Utas és Világ

„Ne higgy el mindent az újságoknak; többet megtudsz, ha magad nézed meg, mi van”   (Winston Groom)

Szabadságra rendszerint azért megyünk, hogy kikapcsolódjunk. Ízlelgessük kicsit ezt a szót; roppant kifejező. Kikapcsoljuk, pontosabban nem kapcsoljuk be a tévét, a rádiót, a mobiltelefont, nem olvasunk újságot, vagy ha mégis, megpróbáljuk gondosan elkerülni a mindennapjainkat érintő híreket. A dolog külföldön működik a leghatékonyabban, főleg akkor, ha nem értjük az illető ország nyelvét. Ámbár, alig akad ország széles e világon, ahol angol nyelvű lap ne volna beszerezhető, nem is beszélve a kicsit is jobbfajta szállodákról, ahol a CNN és/vagy a BBC World ne lenne fogható. Amióta pedig létezik internet, szinte mindenütt találunk internet cafékat, a szállodákban hozzájuthatunk számítógéphez, vagy akinek van, viheti a saját kütyüjét és tájékozódhat a világ folyásáról. Korábban úgy voltam vele, hogy hazaérve szinte első dolgom volt, hogy átlapoztam az időközben megjelent újságokat. Valahogy úgy éreztem, kimaradok valamiből, ha nem teszem, „elmegy mellettem az élet”. Mára ez elmúlt; az ország-világ nélkülem is megy tovább, nem kell okvetlenül mindenről értesülnöm.  

     Mindemellett, az utazó leple alól minduntalan kibújni kívánkozik az újságíró, ennélfogva külföldi útjaim alatt is folyvást „dolgozom”. Jegyzeteket régebben írtam, naplót viszont sosem, de figyelek. Ha szerét ejthetem, nézem a helyi tévéket, hallgatom a rádiót, alkalomadtán újságot is veszek, ha másért nem, hát azért, hogy lássam, hogyan dolgoznak a kollégák.

   Megannyi feledhetetlen pillanatot éltem át a média révén külföldön. Németh Miklós  gerelyhajító világcsúcsát és győzelmét az 1976-os montreali olimpián például egy norvég család otthonában láttam. Nagy érzés volt. Nem mondhatom el ugyanezt arról az 1986-os taskenti éjszakáról, amit az egyetemi városrész egyik kollégiumi közösségi helyiségében töltöttem – egy darabig.  Emlékeznek, ugye: Mexikó, Irapuato, magyar-szovjet – 0:6. Az első két gólig még bírtam a tévé előtt, aztán a szobába visszavonulva a nyitott ablakokon át kiáramló diadalüvöltések alapján számoltam a bekapott gólokat. A végén még megnyugodhattam, hogy csak hat ment be, pedig az ordításokból többre tippeltem.

     Tudják, mit láttam a mongol tévében 1978 nyarán? A Tenkes kapitánya néhány epizódját. Emlékeznek még azokra az időkre, amikor idehaza a kurrens külföldi filmeket kalózvideókon árulták (amúgy még mindig árulják, csak már DVD-n), és „forgalmazóik” természetesen nem vették a fáradságot arra, hogy szinkronizálják vagy feliratozzák: ehelyett egyetlen, jobbára férfihang mondta alá az összes szereplő szövegét. Nos, valami hasonló történt – legálisan, persze – „Tenkesin Ahmad” esetében is, de alatta halkan hallható volt a magyar szöveg is.

     Magyar vonatkozású hírt, filmbejátszást aránylag ritkán sikerül elcsípnem külföldön. Ezért is hatott a döbbenet erejével, amikor pár évvel ezelőtt, október közepe táján kis madagaszkári szállodámban bekapcsoltam a helyi tévét és az 1956-os magyar forradalomról vetítettek dokumentumfilm-részleteket, francia szöveggel. El se tudom képzelni, hogy egy madagaszkári nézőnek a legcsekélyebb fogalma lenne arról, merre van Magyarország. Hogy a braziloknak van-e, nem tudom, de 2006 nyarán riói szállodámban a németországi futball-világbajnokság beharangozójaként a foci legendás egyéniségeiről szóló összeállítást láttam, ami, persze, nem lehetett volna teljes Puskás Öcsi nélkül.

    A kies Bulawayóban megjelenő Sunday Times című zimbabwei napilapban két magyar vonatkozású hírt is találtam. Az egyik a kelet- és közép-európai volt szocialista országok rendőrségeinek új szerepéről és gondjairól számolt be (képzelem, mennyire érdekli mindez a zimbabwei olvasókat, de nyilván átvették valami nyugati hírügynökségtől – amúgy minek?). A másik egy MTI hírre utalva arról tudósított, hogy egy 11 éves magyarországi lány gyermeket szült. Ez meg, gondolom, az ottaniaknak sem számít túl nagy eseménynek.

     Az egyik legmeghökkentőbb magyar hírt viszont Új-Zélandon, a Déli-sziget egyik legdélibb csücskében, Invercargill városka helyi lapjában olvastam. Mint minden „világlap”, ez is közli a világ jelentősebb városainak időjárási adatait. A húszegynéhány közt ott szerepelt Budapest is. Elképzelem, amint reggelente az invercargilli polgár pizsamában, kávéját kavargatva föltépi az aznapi újságot, hogy sebtében megtudja, hány fok is várható holnapra a magyar fővárosban. Egyébként 1992. február 27-ére 9 fokos maximumot jósoltak.

     Háromszor-négyszer volt alkalmam arra, hogy külföldön felkereshessem újságíró kollégák műhelyét, magyarán, szerkesztőségét. Az egyik legemlékezetesebb még 1985-ben történt, hosszú, testileg-szellemileg egyaránt kimerítő, Amerikát átszelő buszos utam legeslegvégén, amikor immár rokoni bázisról indulva csak azért utaztam el a Philadelphia melletti kisvárosból kb. 2 órára eső Washingtonba, hogy felkereshessem a legendás National Geographic Magazine szerkesztőségét. (Akkor magyar kiadása még nem létezett és nem is sejthettem, hogy jó pár év múlva csak rajtam múlott, hogy nem lettem a hazai mutáció munkatársa. S hogy miért nem lettem? Mert hosszas megfontolás után nem akartam.) Egy ilyen világhírű laphoz, persze, nem lehet csak úgy bejelentkezés nélkül odaállítani, különösen nem, ha az ember a főszerkesztővel szeretne beszélgetni. Nagynéném jelentett be telefonon, azt a választ kaptuk, hogy Joseph Judge úr, az akkori főszerkesztő-helyettes egy péntek délutánon, két órakor fogad. (A főfőnök szabadságon volt.) Nagybátyám már előre kifejezte aggodalmát a ruházatom felől, mert ilyen helyekre Amerikában öltönyben, nyakkendőben illik menni, nálam meg ilyesmi nem volt. Még szép, hogy nem vittem magammal a hátizsákban. Amikor bejutottam, azért exkuzáltam magam a farmer, póló, edzőcipő miatt, de kötve hiszem, hogy zokon vette volna, különösen az után, hogy meghallotta, merre jártam.  – De hiszen Ön többet látott egy hónap alatt Amerikából, mint a legtöbb amerikai egész életében! – jegyezte meg. Efelől semmi kétségem. Két, szinte születésétől fogva Amerikában élő unokaöcsém talán az életben nem tette be a lábát az általam meglátogatott nemzeti parkok tizedébe sem. Amúgy jól elbeszélgettünk a lapról, a szerkesztőségi munkáról, és meglepve hallottam, hogy a Nemzeti Földrajzi Társaság folyóiratánál jószerével egyetlen geográfus végzettségű munkatárs sem dolgozik. Jelen volt viszont egy hajdani honfitársunk, 56-os emigráns, aki akkoriban térképészként dolgozott a folyóiratnál. A beszélgetés egyébként interjú formájában rövidesen megjelent itthon egy hetilapban.

     A másik látogatásom elég egzotikus helyszínen történt: a Portugáliához tartozó Azori-szigeteken. Sétáltam Ponta Delgada utcáin, amikor egy épületen megpillantottam egy táblát, Açoriano Oriental felirattal. Semmi kétség, ez egy szerkesztőség. Bementem, szépen elmondtam, ki vagyok, szívesen fogadtak, egy szerkesztő asszonnyal beszélgettünk, de hogy pontosan miről, arra már nem emlékszem, nyilván nem volt fontos. Azt viszont megtudtam, hogy Európa egyik legrégebbi, 1835-ben alapított, ma is működő napilapja – és mindez az Azori-szigeteken.

                             Európa egyik legrégebbi napilapja, az  Açoriano Oriental

   Jóval eredményesebbre sikerült 1984-es moszkvai látogatásom, ami nem csoda, hiszen meghívásra mentem. Akkoriban a Természet Világa afféle „testvérlap-kapcsolatban” állt egy ottani folyóirattal, a Himija i Zsizny cíművel, és időnként onnan jött, innen meg ment egy szerkesztő, tapasztalatcserére. Mit mondjak, túl sok tapasztalatcsere nem folyt, viszont egy  helyi kolléga személyében olyan kísérőt kaptam, aki szinte mindent el tudott intézni. Például azt, hogy már megérkezésem estéjén ott ültem a legnagyobb moszkvai jégstadion sajtópáholyában, a világhírű játékosok cserepadja mögött, a CSZKA-Szpartak Moszkva jéghokimeccsen. Addig csak tévén láttam hokit és nem túl sok élvezetet találtam benne. Élőben viszont hatalmas élmény volt látni az akkori hokiélet legnagyobb sztárjait a szuperrangadón, miközben több tízezer ember üvöltött a lelátókon.

                       A világsztárokkal tűzdelt CSZKA-hokicsapat a sajtópáholyból

     Az sem volt akármilyen tett, hogy kísérőm az egy hét alatt kétszer is be tudott juttatni a nem kevésbé legendás Taganka Színházba, ahol a Ljubimov rendezte Bűn és bűnhődést is láttam. Volt azért némi szakma is. Interjút készíthettem az ottani Akadémia (egyik, földtudományokban illetékes) elnökhelyettesével, aki akkoriban nemzetközi hírű tudósnak számított. Végül is ez jött össze a legnehezebben, a hazaindulásom napján. Vele természetesen geológiáról beszélgettünk, oroszul, és egy óra múltán őrült vágtában vitt ki a fekete Volga a reptérre. Az interjú egyébként, ott kinn oroszul, itthon meg magyarul, meg is jelent. Ez volt életem egyetlen külföldi publikációja.

     Azaz, lehet, hogy mégsem. 1995. november legvégén alighogy beestem Thaiföldről a szerkesztőségbe, közölték, hogy négy nap múlva indulok Augsburgba.  Bár, mint kiderült, imádok utazni és egyetlen alkalmat sem szalasztanék el, akkor éppen semmi kedvem nem volt hozzá. Január legelején Indiába készültem, sok munkám lett volna, de menni kellett. A meghívás a számítógépeket gyártó, azóta már megszűnt (vagy átalakult) Siemens-Nixdorftól érkezett, melynek magyarországi kirendeltsége is volt. Miközben én Ázsiában csatangoltam, e cégtől kaptunk nagyon kedvező ajánlatot szerkesztőségi számítógépek vásárlására, és ha már meghívtak tucatnyi magyar újságírót, köztük a mi lapunk egy képviselőjét is, nekem illett mennem mint az egyetlen, angolul tárgyalóképes szerkesztőnek.  De hát nekem a leghalványabb fogalmam sincs a számítógépekről, mit fogok én ott csinálni? Megoldod, Gézám, így a főszerkesztőnk, csak legyél ott. Hatalmas hóban, autóval vitt ki egy magyar kolléga. Végül is nagyon jól éreztem magam, egy parányit a számítógépgyártás világába is beleszagoltam, örömmel vettem részt kulturális és kulináris programokon, majd mindezt egy tudósítás formájában, teljesen laikus szemmel, meg is írtam a lapunkba, „Egeret fogunk” címmel. Nem dicsekvésképpen mondom, de tényleg nagyon jól elkaptam. Olyannyira, hogy miután a magyar változatot a cég hazai képviselői elolvasták, engedélyemet kérték, hogy a vállalat nemzetközi kiadványában három nyelvre lefordítva megjelentessék. Természetesen megengedtem, ám hogy megjelent-e, arról fogalmam sincs.

     1992-ben szintén kényszerűségből, ám annál szívesebben utaztam Angliába egy az utat az utolsó pillanatban visszamondó kolléga helyett, ahol az Európai Tudományos Újságírók Szervezetének szokásos évi ülésén vettem részt. Házigazdáink igen bőséges programot állítottak össze, így juthattam el például a British Telecom ipswichi központjába. Ott láttam először élő, webkamerás kapcsolatot, egy angol és egy olasz szakember között. Ma már csekély összegért bárki bárkivel bárhonnan beszélgethet így, akkor viszont komoly újdonság volt. Vagy milyen egyéb módon juthattam volna el a Royal Societybe, ha Sir John Maddox, a híres angol tudományos hetilap, a Nature akkori főszerkesztője nem pont a Társaság épületében ad fogadást a tiszteletünkre. A legkülönösebb élmény azonban az volt, hogy London közelében abban a házban, a Downe House-ban vacsorázhattunk, ahol Darwin élete nagy részét leélte. Csak bámultam a nagy ember relikviáit és akkor még álmomban sem jutott eszembe, hogy jó pár évvel később én is eljutok a Galápagos-szigetekre, bár ami az utólagos publikálásokat illeti, Darwin valamivel messzebb jutott nálam.

     Szinte a számát sem tudom, hány világpolitikai jelentőségű esemény híre ért külföldön.  Leningrádban értem meg 1976-ban Brezsnyev elvtárs 70. születésnapját. Gondolván, ezt a felhajtást úgyse hiszik el otthon, begyűjtöttem az aznapi újságokat. Bizony mondom, egyetlen olyan sem akadt, mely a címlapján legalább féloldalnyi (de inkább nagyobb) méretben ne közölte volna a főtitkár portréját és oldalakon át az eseményekben és grandiózus tettekben bővelkedő életútját.

    Egyiptomban, a Mózes-hegy tetején egyik „zarándoktárs” zsebrádióján, angol nyelvű hírekből értesültem arról, hogy az NDK-ban elzavarták Honeckert, valamint hogy San Franciscót erős földrengés rázta meg (1989).

   1985-ben éppen Amerikában voltam, amikor Reagan elnököt megoperálták.  A USA Today, az egyetlen országosan terjesztett amerikai napilap színes ábrákkal illusztrálva közölte, hogy az elnök belének melyik darabkáját kik, hogyan, hány perc alatt távolították el, mi volt az első szava a narkózisból való ocsúdás után. A magunkfajta számára az efféle intimitások közzététele akkoriban teljesen elképzelhetetlennek tűnt.

    2001. őszén Madagaszkáron értesültem arról, hogy az Egyesült Államok megtámadta Afganisztánt. 2003 márciusában Patagóniában egy reggel éppen hosszú gyalogtúrára indultunk,  amikor bemondták a hírekben, hogy megkezdődött az amerikaiak iraki offenzívája. Aztán pár évvel később, a Galápagos-szigetekről visszatérve Quitóba a szállodai szobámban  bekapcsolom a CNN-t és mit látok:  egy torzonborz szakállas ember szájában turkálnak spatulával, alatta a felirat: „We got him”, vagyis elkaptuk. Ő volt Szaddám Huszein. Ugyancsak valahol külföldön láttam a tévében, hogy a NATO légicsapást mért Belgrádra, Borneó szigetén pedig azt a pillanatot csíptem el egyik adón, amikor aláírtuk a NATO-hoz való csatlakozásunkat.  Líbiában, a Szahara kapujában, Sabha város egyik hoteljében vacsoráról visszatérve a szobámba azt hallom, hogy Izland gazdasága és valutája összeomlott, magyarán elkezdődött a legújabb keletű gazdasági világválság. Etiópiában a CNN-t nézve egy újabb arab-izraeli háború majdnem-kitörését kísérhettem figyelemmel.

     Valamivel kellemetlenebb a helyzet, ha külföldön egy-egy nagyobb médiaesemény közvetlen vagy közvetett részeseivé válunk. Köztudott, hogy az utóbbi években Thaiföldön  meglehetősen ingatag a belpolitikai helyzet. Egyszer a volt miniszterelnök hívei tüntetnek Bangkokban a jelenlegi ellen, másszor fordítva, önmagukat vörös vagy sárga pólóval megkülönböztetve. 2010 márciusának végén még Laoszban voltam, amikor látom a tévében, hogy ez alkalommal a vörös ingesek szerveznek demonstrációt az épp regnáló kormányfő ellen, ami eleinte abban nyilvánult meg, hogy egy csomó ember feltódult vidékről tüntetni. Még élénken élt az emlékeimben, amikor pár évvel korábban a sárga ingesek tüntettek, blokkolták az egész főváros közlekedését, elfoglalták a bangkoki reptereket, így aztán napokig nem tudtak hazajutni a távozni készülő külföldiek. Ez alkalommal is hasonló, vagy még rosszabb fejleményektől tartottam, de azt a városrészt, ahol laktam, szerencsére elkerülték a tüntetők. Pár héttel később viszont már halottak is voltak. Az előbbiekből akár az a következtetés is levonható lenne, hogyha én kiteszem a lábam az országból, csaknem biztosan kitör egy háború, öldöklés valahol. Komolyan mondom, ha csak ezen múlna a totális világbéke, inkább maradnék itthon a fenekemen. Amikor 2011 tavaszán-kora nyarán forrongott a fél arab világ, csak örülhettem, hogy még „időben” eljutottam Líbiába, Jemenbe, Szíriába, mert oda nem mostanában megy turista, az biztos.

     Előfordult viszont olyan esemény is, amikor ott voltam a helyszínen, de mégsem láthattam a lényeget. 1999 vége felé akkori dél-amerikai túránk lezárásaként Ecuadorban, Baños városkában fejeztük volna be az utunkat. Még át se léptük a határt Peru felől, már a velünk szembejövő másik Dragoman-csoporttól értesültünk arról, hogy megbolondultak az ecuadori vulkánok. Egy héttel érkezésünk előtt kitört a Quitóhoz közeli Guagua Pichincha, melynek a hamuja helyenként tíz centis vastagságban borította be a fővárost és már képeslapon árulták a csodálatos kitörési felhő képét. Bañosba egyébként el se jutottunk. Merthogy annak a környékén meg a Tungurahua vulkán tört ki (elég gyakran teszi), úgyhogy az egész körzetet lezárták. Mi egyebet tehettem, quitói szállodai szobámban a tévében bámultam a kitörésről szóló élő tudósításokat. Ezt a szégyent… egy geográfus tévében nézi a tőle kb. 100 kilométerre zajló vulkánkitörést.

                                      A Tungurahua kitörése - sajnos csak az újságban és tévében láttam

     Ma már egzotikus országokban is hozzá lehet jutni angol nyelvű napilapokhoz. Annak idején, 1995 novemberében kiírtam egy a Bangkok Post című thaiföldi lapban megjelent kvízjáték néhány kérdését, melynek válaszai alapján az olvasó eldönthette, kihez hasonlít jobban: Diana hercegnőhöz, vagy András herceg (ex)nejéhez, Fergie-hez? Például erre kellett válaszolni: Akkor érzem magam a legjobban, ha 1. úszom, 2. lovagolok, 3. síelek. Képzeljék el, amint ilyesmit olvas egy átlagos thai lány, aki talán már úszott életében, lóháton azonban aligha ült, ám nemhogy nem síelt, hanem még egy marék havat sem látott soha. Etiópiában egy helyi angol nyelvű lapban olvasói leveleket böngésztem. Az egyik azt tette szóvá, hogy a távolsági buszokon túlnyomóan keresztény zene szól, pedig muzulmánok is elég nagy számban élnek az országban. A másik, egy külföldről hazalátogató etióp arról panaszkodott, hogy micsoda szégyen, milyen koszosak, szakadtak és büdösek a helyi bankjegyek. Egyébként tényleg azok. Egy cikkben azon polemizáltak, építsenek-e huszonnemtudomhány emeletes felhőkarcolót Addisz-Abebában vagy sem. Az egyik vélemény szerint csak rontaná a városképet, más úgy gondolja, akár a jelképe is lehetne. Hát, nem tudom. Egy időben nálunk is divat volt „toronyházakat” emelni nagyobb vidéki városokban, de sok köszönet nem volt benne.

     Haza is hoztam néhány külföldi lapot, még meg is őriztem őket, amolyan „valamire csak jó lesz” alapon. Most előszedegettem őket (miközben már azoknak az újságoknak a zömét is kidobtam, amikbe az évtizedek során én magam írtam) és immár elfeledett eseményekre bukkantam. Emlékszik még valaki az anthraxra? 2011. szeptember 11-e után nem sokkal lépfene kórokozóját tartalmazó fehér port küldtek postán több amerikai kormányhivatalba és Amerikán kívül elsőként Kenyában jelent meg hasonló. Itt van előttem a kenyai Daily Nation október 22-i száma (Nairobi érintésével repültem Madagaszkárra, így jutottam hozzá) és egy cikk kapcsán, melyben a postai dolgozók szakszervezete vakcinálást követelt a lépfene ellen, eszembe jutott, hogy mekkora biztonsági ellenőrzés volt akkoriban Nairobi repterén.

     Itt porosodik aztán egy Fairbanksben megjelenő alaszkai napilap, a Daily News-Miner 1997. július elsejei száma, mely a címoldalán ad hírt arról, hogy Hongkongban előző nap éjfélkor húzták le 156 év után a brit zászlót  és a gyarmat visszatért Kína kebelére. Három évvel azelőtt jártam Hongkongban, akkor már árusítottak olyan pólókat, melyen egy kis kínai éppen vörösre festi a brit zászlót. Mintha ma lett volna és milyen régen történt. Akkoriban egyébként fél Amerika arról beszélt, hogy Mike Tyson ökölvívó meccs közben megharapta ellenfele, Evander Holyfield fülét és ez ott napokon-heteken át kitartó hírértékű esemény volt.

