mely nem nagyobb egy négyzetkilométernél, úgy 500–600 fehérre vagy okkerszínűre mázolt, lapos tetejű hatalmas lakóház áll, szorosan egymás mellé építve. Szűk utcái mint kanyonok mélyednek közéjük. Az már a modern idők jele, hogy a villanydrótok, vízvezetékcsövek csak úgy, leplezetlenül tekeregnek a falakon kívül. Félreértés ne essék, ezek nem „lakótelepek”, minden házat egy család lakik. Hiába, Jemenben nagyok a családok. Némelyik házba, minthogy múzeumfélének rendezték be őket, be is lehet menni. Elhiszem, hogy a 21. században nem lehet túl nagy öröm egy ilyen több száz éves konstrukcióban élni, legyen az bármilyen látványos az idegennek. A helyiek is így gondolhatják, mert a nagyobb komfort kedvéért sokan átköltöztek az út túloldalán levő új városrészbe. Bár Shibam világörökségi védelmet élvez, sajnos eléggé pusztul. Régi, szép épületeit elhanyagolják, így az időjárás sok kárt tesz bennük. Egyébként a Hadramaut vádiban és mellékvölgyeiben legalább tucatnyi, hasonlóan lenyűgöző vályogépületekből álló falu van.    

                                              Shibam vályog-felhőkarcolói

    Különleges vályogépületeket Nyugat-Afrikában nem csupán Maliban láthatunk, hanem például Togóban, Beninben, Burkina Fasóban. Benin egyes vidékein szinte erődszerűen építkeznek vályogból. A lakóhelyiségek, ha szabad így nevezni, a földszinten vannak, a felső szinten a terményeket tárolják.   

                                               Vályogkunyhók Beninben

     A sátrak, melyeknek modern és gyakorta igen drága változatai kempingezés során már-már a komfortos otthont idézik, a legrégebbi emberi hajlékok közé tartoznak. Mihelyt emberősünk vándorolni kezdett, faágakból, levelekből néhány éjszakára átmeneti hajlékot barkácsolt magának. Ilyeneket helyenként ma is látni Afrika vagy Ázsia egyes vidékein. A szövés „feltalálásával” megjelentek a különféle hordozható sátrak. Az észak-afrikai és közel-keleti beduinok (sivatagi nomádok) vagy berberek egy része ma is vándorol, sátraik anyagát kecskék fekete gyapjából szövik, támasztékul farudakat, kifeszítéshez köteleket használnak. Teljes háztartásukat tevék, szamarak, öszvérek hátán szállítják, vagy ha jobban megy, dzsipen. A sátor felállításában a férfiak és a nők egyaránt részt vesznek, lakórészük azonban elkülönül. Bútorzatuk értelemszerűen nincs, szőnyegeken hálnak. A férfi oldalán fogadják a vendéget, ott kínálják teával, kávéval, ott vitatják meg a világ eseményeit. A női oldalon vannak a konyhafelszerelések. A sátor a család gyarapodásával bővíthető. A férfi oldalát félkörben alacsony vesszőkerítés fogja körül, azon kívül, de még a sátorponyva alatt helyezik el az újszülött állatokat. Egészen mások a tuaregek sátrai Maliban; kupolaszerű formájúak és a család ellenkező nemű tagjai egyazon térben hálnak. Líbiában, a Szahara kellős közepén, ahol sziklás vidékek váltakoznak nagy homokos területekkel, belefutottunk egy tuareg család lakókörzetébe és miután engedély kértünk a meglátogatásukra, ezt meg is kaptuk. A főnök (vagy nevezzük inkább családfőnek) „sátra” úgy száz méterre volt a nőkétől, száraz pálmalevelekből és legföljebb gyerekkarnyi vastagságú girbegurba fákból összegányolt kunyhóféle volt. Odabenn semmiféle berendezést nem láttam egy pokrócra hajazó szőnyegen kívül, azazhogy egy fontos kelléket el ne felejtsek: a kecskebőrből készült tömlőben, a guerbában vizet tárolnak és szállítanak.   

                                       Beduin sátor Marokkóban

                                          Tuareg kunyhók a líbiai Szaharában

     Ha azt mondom, jurta, önöknek melyik ország ugrik be elsőként? Lefogadom, hogy Mongólia, pedig előfordul Közép-Ázsia több országában is. A mongolok ezt a szót nem is ismerik, ők eszgij gernek (nemezház) hívják e kör alaprajzú nemezsátort, mely még mindig több tízezer (százezer?) ember otthonául szolgál e belső-ázsiai országban, és még sokhelyütt a régióban. A jurta szó török (türk) eredetű, hozzánk, és általában Európába, az orosz nyelvből került. Kis kétkerekű kordén szállítják, két ember pár óra alatt összeállíthatja. A körberakott rácsfal fölé emelik a tetőgyűrűt (azon néz ki a kis vastűzhely kéménye), abba szarufákat dugdosnak. Mindezt nemezrétegekkel majd ponyvával borítják, végül körbekötözik. A mongol jurta ajtaja mindig délnek néz, de mivel túl kicsi, még a felépítés előtt behordják a berendezési tárgyakat, illetve lefektetik a 17 részből álló padlót. A bejárattal szemben afféle házi oltár állt, manapság inkább kis tükrös szekrény rádióval, családi fényképekkel. A bal oldal a férfié, ott tárolja szerszámait, a jobb a nőé, itt kapnak helyet a konyhafelszerelések és a vizeskannák. Ma már vaságyat használnak; kettő van belőlük. Hogy hol alszanak a gyerekek, elképzelni se tudom, az azonban bizonyos, hogy kevés pusztai mongol dicsekedhet azzal, hogy volt gyerekszobája. Amikor Ulánbátorban jártam (1978), még komplett jurtanegyed is volt a modernnek nevezhető panelházak közelében. Nem tudom, megvan-e még. Tény azonban, hogy a városi mongolokban is tovább él a nomád lélek, mert nyaranta még az értelmiség is szívesen költözik ki a városon kívülre, jurtába.

                                                        Mongol jurták

     Úgy gondolnánk, az emberek, logikusan, olyan anyagokból építkeznek, amiket a környezetükben találnak. Ez többnyire tényleg így van, néha azonban másként. Előbbire jó példa Jemen. Említettem, hogy az ország keleti, sivatagos részén, a vádikban és környékükön akár 6–8 emeletes épületeket is emelnek vályogból. A fővárosban, Szanaában viszont égetett agyagtéglából emelnek az előbbiekhez nagyon hasonló, de kívülről sokkal szebben dekorált lakóházakat. Ha nyugatabbra megyünk, a hegyvidékre, a stílus alig változik, ám arrafelé terméskőből épülnek a szinte erődítményszerű, egy család lakta házak.

                                                   Szanaa óvárosának mézeskalácsházai

     Nem értettem viszont a Titicaca-tó perui részén elterülő Amantani sziget lakóit, akik vályogból épült házakban laknak. A sziget egyik kincse ugyanis a vulkáni tufa, amit kibányásznak, majd eladják a partvidéki településeknek építőanyag gyanánt. Puno városa például jórészt Amantani tufájából épült. Ha Marokkó vályogházairól megemlékeztem, akkor meg kell a Magas-Atlasz kis falvairól is,  ugyanis ott kőből építkeznek, ennélfogva a házak még április végi ottjártunkkor is cudar hidegek voltak. Azt csak a falunktól eltávolodva vettem észre, hogy az egész település egy hatalmas sziklatömbökből álló kőtenger alá épült. Ne adja az ég, hogy az egyszer megmozduljon.  

                                       Hegyi falu a marokkói Atlasz-hegységben

     Különleges, sőt egyedülálló lakóépületeket láthatunk Grúzia északi részén, a Szvanéti régió falvaiban, Mesztiában, vagy a legeldugottabb vidéken, 2200 méteren fekvő Usguliban. Az ott lakók kőházaikhoz 10–15 méter magas, felfelé kissé elkeskenyedő, 3–5 szintre tagolt tornyokat építettek, évszázadokon át. A tornyok funkciójáról kétféle magyarázatot is hallottam. Az egyik, hogy a felsőbb szintekre húzódtak fel télen, amikor a tájat vastag hó lepte el, a másik, hogy onnan figyelték a közeledő ellenséget és a magasból védekezhettek is. Maguk a lakóházak 80– 130 négyzetméteresek és kétszintesek. A földszint egyetlen teret alkot, télen a lakók ezt a helyiséget megosztották állataikkal, melyeket szépen faragott fa válaszfallal különítette el maguktól. A felső szintet nyáron használták, ott tárolták a takarmányt és a szerszámokat.  Némely ház különlegessége, hogy a mai napig igazi pala borítja a tetejüket, magyarán palakőzet, nem pedig az az eternitpala, amit nálunk az építőanyag-telepeken árulnak. Hasonló igazi palát láttam tetőfedőként Albániában vagy Nepálban is. S ha már tetőfedő anyagokról esett szó, említsük meg, hogy több országban is előszeretettel használják a bádogot; Malajziában, vagy a tőle fél földnyi távolságra eső Costa Ricában szinte nem is látni mást.

                                                       Csupa bádogtető - Borneó, Malajzia

                                                  Tornyos lakóházak a grúziai Usguliban

    Egyedülálló építészeti stílussal büszkélkedhetnek az indonéziai Celebesz sziget déli-középső részén élő toradzsák. Az itteni házak helyi neve tongkonan. Négy, jó vastag gerendán állnak, tetejük nyereg formájú, bambuszszárakból és –levelekből készül (manapság egyre több a bádogtető). A toradzsák mítosza szerint az első ilyen házat a teremtőjük építette a mennyben, és az első, Földre szállt ősük is ilyen házat alkotott. Egy másik, kissé valószínűbb legenda szerint őseik északról érkeztek csónakkal, de közben nagy viharba keveredtek és csónakjaik annyira használhatatlanná váltak, hogy ideiglenes hajlékuknak ezek lettek a tetői. Az épületek mindig észak-déli tájolásúak, belső terük elég kicsi, ablakai parányiak, bár a toradzsák a nappalokat szinte mindig a szabadban töltik. Házaikat gazdagon díszítik, vörös, sárga és fekete festett szimbólumokkal, illetve faragványokkal. Elmaradhatatlanok az áldozati bivalyok szarvai, melyek a ház elején egy magas oszlopra helyezve mutatják a lakóinak társadalmi rangját. (►folyt. köv. )

                                                 Toradzsa lakóházak Celebeszen

„A lakás értelme nem a bútorok, hanem az érzés, amely eltölti ott az embereket”

                                                                                                      (Márai Sándor)

Hol élünk?! Ugye, milyen gyakran használjuk ezt a kifejezést, és csak nagyon ritkán kérdő hangsúllyal. Most arra teszek kísérletet, hogy néhány példán keresztül bemutassam, milyen házakban, milyen lakókörnyezetben élünk mi – ők –, immár 7 milliárdan. Nem stílusokról, építészeti irányzatokról lesz szó, ezekhez nem is értek, hanem nagyon is hétköznapi dolgokról, melyek részben arra is választ kínálnak, hogyan élnek az emberek a világ legkülönbözőbb részein. Előrebocsátom, sajnos sokkal több szegénység, sőt nyomorúság sugárzik majd ezekből a leírásokból és képekből, s nem azért, mert a kunyhó, a bódéváros „jobban mutat”, mint egy gondozott környezetben épült polgárház. Az is kiderül majd, hogy többnyire csupán külső szemlélő voltam, lakásokba csak akkor jutottam be, ha hívtak, vagy ha a körülmények ezt megengedték. Senkinek a magánéletét nem akartam zavarni azzal, hogy idegenként bebocsátást kérjek az otthonukba.

    Kezdjük legalul, a föld alatt. Emberősünk több tízezer évvel ezelőtt fölfedezte magának a természetes sziklaüregeket, melyek menedéket nyújtottak neki. A Föld számos vidékén napjainkban is sokan laknak ilyen környezetben; átalakították, szükségleteiknek megfelelően formálták a természet kínálta lehetőségeket. Nem is túl régen, néhány évtizede, Magyarországon is léteztek barlanglakások, például a Dél-Dunántúl löszvidékein (Kínában manapság is több tízezren élnek löszbe vájt odúkban). Amikor Buda felszabadult a török alól, a város újjáépítéséhez felhasználták a mai Budafok területén található édesvízi mészkövet, melynek bányászai voltak az első ottani barlanglakók. Később a szőlőtermesztés kibontakozásával egyre több pincét vájtak, s ezeket is használták lakásként.

     A legismertebb „föld alatti városok”, ahová magyarok is eljutnak, alighanem a törökországi Kappadókiában vannak. Az Erçiyas-vulkán által kiszórt, helyenként több száz méter vastag tufaréteggé összeállt törmelékbe ugyanis nem csak az erózió vájt különös formákat, bár a vidék elsősorban varázslatos tájképi szépségéről ismert. A viszonylag könnyen faragható tufába már több ezer évvel ezelőtt is betelepedett az ember. Több ilyen várost is feltártak már, melyek egyenként ezreknek adhattak otthont. Ma sem tudják, hogy eredetileg kik és miért alakították ki ezeket a labirintusokat, melyek több szintben akár 100 méterrel a felszín alá is lenyúlnak. Kappadókia föld alatti élete ma is eleven. A táj formagazdagságában elmerülő szemlélő egyszer csak észreveszi, hogy a meredek tufafalakon megcsillan egy-egy ablak, ajtók nyílnak, mellettük házszámtábla, itt-ott villanydrót fut, a bádogkéményekből füst száll föl, a tenyérnyi parcellákon szőlő, dinnye, tök terem, és természetesen már ezekből az otthonokból sem hiányzik a tévé.  

                                                              Kappadókiai barlanglakások

    Kandovant egy német útifilmben fedeztem föl. Az Északnyugat-Iránban fekvő falucska még a helyi térképeken is csak nehezen található meg, Irán távolabbi vidékein nem is hallottak róla, de azért sikerült odajutnom. A tartományi fővárosból, Tabrizból közelíthető meg, busszal, taxival, aztán az út véget ér. Arrafelé a 3560 méter magas Sahand-vulkánból kiszóródott törmelék tömörödött össze tufává, s az erózió marta, cukorsüvegszerű tornyokba ott is beköltözött az ember. A helybeliek úgy tudják, jó 800 éve, a tatár invázió elől húzódtak be eleik a sziklák közé. Ahol a tornyok kicsinek bizonyultak megfelelő méretű lakás kialakításához, megtoldották téglával, közlekedni a meredek utcákon kívül létrán, fahídon is lehet. Villany minden lakásban van, sokan gáztűzhelyen főznek, és gyakori látvány a parabolaantenna is. Azt mondják, a lakások nyáron hűvösek, de télen sem hidegek. Nagy melegük azért nem lehet, mert még május közepén is láttam hófoltokat a környező hegyoldalakban. Ide terelik fel birkáikat, kecskéiket a falubeliek, ez megélhetésük fő forrása, no meg a helyben palackozott ásványvíz. Amikor ott jártam, hallottam, hogy szálloda is épül – kőbe faragva, természetesen –, mert bár Iránba nem özönlenek a külföldiek, Kandovanba szép számban érkeznek a turistabuszok.

                                 Az iráni Kandovanban a legtöbben ilyen, tufába vájt lakásokban élnek

Sok, Tunéziába látogató magyar keresi fel Matmatát az ország középső részén, a kősivatagban. Észak-Afrika egyik őslakó népe, a berber él arrafelé, a falu neve is egyik törzsükéből származik. A puha, agyagos kőzetbe 5–10 méter mély, és kb. ugyanilyen átmérőjű, függőleges falú „gödröket” vájtak, ez az udvar, innen nyílnak a lakóhelyiségek és a terménytárolók. A sivatag hősége elől menekültek az emberek a föld alá, s csakugyan, a szobák kellemesen hűvösek. Az udvarokba lejtaknán, vagy létrán lehet lejutni. A lakásokban, legalábbis az általam látottakban, gyanúsan nagy volt a rend, legföljebb egy asszony ücsörgött az árnyékban és kézi malommal őrölt valami gabonát. Aztán, amikor látta, hogy nem nagyon hullnak a dínárok, nem tekert tovább. Rossz nyelvek szerint, mihelyt a turisták eltakarodnak, a helybeliek beülnek dzsipjükbe és hazahajtanak Matmata felszín fölötti, teljesen normális házaiba. Egyébként ezen a vidéken forgatták a Csillagok háborúja egyes jeleneteit, s mi sem természetesebb, hogy már itt is van föld alatti szálloda.

                                                    Élet a föld alatt – Matmata, Tunézia

     Hasonló, „műbarlangokat” a szomszédos Líbiában is láthatunk, a fővárostól, Tripolitól úgy 50 kilométerre délre, Gharyan város környékén. Nagyon hasonlóak a tunéziaiakhoz, ami, persze, nem véletlen, hiszen ezeket is a berberek „építették”, és bár már itt sem laknak már, a turisták kedvéért, szépen kiglancolva, meghagyták a berendezett lakóhelyiségeket megtekintésre.

                                                           Földbe vájt ház Líbiában

Coober Pedy Ausztrália középső, sivatagos vidékén fekszik, ahol a felszínen az év nagy részében szinte elviselhetetlen a hőség. Ide az 1915-ben felfedezett opál vonzza az embereket. Az opálért, melyet homokkőrétegek rejtenek magukban, amúgy is ásni kellett úgy 10–15 métert, s a bányászok egy füst alatt lakásokat is kialakítottak. Ezek, illetve utódaik azonban ma már komfortos lakókörülményeket kínálnak, villannyal, telefonnal, vezetékes vízzel (a város csak 1985 óta kap vizet, artézi kútból), normális bútorzattal és kellemes mikroklímával. A felszín enyhén szólva rendezetlen; összevissza hányt kőhalmok, poros utcák, ronda bádogépületek, konténerek, töméntelen kocsma. Úgy négyezren laknak Coober Pedyben, mintegy negyven nemzet képviseletében, csaknem felük föld alatti lakásokban. Jómagam is a kőzetben kialakított ifjúsági szállóban húztam volna meg magam éjszakára, ha nem lett volna kétszer drágább a kegyetlenül meleg konténerházikóknál.

                                            Coober Pedy nem túl rendezett városképe

    Él egy népcsoport Nyugat-Afrikában, Maliban, a mintegy 130 kilométer hosszú, homokkőből álló Bandiagara-fennsík meredek fallal leszakadó lépcsőjének tövében. Ők a dogonok. Házaik ugyan vályogból, fából és kőből épülnek, de kapcsolatuk a sziklafallal mégis eleven. Ott állnak a tövében silószerű terménytárolóik, a falon gyűjtik a guanót, mellyel földjeiket trágyázzák, a mesterséges üregekben vannak kultikus helyeik, oda is temetkeznek. Így tettek őseik, a tellemek is, ez a népcsoport azonban jó ötszáz éve szinte nyomtalanul eltűnt e vidékről. Ők szinte biztosan lakták is a sziklaüregeket. Nagyon szegényes az élet errefelé, a hosszú hónapokig tartó száraz évszakban sokat nélkülöznek.

                                    Dogon falu Maliban, a sziklafal tövében

   Milyen különös, hogy sok ezer kilométerre innen, a mai Egyesült Államok délnyugati részén hasonló homokkőfalak tövében, sziklahajlatok alatt éltek falvaikban az anaszázi indiánok, akik – ugyancsak ismeretlen okokból – szintén elhagyták lakóhelyüket. Maradványaik láthatók a Mesa Verde vagy a Canyon de Chelly Nemzeti Parkban. 

                                      Régen elhagyott indián falu Amerikában (Mesa Verde) 

     A számunkra furcsa lakókörnyezetben élők láttán mi, akik hozzászoktunk a téglaházhoz vagy jobb híján a panelhez, mindig eltűnődünk, miért választották az emberek ezeket az életkörülményeket. A válasz egyszerűbb, mint hinnénk: azért, mert valamikor régen környezetük ezt kínálta mint legmegfelelőbbet, az utódok pedig hozzászoktak. Így aztán az is természetes, hogy ahol például a víz uralta a tájat, az ott letelepülők – sokszor kényszerből – ahhoz alkalmazkodtak.  

     Bizarr lakókörnyezetek azonban a fejlett világban is akadnak. Már első norvégiai utam során is feltűnt, hogy a meredek falú fjordok „partján” – azaz, dehogy a partján, hanem éppenséggel 500-600 méterrel a vízszint fölött, iszonyúan kitett sziklapárkányokon – is laknak. Arrafelé alighanem pórázon tartják a kisebb gyerekeket. Hogy az ott lakók miből és hogyan élnek, fogalmam sincs. Amikor Hawaii Nagy-szigetén az alig pár éves, mondhatni, friss lávamezőkön, közel a tengerparthoz, megpillantottam egy lakóházat, arra gondoltam, hogy csakis valami elmeháborodott – vagy legalábbis a hétköznapi valóságtól erősen elrugaszkodott – ember választhatta lakóhelyéül. Aztán feltűnt még néhány ház, sőt épülőfélben levőket is láttam. Ezek szerint nekik ebben nincs semmi különös. Igaz, hogy a legfrissebb lávafolyások már évek óta pár kilométerre innen érik el az óceánt, de hát mégis… Nem is szólva arról, hogy a közművesítés is roppant nehéz. Itt semmiféle vezetéket nem lehet a föld alá dugni.    

                            Lakóház Hawaiin, a csaknem friss lávafolyásokon

   Szerte a világon rengetegen élnek a vízen is. Ha az idegen Hongkong üzleti negyedének utcáit rója a legmodernebb felhőkarcolók árnyékában és a reklámtáblák erdejében, el sem tudja képzelni, hogy a városnak nevet adó sziget túlsó partján egészen más világot talál. Itt bújik meg egy öböl zugában Aberdeen. A „megbújik” persze túlzás, mert itt is emelkednek 20–30 emeletes lakóépületek, ám a város nem ettől érdekes. Az öböl vizén, melyen tutajokká áll össze a legváltozatosabb szemét, több száz bárka is ring. Ezek egy része naponta kifut a nyílt vizekre, lakói ugyanis halászok. Igen, lakói; ezeken a bárkákon ugyanis tényleg laknak. Hogy milyen körülmények között, legföljebb sejtem, ugyanis a bárkatest nagy része fedett. A nyitott taton főznek, ott játszanak a gyerekek, ott tisztítják a halászzsákmányt (no meg önmagukat is, műanyag vödörből), ugyanazzal a vízzel, melybe deszkából, bádogból összeeszkábált mellékhelyiségeik tartalma is távozik. A parthoz kikötve lényegesen jobb küllemű, többnyire sárkányfejdíszes bárkák ringanak, étterem üzemel bennük, s itt szolgálják föl azt a halat, rákot stb., melyeket a szomszédos bárkák fedélzetén tisztítanak meg, azzal a vízzel…

                                                    A hongkongi Aberdeen vízi városa

    Bárkavárost, vagy valami hasonlót még sokhelyütt látni Ázsiában. Bangkok Thonburi nevű városrészét csatornák (klongok) tucatjai hálózzák be, melyeken nemcsak közlekednek, hanem bárkákon, de főleg félig a parton, félig a vízben álló cölöpházakban laknak is. Jártam ott 1995-ben, majd 2010-ben is és a változás szemmel látható. A házak gondozottabbak, csinosabbak, a csatornák vize tisztább (legalábbis a lebegő szemét kevesebb).

    Vietnamban a Mekong-deltától a híres Halong-öbölig mindenütt találhatunk valóságos bárkavárosokat. A Mekong deltavidékén sok ezren laknak ilyen alkalmatosságokon, melyek egyúttal munka- és közlekedési eszközül is szolgálnak. Vannak, akik ilyen ócska, de azért motoros bárkákon szállítják a legkülönfélébb terményeket, vagy éppen a delta iszapját, ami valahol másutt termőtalajként hasznosul. A bárka-lét számukra olyan természetes, mint nekünk a ház. Ott szárítják a mosott ruhát, a taton pucolják a zöldséget, a halat, ott is főznek, nem egy csónakon láttam tévéantennát, az pedig, hogy cserépben virágokat is nevelgetnek, Kevin Costner Waterworld című filmjét juttatta az eszembe, ahogy a főhős egyetlen tő paradicsomot gondoz a maga hajóján. Hue kellős közepén, a csak nevében Illatos-folyó partján megszámlálhatatlan lakóbárka ring. Nem hinném, hogy túl gyakran útra kelnek velük, de talán ez az egyetlen lehetőségük arra, hogy valamiféle fedél mégiscsak legyen a fejük felett. A Halong-öböl vízlakóinak házai nem ennyire mobilis alkotmányok, bár nyilván odébb vontathatók, ha a helyzet úgy kívánja. Ezek a házak szó szerint a vízen lebegnek, de azért rögzítve. Valamikor nyilván bambuszból készült a kicsiny, de azért határozottan ház formájú hajlékok „alapja”, manapság jobban kedvelik a kevésbé szép, ám nyilván hatékony műanyag hordókat, melyek lebegve tartják a házakat. Tulajdonosaik halászok vagy ráktenyésztéssel foglalkoznak. Evezős, vagy motoros csónakkal közlekednek vízi falvaik és a szárazföld között, bár a szárazföldre ritkán járnak ki, különösen az idősek és a gyerekek. Azt olvastam, hogy ilyenkor szabályosan szárazföldi betegséget kapnak, vagyis szédelegnek, akárcsak mi a hullámzó vizeken járó hajókon.  

                                                 Lebegő falu a vietnami Halong-öbölben

   Valóságos vízi város terpeszkedik a kambodzsai Tonlé Sap tó partján is, közel a világhírű Angkor romjaihoz. Azt mondják, az ott lakók nagy többsége vietnami. Részben cölöpházakban laknak, de igen sok ház – az előbb említettekhez hasonlóan – mozgatható. A Tonlé Sap egy folyón keresztül összeköttetésben áll a Mekonggal és a folyón – attól függően, hogy esős, vagy száraz évszak van – hol erre, hol meg amarra folyik a víz. A tó zsugorodása, illetve terjeszkedése szerint „vándorolnak” az úszó vagy lebegő házak és lakóik is.

     És még mindig víz! Egyedülálló lakhelyet teremtettek maguknak a perui uro indiánok a Titicaca-tóban. Ha Puno városából kihajózunk úgy 2–3 kilométert, rövidesen feltűnnek a partvidéken növő totoranádból készült mesterséges szigetek. Sekély vízen lebegnek, a legterjedelmesebb se nagyobb 300–400 négyzetméternél. Négy-öt, ugyancsak totoranádból épült kunyhó áll rajtuk. Lakóik halászatból élnek, no meg a turistáknak eladott csecsebecsékből, szőttesekből. Fő tevékenységük azonban a nádaratás, hiszen az alulról rothadó szigeteket folyamatosan fel kell tölteni. A nád zsenge részeit meg is eszik, szeszt főznek belőle, s ugyancsak totoranádból készítik csónakjaikat. A perui kormányzat, hogy megóvja e különleges kultúrát, némi segítséget nyújt az ott élőknek, látni például napelemtáblákat, s már azon se lepődnék meg, ha esténként itt is brazil szappanoperákat néznének. Az idegen bizonytalan léptekkel imbolyog a ruganyos „talajon”, ám látva a szülői felügyelet nélkül jövő-menő, játszadozó kicsiket, csakhamar rájön, nekik ez az otthonuk.