     Nézzünk két indiai napilapot, 1996 januárjából. Az egyik az Újdelhiben megjelenő The Hindustan Times, mely a számunkra tökéletesen értelmezhetetlen és érdektelen belpolitikai híreken, kommentárokon kívül közli, hogy már a fővárost is elérte az áramkimaradási hullám, ugyanis a hőerőművekben nincs elég szén. Ha nem is Újdelhiben, de több más településen mi magunk is tapasztaltuk, hogy időnként, napközben és este egyaránt esetenként órákra is elment a villany. Az újság egész oldalon közölte az akkor esedékes Miss India szépségverseny huszonkét döntősének fotóját. Tudtam volna választani, sőt válogatni is, de ezzel kapcsolatos véleményemet később még kifejtem. Egy másik, ugyancsak Észak-Indiában terjesztett napilapban, a The Pioneerben arról tájékozódhatott a korabeli olvasó, hogy pont a két leggazdagabb indiai tagállamban, Pandzsábban és Haryanában a legmagasabb az újszülöttek körében a leánygyermekek halandósági aránya és az elvégzett abortuszokat jórészt olyan, főleg középosztálybeli nőkön végzik el, akik már tudják, hogy nem fiú utódot várnak.

                                          Néhány jelölt a Miss India választásra

    A legnagyobb Fülöp-szigeteki angol nyelvű lap, a Philippine Daily Inquirer 1998. április 6-i száma a címoldalán foglalkozik az ország jó részét, elsősorban a déli vidékeket sújtó szárazsággal és a Palawan szigetén pusztító erdőtüzekkel. Ez utóbbi engem annyiban érintett, hogy a sziget fővárosából nem utaztam el arra a vidékre, ahová – immár némi helyismeret birtokában – amúgy se mentem volna el, az utak gyalázatos állapota miatt. A legdélebbi nagy szigetre, Mindanaóra éhínséget jósoltak, annyira gyenge volt a rizstermés. Valóban, háromhetes utazásom alatt szinte egy csepp eső sem esett, ami speciel nekem jó volt. Palawanon egy természeti látványosság közelében beszédbe elegyedtem egy Amerikában élő, de amúgy onnan elszármazott úrral meg a helyben élő unokaöccsével és szóba ejtettük a szárazságot is. Azt mondták, az El Niño az oka, amivel én is tisztában voltam, immár vagy hat hónapja tartott ez az itt most nem részletezendő éghajlati állapot, ami időről időre erős szárazságot okoz a Csendes-óceán ázsiai partvidékén. Azért megkérdeztem őket, tudják-e, mi az az El Niño, mire kissé zavarodott mosollyal felelték, hogy nem. Elmagyaráztam nekik. Erről jut eszembe, évekkel később Indonéziában, Jáva szigetén is beszélgettem egy helybelivel, aki azt mondta, az utóbbi időkben kevesebb eső esik, és ez biztosan összefüggésben van a két évvel korábbi cunamival. Nem tudom, sikerült-e meggyőznöm arról, hogy a kettő között az égvilágon semmi kapcsolat nincs.  

     A New Sunday Times című malajziai napilap a Borneó szigetén levő Sabah tartomány választási eredményeit közli 1999. március 14-én, ami természetesen nem hoz lázba bennünket, de eszembe jutott róla egy érdekesség. Tudták, hogy Malajzia a világ egyetlen olyan monarchiája, ahol az uralkodói cím nem úgy öröklődik, hanem a királyt ötévente választják meg – maguk közül – az ún. örökletes maláj államok szultánjai (kilenc van belőlük). Négy további állam élén kormányzók állnak, ők nem vesznek részt a választásban. A király szerepe formális, ám ő (és a szultánok) a maláj hagyományok és az iszlám jelképe. A malájok egészen másként viszonyulnak uralkodóikhoz, mint az európai monarchiákban. Ott például elképzelhetetlen a királyi család szennyeseinek kiteregetése a sajtóban, pedig állítólag akad bőven. Thaiföld uralkodója, vagy a japán császár ugyancsak nagy tiszteletnek örvend, rossz szó le nem írható róluk. Hogy e téren mi zajlik Európában, azt mindannyian tudjuk: az uralkodók és családjuk az alattvalók szeme láttára élik életük egy részét, van, ahol botrányoktól kísérve, van, ahol szerényebben, de feltétlenül nyitottan. Az például nagyon tetszett, hogy Oslóban, a királyi palota parkjában egy csomó embert láttam piknikezni.

    Érdekes beszélgetésem volt egy marokkói helyi idegenvezetővel. Miközben végigjártuk a királyi városokat is (Rabat, Fez, Marrakech, Meknes), megkérdeztem, hogyan viszonyulnak a királyukhoz. Akkor már VI. Mohamed uralkodott, apja, II. Hasszán 1999-es halála óta. Azt mondta, Marokkónak Hasszán idejében nem volt királynéja, hanem csak a királynak volt felesége, akit viszont a köznép sosem látott, nem jelent meg róla fotó. A gyerekeiről annál inkább; egyik lányának az esküvőjét a tévé egyenesben közvetítette, sőt 250 jegyespár aznap a királyi család költségén tarthatta meg lakodalmát. Akkor, 2001-ben a köznép azt sem tudta, hogy VI. Mohamednek van-e felesége és ez csak akkor derült ki, amikor az asszonyka fiút, trónörököst szült (ez nem sokkal később megtörtént).

     2000 májusából van néhány iráni napilapom is, köztük az Iran News és a Tehran Times. Mindkettő nagy teret szentelt 13 iráni zsidó ügyének, akiket Siráz városában fogtak perbe azzal a váddal, hogy Izraelnek kémkedtek, vagy pénzért, vagy „cionista meggyőződésből”.  Hasonló perek időről időre előjönnek Iránban, ahol ugyan már elég kicsi a zsidó vallásúak száma, de mivel Izrael az Egyesült Államok mellett az iszlám köztársaság fő ellensége, néha ezt a maradékot is meg kell szorongatni. A Tehran Times közli, hogy a tárgyaláson megfigyelőként két francia ügyvéd is részt vesz, de mit számít ez, hiszen minden nyugati országban olyan erős a cionista lobbi, hogy ők is csak azért jönnek, hogy fokozzák az Irán elleni propagandát. Megjegyzem, akkoriban Iránban egy a mainál jóval mérsékeltebb vezetés volt uralmon. „Ellenzéki” újságok is léteztek, s bár éppen kinn tartózkodásom idején tiltottak be néhányat, helyi ismerősöm azt mondta, nincs azzal semmi gond, a kiadó másnap, más néven bejegyeztet és elindít egy újabb lapot. Gondolom, azóta más a helyzet. Egyébként akkor már (még) elég sok fiatal városi iráninak volt műholdvevője, ami illegális volt (ma is az), ezért a kertekben, bokrok mögött dugdosták, vagy légkondicionálónak álcázták. Azt hallottam, hogy bár a rendőrség rendszeresen vadászik a „lavórokra”, ha elkobozzák, a korábbi tulajdonosok szinte azonnal újat vesznek. Iránban van műholdas tévéadás, nyilván meg lehet buherálni a vevőegységeket úgy, hogy nyugati adásokat is tudjanak fogni.

      Costa Rica (és állítása szerint egész Közép-Amerika) vezető angol nyelvű napilapja a Tico Times (a tico a Costa Rica-iak beceneve). 2001. január 19-i száma egy olyan témát is érintett, aminek magam is szemtanúja voltam. Arról volt szó, hogy alig öt hónap alatt már a második kisrepülőgép ütközött neki az Arenal vulkán oldalának. Az első esetben tízen haltak meg, a másodikban csak a pilóta, aki egyedül ült a gépen. Történetesen e második esetnél éppen La Fortuna városában voltam, és amikor kora délután odaérkeztem, még felhő borította a hegyet. Másnap korán reggel ébredtem és mivel láttam, hogy hét ágra süt a nap, kirohantam, hogy lefotózzam a csodálatosan szép, kúp alakú vulkánt. Feltűnt, hogy több helybeli is nagyon néz abba az irányba és egyikük oda is mutatott a valamivel a csúcs alatt látszó apró fehér pontra. Az volt a kisgép roncsa, előző nap, a ködös, felhős időben ütközött a hegynek. ( folyt. köv.►)

                                      A kis repülőgép szerencsétlenségéről tudósító cikk a Tico Times-ban…

                                              Az a parányi fehér folt a felhőzet alatt a gép roncsa

„Csak olyasmit vegyél, amire szükséged is van. Amire nincs szükséged, egy garast sem ér”  (Cato)

   Folytatva  a piacolást, nézzünk körül az állatvásárokon is. E téren a legszörnyűbb tapasztalataimat Kínában, Kantonban szereztem. Amikor 1994-ben ott jártam, Kína még csak ismerkedett a – szó szerinti – piacgazdasággal, és ennek egyik úttörő megnyilvánulása volt a Quinping piac, ahol a parasztok szabadon, piaci áron eladhatták a fölöslegüket. Túl azon, hogy csak ámultam az áruk sokféleségén, megdöbbentett, hogyan bánnak az ott eladásra kínált állatokkal.  Szinte minden kapható, élve vagy halva, de leginkább félholtan. Sokat elárul egy nép lelkivilágáról, hogyan bánnak az állataikkal. Ismét csak nem szeretnék általánosítani, mert nyilván Kínában is vannak szép számban olyanok, akik szeretik, óvják az állatokat, de ez a brutalitás letaglózott. Azok után, ahogy a saját népükkel bántak és bánnak a különféle rezsimek, nincs mit csodálkozni. Láttam eleven rákokat gúzsba kötve, szintúgy elevenen forró olajba vagy forró vízbe rakva, egymás hegyén-hátán evickélő békákat, drótkosárban egymást fojtogató kígyókat, megtépázott csirkéket zsúfolásig telt ketrecbe zárva, saját ürüléküktől csatakos nyulakat, valami kisebb medvefélét, melynek nyílt törésű lába lógott ki egy ládából, több tucatnyi macskát, kutyát ketrecben, amit a rakodók csak úgy, méter magasból zuttyantottak a földre, fonott bambuszkalitkában vérző, visító disznókat, amint teherautóra hányják őket. Hogy aztán mennyi - amúgy illegális - állati "terméket" ("gyógyhatású" medveepét, "potencianövelő" szarvakat), vagy ugyancsak illegálisan befogott élőállatot árulnak még Ázsia piacain, arról jobb nem is beszélni. 

                       Állatvásár Tunéziában

    Albániában jártam egy állatvásáron. Árultak ott mindenfélét, lovat, marhát, kecskét, birkát, ami természetes, ám ha a nyugati állatvédők látnák, hogyan bánnak a nyomorultakkal, naphosszat tüntetnének az albán követségek előtt. Mert a megvásárolt állatot valahogy haza is kell vinni. A nagyobbakat értelemszerűen terelik, de hogyan vigyük haza a birkát vagy a kecskét. Nos, először is párosával összekötözik a lábukat, aztán jobb esetben a nyakukba kanyarítják. Viszik ketten is, szintúgy a lábaknál fogva. Egy fokkal korszerűbb, ha az állatot a lábainál fölakasztva biciklikormányra vagy vázra akasztják. Láttam olyat is, hogy egy pasas egyszerűen a kezébe fogta a szerencsétlen kecskét, melynek feje – mivel a fickó elég alacsony volt – minden lépésénél a földnek verődött. Tapasztalataim szerint a legtöbbet a nyomorult szamaraknak kell eltűrniük, szerte a világon. Rokkanásig megpakolják és sokszor kegyetlenül nehéz terepen hajtják őket. Tanúja voltam egyszer egy majdhogynem komikus jelentnek is. A felpakolt csacsit, csak úgy, röptében az úton, megkísérelt meghágni egy szamárcsődör. Nem volt elég baja a nyomorultnak, még ez is…

   Szerencsére vannak olyan példák is, melyek arra utalnak, hogy nagyon is megbecsülik az állatokat. A muzulmán országokban például kifejezetten tisztelik a macskákat; a jemeni fővárosban, Szanaában reggelente több csapat kóbor cicát láttam, amint a lakók által nekik kitett húscafatokat, csontokat marcangolták. Közismert az indusok (a hinduk) mérhetetlen tisztelete a marhák - és általában minden állat - iránt. Úgy tartják, a tehén oly keveset kér és oly sokat ad: tejet, trágyát (amivel fűtenek), ráadásul az igazhitű hindu tehén farkába kapaszkodva juthat át egy új életbe. Olvastam, hogy India egyes vidékein még szociális otthont is létrehoztak kiöregedett, önmagukról gondoskodni már nemigen tudó marhák számára.   

      Érdekes színfoltok az úszó piacok. Aki elvetődik Thaiföldre, biztosan ellátogat a Bangkokhoz nem messze levő Damnoen Sudakra, ahol számtalan csatornán több ezer árus csónakja nyüzsög, áruval megpakolva. Sokan főtt ételt is árulnak, ott helyben, a csónakban főznek. Láttam úszó piacot a burmai Inle-tavon, vagy a nyugat-afrikai Beninben is.   

                      Úszó piac Thaiföldön...

                              ... és Beninben, a Nokwe-tavon

    Az araboknál, de Törökországban vagy Iránban is, a mai napig a bazár tölti be azt a szerepet, amit a nyugati világban a szuper-, vagy hipermarket és az áruház. Aki még nem járt hasonlóban, talán úgy képzeli, hogy itt főként aranyat, szőnyeget, bőrárut, fűszerféléket árulnak, mint mondjuk a sok magyar által is ismert isztambuli nagy bazárban. Nos, ilyenek is kaphatók, ám ezeken kívül minden más is, amire a helybelieknek a háztartásukban szükségük lehet. Vagyis: bútort, ágyneműt, szöveteket, ruhafélét, konyhai felszereléseket (igen gépeket is!), húst, aprójószágot, zöldséget, gyümölcsöt és mindenféle egyéb élelmiszert, kozmetikumokat stb.

                    Fő a dizájn! Szappanüzlet az aleppói bazárban (Szíria)

     A bazárok többnyire fedettek, fő- és mellékutcákra vannak osztva, az ugyanolyan áruféleségeken kínáló kereskedők árudái pedig mindig egymás közelében csoportosulnak. A világ legnagyobb fedett bazárja egyébként Északnyugat-Iránban, Tabriz városában található. Volt szerencsém ott járni, csakugyan óriási és fárasztó, és még jó, ha az ember a végén valahogy kitalál belőle. Érdekes, hogy a modern időkben is ragaszkodnak ahhoz, hogy az ugyanazon árukat vagy szolgáltatást nyújtók egy helyen tömörülnek. Tabriz főutcáján például nagyjából 200 méteren belül hat optikusüzletet számoltam meg. Ennek nyilván az az oka, hogy a vásárlónak ne kelljen az egész óriási bazárt bejárnia, ha csak bizonyos árukat akar megvenni. Egy helyben válogathat, hasonlíthatja össze az árukat és az árakat. Más kérdés, hogy európai ésszel nehéz felfogni, hogyan képes megélni egymás mellett, mondjuk, tíz szőnyegárus. De nyilván képes, különben nem így csinálnák. A bazár szó egyébként perzsa eredetű, de sok nyelvben elterjedt hasonló változatokban. Malájul például pasarnak írják, amit több településnév is őriz. (A Bali szigetére érkező turisták pl. Denpasar repterén szállnak le.) 

                             Bazár valahol Iránban

                                  A bazár nem bazár arany nélkül

     Jut eszembe, láttak-e már női eladót az arab világban? Szerintem nem. Arrafelé a kereskedés időtlen idők óta férfifoglalkozás; elképzelhetetlen, hogy nő árusítson a piacokon, bazárokban. A nő végzi a kemény munkát, például a földeken vagy otthon, az ura meg árusít. 1988-ban még az araboknál sokkal világiasabb Törökországban is csak egyetlen női „eladót” láttam, egy isztambuli patikában. Félreértés ne essék, ez kifejezetten az arab világra (meg Iránra) jellemző, más muzulmán országokban, például a legnagyobban, Indonéziában vagy akár Malajziában nagyon sok a női árus. Fekete-Afrikában majdhogynem az ellenkezőjét tapasztaljuk, pedig ott is sok a muzulmán: piacon jobbára nőket látni, eladót és vásárlót is.

                  Benini piac - az eladók és a vásárlók zöme is nő

    A bazárral némileg rokon, az arab világban elterjedt város- vagy piaci negyed a szuk. Szűk utcák, sikátorok szövevényes hálózata, néhol fedett, néhol nem. Jártam néhányban, a szíriai Aleppóban, Damaszkuszban, a jemeni Szanaa szukjában. Ami elsősorban megkülönbözteti a bazároktól, hogy a szukokban nem csupán árusítanak, hanem gyártanak is az aprócska műhelyekben, no meg laknak is a környező házakban. Itt is szakmák szerint csoportosulnak: rézművesek, asztalosok, szőnyegszövők stb. A marokkói Fezben a szuk voltaképpen egyet jelent a medinával, az óvárossal. Ide egyedül, helyi kísérő nélkül bemerészkedni csakugyan istenkísértés, és nem elsősorban a zsebesek miatt, hanem mert ha reggel bemegyünk, estére se találunk ki. Nincs igazodási pont, mondjuk, kiemelkedő magas épület, csupán a roppant szűk sikátorok szövevénye, melyben hömpölyög a tömeg, rokkanásig megpakolt csacsik araszolnak, és ha azt a kiáltást halljuk, hogy „barek” (vigyázat), azonnal húzódjunk be valami kapualjba, mert a szerencsétlen szamár és a gyalogos nem fér el egymás mellett. A műhelyek egyébként szabadon látogathatók, már csak azért is, mert tulajdonosuk abban a reményben fogadja a látogatót, hogy az vesz is valamit. Csakugyan, nehéz megállni, hogy ezt elkerüljük.     

      Közhely, de mélyen igaz, hogy az arab, török, iráni kereskedőkkel alkudni kell. Nemcsak azért, mert így az elsőre bemondott árnál  jóval olcsóbban juthatunk hozzá, amihez akarunk (sőt olyanhoz is, amihez nem), hanem azért is, mert náluk ez afféle rítus. És persze jönnek a szokásos dumák, hogy csak most, csak önnek ennyi meg annyi kedvezményt adok. Külön e célra tartott rábeszélő emberek terelgetik be a vásárolni szándékozót a kis boltokba, no meg azt is, akinek esze ágában sincs vásárolni. Egy luxori szőnyegkereskedő például akaratunk ellenére berángatott bennünket üzletébe és végigmutogatta a választékot, kérdezvén, melyik tetszik. Ha valamelyikre rámutatunk, már vérszemet kap. Ha azt kérdezi, mennyit adnánk érte, el ne kövessük azt a hibát, hogy árat mondunk. Majd ő mond. Erre vágjuk rá a negyedét, amit ő persze följebb srófol, és ha ügyesek vagyunk, aránylag jó áron hozzájuthatunk a nekünk tetsző darabhoz. Akkor most elmondom, hogy történt a valóságban. Nem kell alkudni, megteszik ezt a kereskedők helyettünk, alkudnak önmagukkal. A kínálat és a konkurencia ugyanis olyan hatalmas, hogy egyetlen potenciális vevőt sem hagynak csak úgy elmenekülni. Háromszáz dollár – mutatott az általunk legszebbnek tartott darabra, miközben mi váltig hajtogattuk, hogy nem akarunk vásárolni. A végén eljutott háromszáz egyiptomi fontig, ami nagyjából 60 százalékos kedvezmény volt. Nos, ilyenkor fontos pillanathoz érkezünk. Az ember elgondolkodik, hogy ennyiért már tényleg érdemes volna megvenni azt az átkozott szőnyeget, de hát most hurcoljuk végig még tíz napig a fél Közel-Keleten… Persze, vásárlás nélkül távoztunk, a kereskedő meg alighanem a legsötétebb átkokat szórta ránk, pedig mi előre szóltunk…

     A keleti kereskedők szívóssága egyenesen döbbenetes. Képesek utánunk jönni a boltból, fél utcán át követni, sorolni az egyre alacsonyabb árakat, és nincs az az alkalom, amit kihagynának. Annak idején késő este érkeztem meg busszal a törökországi Pamukkaléba. A leszállókat azonnal megrohanta vagy tizenöt farmer- és bőrkereskedő. Fel nem foghatom, hogyan gondolták, hogy egyetlen őrült is akad, akinek pont éjjel féltizenkettőkor jut eszébe bőrdzsekit venni.  Ők viszont reménykednek, hátha mégis… Nem ok nélkül. Önöknek például eszükbe jutna, hogy homokot áruljanak a sivatagban? Mert a jordániai beduinoknak igen. Odaállított a Wadi Rumba három busznyi magyar (igen, egyszer, egyetlenegyszer az utazásnak ezt a tömeges változatát is kipróbáltam), állt ott néhány beduin sátor, melynek lakói kis üvegcsékben árulták (kb. 300-400 forintnak megfelelő áron) ugyanazt a szép vöröses homokot, amit amúgy tonnaszám lehetne lapátolni a környéken. És a derék magyarok vették. Ha nem látom a saját szememmel, el sem hiszem. Egyszóval, reménytelen eset a kereskedelemben sincs, avagy, megfordítva a mondást, amíg veréb van, lócitrom is van.

     Emlékezetes esetem Thaiföldön is volt, egy vérbeli kereskedővel. A kábítószer-termeléséről és ­csempészéséről híres Arany háromszögben jártam, a thai-laoszi-burmai határnál. Akkoriban, 1995-ben (de talán most sem) nem lehetett átmenni a Thaiföldet Burmával összekötő hídon, sőt a 90-es évek közepén nyugati ember a lábát se nagyon tehette be Burmába, így aztán sokan álltunk a thai oldalon és néztünk át a túloldalra. Sok árus is lézengett körülöttünk, engem például kitartóan üldözött egy srác, hogy vegyek tőle –  csempészett – amerikai cigarettát. Nem vettem, és rendíthetetlen ostromát előbb-utóbb kissé goromba hangon vertem vissza. De uram, nézett rám méltatlankodva, ne legyen rám mérges, én üzletember vagyok. A „businessman” – így nevezte magát – lehetett úgy 12–13 éves.