                                              Uro indiánok nádszigetei a Titicaca-tavon

    Vannak olyan közösségek, melyek nemcsak laknak, hanem szinte minden szükségeset el is készítenek, meg is termelnek vízre épült otthonaik körül – ugyancsak a vízen. A burmai Inle-tó igazi vízi világ. Az Inle Burma második legnagyobb tava, közel 900 méter magasan fekszik és 22 km hosszan húzódik a hegyek között, melyekből vizét is kapja. Amúgy igen sekély (2–3 méter), viszont van lefolyása, ezért édesvizű. Kereken 70 ezren élnek partvidékén, vagy magán a tavon, tucatnyi, cölöpökre épült vízi faluban. Burmában burjánzanak a népi mesterségek, a tavon és környékén meg különösképpen, hiszen népe szinte önellátó. Van itt jókora cölöpházban üzemelő kovácsműhely, szövőüzem, cigarettasodró manufaktúra és persze buddhista templom is. Sokan halásznak, s mivel nem mindenkinek futja motoros csónakra, hát eveznek. Itt az aprónép talán előbb tanul meg evezni és a vízen élni, mint járni. A vízen burjánzó vízijácint-telepeket előnyükre fordítják, ugyanis ezt is felhasználják az iszap és a bambusz mellett „lebegő kertjeik” kiépítéséhez. Itt terem a legtöbb paradicsom Burmában, de még számtalan egyéb zöldségféle is. Nagyrészt vízre települt a jókora piac is a tó déli harmadánál, ahol a helyi termékeken kívül iszonyatos mennyiségben árulják a szuvenírt is.  

                                                  Vízi falu a burmai Inle-tavon

    Thaiföld déli részén, a divatos Phuket üdülőváros közelében a Phang Nga-öböl ezernyi karsztos mészkőszirttel tarkított vizén több cölöpfalu épült. A legnagyobb Ko Panyi (erről korábban már szóltam), melyre előszeretettel viszik a környéken nyaralókat, hogy a féltucatnyi hatalmas étteremben pokoli drágán magukba szívjanak némi egzotikumot. Kora délután, amikor a siserehad visszavonul a szárazföldi szállodák kényelmébe, a falu mintegy ezerfős népessége elkezdi élni normális életét. A férfiak halásznak, javítgatják a cölöpöket, az asszonyok boltba mennek, főznek, megetetik a tyúkokat, cserépbe ültetett növényeiket gondozzák, a gyerekek önfeledten játszanak, a nagyobbak egy fedett helyiségben vad futballcsatát vívnak. Reggelente a közeli szigetekről csónakokkal ide hordják a gyerekeket iskolába. Az áramot aggregátorok termelik, minden lakásban ott világít a tévéképernyő is. Aztán ha a müezzin imára szólít, mennek a mecsetbe, vagy csak ahol vannak, leborulnak Mekka felé imádkozni. A falulakók ugyanis muzulmán malájok, településük immár hétszáz éve létezik egy kúpkarszt tövében. Engem a frász tört ki, amint a keskeny, rozoga pallókon (ezek az utcák) közlekedtem, folyton az volt az érzésem, a következő pillanatban az egész alkotmány, úgy ahogy van, belenyeklik a sekély Andaman-tengerbe.  

                                                          A thaiföldi Ko Panyi falu, apálykor

        A malajziai malájok is erősen kötődnek a vízhez. Észak-Borneó népei vagy a tengerparton, vagy a nagy folyók mentén élnek, s nemcsak a falvak, hanem a városok lakói is. Sabah tartomány székhelyének, Kota Kinabalunak egy részét még a 19. század második felében a tengertől hódították el elgátolással, s néhány ilyen mesterséges lagúnában még ma is cölöpökre épült házak százai láthatók, ha ugyan ottjártam óta le nem rombolták őket. A vízi negyedtől karnyújtásnyira javában épül a 21. századi Malajzia, elegáns polgárházakkal, csupa üveg bankokkal, irodaházakkal. A várostól néhány kilométerre a tengerben, kis szigetekhez kapcsolódva több ezer Fülöp-szigeteki bevándorló él cölöpházakból álló falvakban. 

                                                          A borneói Kota Kinabalu vízi negyede

    A filippínóknak aligha idegen ez a környezet, hiszen hazájukban is számtalan ilyen falu van. Szinte minden tengerparti városban akad egy jól elkülönülő negyed, ahol ezrek élnek nádfonatos falú viskókban, nyomasztó szegénységben. Palawan sziget székhelyén, az egyébként aránylag tiszta és rendezett Puerto Princesa városközpontjától nem messze laktam, s ablakomból közvetlenül egy ilyen falura láttam. Amikor bemerészkedtem (a falu bejáratánál táblán feltüntették a falu pontos lélekszámát, korösszetételét, a lakók iskolai végzettségét, néhány egészségügyi adatot), jókedvű, barátságos emberek fogadtak, a gyerekek szinte ragaszkodtak hozzá, hogy lefényképezzem őket, legföljebb a nagyobb kamaszok vetettek oda gúnyosan néhány, az egykori amerikai jelenlétet idéző „köszöntést”.  

                                                                  Vízi falu a Fülöp-szigeteken

    Szintén cölöpökre épített „házakban”, palafitókban laknak az Orinoco-delta népei, a warao indiánok. Számukat 15–20 ezerre becsülik. Akadnak magányosak éppúgy, mint egész falut alkotó építmények. Oldaluk nincs, a tetejük pálmalevélből készül. A bútor fogalma itt ismeretlen, csupán a tartógerendák közé kifeszített függőágyakat látni. Az már a modern idők jele, hogy sokhelyütt látni műanyag edényeket, és a hagyományos, egyetlen fatörzsből kivájt kenut is felváltja itt-ott a motorcsónak.    

                                          Warao indiánok lakta palafito az Orinoco-deltában

     A nyugat-afrikai Benin partvidékén van a kontinens alighanem legnagyobb cölöpvárosa. A Nokwe-lagúnató partvidékén, főként Ganvié városában kereken 20 ezren élnek cölöpházakban. Keletkezése a 16-17. századra tehető, amikor a tofinu népcsoport erre a nehezen megközelíthető vidékre húzódott vissza a rabszolgavadász fon törzs tagjai elől. A fon harcosok vallása ugyanis tiltotta, hogy a vízre menjenek, úgyhogy az előlük menekülők itt biztonságban élhettek. Manapság a város már szoros kapcsolatban áll a szárazfölddel, bár gyakorlatilag mindenük van, még ha szegényes is: iskola, vízi piac, mecset, itt-ott még áram is. Lakói halászatból élnek, a zsákmánnyal kereskednek a partiakkal. (► folyt. köv.)

                                                            Ganvié – vízi város a benini Nokwe-tavon

„…a jelenből a gombnyomás pillanatában múlt lesz. A képen annak lenyomatát őrizzük – ami volt”

                                                                                                                              (Korniss Péter)

(folytatás)    Maradjunk még kicsit a természet világánál, meg az elmulasztott lehetőségeknél. Borneón (valamint Szumátrán) él a Föld egyik legnagyobb virága, a Rafflesia, mely nevét Sir Stamford Rafflesről, Szingapúr angol nemzetiségű alapítójáról kapta. Jó fél méter átmérőjű, piros színű virág, amúgy élősködő, tehát csak úgy magról vetni nem lehet. Rothadó húsra emlékeztető szagával vonzza magához a beporzására hivatott rovarokat. Különlegessége, hogy nincs meghatározott virágzási időszaka. Borsószem nagyságúként kezdi, kilenc hónap alatt káposztafej nagyságú gömbbé dagad, kinyílik, aztán pár nap alatt elvirágzik. Nos, ilyesmit nagyon szerettem volna látni. Merő véletlenből Borneón, egy kuchingi turistairodában felfigyeltem egy feliratra, mely szerint a Gunung Gading Nemzeti Parkban március 21-től 24-ig virágzik egy példány. Másnap már úton is voltam, busszal. Nem sok jót ígért, hogy már délelőtt ömlött az eső, noha ez általában a kora délutánokra jellemző azon a vidéken. Mit mondjak, nem nyüzsögtünk, rajtam kívül egy ausztrál házaspár állta még az esőt, de az egyik parkfelügyelő készséggel odavezetett bennünket a helyszínre. Ezek az emberek úgy ismerik a parkot, mint a tenyerüket, tudják, merrefelé szoktak virágozni, és a Rafflesiákat kezdettől figyelemmel kísérik. A mienk egy kissé megdőlt fa tövében, kőhajlat alatt lapult, magamtól az életben meg nem találtam volna. A dzsungelben eleve sötét volt, az illető helyen pláne, esőben meg különösképpen, ráadásul a vakum is zárlatos lett a víztől, úgyhogy hiába próbáltam kézből, hosszú idővel exponálni, egyetlen használható képem sincs róla, csak valami elmosódott, szürkés-rózsaszínes paca. A közelben egy japán forgatócsoport filmezett két növendék példányt, azok kinyílására még legalább egy hetet kellett várni és lefogadom, ha nem is végig ott helyben, de kivárták.

    Néha az utazó puszta restsége miatt is kihagy soha vissza nem térő lehetőségeket. Az etiópiai Lalibelában több száz évvel ezelőtt fantasztikus keresztény templomokat vájtak a kőzetekbe. Ezek legkülönlegesebbike a Szent György-templom, mely egy szabályos keresztet formáz, és fentről, egy szintben a talajjal kiválóan fényképezhető. Ottjártunk első napján épp csak futó pillantást vetettem rá, miután már vagy öt templomot végignéztünk, gondolván, majd holnap… „Holnap” viszont egész nap úgy zuhogott az eső, hogy ki se mozdultunk a szállásunkról, úgyhogy egyáltalán nincs képem róla.    

    Ha már a japánokat említettem, mindenki tapasztalhatja, hogy imádnak fotózni. Legfőképpen egymást, nevezetes épületek előtt, vagy akárhol idegenben az utcán. Elég kevés japánt láttam, aki csak úgy meglőtt volna egy szép tájat, műemléket; ember mindenképpen kell nekik, eléje-melléje. Ám ha akció van, az amúgy békés japánok képesek kivetkőzni szelíd emberi mivoltukból, és közelharc, gyomrozás, könyökölés árán is elfoglalni a legkedvezőbb pozíciókat. Hajdan, Ausztráliában járva elvetődtem a Melbourne-hez közeli Phillip-szigetre, melynek fő attrakciója a pingvinparádé. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy idomított pingvinek zeneszóra masíroznak sorban a parton. Szokásuk szerint nem sokkal napnyugta után térnek vissza a tengerről, élelemszerző körútjukról, aztán szép lassan visszatotyognak a part laza kőzeteibe vájt fészkükhöz, sokszor kényszerűségből az emberek mellett. Mindennek megtekintéséhez ugyanis az ausztrálok valóságos nézőteret alakítottak ki, ahol több ezer ember is elfér, és ha nem is erősen, de megvilágítják ilyenkor a partot. Fényképezni, videózni szabad, vaku használata azonban szigorúan tilos. Erre nemcsak többnyelvű feliratok, hanem piktogramok is felhívják a figyelmet. Megjelennek az első pingvinek (a faj a maga nemében a legkisebb, úgynevezett törpepingvin), mire a japánok (egy részük) mindenki mást félretaszigálva keresik a legjobb pozíciókat. És természetesen vakuznak. Nekem meg, engedelmes polgárnak, egy darab képem sincs a törpepingvinekről.      

     Ritka, különleges állatot látni rendkívüli élmény. Aki Ugandába utazik, elsősorban a híres, veszélyeztetett fajnak számító hegyi gorillákra kíváncsi. (Sőt legtöbben csak azért mennek oda.)  Az nem úgy van ám, hogy az arra járó turista csak úgy nekivág a hegyoldalnak és fölkeresi a gorillákat. Először is engedélyt kell kérni a fővárosban a nemzeti parkok igazgatóságánál (jó esetben ezt az utat szervező iroda megteszi), méghozzá jó előre, hónapokkal, ugyanis csupán négy (ottjártamkor még csak három) gorillacsalád látogatható. Aztán az ember kifizet egy csomó pénzt (akkoriban 250 dollárt!), és a parkfelügyelők segedelmével nekiindul a hegynek és a dzsungelnek. Egy órával korábban fölmegy a terepet tökéletesen ismerő két nyomkereső, akik tudják, hol tartózkodott előző nap a gorillacsapat, és a letaposott, lerágott ágak, éjszakára készített fészkek, ürülékek alapján elindul, hogy megkeresse a naponta odébb vándorló családot. Mi meg közben csak megyünk felfelé. Ha megtalálták őket, rádión szólnak a túravezetőnek és instruálják, merre kell menni. Odafönn aztán nincs ösvény, előkerül a bozótvágó kés és árkon-bokron át caplatunk a kegyetlenül párás, fülledt dzsungelben. Egyszer csak szólnak, hogy tegyünk le mindent, csupán a kameráinkat vihetjük tovább. Alig néhány lépés után megpillantottuk életünk első hegyi gorilláját. Egyetlen órát tölthettünk a helyszínen, egy helyben állva. Elő nem fordulhat, hogy valaki jobbra-balra-előre lépkedjen egy-egy jobb képbeállítás kedvéért; azt látjuk, fotózzuk, ami éppen adódik. Ha semmi sem történik, akkor ennyi. De azért szerencsére történik. A felnőttek ágakat, leveleket szaggatnak és folyamatosan esznek, vakaróznak, a kölykök birkóznak, játszanak. Látjuk, hogy a bozótosban mocorog a család vezére, az ezüstös hátúnak nevezett alfa-hím. Párzik, suttogja kísérőnk. Már időnk vége felé járunk, lassan elhangzik az „utolsó fotók” felszólítás, amikor az ezüstös hátú egyszer csak kiront a bozótból, egyenesen felénk. Megijedni sem volt időnk, okunk pedig éppenséggel lett volna. Egy kétmázsás, a családját védő hím veszélyes is lehet. Ám ügyet sem vetett ránk, berontott egy másik bozótba. Mindenesetre úgy két méterrel tőlünk húzott el és óriási szerencsém volt, hogy legalább egyetlen használható fotót tudtam róla készíteni. Nem mindennapi kiváltság ez, higgyék el, az egész világon csupán 700-egynéhány hegyi gorilla él (fogságban nem tartható), Uganda, Ruanda, valamint Kongó területén, de csak az előbbi két országban látogatható néhány csoportjuk.     

                       Hegyi gorilla(kölyök) Ugandában

     Mindig is szerettem volna bálnákat, delfineket látni és fényképezni. A bálna már gyakorlatilag elsőre bejött, Alaszkában. Ott úsztak hajónk mellett nem is egyszer, fújták ki a levegőt, csak éppen nem a kellő távolságban ahhoz, hogy le is tudjam őket fotózni. Az első nagy pillanat Grönlandnál jött el. Jócskán az út végén tartottunk, leszállt az est, már-már ágyba készülődtem, amikor megszólalt a hangosbeszélő, hogy a kapitány nem sokkal a hajónk előtt bálnákat lát. Az összes utas kiugrált az ágyból, kitódultunk a fedélzetekre, és csakugyan, úgy száz méterre a hajó orrától három hosszúszárnyú bálna fújta ki a levegőt. Valamivel közelebb is jutottunk hozzájuk, de azért mégsem annyira, mint szerettem volna. Az igazság pillanata számomra bálnaügyben második hawaii utam során jött el. Tudni érdemes, hogy a csendes-óceáni közönséges hosszúszárnyú bálnák (a bálnának természetesen nincs szárnya, de így nevezik, kevésbé szakszerűen meg púpos bálnának) a nyarat az Alaszka környéki vizekben töltik, ott jól belakmároznak, szaporodnak, aztán télre levándorolnak a trópusi-szubtrópusi vizekre, ahol böjtölnek. Maui szigetén elég elfogadható áron (mert igen nagy a konkurencia) lehet egy-kétórás bálnalesre menni, a bálnalátás majdhogynem garantált. És csakugyan, bő félóra múlva meg is jelent az első, egészen közel úszott a hozzá képest parányi motorcsónakunkhoz, szinte kézzel fogható távolságban fénylett a púpos háta. Még azt a szívességet is megtette, hogy párszor alámerült. Ilyenkor a legszebbek, amikor hatalmas farokúszújukat, mint egy búvár, a levegőbe emelik és méltóságteljesen alábuknak. Jött még egy-kettő, de akkor már valami igazi attrakcióra vágytunk. A természetfilmekben azt szokták mutogatni, ahogy ezek a hatalmas teremtmények – ki tudja, mi okból – kiszökellnek a vízből, egészen magasra. És a mieink is ugrottak! A bálnákkal azonban az a gond, hogy egyáltalán nem ott jönnek fel, ahol alámerültek, hanem ahol nekik tetszik, vagyis a fotózni készülőnek fogalma sincs, merre forduljon a kamerájával. Egyik szemem a keresőn, a másik „szabadon”, mint egy kaméleon, úgy lesem. A lényeg, hogy háromszor dobta föl magát az egyik bálnánk, de egyetlen egyszer sem sikerült elkapnom a levegőben. Lett helyette három hatalmas csobbanásom.

                                      Repült a bálna … nekem meg lett néhány csobbanásom

     Nehéz elviselni, ha valahol tilos a fényképezés. Márpedig elég sok helyen tilos. Hajdan, amint említettem, a szovjet repülőgépekről nem volt szabad fotózni, ami elég furcsán vette ki magát egy olyan világban, ahol műholdakról már olyan felvételeket lehetett készíteni, amiknek alapján elvileg akár azt is meg lehetett tudni, mit reggelizett, vagy a Pravda melyik oldalát nézegette Brezsnyev elvtárs. A legnagyobb élmények egyikét egyébként számomra a légifotózás jelenti. Immár az ezret is megközelíti azon képeim száma, amiket vagy nagy utasszállítókról, vagy kis gépekről, helikopterekből készítettem. Az előrelátó utas ilyenkor úgy választ – ablak melletti – helyet, hogy lehetőleg ne süssön szembe a nap, ne a szárny fölé kerüljön és a várható látványosságok azon az oldalon legyenek, ahol ül. Emlékszem, amikor Costa Ricából repültem hazafelé (először Miamiba), jobb oldalra kértem a helyet, mert úgy számítottam, onnan láthatom majd a Poás-vulkánt. Nem sokkal a fölszállás után a kapitány bemondta, hogy a bal oldalon ülő utasok rövidesen élvezhetik a Poás látványát. A francba, hát ezt meg hogy hibázhattam el ennyire, mormogtam. Eltelt úgy két-három perc, amikor a kapitány helyesbített: elnézést, a jobb oldalon ülő utasaink láthatják a Poást. Sikerült is szépen lefotóznom. 

                                                          Mégiscsak elkaptam a Poás-vulkánt

És még néhány kedvenc légifotóm:

                                                                Budapest

                                                      Hawaii izzó lávája

                                             Réunion kráterei fölött

                                                          Madagaszkár

                                               A befagyott Szibéria

                                                     Mongólia

                                         Mauritius

     Hajdan nálunk is sokfelé kitették a „Fényképezni tilos!” táblákat, amiből az ember rögtön sejthette, hogy valami katonai szempontból fontos, vagy annak vélt objektum közelében jár. Érdekes esetem volt Etiópiában, ahol egyetlen híd ível át a Kék-Nílus két partja között, pont ott, ahol a szurdok a legszebb. Túravezetőnk már jó előre figyelmeztetett bennünket, hogy ne engedjünk a látvány csábításának, mindenki a lehető legmélyebbre ássa el a kameráit, mert a hidat fegyveresek őrzik, és az ilyesmire nagyon háklisak. Előttünk egy évvel is vitt arra egy csoportot, és az egyik marha az előzetes intés ellenére suttyomban fényképezett. Hatalmas botrány kerekedett belőle, a filmjét egyszerűen kitépték a kamerából (Amúgy ezzel a házaspárral korábban találkoztam Marokkóban.) Mellesleg szólva ez már a 21. században történt és csakugyan nem értem, mi a bánatot titkoltak annyira azon a hídon. Egyébként Addisz-Abebában bármelyik ajándékboltban lehetett képeslapot kapni erről a hídról. 

    1985-ös amerikai utam során jártam az új-mexikói Taos pueblóban, ami egy indiánok által lakott, nagyjából a több száz évvel ezelőtti állapotára emlékeztető vályogfalucska, Santa Fe városától északra. 2011-ben újra felkerestük, már előre fentem a fogam a jobbnál jobb fotókra. Erre mi történik? Indián felebarátaink, akik amúgy 15 dolláros belépődíjat kértek, már a bejáratnál cédulákat osztogattak, melyeken az szerepelt, hogy a faluba tilos bevinni fényképezőgépet, mobiltelefont, továbbá minden, kép- és hangrögzítésre alkalmas eszközt. Csak ma! Megkérdeztük, miért. A parkolóőr azt felelte, azért, mert valami szertartás jellegű ünnepség zajlik odabenn. Bemegyünk a főtérre, hát tényleg, teljes díszbe öltözött nők és férfiak épp akkor fejezték be indián táncukat és vonultak el valahova máshova. Tisztelem én a hagyományokat rendesen, de ezt azért nem értem. Odáig még csak rendben volna, hogy fotózással, videózással megzavarjuk őseik szellemét vagy micsodáját, horribile dictu, elraboljuk őseik lelkét, de ha már így van, miért nem csinálnak belőle üzletet. Rabolják csak el a turisták nyugodtan az ősök szellemét, de akkor fizessék meg. Kérjenek érte mondjuk újabb 15 dollárt, sokan, ha nem is örömest, de kifizetnénk. Megjegyzem, Amerikában az indián kezelésben álló természeti látnivalóknál szinte mindenhol magasabb belépődíjat szednek, mint az államiakban. Akkor itt miért nem? Mellesleg, pont a falu bejáratánál van egy Kohn Street nevű utca. Hát nem volt a környéken egy okos zsidó – mondjuk, Kohn Winnettou –, aki erre felhívta volna a figyelmüket?  Ha most azt hiszik, hogy gorombán élcelődöm szegény indiánok hagyományain – ám higgyék. Azt azért hozzáteszem, hogy a közelben működik egy játékkaszinó („az egyetlen nemdohányzó kaszinó Új-Mexikóban”), mely Taos pueblo önmagát népszerűsítő kiadványának egyetlen hirdetője, ilyenképpen szponzora. Lám, mégse olyan élhetetlenek ezek az indiánok.  

    Most már ott tartunk, hogy szinte nincs múzeum, ahol engednék a fényképezést. Van rá néhány magyarázat, az egyik például az, hogy a látogatók inkább a szuvenírboltban árult képeslapokat, albumokat vegyék, a másik meg az, hogy a képtárakban vakuzással ne tegyünk kárt az értékes festményekben. Akad aztán olyan hely, ahol szabad, de fizetni kell érte. A fotóért nem túl sokat, a videózásért viszont jól megvágják az embert. Pénzt egyébként magánzók is kérnek a fotózásért, főleg a szegény országokban. A tanzániai és kenyai maszájok nagyon is tisztában vannak vele, hogy ők egy egzotikus népcsoport a külföldieknek, és erre rá is játszanak. A turisták által járt útvonalak mentén, mondjuk, a Ngorongoro-kráterhez vezető úton már reggel ott áll öt-hat maszáj nő, teleaggatva mindenféle színes zsuzsuval, és amint megpillantják a túraautó érkezését, sajátos, helyben állva előadott hullámzásszerű táncba kezdenek – felhívás a fotózásra. Amikor arra jártam, 100 tanzán shilling volt a tarifa (legföljebb húsz forint), és ezért lefényképezhettünk egy darab maszájt. Azt persze nem tudták, hogy széles látószöggel többet is bevehetünk a képbe, mint ahogy azt sem, hogy videokamerával egy svenkre egy egész csapat maszájt kaszálhatunk le. Azt hiszem, mostanra már efelől is kiokosodtak.

     Tragikomikus esetről számolhatok be Burmából. Az ország egyik leglátogatottabb műemlék-együttese Bagan, megszámlálhatatlan buddhista templomával, úgyhogy az amúgy kevés számú turista ide biztosan ellátogat. Egyik reggel valamelyik templomnál megpillantottunk egy asszonyt, mint aki csak éppen arrafelé jár; hátán keresztbe vetett bot, annak két végén kosarak, egyikben kisgyerek, a másikban tűzifa, mellette másik kisfia áll. Hát, ezt meg kell zabálni, gondolja a turista, ad némi pénzt az asszonynak és lefényképezi őket. Nem sokkal hazaérkezésem után a kezembe került egy Burmáról szóló, magyar szerzők által összeállított könyv, rengeteg képpel. Ahogy ezeket böngészem, megakad a szemem egy ismerősön. Ott áll ugyanaz az asszony, gyakorlatilag ugyanabban a ruhában, a koreográfia is megszólalásig hasonló: egyik kosárban kisgyerek, a másikban tűzifa. Akkor döbbentem rá, hogy ez az asszony valószínűleg ebből él: fotózkodik a gyerekeivel, nap mint nap. És még mindig nincs vége! Nemrég egyik ismerősöm, a még nálam is nagyobb utazó és kiváló képeket készítő Elter Károly Facebook-oldalán is láttam fotót ugyanerről az asszonyról, a két gyerekkel. Talán ott is fog megöregedni, szerencsétlen. (Károly fotóját kölcsönkértem a blog számára, köszönet érte.)

                                         Anya gyermekeivel (Burma)

                                       ... ls ugyanők Elter Károly felvételén (a szerző engedélyével)

    Köztudott, hogy muzulmán országokban nem kifejezetten örülnek annak, ha a külföldi fényképezi az embereket. Ennek okát sokan abban látják, hogy az iszlám tiltja az emberábrázolást, ám ha politikusok, uralkodók, vezérek fotóiról van szó, annyira mégsem tilthatja, hiszen Tunéziától Szírián át Líbiáig minden tele van a „főnök” fotóival. (Több országban éppen most szedik le és zúzzák szét őket…) A dolgon segíthetünk, ha engedélyt kérünk a fényképezésre, aztán vagy engedik, vagy nem. Különös esetem volt Egyiptomban, a Sínai-félsziget egyik kis nyaralóhelyén, Dahabban. A zömmel hátizsákos turisták között rendre felbukkant egy hat-hét év körüli kislány, aki hatalmas batyujából elég vacak módon összefércelt nadrágokat árult. Hozzám is odajött, persze, mutogatva kérdeztem, hogy lefényképezhetem-e. Rázta a fejét. Gondoltam, megpróbálom megvesztegetni, azzal feléje nyújtottam egy csokis kekszet és angolul magyaráztam, hogy én adom a kekszet, ő pedig hagyja lefotózni magát. Bólintott, elvette a kekszet, én közben a legjobb beállítást keresve rácéloztam. Legnagyobb meglepetésemre pár másodperc múlva koszos kis kezével felém nyújtotta a kekszet és azt mondta, „no foto”. Nem hagyta megvesztegetni magát. Hozzá kell tennem, hogy abban az országban történt mindez, ahol ha a szegény gyerek éhes, a kezébe nyomnak egy darab cukornádat, hadd rágódjon rajta, és ez a kislány nyilván nem szórakozásból árult nadrágokat, szegény családból lehetett.

                                        A ruhaárus kislány az egyiptomi Dahabban

   Jemenben viszont, bár az sokkal muzulmánabb Egyiptomnál, nem voltak ennyire aggályosak a gyerekek, ha fotóról volt szó. Amint beértünk egy faluba, kisvárosba, azonnal gyerekcsapatok vettek körül bennünket és kórusban kiáltották, hogy „szura, szura”. Túravezetőnk elmondta, ez annyit tesz, fénykép. A digitális világ teljesen felforgatta a hagyományos szokásrendet. Ezek a kisgyerekek már pontosan tudták, hogy akár a fényképezőgép LCD-képernyőjén, akár videokamerán azonnal visszanézhetik magukat és ez módfelett jó móka. Soha senki nem kért pénzt érte.

                                    „Szura, szura” – egyik útitárs a frissiben készült képeket mutatja jemeni gyerekeknek

   Azért volt részem merev elutasításban is, ha a következőt szabad így neveznem. Ugyancsak Jemenben, Marib városában jártunk és előre tudtuk, hogy az utcán időnként feltűnnek a környék jellegzetes, csúcsos szalmakalapot viselő asszonyai. Helyi kísérőnk ugyan szólt, hogy ne nagyon fényképezzük őket, de amikor megláttunk kettőt, amint kecskenyájat terelve felén tartottak, jó messziről teleobjektívval odalőttem. Még arra se volt időm, hogy felkészüljek a következő képre, már koppant mellettem valami egy bádogdarabon, aztán még egy és még egy. Megdobáltak kővel, és még szerencse, hogy el nem találtak.

    Még szólok majd a hinduk nyilvános halottégetéséről, de most maradjunk a fotózásnál. A legszentebb hely, ahová erre minden hindu még életében – de leginkább halálában – vágyik, az indiai Varanasi, a Gangesz partján. Ha kora reggel kimegyünk a folyóhoz, vagy kicsónakázunk, láthatjuk, hogy hordják halomra a máglyához szükséges fát. Napközben aztán hozzák sorra a tetemeket. A külföldi, akinek az ilyesmi a saját kultúrájában tabunak számít, kíváncsi, sőt gyarló, mert szeretné közelebbről is látni az eseményt. Ennek egyébként nincs semmi akadálya. A halotti máglyához bárki odamehet, nézelődhet, kóbor kutyák és tehenek is ott téblábolnak, senki nem zavar el senkit. A külföldi azonban annyira gyarló, hogy az eseményt szeretné lefényképezni, levideózni is. Nos, arról szó sem lehet – ezt már mi is előre tudtuk. Illetve azt is tudtuk, hogy ha pénzt ajánlunk fel az ott ügyködőknek (a hivatásos égetőknek vagy a családnak), akkor mégiscsak szabad. Kérdezősködtünk az ára felől és kaptunk egy ötvendolláros ajánlatot. Sokalltuk, ezért a helytől távolabb felmentünk valami építmény tetejére, és onnan próbálkoztunk, teleobjektívval.  Pillanatokon belül megjelent három fickó, követelve az ötven dollárt. Vagy hívják a rendőrséget, vagy megvernek bennünket. Nos, a rendőrséget biztosan nem hívták volna, a megverést pedig nem vártuk meg, hanem sürgősen elpucoltunk valamelyik sikátorba.

     Nemrég Nepálban jártam, ahol a lakosság zöme ugyancsak hindu, és Katmandu egyik külvárosában, a Gangesznél nagyságrenddel kisebb folyó, hogy azt ne mondjam, vacak kis patak mellett ugyancsak égetik a halottakat. Persze, nem akarom kisebbíteni a jelentőségét, hiszen a hinduk számára ez is nagyon szent hely. Nos, ott egyáltalán nem tiltják a fényképezést, sőt a patak túlpartján sorban ott ülnek a bámészkodók és nézik, fotózzák a szertartást.  Ω 

                                              Halottégetés Katmanduban

„…a jelenből a gombnyomás pillanatában múlt lesz. A képen annak lenyomatát őrizzük – ami volt”

                                                                                                                                                   (Korniss Péter)

A hetvenes évek elején egy barátom képei és lelkesedése keltette fel az érdeklődésemet a fényképezés iránt. Egyszer a téli, egyetemi vizsgaidőszak után négyen kimentünk Szlovákiába és a derékig érő hóban elvergődtünk a Magas-Tátrába is. Egy menedékházban ébredtünk, azazhogy én még aludtam volna tovább – épp virradt, előző este kissé grogoztunk, meg amúgy is utálok korán kelni –, ám társaim visongva próbáltak kiráncigálni az ágyból, mondván, ez valami csoda: a hófedte csúcsokat éppen megvilágítja a kelő nap. Kinéztem az ablakon, hát, csakugyan szép volt. Jó, a többit majd megnézem később. Nem volt fényképezőgépem. Illetve előző nyáron még volt, egy Szmena márkájú szovjet csoda, de azt elhagytam valahol Lengyelországban, autóstop közben. Nem volt kár érte. Ám a havas Tátrát követő nyáron, látva Árpád barátom csodaszép felvételeit, az NDK-ban vettem egy Beirette-et és elkezdtem – ottani gyártmányú ORWO filmre – egészen tűrhető diákat készíteni. A kis gép jó szolgálatot tett első norvégiai utam során, aztán később a szó szoros értelmében befagyott valahol a Baltikumban, 1976 cudar hideg telén, s a mesebelien behavazott Tallinn és Riga helyett szomorúan láttam viszont a beragadt zár miatt csupa fekete filmszalagjaimat. Ezután kezdődött el a Zenit-korszakom. Aki használt ilyesmit, tudja, hogy irgalmatlan nehéz volt, beledolgozták a szovjet acélipar felét, de optikailag nem lehetett rá panasz, mechanikai szempontból annál inkább. Nem ismerek olyan zenitest, akinek a zárja előtt-utóbb fel ne mondta volna szolgálatot. Az enyém például először a megvásárlását követő év nyarán, Lengyelországban, másodszor pedig életem nagy pillanata előtt, amikor Oslóból éppen Izlandra indultam. Ha történetesen nincs egy norvég barátom, aki kölcsönadja saját Minoltáját, egy darab kép nélkül jövök haza Izlandról. Más kérdés, hogy valószínűleg lejárt szavatosságú, vagy eleve pocsék ORWO filmet sikerült vennem (Kelet-) Berlinben, mert képeim egy része kissé belilult. Megjegyzem, az ORWO számomra máig rejtély. Mongóliában például fantasztikus színminőséget produkált, a képek máig sem veszítettek egy jó Kodakéval vetekedő színükből. Mongóliába már szinte komplett felszereléssel mentem ki. Ugyanazon év tavaszán kiröppentem az NDK-ba, ahol beszereztem életem első teleobjektívjét és nagy látószögű lencséjét, ráadásul az ötnapos út a bevásárlással együtt olcsóbban kijött, mintha ugyanezt a cuccot itthon vettem volna meg.

    Az izlandi kudarcot követően azonban úgy döntöttem, végleg megszabadulok a megbízhatatlan Zenittől és megvásároltam a szocialista fotótechnika csúcsát jelentő, immár belső fénymérős Practica PLC-3-as gépet. Úgy emlékszem, 7000 forint körüli összegbe került, a fizetésem pedig akkor, 1980-ban talán éppen alulról súrolta a 3000 forintot. Pár évre rá szert tettem egy gigantikus méretű, 230 milliméterig hordó használt zoomobjektívre, ami nemcsak óriási, hanem pokoli nehéz is volt. Használata három kezet kívánt, blendeállítás, élesség, zoomolás, de elboldogultam vele, és akárhová is mentem, mindenütt megcsodálták. Practicám sokáig szolgált, de egyszer-kétszer ez is csúful cserbenhagyott. 1988-ban, egy évvel a fal lerombolása előtt jártam kollégámmal Berlin mindkét oldalán. Rövid út volt, hosszú hétvége, csupán egy tekercs diát vittem, annak is a felét ellőttem a falra. Legalábbis azt hittem. A dolog akkor kezdett gyanússá válni, amikor – bár a számláló működött – érzésem szerint már legalább negyven kockánál tartottam. Bizony, vagy rosszul fűztem be a filmet, vagy valami egyéb történt, de egyetlen kockára exponáltam az egész „műsort”. Ekkora szégyent se addig, se azóta nem éltem meg.

       Eljött aztán 1992 tavasza, Ausztrália (igaz, ott éppen az ősz kezdődött), amikor a kontinensnyi ország legtetején, északon, a Kakadu Nemzeti Parkban krokodilokat fényképeztem. A meleg tette vagy az anyagfáradás, ki tudja, bedöglött a zár. S hogy a bosszúság teljes legyen, előtte jó három héttel, új-zélandi utazásomat követően a sydneyi kikötőben, miközben éppen az operaházra svenkeltem, lerobbant az út előtt frissen vásárolt Panasonic videokamerám is. Bevittem Sydneyben egy szakszervizbe, ahol azt mondták, egy hét múlva lesz kész. Nem vártam ki. (Idehaza is bevittem egy szakszervizbe, ott három napra vállalták, de azt mondták, ha külföldi volnék, másnapra kész lenne!) Hazajövet megjavíttattam ugyan a Practicát is, de rövidesen átálltam első nyugati márkámra, egy használt Minoltára. Más kérdés, hogy japán lévén keleti, de az nekünk mégiscsak Nyugat. Így érkeztünk el 2001 őszére, amikor Szenegálba és Maliba utaztam. A szeptember arrafelé még  esős évszak, s bár szerencsére nemigen esett, a levegő olyan párás volt, hogy csaknem inni lehetett. Kattogtattam szaporán, volt mit, csakhogy… Akinek van némi fotózási alapismerete, tudja, hogy a tükörreflexes gépek arról kapták a nevüket, hogy az objektív mögött, a gép belsejében van egy tükör, mely pontosan azt vetíti a fotós szemébe, amit le akar fényképezni. Amikor lenyomjuk az exponáló gombot, a tükör felcsapódik, pontosan szinkronban a zár kinyílásával. Ez egyetlen kattanás. Nos, amint éppen Maliban lövöldöztem, némely kép készítésénél nem egy, hanem két kattanást hallottam. Az egyik a felcsapódó tüköré, a másik a kinyíló záré volt. Ha nem tudnák, ez rossz jel; annak a jele, hogy a két szerkezet nem szinkronban működik. Ilyenkor az se jobb, ha egyetlen kattanás hallatszik, ugyanis már fogalma sincs az embernek, mit művel a gépe, vagyis hogy nyílt-e a zár, avagy nem. A szomorú tény: a mintegy 360 lövésből (ez pont tíz tekercs dia) idehaza csak úgy hatvanat láttam viszont, a többi kocka fekete volt. Irány a szerviz. Megtudtam, ehhez a Minolta-típushoz Magyarországon már nincs alkatrész, egyenest Japánból kellene behozatni, úgyhogy többe kerülne, mintha újat vennék. Ekkor ismét márkát váltottam, áttértem a Canonra. Az aztán évekig nem hagyott cserben, inkább én őt. Egyszer például kis híján elvesztettem. Alig érkeztem vissza az Antarktiszról a tűzföldi Ushuaiába, bementem a postára, hogy feladjak néhány képeslapot, amit antarktiszi pecséttel sikerült elláttatnom, aztán, mint aki jól végezte dolgát, átmentem az utca túloldalára egy kis boltba. Eltöltöttem ott vagy két percet, amikor belém nyilallt a felismerés: nincs nálam a kameratáskám! Benne volt a gépem az objektívekkel, a videokamerám, az összes fényképem, videóm, amit az Antarktiszon készítettem. Az, hogy a képek pótolhatatlanok, enyhe kifejezés. Rohanás vissza a postára. Ott volt a kis táska az asztal alatt, melynél ültem – érintetlenül. Egyszer korábban szintén kis híján megváltam a gépemtől, még a Practicától. 1985, Flagstaff, Arizona; egy youth hostelben töltöttem az éjszakát. Késő délután költöztem be, hullafáradtan. Este, lefekvés előtt rendezgetni próbáltam a cuccaimat és rádöbbentem, hogy a gép sehol. Másnap indultam a Grand Canyonhoz, és még az életben nem vártam úgy természeti élményt, mint azt. El lehet-e jönni pont onnan fotó nélkül? Kizárt. Feltúrtam az egész szobát, szegény hálótársam, egy idősebb amerikai fickó esküdözött, hogy nem ő volt… ,de hát ez eszembe se jutott. Ki a recepcióhoz. Nem találtatok egy fényképezőgépet? Milyen volt? – kérdezték. Figyelnek, nem azt mondták, hogy „de igen, te balga, találtunk”. Pontosan leírtam, márkajelzés szerint. Erre a srác odament a páncélszekrényhez és kivette belőle a gépemet. Miközben bejelentkeztem, ott felejtettem az egyik széken, ők meg, mivel nem tudták, kié, elzárták.      

    Hogy a technikai borzalmakat a továbbiakban elkerüljem, 2004 tavaszán megvettem életem első digitális fényképezőgépét, amolyan tartaléknak a Canon mellé, mert akkor még hű maradtam a diához. A kis Optio Pentax-szal egész jó képeket lehetett gyártani, csupán az zavart, hogy a keresőben nem azt láttam, ami a képre került, az LCD-kijelzőn való beállítást ellenben gyűlölöm. (Akkoriban már sok külföldi turistát lehetett látni szerte Budapesten, akik előrenyújtott és fölemelt kézzel fotóztak. Mondtam is barátaimnak, ha egyszer így megláttok, lőjetek le, én ezt aztán soha.) A fénykép ugyanis arról kapta a nevét, hogy az elkészítéséhez fény kell, ehhez pedig a fotózandó objektumra kell esnie, hacsak nem akarunk ellenfénnyel művészkedni, márpedig a kijelzőt annyira megvilágította a nap, hogy azt se láttam, mit fotózok. Nem is sokat használtam, de a Canont sem. Amikor már ismerősöm, egyik legkiválóbb természetfotósunk, Kalotás Zsolt is teljesen átállt a digitális fényképezésre, 2007 márciusában megvettem a jelenleg is használt Fuji FinePixet, ami ugyan nem tükörreflexes, de a keresőben ugyanazt látom, amit ténylegesen képre akarok vinni. Az LCD-t csak az elkattintott képek visszanézésére használom. Más kérdés, hogy ennek a gépnek annyi extra funkciója van, hogy gyakorlatilag színben, telítettségben stb. teljesen kész képet lehet vele komponálni. Amikor azonban „akció” van, ilyen beállítgatásokra a fotósnak rendszerint nincs ideje, ezért mindig az automatikát alkalmazom. A többit, a javítgatást elvégzem egy képszerkesztő szoftverrel. Hogy ez manipulálás? Ha, mondjuk, az eredeti képen levő alakokat, objektumokat kiegészíteném valami mással, csakugyan etikátlan lenne, de én ilyenkor jobbára a fényességen, a kontrasztarányon, a színtelítettségen változtatok, ha szükséges.

     Az évek alatt elkattintott sok ezer dia sem ment veszendőbe. Évek óta szkennelem a régi képeimet, aztán egy erre kitalált szoftverrel feljavítom őket. Maga a szkennelés roppant unalmas tevékenység, de legalább közben nyugodtan lehet zenét hallgatni. Utána következik a „művészet”: az idők folyamán agyonkarcolódott, ragyásodott, kifakult diák digitális feltámasztása, ami szerintem igazán kreatív munka. Igaz, hogy rengeteg pepecseléssel jár, de megéri.

    Ahogy említettem, 1992-ben vettem meg első videokamerámat. Túl sokat nem művészkedtem vele, illetve az azt követő darabokkal, inkább csak dokumentáltam: mozgásokat, hangokat, egyszóval olyasmiket, amiket az állóképpel nem lehet. Mindemellett a videózás sokat segít fakuló emlékeim feltámasztásában, hiszen afféle vizuális naplóként is használom. Pár éve már ezt is abbahagytam. Amikor még csak diáztam, minden témát gondosan meg kellett válogatnom, hogy a filmkészlet kihúzza az út végéig. Amit nem lőttem el állóképre, azt fölvettem videóra. Sajnos, nagyon sok jó fotótémát hagytam ki emiatt, amit máig bánok. Most már a digitális géppel gyakorlatilag annyit fényképezek, amennyit akarok (és teszem is), úgyhogy a videokameráról szép lassan leszoktam.

      Eltalálták, e hosszú locsogás csupán azt a célt szolgálta, hogy néhány fotóskalandomba is beavassam az olvasót. Aki manapság utazik, már mind fényképez. Negatívra, vagyis papírra, diára, memóriakártyára, voltaképpen egyre megy. De mit? Barátnőt/barátot a tengerparton, hegyvidéken, csemetét teveháton, anyut, aput a Colosseum vagy az Akropolisz előtt stb. Nagyjából ilyen témákat ölel fel az utazáskor elkészített fotóknak – becslésem szerint – 99 százaléka. Belógó villanydrótok, ferde horizontok, túl sok ég, túl kevés ég, lemaradt fél fej stb. Nem baj, nem fotókiállításra készülnek, csak az ismerősök kínzására. Egyszer megnézik, aztán évekig porosodnak valami dobozban, fiókban, s amikor véletlenül előkerülnek, akkor aztán lehet nosztalgiázni. A maradék egy százalék nagyobb része már valóban belefér a fotó kategóriába, ami másokat is gyönyörködtet, ennek parányi töredéke pedig már művészet. Azzal áltatom magam, hogy képeim zöme még beillik ebbe az egy százalékba, művészi szintre azonban nem jutottam el. Előadásokon összesen levetítettem talán egy-kétezret, publikáltam könyvekben, tankönyvekben, lapokban, folyóiratokban, naptáron néhány százat, de a kb. 6–7 ezres diakollekciómba a legritkább esetben túrok bele csak azért, hogy magam megnézegessem őket. Amikor előadásokra, baráti vetítésekre készülvén kotorászok közöttük, gyakran eszembe jut, hogy vajon az a századmásodpercnyi idő, amit kihasítottam egy-egy ismeretlen ember életéből, az a villanásnyi táj- vagy épületkép milyen lehet most, sok év múltán. Aránylag kevés olyan hely van, ahová később visszatérek, így aztán nem sok lehetőségem van arra, hogy egy korábbi fotó alapján felmérjem a változásokat, de azért akad néhány. 1990-ben jártam először Hawaiin, aztán 2009 decemberében újra. Hawaii Nagy-szigetének egy része gyorsan és erősen változó táj, a Kialuea vulkán folyamatosan működő egyik mellékkrátere alakítja azzal, hogy újabb és újabb lávafolyásokat ereget le a partvidékre. Annak idején egy évvel korábban kiömlött lávafolyáson sétáltam, ha ugyan sétának lehet nevezni a hatalmas lávatorlaszok közötti botladozásokat. Azt hittem, ráismerek majd a környékre, aztán kiderült, hogy mindaz, amit annak idején láttam és fényképeztem, egyszerűen eltűnt, elborították más lávafolyások, a legújabb például 2007-ben. Mindemellett nagyon sok minden felrémlett, éppen a hajdani fotók alapján.  

                        Itt 1990-ben még országút volt - 2011 végén már lávamező (Hawaii)

   De miért is fényképezünk? Kézenfekvő a válasz: azért, hogy megörökítsük élményeinket. Tudjuk jól, ez reménytelen vállalkozás. Elkattinthatunk több száz kockát, leforgathatunk egy úton három-négyórányi videóanyagot, még így is csak a látvány töredékét mentjük át itthonra. Nem hozhatunk haza egy országot, tájat, hangulatot; a képek legföljebb arra jók, hogy felvillantásukkal a készítésük közt átélteket megpróbáljuk kifoltozni megkopó emlékezetünkben. Legalább két olyan világjáró ismerősöm-barátom is van, aki soha sehol nem fotózik. Nyüstölöm őket, mindhiába. Én nem bírnám ki. Tudom, hogy sokan kíváncsiak rá, ezt bizonyítják az előadásaim, és ha tehetem, miért ne osszam meg élményeimet legalább ezen a módon azzal a több száz fotóval, ami könyvekben, tankönyvekben, újságokban, folyóiratokban, naptáron megjelent.

    Ha végignézek kollekciómon, azt veszem észre, hogy zsenge fotós koromból alig kerül elő ember a képeken. Legföljebb véletlenül, néhányan az utcán, de portré szinte soha. Sok évem és rengeteg tekercsem ment rá arra, hogy az iskolában, az egyetemen tanult, könyvekben, képeslapokon látott természeti objektumokat a valóságban is meglássam, lefényképezzem, és mindez hihetetlen élménnyel szolgált. Ezekben az esetekben ugyanis tudtam, minek és hogyan kell az objektív elé kerülnie. Kattintottam ugyan néhányat nevezetes épületekre, műemlékekre, de egyszer csak rádöbbentem, hogy jószerével nincs egy utcaképem, portrém, állatfotóm, úgyszólván semmim, ami legalább egy keveset visszaadna az élő természetből vagy az épített világából. Ezeket a villanásokat pedig már lehetetlen pótolni. Idegen emberek fényképezése nekem különösen gondot jelent. Ha az illetők tudta nélkül kattintok rájuk, kifejezetten zavar (engem!), hogy ilyen módon behatolok az intim szférájukba. Mára ezt a gátlást némileg levetkőztem, bár még mindig zavar. Amikor észreveszik, kétféle reakciót tapasztalok. Vagy dühös morgolódást (jogos), vagy barátságos mosolyt. Nemrégiben Nepálban autóból akartam fényképezni egy utcaképet, miközben pont a látómezőmbe lépett egy fiatal lány. Azt hitte, őt akarom fotózni, ezért megállt, sőt el is mosolyodott. Ha viszont a fotóalany tud róla, mert megkérem, az már nem ugyanazt a hatást adja vissza: másként néz, abbahagyja, amit éppen csinál, egyszóval teljesen mást mutat magáról, mint az esetleges ellopott pillanatban.

                             Egy véletlen portré - Nepálból

Néhány a kedvenc portréim közül:

                                                           Kuba

                                                       Srí Lanka

                                             Burkina Faso

                                                  Jemen

                                                          Kamcsatka

  Azt mondtam az imént: élmény. A fotós – optimális esetben – legalább négyszer örül. Először akkor, amikor rátalál a témára. Másodszor, amikor sikerül is lefényképeznie úgy, ahogy elképzelte. (Ha meg elszalasztotta, megőrül.) Harmadszor, amikor kézhez kapja a laborban és először vet rájuk pillantást (ha ugyan el nem szúrják a hívást.) Negyedszer pedig akkor, amikor – dia esetében – bekeretezi és levetíti. Ezt az örömöt némileg mérsékli a digitális fényképezés robbanásszerű elterjedése. Ha nem sikerült a kép, legföljebb kitöröljük, vagy ha nem egészen úgy, ahogyan szeretnénk, megfelelő számítógépes programmal korrigáljuk.

    Egyik barátom (pont az, aki megkedveltette velem a fényképezést) mesélte pár éve, hogy a padláson kotorászva előkerültek már rég elhunyt apja hajdan egzotikus helyeken készített diái. „Szegény fater – mondta – ,mennyit dolgozott, amíg bekeretezte őket, aztán a padláson végezték.” Ne legyenek illúzióink, nem az örökkévalóságnak fényképezünk. Azóta már többször is elgondolkodtam, ha majd eltávozom, ki fogja ezeket megnézni. Arra jutottam, hogy a kutya sem lesz rájuk kíváncsi. Vagy ha mégis, aligha ért meg belőlük valamit, hiszen többnyire azt se fogja tudni, hol készültek. Az „utókor” legföljebb annyit állapít meg róluk, hogy esetleg egész jók, de nekik az én élményeim, emlékeim az égvilágon semmit sem mondanak. Miközben egyetemre jártam, átépítették a földrajz tanszékeket is magában foglaló épületet. A szó szoros értelmében lapáttal hánytuk zsákokba egykori nagy földrajztudósuk, Cholnoky Jenő összetörött – mert nyilván trehány módon tárolt – diáinak egy részét. Néhány papírképet sikerült kimenekítenem (kilopnom) a kollekcióból, pont a Spitzbergákról, máig is becses emlékként őrzöm őket.

     Az élettelen természetet, vagy épületeket fényképezni aránylag könnyű. Semmi egyéb nem kell hozzá, mint megfelelő optika és fény. Na meg elsősorban látásmód. Nem mindegy ugyanis, hogy pusztán csak dokumentálni akarunk, vagy „művészkedni”. Egy patakot vagy vízesést lefotózhatunk úgy is, hogy a víz selymesen, szinte fátyolszerűen jelenjen meg a képen, vagy éppen cseppjeire szakadozva. A geológiai formákban, képződményekben meg kell látni a lényeget, és aki ezekhez a szakterületekhez nem ért, az többnyire nem látja meg. Nekem legalább ez az előnyöm megvan sokakkal szemben: tudom, hogy mondjuk egy lávaképződményben mit kell kiemelni ahhoz, hogy szakmailag érdekes legyen. Az élő természettel már más a helyzet, az ugyanis többnyire mozog. Az állatokat ugyanúgy be kell cserkészni, mint vadászatkor. Kivételes szerencse szükséges ahhoz, hogy kiüljenek az út szélére, amerre éppen ballagunk, és csak úgy felkínálják magukat a képhez. Azért legalább egyszer velem ez is megesett. Alaszkában járva rettenetesen szerettem volna közelről grizzlymedvét fényképezni, méghozzá úgy, hogy a medve a patakmederben áll, a vízben jönnek, sőt ugrálnak fölfelé a lazacok, a medve meg röptükben elkapja őket. Vagy: két lábon áll a grizzly, mancsait félelmetesen kimeresztett karmaival magasra emeli és tátott szájjal üvölt. Nos, láttam grizzlyt vagy fél tucatot jó messziről, láttam lazacokat ugrani, de a kettő együtt nem jött össze. Sebaj, legalább medve lenne. És lett! A Denali Nemzeti Park nagy részén magángépkocsival tilos közlekedni, ám hogy az ember mégis lásson valamit az óriási területen, kimustrált iskolabuszok hozzák-viszik a jónépet úgy 140 kilométeres útvonalon. Közben a sofőr magyaráz, ha éppen van mit. Egyszer csak megszólal: most halkan húzzák le a jobb oldali ablakokat, mert ott legel egy grizzly. És csakugyan – tőlünk alig pár méterre.

     Jól emlékszem első fekete-afrikai utazásomra, amikor 1993-ben Kenyában és Tanzániában jártam: a földkerekség legvarázslatosabb állatparadicsoma, milliónyi növényevővel és a rájuk vadászó ragadozókkal. Túlzás nélkül mondhatom, ott és akkor fordult velem egyet a világ. Akkor döbbentem rá, hogy mennyit mulasztottam, ott nyílt rá a szemem először az állatvilágra, és nem csak a fotós szemem. Nem sokkal az után, hogy átléptük a tanzániai határt és kinyílt a szavanna, megpillantottuk első Thomson-gazelláinkat: az első igazi afrikai vadakat, melyek utunkba kerültek. Elég messze voltak tőlünk, de teleobjektívval még látszott belőlük valami, úgyhogy tüstént elkezdtünk rájuk lövöldözni (mármint fényképezőgéppel). Másnap annyi gazella mellett húztunk el, mint égen a csillag, de már eszünkbe sem jutott fotózni, hiszen már „megvannak”, elmúlt az újdonság élménye. Tanulság 1. Ha gazellát (oroszlánt, zsiráfot stb.) látsz, ne kattintgass ész nélkül, lesz még jobb is. 2. Ha gazellát (stb.) látsz, fényképezd le okvetlenül, hiszen ki tudja, adódik-e még hasonló alkalom. 3. Egy darab használható képem sincs Thomson-gazellákról. Manapság már persze könnyű; a digitális korszakban csak memória(csip) kérdése, hiszen egy utazás során ezernyi képet is készíthetünk, legföljebb ami nem sikerült, már közben is törölhetjük.