    Tudok említeni egy olyan egyiptomi kereskedőt is, aki az égvilágon semmit sem akart nekünk eladni. Samahnak hívták, ajándéktárgyakat árult Luxor belvárosában. Amikor megszólított („csak nézzenek körül”), a szokásos trükkre gyanakodtunk, de váltig állította, hogy csak beszélgetni akar. Ilyenkor azt kell mondani, majd benézünk később. Magam is meglepődtem, hogy később csakugyan benéztünk hozzá. A környéken szokásos, kőből faragott istenszobrocskákat próbálta árulni, de az ott töltött egy óra alatt senki se jött be a boltjába, csak egy újabb szuvenírgyártó, aki újabb istenszobrocskákat próbált rásózni, hogy adja el őket. A 24 éves Samah csupán négy osztályt végzett, szegényes, de használható angoltudását az utcán meg a boltban csipegette föl. Asztalosnak tanult, végül azért szegődött el boltosnak, mert azt remélte, így sok külföldivel találkozhat és többet megtudhat a világról. Egy arra csellengő gyerekkel teát hozatott mindkettőnknek, tanulatlanságát meghazudtoló éleslátással beszélt országa helyzetéről, a demográfiai katasztrófáról, a munkanélküliségről, de egyetlen szóval nem utalt rá, hogy vegyünk bármit is, pedig elmondta, napok telnek el úgy, hogy semmit sem sikerül eladnia. Talán illett volna egy aprócska ajándéktárgy vásárlásával segíteni rajta, de azon már délelőtt, a Királyok völgyében túlestem. Özönlött ki a nép Hatsepszut templomától, mellettünk, mögöttünk rajokban csüngtek-loholtak a mozgó szuvenírárusok. Egyikük szinte könyörgött, hogy vegyek tőle macskaisten-szobrocskát, de annyira szívszaggatóan, hogy megszántam. A szobrocska azóta is itt van a nappalimban, megszámlálhatatlan apró ajándéktárggyal együtt.

     S ha már ott tartunk, hogy mi mennyibe kerül, nézzünk körül ezen a téren is. A kevésbé fejlett világban annyiba, amennyit rászánunk. Ármegjelölést a legritkább esetben látunk, fizetés megállapodás szerint. A fejlett országokban csaknem mindenütt szabott árak vannak, vagyis tudhatjuk, hogy mire számíthatunk. Vannak azonban kivételek! Ha az Egyesült Államokban betérünk egy üzletbe és meglátunk egy nekünk tetsző, vagy éppen megvásárolni szükséges árucikket, ne kezdjünk el guberálni a pénztárcánkban azzal a szándékkal, hogy annyit fizetünk a kasszánál, amennyi az árcédulán szerepel. Igaz ugyan, hogy Amerikában nem létezik az Európából jól ismert ÁFA, ám sokféle árucikket, szolgáltatást kiskereskedelmi forgalmi adó terhel, ami tagállamonként (sőt, azokon belül is) változik, 0 és 13 százalék között, és ezt mindig a vásárló fizeti meg. Ne feledjük tehát, hogy sosem a bruttó árat tüntetik fel. Gazdagabb országok luxusüzleteinek kirakatában árcédulát még csak véletlenül sem látunk (elég körülnézni nálunk, az Andrássy út némely boltja előtt). Aki ugyanis megengedheti magának, hogy ilyen helyeken vásároljon, az nemigen nézi az árat. A tokiói Ginzán, ahol egymás mellett sorakoznak a legnevesebb divatházak üzletei, sehol nem láttam árfeltüntetést. Akadt viszont olyan hatalmas kirakat, melyben vörös bársony háttér előtt egyetlen nyakék díszelgett.

     Ahogy körülnézek itt a szobámban, egyetlen négyzetméternyi szabad felület sincs, amit ne borítanának be külföldön beszerzett maszkok, szobrocskák, képek, szőttesek, faragványok.  Pont előttem lóg egy tuareg tőr, amit Líbiában vettem, kissé odébb egy díszes fém tál, amihez az iráni Iszfahánban jutottam hozzá, odébb egy Burmában vásárolt jókora, buddhista témájú kép, amit vászonra fölvitt parányi homokszemcsék alkotta felületre festettek. Még odébb egy jó arasznyi, értékes trópusi keményfából kifaragott női fej, ami mali szerzemény, aztán egy hosszúkás tök, gyöngydíszítéssel, Tanzániából és még sorolhatnám. Ja igen, és egy rettenetes, bádogféléből készült piros-zöld-arany színű integető macska, pont előttem az íróasztalon. Mindegyiknek megvan a maga története. Az integető macskára először Burmában, egy bolt pultján figyeltem fel. Annyira szörnyű volt, hogy – lévén nagy macskarajongó – azonnal meg akartam venni; ha másra nem, arra jó lesz, hogy eljátsszon vele a macskám. Nem eladó, felelték, de kissé odébb kapható. Vettem, utólag ki is próbáltam, de nem integetett. A macska tudniillik csak akkor integet, ha van benne elem – és ha a szerkezet egyáltalán működőképes. Ez nem volt az, úgyhogy pár nappal később Kambodzsában vettem egy másikat. Az már integet, de a macskám ügyet se vetett rá. Pár évvel később Japánban valami iszonyú mennyiségben láttam integető macskákat, fából, porcelánból, mindenből. Éltem a gyanúval, hogy bármennyire is giccses, a japánoknál feltehetően valami más jelentősége lehet, mint puszta dísz. Némi nyomozás után kiderítettem, hogy az integető macskának, vagy ahogy ők mondják, a Maneki Neko-nak több évszázados hagyománya és szinte kultikus jelentősége van Japánban. Az integetés szerepe az, hogy becsalogassa a vevőt az üzletbe, étterembe. Igen ám, de más a testbeszéd Japánban és Nyugaton. Számunkra úgy tűnik, mintha a macska búcsúzásul integetne. Ezért aztán, nyugati exportra, a japánok olyat gyártottak, amin a macska keze (már bocsánat, hogy antropomorfizálom a macskát, de hát én csakugyan emberszámba veszem őket) hátrafelé fordított tenyérrel integet, vagyis becsalogat. Az sem mindegy, melyik kezével integet. Hagyományosan, a szerencsét hozó felemelt bal kéz behozza a vevőt, a felemelt jobb kéz pedig megtartja a vásárlót.

                       Integető macskák minden mennyiségben, Japánban

    Elmondhatom, ezt a sok „kacatot”, aminek az égvilágon semmi hasznát nem veszem azon kívül, hogy ha rájuk nézek, jó visszaemlékezni egy-egy utazásra, zömmel azért vettem meg, hogy eladójuk megélhetéséhez hozzájáruljak. Elnéztem Marokkóban, Tunéziában, Egyiptomban azt a sok szegény embert, sőt gyereket, akik egész nap kalapálják a réztányérokat, a fekete-afrikaikat, ázsiaiakat, akik porban, festékben úszva faragják a szobrocskákat, festik nagy műgonddal a kerámiákat, és arra gondoltam, hányszor kell a kalapáccsal odacsapniuk a rézműveseknek, hogy az a tányérka olyan szépen díszített legyen, mekkora szakértelem kell egy kis kép, fadobozka kifestéséhez – aztán filléreket kapnak érte. Csakis olyan ajándék- vagy dísztárgyakat veszek, amikről látom, hogy munka van bennük, kell a hozzáértés, a mesterség alapos ismerete. Ebben az „eldobható” világban érdemes megbecsülni a kézműves munkát. Maliban például félórán át könyörgött egy dogon férfi, hogy vegyek tőle egy majomkenyérfa-termést, amit ő fúróval szépen megmunkált, kidíszített. Megvettem, tudtam, hogy szegény ember. Aztán itt van az említett tanzániai tök esete. Eladója hosszasan rimánkodott, mire sikerült rábeszélnie. A maszájok ilyen tökökben fogják fel a megcsapolt erű marhák vérét, amit aztán tejjel keverve megisznak.  Amit én vettem, természetesen még új volt, de a füsttől, amivel a belsejét kezelték, olyan rettenetesen büdös, hogy fél évig a pincében tartottam, mire szobadísszé léptettem elő. Hiszik vagy sem, ha fölnyitom a tetejét, a mai napig itt őrzi nekem Kelet-Afrikai szagát.  

    Ha visszagondolok Afrika, a Közel-Kelet vagy Ázsia szuvenírárusaira, egyszerűen nem értem, hogyan tudnak megélni. Mert sok a turista és mindenre akad vevő, de hogy ennyi árura… A nepáli Katmandu például igen felkapott turistacélpont. A városnak egyik negyede, a Thamel kifejezetten a külföldi turisták igényeit igyekszik kiszolgálni. Aki nem járt ott, vagy éppen Pokharában, a másik nagy nepáli turistacentrumban, el se tudja képzelni, micsoda óriási mennyiségben árusítanak ruhafélét, Buddhát, Sivát, imamalmot, batikot, maszkot, (másolt) CD-t és még az ördög tudja, micsodát. Ki fogja valaha is megvenni ezt a töméntelen mennyiséget… 

                      Ki fogja ezt ( és sok tucatnyi szuveníráus portékáit) megvenni?  (Nepál, Katmandu)

                                        És ezeket? (Marokkó, Marrakech)

    Külön kategória az ócskapiac, vagy mondjuk inkább bolhapiacnak. Csak kettőt említek, egy tőről fakadnak. A Spitzbergák ugyan Norvégia fennhatósága alá tartozik, de a  szigetcsoporton van két orosz bányaváros is. Az utazási irodák ezek felkeresését úgy reklámozták annak idején (1994-ben), hogy „vízum nélkül juthat el Oroszországba”. És csakugyan, Pyramiden városka a maga kb. ezer lakójával egy kis szovjet reliktum volt, Lenin-szoborral, a szokásos „Miru mir” (Békét a világnak) feliratokkal, és persze a bolhapiaccal, mely mindig „kinyitott”, ha egy csapat turista arra keveredett. Lehetett ott kapni (jó drágán) szőrmét, eredeti szovjet pezsgőt, de leginkább szovjet katonai relikviákat; kitüntetéseket, katonaruhát, usánkát és hasonlókat. (Pyramidenben időközben felhagytak a bányászattal, a városka elnéptelenedett.) Nagyjából hasonló a kínálat a messzi Kamcsatka fővárosában, Petropavlovszk-Kamcsatszkijban a bolhapiacon, csak még gazdagabb. Fegyvert, tudtommal, nem árulnak.

                    Kamcsatkai bolhapiac - különösen kapós lehet a neonzöld vécékefe

     Tudják, mi az a garázsszél? Hát persze, a garázsnak a széle. Amikor először jártam Amerikában és rokonaim elvittek egy valóságos bevásárló-városba, nagynéném az egyik áruházban megjegyezte: „milyen nagy szél van ma”. Igen, mondtam, az előbb még egy kis eső is esett. Hatalmas nevetés volt a válasz. Nem szél, hanem sale (kiárusítás)! Megjegyzem, akkortájt egy szót sem tudtam angolul. Szóval, a garage sale-ről van szó. Ha szép napos hétvégéken elvetődnek valamelyik amerikai kertvárosba, biztosan látnak a garázs elé, a gyepre, esetleg asztalokra kipakolt cuccokat. Ilyesmit általában tavaszi nagytakarításkor, rendcsináláskor, vagy költözés előtt rendeznek a háztulajdonosok, vagyis olcsón eladják, amire már nincs szükségük, vagy nem akarnak magukkal vinni: ruhafélét, kerti szerszámokat, háztartási eszközöket, kisebb-nagyobb bútorokat. Az áruk többsége alig használt, vagy szinte új, nagyon népszerűek az ilyen kis házi vásárok, Amerikában is sokan imádnak gyűjtögetni, arról nem is szólva, hogy tényleg olcsón lehet jó minőségű cuccokhoz jutni.

                          A garage sale-eket néha még a helyi újságok is feltüntetik

    Mint írtam, nem túlzottan szeretek vásárolni; a szokványos szuvenírek helyett sokkal szívesebben hozok haza például a természetben talált tárgyakat, mint amilyen a már említett rénszarvasagancs is, vagy például a kövek, pontosabban kőzetek. Megint csak körülnézve a szobámban, van itt majdnem friss láva Hawaiiról, egy kődarab a Spitzbergákról, tele szép levéllenyomatokkal, egy mészkődarab Normandiából, amit összevissza furkáltak a kagylók (tollakat tartok benne), egy kis elhalt korall a Fülöp-szigetekről, és amiket nem látok éppen, mert valahol egy nagy szatyorban lapulnak évek óta: lávadarab az Etnáról, egy izlandi vulkánról, vörös homok a Namib-sivatagból és még tömérdek kő, melyekről már azt se tudom, honnan származnak. Annak idején felcímkéztem őket, de a papír lekopott, a tinta elhalványult… Erről jut eszembe, több ország is tiltja, hogy területéről ásványi anyagot, kőzetet, korallt kivigyenek, nem is beszélve az élő állatról, úgyhogy ha tilos, inkább ne tegyék. Amikor 1989-ben Árpád barátommal a Vörös-tengernél jártunk, nem bírta megállni, hogy ki ne emeljen egy gyönyörű agykorallt, és ha már kivette, haza is akarta hozni. Nem tudom, mindenki tisztában van-e vele, hogy a korall állat, és amikor a vízből kivesszük, még él. Egy idő után, persze, már nem él, viszont elkezd bomlani és iszonyú büdösséget áraszt. Árpád, míg kinn voltunk, szárítgatta a napon, ám egyszer csak el kellett indulni hazafelé. Pontosabban az egyiptomi határon átkelve először az izraeli oldalra. Az egyiptomiaknál nem volt semmi gond, ügyet se vetettek a cókmókjainkra, ám az izraeli biztonsági ellenőrzésnél lebuktunk, ugyanis megröntgenezték a hátizsákjainkat és Árpádéban egy emberfej nagyságú sötét folt bontakozott ki. Nyissa ki – szólt az utasítás. Megjegyzem, nagyon jól be volt csomagolva, mindenféle papírba és egy műanyag reklámszatyorba. Mondom az ellenőrző lánynak, kinyitjuk, de gyűjtsön lelkierőt, mert nagyon büdös lesz. Persze, nem volt teketória, Árpád kitárta a zacskó száját, a lány meg majdnem kiájult mellőle. Nagyon sürgősen távozásra szólított fel bennünket.         

     Végül még valami. Interneten olvastam egy amerikai fickó bejegyzését arról, milyen kisebb-nagyobb különbségeket lát hazánk és az övé között. Többek között azt is megjegyezte, hogy Amerikában a vásárló az úr az üzletekben, nálunk meg az eladók és a pénztárosok viselkednek úrként. És ez, sajnos, még bő húsz évvel a rendszerváltozás után is a legtöbb helyen így van. Máig is emlékszem, pedig több évtizede történt, hogy az egyik amerikai szupermarket pénztárosnőjének köpenyhajtókáján láttam egy egydollárost, mellette a következő felirattal. „Ez a dollár az Öné, ha elfelejteném mondani, hogy köszönjük, hogy a Jamesway-nél vásárolt.” Le merném fogadni, ha még ott dolgozik, ugyanaz a dollár van kitűzve a köpenyére. Ω

„Csak olyasmit vegyél, amire szükséged is van. Amire nincs szükséged, egy garast sem ér”  (Cato)

Kevés turista jön haza úgy külföldről, hogy ne venne valamit a mindennapok szükségletein kívül. Legalább valami ajándékot az itthoniaknak mindenképpen. Pályám kezdetén voltak olyan idők, amikor annyi pénzem sem volt, hogy a napi betevő falatra fussa. Előfordult, hogy szó szerint éheztem. Első hátizsákos utamról, Skandináviából egy hónap múltán hat kilóval könnyebben jöttem haza. Idővel aztán élelemre már telt, sőt, amikor 1979-ben Izlandról hazafelé jöttem, olyan sikeresen spóroltam, hogy immár tényleges vásárlásra is maradt egy kevéske. A kis kikötővárosban bementem az egyetlen nagyobb üzletbe, ugyanis gyapjút akartam venni, talán az egyetlen dolgot, amit az amúgy pokoli drága szigetországból hozni érdemes. Izlandon mindenki gyapjúpulóverben jár, zimankó idején is, csak azt mi már nem pulóvernek hívnánk, hanem gyapjúból – házilag – kötött kabátnak. Találtam is az üzletben szép nagy gyapjúgombolyagokat, de mivel kötni nem tudok, megkérdeztem egyik eladónőt, mekkora mennyiség kell egy pulóverhez. Azt felelte, úgy két kiló, azzal a kezembe nyomott ekkora mennyiséget. Laikus létemre annyit azonnal levettem, hogy ez kizárt, úgyhogy maradtam másfélnél. Hazajőve édesanyám nagyszerű pulóvert kötött belőle (anyag még maradt is bőven), meleg, mint a kályha, csak a leghidegebb napokon veszem föl, hiszen még most, több mint harminc év múltán is megvan. Ez volt az első „komoly” konvertibilis vásárlásom, és nem is került sokba.

    Azokban az időkben, vagyis a hetvenes évek derekán, amikor utazni kezdtem, persze, nagyon ritkán jutottunk el nyugatra, keleten viszont nem túl sok mindent lehetett kapni, amit érdemes lett volna megvenni. A baráti Csehszlovákiából az ember cipőfélét hozott, már ha átengedték a csehszlovák vámosok, de többnyire nem engedték át. Révkomáromba átmentem egyszer-kétszer édesanyámmal, de akkor már bejáratott módszer szerint. A lényege az volt, hogy az ember fölvett egy pár, még elviselhető állapotú, de amúgy elég rossz cipőt, bement egy ottani üzletbe, áruházba, bagóért megvette a neki tetsző cipőt, mindjárt a lábán is hagyta, aztán a régit az üzlet mellett azon mód eldobta. Volt ott egy konténerféle, tele a magyarok által kidobált, elhasznált cipőkkel.

     A nagy Szovjetunió a barkácsolásra hajlamos emberek paradicsoma volt. Minthogy szerszámfélét – sok mással ellentétben – bőséggel és fillérekért lehetett kapni, a férfiember kilószám hozta haza. Nem vagyok fúró-faragó alkat, de néhány csavarhúzóm még mindig van azokból az időkből. Na és az étkészletek! Aligha akad olyan magyar háztartás, amelyikben egy időben ne lett volna szovjet eszcájg. Nekem is van; elnyűhetetlen. Hát, ez az! A szovjet ipar termékei csakugyan elnyűhetetlenek voltak. Csak egy példa. Mongol barátom, kollégiumi szobatársam, Ganbátor minden nyári szünetben Moszkván keresztül utazott haza és vissza. Egyik alkalommal vett egy arasznyi képernyőjű kis tévét – igen, igen, azt a 160 rubeleset, amilyet sokan hoztak –, ami akkoriban nagyjából megfelelt a havi szovjet átlagfizetésnek, de ha az ember eladott egy márkás farmert, már kijött belőle. 1978-ban a kollégiumban éppen az argentínai futball-vébét néztük, jól elsötétített szobában, a tévé egy széken, mi néhányan az ágyon ülve, amikor valaki bejött. A szék és a fal között ott feszült a tévé zsinórja, az illető beleakadt és a készülék menten a padlón landolt. Kétségbeestünk. Ganba nyugodtan legyintett: á, ez orosz! És igaza volt, a tévé működött tovább. Amikor végleg hazautazott, megvettem tőle, és még hat évig használtam különféle albérletekben. Soha semmi baja nem volt. Van még egy ilyen elnyűhetetlen darabom: egy az NDK-ban (ki tudja, mikor) vásárolt gázgyújtó szerkentyű, amit a mai napig használok, pedig már mióta nincs NDK…

     Lonely Planet útikönyveim mindegyikében van egy fejezet, mely a „What to buy?”, vagyis a „Mit vegyünk?” címet viseli. Olyan dolgokra hívja fel a figyelmet, amit az adott országban, városban érdemes keresni, ám – ezt már én teszem hozzá – nem mindig érdemes meg is venni. Nekem például hiába írják, ajánlják, hogy Dubaiban aranyat, Thaiföldön vagy Madagaszkáron féldrágakövet, Szingapúrban műszaki cikkeket vegyek, mert egyrészt vagy nem érdekel az ilyesmi, vagy éppen nincs szükségem rájuk, vagy viszonylagos olcsóságuk ellenére se tudnám megfizetni.    

     Határozottam állíthatom, nem vagyok vásárlós alkat. Úgy gondolom, hogy külföldön csak olyasmit vegyen meg az ember, ami amúgy is kell, de nálunk nem kapható, vagy ha mégis, akkor az ottani jóval olcsóbb. Ezt az elvet követtem 1978-ban is, amikor hat napra kiruccantam a hajdani NDK-ba, fotófelszerelést vásárolni. Meissenben vettem egy nagylátószögű- és egy teleobjektívet, de úgy, hogy kifelé repülővel utaztam Drezdáig, odakinn végigfutottam fél Türingián, és az egész alig került többe, mintha ezt a két cuccot idehaza vettem volna meg.

     Mondhatnám, az utóbbi másfél évtizedben Ázsiában „öltözködöm”, de nem mondom, mert még azt gondolják, felvágok vele. Nem mintha Ázsiának azok az országai, ahová eljutottam, tele volnának világmárkákkal; egyetlen ruházati (világ)márkám sincs, csakis olcsó darabok. Már Kínában erősen elfogott a kísértés, hogy teletömjem a hátizsákomat ruhafélével, de ott még meg tudtam állni. Nem úgy később Thaiföldön, Malajziában, Vietnamban. Vettem edzőcipőket, könnyű, utazásra való vászonnadrágokat, töméntelen pólót, sőt, egy alkalommal Vietnamban még zakót is csináltattam. Esti sétára indultam egy turisták által igen sűrűn járt kisvárosban, Hoi Anban, ahol annyi, de annyi a piaci ruhaárus, hogy képtelen vagyok megérteni, hogyan élnek meg belőle ennyien.  Megpillantottam egy jó kiállású drapp zakót, ahogy egy próbabábun feszült. Odalépek az árus kislányhoz, mondom, nekem ez kell. Ó, ez nem jó, feleli, már kifakult a napon. Hanem most méretet veszünk (este kilenckor), másnap délután kettőkor pedig mehetek a kész darabért. És ez pontosan így is történt, s mindösszesen húsz dolláromba került.