    Ugyancsak szavakkal nehezen kifejezhető élmény volt a Galápagos-szigetek különleges állatvilágának fotózása. Annak ellenére, hogy mennyi bűnt követett már el az ember az ottani természet esztelen pusztításával, az állatok mintha megbocsátottak volna nekünk: semmiféle félelemérzet nincs bennük az ember jelenlétében. Egy méterre hasalni az oroszlánfóka-kölyöktől és úgy a képébe fotózni – csodálatos érzés.

                                                   Megvan a grizzly (Alaszka)

                           Karnyújtásnyira egy galápagosi fókakölyöktől

    Az utóbbi években több hazai természetfotóst is meggyanúsítottak, hogy a hatás kedvéért manipulálta a fotóit, mondjuk, mesterségesen teremtett olyan helyzetet, amit a valóságban szinte lehetetlen lefényképezni, vagy csak óriási szerencsével. Nekem erről az villan be, hogy amikor Kenyában, a Baringo-tónál jártunk, kimentünk a vízre, csónakkirándulásra. A partvidéken szép számban fészkelnek a fehérfejű rétisasok, legalábbis magyarul így nevezik őket. Arrafelé speciel egy szál rét sem volt, s bár ezek a sasok kétségkívül fehérfejűek, halászni szoktak. Ezt úgy csinálják, hogy berepülnek a víz fölé, aztán hatalmas karmaikkal kiragadják belőle a halat.  Milyen jó lenne egy ilyen pillanatot kikapni! Ez az igény nyilván már korábban is felmerült, mert helyi kísérőink készültek. Egyikük behozott néhány kisebb halat, bedobta pár méterre a csónak mellé, füttyentett egyet, és a sas abban a pillanatban megindult. Pár másodperc múlva ott csapott le mellettünk, és már vitte is a halat. Ez még vagy négyszer-ötször megismétlődött, de annyira megragadott a mozgás, hogy valamennyit videokamerával vettem föl, úgyhogy állóképem nincs a fogásokról. Csak azért említem, mert így is lehet kiváló természetfotót készíteni. Talán láttak már olyan filmfelvételt, amikor a jégmadár lecsap a vízre és kikapja belőle a kis halat – mindezt alulról filmezve. Nos, nem arról van szó, hogy az operatőr ott kuksolt a sekély patakban, aztán amikor véletlenül elúszott fölötte egy halacska, a jégmadár pont ott csapott le. A jelenetet természetesen preparálták. Vettek egy jókora, üvegaljú tartályt, alája szereltek egy távirányítású kamerát, a tartályba beletették a halat, és amikor a jégmadár lecsapott már forgott is a kamera.

    Természetfilmet készíteni, azt hiszem, rendkívül macerás feladat. Tanzániában, a Serengeti Nemzeti Parkban három napot töltöttünk és egy bizonyos helyen mindegyik napon ott láttam egy forgatócsoportot. Egy közeli fa ágán ugyanis egy leopárd hűsölt, és nyilván arra vártak, hogy csináljon valamit. Aztán nyilván előfordul, hogy a leopárd napokig semmi érdekeset nem csinál. Gondoljuk el, mennyi, de mennyi természetfilm készült már az afrikai nagyvadakról. Oroszlánt vadászat közben lefilmezni – már szinte unalmas. A nézők ingerküszöbét már olyan magasra tornászták a természetfotósok-filmesek, hogy valami egészen különleges akciónak kell ahhoz történnie, hogy az erre szakosodott csatornák levetítsék. Bizonyára sokan látták azt a rövid videofilm-részletet, melyet egy turista készített a dél-afrikai Krüger Nemzeti Parkban. Néhány oroszlán megtámadott egy kafferbivaly-csordát és az egyik kiragadott egy fiatal borjút. Eközben valahogy lesodródtak egy folyó mellé, és az oroszlánok immár a vízben kezdték volna marcangolni áldozatukat, amikor mindegyik fél számára teljesen váratlanul a vízből kibukkant egy krokodil és elkezdte befelé húzni szerencsétlen borjút, melyet még fogtak az oroszlánok. A borjú csodával határos módon valahogy mindkét szorításból kiszabadult, az egyik kifejlett bivaly pedig rátámadt az oroszlánokra, majd a csorda együttes erővel elzavarta őket. Egy hivatásos természetfilmes stáb talán éveket vár hasonló jelenetre és sosem jön össze nekik effajta akció, erre odamegy egy turista és véletlenül lefilmezi. Amúgy lassan már azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy webkamerát szereljenek valamilyen állatra, hogy egyenesben nézhessük, miként tépi szét az áldozatát. S hogy ez mennyire nem valószerűtlen, bizonyítja az, hogy egy angol stáb éveket töltött a Kalaháriban, hogy afféle valóságshow-ként távirányítású kamerákkal filmre vegye a szurikáták (rókamanguszták) mindennapi életét, előtte pedig ugyanezt megcsinálták Madagaszkáron, ahol két gyűrűsfarkú maki család egymással folytatott ádáz küzdelmeit vették fel éveken át; ennek eredménye lett a sokat vetített Maki utca című sorozat. Szerte a világban több tucatnyi webkamera kíséri már figyelemmel sasok, baglyok, gólyák fészkét és az ott zajló eseményeket. (folyt. köv. ►)

„A biztonság nem más, mint az élet bizonytalanságának élvezete”

                                                                          (Morgan Scott Peck)

(folytatás)    És most valami komolyabb! Iránban járva Siráz városában indultam egy igen szép mecset megszemlélésére, amikor iszonyú fájdalom hasított belém a jobb alhas tájékán. (A mecsetből mellesleg kiküldtek, éppen pénteki imaidő volt.) A fájdalom órák múlva sem csillapodott, csak hevertem az ágyamon, s közben láttam magam egy iráni kórház műtőasztalán kiterítve, amint helyi orvosok gyulladt vakbelem eltávolításán ügyködnek. Elhúztam még egy napig, közben átrepültem Tabriz városába. Másnap reggel átmentem a szomszédos szállodába telefonálni (az enyémben tudniillik nem volt nemzetközi vonal!), de a portás nem engedte meg, hogy használjam az övékét. Egyébként csak azt akartam közölni édesanyámmal, hogy remekül érzem magam. Vitánkra előkerült egy iráni fiatalember, kérdi, mi a gond. Elmondtam. Azt felelte, a barátaival elvisznek kocsival a főpostára, úgyis arrafelé van dolguk. Közben beszélgettünk és kiderült, hogy mindhárom fiú a helyi egyetem végzős orvostanhallgatója. Ekkor szerényen előadtam a panaszomat, hogy nekem itt meg itt borzalmasan fáj. Menet közben megvizsgáltak, megtapogatták a hasamat, végül közölték, hogy ez egészen biztosan nem vakbélgyulladás, hanem valami más, szóval nyugi. Hogy mi volt, máig sem tudom, de másnapra a fájdalom maradéktalanul elmúlt. Megjegyzem, nem volt biztosításom, addig sosem kötöttem, azóta viszont ki sem teszem a lábam az országból anélkül. Elolvastam Dian Fossey világhírű gorillakutató könyvét, abban szerepelt, hogy amikor először ment Kongóba gorillákat figyelni, mentora, Leakey professzor azt tanácsolta neki, hogy elindulás előtt operáltassa ki a vakbelét. És megtette. Talán nekem is ki kellett volna már vetetnem.

    Jártam néhány olyan vidéken, ahol egy hirtelen jövő komolyabb betegség akár életveszélyes is lehetett volna. Fogalmam sincs, mi lett volna, ha mondjuk a Spitzbergákon, a tundra kellős közepén bármelyikünkkel történik valami. Még a leggyorsabb túravezető sem ért volna egy nap alatt olyan helyre, ahonnan helikopteres segítséget hívhatott volna, pedig volt két, hetven körül járó svájci útitársunk is. Műholdas telefon akkor még nem volt, vagy ha mégis, nem nekünk. Volt viszont Líbiában, a Szahara közepén, ahol egyébként veszélyes skorpiók és kígyók is élnek. Helyi vezetőnk hozott is magával valami speciális eszközt, amivel a mérget ki lehet szívni. Jut eszembe, Maliból hazafelé tartva a bamakói repülőtéren beszélgetésbe elegyedtem egy belga fickóval, aki féléves üzleti kiküldetésben dolgozott Maliban és szóba kerültek a trópusi nyavalyák is. Erre mutatott egy jókora táskát, melyben egész gyógyszertárat hurcolt magával, egyszer használatos fecskendőkkel, ampullákkal, mindennel.

    A túrázásról jut eszembe, talán sokan hallották annak a fiatalembernek a sztoriját, aki egyedül túrázott az amerikai Canyonlands Nemzeti Parkban. Történetéről játékfilm is készült. Kicsit eleresztette magát, bezuhant egy kis szűk, mély kanyonba és a jobb karjára ráesett egy nagy sziklatömb. Megmoccantani sem bírta, se a karját, se a követ. Öt kerek napon át kínlódott, végül késével levágta a saját karját, így szabadult ki. Kimászott a kanyonból, ott találtak rá turisták. Megúszta, kapott műkart, ma is túrázik, hegyet mászik, síel stb. Ha elfogadnak egy tanácsot: ismeretlen terepen, de ha túl nehéz, még ismerős tájon se túrázzanak egyedül. Bármikor, bármi történhet még a legtapasztaltabb, legerősebb emberrel is és bár a tévében csodálatos megmenekülésekről látunk filmeket, sokan meghalnak.  

     Amikor az Antarktiszra utaztam hajóval, nem tartottam különösebben betegségektől. A hajón két profi orvos is volt (úgy értem, nem utas), egy az orosz személyzetnek, egy az utasoknak, volt defibrillátor, de akár vakbélműtétet is el tudtak volna végezni. Konkrétan tudom, mert a végén a kapitány bemondta, hogy az orvosok, szerencsére, az egész út során munka nélkül maradtak. Egyébként egy-két évvel ezt követően ugyanennek az utazási irodának a hajója az Antarktisz környékén valami jéghegytől léket kapott és szép lassan elsüllyedt. De mivel tényleg szép lassan süllyedt el, még volt idő segítséget hívni és az utasok mind egy szálig megmenekültek.

    Azért egyszer mégiscsak megesett, hogy külföldön kórházban kötöttem ki. Nem volt ez igazi kórház, de majdnem. Történt, hogy 1975 nyarán egyik unokaöcsémmel stoppal nekiindultunk, hogy végigjárjuk Lengyelországot, az NDK-t (ifjabbak kedvéért: a hozzánk hasonlóan szocialistának nevezett Kelet-Németországot), hogy aztán Prágából repülővel térjünk haza. Minden remekül ment, egészen a Lengyelország északnyugati részén fekvő Szczecin városáig. Arrafelé akartunk átmenni az NDK-ba (illetve nem pont ott – lásd korábban – ,de így alakult). Épp túlestünk az útlevélvizsgálaton, amikor unokaöcsém pánikszerűen lekuporodni kényszerült – jobb híján – az őrbódé mögé. Mire kora este Rostockba értünk, már belőlem is jött minden, de rögvest az után, hogy magamhoz vettem. Már nem emlékszem, hol éjszakáztunk (nyilván valamelyik pályaudvaron), de másnap kimentünk Rügen szigetére, azokhoz a csodálatos fehér krétamészkő-sziklákhoz, melyek a tengerparton emelkednek. Ha valamit ettünk-ittunk, már futottunk. Ez önmagában sem valami kellemes állapot, de ráadásnak jött a láz. Késő délután, amikor visszaértünk a rostocki pályaudvarra, már sejtettem, hogy komoly a helyzet. Bementünk a vöröskereszttel jelzett helyiségbe, szerény némettudásommal előadtam a tüneteinket, mire a helyszínen állomásozó hölgy tüstént hőmérőt nyomott a hónunk alá. A higany szinte kiverte az üvegcső végét. Na jó, ez túlzás, de nagyon magas lázunk volt. Mentő jött, rendelőintézet, angolul is tudó orvos, vizsgálat, hol jártunk, mit ettünk stb., vérvétel (a fülcimpánkból – ilyenben sem volt még részem), egy óra múlva megvolt az eredmény. Hogy mi, azt nem tudom pontosan, de annyit sikerült kibogoznom, hogy ez errefelé most járvány. Van-e hol aludniuk azt éjjel? – kérdi az orvos. Hogy a fenébe volna? Jó, akkor elvisznek bennünket valahova. Négyszintes, modernnek is nevezhető tömbház, kettőnknek külön szoba, lázcsillapító, sok-sok tea, alvás. Másnap reggel aztán körülnézés. Kiderült, hogy ez a városi orvosegyetem (nyáron üres) kollégiuma, mi pedig karanténban vagyunk. Nem szó szerinti negyven naposban, de belátható ideig nem hagyhatjuk el az épületet. Ismerkedtünk, nézelődtünk az ablakból és láttuk ám, hogy egész családok „költöznek be”, sokan hoztak rádiót, apróbb háztartási felszereléseket. Tüneteink már másnapra számottevően enyhültek, de távozásról még szó sem lehetett. Nem is tudtunk volna, ugyanis a ruháinkat elvették, kaptunk valami rettenetes hálóinget, abban lófráltunk a folyosón. Így telt el kerek három nap, közben az épületet elkereszteltem „Hotel Durchfall”-nak, amivel nagy sikert arattam a lakótársak körében. (E szót – hasmenés – kis úti szótárból néztem ki és egy életre megjegyeztem.) A negyedik reggel föltettem a bátortalan kérdést az orvosnőnknek, mikor távozhatunk. Merthogy nekünk úgy öt nap múlva repülőjegyünk van haza, Prágából. Azt felelte, tekintettel a körülményekre, elenged bennünket, ha tünetmentesek leszünk, ezt pedig csak székletvizsgálattal lehetett megállapítani. Akkor meg már az istennek se akaródzott egyikünknek sem. A végén kúpot kaptunk, annak segítségével sikerült produkálnunk a szükséges mintát. Negatív lett, mehettünk! Egy alagsori raktárban megkaptuk gondosan fertőtlenített „civil” ruhánkat és diadalmenetben lépkedtünk kifelé a kapun. Azt hiszem, mi voltunk az elsők, akik távozhattunk, a helyieknek a szabály szerint két hetet kellett benn tölteniük. A „Hotel Durchfall” teljes vendégserege kinn ült az ablakokban és harsány üvöltéssel búcsúztattak bennünket, miközben mi a kis magyar zászlónkat lengettük. 

    Volt egy halálközeli élményem, ám annak pontosan tudom az okát. A nyugat-afrikai Beninben túravezetőnk azt találta ki, hogy tegyünk egy három-négyórás gyalogtúrát árkon-bokron át. A terep csak közepesen volt nehéz, ám olyan iszonyatos párás hőségben kellett mennünk, hogy még állva, árnyékban is az elviselhetetlenség határát súrolta. Bő háromórás caplatás után kezdtem azt érezni, amit talán azok a katonák is éreztek, akik annak idején az orosz fronton a borzalmas hidegben gyalogolva átélhettek. Egy lépést sem bírok továbbmenni. Leülni, lefeküdni, csendben meghalni. Nagyon közel álltam a végzetes hősokkhoz, vagy hőgutához, nevezzük bárhogyan is. Azt hiszem, az mentett meg, hogy egy patakhoz érkeztünk, ahol leroskadtam az árnyékban és még volt annyi erőm, hogy megkértem Noah-t, a vezetőnket, hogy a patakból öntsön rám annyi vizet, amennyit csak tud. Én ugyanis már nemhogy lépni, de felállni is képtelen voltam. A hideg víztől kissé magamhoz tértem, ücsörögtem ott egy ideig, de tudtam, hogy még jócskán kell mennem. Csaknem háromnegyed órát gyalogoltam félig önkívületben, mire elértem azt a helyet, ahol a kocsik és az ebéd várt ránk. Már említettem, nem bírom és nem is szeretem a meleget, de hogy ennyire…   

    Az utazó gyakran kerülhet olyan vidékekre, melyeket időnként természeti katasztrófa sújt. Végigjártam a világ leginkább földrengésveszélyes vidékeit, Mexikót, Perut, Kaliforniát, Indonéziát, Japánt, Iránt stb., de sehol a legkisebb földmozgást sem éreztem. Costa Ricában speciel egy nappal az érkezésem előtt volt komolyabb földrengés, ott erősen érezték, de áldozatok nem voltak, ellenben a szomszédos El Salvadorban százas nagyságrendben haltak meg emberek. Szerencsésen elkerültem tájfunokat, hurrikánokat, tornádókat, cunamikat, árvizeket, bár az utóbbinak a végét még sikerült elcsípnem Thaiföldön 1995 késő őszén. Egy héttel az indulásom előtt még láttam képeket az újságokban, hogy Bangkok egyes részein térdig vízben gázolnak az emberek. Amikor megérkeztem és vonattal utaztam kissé északabbra, Ayuthaya felé, a kiözönlött víz még csaknem a síneket nyaldosta, a kisvárosban pedig még javában takarították el a földből emelt szükséggátakat. Még északabbra busszal utaztam, és számos helyen víz hömpölygött át az úton. Aki útközben leszállt, sokhelyütt egyből vízbe lépett.

    Két olyan vidéken is megfordultam, amit cunami sújtott. Indonéziában, Jáva szigetén a 2004-es, karácsonyi katasztrofális cunami messze nem okozott olyan tragédiát, mint Szumátrán, Thaiföldön vagy Sri Lankán, de történt egy másik eset két évvel később, és abban a Pangandaran nevű tengerparti városkában, ahol eltöltöttünk két éjszakát, több tucatnyi ember halt meg és százak lettek hajléktalanok. A kis szállodába, ahol mi is megaludtunk, nagyjából másfél méteres víz zúdult be, de az engem is utaztató ausztrál Intrepid iroda akkori csoportja éppen valahol másfelé kirándult. Srí Lankán három évvel a nagy cunami után jártam, és azon a déli vidéken, melyet a legjobban érintett a hullám, még mindig hatalmas törmelékkupacokat lehetett látni. Csak az életben maradottak lelkét nem lehetett látni…

     Nekem egy vulkánkitörés hatalmas élmény, főleg, ha nem fenyeget, de azoknak, akik ott élnek a hatósugarában, gyakran katasztrófa. Hét évvel a Pinatubo-vulkán kitörése után jártam a Fülöp-szigeteken, és módfelett érdekelt a tűzhányó is, mely 1991-ben igen súlyos katasztrófát okozott, elsősorban az által, hogy a kilövellt finomszemcsés törmelék összekeveredett az esővízzel, és iszapárak formájában több környékbeli települést elárasztott. E lerakódások azóta megszilárdultak, beléjük csodaszép formákat mart az erózió, és mivel a vulkán közvetlen közelébe nem jutottam, ezeket néztem meg. Egy helyi férfit fogadtam fel kalauznak, mert a labirintusban nagyon könnyű eltévedni. Közben elmondta, őt és hét gyerekét is elűzte a vulkán, fából készült házukra annyi törmelék hullt, hogy félig összeroskadt. Azóta valami szükségszálláson laktak. Megmutatta egykori házát, csakugyan csúnyán tönkrement, de még így is akadt környékbeli, aki – nagy úr a szükség – beköltözött.

    Hawaii, a világ jelenleg legaktívabb – és egyben legalaposabban figyelt és kutatott – vulkáni vidéke. A Kilauea vulkán a Nagy-szigeten, egyik mellékkráteréből, kisebb-nagyobb intenzitással évtizedek óta ontja a lávát. Az olvadék 1986 novemberében elérte az aktív krátertől 12 km-re húzódó délkeleti partvidéket, aztán lerombolta a parányi Kalapana falut és hosszú szakaszon az országutat is elborította, majd az óceánba bucskázott. Ezt a helyet igyekeztünk keletről megközelíteni, ugyanis hírét vettük, hogy a nemzeti park embereinek asszisztenciájával megtekinthető, amint a láva eléri a tengert. Megjegyzem, mivel a hawaii lávák többnyire nagyon hígan folyósak és a sziget gyéren lakott, károkat csak igen ritkán és aránylag csekély mértékben tesznek az épített környezetben, egyszóval, ha csak valaki szánt szándékkal bele nem veti magát az izzó olvadékba, gyakorlatilag veszélytelen. Összegyűltünk pár százan, délután ötkor nyitották ki a kaput, leparkoltunk a megdermedt lávafolyások mellett. Erre jön egy fickó, mondja, hogy nem orral az út széle felé, hanem „menekülő” állásba. Hm. Eligazítás: vigyünk zseblámpát, elegendő ivóvizet, túrabakancsot, de ha meghalljuk a szirénát, akkor pucolás. Úgy 200 métert, ha mehettünk, amikor megálljt vezényeltek, szintúgy  200–300 méterre onnan, ahol az első lávafolyás látszik. De még nem látszik, csak hat körül dereng némi pirosság a víz fölött, aztán…, aztán kicsit élénkebb lesz. Talán ha besötétedik.  De nekünk már nem itt sötétedett be, mert félóra múlva megszólalt a sziréna. Nem kellett ugyan rohanvást elhagynunk a helyet, de a parkfelügyelők egyre csak noszogattak. Kérdjük: de hát miért? Mert megfordult a szélirány, és ha netán még az eső is rákezdene, esetleg savas párát hozhatna fölénk. Kifeküdtem, a japánok meg, akik egy-egy fotó kedvéért akár ölni is képesek, csendben szentségeltek.

                                                        Innen kellett "menekülni"

    Azt még megértem, miért nem engedtek az izzó láva közelébe. A láva a Puu Oo kráter kialakulása óta mintegy 300 hektárral növelte meg a sziget területét, és a peremek, mint ezt helikopterről láttam, csakugyan hajlamosak a leszakadásra (ettől még minimum 100 métert mehettünk volna). 1993-ban ez meg is történt, egy ember meghalt, tucatnyi megsérült, 2007-ben pedig egy kb. 20 hektárnyi partszakasz suvadt a tengerbe. Azóta tiltják, hogy e partszakaszhoz túlzottan közel menjenek a turisták. De hogy savas eső, forró láva és hasonlók? Másnap kora este egy maszek motorcsónakon odamentünk a tenger felől, helyenként öt méterre megközelítve a hullámokba bukó lávafolyásokat, ami legföljebb félelmetesen gyönyörű volt, de aligha veszélyes. Azért csónakosunk sürgősen hátramenetbe kapcsolt, amikor egy-egy nagyobb lávafoszlány becsobbanásakor gőzök-gázok borították el a járművünket is.  

               Annyira azért nem volt meleg a helyzet - izzó láva közelében Hawaiin

     A vulkánokat azonban nem szabad lebecsülni. Az olaszországi Vulcano szigetén tényleg volt némi halálfélelmem, bár erről nem elsősorban a hegy vulkáni mivolta tehetett. Útitársnőmmel mindenképpen (azaz, inkább csak én mindenképpen) fel akartunk menni a kereken 400 méteres kúp tetejére, a kráterhez. Odaérkeztünk a lábához, és megkérdeztünk egy arra tébláboló helybelit, hol lehet itt fölmenni. Erre a legközelebbi csapás felé mutatott. Egy darabig tényleg elég egyszerűnek tűnt, aztán nagyon meredekké vált. Nem kimondottan tereptúrázásra való cipő volt rajtunk, és a törmelékes csapás elkezdett egyre jobban csúszni. Legszívesebben már visszafordultam volna, de az még veszélyesebbnek tűnt. Mint a kismacska, aki fölmászik a fára, de lejönni nem tud. Hogy a dolog még komolyabb legyen, közeledve a kráter pereméhez megláttuk a kénes kiáramlásokat, a szolfatárákat. Ha megfordul a szélirány és ez beterít bennünket… De nem fordult meg, úgyhogy szó szerint kézzel-lábbal kapaszkodva felkínlódtuk magunkat. Szép látvány volt, semmi kétség, de komolyan elképzeltem, milyen lett volna megcsúszni és lezuhanni. Odafönn téblábolt egy ember, kérdeztük tőle, hol jött fel. Rámutatott egy ösvényre, amin aztán könnyedén lesétáltunk. 

                                    Felfelé a Vulcano kráteréhez - a java még hátravolt

    A természeti környezet akkor is okozhat komoly kellemetlenséget az utazónak, ha nem csinál semmit, egyszerűen csak „van”. Amikor repülővel megérkeztem Bolívia fővárosába, La Pazba és kitántorogtam az előcsarnokba, egy furcsa feliratot pillantottam meg: oxigénbár! S hogy milyen nagy szükség lett volna rá (már ha éppen üzemelt volna), azt szinte azonnal megtapasztaltam. A repülőtér ugyanis pontosan 4075 méteres magasságban van a tengerszinthez képest (a belváros „csak” kb. 3600-on), és én annak előtte ilyen magasan még sosem jártam, úgyhogy fogalmam se lehetett róla, milyen a magassági betegség. Most megtudtam. Taxival még elvergődtem a szállásomig, aztán lerogytam az ágyra és csöndben szenvedtem. Pokoli fejfájás, légszomj, hányinger, étvágytalanság, alvászavarok (konkrétan: két napig képtelen voltam egyfolytában egy-két óránál többet aludni és iszonyú baromságokat álmodtam), fekvő helyzetben is százhússzal tekerő pulzus, aztán amikor másnap kimentem az utcára, a legkisebb emelkedőn is meg kellett állnom öt méterenként. Megszokni ugyan nem lehet, de a szervezet meglepően hamar alkalmazkodik. A harmadik naptól a tünetek teljesen elmúltak, úgyhogy mire a Titicaca-tóhoz értünk, már egész fickósan mozogtam, pedig az is 3800 méteren van. (Jut eszembe, a Titicaca talán az egyetlen hely a Földön, ahol egyszerre lehet magassági és „tengeri” betegségben szenvedni, amit egy többórás csónakút során sajnos magam is megtapasztaltam.) Utóbb átmentünk kocsival az Andok egyik 5000 méter magas hágóján, ahol gyakorlatilag semmi különöset nem éreztem, csak egy utastárs lett kissé rosszul, bár szerintem nem az oxigénhiánytól, hanem a puszta tudattól, hogy ilyen magasan vagyunk. Az Etióp-magasföldön is jártunk, sőt sátraztunk is 3600 méter körüli magasságban, és cudar fejfájás nélkül ott sem úsztam meg. Hegymászó barátomtól tudom, hogy ők is megszenvedik a nagy magasságokat, ki jobban, ki kevésbé. Említette, akad közöttük egyébként kiváló hegymászó, de ha az illető szervezete  „nem indul be” pár nap elteltével sem, le kell mennie alacsonyabb szintekre, már ha ez egyáltalán lehetséges, mert akár embólia, sőt halál is lehet a vége. De hová menjen le az ember Tibetben, vagy az Altiplanón? Ezért nem utazom Tibetbe, pedig nagyon érdekel.             

    És mi a helyzet a politikai fennforgásokkal, vagy a terrorizmussal?  Volt szerencsém jó néhány olyan helyen járni, ahol  – vagy korábban, vagy azután – robbantottak, ártatlan embereket lőttek szitává. Érdekes, ilyenkor az utazónak eszébe sem jut, hogy ez vele is megtörténhet. Sőt. Némi megütközéssel tapasztaltam, hogy a Tel Aviv-i repülőtéren – nem érkezéskor, hanem a hazaindulás előtt! – szabályosan kivallattak, hol aludtam az éjjel, merre jártam, ki csomagolta be a holmimat, kaptam-e ajándékot stb. A kérdések súlya alatt már-már megroppanó ártatlan utas ekkor nem is gyanítja, hogy a gatyára vetkőztetés még hátravan. 1989 őszén úgy abszolváltam barátommal Izraelt (pedig akkor éppen intifáda volt), hogy egyszerűen semmi sem történt.

    Más itthon nézni a tévében, és más megtapasztalni valamit, ha nem is közvetlenül. Sri Lankán nagyjából egy évvel a hosszú polgárháború nemkülönben véres befejezése előtt jártam. A két hétből már eltelt tíz nap, amikor épp ebédeltünk valahol és közben fél szemmel a híradót néztük a tévében. Túravezetőnk kissé elsápadt, ugyanis azt mondták be, hogy a kormánycsapatok tamil lázadók állásait bombázták. És hol? Nagyjából húsz kilométerre attól a helytől, ahol éppen megálltunk, igaz, az eset előző nap este történt. Elég sietősen távoztunk. Aztán megérkeztünk a fővárosba, Colombóba, és ott csakugyan olyat láttam, amilyet még soha sehol. Minden középület előtt állig felfegyverzett rendőrök, katonák, a belváros tele homokzsákokkal védett géppuskafészkekkel… Mit mondjak, letettem a colombói városnézésről és estig, a gépem indulásáig ki se léptem a hotelből. Amúgy pontosan egy héttel az után, hogy megérkeztünk Colombo főpályaudvarára, ugyanott tamil szeparatisták öngyilkos merényletet hajtottak végre, tucatnyi halálos áldozattal.

    A perui Arequipában ottjártunk idején éppen óriási tömegtüntetés volt, természetesen a kormány ellen. Egy sarokról lopva figyeltem, mint égetik el az éppen regnáló elnököt ábrázoló bábut, de amikor a térről megindult a tömeg és az addig bámészkodó boltosok is tüstént lehúzták a redőnyöket, magam is jobbnak láttam odébbállni. Szállodám közelében egy teraszon ebédeltem, amikor fegyverropogásra emlékeztető hangokat hallottam. Márpedig az ilyesmi, különösen Latin-Amerikában, nem sok jót jelent. Van olyan ismerősöm, aki golyózáporban menekült valamelyik perui városból.  Úgy tíz perc múlva elült a zaj, én kissé remegő gyomorral befejeztem az ebédem, majd kióvakodtam az utcára és visszasompolyogtam a szálláshelyünkre. Kérdem a túravezetőnket, hogy hallotta-e. Azt hiszem, felelte, csak petárdákat durrogtattak. Délután bementem a belvárosba, a főtéren éppen úgy zajlott a mindennapi élet, mintha mi sem történt volna, családok korzóztak békésen. Alighanem tényleg csak petárdák voltak.    

   Kétszer fordult elő velem, illetve csoportommal, hogy fegyveresek kísértek. Először Etiópiában, a Simien-hegységbe készülve kellett felfogadnunk két géppisztolyost (előírás volt), mert a hegyvidéken korábban előfordult, hogy fegyveresek turistacsoportokra támadtak. Gyanítom, semmi veszély nem fenyegetett bennünket, bár sok pásztorember a polgárháborút követően a botját kalasnyikovra cserélte, úgyhogy elvileg akár meg is támadhatott volna bennünket valaki, ám nem tette. (2012 januárjában az általunk bejárt vidéktől elég távol, az eleve veszélyes Afar-háromszögben két magyart meggyilkoltak.) Az etióp átlagnál jóval komolyabb a helyzet Jemenben, ahol még sokkal több civil ember tart magánál lőfegyvert. Marib, a fővárostól keletre eső vidéknek, sőt, a sivatagnak az „előszobája”. Maga a városka többnyire nyugalmas, ám mihelyt kiautózunk a sivatagba, máris komoly baj lehet. Ezen a néptelen vidéken mindenféle törzsi csoportok, terroristagyanús elemek ólálkodnak, akiknek kedvelt szórakozásuk a turisták elrablása, hogy aztán vagy bebörtönzött társaik szabadon bocsátását követeljék a kormánytól a túszok életének fejében, vagy pénzt. Vagy általában mindkettőt. S hogy a dolog mennyire komoly, ottjártunk után pár héttel (meg előtte is) több nyugat-európai állampolgárt is elraboltak pár napra-hétre. Akkor szerencsésen kiszabadultak, de előtte és utána is előfordult már, hogy az emberrablók  megölték a túszaikat. Mi erről akkoriban nem sokat tudtunk, ám nem lehetett nem észrevenni, hogy az egyik terepjárónkban egy civil ruhás géppisztolyos fickó jött velünk kíséretként. Más kérdés, mit kezdhetett volna egy szál ember egy esetleg öt-tíz fős felfegyverkezett bandával szemben.

   Kis híján betett nekem az „arab tavasz” is 2011-ben, igaz, már télen. Még októberben elhatároztuk Bálint barátommal, hogy elutazunk Egyiptomba, megnézni – nem, nem a múmiákat, királysírokat, piramisokat stb. – a sivatagot és az oázisokat. Akkorra megtörténtek a választások, a helyzet lenyugodni látszott, úgyhogy a kairói belvárosban foglaltunk szállást megérkezésünk éjszakájára. (Megjegyzem, a 76 személyes gépen 22-en utaztunk aznap Kairóba!) Nem is volt gond, útközben kérdezgettük a helyi vezetőt az esetleges zavargásokról, mire azt mondta, a Tahrir téren minden pénteken, imaidő után, tüntetni szoktak. Ez nekem elég bizarrul hangzik: délelőtt szépen letudják az imát, aztán mennek tüntetni és egymást ölik.  Utunk végeztével visszatértünk Kairóba, ugyanabba a szállodába. Pénteken késő délután kimerészkedtünk, hogy valami kaját vegyünk vacsorára. Addigra már tudtuk, hogy a téren – légvonalban kb. egy kilométerre a szállásunktól – ismét gyülekezik a tömeg. Amúgy a környék élte mindennapi életét, a nép nyugodtan vásárolgatott, valamennyi üzlet fényárban, tárva-nyitva. Mihelyt visszaérkeztünk, a szállásadónk, aki a neten követte a fejleményeket, azt mondta, már megvan az első halott. Kissé gondolkodóba estünk, nem kellene-e tüstént kimennünk a reptérre (bár csak másnap délelőtt indultunk), de mivel a környékünkön semmi vészt nem tapasztaltunk, maradtunk, reggel pedig kitaxiztunk a reptérre. Azt már csak itthon tudtuk meg, hogy azon az éjszakán – ismétlem, tőlünk macskaugrásnyira – 10–15 ember halt meg.   

   Egyes országokban megeshet, hogy rablás áldozataivá válunk. Kenyában, Nairobiban mindenki a parkoktól óvott, már elutazásom előtt is. Felmentem a város közepén emelkedő toronyházba és látom, hogy lenn, egy hatalmas parkban tömeg gyülekezik. Kérdem a helyi vezetőt, mi folyik odalenn. Szabadtéri istentisztelet, felelte. No, akkor én azt most megnézem. Az istenért, rémült meg a hölgy, csak oda ne menjen, kirabolják. Megyek a híres nairobi múzeum felé, épp egy parkon át, amikor megszólít egy férfi, vigyázzak, mert ezen a környéken gyakoriak a rablások. A múzeum után bemegyek egy vendéglőbe, leöblíteni az út porát, s amikor indulnék, a pincér utánam szól, nehogy a parkon át menjek, mert kirabolnak. Tiszta téboly, itt mindenki a parkoktól óv! Baj ugyan nem történt, de a helyzet komolyságára jellemző, hogy szafarink végeztével, búcsúvacsorára indulván, a szállásunktól kétszáz méterre (!) levő étteremhez túravezetőnk kirendelt egy taxit. Azon az útszakaszon ugyanis szinte minden este kirabolnak valakit.

   Van olyan ismerősöm, akit Madridba érkezése után öt perccel, az Atocha pályaudvarról kilépve megszabadítottak minden pénzétől. Egy barátomat társaival együtt saját szállodai szobájukban, Rióban két fegyveres módszeresen megkötözött és nem túl sok pénzzel, ám jó néhány drága kamerával gazdagodva távoztak. Amikor aztán magam is ellátogattam Rióba, az első napon úgy mentem le a Copacabanára, hogy se pénzt, se kamerát nem vittem magammal, és még így is rettegtem. Semmi atrocitás nem ért.

    Az én időm először Sevillában jött el. Este tíz körül ballagtam a panzióm felé vezető sikátorban, amikor elém ugrott egy nagyobb forma kamasz és azt mondta, dinero. Nem erősségem a spanyol, ám rögtön felfogtam, pénzt akar, de nem kéreget. Erre abból jöttem rá, hogy egy kiélezett végű, húszcentis csavarhúzót nyomott az oldalamnak. Egy darabig elbeszélgettünk, hogy nincs dinero, nincs stb., míg aztán valaki meghallhatta dialógusunkat a nyitott ablakon át és policiát kiáltott. Rabló el. Minden pénzem, útlevelem, repülőjegyem nálam volt.

   Ballagok magyar útitársammal Buenos Aires főutcáján, visszafelé a szállodánkba, amikor egy arra járó nő a táskámra mutat. Zöld folt éktelenkedik rajta. Letojt egy madár. Na bumm, megesett már máskor is. Nézegetjük egymást Imrével, az ő nadrágja, inge, meg az enyém is, csupa „tojás”. Nem tartozik a perverzióim közé a madárürülék elemzése, de a dolog annyira gyanús volt, hogy megszagoltam. Létezhet, hogy egy egész madárraj húzott el fölöttünk és pont mindegyiknek akkor jutott eszébe, hogy könnyítsen magán? Nem létezhet. Az anyagnak határozottan mustárszaga volt. Azon, hogy zöld, fönn se akadtam, végül is a Negro cukorka is lehet fehér. Ekkor a nő papír zsebkendőt nyújtott felém, én meg buzgón tisztálkodni kezdtem. A nő pár pillanat múlva beszállt egy ott várakozó taxiba, mi pedig hazamentünk mosni. Tudják, hogy mi a szörnyű? A GAP iroda, mellyel utaztunk, szokott küldeni még itthonra előzetes információkat az utazás programjáról meg arról, mire érdemes figyelni stb. Ebben szerepelt a következő: Buenos Airesben óvakodjunk az utcai tolvajoktól, akiknek kedvenc trükkje, hogy mustárral spriccelik le az óvatlan idegent, majd tisztogatási segítséget ajánlva orvul ellopják a pénzét, gyorsan beszállnak egy taxiba és eltűnnek. Nos, velünk, bár itthon mindketten olvastuk a tájékoztatót, mindez pontosan így esett meg. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a nő, mivel ketten voltunk, talán túl kockázatosnak ítélte meg a helyzetet és dolga végezetlenül távozott. Egy szolid mosással megúsztuk.  

   Rosszabbul járt Albániában egyik útitársunk, akinek Shkodra városában fényes nappal az utca közepén tépték ki a kezéből a táskáját, útlevelestől, pénzestől, aztán biciklivel elhúztak egy mellékutcába. Nekem csak a videokamerámat lopták el a sátramból, tíz méterre attól a helytől, ahol közben vacsoráztunk. Nem fogják elhinni, hol esett meg mindez. Az albán belügyminisztérium egyik tengerparti üdülőjének partszakaszán kaptunk engedélyt éjszakai kempingezésre, és mivel a területet géppisztolyos katonák őrizték...,szóval van egy tippem, hova tűnhetett a kamera. A rendőrség többszöri unszolásra sem adta ki a felvett jegyzőkönyvet, így a biztosítás is ugrott.

     Kevés híján csúful megjártam Lisszabonban, ahol épp a repülőtérre készülődtem, útban hazafelé Madeiráról. Ahogy szállok fel a buszra, előttem feltartja a népet egy zöld dzsekis fickó, hátulról pedig vagy hárman megtaszajtanak. Leülök, látom, a válltáskám cipzárja nyitva. Kotorászok, se pénz, se útlevél, se repülőjegy, lévén mindegyik egyetlen kis tokban. Felordítok: stop!, de addigra már benn állunk a megállóban és négy alak sietősen ugrál lefelé. Tudják, mi volt a szerencsém? Az, hogy a pasas élénkzöld dzsekit viselt. No, ezt – csupán sejtvén, hogy köze lehet a dologhoz – elkaptam. Már éppen elkezdtem agyalni, amikor egyik utastárs a buszról kiszedte a kezem közül. Utóbb kiderült, éppen a repülőtéri rendőrségre, a munkahelyére igyekezett, csak éppen civilben. Tompa puffanás a hátam mögött, oda dobta le a bűntárs a tárcámat. Közben már azon morfondíroztam, honnan kerítem elő szombat délelőtt a magyar konzult pótútlevélért, hogyan sírok ki egy pótrepülőjegyet a KLM-től. Nem volt rá szükség, minden megkerült. Tanulság: ha valaki rabolni megy, ne menjen feltűnő ruhában; vegyen föl szürkét. És bármilyen hihetetlen, a végén még a busz is megvárt.  Ω

„A biztonság nem más, mint az élet bizonytalanságának élvezete”

                                                                       (Morgan Scott Peck)

Baj elvileg bárhol, bármikor érhet bennünket, ám ha idegenben történik valami, sokkal kellemetlenebb. Közbejöhet betegség, baleset, kirablás, akkor aztán ott állunk (vagy fekszünk) az ismeretlenben, egy szál magunk.

    A halál szele egyszer, ha megcsapott (lehet, hogy többször is, de ennek nem voltam tudatában). Nagyon kezdő utazóként barátommal nekivágtunk Lengyelországnak, motorral. Minden jól alakult, azazhogy majdnem. Megesett, hogy késő délutáni szürkületben a hazafelé tartó marhacsorda éppen egy négysávos autópályán (!) igyekezett átkelni és két jószág egymáshoz kötve éppen az utunkba került. Ezt úgy kell elképzelni, hogy az út egyik oldalán az egyik tehén, a másikon a másik, közöttük úgy fejmagasságban a kötél. Ha abba belefutunk, esetleg lenyakaz. Fékcsikorgás lett a vége, akárcsak egy másik helyen, ahol egy szabálytalanul kanyarodó autó hátuljába szálltunk bele. Ennek következménye lett az a gumicsere, mely majdnem a végünket okozta. A wrocławi szerelő ugyanis, akihez betértünk vulkanizálás végett, gondolván, hogy jót tesz, ingyen adott egy használtat a saját készletéből, mondván, ezzel kihúzzuk hazáig. Nem húztuk ki. Ez a gumi durrant el hazafelé jövet, pont a fenekem alatt, Szlovákiában, hegyvidéki terepen, úgy hatvanas sebességnél, bár ehhez a fenekemnek alighanem semmi köze nem volt. Talán jobb lett volna, ha tüstént fölbukfencezünk. De nem! Végig kellett kínlódni néhány keserves másodpercet, mialatt az ember átgondolhatja, amit ilyenkor szokás, s csak aztán repültünk.  Attól eltekintve, hogy a súrlódástól szó szerint kiégett a nadrágom és úgy megrándult a csuklóm, hogy egy napig csak bal kézzel tudtam fölemelni a söröskorsót, bajunk nem lett, ám a motort darabokban, vonaton hoztuk haza.

     Azóta nem ülök motorra. Azazhogy egyszer, sok évvel később, mégiscsak megtettem, de abban sem volt sok köszönet. Az ugandai Jinja városa környékén kempingeztünk, nem túl messze attól a helytől, ahol a Fehér-Nílus kilép a Viktória-tóból és szép zúgókon halad át. Annyira mégiscsak messze volt, hogy a távot legyalogoljam. Ekkor, szinte a semmiből, előkerült egy helybeli fiatalember, rettenetesen ócska motorjával és megalkudtunk. Pöfögtünk vagy kétszáz métert, amikor leesett a sebességváltó pedálja. Keservesen visszarakta és ez a kátyús, esővíztől csúszós, kb. 7 kilométernyi földúton még háromszor megismétlődött. Végül oda is értünk meg vissza is, de akkor már csakugyan megfogadtam: soha többé motor. Vietnamban el akartak cipelni bennünket egy motoros kirándulásra (utasként, persze), de én voltam az egyedüli a csoportból, aki kategorikusan nemet mondott, és ez most már így is marad.

    Repülőgéppel eddig kereken négyszáz föl- és leszállást abszolváltam, s csupán egyszer estem gondolkodóba, kell-e ezt nekem erőltetnem. Kijevből Taskentbe repültünk a legendás komfortú Aeroflot IL-62-esével, amikor nem sokkal a fölszállás után penetráns benzinszag árasztotta el az utasteret. Egyszer csak látjuk ám, hogy a jobb oldali szárnyból sugárban ömlik a kerozin. Egyik pilóta hátrajött, hogy vizuálisan is elemezze a helyzetet. Akkor még nem tudtam, kötelező-e ilyenkor fölrobbanni. Utóbb megkérdeztem pilóta unokatestvéremet, azt mondta, nem okvetlenül. A tartály idővel nyilván kiürült, nafta ezek szerint maradt elég, szépen meg is érkeztünk. Volt még alkalmam néhány „repülő koporsó” kategóriába sorolható géppel utazni. Talán elég említeni a mongol légitársaság AN-24-eseit, melyeknek hajtóműveiből drótok lógtak ki, vagy az Air Madagascar elsőgenerációs Boeing 737-esét, amit valószínűleg csak a festék tartott össze, és még sorolhatnám.  

     Országúton az indiai buszokon éreztem magam a legkellemetlenebbül, amit egyrészt a járművek és az utak helyenként rettenetes állapota, másrészt az indus sofőrök vezetési stílusa indokolt. Még összesen nem láttam annyi árokba, szakadékba fordult buszt, teherautót, mint ott. Nézzék meg az újságokat, ritka az olyan hét, amikor ne érkezne hír egy-egy szakadékba zuhant indiai autóbuszról. Dél-Indiában egy alkalommal hegyeken keltünk át autóbusszal, jobbára egysávos szerpentinen. Se útjelzés, se szalagkorlát, a kanyarokat lehetetlen belátni, legföljebb bedudálni, a busz műszaki állapota is erősen kétséges volt, úgyhogy az utazóközönség csendben rettegett és/vagy hányt.  Személyautóval talán még kockázatosabb. Az ember ül a bérelt kocsi sofőrje mellett (mögött), merthogy Indiában autót bérelni csak sofőrrel együtt lehet, és azt látja, hogy az esti sötétségben folyamatosan jön szembe a halál, rokkanásig rakott teherutók, tevék által húzott kivilágítatlan szekerek képében. 

    Irán országútjain, bár jó minőségűek és a forgalom is elég gyér, a sofőrök csak-csak megtalálják az alkalmat a végzet megkísértésére. Ki tudja, miért, sportnyelven szólva, egyenesen imádnak az ideális íven közlekedni, ami sok esetben úttest bal oldalát jelenti, annak ellenére, hogy a helyi KRESZ is a jobb oldalt preferálja. Állítólag Iránban a legnagyobb az ezer lakosra jutó halálos közlekedési balesetek száma. Roncsokat láttam bőven. Egy-egy nagyváros szélesebb utcáján gyalogosan átkelni maga az istenkísértés. Iszfahánban például egyetlen, lámpával védett zebra sincs, a túloldalra átjutni csakis rettenthetetlenül bátor, jó kondícióban levő embernek ajánlott, ugyanis az autósoknak eszük ágában sincs fékezni, nemhogy megállni. Ahogy mondani szokás, átmenni lehetetlen – a túloldalra születni kell. Hasonló borzalmakat élhetünk át például Isztambul vagy Kairó utcáin is. Vietnam nagyvárosaiban a tengernyi robogó keseríti meg a gyalogos életét. Az még hagyján, hogy egymást összevissza törik, de egy hosszabb utcai gyalogosátkelést a legvakmerőbb külföldi is kétszer meggondol. Kairóban egy esti taxizás során töprengtem el az élet értelméről. Szinte hihetetlen, hogy nem ütköztünk semmivel.

                                   Ki mer itt átmenni a túloldalra? (Hanoi, Vietnam)

Nem mondom, a Szaharában is kitört néha a frász, amint sofőrjeink padlógázzal repesztettek föl a homokdűnék tetejére, de még ennél is félelmetesebb volt lenézni – és legurulni. Néhányszor, biztos, ami biztos, szóltak is, hogy inkább szálljunk ki.

                                      Lefelé egy homokdűnéről (Szahara, Líbia)

Albániában utoljára a II. világháborús olasz megszállás alatt építettek utat, azt is egy nyomsávosra. Az albán újgazdag pedig nem tudta elképzelni az életét úgy, hogy első autójának ne a legnevesebb (lopott, csempészett) nyugat-európai márkákat válassza, ám amint a sok út menti fejfa tanúsítja, nemigen bírtak a lóerőkkel. Meglehetősen sok síremléket láttunk az utak mentén.  Mi egy méretes, ám alaposan lestrapált gumikon futó Ikarusszal próbáltuk bevenni a kanyarokat, nagyjából sikerrel. Amúgy azt hallottam, hogy az utóbbi években sokat javult az úthálózat állapota. Etiópiában szintén az olasz megszállás alatt épült a hegyi utak jó része. Hatalmas túrakocsink a húsz nap alatt háromszor kapott defektet és néha kétségeim támadtak, megússzuk-e élve.                  

    Betegnek lenni itthon se jó, külföldön meg végképp nem az. A leggyakoribb kór a gyomor- és bélfertőzés, amit Afrikától a Közel-Keleten át Kelet-Ázsiáig bárhol beszerezhetünk. Hiába csillog-villog az étterem, nem tudhatjuk, hol járt a szakács keze, mielőtt az ételt a tányérunkra tette. Feledhetetlen emlékek kötnek például Isztambulhoz, mert mire Kappadókiából odaértem, már dolgoztak bennem a bacik, és minden látnivaló megtekintését úgy kellett megszerveznem, hogy azok lehetőleg mellékhelyiségekhez könnyen befutható távolságban legyenek. Tanzániában a szavannán hiába mosakodtunk be minden étkezés előtt úgy, mint egy mellkassebész, pár nap alatt mind a négyünket utolért a végzet, engem ráadásul roppant kínos helyzetben. Éppen kifelé jöttünk a Serengeti Nemzeti Parkból és előre megbeszélt ebédlőhelyünk felé közeledtünk, amikor csodálatos hímoroszlánt pillantottunk meg egy fa alatt hűsölni. Egész utunk legszebb, hozzánk legközelebb levő oroszlánja volt, úgyhogy megálltunk fényképezni. Abban a pillanatban akkorát csikordultak a beleim, hogy beleremegett a föld. Egy darabig türtőztettem magam, de aztán kénytelen voltam bejelenteni túravezetőnknek, hogy ha öt…, vagy inkább két percen belül… Ehhez tudni érdemes, hogy nagyragadozók által járt vidékeken a kocsit nem lehet elhagyni, vagy ha a végszükség úgy hozza, az ember lekuporodhat pár méterrel az autó mögött. Itt még erre sem volt lehetőség, viszont csoda történt. Gurultunk vagy kétszáz métert és mit látok: egy igazi budit! Szerintem az egész afrikai szavannán nincs ezen kívül egyetlen nyomorult árnyékszék sem, s hogy ott miért volt, gőzöm sincs. A lényeg, hogy odaértem. A megkönnyebbülés ideje azonban még nem jött el. A kocsi ugyanis továbbment újabb háromszáz métert, ott vártak bennünket szakácsaink terített asztallal. Dolgom végeztével még odáig is el kellett jutnom. De mi van, ha az oroszlánok még mindig itt ólálkodnak a közelben? Végül is nem ólálkodtak, pokoli meleg volt, az oroszlán meg napközben általában nem vadászik.    

          Ez volt az a bizonyos gyönyörű oroszlán (de nem miatta kellett futnom)

Egy kis bélfertőzés, persze, semmi azokhoz a trópusi nyavalyákhoz képest, amikkel az útikönyvek riogatnak. Csak ízelítő a kínálatból. Lehet kapni sárgalázat, tífuszt, vérhast, kolerát, mindenféle hepatitiszt, fertőző agyhártyagyulladást, dengue-lázat, maláriát stb. Megelőzésként szedhetünk gyógyszert, kaphatunk annyi védőoltást, hogy magunk vagyunk egy két lábon járó baktérium- és vírustenyészet, de ezek az átkozott bacilusok már annyira rezisztenssé váltak, annyit mutálódtak, hogy a gyógyszerek megbízhatósága sokszor az 50 százalékot sem éri el.  Indiába készülve például be sem oltattam magam semmi ellen, pedig alighanem nincs a világon olyan fertőző betegség, amit ott be ne lehetne szerezni. Enyhe gyomorrontással azt is megúsztam.

     Malária elleni gyógyszert, ha a körülmények megkívánják, általában szedek, pedig jól tudom, nincs gyógyszer a malária ellen. Amit beveszünk, jó esetben csak a vérbe jutott kórokozó további szaporodását akadályozza, ha éppen azt a gyógyszert használjuk, ami az illető régió parazitái ellen hatásos lehet. A Niger vagy az Okavango mentén halálra csipkedtek a szúnyogok, de maláriát szerencsére nem kaptam, miként sok más trópusi országban sem. Ha azonban az utazó sokat kísérti az istent, ezt sem ússza meg. Engem 2009-ben, valahol Nyugat-Afrikában ért utol a végzet, de a tünetek csak hazaérkezésem után egy héttel jelentkeztek. Alacsony, majd magas láz és olyan hidegrázás, amilyet azelőtt soha nem tapasztaltam. Az ember elkezd rezonálni, minden porcikája reszket és negyedórán át képtelen leállni, csak remeg és remeg. Pocsék érzés. Pont akkoriban volt a H1N1-frász, úgyhogy az első napokban arra gyanakodtam, bár influenzaszerű tüneteim nem mutatkoztak. Három nap után már olyan rosszul voltam, hogy elindítottam a szokásos protokollt. Ügyelet, mentő, beöltöztetés maszkba, kesztyűbe (az ügyeletes orvos influenzára gyanakodott – a malária nem terjed emberről emberre), Szent László Kórház, vérvétel, és egy óra múlva megvolt a diagnózis: malária. Nem mondom, hogy megnyugodtam, bele is lehet halni. Aztán négy napon át kaptam a megfelelő gyógyszert, és két nap után tulajdonképpen minden tünetem elmúlt. Maradt még egy utolsó vérvétel az ötödik napra és egészségesen, parazitáktól mentesen bocsátottak le. Azért megkérdeztem a kezelőorvosomat, mennyire volt ez komoly. Azt felelte, európai embernél a malária mindig nagyon veszélyes lehet. Kérdezhetik persze, hogy mondjuk az afrikaiakra nem? Nos, nem annyira, mert ha egy-két fertőzést sikerrel túléltek, a következőket könnyebben viselik el. Nemrég olvastam, hogy egy segélyszervezet valahol Fekete-Afrika falvaiban szúnyoghálót osztogatott a helybelieknek, akik viszont rájöttek, hogy kiválóan lehet őket halászhálóként is használni és akként is alkalmazták.  Mindemellett a malária napjainkban világviszonylatban a legpusztítóbb betegség, évente majdnem egymillió áldozatot szed. Itthon többen kérdezték, hogy beoltattam-e magam. A válasz, sajnos, egyszerű és riasztó, ám ezt az itthoniak 99 százaléka nem tudja: a malária ellen a kutatók hosszú és szívós erőfeszítései ellenére sincs még vakcina. Az egyetlen lehetőség arra, hogy elkerüljük a fertőzést, ha magát a szúnyogcsípést kerüljük el, az meg szinte lehetetlen. Más kérdés, hogy akár ezer szúnyog is kínozhat bennünket és semmi bajunk sem lesz a viszketésen kívül, megint más, hogy egyetlen is elég a kórokozó átviteléhez.