                                    Íme, a kész zakóm a vietnami Hoi Anban

    Hasonlóképpen jól bevásároltam Peruban, Ecuadorban, jó minőségű alpakagyapjúból készült pulóverből, kabátból, dzsekiből, ámbár ezekkel nagyon kell vigyázni, mert a molyok egyenesen imádják az alpakát. Úgy általában is szeretek helyi – itthon különlegesnek számító – anyagokat venni. Van például új-zélandi és patagóniai gyapjúból készült (házi kötésű, itthon készült) pulóverem, Nepálban pedig beszereztem egy jakgyapjú-dzsekit, valamint egy mindössze 20 dollárra lealkudott, kasmírgyapjú-pulóvert. Burmában nagyon megtetszett egy sötét bordó, rövid ujjú ing, aminek különlegessége, hogy bambuszselyemből készült. A zsenge bambuszszár végén ejtenek egy bemetszést, kihúzzák a belsejében levő rendkívül vékony, finom rostokat, feltekercselik, festik, és ezekből a szálakból szövik az anyagot. Nagyon kellemes viselet. Indonéziában batikolt anyagból készült inget vettem, elég mutatós darab. Ruhaféle vásárlásakor azonban fontoljuk meg a következőt: ami egy adott környezetben jól néz ki és egyáltalán nem feltűnő, nem biztos, hogy idehaza nem rikító.

     A másik megfontolandó dolog: hogyan fogjuk hazahozni? Aki kocsival van valahol a közelben, könnyen beszél, de ha repülővel utazunk vissza, azt is gondoljuk végig, nem lépjük-e át a súlyhatárt, feladhatunk-e valamit úgy a csomagtérbe, hogy nem károsodik stb. Volt egy érdekes esetem, ami ugyan nem vásárláshoz, hanem „találmányhoz” kapcsolódik. Az északi-sarkvidéki Spitzbergákon gyalogtúrázva elég sok elhullajtott rénszarvasagancsot láttunk a tundrán. Egyik útitársam szinte az út elején magához vett egyet (pontosabban egy felet), így aztán, sűrű átkozódások közepette, hurcolnia kellett magával még hosszú napokon keresztül. Nem mondom, nekem is tetszettek az agancsok, de kivárásra játszottam, és utolsó terepi napunkon találtam is egy gyönyörű példányt. Igen ám, de hogy fogom hazahozni? Az történt, hogy a jó 80 centis, 11 ágú agancsot felvittem a gép utasterébe, beraktam a poggyásztartóba, és ezt még három átszállásnál megismételtem. Szerencsére a légi személyzetnek nem volt ellenére. Arab országokban járva sokan elcsábulnak egy-egy szép és megfizethető árú szőnyeg láttán. Na és azt hogy hozzuk haza, különösen, ha dög nehéz? Ha már valaki nem tudja, vagy rest cipelni, a nagyobb kereskedőcégek gondoskodnak a szállításáról, ám attól tartok, nem olcsó mulatság. Elvileg egyébként szinte nincs is olyan tárgy, amit ilyen-olyan áron haza ne juttathatnánk.

    Azt hiszem, először Dél-Afrikában és Namíbiában láttam hatalmas, csaknem embermagasságú fazsiráf-szobrokat, derékig érő faelefántot, aztán Indiában irgalmatlan méretű Buddhákat, félmázsás Ganésa-szobrot, Ugandában méter magas fagorillát stb. Eszembe jutott, vajon ki lehet az az elmeháborodott, aki ezeket szuvenír gyanánt, lakásdísznek megveszi. Nyilván nincs ilyen, gondoltam, de akkor miért, kinek árulják? Aztán tudják, mit láttam a fokvárosi, vagy a johannesburgi repülőtéren? Hazatérő turistákat, embermagasságú fazsiráfokkal és hasonlókkal.

                                  Szuvenírpiac a dél-afrikai Szváziföldön

     Volt Maliban egy japán útitársnőm, aki gyakorlatilag a teljes két hetet végigvásárolta, és a végén a magával vitt poggyászon kívül egy 22 kilós csomagot is feladott. Már a megérkezése napján komplett afrikai öltözetet varratott magának, utóbb meg szinte mindent megvett, amit csak kínáltak neki. „Legnagyobb” szerzeménye egy komplett dogon ajtó volt, ami csakugyan különlegességszámba megy. Nagyon szép, fából faragott példányokat láttunk, rafinált zárszerkezettel, de azért meg kell jegyeznem, hogy a dogon házak ajtói csak kb. feleakkorák, mint az európaiaké.  

     Egzotikus országban az idegen előbb-utóbb biztosan kiköt a piacokon. Jobbára nem azért, hogy vásároljon, hanem hogy nézelődjön. Afrika, Latin-Amerika, Ázsia piacai hihetetlenül színesek és olyan különlegességeket is kínálnak, amik zöméről mi, idegenek azt sem tudjuk, hogy micsodák. A világ talán legismertebb piactere Marokkóban van, a marrakechi Dzsema el-Fna. Képét fotóról vagy filmről még az is ismeri, aki sosem járt ott. Hajdan, amikor a város még karavánutak végállomása volt, csakugyan a vásártér szerepét töltötte be, ám manapság már minden folyik itt, csak árucsere nem. Napközben általában kevesen lézengenek a téren, legföljebb narancsléárusok standjai között bóklászhatunk, ahol néhány mutatványos, jós és hasonló igyekszik némi pénzt levenni a kósza turistáktól. A tér alkonyatkor kezd benépesülni. A mellékutcákból, mintegy varázsütésre, megjelennek kis kocsijukkal a mozgóbüfések, ami persze enyhe kifejezés, hiszen komplett kis éttermek tucatjait telepítik ki a térre, konyhával, asztalokkal, padokkal. Idővel már több ezer turista nyüzsög a téren, többségük csak bámészkodik, a merészebbek esznek is, majd amikor már megelégelik a pokoli hangzavart, füstöt, szagokat, elmenekülnek a tér egyik oldalát körülvevő kávézókba, s azok teraszairól folytatják a bámészkodást.   

                                              A marrakechi Dzsema el-Fna

   Esti piac több ázsiai városban is van, ezek azonban nem a helyieket, hanem a külföldieket célozzák meg. Az egyik leghíresebb az észak-thaiföldi Chiang Maiban működik, ahol a tengernyi szuvenírkacat mellett olcsón vehetünk ruhafélét, CD-t, DVD-t (természetesen hamisított, másolt példányokat), és ha kellő körültekintéssel válogatunk, akár jó minőségű kézműves munkákat is. A laoszi Luang Prabang központjában esténként, a rengeteg haszontalanság mellett, szép szőtteseket is kaphatunk, csak győzzünk válogatni, olyan óriási a túlkínálat. 

                          A választék csekély töredéke Luang Prabang esti piacán

      Számomra az egyik legnagyobb élmény Maliban Djenné lenyűgöző vályogvárosának hétfői piaca volt. Azokban az országokban, ahol az áru jó része vásárokon, piacokon cserél gazdát, településről településre vándorolnak a piacnapok. Így volt ez valaha nálunk is, és ezt sok település neve máig őrzi. Djennében a hatalmas, vályogból épült nagymecset előtti téren tartják a vásárt, ahová a környékről mindenhonnan özönlenek az emberek. A nők színpompás ruhát viselnek, a kínált árut jobbára a földre, valami zsákra, fóliára teszik. S hogy mit árulnak?  Mindent. Iszonyúan büdös szárított apró haltól kezdve a műanyag edényig, elemet, zöldségfélét, ruhaneműt, élő állatot, számomra ismeretlen gumókat, magvakat, fűszereket.

                                   Djenné piaca a nagymecset előtt (amikor még meg lehet mozdulni)

    Nyugat-Afrika piacai színekben amúgy is verhetetlenek. A togói főváros, Lomé egyik negyedében a „nagy piac” a legvonzóbb látványosság. Szinte kizárólag nők kereskednek errefelé, a ruhaneműtől kezdve a zöldségfélékig, mindennel. Lomé másik, szinte egyedülálló látványossága a fétispiac. Ehhez tudni érdemes, hogy egész Nyugat-Afrika életét áthatja a vudu vallás. Ennek kellékei a fétistárgyak: vudubabák, talizmánok, a legkülönfélébb állatok – majom, krokodil, gyík, kaméleon – koponyái és egyéb testrészei, hatalmas antilopszarvak, teknőspáncélok stb. Ezek szerepe az ottani hit szerint a gyógyítás és a különféle ártalmak, bajok elkerülése. Természetesen akadnak helyi gyógyítók is, akik – pénzért – elmagyarázzák, mivel mit kell tenni. Kis csoportunkon kívül egyébként a kutya se látogatta a piacot.

                                    A fétispiac a togói Loméban

    Szerte Afrikában a piacokon árusítanak valódi gyógyszereket is, melyekről nyilván maga az árus sem tudja, mire jók. Alighanem már semmire, hiszen zömük valami segélyszervezet által jutott az országba és a szavatosságuk régen lejárt, vagy közönséges hamisítványok, és még jó, ha nem ártanak. A Togóval szomszédos Benin fővárosában, Porto-Novoban jártunk olyan piacon, ahol szinte kizárólag állítólagos gyógyhatású növényi részeket árusítottak; gyökereket, fakérgeket, magvakat és hasonlókat. Ott sem tolongtak.

     A közönséges, hétköznapi piacok is nagyon látványosak Fekete-Afrikában. Többnyire a környéken termelt élelmiszernövényeket árusítják színes, tarka ruhába öltözött asszonyok – a hozzájuk hasonlóan színes, tarka ruházatot viselő asszonyoknak. Tudják, mik azok a zöldségfélék, amiket a világon mindenütt árusítanak? A hagyma, a paradicsom meg a paprika, csak ez utóbbit nem mindig így, hanem chili néven láthatjuk. Arab országokban a fűszerpiacok a legszínpompásabbak, a választék pedig minden igényt felülmúl. Más kérdés, hogy én sajnos nem túlzottan kedvelem az arab konyha fűszerezettségét.

      Különlegességszámba megy Addisz-Abeba óriási piaca, a Merkato is. Neve egyébként az olasz megszállás alatt, az olasz mercato (piac) szóból ered.  Ha nem figyelünk, simán el lehet veszni benne, hiszen több négyzetkilométer területű és kereken hétezer árusítóhelye van. Ott aztán tényleg mindent árusítanak, a ruhaneműtől az élelmiszeren át a szétcincált számítógépek alkatrészeiig. Mindemellett nem túl látványos, ráadásul a zsebtolvajok kedvenc vadászterülete. Az észak-etiópiai Lalibela városka ugyan elsősorban a kőzetbe vájt templomairól nevezetes, de szombaton tartott vására is érdekes látványosság a külföldieknek. Tömérdek szamár hátán, vagy a fejre púpozva hordják ide az árut a környékről: elő állatot, fűszert, zöldségféléket, ruhát, gabonát, amit konzerves dobozban mérnek ki jókora zsákokból. A zsákokon felirat: „Amerikai segély, árusítani tilos”. Meglehet, már régen nem azt a gabonát árulják belőlük, amit egykoron kaptak, hiszen ezek a zsákok idővel önálló életre kelnek. Immár nemcsak zsákként funkcionálnak, hanem szerte az országban sokhelyütt láttam kunyhók alkatrészeként.  Árulnak továbbá fogkefét is; igaz, ezek nem hajlanak három ponton. Kb. húszcentis darabokra vágott zsenge botocskák, ezt rágcsálva tisztítják a fogukat. Ugyanilyeneket láttam Indiától kezdve Maliig. A mézárusok különleges színfoltot képviselnek a városban, ugyanis Lalibela (itt nem részletezendő) régmúltjában is nagy szerepe volt a méheknek és a méznek, mondhatni, kultusza van errefelé.

                                 Óriási nyüzsgés az etiópiai Lalibela szokásos szombati vásárán

   Nagyon tetszett egy perui falucska, Pisac vasárnapi piaca.  Túl azon, hogy mázsaszámra árulják a láma- és alpakagyapjúból készült textíliákat, a falucska parányi főterén gyűlnek össze a környék kistermelői, hogy áruba bocsássák fölöslegüket. Mi, akik lassan elszokunk attól, hogy hányféle fajtája, változata van a különböző gyümölcsöknek, zöldségeknek, csak bámuljuk, hogy kukoricából, krumpliból vagy tíz-tizenöt féle különböző méretű, színű, alakú terméket kínálnak a kalapos, batyus, színes ruhás asszonyok, amint ott ülnek a földön és közben még kisgyerekeiket is pesztrálják, vagy éppen fonnak, ha egyik kezük szabad.

                                  A perui Pisac színpompás piaca

     Szemkápráztatóak Dél- és Délkelet-Ázsia piacai is. A Fülöp-szigeteken csak rizsből annyifélét árulnak, mint égen a csillag. Thaiföld, Vietnam, Burma, Laosz, Indonézia piacai nemcsak hihetetlen kínálatukkal, hanem színeikkel is vonzzák a külföldi bámészkodót. Az az igazság, hogy az ottani zöldség- és gyümölcsféléknek nagyjából a feléről fogalmam sem volt, hogy micsodák, de amikor elmentem egy-két japán piacra, ott az áruk 80 százalékának mibenlétéről nem volt fogalmam. És ha már színek… Iránban több bazárban is láttam, hogy színes – beszínezett – kiscsirkéket árultak. Megőrültek, gondoltam, képesek lefújni szegény kis naposcsibéket festékkel… Aztán valakitől megtudtam, hogy még a kikelésük előtt, a tojásba fecskendezik be a festékanyagot, de hogy mi célból, arról fogalmam sincs.

                                  Színezett kiscsirkék egy iráni bazárban

                     Ezen a japán piacon fogalmam sem volt, mi micsoda

    Ha az idegen végigsétál egy ázsiai város utcáin, az az érzése, hogy a helybeliek ott élik le az életüket. A parányi boltok nagy része félig, de inkább egészen kitelepül az utcákra, járdákra, hovatovább nincs is már olyan járdaszakasz, amit rendeltetésszerűen lehetne használni; le kell lépni az úttestre. Mindent, nem ritkán iszonyú mennyiségű árut, kipakolnak, hadd lássa a potenciális vásárló a kínálatot, ámbár az is lehet, hogy belül nincs elég hely. Többnyire tényleg nincs. Amikor egy napnál többet töltöttem ugyanabban a városban és elsétáltam ugyanazon a környéken, ugyanazokat az árusokat minden egyes napon ott láttam. Ilyenkor elgondolkodik az ember: este vajon visszarámolják az egész cuccot valami fedett, zárt helyre, vagy netán ott is alszanak? Megyek a thaiföldi, vietnami piacokon s azt látom, hogy az árusok a szó szoros értelmében ott élnek. Sokak előtt kis tévé, ölükben, körülöttük gyerekek, ott is esznek, nem ritkán alszanak is egyet napközben. Kínában több helyen is láttam, hogy az árus ledőlt a zöldséges pultjára és zavartalanul, mélyen aludt. Ugyancsak Kínában, konkrétan Kantonban, ami elég nagy város, többször is szemtanúja voltam, amint a disznót a járda kellős közepén belezték ki és trancsírozták. A thaiföldi Khoratban, mely egyébként modern városnak számít, több helyen is láttam, hogy az utcán valóságos mészárszék működött. Ott legalább nem a földön, hanem asztalokon szabdalták a disznót, marhát, két méterre a hatalmas forgalmú úttesttől. Amint elnézem ezeket az utcán árult szörnyűséges húsokat, jobb nem gondolni arra, hogy ugyanezeket tálalják fel az általunk látogatott éttermekben is. Azon, hogy Pakisztán egyik nagyvárosában, Lahore-ban a puszta földről, egy forgalmas főutca mellett árulták a halat, már fönn sem akadtam.

                             Halpiac (és egyebek) a pakisztáni Lahore-ban

   Az araboknál is gyakori, hogy áruikat kipakolják az utca közepére. Ha végigballagunk a líbiai Tripoli sikátorain, szinte a fejünk fölött lengedeznek a farmernadrágok, a szíriai Aleppóban, vagy a marokkói Rabatban a legintimebb női fehérnemű is az utcai turkálókban kel el, legyen az tangabugyi, kombiné vagy melltartó. Ázsiai szokás, hogy utcán végzik a különféle szolgáltatásokat is: Kínában, Indiában sokhelyütt az utcán borotvál vagy mos és vág hajat a borbély vagy fodrász, és a kuncsaftokat egyáltalán nem zavarja, hogy mindenki láthatja őket.

                             Utcai árudák a líbiai Tripoliban

    Kelet-Ázsiai városok különös színfoltjai a madárpiacok. A kínaiak például szívesen tartanak otthon kalitkában madarat, ha már kutyát, macskát a nagyvárosi helyszűke miatt nem nagyon tudnak. Arrafelé – én például Laosz fővárosában láttam – az is szokás, hogy az utcán árulnak kalitkába zárt madarakat, de a vevő azért veszi meg (ha megveszi), hogy szabadon engedhesse őket, mert ez állítólag szerencsét hoz. Az árusnak bizonyára, a madárnak kevésbé, mert újból összefogdosnak párat, hogy ismét eladhassák őket. (folyt. köv. ►)

                          Madárárus Laoszban

Kedves Olvasó!

Elképesztő dolgok történtek az utóbbi napokban. A blog (legalábbis az utóbbi két fejezet) látogatottsága az egekbe szökött, aminek csak sejtem az okait. Az egyik: (nem ismerős) kommentelőktől tudom, hogy az Index kitette ezt a két fejezetet a nyitóoldalára (mármint a címeket), ami, a jelek szerint, nagyon jót tett neki. A látogatók nagy többsége a kiugró napokon nem a Facebookról, hanem közvetlenül az index.hu-ról érkezett.  A másik: úgy tűnik, ahogy az emberek a hidegből húzódnak be a meleg szobába, nagyobb kedvük van olvasni is. Csak tájékoztatásul megmutatom a legfrissebb statisztikákat:

                                                 (A blog június első hetében indult)      

A grafikon bal szélén a betűk mellett levő k betű ezret jelent (már bocsánat, ha vki nem tudná) A szeptember 5. és szeptember 29. közötti nagy laposság természetesen nem azt jelenti, hogy akkor senki sem olvasta, hanem csak azt, hogy a napi látogatások száma elég alacsony (20-50 körüli) volt, így a grafikonon nem érzékelhető ebben a felbontásban. 

    Köszönöm mindenkinek az érdeklődését, kommentjeit, a műsor folytatódik.

„Az érkezőt el ne zavard, a távozót vissza ne tartsd”   (tatár eredetű közmondás)

   Kifejezetten bosszant, amikor egy országról, népről, népcsoportról azt mondják: vendégszerető. Egyrészt, mert a fogalom általánosító és szubjektív tapasztalatokon alapul, másrészt azért, mert nem körülírható. Ezzel az erővel azt is mondhatnánk bármelyik népre, hogy nem szeretik az idegeneket. Jómagam mindkét szélsőséges jellemző alkalmi megnyilvánulásaival találkoztam, ráadásul egyazon országon belül is, éppen ezért óvakodom mindenfajta határozott állásfoglalástól, s erre intem az olvasót is. Valamiféle "mérce" azonban mégiscsak van, példa erre a minap talált térkép, mely azt mutatja, hogyan viszonyul egy-egy ország népessége a külföldi látogatókhoz. (Minél kékebb, annál barátságosabb, ha úgy tetszik, vendégszeretőbb egy nép, minél pirosabb, annál kevésbé.) Amint látszik a térképen, nem állunk valami jól.

                                              A vendégszeretet világtérképe 

   Az utazót, mint vendéget, hiszen külföldön azok vagyunk, időnként kellemetlen élmények is érhetik, legfőképpen azért, mert nem ismeri a helyi szokásokat. Általánosságok helyett inkább néhány olyan emlékezetes esetet villantok föl, melyekből ki-ki leszűrheti következtetéseit az úgynevezett vendégszeretetről.

    Tegyünk egy elméleti próbát. Tisztelt olvasó, el tudja képzelni, hogy fölvesz autójába egy külföldi stoppost, elbeszélget vele, aztán meghívja vacsorára, sőt szállást is ad neki éjszakára? Elképzelni könnyű, de vajon előfordult-e már ilyesmi önnel a gyakorlatban? Mert én átéltem több ilyen esetet is, amikor magam voltam a kedvezményezett. A skandinávokról élő jellegzetes sztereotípia, hogy hűvösek, tartózkodóak. Első nyugati stoppos utam éppen Dániába, Svédországba, de legfőképpen Norvégiába vezetett. Egy hónap során, mint korábban említettem, hatvanöten vettek föl kocsijukba, ami, ugye, nem rossz teljesítmény. Ebből körülbelül öten-hatan hívtak meg ebédre, vacsorára, hárman szállást is adtak. Fölvett egy srác nem sokkal Oslo után, klasszikus, 70-es évekbeli, lakókocsivá átalakított Volkswagen mikrobuszával és úgy félórányi eszmecsere nyomán – miután megtudta, hogy az Északi-fokra igyekszem – azt mondta, ott fönn, északon túl sok érdekesség nincs, ellenben ha van kedvem, vele tarthatok a Jotunheimenbe, a hegyekbe, csodákat fogok látni. Igaza lett. Olyan helyekre vitt el, ahová magamtól, pláne autóstoppal, biztosan nem jutok el, ráadásul öt napon át szállást és kosztot is adott. Ezzel még nem volt vége. A hegyek után elvitt Trondheimbe, a szülői házba, ahol eltölthettem egy kellemes estét, családi körben.

      Ebben a mikrobuszban (illetve a gazdájánál) vendégeskedtem 1976-ban Norvégiában

     És még mindig nem volt vége. Az ott látott fotói ösztönöztek arra, hogy három év múlva elutazzam Izlandra, amiben szintén Per (mert így hívták) segített, vízumszerzéssel, oslói szállással, vonatjeggyel Bergenig. De akkor már Bergenben is vártak. Az történt, hogy itthoni barátommal, Andrással együtt terveztük az izlandi utat, de ő végül nem tudott eljönni (máig bánja). Neki volt Bergenben egy ismerőse, Britt, akihez beajánlott. Úgy fogadtak, mintha ezer éve ismernénk egymást, mindemellett Britt „végstádiumú” terhes volt. Elvittek mindenhová a környéken, a behajózás előtt elláttak étellel-itallal, és persze visszavártak. Utam végeztével vissza is mentem, Britt másnap megszült. Akkor már tudtam, hogy – mivel férje amerikai – rövidesen áttelepülni készülnek Texasba. Búcsúzáskor megadták a houstoni címüket, mondván, „ha egyszer arra jársz…”. Ugye, ismerős… Az utazó elég gyakran keveredik olyan helyzetbe, hogy alkalmi ismerőseivel címet cserél, mondván, talán még találkozunk, aztán persze soha többé.  Nos, ez alkalommal másként történt. Hat évvel később „arra jártam”. Még megvolt a címük, előre leleveleztük, Steve, a férj várt a houstoni buszpályaudvaron (Britt Norvégiában volt a szüleinél), nála vendégeskedtem két napig, és persze ott is megmutatta a környék látnivalóit.

    Ez a „ha arra jársz” egyszer még visszatért. 1990-ben Hawaiin, Maui szigetén egy youth hostelben megismerkedtem a német Wolfganggal és a hongkongi Melissával. Az ilyen szállókon ugyanis nagyon könnyű ismerkedni. Mindketten kocsit béreltek, de mivel Melissa nem szokott a jobb oldali közlekedéshez, Wolfgang autójával tettünk egy egynapos szigetkerülő túrát. Este, vacsora közben aztán címet cseréltünk. Másnap reggel, amikor Melissát, aki korábban indult el, mint mi, kivittük a repülőtérre, Wolfgang megjegyezte: mi még csak találkozhatunk itt Európában, de hogy Melissával… Aztán úgy hozta a sors, hogy rá négy évre Hongkongba utaztam. Még megvolt Melissa címe, telefonszáma, gondoltam, felhívom, csak úgy, a hecc kedvéért. Amikor bemutatkoztam, eleinte keresgélnie kellett az emlékei között, de aztán vette, hogy ki vagyok.  Aznap nem ért rá, a férjét várta külföldről, de másnap estére hívott, hogy vacsorázzak velük. Sajnos, akkor meg már nekem kellett mennem, így a találkozás elmaradt, de elvileg összefuthattunk volna. Wolfganggal, persze, soha többé nem találkoztam, nem is beszéltem.

      Hawaii egy másik szigetén, Kauain is volt is volt részem alkalmi „vendégségben”, sőt kettőben. Álldogálok egy pici város szélén, stopra várva a csodaszép Waimea-kanyon felé, ahová – így adja a terep – először hosszasan felfelé kell menni, úgy tíz kilométert, országúton. A városka talán utolsó háza előtt várakoztam, s egy idő után kijött a tulajdonos. Kérdi, merre akarok menni. Elmondtam. Ő ugyan éppen az ellenkező irányba megy, felelte, de a kedvemért tesz egy kerülőt, elvisz. És elvitt. Ugyanezen a szigeten egy szupermarket parkolójában próbáltam kocsit fogni, hogy aznap éjszakára kinézett szálláshelyemre, egy kempingnek is nevezhető parkba eljussak. Egy fiatal fickó meg a felesége megkérdezték, mire-hova várok. Ők sem arrafelé mentek, mégis elvittek, sőt még söröztünk is egyet.        

    Amerikához még visszatérek, de el kell mondanom egy különleges élményemet Dániáról, ami ugyancsak Izlandról hazafelé tartva esett meg velem. Valamivel Koppenhágától délre stoppoltam, amikor fölvett egy dán farmer. Kérdezte (merthogy természetesen tudott angolul), mit láttam az országukból. Koppenhágán kívül csak az út szélét, feleltem. Na, akkor most ő megmutatja nekem az igazi Dániát. (Ezt egyébként nagyjából öt perccel az után már megbeszéltük, hogy egyáltalán beszálltam a kocsijába.) Azon mód hazavitt. Nem tudom, mit mondhatott az asszonynak, de miután végigmutogatta a gazdaságot, már terített asztal várt bennünket.  Hazaért közben négy nagy fiuk is, így aztán vacsora után mind a hatan tangóharmonikát ragadtak és többek között – a vendég kedvéért – eljátszottak egy Liszt-rapszódiát. Utóbb mástól megtudtam, hogy országosan ismert népművészek.

                           Vendégségben egy dán tanyán, ugyancsak 1976-ban

    Hozzá kell tennem, soha senkitől semmit nem kértem, sőt...  Még Norvégiában fölvett egy három kicsi gyerekével utazó apuka, aki látva – mert nem lehetett nem látni – szegénységemet, pénzt akart adni, amikor elváltunk. Én, hülye, nem fogadtam el (pedig három napra fedezte volna a kosztomat), amit csak azért bántam meg utólag, mert alighanem őt hoztam vele kellemetlen helyzetbe. Szóval, ilyenek is tudnak lenni a „hűvös” északiak.

     Akkor tehát vissza Amerikába. 1985-ös hosszú utazásom során sem vetett föl a pénz, viszont nagybátyám végigtelefonálta magyar ismerőseit az ország minden olyan sarkában, ahová készültem, hogy ha módjuk van rá, istápoljanak kicsit. Így kerültem családi környezetbe például Seattle-ben, San Franciscóban, Denverben, sőt más vonalon Los Angeles környékén is. Volt egyetemi földtanprofesszoromnak apja, anyja, két testvére is élt azon a környéken. Tamás, akivel a diploma után továbbra is szoros kapcsolatban maradtam mint lapunk szerzőjével, levélben „megágyazott” nekem kaliforniai családjánál. Édesanyja rántott hússal, uborkasalátával várta „Tamáska barátját”, egyik öccse pedig komplett, háromnapos autós túrára vitt Dél-Kaliforniában. Amúgy a San Franciscó-i magyar ismerősök is készültek. Sarah vadast főzött a tiszteletemre, gondolván, hadd egyen ez a szegény gyerek valami magyaros kosztot. Sára egyébként azért lett Sarah, mert szintúgy magyar férjével és gyerekeikkel csak angolul beszéltek, nem is tanították meg őket magyarul (aztán persze később kapták is érte a szemrehányást felserdült lányuktól). Nem azért, mert utálták az óhazát, sőt. Sára magyar stílusú borpincéket tervezett Kaliforniában, a környéken leszüretelték az árván hagyott sárgabarackot, aztán lekvárt főztek belőle (amit az amerikaiak nem is ismernek), egyedi rendszáma volt, elöl „Sárika”, hátul „Magyar” felirattal… Szóval, nem nagyon értettem, de mindegy. Úgy két hét múlva beállítottam Denverbe, ahol a szintúgy Magyarországról elszármazott háziasszony is vadassal várt, gondolván, hadd egyen ez a szegény gyerek végre valami magyarosat. Még szerencse, hogy szeretem a vadast.

     Nem hagyhatom ki a sorból rokonaim egy másik magyar ismerősét, Magdi nénit Seattle-ből sem. Amikor 1985-ben először náluk jártam, még élt a férje, Miska bácsi, aki az ötvenes években még itthon elszenvedett traumáiból kifolyólag kissé ideges természetű volt (évekig bujkált, Magdi néni bújtatta – csak később házasodtak össze). Szóval, elég izgága volt és bár csodálatos helyekre vittek el a környéken, öt perc múltával már mindenhonnan mehetnékje támadt. Igazából csak az otthon biztonságában érezte jól magát. Nagyon szép helyen, Alki Beach-en laktak, ami különben nevezetes hely, mert 1851-ben itt szálltak partra a vidék első fehér telepesei és a helyi indián törzsfőnök szívélyesen fogadta őket. A később alapított várost is róla nevezték el. Na, szóval, 1990-ben, Kanadából jövet, Hawaiira menet ismét Seattle-ben jártam, természetesen pihenhettem egy-két napot Magdi néninél. Mivel férje időközben meghalt és gyerekük nem volt, Magdi néniből időnként kitört az anyatermészet, ami többek között abban is megnyilvánult, hogy engem kvázi rokonként fogadott, sütött-főzött, ahogy ez ilyenkor szokás. Szárnyai alá vett továbbá egy ugyancsak magyar származású fiatalembert, Sanyit, aki nem sokkal korábban végzett az egyetemen Pennsylvaniában és a Seattle mellet levő Everettben, a Boeing gyárban kapott munkát. Magdi néni úgyszólván a fiává fogadta. Sanyi úgy járt, hozzá, mintha haza menne – egyszerűen muszáj volt neki. Ilyen túláradó szeretetet nem lehetett visszautasítani. Amikor betoppantam, Magdi néni szinte azonnal felvetette az ötletet, hogy felhívja Sanyit, vigyen el bennünket repülni. Sanyi ugyanis megszerezte kisgépre a pilótaengedélyt, imádott repülni. Másnap reggel már indultunk is. Így volt szerencsém a levegőből látni többek között a pont tíz évvel korábban kitört legendás-hírhedt vulkánt, a St. Helenst, de ellibegtünk a Cascade-hegység óriása, a Mount Rainier mellett is. Életem egyik legnagyobb repülős élménye volt. Magdi néni aztán a 90-es évek elején hazatelepült Vas megyébe, írtam is neki, válaszolt is, de már nem találkoztunk (pár év múlva meg is halt). Úgy látszik, Vas távolibbnak bizonyult, mint Seattle.   

     Az ismerősök ismerősei máshol is kisegítettek. Történt, hogy egy szerkesztőségi barátunk megtudta, hogy Venezuelába készülök. Rögvest „riasztotta” Caracasban élő régi barátját, hogy odakészülök. Aztán a Chávez elleni, tévén keresztül is elég rettenetes tömegtüntetések miatt elhalasztottam az utazást (pedig már sörből is bespájzoltak), de két év múlva pótoltam. Akkor is vártak, azazhogy nem Imre bácsi fogadott a reptéren, hanem a fia, Ivan, aki ugyan egy szót sem beszélt magyarul (anyja ugyanis görög volt és a családban csak a spanyolt használták), ám annál jobban angolul. Mivel Imre bácsi súlyos, sőt életveszélyes tüdőgyulladással éppen kórházban feküdt és fia bement meglátogatni, rábíztak Señora Rosára, a szénfekete bőrű kolumbiai házvezetőnőjükre, valamint „kirendeltek” mellém egy gardedámot egy meglehetősen koros, ám szintén magyar emigráns hölgy személyében, akinek fő feladata volt, hogy elvigyen vacsorázni. Őszintén szólva egy húsz éves, hosszú combú señoritának jobban örültem volna előzetesen, ám ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy na, és miről foguk beszélgetni, azt hiszem, sokkal jobban jártam. Caracas egyik előkelő vendéglőjébe vitt. Ahhoz képest, hogy kislányként került a messze távolba, tökéletesen, a legújabb szófordulatokat is ismerve beszélt magyarul, abszolút otthon volt az itthoni politikai életben is (naná, féltestvére korábbi, szintén Géza nevű külügyminiszterünk), amúgy meg a caracasi egyetem filozófiaprofesszora. Miután befejeztem kéthetes venezuelai utazásomat, még visszalátogattam pár órára Gózonékhoz, ugyanis Imre bácsi közben szerencsére meggyógyult. Señora Rosa nyitott ajtót, és úgy borult a nyakamba, mint a saját fiának. Ezt az esetet csak azért meséltem el, mert végeredményben vadidegen voltam, vendéglátóim mondhattak volna nyugodtan nemet is.

    Már fogalmam sincs, ki ajánlott be a kanadai Calgaryben élő Németh családhoz (csak névrokon), de az illető írt nekik, ők pedig vártak, hatalmas steakkel, szállással, megspékelve kirándulással a Sziklás-hegységben. Azt viszont pontosan tudom, hogy néhai Balázs Dénes geográfus kollégám, a szuper-világjáró adta meg a Sydneyben élő néprajzkutató, Ignácz Ferenc címét (aki egyébként lángost sütött a tiszteletemre!), valamint az új-zélandi Aucklandben élt (azóta sajnos elhunyt) szintén magyar éghajlatkutató hölgy elérhetőségét. Egyébként ő volt az első magyar nő, aki járt az Antarktiszon. Mindkettejüknél szíves látásban részesültem, ráadásul meg is dolgoztattam őket egy-egy interjú erejéig, melyek meg is jelentek a Természet Világában. Még el kell mondanom, hogy szegény Dénes, amikor fölkerestem ausztrál-új-zélandi utam előtt, már súlyos beteg volt; épp akkor jött haza a kórházból infúziós kezelésről. Amikor megláttam, azt hittem, lépni sem tud, de ahogy az utazásra terelődött a szó, mintha felturbózták volna. Előkotort egy halom térképet, prospektust és ellátott egy csomó jó tanáccsal.          

     Amikor 1978-ban Mongóliában jártunk Miklós barátommal, meghívónk, korábbi kollégiumi lakótársunk, Ganbátor (akkori) barátnője a saját szüleit „evakuálta” vidékre, hogy egy egész lakás álljon a rendelkezésünkre. Utóbb szerencsére megtudtuk, hogy a városi mongolok, még az értelmiség is, nyaranta szívesen költözik ki a természetbe és  valamilyen nyaralóhelyen, esetenként jurtában tölti az időt. A mongol vendéglátásról még legendákat tudnék zengeni. A pusztai népek életének íratlan szabálya, hogy a messze földről jött idegent kosztolni, kvártélyozni kell. Nem tudtunk úgy elhagyni egy jurtát, hogy ne ettünk-ittunk volna valamit. Megesett, hogy késő este futottunk be alkalmi teherautóval egy tanyára, konkrétan jurtához, egyik utas ugyanis éppen hazaért. Mi sem volt természetesebb, mint hogy féltizenkettőkor az asszony kipattant az ágyból és hat vadidegen embernek, közte a két magyarnak, hétfogásos vacsorát rögtönzött. Tisztelt magyar háziasszony-olvasóm, megtenné-e ugyanezt?

                         Ganbátorral Ulánbátor főterén, 1978-ban

     Mongóliában utunk egy részében helybeli barátunk nélkül csatangoltunk, így vetődtünk el egy megyeszékhelyre, Cecerleg városába. Mielőtt felszálltunk a repülőre, Ganbátor egy oroszul is értő mongol srác gondjaira bízott bennünket, továbbá, kérésünkre, ellátott bennünket néhány „beszélgető cédulával”.  Felírattunk vele néhány fontosnak vélt kifejezést mongolul, hogy ha úgy hozza a sors, meg tudjuk értetni magunkat, de erre nem volt szükség. A szálláskereséssel nem volt gondunk, vittünk sátrat. De hol állítsuk fel? Kiballagtunk a kisváros szélére, ahol már csak gyéren álltak a jurták, s elkísért bennünket alkalmi gondviselőnk is. Megkértük, tolmácsolja az egyik jurta lakóinak, hogy felállíthatjuk-e a sátrunkat az övék közelében; azt mondták, így biztonságosabb. Nem mintha bárkitől is félnünk kellett volna. Idős házaspár lakta a jurtát, természetesen megengedték, ami ott egyet jelent azzal, hogy attól a pillanattól fogva a vendégeik vagyunk. Azonnal előkerült két kis sámli meg az elmaradhatatlan tejes tea. Miklós, amikor meglátta a lovukat, ráutaló mozdulatokkal jelezte, hogy nem lehetne-e kicsit lovagolni is. Ezek után már szinte kötelező volt. Akkor ültem életemben először lovon (mellesleg azóta sem sokszor).    

     Következzen Alfred! Alfred külön szám. Vele és feleségével, Ingével még 1988-ban, Törökországban ismerkedtem meg, Pergamonnál (Bergama), ahogy együtt szálltunk le a buszról. Eleve gyanús volt, hogy egy jól szituált nyugatnémet házaspár nem Mercedessel vagy BMW-vel utazik. Elmondták, van ugyan otthon (két) kocsijuk, de annyiba került volna a biztosítása, hogy inkább repülővel jöttek és busszal közlekednek. A kapcsolat fennmaradt, én jártam náluk háromszor Münchenben, Alfred pedig szinte minden évben kétszer-háromszor megjelenik Budapesten pár napra; vagy fogászati kezelésre jön, vagy bútort csináltatni. Ilyenkor nálam lakik, kilószám hozza a legjobb kávét, édességet. Rendszeresen eljár az Operába, imádja Budapestet, pedig már elrabolták a táskáját, feltörték az autóját, ami mással valószínűleg nem történne meg, de Alfred maga a két lábon járó szerencsétlenség. Előfordult, hogy Jemenben mindenüket elvitte egy hirtelen jött árvíz, volt már kényszerleszállásuk Indiában egy rizsföldön, kapott fertőző májgyulladást Marokkóban, lábát törte, amikor elütötte a saját kocsija stb., egyszóval vele mindig, mindenhol történik valami. Mindenesetre örülök, hogy néhány külföldinek vissza tudok adni valamit abból a sok jóból, amit én másoktól, más országokban kaptam.

     De lássunk egy latin kalandot! Este, szállást keresve téblábolunk útitársnőmmel a szicíliai Agrigento sikátoraiban. Vörösboros flaskával hazafelé ballagó bácsit szólítunk meg útbaigazítás végett. Ő volt Lilo. Rögvest felajánlotta, szerez kvártélyt s legott telefonált az utcáról egyik ismerősének. Lesz szoba, de csak később tudnak értünk jönni, addig talán üssük el nála az időt. Szerény kis lakás, szabadkozott is az öreg,  semmije sincs otthon, amivel meg tudna kínálni, csak a bor, no meg egy kis üres spagetti. (Egész nap nem ettünk, vasárnap lévén az összes bank zárva, nem tudtunk pénzt váltani.) Á nem, ne tessék fáradni. Ám úgy a harmadik pohár bor után nagyon be tudnak indulni a gyomornedvek... Kérdjük diszkréten, mennyire üres az a spagetti. Hát, egy kis tészta paradicsomszósszal. Jöhet. Akkora adagot pakolt a tányéromra, amekkorát a napok óta koplaló Piedone sem tudott volna egy ültében bekebelezni... és mind megettem.

      Izraelben járva barátommal hírét vettük, hogy Názáret mellett van egy, még a negyvenes évek végén, magyarok által alapított kibuc. A kapu nyitva, senki nem kérdezi, kifélék vagyunk. Tényleg találtunk egy magyarországi születésű asszonyt (aztán még többeket is), akinek elmondtuk, pusztán kíváncsiságból kódorgunk itt, még nem láttunk belülről kibucot. Az enyhe bizalmatlanság (ami nem abból fakadt, hogy nem vagyunk zsidók) két perc alatt feloldódott, meghívtak ebédre a közös étkezdébe, oda mehettünk, ahová csak akartunk, búcsúzóul kaptunk egy szép kenyeret a kibuc sütödéjéből. Hazaérkezésünk után írtam egy képeslapot Tovának (így hívták a hölgyet) és megköszöntem a szíveslátást, megadtam a telefonszámom, ha esetleg erre jár… A következő nyáron csöng a telefon, bejelentkezik Tova. Budapesten van, egy barátnőjénél száll meg, ha van kedvem beszélgetni, látogassam meg. Örömest megtettem.

    Karapinar isten háta mögötti városka Törökország közepén, Anatóliában. Tucatnyi taxis kínálkozott, hogy elvisz jövetelem céljához, a közeli krátertavakhoz, míg hosszú alku után az egyikkel megköttetett az üzlet. Előtte még hazaugrottunk, hozta két kisfiát, Mohamedet és Metint is (utóbbi 14 éves, angolul tolmácsolt!), mert mi egyebet is lehetne csinálni a krátertavaknál, mint fürödni – gondolták ők. Dolgom végeztével, ami némi terepszemléből és fényképezésből állott (és ha már ott voltunk, tényleg fürödtünk is), mondja ám Metin, hogy apja meghívna hozzájuk uzsonnára. Te jó ég, mibe fog ez nekem kerülni…, pedig egy ideje rájöhettem volna, hogy a dolog anyagi részén túl vagyunk. A ház helyi viszonylatban átlagos, nagy vályogépület volt, a nappaliban, ahova bevezettek, az egyetlen bútor egy komód, rajta nagy japán tévé. A házigazda által szőtt hatalmas szőnyegen terpeszkedtünk el, kényelmes párnáknak dőlve. A feleségét természetesen nem mutatta be, de láttam, amint elsuhan az ajtó előtt. Mohamed a maga kilenc évével viszont férfi mivoltát élvezve vigyorgott mellettünk. Szégyenlős mosolyú kislány hozta az uzsonnát, de azon mód távozott is. Hiába, arrafelé a nőnek nincs helye az efféle társaságban. Gyümölcsöket, túrót, sajtot, kefirt kaptunk, közben részletesen kikérdeztek munkámról, családi körülményeimről, a végén még a buszomhoz is kivittek. Metin kapott tőlem ezer lírát a tolmácsolásért. Kérdőn apjára nézett és csak a beleegyező fejbiccentésére nyúlt érte. Mégsem kezdhettem el magyarázgatni Anatólia közepén, hogy az értelmiség anyagi megbecsülését nem lehet elég korán elkezdeni.

                                   Karapinari vendéglátóim, a taxis és fiai a házuk előtt

   Ugyancsak Anatóliában, Kappadókia vidékén esett meg, hogy miközben a csodálatos sziklák között bóklásztam egy késő délutánon, megpillantottam egy családot, amint szekéren hazafelé tartottak a földjükről. Barátságosan intettem nekik, mire odaszalajtották hozzám egyik kislányukat egy két öklömnyi görögdinnyével, aztán távoztukban még figyelték, amint előhalászom a bicskámat és fölvágom. Sajnos, a dinnye meleg volt és buggyant, úgyhogy mihelyt látótávolságon kívülre kerültek, odavetettem a darazsaknak. Mondanom sem kell, az egész sztoriban nem a dinnye minősége volt a lényeg.

    Elmondhatom, hogy talán soha sehol annyi kedves gesztust, vendégszeretetet nem tapasztaltam, mint Iránban. Az, hogy teázni lépten-nyomon meghívtak, szinte természetes. Egy mecset udvarán megszólított két fiatal (természetesen csadoros) egyetemista lány, hogy beszélgetni szeretnének angolul. Ha ilyesmi Budapesten, a várban történne meg, mit gondolnánk… Ők tényleg csak beszélgetni akartak, angolul. Vagy negyedórát csevegtünk, aztán búcsúzóul egyikük a táskájába nyúlt és elővett egy kis mázas cserépcsészét és a kezembe nyomta, mondván, ajándék. Azóta is megvan, néha abból iszom a kávét. Betértem aztán, csak úgy kíváncsiságból, egy utcára nyíló pékségbe és elmutogattam, hogy videózhatok-e. Nemhogy kifogásuk nem volt ellene, de a végén a főnök a kezembe nyomott egy a kemencéből frissen kivett szezámmagos lepénykenyeret. Iszfahán hatalmas főterén szólított meg Mehdi, egy jellegzetes iráni „aranyifjú”, divatos ruhában, márkás órával, napszemüveggel. Elmondta, nem ott él, egyetemre jár, csak a szünetben besegít a nagybátyja szőnyegüzletében. Gondoltam, ebből az sül majd ki, hogy rám akar tukmálni egy szőnyeget. De nem. Egyszerűen csak beszélgetni akart egy „nyugatival”, ami nagyon gyakori szokás a fiatal irániak körében. Elvitt ebédelni egy hagyományos iráni étkezdébe, aztán egy teázóba, ahol vízipipát is szívtunk, s mi sem természetesebb, mint hogy a számlát ő állta mindenhol. A végén aztán mégiscsak kikötöttünk a nagybácsi szőnyegüzletében, de „erőszak” a vásárlásra nem történt, csupán megmutogatták a készletet és megemlítették, ha kedvem volna valamit venni… Kedvem lett volna, pénzem nem.