    S hogy kell-e félni a betegségektől? Úgy gondolom, nem tölthetjük az utazásunkat folytonos rettegésben, de legalább mi magunk tegyünk meg mindent azért, hogy elkerüljük a kórokat. Amikor pár éve Vietnamba készültem, éppen a tetőfokán járt a madárinfluenza. Felhívtam egy ismerős orvost, aki a trópusi betegségek egyik legjobb hazai specialistája és megkérdeztem, elutazna-e a helyemben. Visszakérdezett: készülsz baromfitelepet meglátogatni? Nem. Szándékodban áll döglött madarak tetemét gyűjtögetni? Nem, de hát már százan meghaltak… És hány lakosa van Vietnamnak? Úgy 80 millió – feleltem. Akkor mi a kérdés? Tehát elutaztam. De! Ha azt tanácsolják, hogy ne igyunk csapvizet, akkor ne igyunk, sőt jégkockát se kérjünk az italunkba. Ha még azt is, hogy minden, erre alkalmas gyümölcsöt hámozzunk meg, akkor tegyük azt.

    Mielőtt áttérnénk az emberi veszedelmekre, időzzünk még el az állatoknál. Nem fogják elhinni, hol és miféle lények által értek az első igazi állattámadások. Izland déli, néptelen partvidékén fotóztam a gleccsereket, amikor azt vettem észre, hogy két madár eszeveszettül körözni kezd a fejem fölött, majd lecsapnak rám. Kis híján elérték a fejemet. Akkor még nem ismertem a sarki cséreket. Talán nincs még egy madárfaj a földkerekségen, mely annyira védené a fészkét, mint ezek. Amúgy a földre, a kövek közé rakják a tojásaikat, és ha vélt ellenség közeleg, azonnal felszáll néhány elfogó vadász és támad. Ha azt hiszik, ez nem is olyan komoly, tévednek. Hallottam már komoly sérüléseket okozó sarki csérekről.

   A tanzániai Ngorongoro-kráterbe rengeteg turista jár le, hogy közelről szemügyre vegye rendkívül gazdag állatvilágát. Sosem találnák ki, mitől kell félni. Nem a békésen legelésző rinocéroszoktól, nem is a dagonyázó vízilovaktól, az oroszlánoktól meg különösen nem. A nagymacskák annyira megszokták az ember jelenlétét, hogy a nagy melegben leheverednek a túrakocsik árnyékába hűsölni, úgy kell őket elzavarni, hogy továbbmehessünk. Túravezetőnk már a leérkezéskor szólt, hogy a hideg ebédként kapott szendvicsekkel szigorúan tilos kiszállni a terepjárókból, ugyanis csak erre várnak a kányák. Mesélte, korábban egyik utasát orvoshoz kellett vinni, mert a gonosz madarak, lecsapva a kajára, súlyos sérülést okoztak az illető arcán-fején.

                      Barátkozó oroszlánok a Ngorongoro-kráterben

   Afrika tele van veszélyesebbnél veszélyesebb nagyvadakkal, de szakértők szerint nem  a nagymacskáktól kell a leginkább óvakodni. A területüket és kölyküket védő vízilovak például több embert ölnek meg, mint az oroszlánok. Már csak ezért sem túl nyugodtan hajtottam álomra a fejem az ugandai Mburo-tónál levő félig-meddig vadkempingben, melyben százszámra nyüzsögtek a vízilovak. Mi lesz, ha ezek éjszaka kijönnek legelni (mert bizony kijönnek) és végigtapossák a sátrainkat? Persze, nem ott jöttek ki. Az Okavango-deltában, Botswanában a Chiefs-szigeten sátraztunk és vagy gyalog, vagy a helybeliek által is használt keskeny kenuféleségen, a mokorón mentünk a terepre. Túravezetőnk elmagyarázta, hogy e vidék legrettegettebb állata a kafferbivaly, ezért ha szagot fogva megindulnának felénk, futás, és fel a legközelebbi fára. Amúgy rengeteg kafferbivalyt láttunk, de egyik sem indult felénk. Annál inkább egy hatalmas elefántbika, mely rendszeresen a közösségi épületünk előtt legelészett. Épp mokorókkal tartottunk vissza a táborhelyünk felé, amikor az unatkozó elefánt felénk lódult. A lehető legsietősebben partra ugráltunk, aztán futás… Amúgy az elefántok – az afrikaiak – tényleg nagyon veszélyesek tudnak lenni és egyáltalán nem azok a „szelíd óriások”, amiknek emlegetni szokták őket. Legutóbbi dél-afrikai utamon az Umfolozi Vadrezervátumban az utolsó pillanatban vettük észre, hogy közvetlenül a kocsink mellett a magas bozótban falatozik egy megtermett példány. Vezetőnk nem is állította le a motort, csendben, ugrásra készen figyeltünk, de túlzottan el volt foglalva az evéssel. Pár perc múlva hallottuk rádión, hogy nem messze tőlünk egy felhasított hasú orrszarvút találtak. Eleinte, a távolból még orvvadászra gyanakodtak, de amikor meglátták a sérülését, biztosra vették, hogy elefánt támadta meg. „Nem szeretnek ezek senkit és semmit, még egymást sem” – fűzte hozzá a vezetőnk. Ő már csak tudja, több mint negyven éve visz túrákat ebbe a parkba.

                              Tényleg nagyon közel volt (Umfolozi rezervátum, Dél-Afrika)

    Az Északi-sarkvidéken gyakori a jegesmedve, a Spitzbergákon különösképp, más kérdés, hogy nyáron nekik a tundra túl meleg, ezért visszavonulnak a jégmezők közelébe. Longyearbyenből, a fővárostól alig távolodtunk el pár száz métert, de túravezetőink már hozták a puskát. Ennek használatára is kiképezték őket. Ki a vadonba meg végképp nem tanácsos fegyver nélkül nekiindulni, mi több, nem is szabad. De mi lesz, ha éppen éjszaka jönnek, amikor mindenki az igazak álmát alussza? Nos, amikor első táborhelyünkön partra szálltunk, egyik útitársammal dög nehéz ládát kellett felcipelnünk a domboldalon. Ebben meg mi a bánat van? – kérdem Dagmart, egyik túravezetőnket. Aknák – felelte. Aknák? Minek? Majd meglátod, szólt sejtelmesen. Este kiderült. Az a szokás, hogy leszúrnak a táborhely körül négy cöveket, ahhoz durranóaknákat installálnak, majd úgy combmagasságban az egész sátrazóhelyet körbekerítik damillal. Ha jön a medve, beleakad, az aknák durrannak, a puskával felszerelkezett túravezetők meg majd elkergetik. Nos, nem így történt, egész úton egy fia jegesmedvét láttam – kitömve a repülőtér várócsarnokában.

                                Ilyen tábla sem sok helyen van (Spitzbergák)

    Maradjunk még a medvéknél. Alaszkában több medvefaj is él, úgyhogy mihelyt a városokból kilépünk a természetbe (az egyetlen, amiért érdemes Alaszkába utazni, de azért nagyon), elvileg bárhol összefuthatunk velük. Mivel erre az idegent számtalan módon figyelmeztetik (táblákkal, prospektusokkal), az ember minden bozótban medve szöszmötölését véli hallani és elkezd afféle virtuális medveszagot érezni. Olyasmi ez, mint Budapesten a régi épületek előtti járdán közlekedni, ahol bármelyik házra ki lehetne írni, hogy omlásveszély, de ezt az ember anélkül is zsigereiben érzi, csak nem gondol rá állandóan. Ilyesmi a medveszag is, csak félelmetesebb. Amúgy lehet medveriasztó spray-t is kapni, no meg számtalan jó tanácsot, hogyan viselkedjünk, ha szembetalálkozunk egy medvével. Először is, csapjunk zajt, hogy idejében meghallja az érkezésünket, akkor talán elpucol. Ha nem, akkor se fussunk el, ő a gyorsabb. Távolabbról lengessük a karunkat, ha közelebb jön, feküdjünk a földre és karunkat kulcsoljuk a tarkónkra. Ha támad, akkor aztán adjunk neki, bele a pofájába. Azért azt megnézném, ahogy ezt a tanácsok kiagyalója egyszer végigcsinálja. A kempingekben külön útmutatót kapunk, mit tegyünk, hogy elkerüljük az éjszakai medvetámadást. A sátorban ne tartsunk élelmiszert, fogkrémet, illatosító szereket és ha lehet, ne menstruáljunk. Több helyen is elhelyeznek „medvebiztos” vaskazettákat, oda kell betenni az élelmet. A Denali Nemzeti Park egyik kempingjében például felállítottak egy hatalmas fémkonténert, aminek a zárja olyan bonyolult volt, hogy átlagos kézügyességű embernek is percekbe került, mire rájött, hogyan nyílik-záródik, tudniillik a sima retesszel a medve könnyen elboldogul. Amúgy láttam medvét Alaszkában dögivel, hajóról többet is, de egyszer még túrabusz ablakából, egészen közelről is.    

    Sokkal kisebb állatok viszont gyakran keserítették meg az életemet. Annyi szúnyogot biztosan nem hord a hátán a föld, mint Kamcsatkán. Védekezhettünk akárhogy, cipóra dagadtunk a tömérdek csípéstől. Volt, aki fokhagymával próbálkozott, többen füstöléssel, kaptunk orosz barátainktól méhészkalapra emlékeztető, az arcot hálóval védő fejfedőt, fújtunk, kentünk mindenféle riasztó vegyszert, de hát enni, szükség esetén nadrágot letolni csak-csak kellett néha, és ilyenkor nem kegyelmeztek. Bevették magukat sátrainkba, túrakocsinkba, mindenhová. Kínomban rettenetes bosszút esküdtem ellenük, hogy majd egyszer visszatérek és óriási peszticidágyúkkal felfegyverkezve eltörlöm a föld színéről Kamcsatka összes szúnyogját. Még náluk is gonoszabbak az úgynevezett homoki legyek. Velük először Új-Zélandon, aztán Venezuelában, a Gran Sabanán futottam össze. Hozzájuk képest a szemtelen házi légy ügyetlen kezdő; míg amazok csak molesztálják az embert, ezek csípnek, de kegyetlenül. Véresre vakartam karomat, lábamat, mindenemet, fél éjszakákat nem aludtam a rettenetes viszketéstől, a csípések nyoma pedig hónapokig megmaradt.

                      Horror 1. - Kamcsatkai szúnyogcsípéseim nyomai

    A legszörnyűbb rovartámadás azonban Brazíliában ért. Csoportom többi tagja lovas túrára ment a Pantanal hatalmas mocsárvidékén, miközben én a vizes területek közötti földutakon, ahol egyébként a marhák és egyéb haszonállatok is járnak, szárazon próbáltam becserkészni fotózásra alkalmas madarakat, kajmánokat. Mit sem sejtettem arról, hogy pont e száraz sávokon leselkedik rám a borzalom. Megálltam egy pillanatra, hogy le kapjam egy a vízben lustálkodó kajmán vigyorát és a következő pillanatban, de tényleg másodpercek alatt, ezernyi hangya özönlötte el a cipőmet, lábszáraimat. Nem is akármilyenek: tűzhangyák! Én ilyen szerzetekkel annak előtte még sosem találkoztam, és a következmények messze meghaladták legszörnyűbb várakozásaimat is. Söpörtem őket lefelé, ahogy tudtam, de nem segített. Akkor cipő, zokni, nadrág le, és kajmánok ide vagy oda, térdig bele a vízbe. A rettenetes fájdalom pillanatok alatt csillapodott, úgyhogy miután felöltöztem, mentem tovább fotózni. Úgy egy óra múlva keveredtem vissza a táborhelyünkre, s amikor az újra fokozódó égető fájdalom nyomán megnéztem a lábam szárát, százával láttam apró piros pöttyöket. Ezek a dögök ugyanis mérgező alkaloidákat fecskendeznek be áldozataik bőrébe, miután megharapják. A növekvő terjedelmű piros pöttyök közepén pár óra múlva kis gennyes púpok kezdtek megjelenni és ott is maradtak még napokig. Útitársaktól kaptam kenőcsöket, antihisztamin-tablettákat, ettől eltekintve napokig kínzott a viszketés és a fájdalom. Ha hiszik, ha nem, elszíneződött pigmentfoltok képében még  évek múlva is ott volt néhány csípés helye a lábamon. 

(► folyt. köv.)

                       Horror 2. - Ezt művelték velem a brazíliai tűzhangyák

„Bárhová mész, vidd magaddal az időjárást!”

                                                     (Crowded House)

A fenti idézet nem valami ősi keleti bölcsesség, csupán egy ausztrál popzenekar régi számának szövegrészlete, de mély igazság van benne.  Mert ugye, ha már egyszer ott vagyunk (bárhol), legyen jó idő. Aki napozni akar, annak süssön, aki szörfözni, vitorlázni, annak fújjon, aki síelni, annak legyen hó stb. Általánosságban azonban a jó idő nem meleg, nem hideg, nincs köd, nem esik semmi, szóval kellemes. Nekem például 22–23 fok a normál „üzemi hőmérsékletem”, közepes páratartalommal. Ez azonban csak a legritkább esetben jön be. Sokat áztam, sokat izzadtam, szenvedtem az időjárás mindenféle viszontagságai miatt.  Jó ideig bosszantott – mit bosszantott, lelki beteggé tett – , hogy némely helyen csúnyán kitolt velem az időjárás. 1985-ben jártam először a Colorado Grand-kanyonjánál. Gyerekkorom óta készültem rá, már előre megkomponáltam magamnak a látványt, a vörösbarna sziklák között megnyíló feneketlen mélységet, apró díszletfelhőkkel a kék égen. Ahogy leszállok a buszról, már indulnék ész nélkül kamaszkori álmot azon mód beteljesíteni, ám a kanyon nincs sehol. Illetve, ott volt az, ám felhőben úszott az egész plató, csak időnként kúszott arrébb egy-egy felhődarab, s földerengett egy homályos ösvény, vagy sziklapiramis kontúrja, na és persze egyfolytában esett. És ez így ment két napig, míg aztán, éppen továbbindulásom előtt, fél órára megkönyörült rajtam a kanyon; úgy-ahogy kiderült. Öt évvel később kénytelen voltam újból odamenni, aztán 2011-ben harmadszor is útba ejtettük. Pontosan azt kaptam, amit vártam, de akkor már valahogy nem ugyanazzal az érzéssel távoztam, mintha elsőre bejött volna.

                                                 Grand-kanyon elsőre...

                                       ... és harmadikra (ugye, micsoda különbség!)

    Izlandon mindenre lehet számítani, csak jó időre nem. Azt mondják a helyiek, ha nem tetszik az idő, várj öt percet, úgyis megváltozik. Az itthoniak leginkább azt kérdezték: na, és nem fáztál? Elvégre, északi országról lévén szó, talán illett volna néhány mutatós fagyási sérülést összeszednem, merthogy ráadásul sátraztam. Nos, nem fáztam, sőt mondhatom, a sokéves átlagot messze meghaladó kellemes, bár kissé szeles időben volt részem, s bár sokszor volt borús, még az eső sem esett. Esett viszont út közben, szinte megszakítatlanul, három napon át a Feröer-szigeteken.

                                A mindig esős-borús Feröer-szigetek

    A Spitzbergák a lakott világ peremén, a 78. északi szélesség környékén, 1300 kilométerre az Északi-sarktól eleve nem sok jóval kecsegtetett. Azt olvastam, nyáron is igen ritkán emelkedik a hőmérséklet 10 fok fölé, de azt bőven ki lehet bírni, még sátorban is. Itthon, ugye, folyton ki-be mászkál az ember melegből hidegbe, persze, hogy megfázik. Ott egy-két nap alatt a szervezet úgy megszokja, hogy állandóan ugyanazon a hőmérsékleten kell működnie, hogy kis csoportunk valamennyi tagja szolid náthától eltekintve betegség nélkül átvészelte a két hetet. A baj csupán az, hogy a Spitzbergákon nincsenek utak, de még ösvények sem, s ha túráztunk, gyakran át kellett kelnünk a sok ágra szakadozó olvadékvíz-patakokon. Miután hócsizmám a legelső alkalommal csatakosra ázott, beláttam, az egyedüli alkalmatos lábbeli arrafelé a gumicsizma. Ezek a patakok általában sekélyek, de annyira nem tudnak sekélyek lenni, hogy egy-két fokos vizük előbb-utóbb ne csapna át a csizma szárán. Itthon tüdőgyulladás, kéthetes antibiotikum-kúra, telefújunk pár száz papír zsebkendőt. Ott: csizmát le, zoknit kicsavarni, vizet kiönteni, csizma vissza, menni tovább. Idővel már oda jutottam, hogy amikor félidőben egy éjszakát szállodában töltöttünk, ki kellett nyitnom az ablakot éjszakára, mert képtelen voltam aludni a 20–22 fokos hőségben.

    No és Alaszka? Ha azt mondom, hogy egy szál pólóban (azért nadrág volt rajtam) sétáltam az izzadó gleccserek mellett, ugye hihetetlen. 1997-ben kifogtam az évszázad legmelegebb alaszkai nyarát. Volt olyan nap, hogy Fairbanksben magasabb hőmérsékletet mértek, mint Athénban. Két évvel korábban a Brit-szigeteken jártam, és  persze ott is kifogtam az évszázad legmelegebb nyarát. Londonban úgy pancsoltak az emberek a szökőkutakban, mintha Rómában lettünk volna. Észak-Írországban, mely ha nem is kifejezetten meleg, de fekvéséhez képest nagyon enyhe éghajlatú és vígan élnek a pálmafák, sokan a tengerbe is bemerészkedtek. Egyébként azt hiszem, ez a legészakibb hely a világon, ahol még különösebb önkínzás nélkül lehet fürödni a tengerben. A skóciai Invernessben ismerősöm sokat megélt szülei így panaszkodtak: nézze, Géza, kiég a fű ebben a hőségben, hát nem borzalmas! Megjegyzem, nem lehetett több 26–27 foknál, a fű meg olyan zöld volt, mint a reklámfilmekben.

                             Hőhullám Londonban 1995 nyarán

    A tengeri fürdőzésről jut eszembe, majdnem fürödtem az Antarktisz-környéki tengerben is. Az egyik szigetnél, ahol partra szálltunk, a fürdés már-már rítus. Deception ugyanis fiatal, vulkáni eredetű, így a felszín alatt még bőven van hőutánpótlás. Az orosz matrózok lapátokat is hoztak a partra, közvetlen a víz mellett jókora, kádnyi gödröt ástak a laza kőtörmelékben, s a gödör percek alatt feltelt kellemesen meleg vízzel. Többen is megfürödtek, aztán irány a kb. kétfokos tenger. Kissé vacilláltam, aztán úgy gondoltam, nem éri meg kísérteni az istent, ha már eleve náthával vágtam neki a hajóútnak.

                                        Fürdőzés az Antarktiszon

   Persze, meleg vízben megfürödni könnyű, még a sarkvidéken is, na de jéghidegben? A helyszín a túlsó sarkvidék, Grönland. Utolsó megállónk egy kis halászfalu volt, ahol kísérőink felajánlották az utasoknak a fürdés lehetőségét a fjord vizében. A levegő lehetett úgy 10–12 fokos, a tenger aligha több 2–3-nál. Senki sem vállalta, kivéve két dán túravezetőnket. Az egyik még csak hagyján, 30-as, életerős fiatalember, de a másik egy hölgy volt, Dorte, ő is belecsobbant úgy egy-két percre. Az, mondjuk, eleve látszott rajta, hogy nem mai csirke, de amikor kikászálódott, diszkréten megérdeklődtem tőle, hány éves. Hetvenkettő – felelte.      

    A sajtó az egész világot telekürtöli azzal, hogy melegszik a Föld, különösképpen a sarkvidékek. Hogy a Föld úgy általában mennyire melegszik, e téren némileg szkeptikus vagyok, de a sarkvidékek enyhülése – már csak az északi-sarkvidéki jégtakaró szemmel (műholddal) látható fogyatkozása miatt is – tagadhatatlan. 2008-ban, amikor gépünk landolt Grönlandon, mielőtt kiszálltunk, mindenki fölvett valami dzsekit, kabátfélét, mert bár sütött a nap ész nélkül, mégse tudhattuk, mi vár ránk. Megmondom. A reptér hőmérője (árnyékban) plusz 18 fokot mutatott. Később, a hajó külső térségében elhelyezett hőmérőn is többször láttunk ennyit (sőt, kicsit többet is).

Ennyit is mértünk Grönlandon

    Nem panaszkodhatom az Antarktiszra sem. A leghidegebb, amit egy hajnali partra szállás előtt a hajón bemondtak a fedélzeti rádióban, mínusz kettő volt, de napközben többnyire magasabb hőmérsékleti tartományok jellemezték utunkat november végén, vagyis a délsarki nyár elején. Kimondottan erre az útra vettem (kínai boltban) egy polárdzsekit, de az első partraszállás kivételével soha többé nem vettem föl; elég volt a széldzseki, alatta pulóverrel. Mert szél az volt rendesen. Egyszer, amikor épp a partra készültünk egy óriási pingvintelep megtekintésére, kilencven kilométeres szél süvöltött, úgyhogy a gumicsónakokat le sem lehetett engedni. Arrafelé ez a szélsebesség egyébként egyáltalán nem is számít nagynak.

    Patagóniában, mely ugyancsak erősen délen van, szinte mindenféle időjárást átéltem. Amikor Buenos Airesből megérkeztünk az egyik kisváros repterére, a kapitány 7 fokot mondott be, de legalább csodásan sütött a nap. Úgy negyedóráig. Aztán esni kezdett, utóbb havazni. Amikor úgy bő tíz nap múlva a világ legdélebbi városába, Ushuaiába érkeztünk, a panziósék azt mondták, meghoztuk nekik a jó időt, és csakugyan: a helybeliek egy szál ingben grasszáltak az utcákon. Másfél év múlva ugyanilyen pazar idő fogadott a városban. Délután még napoztam is egy utcai padon, aztán szinte egyik percről a másikra olyan sarkvidéki légáramlatok özönlötték el a vidéket, hogy majd’ megfagytam. Patagóniában még egyszer nagyon kedvemre tett az idő. Túrázni indultunk kora reggel, hogy megnézzük az egyik legszenzációsabb természeti látványosságot, a Cerro Torre-hegycsoportot. Hódara hullt, amikor elindultunk, s már félúton, úgy két órás gyaloglás után megpillantottuk a tűszerű sziklákat. Félig felhőben. Ha csak ennyi adatik, már megérte. Aztán odaértünk, és vakító napsütésben tündökölt a három fenséges csúcs. Megjegyzem, túravezetőnk velünk járt ott hatodszor, de csak másodszor fordult elő, hogy egyáltalán látta a hegyeket. Egyik hegymászó barátom és társai három napot sátraztak a környéken, csak hogy lefényképezhessék, és semmit nem láttak belőle. Egy cseh forgatócsoport ugyanígy járt, s a filmjük végén keserű iróniával megmutattak egy képeslapot a napsütötte hegyről. Erre odamegyek elsőre – és tessék! Ráadásul még aránylag meleg is volt.

                                 A patagóniai Cerro Torre-csoport, vakító napsütésben

    De akkor hol lehet fázni? Például a sivatagban. A sivatag egyik ismérve a felhőtlen ég, a csekély páratartalom, emiatt éjszaka igen erős a kisugárzás és cudar hideg is lehet. Ezt először Mongóliában, a Góbiban tapasztaltam meg, ahol sátorban töltöttünk egy éjszakát. Útitársam, Miklós az éj folyamán többször is bemelegítő sétákat tett fagyhalál ellen. Ehhez képest a Spitzbergákon, ahol szintén sátraztunk, tényleg enyheség volt. A Mózes-hegy a Sínai-félszigeten szintén sivatagos környezetből emelkedik 2000 méter fölé. Jobbfajta utazó a hegyen tölti az éjszakát, hogy első kézből ismerkedhessen a napfelkelte élményével. Úgy szokás, hogy az ember fölmegy a hegyre napkeltét nézni. Teheti kora hajnalban éppúgy, mint zseblámpa fényénél, este. Akkor viszont fönn kell aludni. A puszta földön. Talán nem hat az újdonság erejével, hogy a Sínai-félsziget, úgy ahogy van, sivatag, ahol illik melegnek lenni, akár még októberben is. Nem biztos azonban, hogy mindenki tudja, de a sivatagban éjszakánként iszonyú hideg tud lenni, hát még ekkora magasságban. Az is volt, még a (igencsak szerény kivitelű) hálózsákomban is. Meddő elalvási kísérleteimben leginkább saját fogaim vacogása zavart, de a többtucatnyi sorstárs sűrű forgolódása is jelezte, kínlódnak rendesen. Előre átkoztam a napfelkeltét meg a hajnalt, ami csak keservesen akart hasadni. Akkor aztán lefényképeztük (Practica gépem velem együtt félig megfagyott), amit lehetett, majd elindultunk lefelé. Nyolc körül meg majd’ megégtünk a forróságtól.

                                     Fagyos hajnal a Sinai-hegyen

    A perui-bolíviai Altiplano nincs túl messze az Egyenlítőtől, viszont közel 4000 méter magas. Csoportunk, pár napos szállodai tunyulás után, Peruban barátkozott a vadkemping szépségeivel, egy sportpálya gyepén. Alig készültek el a sátrak, irgalmatlan égzengés, villámlás közepette dőlni kezdett az eső, ami később átment havazásba. Mégis, immár túl az akklimatizálódás megpróbáltatásain, ott aludtam először jól. Reggelre a leesett hó kemény kéreggé dermedve vonta be sátorlapjainkat, de alig egy órával az után, hogy fölkelt a nap, már szinte szénné égtünk. Nem a hőségtől, hanem az ibolyántúli sugárzástól.

                                          A perui Altiplanón egy reggel erre ébredtünk

    A sivatagokban persze mégiscsak inkább meleg van. Ausztrália belseje, különböző elnevezések alatt, szinte egyetlen nagy sivatag, ahol nyáron mindennapos a 40 fokos hőség. Nyilván tudják, hogy a sajtóban közölt hőmérsékleti értékeket árnyékban mérik. Nos, ha árnyékban 40 fok volt, napon legalább tízzel több. Azt mondják, a száraz meleget könnyebb elviselni. Ez bizonyos határig igaz, de attól kezdve iszonyú. Az ország közepén emelkedő híres homokkőszikla, az Ayers Rock tövében olyan rosszul lettem, hogy erőgyűjtés végett kis időre vissza kellett szállnom a légkondicionált buszba. Ennél csak egy rosszabb van: ha az eszelős hőség magas páratartalommal társul. Az említett vidéktől csak kb. 800 kilométert kell északnak utaznunk, és a száraz pokolból megérkezünk a nedves pokolba. A természetben még csak hagyján, enyhet ad a trópusi monszunerdő, ott meg szezonban persze ronggyá ázunk. A helybeliek azt tanácsolják, ha nincs vízhatlan köpenyünk, legjobb a lehető legtöbb ruhadarabot levenni, nejlonzacskóba csomagolni, s ha eláll, lesz száraz ruhánk. Városban még szörnyűbb. Darwin központjától úgy két kilométerre laktam, s késő délután elhatároztam, elsétálok megnézni. Pár száz méter után éreztem, közel a „point of no return”, vagyis az a pont, ahonnan még éppen képes vagyok visszatámolyogni szállásomig. Máig sem tudom, hogy néz ki Darwin belvárosa.

    Alighanem kevesen sejtik, hogy Földünk egyik legpokolibb nyarú vidéke az Egyesült Államok délkeleti szöglete, Georgia, a Karolinák, a Mississippi deltavidéke. A meleg még csak hagyján, de a páratartalom olyan magas, hogy az elviselhetőség határát súrolja. Atlantai városnézésem körülbelül úgy telt, hogy öt percet töltöttem az utcán, a következő ötöt meg valami légkondicionált üzletben. Így, sőt még inkább így telik az ott lakók élete. Reggel beülnek a légkondicionált kocsijukba, elmennek a légkondicionált munkahelyükre, utána a légkondicionált bevásárló központba, s hazatérnek légkondicionált otthonukba. Szingapúrban egy bank mentett meg az ájulástól. Kódorogtam a felhőkarcolókkal teli üzleti negyed utcáin, s egy idő után éreztem, ha azonnal nem jutok valami hűvös helyre, ott, az utca közepén elalélok a fullasztó hőségben. Szerencsémre egy bank előcsarnokának az ajtaja nyitva állt, kellemes, hűvös levegő áramlott ki, lerogytam a lépcsőre és kb. tízpercnyi pihenés, erőgyűjtés után tovább tudtam menni. Attól kezdve sűrűn tértem be mindenféle üzletbe, shopping centerbe hűsölni.

    Az eddigiekből alighanem kitűnt, hogy nemcsak hogy nem szeretem, de nem is bírom a párás meleget. Mégis, éppen az utóbbi években több olyan vidékre is elvetett a sors, ahol szenvednem kellett, mint a kutya. Azok után, hogy Líbiában a Szaharát a maga  harmincegynéhány fokával, ám száraz levegőjével simán abszolváltam, Nyugat-Afrikában tizenhat napon át megállás nélkül kínlódtam. Minél jobban eltávolodtunk a partvidéktől, annál jobban. Napközben 35 fok, rettenetesen magas páratartalom, de az éjszakák sem hoztak enyhülést a 26-28 fokukkal, ráadásul öt napos vadkempingezésünk során arra sem volt módunk, hogy letusoljunk. Cudarul megszenvedtem egy augusztusi utazás során Örményországot és Grúziát is. Hogyhogy, kérdezhetik, de hát az a Kaukázus. Na igen, egy része, ám ha nem megyünk fel legalább 1800–2000 méter körüli magasságba, maga a pokol. Nagyjából hasonló, a negyvenhez közelítő hőmérsékleteket voltam kénytelen elviselni Laoszban vagy Kambodzsában is.

    Akkoriban még azt hittem, ez a csúcs, ennél melegebbet már soha többé nem kell elszenvednem. Ráadásul, ha nagy kiterjedésű országba készülünk, előre érdemes figyelembe venni, hogy hatalmas időjárási-éghajlati különbségek várnak ránk. Amikor 1985-ben végigbuszoztam Amerikát parttól partig, szinte mindenben volt részem. Fullasztó, párás meleg Georgiában, Louisianában, száraz hőség Texasban, perzselő sivatagi Nap Új-Mexikóban, némi enyhülés a Colorado-fennsíkon, pokol Nevadában, kellemes idő Kaliforniában, eső és ború Oregonban (ott többnyire esik), és a végén még hógolyót is gyúrtam Coloradóban. Aztán úgy hozta a sors, hogy 2012-ben Amerikában, két ismerősömmel, kocsival újra végigjártam azokat a helyeket, ahol 1985-ben már voltam, és azokat is, amiket akkor kihagytam. Persze, hogy izgatja az ember fantáziáját a kaliforniai Halál-völgy, már csak azért is, mert ott forgatta Antonioni kamaszkorom egyik kultfilmjének, a Zabriskie Pointnak egy részletét, de egyébként is, csodás tájakat láttam róla útifilmekben is. Azt persze tudtam, hogy iszonyatos hőség vár ránk, pár nappal indulásunk előtt (június utolsó hetében) megnéztem a neten, mire számíthatunk. Érkezésünk napjára 46 fokot jeleztek előre. Las Vegasba érkeztünk repülővel, este, azt már jól ismertük, sejtettük, mi vár ránk – persze, hogy 39-40 fok –, de ott csak megaludtunk és felvettük a bérautót. Mármost, úgy mondják, épeszű ember nyáron nem megy a Halál-völgybe, a nyugati félteke legforróbb vidékére, de úgy gondoltuk, a légkondicionált autóban nem lesz gond, azt a többször pár percet, amíg kiugrunk fotózni, majdcsak kibírjuk, végül is 40 fok vagy 46, majdhogynem mindegy. Úgyhogy magunk is csatlakoztunk az elmeháborodottak táborához – irány a Halál-völgy. Elérkeztünk az első látnivalóhoz, ami a Badwater-tó („rossz víz”) nevet viseli. Igazából nem tó, csak egy kiszáradt, sós tómeder, amiben apró pocsolyákban itt-ott még áll egy kis víz. Egyébként, amint ezt előzetes tájékozódás alapján tudtuk, igen szép, sokszög alakú sókiválások is vannak a mederben. Amikor odaértünk, a kocsi hőmérője napon 120 Fahrenheitet mutatott, ami 50 Celsius-foknak felel meg (jó, lehet, hogy csak 49,8-nak, de kicsire ne adjunk). Az első lépések a parkolóban még nem is tűntek annyira elviselhetetlennek, de onnan még kb. 150 métert kellett gyalogolni egy hófehér sávon, hogy elérjük a látványos sóképződményeket. Nem nagy távolság, igaz? Már félúton alig kaptam levegőt. Mint egy kemence. Olyan forró szél fújt, hogy szempillantás alatt cserepesre száradt a szám, akárhogy nyalogattam. Megcsináltam a fotókat, nem nagy élvezettel, aztán vissza a kocsihoz. Azt hittem, sose érek oda… Nem tudom, számított-e valamit, de kb. 80 méterrel voltunk a tengerszint alatt. Nem valószínű, mert a többi helyen is hasonló meleg volt. Még aznap este elkeveredtünk a Sierra Nevada egyik divatos üdülőhelyére, Mammoth Lakes-be (télen kedvelt síterep), ahol a kocsiból kiszállva kb. 10-12 fokos hőmérséklet fogadott. Két nap múlva az oregoni Kráter-tónál voltunk, ahol (igaz, 2300 méter magasan és a Halál-völgynél kb. 1000 kilométerrel északabbra) dúsan behavazott fenyveseket láttunk, az ösvényeken is megült 1-2 centis hó, alig valamivel járhattunk fagypont fölött. Két nap alatt durván 48 fokos hőmérséklet-különbség – ez nem akármi. Télen egyébként nem ritka a fagy sem a Halál-völgyben, a Kráter-tónál pedig 1985 júliusában kellemes idő várt, sátorban aludtam és egyáltalán nem fáztam.

                                         50 fok (napon) a kaliforniai Halál-völgyben

                            ... és kb. plusz 2, két nap múlva az oregoni Kráter-tónál

   Iskolában tanuljuk földrajzból az éghajlati öveket. Tudjuk, vannak vidékek, ahol az év egy része csont száraz, a másik esős. Ilyen például Nyugat-Afrika, ahol – úgy hozta a sors – első utamon éppen szeptemberben, a nedves évszakban jártam. Izzadtam, mint kutya a kínai konyhán, no nem a rettegéstől, hanem az eszelős páratartalomtól. Nehéz elképzelni, hogy ott, ahol özönvízszerű esők zúdulnak le nap mint nap és méter magas fű nő a szavannán, hónapok múltán még a folyók is kiszáradnak, s csak a kecske él meg, s szerencsés esetben nem üti fel a fejét éhínség. Tanultunk azután az úgynevezett mindennapos esők övéről. Valójában nem esik mindennap, de majdnem. Malajziában például a következő volt a napi menetrend. A reggel borús, tíz körül kiderül, kettő táján borulni kezd, zuhog egy-két órát, aztán ismét kiderül. Kuala Lumpurba érkezésem első napján délután akkora felhőszakadás zúdult a fővárosra, hogy a központ utcáin húsz centi magasan hömpölygött a víz. Ilyesmi nálunk első hír lenne a híradókban, ott mindennapos esemény.

    Az Egyenlítő környékén is érhet azonban bennünket meglepetés. Arra ugyan előzetes tájékozódás alatt számítottam, hogy a pont az egyenlítői térségben levő Galápagos-szigeteken nem várhatok trópusi dzsungelt, ám akkora kopárságra, mint amit a repülőről már előre láttam, nem gondoltam. A december eleve száraz évszak, ám különféle klimatológiai okokból az év többi részében sem esik túl sok, úgyhogy a szigetek nagy részén csupán cserjéket és hatalmas fügekaktuszokat lehet látni.  

                                               Galápagos nem pálmafás trópusi paradicsom

    Bármi is az úti célunk, ajánlatos előzetesen utánanéznünk, milyen időjárásra számíthatunk. Indiai utazásunkat például úgy érdemes időzíteni, hogy lehetőleg elkerüljük a májustól októberig tartó monszunt, de a március-április sem kifejezetten ajánlott, olyankor ugyanis még északon, a Hindusztáni-alföldön is elviselhetetlen a hőség. A legjobb a január-február. A kissé északabbra fekvő Nepálban januárban jártam, napközben 16–20 (éjszakánként 4–5) fok volt, ideális az utazáshoz. A tapasztalt utazók azt tanácsolják, ha Japánba indulunk, lehetőleg kerüljük a legmelegebb nyári hónapokat. Ezért aztán március közepén mentem, ami a napközben jellemző 16–18 fokkal ugyan kissé hűvös, viszont a hónap végén még elkaptam a cseresznyevirágzást, a szakurát, amit a japánok szertartásosan ünnepelnek.

                                                   Cseresznyevirágzás Tokióban

    A mediterrán vidék országaiba tavasszal vagy ősszel érdemes utazni. Bár ősszel is kedvező a hőmérséklet (arról nem is szólva, hogy kisebb a tömeg), de októbertől már előfordulhatnak esőzések, akár nagyon komolyak is. És ezzel nem lehet viccelni. A Holt-tenger mellett az En Gedi oázis szurdokában mindenütt táblák jelzik a menekülő utakat olyan esetekre, ha a több száz méterrel magasabban fekvő Júdeai-dombságon hirtelen sok eső esik. Ilyenkor En Gedi vádiját minden előzetes jel nélkül pillanatok alatt elöntheti a víz. Német ismerőseimet a szintén nagyon száraz Jemen egyik vádijában ért el egy hirtelen özönár. Minden holmijuk odaveszett, az életüket mentették.

    Utunk megtervezésénél nem árt figyelembe venni, hogy a tenger igen lassan melegszik föl, tehát mondjuk az április a földközi-tengeri fürdőzéshez még hideg, de mivel a tenger elég lassan szabadul meg a fölhalmozott hőtől, még az október vége is kellemes lehet. Olyantájt jártam Izrael mediterrán partvidékén, és az egyik parti strandon mindenfelé „Fürödni tilos!” táblákat láttam. Miért? – kérdeztem egy arra sétáló helybelit. Csak figyelmeztetni akarják az embereket, hogy hideg a víz, felelte. Nekik. Szavamra mondom, 20-21 foknál nem volt hidegebb.

     Nem véletlenül utaztam Indonéziába sem pont a mi nyarunk közepén, júliusban. Jávára, Balira a magyar télen megy, mondván, elmenekül a hideg elől a nyárba. Ez a hőmérséklet szempontjából teljesen helyénvaló elgondolás, ám olyankor esik a legtöbb eső is. Én viszont 30–32 fokban úgy töltöttem kinn két hetet, hogy egy csepp eső ha leesett, s közben idehaza 35 fok volt. Venezuelába is azért utaztam januárban, mert a statisztikákból úgy vettem ki, hogy olyankor esik a legkevesebb eső. Ezzel szemben mi történt? Egyetlen kinti napom sem múlt el eső nélkül, s közben elképzeltem, ha ilyen a „száraz” évszak, milyen lehet az esős.

    Costa Rica ugyan kicsi ország, ám ennek ellenére igen nagy időjárási különbségek vannak egyes vidékei között. Januárban például a csendes-óceáni partvidék annyira száraz volt, hogy kiégett a növényzet, a karibi partra ellenben el se indultam, mert az időjárás-jelentés szerint folyamatosan esett. A kis közép-amerikai országnak komoly esőerdői is vannak, ilyen például Monteverde környéke. Két napot töltöttem ott, ebből jó, ha egy-két órára elállt az eső. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy állandóan borús volt. Első reggelemen csodás napsütésre ébredtem, de ahogy kiléptem a panzióból, érzem, hogy esik. De hát honnan, egy szál felhő sincs az égen. Nem is függőlegesen esett, hanem a szél hozta, szinte vízszintesen, az esőcseppek tömegét. Erdei túráimon rendesen eláztam, amiből azt a bölcsességet szűrhetjük le, hogyha esőerdőbe mész, ne csodálkozz, ha esik.

                                         Ha esőerdőben mész, ne csodálkozz, ha esik (Costa Rica)

A vulkáni eredetű óceáni szigetek időjárása is rengeteg meglepetést tartogat, kellemeset és kellemetlen egyaránt.  E szigetek közös jellemzői, hogy belsejükben egy (vagy több) vulkáni hegy emelkedik a magasba, mely „megfogja” a felhőket, azok pedig úgy a hegy dereka táján, vagy kissé magasabban, körbeölelik. Ennek, a sziget méretétől függően, kétféle következménye lehet. Ha nagyobb a sziget, a partvidék rendszerint még kilóg a felhőárnyékból, ha kisebb, akkor borús, ám hogy milyen az idő odafenn, csak ritkán tudjuk előre, ugyanis nem látjuk. Vagy ha látjuk, nem tudhatjuk, milyen lesz egy-két óra múlva. Az Azori-szigetek egyikén, Faialon nagyjából 1000 méter magasba emelkedik a Caldeira nevű vulkáni hegy. Útikönyvem azt tanácsolta, ne induljunk útnak, ha a partról a felhőzet miatt nem látszik a csúcs. Ám ezzel az erővel Azorin el se volna érdemes mozdulni a partról. Úgyhogy nekivágtam, stoppal, gyalog, mert egyébként végig műút vezet a tetőre. Amikor belegyalogoltam a felhőzetbe, még abban bíztam, kiderül, mire fölérek. Aztán kiderült, hogy az égvilágon semmit sem lehet látni, sem a kráterből, sem lefelé. Illetve egy portugál nyelvű táblát, „Szép kilátás” felirattal. Kicsit vártam, semmi sem történt, azaz mégiscsak. Elkezdett esni, de kegyetlenül. A hegyet uraló fenyőerdők lombja semmit sem fogott fel a vízből, szó szerint ronggyá áztam, a táskám is, meg a benne levő repülőjegyem, amit úgy szedtem szét utólag, mint restaurátor a középkori kódexet. Az sem sokat segített, hogy félúton lefelé fölvett egy marhákat szállító kis teherautó, a platójára, az állatok mögé. Mire leértem a városba, hét ágra sütött a nap a hegytetőn is.     

     A Kanári-szigetek legterjedelmesebb tagja, Tenerife közepét a kereken 3700 méterre emelkedő Teide uralja. A partvidékre sűrű felhőpaplan borult, amikor nagy optimizmussal kiálltam az út szélére stoppolni –  fölfelé. Meglepően hamar fölvettek, s úgy 2000 méter táján belefutottunk a felhőrétegbe. Öt percig sem tartott kijutni belőle, odafönn pedig ragyogott a nap. Réunioni utazásra a legszárazabb hónapot, a júniust néztem ki. A sziget rendkívül tagolt, hatalmas eróziós katlanok és völgyek szabdalják, keleti harmadán pedig 2500 méterre emelkedik az aktív, de ottjártom idején éppen csendes Piton de la Fournaise vulkán. A sziget nyugati felében, partvidéken, hegyvidéken csodás, napos idő volt, de mivel a sziget a Baktérítő közelében fekszik, eleve számítani lehetett a keleties passzátszelek ostromára. Meg is kaptam, mihelyt fölértem a vulkán külső gyűrűje, a kaldera peremére. Lepillantottam a kb. 100 méteres mélységbe, ahová egyébként lépcsőn is le lehet menni, és az égvilágon semmit sem láttam, csak a sűrű, fehér tejfölt. De azért lementem, abban a reményben, hogy mire eljutok a kaldera közepén emelkedő főkráterhez, megjavul az idő. Nem javult meg. Mentem, mendegéltem, egyedüli támpontjaim a fekete bazaltsziklákra felfestett fehér pontok, vonalak voltak. Nem véletlenül kerültek oda, hasonló időben simán el lehet veszni, és ez nyilván meg is történt másokkal korábban. Ha még nem említettem volna, ömlött az eső. Illetve, nem ömlött, hanem a szél oldalról fújta. Volt nálam esőköpeny, de a szélben mindenáron önálló röppályára akart állni, úgyhogy semmit sem védett. Előző nap, ugyanazokban az órákban, káprázatos napsütésben tettem helikoptertúrát a vulkán fölött.

     Hawaii „álomszigeteknek” számít és sok szempontból csakugyan azok. Nem árt azonban tudni, hogy a szigetcsoport szintén a passzátszelek zónájában húzódik és a földdarabok keleti oldala nagyon, de nagyon esős tud lenni. Kauai szigetén például a keleti partvidéken évi 10 ezer milliméter eső is lezúdul évente, tőle úgy 40–50 kilométerre, a nyugati felén viszont tizedannyi sem.    

    Tudok legalább három olyan helyet, ahol szerintem még az életben nem sütött a nap, vagy legalábbis ügyesen leplezte. Az egyik Új-Zéland Déli-szigetének nyugati fele, ahol a partvidékkel párhuzamosan magas hegyláncok tornyosulnak, s megakasztják, megcsapolják a meleg Tasman-tenger felől érkező páradús légtömegeket. Ezért is alakult ki arrafelé mérsékelt övi esőerdő, ami világviszonylatban is elég ritka. Ha azonban átkelünk a hegység túlsó, szélárnyékos felére, 40–50 kilométerrel odébb füves sztyeppét találunk. Néha vetítéskor mongóliai diáim közé csempésztem egy itt készült képet, és senkinek sem tűnt föl, hogy tényleg nem a belső-ázsiai pusztán készült.

    A másik naphiányos vidék Dél-Kína. Az év nagy részében annyira párás a levegő, hogy bár évente akár háromszor is arathatnak, alig találkoztam olyan utazóval, aki használható fotókat készített volna a nyakig sűrű légben úszó, egyébként káprázatos torony- és kúpkarsztokról. Nekem nem sikerült.

                         Nekem nagyjából ennyi látvány jutott a dél-kínai karsztvidékből

    Ha valaki Norvégia nyugati partvidékére készül, számítson rá, hogy a Napot csak elvétve fogja látni. Az ott élőknek ezzel kell fizetniük azért, hogy az északi ország, fekvése ellenére, aránylag enyhe óceáni éghajlatot élvez. A partvidék legnagyobb városában, Bergenben, ha éppen nem esik, akkor legalábbis esni készül. Nem nagyon, de kisebb megszakításokkal szinte mindig.  Érdekes, pont ezt mondják a Washington állambeli Seattle-ről is. Kétszer jártam ott két-két napot, igaz, egyszer volt egy kis zápor, de amúgy ragyogó napsütés. Ebből csak annyi a tanulság, hogy minden klimatikus tényező ellenére az utazót is érhetik kellemes meglepetések.

    Máshol a szél keseríti meg az életünket. Izlandon vagy az Azori-szigeteken föl se teszik a kérdést, hogy mit csinál a szél, ha nem fúj, merthogy ott szinte állandóan fúj. Ennek persze jól meghatározott klimatikus okai vannak; e térségek fölött jóformán állandóan alacsony, illetve magas a légnyomás és egész kontinensünk éghajlatát meghatározzák.

    Az elején azt írtam, sokáig bosszantott, ha az időjárás nem volt kedvemre való. Ma is bosszant, de beletörődtem. Az átok Írország nyugati partvidékén, Moher tenger ostromolta szikláinál tört meg. Nos, ott pontosan olyan idő volt, amilyennek a dolgok normális menete szerint lennie kellett. Eső, köd, hideg szél, borongás. Alig láttam valamit, de csoda jól éreztem magam. Moher sziklái, meggyőződésem szerint, csakis esőben, szélben, borúban az igaziak. Különben is, mit tehetünk, ha esik az eső? Hagyjuk esni. Ω

                                Moher sziklái Írországban

                  „Egy nap 24 óra, egy ládában 24 üveg sör… ez nem lehet véletlen”

                                                                                                      (graffitiszöveg)

Valami narkót, úgy látszik, mindenütt kell találniuk az embereknek. A qat azért is terjedt el ennyire Jemenben (lásd az előző részt), mert iszlám ország lévén szigorú alkoholtilalom van érvényben. Így is akadnak bátor kisvállalkozók, akik ebből-abból szeszt pancsolnak, dacára a szigorú büntetésnek. A muzulmán országok többségében tilos a szeszes italok árusítása, készítése. Marokkóban, Tunéziában, Jordániában a turisták által látogatott helyeken mindenütt hozzá lehet jutni sörhöz, sőt egyebekhez is, Egyiptomban vagy Szíriában pedig még keresgélni sem nagyon kell. Érdekes, hogy bár Indonézia népességének nagy többsége is muzulmán, sokhelyütt lehet alkoholt kapni, boltokban legalábbis. Étteremben viszont nagy muzulmán többségű vidékeken ne várjunk még sört sem, ahol viszont sok keresztény, hindu lakik, ott biztosan kapunk. Malajzia kevert vallású ország, úgy értem, egyazon városban is többféle vallású ember él együtt; ha maláj étterembe megyünk vacsorázni, ne számítsunk szeszre, de ha kínaiba vagy indusba, akkor bármit megkaphatunk. Indiában, ahol északon elég nagy a muzulmán közösség, vadászni kell a mindennapi sörünkre, de a sok keresztény által lakott Kerala vagy Goa államban csak úgy dől a pia mindenhol. Ha ellenben Líbiába vagy Iránba vet el bennünket a sors, arra az időre vegyünk búcsút a szesztől. Lehet ellenben alkoholmentes sört kapni. Ilyesmivel, „iszlám sörrel” Iránban találkoztam először. Szörnyű. De ha ivása közben a gondolatunkból is száműzzük, hogy sörhöz hasonló folyadékot iszunk, jól behűtve aránylag kellemes üdítőital. Iránban egyébként a feketepiacon lehet igazi alkoholt is kapni, a helybeliek tudják, hogy hol. Aztán jött Líbia, ahol egészen tűrhető, Beck’s márkájú alkoholmentes sörhöz is hozzájutottam. Egyszer azonban nagyon ráfáztam. Egy országúti bisztróban kivettem a hűtőből egy sörnek látszó üveget (rá volt írva, hogy beer), s csak amikor meghúztam, akkor derült ki, hogy málnaízű. A citromízű változat ennél egy fokkal jobb. Egyiptom aránylag liberálisan kezeli az alkoholfogyasztást, de ha valaki a sivatagi oázisokba készül, ne számítson sörözönre. Egyetlen helyen találtam, de azt mondják, kb. 500 kilométeres körzetben sehol másutt nem lehet kapni.

                         Bahariya oázis, az egyiptomi Szahara egyetlen sörlelőhelye

    S ha már citromos sör… Elég magas fokú perverziónak tartottam, hogy Mexikóban eleve úgy szolgálják fel a sört, hogy az üveg nyakára egy zöldcitrom-gerezdet tesznek, amit bele lehet facsarni. Egyszer megpróbáltam, nem ízlett. Egy sörnek nekem ne legyen citromíze. Aztán megtudtam az igazságot. A zöldcitrom-gerezdet eredetileg azért tették a nyitott sörösüveg nyakára, hogy ne szálljanak rá a legyek, valami tudatlan külföldi meg egyszer nyilván belefacsarta a levét, a többiek meg azt hitték, így kell inni, hát követték. Azt is csak nemrég tudtam meg, hogy Németországban is szép számban vannak olyanok, akik a sört valamilyen citromos üdítőitallal keverik, sőt már nálunk is lehet ilyesmit kapni. A sörre később még visszatérek, de ha már a perverzióknál tartok, nézzünk még néhány hasonló kotyvalékot. Képzeljék, Szingapúrban sokan isszák felmelegítve a kólát. Azt tudjuk, hogy Szlovákiában szokás kólát önteni a sörhöz, nálunk meg a külföldiek számára elég bizarr vörösboros kólát isszák. Akkor már inkább a Kubából elterjedt Cuba libre, ami kóla és rum keveréke.   

   Bizonyára önöknek is feltűnt, hogy a sör helyi elnevezését illetően a világ nagyjából két részre szakadt. A szláv nyelvű országokban pivo (a pity=inni igéből), egészen Közép-Ázsia egykori szovjet befolyású országaiig, nyugaton ellenben a beer, bier és annak különféle változatai terjedtek el, és ezt „exportálták” a hajdani európai gyarmatosítók is a világba. Vietnamban, vagy Kelet-Afrikában, szuahéli nyelven például bia, malgasul labiera (francia hatásra), etiópul beera. A két nagy tömbből kilógnak az ibériai nyelvek: spanyolul cerveza, portugálul cerveja, így érthető, hogy a sokáig spanyol fennhatóságú Fülöp-szigetek államnyelve, a tagalog a serbesa szót használja. A skandináv blokkban öl (øl) a sör neve, finnül olut, s mindezek valószínűleg a brit ale-ből erednek, amit a mi keresztrejtvényeink rendre angol világos sörként határoznak meg. Az ale valójában kissé sötétebb árnyalatú annál, mint amit mi világosnak nevezünk.  Aztán itt van a magyar sör szó, melynek még közeli rokona sincs a nyelvek világában, eredete is elég bizonytalan.