      Dariussal, aki szintén iráni, egy Iszfahánból Sirázba tartó repülőgépen ismerkedtem meg, mellettem ült. Perceken belül beszélgetni kezdtünk és mire leszálltunk, már hivatalos voltam hozzájuk másnap estére, vacsorára. Darius Teheránban dolgozott a hét négy napján informatikusként, de mint mondta, olyan jól megfizették, hogy érdemes neki hetente oda-vissza 400 kilométert repülnie (Iránban amúgy nagyon olcsó a repülés). Felesége várta, kérdezték, hol fogok megszállni. Egy útikönyvből kinézett hotelt mondtam be, elvittek taxival, megvárták, míg elhelyezkedem, hogy elégedett vagyok-e a szobával stb. és megbeszéltük a másnap esti vacsorát. Kora este Darius ott volt értem taxival. Kellemes külvárosi negyedben, családi házban laktak, fiatal házasok lévén gyerekük még nem volt. Ám volt kiterjedt rokonság. Sorra érkeztek unokatestvérek, nagynénik és hasonlók, de hogyan… Korábban említettem, hogy Iránban nagyon szigorúan veszik az öltözködést, legalábbis a nyilvánosság szintjén. Ehhez képest Darius felesége rövid ujjú pólóban, lenge, térdig érő szoknyában fogadott, a középkorú nőrokonok pedig színes ruhákban, gazdagon felékszerezve, erősen kisminkelve érkeztek, a fiatalok pedig farmerban, sportcipőben. Elképzelhetetlen, hogy így jöttek végig az után, gondoltam – és jól gondoltam. Nyilván az előszobában lehányták magukról a mindent befedő csadort és csuda jól érezték magukat. Megjegyzem, ez nem valami szokványos családi vacsora volt; Darius csakis az én kedvemért csődítette össze a rokonságot, és a feketepiacról még két doboz jófajta nyugati sört is beszerzett.

     Még mindig Irán és újfent repülő. Tabrizból mentem vissza Teheránba és egy mellettem ülő fiatal sráctól még leszállás közben megkérdeztem, hogyan juthatok be a legegyszerűbben a városba. Mire elértük a betont, már megoldódott. Anyja várta a reptéren kocsival (de befelé már a fia vezetett), felajánlotta, hogy elvisznek az útikönyvből kinézett szállodáig. Csakhogy azt az esti óriási forgalomban valahogy nem találtuk, úgyhogy azt mondta, majd szerez ő nekem szállást, az irodája közelében. Akkorra már tudtam, hogy a harmadik év után otthagyta az egyetemet, mert pénzt akart keresni (úgy tűnik, sikerült neki), úgyhogy beállt bőrkereskedőnek. Megveszi a kikészített bőrt és eladja a feldolgozóknak. A szállodás valami haverja lehetett. Az illető 35 dollárért akart szobát adni, de nekem az akkor elég sok volt. Add neki húszért, mondta a srác, ő a barátom. Volt benne annyi tapintat, hogy mindezt angolul mondta, így: „He is my friend”. Nem túl jól beszélt angolul, ezért okkal feltételezem, hogy nemigen volt tisztában a „my friend” és a „friend of mine” közötti különbséggel. Előbbi azt jelenti, az ismerősöm, az utóbbi pedig azt, hogy a barátom. Semmi kétségem sem volt azonban, hogy a barátjának tekint, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy másnapra meghívott a hoteltől csupán macskaugrásra levő irodájába. Azzal indított, hogy elvitt Teherán egyik legelőkelőbb éttermébe ebédelni, ahová úgy magamtól eszembe sem jutott volna bemenni. Vissza az irodába; a hűtőből előkerült egy üveg piros címkés Johnnie Walker, amit, teljes szesztilalom lévén, nyilván egy csomó pénzért, a feketepiacon szerzett be, továbbá az egyik legfinomabb iráni csemege, a pisztácia, kilószámra. Iszogattuk a whiskyt, rágcsáltunk, trécseltünk, közben a számítógépén amerikai-iráni emigráns énekesnő kacér videoklipjeit nézegettük. E két epizóddal csak jelezni szeretném, hogy a roppant keményvonalas iszlám rendszert a fiatal városiak módfelett utálják, és ahol csak lehet, igyekeznek máshogyan élni, mint amit a nagy nyilvánosság előtt mutatniuk kell.  

     Li asszonnyal a véletlen (vagy tán nem is annyira véletlen) hozott össze a dél-kínai Yangshuo városkában, mely merő véletlenségből az ugyancsak Li nevű folyó partján, a dél-kínai karsztvidék csodálatos mészkőtornyai között terül el. Éppen bemelegítő sörünket iszogattuk alkalmi utastársammal, az andorrai illetőségű Tonival, amikor hozzánk lépett az utcára kinyúló vendéglőnél egy meghatározhatatlan korú, mondjuk, negyvenes nő, és nem túl jó, de azért használható angolsággal felajánlotta szolgálatait. A „szolgálat” a következőkből állt: ő, mint helybeli, körbevezet a környéken, megmutatja a látnivalókat, aztán meghív bennünket estebédre. Na jó, és mibe fog ez nekünk kerülni? Nincs ár, felelte, annyit adunk, amennyivel honorálni akarjuk a munkáját. Őszintén szólva se azelőtt, se azután nem adtam be a derekamat semmiféle önkéntes idegenvezetőnek, de Li asszony rábeszélő képessége rendkívül meggyőzőnek bizonyult. Mutatott egy albumot is, melyben csupa nyugati hátizsákos képe látszott, vele és családjával lefényképezve, a vendégek által beírt ajánló sorokkal megfűszerezve. Nosza, menjünk. Csekély összegért bicikliket béreltünk, aztán kezdődhetett a falusi turizmus a csodálatos torony- és kúpkarszt-hegyek között. Így jutottunk el egy-két környékbeli piacra, vásárra, megnézhettük, hogy s mint éli életét a kínai falusiak zöme (kemény munkával), aztán késő délután megérkeztünk a Li család házához. Puritán, hogy azt ne mondjam, szegényes vályogépület, akárcsak a többi. Csak a nappalit mutatják meg, az is nagyon szerény. Parányi asztal, parányi székek, komódféle, döngölt agyagpadló, a falon családi fénykép, mellette Mao-kép poszter változatban. A sarokban kis fekete-fehér tévé, de kép csak elvétve jön be rajta, a hangja is serceg. A vacsora – mi így mondanánk – a nyárikonyhában, vagyis félig-meddig a szabadban készült, a rizst kivéve valamennyi fogás wokban, ahogy kell, sistergő, bűzlő olajban. Ott volt mellette a „fürdőszoba” is, azaz egy csap, és a téglák rései közé bedugott fogkefék, fogkrémes tubusok jelezték, itt szoktak tisztálkodni. Li férje, aki most keményen kivette a részt a munkából, szabadidejében egyszerű, kétkezi földmunkás, rizst termel, mint a környéken mindenki. Három gyermekük van, ez faluhelyen a felső határ. Miközben készült a vacsora, szóba elegyedtünk egyik tizenéves szomszéd sráccal, angolul. Tudjátok, mekkora házat épít ez az asszony a városban? – mondta. Hát igen, szeretnék emlékeztetni rá, hogy ez a kínai piacgazdaság robbanásának kezdetén, 1994-ben történt. Volt egy egyszerű, falusi asszony, aki könyvből, szótárral, meg a külföldiektől úgy-ahogy megtanult angolul és önerőből, nulla tőkével, pusztán e kivételes tudása révén kisvállalkozásba kezdett. Lefogadom, azóta nemcsak nagy háza, hanem panziója, kis szállodája is van a városban. A vacsora (rizs, sült húsok, zöldségfélék, banán, tea) egyébként kitűnő volt, a család fáradozását fejenként kb. 20 dollárnak megfelelő jüannal honoráltuk, továbbá képes füzetét is gyarapítottuk egy-egy elismerő bejegyzéssel.  (Csak egy apró megjegyzés: én magam is könyvekből szótárral, meg a külföldiektől, továbbá a rockzenéből tanultam meg angolul és most jószerével ebből élek. Meglehet, Li asszony többre vitte…)

     Hasonlóképpen „fizetett vendégségben” volt részem a Titicaca-tóban levő Amantani szigetén, Peruban. Jó négyórányi csónakútra fekszik a parttól, a helybeliek aligha járnak ki gyakran, ezért aztán örülnek az idegeneknek, leginkább persze azért, mert pénzt hoznak. A szigeten nincs szálloda, de még hasonló sem, így a turisták, így mi is, akik ott töltöttük az éjszakát, családoknál szállhattunk meg, szerény körülmények között. A felszolgált ebéd és vacsora ugyanolyan szerény volt és elképzeltem, ha ezt – a legjobbat  –  adják nekünk, akkor mit ehetnek ők nap mint nap. Túravezetőnk a közös költségből bevásárolt nekik, sót, rizst, étolajat, amit a leginkább nélkülöznek. Miközben berendezkedtünk, lábammal lazán odébb akartam billenteni egy sámlifélét, de nem ment. Kőből készült, akárcsak az asztal. Amantani lakói teraszos földjeiken termesztenek némi zöldségfélét, krumplit, hagymát, továbbá egy quinoának nevezett gabonafélét. A szigeten nincs autó, se villany, se bolt, állítólag kutya is csak egy. Korán jött az este, a pislákoló gyertya fényénél mit is lehet csinálni, készültünk lefeküdni. Ekkor – immár nem először – megjelentek szobánkban a házigazdáink 6–8 éves gyermekei, meg néhány kis szomszéd. Mi az ágyon heverésztünk, ők körülálltak bennünket és csak néztünk egymásra. Ekkor elkezdtek énekelni, az iskolában tanult spanyol dalokat. Az ajándékba hozott banánt, édességet már régen szétosztottuk, talán így, ezzel akarták megköszönni. Mi, és az időnként felbukkanó más idegenek, meg a saját dalocskáik jelentették számukra az esti mesét, a tévét, a külvilágot egyhangú, szegényes, de remélem, nem boldogtalan életükben.  

                        Vendéglátóink Amantani szigetén, Peruban

    Elismerem, nem voltak ezek igazi vendégségek, hiszen fizettünk érte, de akkor is… láttunk egy kínai meg perui falusi házat belülről, pár órára részt kaptunk az életükből. Még másabb a helyzet, ha hívatlanul toppanunk be valahova. Többször is előfordult Afrikában, hogy túravezetőink elvittek bennünket egzotikus népcsoportok faluiba, ahol benézhettünk házaikba, kunyhóikba és eltölthettünk némi időt a körükben. E látogatásokért a közös pénzből a túravezetők fizettek nekik. Azért gondolják végig, mit szólnának hozzá, ha mondjuk megjelenne a házuk előtt egy 10–15 fős japán vagy akármilyen  turistacsoport és kalauzuk arra kérné Önöket, hogy hadd nézzenek körül a lakásukban. Meggyőződésem, hogy többségünk a puszta felvetésre is felháborodottan, de legalábbis zavartan reagálna. Fekete-Afrikában számtalan helyen jártunk ilyen falvakban. Túravezetőink, akik között többször is volt helybeli, azt adták be nekik, hogy szeretnénk a hagyományaikkal, a kultúrájukkal megismerkedni, ami természetesen igaz is volt. Ennél azonban nyilván többet nyomott a latban, hogy egy erre a célra elkülönített összegből kapott valamennyit a falufőnök vagy a házigazda. Mondhatom, mindenütt barátságosan fogadtak bennünket.            

     Az egyik legérdekesebb tapasztalatot egy országról akkor szerezhetjük, ha megfigyeljük, hogyan viszonyulnak hozzánk az ottani gyerekek. Bennük, legalábbis többnyire, még főleg az ösztönök munkálnak, jóval kevesebb a tanult minta, bár, mint néhány példámból látni fogják, a körülmények, életviszonyaik már rájuk is erősen hatnak.

    Amikor 1978-ban barátommal Mongóliában jártunk, alig tettük ki a lábunkat az ulánbátori utcára, „drasztutye, drasztutye” kiáltásokkal köszöntek ránk a gyerekek (mintha mi nem ugyanezt tettük volna – megtoldva Ivánnal – a hatvanas években azzal a pár szerencsétlen orosz kiskatonával, akiket alkalmanként rakodómunkára vezényeltek ki falunk vasútállomására). Az ő kis világukban a fehér ember nem is lehetett más, csak szovjet. Orosz! – néz föl rám 5–6 éves kora magasságából egy kislány, s átöleli a lábamat. Orosz – pontosan így mondja, „magyarul”. A nyelvtörténet kifürkészhetetlen útjain úgy alakult, hogy az orosz a mongolban éppen úgy hangzik, mint a mi nyelvünkön. Falun bezzeg, érkeztünkre, az aprónép hanyatt-homlok menekült, s időbe telt, mire a kíváncsiság felülkerekedett a félelmen, vagyis hogy mégiscsak meg kéne szemlélni közelebbről ezt a furcsa, sosem látott emberfajtát. Attól is függ, persze, hol járunk. Akadt vidék, ahol a leplezetlen kíváncsiság azonnal legyőzte az idegenkedést, a félelmet, másutt kellett hozzá némi idő.   

    Üzbegisztánban a hegyek között elkeveredtünk egy nyári legelőre, ahol a gazda a birkáit legeltette. A család hónapokon át ott lakott egy sátorban, a rossz idő beálltáig.  Friss, házi készítésű joghurttal meg lepénykenyérrel kínáltak bennünket, pedig tízen voltunk. Két kisgyereküknek csokit adtunk. Kíváncsisággal vegyes érdeklődéssel fogadták, azonnal elfutottak vele egy bokorba, s némi megfontolás után kezdték csak bontogatni. Nem is nagyon jöttek elő, amíg ott voltunk. Aligha találkoztak sok idegennel életükben.     

      Egyiptomban kivétel nélkül mindenhol amerikainak néztek. (Ez se jobb,  se rosszabb, mint orosznak lenni Mongóliában.) Egy kissrác a királysírokat rejtő Théba közelében bevezetett apja éppen használaton kívüli kőfaragó műhelyébe, azok egyikébe, melyekben a műemlékek környékén árult töméntelen macskaisten- és Tutanhamon-figurát formázzák meg zsírkőből. Alig hagytuk el a falut, kisebb gyerekcsapat tódult felénk. Egyikük olyan csöpp volt, hogy akkoriban tanulhatott ember módra beszélni, de első szavai között a mama mellett a baksis is ott lehetett. Egy Negrót nyomtam a kezébe, nem nagyon volt egyebem. A nagyobbak persze rögtön elvették tőle, majd összeverekedtek rajta. A kicsi szívtépően zokogott, több cukrom pedig nem volt.

     Előfordultak, persze, vidám jelenetek is. Jemenben, az erősen középkorias beütésű Jibla városában jártuk az utcákat és mindenüvé követett bennünket egy zajos kis gyerekcsapat, és persze, tollat kértek. Ekkor már tudtuk, hogy ezt arabul kalamnak mondják. A tollgyűjtés afféle népi sport az arab gyerekek körében, akkor is kérnek, ha már tucatnyi van belőle, meg akkor is, ha tényleg szükségük van rá, de az idegen ezt sosem tudhatja. Egy idő után már kezdett terhes lenni a visongásuk, s akkor hirtelen megálltam, toppantottam, és azt kiáltottam: kuss! Egy pillanatra csönd lett, de mi történt ezután… Mentünk tovább, a gyereksereg követett bennünket, toppantottak, ahogy tőlem látták, és egyre-másra kiabálták, hogy kuss. Ezt már nem lehetett röhögés nélkül megállni. Ugyanitt rendszeresen feltűnt közelünkben egy bájos pofijú, 7-8 éves kislány. Csodáltam is, hogy még nem adták rá az iszlám hacukát. Egy kis vizes edényben virágot árult, nyilván kiküldték a szülei, sózza rá a külföldiekre. Nem szólt egy szót sem, csak álldogált mosolytalan, rezzenéstelen arccal, vagy alig észrevehetően, árnyékként követett bennünket. És mégis, szinte pillanatok alatt eladta a kis csokrok nagy részét. Aztán egy óvatlan mozdulat, az edény megbillent, a víz kiömlött, a virágok a földre potyogtak. Csoportunk hölgytagjai palackos vízzel rögtön föltöltötték az edényt, összeszedegettük a maradék virágokat. Akkor talán egy csöppnyi hálás mosoly átfutott az arcán. Igazi jelenség volt.  Még nagyobb volt a meglepetésem, amikor nemrég felfedeztem ugyanennek a kislánynak a képét egy ismerősöm Facebook-albumában.    

                                                  A virágárus kislány a jemeni Jiblában 

    India gyermekeinél érdeklődőbb, kíváncsibb teremtményeket aligha hord hátán a föld. Már-már azt mondtam gátlástalanok, oly közvetlenséggel tapogatják bőrömet, holmijaimat, az meg aztán a legtermészetesebb, hogy a „Heló miszter!” üdvözlés után azonnal érdeklődni kezdenek nevem, nacionálém iránt. Ezzel a társalgás rendszerint meg is szakad, többre ugyanis még nem futja az angol szókészletükből. Próbát teszek, bemutatkozom mint Károly herceg Namíbiából. Szemrebbenés nélkül veszik tudomásul, különben is mindegy, fő, hogy kommunikáltunk.

   Ami Indiában a Heló miszter, az a Fülöp-szigeteken a Háj Dzsó! (lásd korábban, Drasztutye, Iván!). Hiszen mi egyéb lehetnék, mint amerikai. Ám arra, hogy Joe, Jim és a többiek nem lehetnek túlzottan népszerűek a filippínók körében, a köszöntés gúnyos, néha szinte agresszív felhangja a tanúbizonyság. Luzon szigetén bekeveredtem egy cölöpházakból álló faluba, mely voltaképpen Legazpi város afféle (egyik) szegénynegyede. A fiúk éppen vad kosármeccset vívtak, szép számú  nézővel körülvéve, úgyhogy pár percre magam is megálltam nézelődni. „Húzz el onnan, Joe, nem látunk tőled!” és hasonlók röpködtek felém, s a szemekből leplezetlen utálat sugárzott. Odaléptem az egyik suhanchoz, és mint amikor Michael J. Fox a „Vissza a jövőbe” című filmben azt mondja, hogy „Engem senki se nevezzen nyuszinak”, így szóltam: Ne nevezz Joe-nak. Egy pillanatra elhallgattak, én meg továbbmentem. Egyik srác utánam jött és így szólt: Figyelj, nincs ezeknek semmi bajuk veled, de azért még egyszer ne gyere ide. Így is tettem, eszem ágában sem volt. Aztán egyszer mégiscsak… Egészen máshol, a Fülöp-szigetek egy másik részén egy vízeséshez igyekeztem, de eltévedtem a rizsparcellák meg a körülöttük álló falusi házak rengetegében, pontosabban, nem találtam meg a normális utat a főútra. Egy kislányt kérdeztem meg, majdhogynem esengve, merre menjek. Már repült is a kérdés: hogy hívnak? Az utat mutasd, morogtam dühösen, a franc esne beléd, mire csak kacagott és egyre csak azt kérdezte: hogy hívnak. Kapituláltam. A nevem…, a nevem Joe. Ω

„Nem az számít, hogy milyen munkát végzel, hanem hogy mit gondolsz róla”

                                                                                         (Andrew Matthews)

    Külföldön járva bizonyára önök is láttak olyan embereket, akik számunkra különösnek tetsző foglalkozásokat űznek, vagy éppen ismerőseket, csak egészen másképp, mint nálunk. Nem feltétlenül a pápai testőrséget alkotó svájci gárdistákra gondolok, bár az sem mindennapos „szakma”, de akadnak annál sokkal bizarrabbak is. Meg persze teljesen hétköznapiak is.

    Kezdjük Indiával, ahol tömegével találkozhatunk számunkra elég különös munkákkal, köztük olyanokkal is, amiket csak egy-egy alacsonyabb rendű kasztba tartozók végeznek. Közismert, hogy a hinduk nem temetkeznek, hanem elégettetik tetemüket, s földi maradványaikat valamelyik szent folyóba, legjobb esetben a Gangeszbe szórják. A sok szent hely közül is a legszentebb Varanasi városa, ahol a halottégetés teljesen nyilvánosan, a folyóparti lépcsőknél zajlik, erre specializálódott, egyedi kasztba tartozó  szakemberek közreműködésével. Vannak olyanok is, akik a folyóba szórt hamvakat módszeresen átválogatják, átrostálják, hátha találnak közöttük aranygyűrűt, aranyfogat. Tagadhatatlan, ez így, olvasva, tiszta horror, de képzeljük el, hogy sokaknak ez a mindennapi kenyérkereső munkája. És ez még semmi. Nemrég fordítottam egy Indiáról szóló filmet, melyben bemutattak néhány embert, akik a következőkből élnek. Kalkuttában (vagyis Kolkatában) vagy egy aranyműves negyed. A munkások és a kereskedők kijárnak az utcára mosdani és valami parányi aranypor vagy aranyszemcse néha fennakad a ruhájukon, hajukban. Nos, akkor jönnek a mi embereink. Kikotorják az árkokat, a csatornákat, összegyűjtik az iszapot, a kutyaürüléket, a fekáliát, aztán ezt a szörnyűséges trutymót eladják kisüzemeknek, ahol kinyerik belőle az aranyat. Szó szerint a szarból is aranyat csinálnak.