                                                                          Európa "sörtérképe"

    Nem árt tehát fejlődni, vendéglátónak és idegennek egyaránt. Teszem azt, beront a faragatlan tuskó úgy délelőtt tízkor egy dublini pubba (e szót szívesen váltanám ki kocsmával, pubok ugyanis már Pesten is vannak, a kocsma azonban – névleg legalábbis – eltűnt), odaül a bárpulthoz és kér egy pohár Guinnesst. Ez angolul így hangzik: A glass of Guinness please. Igen ám, de ha az ír sört kíván, a pohár szót nem használja (de azért megértik), hanem egy (aztán még egy stb.) pint sört kér (ez pontosan 0,568 liter) és „pájnt”-nak ejti. Szerényebb igényű beéri fél pinttel is, de ritka, hogy nem rendel utána. Nos, a csapos teleereszt egy tölcsérszerű poharat valami tetőtől talpig habzó barna borzalommal. Azért ez mégis disznóság, mormogja magában a faragatlan tuskó, hogy egy sör csupa habból áll, de ha egyszer ilyen a Guinness, fene a gusztusukat, legyen. A csaplár leteszi a poharat úgy félútra kettőnk közé, aztán megy a dolgára. Én meg, úgy ahogy van, megszívom a habtengert. Ezzel körülbelül olyan szentségtörést követtem el, mint amikor egy főrend elszellenti magát az angol királynő születésnapi vacsoráján. A Guinnesst nem szokás csak úgy, melegében felhúzni. Meg kell várni, míg föltisztul (ez eltart egy-két percig), akkor a csapos óvatosan rátölt úgy, hogy a pohár színültig telik, a tetejét pedig ujjnyi vastag krémszerű hab koronázza. Gondolom, kiderült, akkor ittam életemben először Guinnesst. Szóljon mentségemre, hogy a legmegfelelőbb helyen tettem, hiszen a dubliniak szerint a fekete (nem barna! – az más!) sör kizárólag Dublinban az igazi.

     Hanem tudják-e, mi az az atombomba-Guinness? Én se tudtam, sőt a nevet is magam kreáltam. Italüzletben akartam sört venni egy ír városkában, mert így olcsóbb, mint a kocsmában. Kinéztem egy szép doboz Guinnesst, hogy majd egy parkban lopva elszopogatom, s amikor fizetnék, a pénztáros megkérdezi, van-e poharam. Á, nem kell az nekem, megiszom így dobozból. Azt nem lehet, mondja, mert ez csapolt sör. Micsoda? Dobozos csapolt sör? Erre elmagyarázta. A doboz egy részében van a sör-alapanyag, egy tőle elzárt rekeszben pedig a gáz, a szén-dioxid. Amikor kinyitom a dobozt, a kettő egyesül – hogy az atombomba-hasonlattal éljek – ,létrejön a „kritikus tömeg” és megszületik a csapolt sör, amit természetesen pohárba kell tölteni. Őrület, nem? 

   Nem mosakodásként mondom, de máshol még ennyire sem eresztett mély gyökereket a sörkultúra. Egyik kínai nagyvárosban, Kunmingban, ahol aránylag sok külföldi megfordul és az éttermekben úgy-ahogy beszélnek angolul, nyomatékkal hideg sört kértem. Nos, itt hozták ki azt a bizonyos – címadó – sört jégkockával, de a jeget kiskanállal még idejében sikerült kihalásznom. De kaptam sört Thaiföldön szívószállal, a Fülöp-szigeteken meg általában poharat nem adtak hozzá, látva, hogy a barbár külföldi időnként egyből az üveg nyakára bukik. Amerikában, olcsóbb helyeken, szintén nem hoznak poharat a sörhöz.

     A sörkedvelők Mekkája Európában Németország, Csehország, Belgium, Hollandia.   Gondolták volna, hogy csak Németországban kereken 1300 (!) sörfőzde üzemel, és ezeknek nagyjából a fele Bajorországban? Nem jártam ugyan a müncheni Oktoberfesten (amit egyébként a nevével ellentétben szeptember végén rendeznek), de elkeveredtem egy bajor ünnepre Regensburgban, ahol gyakorlatilag minden sarkon más-más főzde sörét mérték. E hagyományos sörös nemzeteken kívül azonban olyan helyeken is találunk szenzációs söröket, ahol a legkevésbé várnánk. Számomra a legnagyobb élményt e tárgykörben az ugandai Nile Special jelentette, amit Jinja városában, a Fehér-Nílus forrásánál készítenek. Hasonlóképpen nagyszerű a kenyai Tusker, még jobb a kubai Bucanero, Délkelet-Ázsiában pedig már-már legendává nőtte ki magát a Beerlao (így, egybeírva), a laosziak 6,4 decis kiszerelésben árult „nemzeti” itala. A világ sok országában árusítják a sört ilyen űrtartalmú üvegekben, ami nálunk ismeretlen. De láttam már kétdecis sörös dobozt Venezuelában (dobozára általában szépségkirálynők képét teszik), Japánban pedig, például az Ashahi márkájú sört, árusítják 135, 250, 350, 500 és 1000 milliliteres változatban is. (A világ szinte minden sarkában milliliterben adják meg az űrtartalmat, nem pedig deciben, mint nálunk.) 

    Arról is lehetne beszélni, hol készítik a világ legpocsékabb söreit, de minek égessük szegényeket. Egyet azért megemlítenék. Nálunk is kapható, sznobok nyilván meg is veszik (egyszer!) az amerikai Budweisert. Aztán, ha jót akarnak maguknak, soha többé. (Mellesleg a Miller és a Coors talán még rosszabb.) A dolog furcsasága, hogy a „Bud”, ahogy többnyire emlegetik, a csehországi České Budějovice német nevéből, a Budweisből származik. Egy német cég kezdte el gyártani Amerikában, mára az ottani piac felét uralja (egyébként az árpa mellett mintegy 30 százaléknyi rizs az alapanyaga – lehet, hogy ettől olyan pocsék? – és még light változata is van). A névből mellesleg jogi viták származtak, úgyhogy több európai országban nem is engedik Budweiser néven forgalomba hozni, hanem csak „Bud”-ként. Az pedig már a pofátlanság teteje, hogy a palackokra, dobozokra azt írták rá, hogy „A sörök királya” (King of Beers). Valamelyik amerikai youth hostelben olvastam a hostelhálózat egyik kiadványában egy cikket, címe ez volt: Soha többé Bud! Szerzője, aki korábban szinte csak ilyet ivott, egy ismerősétől kapott ajándékba igazi cseh Budvar sört, s miután megkóstolta, magába roskadva állapította meg, hogy az eredeti és a névrokon még csak köszönőviszonyban sincsenek egymással.         

    Pár szót vesztegessünk az italok kiszerelésére is. A Fülöp-szigeteken találkoztam a legbizarrabb megoldással. Igen sokan árusítanak üdítőt buszokon, de mivel kevés az idő, hogy az elfogyasztását megvárják, az egyébként betétes üvegből nejlonzacskóba töltik a kólát és egyebeket, onnan lehet szívószállal magunkhoz venni. Egy alkalommal lerobbant a buszunk a nyílt országúton, ám percek múlva előkerült egy környékbeli asszony, hozott egy irtóztatóan koszos jégtömböt, elkezdte farigcsálni, a jégkására valami sűrű szörpöt töltött, s szintén nejlonzacskóban szervírozta. Dél-Afrikában, Chilében, Argentínában láttam, sőt ittam is papírdobozos bort (de milyen jót!), Costa Ricában alumíniumdobozos Cuba librét, az indiai vonatokon (és sok városi kávézóban is) a teát, kávét kis cserépbögrében árulják, amit a fogyasztó dolga végeztével a földhöz csap. Nem kötelező, de így szokás. És milyen nagy úr a szokás… Mi, ugye, megszoktuk, hogy a világ szinte minden táján a sört zöld vagy barna üvegbe palackozzák. Ha ellenben kimegyünk Mexikóba, az ottani népszerű sörmárkákat, a Coronát vagy a Solt fehér, átlátszó üvegben árulják. Nem tudom, nekem így valahogy kevésbé gusztusos.

     Amerikában a sörösüvegeket és -dobozokat hatos csomagolásban (is) árusítják. Ebből származik a „Joe six-pack” gúnynév. Olyan „egyszerű” lelkivilágú emberekre mondják, aki végez a munkával, hazafelé megveszi a hatost, leül a tévé elé és bámulja a baseball- vagy a futballmeccset, s nagyjából ezzel ki is merül a szórakozása.  Komolyan mondom, sokszor nem értem az amerikaiakat. Náluk eleve minden ital jéghideg, már a szupermarketekben úgy árusítják, hogy hozzáragad az ember keze az üveghez, dobozhoz. De ez nekik még nem elég! Számtalanszor láttam, amikor gyorséttermekben, ahol az üdítőt automatákból lehet tölteni, az amerikaiak először úgy háromnegyedig teleszórták a poharat jéggel, aztán ami melléje fért, itták. Így szokták meg, mert normális éttermekben, ha az ember üdítőitalt kér és nem szól idejében a felszolgálónak, hogy „No ice!”, élből minimum félig televágják jéggel, ami persze jó üzlet, hiszen így kevesebbet kell rátölteni az italokból. És még ez sem elég! A jégkockákat sokan vígan szopogatják, mi több, jóízűen elropogtatják. Meglehet, valamiféle mutáns faj van születőben: a jégevő. Mivel Amerikában a számunkra teljesen értelmezhetetlen folyékony unciában adják meg az italos palackok és poharak űrtartalmát, csak tippelni tudok a poharak méretére, de szerintem félliteresnél kisebb nincs. Hajdan volt három kategória, a small, a medium és a large, most már általában csak az utóbbi kettő. A ma létező legkisebbet is csak mi használtuk, ők zömmel a hét és fél decissel indítottak, de van literes is, sőt, utána is lehet tölteni. Ha pedig lehet, akkor miért ne igyanak meg egy ültő helyükben egy-másfél liter tömény kalóriabombát. És akkor csodálkoznak, hogy kövérek. Náluk minden sósabb, minden édesebb, minden nagyobb, mint kellene. A lakosságnak legalább a fele irgalmatlanul, sőt gusztustalanul kövér (hivatalosan kb. 30 százalék „súlyosan elhízott”), ami, persze, nemcsak a nyakló nélkül vedelt cukros üdítők következménye, hanem a mértéktelen zabálásé is. Jó, a Római Birodalomban is zabáltak jó dolgukban, de ők legalább kirókázták. Sose hittem volna, hogy az emberiség elkorcsosulása pont Amerikában fog elkezdődni, de ha ők örökítik tovább fajunk génállományát, utódaink bizony nagy szarban lesznek. Ma már olyan országokban is látni pufi, elhízott embereket, ahol azelőtt ez elképzelhetetlen volt: Kínában, Indiában, Japánban, ahol a lakosság tradicionálisan nagyon sok növényi eredetű táplálékot fogyasztott. Most pedig már mindent, aki ezt megengedheti magának – és egyre többen megengedhetik.

    Ha már szóba hoztam a jeget… Azt hiszem, a világ legnagyobb szélhámossága, amit üdítőital kategóriában valaha elkövettek, az Ice Tea. Ugye, ismerik. Amúgy egészen jó ital, csekély fantáziával házilag is elkészíthető teából, cukorral, citrommal, meg ugyebár jéggel. Na de hogy dobozolva, palackozva árulják, mondjuk így, kézmelegen, ez óriási ötlet. Szerencsétlen buta sznob megveszi, s ha nem teljesen idióta, otthon tesz bele jégkockát. Könnyen kiszámolható, hogy a bedobozolt, mindenféle adóval, szállítási költséggel boltban megvett italnak otthon kb. az ötszöröse előállítható ugyanannyiból.

     Akik megfordultak a megboldogult Szovjetunióban, tudják, hogy arrafelé a vodkafogyasztás alapegysége a szto gramm, vagyis száz gramm, magyarán egy deci. Megy a polgár, vodkára szomjazik, de hát fél litert mégse önt le egy huzatra. Ekkor a következőt csinálta. Keresett, és nyilván talált is még valakit, aki beszállt. Ha olyan valakit láttunk hajdan a szovjet városok utcáin, akinek ujjai a nagy- és a mutatóujj kivételével a kabátba voltak dugva, azt jelentette, hogy ketten már vagyunk egy félliteres üveg vodkára, keresünk egy harmadikat. Nem tudom, él-e még ez az ősi szovjet szokás. Az ottani rendszerváltozás azonban mégiscsak meghozta az eredményét. Kamcsatka legnagyobb városában, Petropavlovszkban fedezte fel egyik utastárs az „Újdonság” címkével ellátott találmányt, melyből aztán egész kis csoportunk vásárolt, mert ezt idehaza úgyse hinnék el. Egy decis poharas vodka, csavaros tetővel ellátva, rajta vonalkód, pontos összetétel, százalék, gyártó, miegyéb. A szomjas polgár egyetlen sallangmentes mozdulattal lecsavarintja a tetőt és kulturáltan, akár tüstént a bolt előtt, elfogyasztja. Ez az igazi reggeli ital!

                                                                Orosz poharas vodka

    Ha valaki pezsgőt akar inni, meg kell vennie egy egész üveggel. Más volt azonban a helyzet az egykori Szovjetunióban. Hosszabb ideje kint lévő leningrádi egyetemista társak említették, ha az ember bemegy egy cukrászdafélébe (!), nyugodtan kérhet akár egy pohár (kb. 1,5–2 deci pezsgőt is.) Kipróbáltam, tényleg lehetett. Azt már csak a nosztalgia kedvéért említem meg, hogy amikor legutóbb Oroszországban jártam, némi meglepetéssel fedeztem fel az utcán a kvászárust. Persze, az lepett volna meg inkább, ha ez is kipusztul a birodalommal együtt. A kvászt rozskenyérből erjesztik, ezzel-azzal ízesítik, és ha mód van rá, hűtve isszák. Utcán is mindenfelé árulják, általában fa- vagy fémhordókból. Alkoholtartalma nagyon alacsony (többnyire az 1 százalékot sem éri el), ezért gyerekek is isszák. Nem mondom, hogy a rajongója lettem, de ittam párszor és nem is rossz.   

                   Utcai orosz kvászáruda

Azt hiszem, nincs a földkerekségen olyan szerves anyag, amiből ne próbáltak volna alkoholt készíteni, sőt olyan nép sincs, amelyik ne kísérletezett volna ilyesmivel. Talán egy-két természeti nép valahol a világban mégiscsak kihagyta. Sokáig azt hittem, hogy közéjük tartoztak az ausztrál őslakosok, az aboriginek is, de miután utánanéztem, kiderült, hogy különféle növényi anyagokból ők is készítettek nagyon gyenge alkoholt. Ettől azonban még nem lettek iszákosok. A változást a fehérek megjelenése hozta, akik aborigin munkásainak sokszor alkohollal (és dohánnyal) fizettek. Az abók szervezete nem szokott hozzá az olyan kemény italokhoz, mint a rum, a whisky, úgyhogy máig nagyon rosszul tűrik, de azért isznak rendesen. Sajnos, elég sok őslakos vált alkoholistává, bár arányaiban nem többen, mint a fehér ausztrálok.

     Sok országnak van afféle „nemzeti itala”. Orosz vodka (no meg finn), francia pezsgő (no és borok), konyak, Calvados, almabor (cidre), skót whisky, ír sörök (és persze whiskey – így leírva! –,melyről minden ír eskü alatt állítja, hogy jobb a skótnál, merthogy azt csak kétszer, az övékét meg háromszor párolják le), angol gin, sherry (nem tévesztendő össze a cherryvel!), mely igazából nem is angol, hanem spanyol fehér bor (Jerez – korábban Xeres – nevéből ). Az amerikai whisky, a bourbon csak messziről ugatja az igazit. A földkerekség egyik leghíresebb desszertborát, a Madeirát természetesen Madeira szigetén készítik (furcsa módon éppen az angolok tették világhírűvé) és némi brandyvel is megbolondítják. Kókuszdióból vagy kesudióból készül lepárlással az indiai feni, rizsből az arak, melynek számos rokona akad Kínában is, meg persze Japánban a szaké, ami nem pálinka, inkább borra hajaz. Úgy jöttem haza Japánból, hogy egy korty szaké se csúszott le a torkomon. Évekkel előtte ittam Hollandiában egy japán étteremben és nem ízlett túlságosan.  Kínában készítenek italt  kölesből (ez a maotai), de ez a gabona az alapanyaga a száraz klímájú nyugat-afrikai országok házi készítésű pálinkájának (sörének?, borának?) is. Burkina Fasóban úgy hozta a helyzet, hogy kénytelen voltam megkóstolni a helyben főzött kölessört.  Kissé pisiszagú volt, hát ha még láttam volna, hogyan készül. Utóbb aztán láttam, s ha mindez előbb történik, aligha kóstoltam volna meg. Ezzel rokon egy botswanai borzalom, a sörszerű bojalwa is. Jártam egy észak-botswanai faluban, ahol a helybeliek masszív alkoholos befolyásoltság alatt ropták a táncot, bojalwával teli marmonkannákkal a kezükben, s egy fakádból, melyben az erjesztés folyt, merítettek utánpótlást. A rettenetes szagú, zavaros lével bennünket is megkínáltak. Udvariasan elhárítottuk, ám amikor napokkal később Zimbabwében egy jobb fajta étteremben felszolgáltak valami hasonlót, mégiscsak megkóstoltam. Végül is adjon az ember a higiénére. A dél-afrikai régióban azonban akad egy igazán említésre méltó ital is: az Amarula. A marulafa gyümölcsét az elefántok is kedvelik, az ember inkább szeszt készít belőle. Pont olyan, mint a Bailey’s Irish Cream, csak talán jobb. Laoszban a nemzeti töményt egyszerűen csak laolao-nak nevezik, házi készítésű, de hogy miből, talán jobb nem tudni.

         Szaké minden mennyiségben

                                                  Készül a nyugat-afrikai kölessör

                                                           A híres-hírhedt laoszi laolao

Srí Lankán kedvelt ital a pálmabor, vagy mi az ördög. Megálltunk egy kókuszültetvénynél, ahol egy helybeli munkás-akrobata bemutatta, hogyan kell felmászni a pálmafára (ebben kötéllel a törzsre erősített kis bütykök segítik) és begyűjteni a köcsöggé alakított tökökben felfogott lét, mely a virágok szárából csorog ki. E fákat a virágszárak elhajlításával megakadályozzák abban, hogy termést hozzanak, fő funkciójuk, hogy kissé megerjedve a lankaiak kedvelt szeszének, a taddynak az alapanyagát szolgáltassák. (Ha meg ezt lepárolják, egészen brutális hatású szeszeket is főznek belőle.) Légtornászunk kifeszített köteleken jár egyik fáról a másikra, a derekára erősített kötélre rögzíti a korsókat, aztán lejön. Mindezt napjában kétszer megteszi, így megnyugvással töltött el, hogy nem csak a mi kedvünkét  kúszott fel.  

                                                     Ebből lesz a pálmabor (Srí Lanka)

    Kukoricából, esetleg jukkából vagy édesburgonyából főzik az Andok népei a chichát, a perui nemzeti pálinka, a pisco sour viszont törköly eredetű és felvert tojásfehérjével, valamint citromlével isszák.  A világ egyik leghíresebb tömény itala a mexikói eredetű tequila. A 8–12 éves kék agavénak a leveleitől megfosztott, ananászra emlékeztető tönkjeiből készítik. Ezt kemencébe puhára sütik, kipréselik, egy-két napig erjesztik, aztán lepárolják. Előzetesen olvastam róla, hogy így kell sót nyalogatni utána a kézfejünkről, meg úgy kell zöldcitromot szopogatni, de én bizony egyetlen mexikóit sem láttam, aki így itta volna – és magára adó mexikói tényleg nem is teszi. Ez is csak afféle külföldiek által elterjesztett marhaság. Ugyancsak mexikói különlegesség Oaxaca állam specialitása, a mezcal. A tequilához hasonlóan ez is agavéból készül, de többféléből. A palackok egy részébe, ki tudja, miért, jókora, 3–5 centis kukacot tesznek, amit annak illik elfogyasztani, aki az utolsó adagot kitölti. Hoztam haza egy palackkal, és bár ennek már több éve, úgy egy deci még mindig ott lötyög az alján – benne a kukaccal.

                                                               Íme, a Mezcal, alján a kukaccal

                                                      Szerény mexikói tequilaválaszték

     Természetesen cukornád az alapanyag a karibi térség rumjainak, illetve a belőlük készített koktéloknak. Ha bemegyünk egy Costa Rica-i vagy venezuelai italüzletbe, annyiféle színű, ízű, alkoholfokú rumot találunk, amit mi el se tudunk képzelni. A legolcsóbb rumokat egyébként Venezuelában láttam, egy félliteres üveggel alig drágább, mint a sör.

    Az ánizsos ízesítésű pálinkák megosztják az embereket: van, aki imádja, másnak a szagától is fölfordul a gyomra. A magyarok számára a legismerősebb a görög ouzo vagy a török raki lehet. Tisztán elég ritkán isszák, vizet öntenek hozzá, amitől kifehéredik, innen származik beceneve, az oroszlántej. Hasonló, de szerintem még jobb a francia pastis (Pernod vagy Ricard néven lehet ismerős), ami a svájci eredetű és a múlt század harmincas éveiben állítólagos káros hatásai miatt betiltott abszint rokona. Ennek eredeti színe sárgás, de tiszta,  és víz hatására ez is elszíneződik. Először Ausztráliában egy ott élő magyar kóstoltatta meg velem a canberrai magyar klubban (ahová egyébként magyar – minthogy kevesen vannak – csak igen ritkán tér be). Azt javasolta, próbáljam meg Sprite-tal vagy 7UP-pal és sok jéggel. Azóta az egyik kedvenc nyári italom: gyűszűnyi pastis, sok limonádé, jéggel, esetleg kis mentával – üdítőitalnak is kiváló.

    Említettem, hogy a törökök rakit isznak. Hogyan, hát ők is muzulmánok, nekik nem tiltja Allah? Ha jól tudom, a Korán csak a bor fogyasztását tiltja követői számára. Más kérdés, hogy a törökök bort is isznak, rakit meg, mint a kefekötő. Maga Kemal Atatürk, a modern Törökország atyja is nagyon kedvelte. A törökök egyébként buzgó sörivók is, az Efes márka (ami gyártási helyéről, a hajdani ókori városról Efezoszról kapta a nevét) immár sok európai országban is kapható és jó is.  Egyébként is kezdenek kétségeim lenni afelől, hogy a muzulmánok egytől egyig akkora szentek volnának, hogy teljesen elfordulnak a szeszektől. Szíriában, Homsz városában beültem egy étterembe vacsorázni és egyik szomszéd asztalnál népes helybeli család falatozott. De mit láttam a családfő előtt? Egy szép, hét decis üveg Johnnie Walkert. Gondolhatnánk persze arra is, hogy esetleg keresztények voltak, hiszen az országban elég sok keresztény él, de nem. Az asszonyok egytől egyig szépen be voltak öltözve iszlám ruházatba. Mivel más nagykorú férfi nem volt a társaságban, erős a gyanúm, hogy az egész üveggel apunak kellett megbirkózni, s ha így volt, nyilván edzésben lehetett.   

     Kígyópálinkát Kínában láttam először, aztán Vietnamban is. Utóbbiak sima kígyóval nem elégszenek meg, beleraknak – de bőven ám – a szeszbe békát, gyíkot és minden egyéb gusztustalanságot. Nincs az a pénz, amiért innék belőle, már a puszta látványától fölfordult a gyomrom.     

                                Kígyóval és egyebekkel földobott szesz Vietnamban (és ennél sokkal gyomorforgatóbbak is vannak     

     Nyugat- és Belső-Ázsiában sok üdítőital készül tejből. Iránban nagyon kedvelik a dugh nevezetű italt, mely joghurtból vagy íróból készül, szódás vagy sima vizes hígítással, mentával vagy más növénnyel fűszerezve. Nekem is elborzasztón hangzott, de rábeszéltek. Jól behűtve, friss mentával az íze kellemesebb, mint várnánk. Hasonló a török ayran is, ám ha Malajziában látunk olyan italt, ami a nagymama hanyagul elmosott tejesüvegére emlékeztető palackban leledzik, az nem állati, hanem szójatej. Nem vitt rá a lélek, hogy megkóstoljam.

    Az etiópoknál kedvelt ital a tej, de azt tedzsnek ejtik és semmi köze az állati tejhez. Ez valójában mézbor, amit jobbára otthon készítenek, valamiféle cserje levelével ízesítik. Mivel édes, az íz elfedi az elég magas alkoholtartalmát, úgyhogy csak vigyázat.

    Ha azt kérdezik, mi volt a legbizarrabb ital, amit valaha megkóstoltam, alighanem a tőgymeleg tevetejet említeném az elsők között. Jemen délnyugati részén autóztunk, amikor egyik sofőrünk az út mentén legelésző tevéket vett észre. Mivel módfelett szereti a tevetejet, tüstént megálltunk. Előkerítették a tevék gazdáját, aki két másik pasassal becserkészte egyik állatot és ott helyben, a pusztában megfejte. Jobb híján a kiürült vizes flaskáinkba töltötték, és mivel sofőrünk a ramadán miatt napközben nem ihatott, az egyik palackot felkínálta kis csapatunknak kóstolásra. A higiénés következményektől tartva mindenki diszkréten visszakozott, én viszont úgy gondoltam, aligha lesz még alkalmam friss tevetejet inni, úgyhogy meghúztam párszor. Meleg volt és enyhén sós ízű, ráadásul semmi bajom sem lett tőle.

      A mongolok leghíresebb itala a kumisz, az erjesztett kancatej. Persze, azt is meg kellett kóstolnom, elég keservesen gyűrtem le a csészényi mennyiséget. Egyébként a mongolok nem is kumisznak, hanem ájragnak nevezik, az alkoholtartalma (kb. 1,5 százalék) pedig olyan alacsony, hogy az igazi mongol férfinak literszám kell innia, ha ettől akarja jól érezni magát. Ugyancsak tejből (tejborból) párolják a melegítve is fogyasztott arhit, amiből viszont nem kell sok. A Góbi sivatagban levő városban, Szajnsandban betértünk egy étteremfélébe, s az asztalunkhoz lépett egy enyhén szólva is kapatos, magyarán tök részeg szovjet tiszt, aki addig kollégájával egy másik asztalnál fogyasztott. Zsebéből előhalászott egy maroknyi mongol bankjegyet és arra kért, vegyek nekik arhit, mert őket már nem szolgálják ki. Megvettem, de bár ne tettem volna. Inni kellett velük, amúgy mongolosan, nagy, fületlen fajanszcsészéből, mely szájról szájra járt. Nem is ez volt a gond, hanem a mennyiség.

     Hallottak már a „bívájó”-ról? Először Új-Zélandon találkoztam ezzel a betűszóval (BYO), ami a Bring your own, vagyis „hozd a magadét” rövidítése. Az ottani éttermek egy részének ugyanis nincs alkoholárusítási engedélye, ám ha a vendég mégis vedelni akar, nem fosztják meg az élvezettől, beviheti a saját sörét, borát, s ezt a bejáratnál elhelyezett táblán jól láthatóan jelzik. Azok a vendéglátók viszont, amelyek bírják a hatóság engedélyét, nagy betűkkel ezt írják ki: fully licenced, mondjuk így, teljesen engedélyezett. Ennek angliai mutációja az off-licence, mely nem más, mint az italbolt, de nem olyan, ahol inni lehet (sőt, egyáltalán nem lehet; szabad magyar fordításban azt jelenti: utcán át), hanem ahol szeszt lehet vásárolni. Átlagos szupermarketekben ugyanis náluk általában nem lehet alkoholt kapni. Ω