    Ugyancsak speciális foglalkozás a ruhamosás; az e területen ténykedőket Mumbaiban dhobinak nevezik, de tudtommal más nagyvárosban is dolgoznak hasonlók. Képzeljük el, hogy kereken húszezer dhobi naponta mintegy egymillió ruhaneműt mos tisztára, méghozzá a legprimitívebb körülmények között. Köveken sikálják, szappanozzák, gőzölik a városok minden részéből begyűjtött ruhadarabokat, amiket előzőleg speciális kóddal látnak el (pl. különböző színű cérnával), amiknek jelentését csak ők ismerik. Következik a szárítás, sok kilométer hosszú kötélzeten, aztán a vasalás és a házhoz szállítás. Goában mi is mosattunk, azt hiszem, ott sem ment ez másként, mert másnap, amikor patyolat tisztán, szépen összehajtogatva visszakaptuk ingünket-gatyánkat, még mindegyikben benne volt – az enyémben kék – cérna. Gyakorlatilag elképzelhetetlen, hogy a kuncsaft ne kapná vissza a ruháit, mert azok máshoz kerültek. A munkát, ami nagyon kemény és hajnaltól késő estig tart, pár tucat nagyteljesítményű mosógéppel is el lehetne végezni, de akkor mit csinálna sok ezer ember…

    Indiában nagyon sok dolgozó nem visz magával ebédet, hanem a felesége, anyja otthon főz, és az ételt erre szakosodott emberekkel, a dabbawalákkal dél körül kihozatja a munkahelyére. Több indiai városban is láttam ebédidő táján ételhordókkal rokkanásig megpakolt dabbawalákat, amint az ételt kézben, háton átvetett rúdon, vagy éppen biciklin a megfelelő személyhez juttatják. A tévedés itt is szinte kizárt.        

    Maradjunk még Indiában és lássunk valami mókásabbat. Dzsaipur városa közelében emelkedik Amber vára, ahová a turisták dúsan felcicomázott, kifestett elefántok hátán is fölmehetnek, rendes, kövezett úton. Az elefántokat nem túlzottan zavarja, hogy hátukon négy utas ül, a nyakukban pedig a „kormányos” (a mahout – ez is egy foglalkozás), mert gyors emésztésük révén munka közben is meg-megszabadulnak gigantikus golyóbisokká formálódó béltartalmuktól. Ilyenkor megjelenik egy ember, söprűvel, lapáttal. Ismerik a mondást: átvágta, mint szart a palánkon. No, hát ő pont ezt teszi.

     Az elefántról jut eszembe, jártam Nepálban a Chitwan Nemzeti Parkban, ahol megpróbálják legalább szinten tartani az ország erősen megcsappant elefántállományát. Ezt nem mesterséges megtermékenyítéssel végzik, hanem megy a maga természetes módján, vagyis a bika meg az elefánttehén összejönnek. S hogy ez az összejövetel rendben lezajlódjék, ahhoz a mahoutoknak is be kell segíteniük. Elvittek a látogatóközpontba, ahol egy csomó fénykép volt a falon. Hihetetlen, mit láttam! Egy mahout fönn ült az elefántbika hátán és „kormányozta”, miközben az meghágni készült a nőstényt. Micsoda munka lehet! (Bár gondolom, ezt így csak a tapasztalatlan bikákkal csinálják.)

     Bizonyára sokan látták már fényképen, filmen a marokkói Fez medinájának kellős közepére szorult bőrcserző és -festő üzemet. A látogatót készséggel beengedik valamelyik emeleti bőrüzletbe, már csak annak a reményében is, hogy vásárol valamit. Innen nagyszerű a panoráma a szabadtéri üzemre. Káprázatos színek, sárgák, vörösek, kékek – és borzalmas szagok. A kereskedők eleve adnak a turistáknak egy adag mentát, hogy orrunk elé téve azzal nyomjuk el a bűzt. Birka- ,kecske- és tevebőrt készítenek ki, hogy belőlük más szakemberek párnát, papucsot, nyerget, táskákat készítsenek. A látvány csakugyan lenyűgöző, de nincs jóérzésű ember, aki ne gondolna arra, mit élhetnek át nap mint nap azok a munkások, akik nyilván nagyon kevés pénzért ott lenn, a betonkádakban dolgoznak. Térdig-combig állnak, hajladoznak minden nap, órákon át a kénes, meszes, galambürülékkel kezelt levekben, hogy eltávolítsák a szőrt, majd megfessék a kiszárított nyersbőrt. Ők nem lehetnek finnyásak, ez a munkájuk.

                             A bőrcserzők műhelye a marokkói Fezben

     Ha pár sikátorral odébb megyünk, elvetődhetünk egy másik kézműves műhelybe. Percekig nézem, ahogy egy tíz-tizenkét éves forma fiúcska apró, kiégetett, előre színezett mozaikköveket rakosgat egy kocsikerék nagyságú formába. A mozaikdarabokat színnel lefelé kell berakni; egyszerre négy-hat színnel dolgozik, de mivel a műtárgy nagyon nehéz, nem ellenőrizheti a mintázat pontosságát, magyarán, nem forgathatja állandóan, sőt, egyáltalán nem. Nem tévedhet, mert miután kirakta, az egészet cementes lével kiöntik, és csak akkor fordítják meg, ha megkötött. És mi van, ha elhibázza? Egy ilyen asztallap piaci értéke több száz dollár.

     Gyerekmunka! Hány millió gyerek dolgozhat már szinte kicsi kora óta szerte a világban úgy, hogy nincs európai értelemben vett gyermekkora. Nem játszik számítógépes játékot, nem babázik, még csak nem is focizik, mert hozzá kell járulnia a család fenntartásához. Ha a papa halász, a gyerek is halászik, valószínűleg egész hátralevő életében, ha a szülő földműves vagy állatot tenyészt, a gyerek is ezt csinálja. Afrikában nem egy helyen láttam birkákat, marhákat pesztráló, öt-hatévesnél aligha idősebb kislányokat, kisfiúkat. Modern kori Árvácskák. Burmában jártunk egy szivarsodró kisüzemben, ahol 12–14 éves kislányok is dolgoztak, talán napi tíz-tizenkét órát, nyilván éhbérért. Ki törődik velük? Talán valami nyugati emberjogi szervezet, ha egyáltalán odaengedik őket. És mit tudnak tenni? Semmit. Gátat lehet-e szabni ennek a szörnyűségnek? Nem lehet. Ott ilyen az élet, másutt meg talán még rosszabb. Ezért (is) vásárolhatunk például mi is olcsó ázsiai termékeket.    

                                      Gyermekmunka Burmában

    Amikor a dél-törökországi Alanyát magyarok még hírből sem ismerték, 1988 táján, a pálmafás főutcán, ahol holland, német vendégek grasszáltak, estelente mindig ugyanott láttam egy 5–6 éves forma kislány. Máshol, jobb helyeken az ilyen csöppségek már megfürösztve, túl az esti mesén, várják az álomtündért, ő meg, nagy kendőbe burkolva, mint egy kis öregasszony, álldogált a járdaszélén. Előtte viharvert fürdőszobamérleg. Nagy volt a forgalma, csak úgy hullottak a százlírások (akkoriban pár forint lehetett). Másnap déltájban ugyanott láttam, anyja éppen az ebédet osztotta neki és egy sarokkal odébb mérlegelő bátyjának. Egy szem paradicsomot és szeletnyi kenyeret kaptak. Leguggoltam hozzá, motyogtam is valamit, persze magyarul. Maszatos arca földerült és a képembe mondta: Hundert! Megtört a varázslat. Ráálltam a mérlegre, persze, csalt jócskán, aztán fizettem. Iszlám országról lévén szó csak reméltem, hogy anyja nem féldecikre költötte.

   Az ázsiai országok többségében az élet nagy része az utcán, vagy legalábbis a legnagyobb nyilvánosság előtt zajlik, nemcsak a kereskedés, hanem olyan tevékenységek is, amit másutt többnyire valamilyen zárt térben művelnek. Az első ilyen sokk Dél-Kínában ért, ahol egy alkalmi útitárssal bérelt biciklivel elmentünk falutúrára. Nem szeretném, ha az olvasóban olyan tévképzetek élnének, hogy egész Kína olyan modern és csillogó-villogó, mint Sanghaj, Peking, meg néhány nagyváros. A legtöbb vidéki ember élete alig változott. Az említett faluban például hetente egyszer tartottak piacot, és ilyenkor nemcsak az árusok hozták el a portékáikat, hanem megjelentek a különféle mesteremberek is. Legnagyobb döbbenetemre egy fogorvos (?) ott, a nyílt színen, épp csak egy tető alatt végzett protézispróbát egy asszonyon, s hogy mi egyebet művelhetett még más pácienseivel, elképzelni sem merem. Közvetlenül mellette, tőlük csak egy fallal elválasztva, kovács püfölte az izzó vasat. Kínában, Indiában a nagyvárosokban sokfelé látni utcai borbélyokat, akik mindenki szeme láttára borotválnak, mosnak-vágnak hajat. Kína egyik nagyvárosában, Kunmingban láttam, hogy a legnagyobb forgalmú járdákon masszőrök tevékenykednek. Kivisznek egy széket, arra leülhetnek a munkában megfáradt emberek, és a masszőr helyben jól megdögönyözi őket.  

    Ha máshol nem, filmen biztosan láttak már utcai cipőpucolókat. Azt hiszem, ebben a törökök és az arabok verhetetlenek. E pszeudokoldusok külön kasztot alkotnak az utcából élők tömegében. A hierarchia alján a járni már tudó, de keményebb munkára még nem fogható gyerkőcök állnak, akik egy szál kefével szaladgálnak, gurulnak a járókelők lábai között, s puszta kézzel kenik a kulimászt a tetszőleges színű és anyagú lábbelikre… és néha a kuncsaft zoknijára. A szakma arisztokratái üzemileg gyártott, de saját kezűleg giccsesített kellékekkel büszkélkednek. Barokk katedrálisokat idéző, színészfotókkal ékesített ládáikon csillog-villog a kenceficéket rejtő tubusok rézkupakja. Magam sem értem, hogyan úszhattam meg eddig cipőpucolás nélkül.

                                       Cipőtisztító Szíriában

     Iránban, Yazd városában egy mellékutcában, ahol a kutya se jár, üldögélt a fal mellett egy férfi, és amikor a közelébe értem, szinte rimánkodott, hogy hadd pucolja meg a cipőmet. Erről szó sem lehetett, sportcipő volt rajtam, de azért szóba elegyedtem vele. Kiderült, hogy afganisztáni menekült, otthon angoltanár volt, most ebből kénytelen megélni és eltartani a családját. A végén adtam neki némi pénzt. Latin-Amerikában is tömérdek a cipőpucoló, de nekik általában utcai székük van, abba ül a kuncsaft, a mester pedig előtte térdepel és suvickol rendületlenül. Ott, például Ecuadorban vagy Mexikóban, mintha nagyobb keletje volna ennek a szolgáltatásnak, mint az arab világban, ahol tényleg csak „nadrágos” emberek viselnek cipőt, a többség valamiféle papucsban jár.      

    Ugyancsak Törökország városaiban tűnt fel, hogy a közhivatalok előtt nyílt színen kis asztalkáknál emberek ültek és írógépeltek, egy bácsika pedig ősrégi masinával fényképeket gyártott. Rájöttem, a gépelők beadványokat, űrlapokat töltenek ki némi pénzért az analfabéták, vagy inkább a hivatali praktikákban járatlanok számára. Jóval később ugyanilyen kitöltő embereket láttam Laoszban is. Mit mondjak, elnézve a nálunk forgó hivatalos iratokat, itt is elkelne néhány hasonló szakember. 

                                       Utcai fényképész Törökországban

     Iránban nekem is akadt dolgom fényképészmesterrel. Az iráni vízumot ugyanis, függetlenül attól, meddig érvényes, két hét után a rendőrségen meg kell hosszabbíttatni. A feledékeny utazónak, ha nem visz magával tartalék fényképeket, helyben kell készíttetnie. Engem Tabriz városában ért utol a sorsom. Bizonyára akadtak a környéken modern automata gépek is, ám a legközelebb egy idős bácsi műhelye volt. Azt gond nélkül megértettem, hogy a képek egy-két órán belül elkészülnek, ő viszont úgy gondolta, talán valami emlékkép-félét szeretnék, hiszen a kirakata is amolyan mosolyalbumba való fotókkal volt tele. Először is gondosan begombolta ingnyakamat (amit én soha, semmilyen körülmények között nem teszek), fejemet decensen oldalra billentette, törzsemet befordította, aztán hozzálátott… volna a technikai műveletekhez. Csakhogy eközben én kigomboltam az ingnyakamat, fejemet normális állásba emeltem. Türelmesen visszajött, gombolt, billentett, én meg vissza. Mondom, csak így, magyarul, tata, ne gatyázz, passzportba lesz! Én győztem, mi több, kétszer belepislogtam az exponálásba. Nem megátalkodottságból; ilyen a természetem, ha fotóznak, általában pislogok.

    Akarnak önök –  legalább papíron – újságírók, fotóriporterek, diákok lenni? Túl azon, hogy a kívülállók számára kétségkívül van vonzereje e foglalkozásoknak, gyakorlati hasznát is vehetjük, ugyanis az ezt igazoló dokumentumok birtokában helyenként olcsóbban juthatunk múzeumi belépőkhöz, vonatjegyhez. Bangkokban mindez nem gond. A turistanegyed főutcájában, a Khao San Roadon ott ülnek sorban ezt az igényt iparágszerűen kielégítő emberek, akik, ha viszünk fényképet, némi pénzért szinte percek alatt elkészítik a szükséges igazolványt. Elképzeltem, amint egy ilyen mester kisgyerekét megkérdezik az iskolában: Mondd, kisfiam, mivel foglalkozik anyukád/apukád? Mire a gyerek: újságíróigazolvány-hamisító. 

                                         Igazolványhamisító standja Bangkokban           

    Tizenhat éves korom óta borotválkozom, de még évtizedeknek kellett eltelnie, mire e műveletet másra bíztam. Amikor 2001-ben Iránba utaztam, elhatároztam, hogy nem borotválkozom, így könnyebben elvegyülhetek a helybeliek között, merthogy az iráni férfiak jó része bajuszos, szakállas, de legalábbis enyhén szőrös (sajnos, kissé a nők is). Ezért aztán nem vittem felszerelést sem. Nem telt bele négy nap, már megbántam. A nyolcvanas években sokáig volt szakállam és tudtam, hogy a növesztés első hét-három hetéig elég gyötrelmes, ugyanis az ember még önmagát is szúrja. Hát még olyan melegben, ami Irán déli részén várt rám. Nosza, be egy borbélyüzletbe, mutatom a mesternek, hogy húzza le. Szépen el is végezte a munkát, fillérekért, igazi borotvával, amihez fogható addig arcomat nem érte, én meg úgy gondoltam, nagyjából kétnaponta megborotváltatom magam. El is jött az újbóli alkalom, egy másik városban. Míg az előző mester gondosan beszappanozta a képem, ez a mostani végigsimította az arcom némi vízzel, aztán már neki is állt. Borzalmas volt, kis híján lenyúzta a bőrt a képemről. Amikor kijöttem a műhelyből, első dolgom volt borotválkozó felszerelést venni. És kaptam is, a legjobb nyugati cuccot!

     Aki járt már Marokkóban, bizonyára látott vízárusokat. Nagyobb városok terein, forgalmas csomópontjain ácsorognak színes, főként piros öltözékben, ruhájukon rézedénykék lógnak, kezükben rézkorsó, s ha valaki arra jártában megszomjazik, pár fillérért csillapíthatja szomját. Rabatban láttam először vízárust, s bizony vettek is tőle. Egészen más a helyzet Marrakech óriási terén, a Dzsemaa el-Fnán. Itt szinte nyüzsögnek a vízárusok, még a rabatinál is díszesebb ruhában, fényesebb rézedénykékkel, de attól tartok, soha életükben egy korty vizet nem adott el egyikük sem. Ők ugyanis kizárólag arra utaznak, hogy a szép számú turistatömeg lefényképezze őket, amiért természetesen pénzt hajtanak be.

                                       Vízárusok Marrakechben

    Eszembe jut egy emberke a Fülöp-szigetekről. Távolsági busszal utaztam tényleg elég hosszú útra, s amikor megálltunk ebédszünetre, egy vékony, inas kis ember vasállványt rakott a busz mellé, föltett rá egy kb. 20 literes kannát, megszívta, és elkezdte tankolni a buszt. Ha jól emlékszem, legalább tíz kannányit töltött a mienkbe. Szívott, köpött minden alkalommal, hiszen szemmel látható rutinja ellenére sem tudta elkerülni, hogy be ne slukkoljon egy keveset. És a buszok csak jöttek, jöttek sorban. Alighanem napi több deci gázolajat nyelhet. Lehet, hogy esténként meg tűznyelőként (tűzokádóként) lép fel?

     Kínában, Indiában járva elgondolkodtam, hogyan lehet ennyi tömérdek embernek munkát adni. Elmondom, miket tapasztaltam Kínában 1994-ben. Mondjuk, Pekingben a nagyáruház (akkor csak egy volt) környékén valakire rátör a szükség. Van ott egy nyilvános illemhely (akkoriban az ilyesmi párját ritkította Pekingben, bűzlöttek is a mellékutcák rendesen). Odamegyünk a pénztárhoz és jegyet veszünk. Van külön pénztár férfiaknak és nőknek. A megváltott jegyet erre a célra alkalmazott személyek letépik, vagyis érvényesítik, mások pedig odabent takarítanak. Akkortájt Pekingben elég kevés (talán kettő) metróvonal működött. Megvettük a jegyet (vagy inkább megverekedtünk érte), azt a bejáratnál emberek kezelték, majd lementünk az alagútba. Jött a szerelvény, amit minimum ketten vezettek. Perononként egy-egy fő indította a vonatot palacsintasütő fölemelésével, további személyek pedig azt figyelték, nem csukódott-e ki valamelyik utas ruhája, táskája.

     Bementem Pekingben egy önkiszolgáló üzletbe. Kosarat találunk, az biztos, összeszedjük, amire szükségünk van, aztán a kasszához állunk. A pénztáros, aki előtt ott van a golyós számológép éppúgy, mint az elektronikus (de a végösszeg kiszámításához az előbbit használja), kiválogat néhány árucikket, leblokkolja, aztán a többivel átküld egy másik kasszához. Kiderült ugyanis, hogy mindegyik árucikkcsoport más-más pénztárhoz tartozik. Ha mondjuk öt pár polcsor van egy üzletben, akkor öt pénztár működik, és ha sokfélét vásárolunk, ötször állunk sorba. Így ment ez 1994-ben, ám azóta nyilván sok minden megváltozott. Talán még az is, ahogy a szállodák recepciói működtek akkoriban. Minden feladatra külön embert tartottak. Ha, teszem azt, a liftkezelő éppen vacsorázott, akkor addig nem járt a lift. Ha nem volt benn az az ember, akinek a feladatai közé tartozott a vonatjegyek rendelése, akkor nem volt vonatjegy, míg vissza nem jött. Ha a pénzváltó nem volt ott,  akkor pénzt se lehetett váltani stb.

     India és Pakisztán már említett határán döbbenetes jelenetnek voltam szemtanúja. Miközben az útlevél-ellenőrzésre vártunk, felfigyeltem egy csomó – több száz! – , kék ruhába öltöztetett férfira, akik jókora dobozokat, ládákat hurcoltak egyik oldalról a másikra. A pakisztáni teherautók nem jöhettek át az indiai oldalra és viszont, úgyhogy a pár száz méteres senki földjén emberek hozták-vitték az árut. De legalább volt munkájuk. Éppen nemrég hallottam, hogy valahol Indiában egy külföldi cég a két, egymástól pár száz méterre levő szerelőcsarnoka közé ipari vágányt akart építtetni, ám a helybeliek tiltakozása miatt ettől kénytelenek voltak elállni. Ha ugyanis megépül a vasút, több száz ember veszíti el a munkáját. Inkább cipekednek.  

     Soha sehol annyi kézművest nem láttam, mint az egyébként gyorsan és látványosan fejlődő Vietnamban.  A Mekong-deltában bejutottunk egy édességkészítő kisüzembe, ahol rizsből, olvasztott nádcukorból gyártottak mindenfélét – és gyakorlatilag mindent a legegyszerűbb, ám módfelett leleményes kézi szerszámokkal és eljárásokkal. Vagy húsz férfi és nő dolgozott egy fedél alatt, füstben, gőzben, súlyos, cukros szagok erdejében, napjában százszor, ezerszer ismételve ugyanazokat a mozdulatokat. Csoportunk betért egy fajanszárukat gyártó kisüzembe is, de kiderült, hogy már vége a napi műszaknak. Illetve, nem mindenkinek. Elmúlt már hat óra, kissé sötétedett, de a félhomályban egy fiatal, legföljebb tizennyolc éves lány még mindig dolgozott. Az üzem többek között virágtartókat gyártott, exportra. Az edény engem inkább vécécsészére emlékeztetett, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy egyik oldalából magasra kinyúlt egy macskafej,  a másikból meg egy macskafarok. (Ki lehet az a csökött ízlésű nyomorult, aki ilyesmit megvesz…, ámbár a macska mint motívum ellen semmi kifogásom.) A lány feladata az volt, hogy miután az edény még úgy nyersen az öntőformából kikerül, műanyag lapocskával lekapargassa róla a fölösleges agyagot. Tolmácson keresztül kérdezgettem. Mióta dolgozik itt? Három éve. Mettől meddig? Reggel hattól sötétedésig. Szombaton, vasárnap? Akkor is dolgozik. És mikor nem? Az ünnepeken. És mégis tudott mosolyogni!

                                              A "macskás" lány Vietnamban

     Fotón, filmen biztosan láttak már rizsteraszokat. Nagyon szép látvány, ahogy a magasból lenézve ott zöldellnek a domboldalakon a parcellák, de hogy milyen kegyetlenül nehéz munka a rizzsel való foglalatoskodás, azt mi el se tudjuk képzelni. Aránylag megbízható forrásból olvastam, hogy a Fülöp-szigetek északi részén, Banaue falucska tágabb környezetében az ifugao népcsoport legalább két évezrede (!) foglalatoskodik a teraszos műveléssel, és már ők, vagyis az őseik is úgy hozták valahonnan Délkelet-Ázsiából. Becslés szerint a teraszrendszer összhosszúsága úgy 20 ezer kilométer lehet. Elképesztő szervezettség kell a teraszok karbantartásához, a víz elosztásához és persze a termesztéshez is. A talaj-előkészítést, ami férfimunka és bivallyal vontatott ekével végzik, december második felétől a vetés követi. Február végétől kezdődik a palántázás, ami szinte kizárólag női munka. Állnak fél lábszárig a vízben, sárban és szinte megállás nélkül hajladoznak, a palántákat ugyanis kézzel, egyesével dugdossák az iszapba. Júliusig gyomtalanítanak, aztán következhet az aratás, kis sarlóval. Mindez, persze, attól is függ, hogy milyen magasságban termelnek. A rizs arrafelé nagyjából 1500 méterig hoz jó termést. S hogy el tudjuk képzelni a munka roppant nehézségét, vegyük figyelembe, hogy a legalsó és legfelső teraszok között akár ezer méteres szintkülönbség is lehet, amit időről időre meg kell mászni. A kevésbé szerencsések napi egy-két órát is caplatnak fölfelé, hogy egyáltalán nekiláthassanak a munkának. A környékbeli kis falvak rizsteraszai ráadásul járművel megközelíthetetlenek, így a betakarított termést zsákokban, vállon hordják le az utakhoz. Én magam is elgyalogoltam egy-két faluba a keskeny ösvényeken, és majd kiköptem a tüdőm a meredélyeken, a nagy melegben. Néha találkoztam kistermetű, ám acélizmú, mezítlábas férfiakkal, akik vállukon a rizses zsákkal még engem is megelőztek. Nem csoda, hogy a fiatalok közül egyre kevesebben vállalják ezt a munkát, inkább elmennek a városokba szerencsét próbálni.

                                       Munka a rizsföldön, Balin

    Ázsiában számtalan helyen látni hasonló rizsföldeken dolgozó férfiakat, nőket, Indonéziától Kínán át Vietnamig. Többször is fotóztam őket, ilyenkor meg-megálltak egy pillanatra – és mosolyogtak. Ha nekünk fél napig kellene ezt a munkát végeznünk, beleszakadnánk. Nekik ez az életük. Érdekes megfigyelést tettem Laoszban, ahol viszont az atyaúristennek se lehet rávenni az embereket a teraszos művelésre. A legmeredekebb lejtőkön is az ősi égetéses-erdőirtásos művelést alkalmazzák, aminek egyrészt az a következménye, hogy hónapokon át füstöl az egész ország, de úgy, hogy a mindenüvé eljutó füsttől még a városokban is alig látni. A másik, hogy teljesen tönkreteszik a talajaikat. Ha ugyanis kiirtják az eredeti erdőtakarót, a lezúduló esők pár év alatt maradéktalanul lemossák, lepusztítják a talajt. Mondtam is helyi túravezetőnknek, hogy felélitek a jövőtöket, miért nem hozattok szakembereket Vietnamból, Indonéziából, akik megtanítanák a helybelieket, hogyan kell ezt csinálni. Azt felelte, mosolyogva, tudja ő is, hogy nem jól van ez így, de az ottaniak ehhez szoktak hozzá. Én meg azt tettem hozzá, hogy ha majd nem 6, hanem 12 millió embert kell élelmeznetek és  nem lesz hol termelni, majd visszasírjátok azokat az időket, amikor még tehettetek volna valamit. A laosziak egyébként nem azért nem igyekeznek, mert lusták, vagy ostobák. Ha az ember átmegy egy-két határon, azt látja, hogy a vietnamiak, a kínaiak dolgoznak szakadásig, ott pörög az élet; hozzájuk képest a laók határozottan lelassultnak tűnnek, de hát nekik ilyen a temperamentumuk. A régiót hajdan gyarmatosító franciák ezt a következőképpen fogalmazták meg: a vietnami elveti a rizst, a kambodzsai nézi, hogyan nő a rizs, a laoszi pedig hallgatja, hogyan nő.

     A munkáról eszembe jutott még valami; nem mesterség, hanem a munka maga. Fel tudjuk mi azt fogni egyáltalán, hogy az emberiség egy igen számottevő részének minden egyes nap meg kell dolgoznia a betevő falatért? Persze, mi is megdolgozunk érte, valamilyen munkahelyen, aztán a fizetésünkkel bemegyünk a boltba és megvesszük – ma már jobbárra több napra előre – a szükséges élelmiszereket. Nem erre gondoltam tehát, hanem arra, hogy sok százmilliónyian a napi betevő falat előteremtésén kell, hogy fáradozzanak. Nincs pénz, nincs bolt, azt eszik, amit megtermelnek. Ha nem termelnek, nem vadásznak, éheznek. Képzeljük el, ha nekünk is ezt kellene tennünk. Ültetni, kapálni, aratni, betakarítani, vagy még a primitívebb körülmények között élő népcsoportok, törzsek tagjainak borzasztó egyszerű eszközökkel vadászni-halászni.         

     Vietnamban jártunk egy teaültetvényen, ahol a termést fel is dolgozták. Ez a következőképpen zajlott. A megszárított és felaprózott tealevél-darabokat egy csomó lány és asszony kézzel válogatta, szortírozta, nagyság, minőség szerint. Egy másik teremben újabb lányok és asszonyok végezték a csomagolást. Egyikük kézzel kis mérlegen kimérte, hogy egy-egy filteres zacskóba mennyi jusson, egy másik beletöltötte, egy harmadik lezárta és rácsippentette a cérnára a cédulát, egy negyedik huszonötösével dobozokba tette. Gondolom, el tudják képzelni, hogy egy korszerű üzemben hogy megy az ilyesmi. Egy gép egyik oldalán bemegy a tea, a másikon kijön bedobozolva, emberi kéz érintése nélkül.  

      Az ázsiai emberek bambuszból az égvilágon mindent el tudnak készíteni. Háztetőt, házfal-elemeket, csónakot, kosarat stb. Láttam például két vietnami férfit, akik semmi egyebet nem csináltak egész nap, mint egy állványra szerelt fémtüskéken hosszában négyfelé hasítottak vastag bambuszrudakat, amiket aztán a körülöttük ülő nők háztető-elemekké dolgoztak fel. Ázsia sok országában hatalmas kultusza van a füstölőpálcikáknak.  Vietnamban azt is láttam, hogyan készülnek. Egy asszony masszát kever nagyon finom agyagból, illatosító aromákból és valami éghető anyagból, a másik pedig egy asztalkán kézzel, illetve fémlapka segítségével fapálcikákra sodorja a masszából a szükséges mennyiséget. Egy pálcika elkészítése nem tartott tovább nyolc-tíz másodpercnél. Természetesen a fapálcikákat is kézzel faragják ki. Amikor az anyag már rajtuk van, kézzel megfestik őket (de akkor már legalább kötegbe, vagy sorba rakják őket), majd kiteszik az út mellé száradni.

                                  Füstölőpálcikák Vietnamban - minden darab kézzel készül

    Jut eszembe, Kínában is láttam ilyen út menti akciókat. Vidékre mentem mikrobusszal és arra lettem figyelmes, hogy az országút mentén, az aszfaltra jócskán belógva, hosszan gabonaszemek tömege hever, és minden arra járó teherautó rájuk megy. Micsoda barbárság, gondoltam, szegény falusiak kiteszik száradni a gabonát, mert hát hová tegyék, nincs egyéb hely, ezek meg ráhajtanak. Utóbb megtudtam, hogy nincs ebben semmi barbárság. A parasztok direkt azért terítik oda a gabonát, hogy a kocsik rámenjenek – így csépelnek.

    Sokhelyütt látni még, ahogy az emberek ugyanúgy végzik az ősi mesterségeket, mint eleik évszázadokkal ezelőtt. Ha az Andok országaiban, Peruban, Bolíviában járunk, az indiánok, férfik, nők egyaránt, folyvást fonnak. Ott ücsörögnek a piacon, közben valami kézi guzsalyra csévélik a megfont gyapjúszálat. És mindezt egy kézzel, sőt menet közben is tudják! Mexikóban, Chiapas államban láttam, ahogy egy asszony a házuk udvarán szőtt. De nem ám valami szövőszékkel! A szövőkeret egyik végét egy oszlophoz erősítette, letérdelt, és a sarkára ült úgy két méterre, a derekát széles bőröv fogta körül, mely a has felőli oldalán foglalta keretbe a művet. Kegyetlenül fárasztó lehet órák hosszat ilyen testhelyzetben dolgozni, és nem ám tenyérnyi, hanem két méter hosszú, fél méter széles, káprázatos színvilágú szőtteseket készítenek. Ugyanígy szőttek őseik évszázadokkal ezelőtt is. Szinte pontosan ilyen technikát láttam sok ezer kilométerrel odébb, Burmában is.  

                                                   Házi szövés Mexikóban...

                                 ...Burmában...

                                  ... és Indonéziában, Floresen

     Azt szokás mondani, hogy a természeti népek harmóniában élnek a környezetükkel. Marhaság. Amióta csak létezik ember, nemigen tudja megállni, hogy ne vegyen ki többet  a természetes környezetéből, mint amennyi annak egészségesként való fennmaradásához szükséges. Fenntartható fejlődés… ugyan már. A görögök már 2000 éve kiirtották az erdeik jó részét, Új-Zéland őslakói kiirtották a sziget óriási madarait, a moákat, ugyancsak kb. 2000 éve, a madagaszkáriak betelepülésüktől kezdve, szintúgy nagyjából 2000 éve pusztítják az erdőiket, ezzel a különleges állatvilágnak otthont adó környezetet és a talajaikat is, a Húsvét-sziget lakói szó szerint maguk alatt vágták a fát. Az kétségtelenül igaz, hogy e természeti javak kizsákmányolása és pocsékolása az utóbbi 50–100 évben egyre gyorsabb ütemű. Nem is kell mondanom, hiszen mindenki tapasztalja, hogy a mai használati cikkek legföljebb két-három évre készülnek, és ha elromlanak, a megjavításuk gyakran többe kerül, mintha újat vennénk. És nem azért, mert a gyári munkás a futószalag mellett nem dolgozik jól, hanem mert eleve ilyennek lettek kitalálva, mondván, úgyis elavulnak. A kétkezi munkával készült tárgyak, eszközök vagy pokolian drágák, vagy bizonyos kultúrákban ilyenekre már igény sincs. Azt pedig, hogy az asztalunkra kerülő élelmiszerek, a szekrényünkbe kerülő ruhák, cipők, a mindennapos használatú elektromos és elektronikus eszközeink milyen körülmények között készülnek, mi itt, a világ fejlettebb felén el se tudjuk képzelni. Igen, azt a paradicsomot, uborkát, amit mondjuk az európai szezonon kívül, télen elfogyasztunk, valahol a trópusokon, vagy Észak-Afrikában termelik meg európai  (vagy kőgazdag arab) tulajdonú és irányítású mezőgazdasági nagyüzemekben a helybeliek, az európaihoz képest tizedannyi munkabérért, de még ez a tizedannyi is több, mint a helyi átlagbér – ha ugyan akad egyéb munkalehetőség. Azt a ruhát, cipőt, amit fölveszünk, Indiába, Pakisztánba, Bangladesbe, a Fülöp-szigetekre stb. telepített nyugati gyárakban állítják elő vasfegyelemben, irtózatos kizsákmányolásban tartott munkások. Egy európai tíz percig se bírná tartani a tempót, elviselni azokat a munkakörülményeket. Ők ott kénytelenek. Ők dolgoznak meg a legjobban a fejlett világ jólétéért, kevés fizetésért, de még annak is örülniük kell, hogy egyáltalán kereshetnek. Belegondoltak már abba, mibe kerül a kínai embereknek országuk hihetetlen fejlődése? Abba, hogy tízmilliók dolgoznak nagyon távol a családjuktól a nagyvárosokban, évente egyszer, ha látják őket, ráadásul a fizetés is csekély. Hogy közben hol és hogyan élnek, elképzelni sem tudom. Amikor Nepálban jártam, a gép oda-vissza tele volt vendégmunkásokkal, akik különféle emirátusokban, olajsejkségekben vállaltak – valószínűleg nagyon kemény, fizikai – munkát. A katmandui reptéren kvázi buzdító plakátokat láttam, bankok hirdetéseit, hogy rajtuk keresztül kerül haza a családnak a pénz Malajziából, vagy éppen Bahreinből. Dubaiban tömérdek az építkezés, melyeken a fizikai munkát jórészt Nepálból, Indiából toborzott munkások végzik, általában pokoli hőségben, csekély bérért. Azt hallottam, egyes munkahelyeken az útlevelüket is elveszik, hogy ha már nem bírják tovább, ne tudjanak hazaszökni.

    Nemrég sikerült eljutnom a kelet-jávai Kawah Ijen vulkánhoz. Ez az a híres-hírhedt hely, ahol a kráter alján, egy erősen savas vizű tó partján a környékbeli falvakban élő férfiak a kiáramló gázokból megszilárduló ként termelik ki. A krátertó látványa fentről, a peremről káprázatos – odalenn a munkakörülmények szó szerint pokoliak. Az emberek mindenféle felszerelés nélkül, egy az arcuk elé kötött rongyos kendővel „védekezve” bányásszák ki a kéntömböket, bambuszkosárba teszik őket, felcaplatnak vele a nagyon meredek kráteroldal keskeny ösvényén, onnan még kilométereket gyalogolnak az átvevőhelyig, aztán fordulnak vissza. Naponta kétszer teszik meg ezt az utat, kb. 80 kilós terhükkel, a „jutalmuk” pedig mindezért pár dollárnak megfelelő indonéz rúpia. És ez még mindig több, mint a jávai átlagjövedelem. Ottjártom idején valamiért éppen szünetelt a kitermelés, de talán jobb is; nem kellett látnom a kínjaikat. Néhány százan végzik ezt a munkát, és nem csoda, hogy kevesen élnek negyven évnél tovább. 

    Hongkongban egy szombaton arra figyeltem föl, hogy a tereket, parkokat ellepték a fiatal nők. Eszegettek, cseverésztek, zenét hallgattak, olvastak. Először azt hittem, valami demonstráció, ezért odamentem egy kis csoporthoz és megkérdeztem, mit csinálnak, miért vannak itt. Azt felelték, ez a heti pihenőnapjuk, így töltik el. Még mindig nem nagyon értettem, de nem faggatóztam tovább. Azt már csak hazatértem után tudtam meg, hogy ezek a nők nem is hongkongiak voltak, hanem filippínók. Háztartási alkalmazottak, magyarán cselédek, távol a családjuktól, sokuknak talán gyermekük is volt, aki, ha az anyjuk hazatér, alighanem meg sem ismeri.  

    Az viszont csakugyan bámulatos, milyen ügyesen, leleményesen és nagy szakértelemmel használják környezetük adottságait a természeti népek. Az Orinoco-deltában él a már említet warao indián népcsoport, bennünket is közülük kalauzolt néhány, amikor a dzsungelt jártuk. Megmutatták cölöpökön álló épületeiket, a palafitókat, melyeknek szinte minden része egy bizonyos pálmafaj törzséből, leveleiből, ágaiból készült és készül ma is, igaz, nem vetik meg a messziről odaszállított nagyüzemi fűrészárut sem. Más kérdés az is, hogy evezős kenut már csak a delta legeldugottabb részeiben látni, azt is jobbára gyerekek használják, viszont bőgnek a csónakmotorok.  Manapság többféle „túlélőfilmet” is adnak az ismeretterjesztő csatornák, s amikor ezeket nézem, az jut eszembe, hogy nekünk, nem-odavalósiaknak nagyjából teljesen mindegy, hogy 100 méterre megyünk be a trópusi őserdőbe, vagy 100 kilométerre. (Mellesleg, mi a hatalmas delta egy kisebb folyóágánál kikötve kb. 100 méterre mentünk be.) Fogalmunk sincs, melyik növény ehető, melyik mérgező, milyen állatot hogyan lehet elejteni, melyik veszélyes, nem tudjuk, hogyan szerezzünk vizet, hogyan gyújtsunk tüzet, hogyan adjunk hírt magunkról stb. A waraók mindezt tudják és be is mutatták. Ők a környezetük mesterei. Vannak például bizonyos fák, melyeknek ha megütögetjük a törzsét egy husánggal, a hangja kilométerekre elhallatszik. Ha ismerjük az indiánok egyezményes jeleit, tudathatjuk, hol vagyunk, esetleg bajba kerültünk-e. Vannak aztán olyan fák, melyeknek a termése tiszta, egészségre ártalmatlan ivóvizet tartalmaz, más fáknak meg az ágaiból nyerhetjük ki az ott tárolódó ivóvizet. Tudják, hogyan lehet edényfélét készíteni levelekből, háncsokból, ismerik, melyik növény nedve gyógyhatású, vagy éppen mérgező, melyik gyümölcs ehető, melyik nem. Tudnak tüzet csiholni. Ha kimennek az erdőbe, visznek magukkal egy kis fadarabkát, illetve egy botot,  persze, ők azt is tudják, melyik milyen fából kell, hogy legyen. A fadarabka mélyedésébe betett és a tenyerek között sebesen sodort bottal, némi száraz mohával, hánccsal nagyjából két perc alatt tüzet csiholtak a szemünk láttára. Más kérdés, hogy erre ma már nem szorulnak rá, van gyufájuk, öngyújtójuk is, de ha a szükség azt kívánná, meg tudnák csinálni. És még rengeteg ilyen népcsoport él szerte a világban, melynek tagjai ismerik a túlélés rövid és hosszú távú fortélyait, sivatagban, hómezőn, akárhol. Ők az igazi mesteremberek, de hogy az ő gyerekeik, unokáik is megtanulják-e mindezt, afelől kétségeim vannak.

    E fejezetből nem maradhat ki az úgynevezett buherálás sem. Ha egy külföldinek kellene elmagyaráznom, mit is jelent ez a tevékenység, alighanem bajban lennék. A modern világban a buherálás kiveszőben van. Ha elromlik valamid, pl. műszaki cikk, esélyed sincs rá, hogy meg tudd javítani. Hívod a szakembert, aki rendszerint szintén csak arra képes, hogy az elromlott alkatrészt kicserélje; megjavítani nem tudja, ami elromlott, megy a szemétbe. Buherálni, persze, valami új dolgot is lehet, ehhez azonban némi szakértelem, szerszámok, másnak már nem kellő, kidobott alkatrészek, anyagok kellenek. Ha viszont olyan országba keveredünk (mint a mienk is volt úgy három évtizede), ahol nem minden kapható (újonnan), vagy túl drága a beszerzése, ott bizony buherálnak. Ez a hiánygazdaság egyik legvirágzóbb iparága. Vegyük például a fejletlenebb ázsiai, afrikai országokat. Amikor a madagaszkári Antananarivo részben ócskapiacként is funkcionáló vásári negyedében mászkáltam, feltűnt, milyen sok limlomot árulnak, főként elektromos eszközök félig rozsdás alkatrészeit, szétcincált számítógépeket és hasonlókat. Nyilván van rájuk igény, valaki valamire még hasznukat veszi. Kubai városokban is sokfelé láttam, hogy asszonyok, férfiak kis asztalkán ócska, 30-40-50 éves háztartási eszközöket árultak. Talán még működtek, talán nem, de alkatrésznek valamihez még biztosan jók voltak. Említettem már az 1959-es kubai forradalom előtti időkből a szigetországban „rekedt” hatalmas amerikai autókat. Nyilvánvaló, hogy alkatrészt kapni hozzájuk már régóta képtelenség (már Amerikában sem), vagyis ha valami elromlik, buherálni kell. Minthogy az autók működőképesek, nyilván meg is teszik velük. Indiában, vagy Kína vidéki részein olyan szerkentyűket láttam, amikről messziről sütött, hogy „házilag” barkácsolták őket és hihetetlen leleményről tanúskodnak. Zörögnek, csattognak, nyikorognak, füstölnek – de működnek. Ha elromlanak, a helyi ezermesterek megjavítják őket. Amikor a pakisztáni Lahore-ban először láttam egy villanyoszlop (vagy telefonpózna) tetején ügyködő szerelőt és szemügyre vettem az összevissza futó, egymásba gabalyodott vezetékek rengetegét, az jutott eszembe, az lehetetlenség, hogy ezeken az irtózatos gubancokon bárki el tudjon igazodni. Egy európai szerelő csak ránézne és lemondóan legyintene – ilyen nincs. És mégis van. Vietnamban, Kínában, Burmában, Havannában, de még Japánban is láttam ilyen szörnyűségeket – és megjavítják, és működnek. 

                                  Itt se szívesen lennék szerelő (Rangun, Burma)

    Amikor elhagyni készültem Vietnamot és gépünk kifelé gördült a hanoi repülőtér kifutójához, az egyik gurulóúton vagy tucatnyi embert láttam guggolni, de hogy mit ténykedtek, messziről, a kora reggeli ködben még nem láttam. Közelebb érve kiderült. Kézzel, ecsettel festették fel a gurulóút fehér sávjait; talán napokig, hetekig dolgoztak azon, amit máshol egy gép egy óra alatt simán elvégez. Ω

„Nem könnyű a sok filozófiai rendszerből kiválasztani a helyeset. Az egyik ezt választja, a másik azt. A bölcs – egyiket sem”    (Buddha)

(folytatás) Több helyen is láthatunk olyan templomokat, melyek korábban más vallást szolgáltak, csak időközben jött egy másik és kisebb-nagyobb átalakításokkal a magáévá tette. Erre az egyik legismertebb példa az isztambuli Hagia Sophia, mely eredetileg a bizánci korban keresztény bazilikának épült, aztán a keresztes hadjáratok idejében bő fél évszázadon át római katolikus katedrális volt. 1453-ban mecsetté alakították át. Az oszmán uralom kezdetétől minareteket építettek hozzá, elbontották az oltárokat, eltávolították a harangokat, az ikonosztázt, a freskók jó részét pedig bevakolták. Még szerencse, hogy nem verték le őket, mert utólag egy részüket sikerült megmenteni a vakolat alól. 1935 óta múzeumként szolgál.

                            Az isztambuli Hagia Sophia

    Majdnem hasonló történt az ugyancsak világhírű spanyolországi, córdobai nagymecsettel, a Mezquitával, csak éppen fordítva. Amikor a mórok uralták az Ibériai-félsziget déli részét, a 8. század végén egy korábban ott állt keresztény vizigót templom helyén pompás mecsetet emeltek, belsejében 856 márvány- és gránitoszloppal, csodálatos belső díszítéssel. Amikor aztán megtörtént a reconquista, a mórok uralta területek visszafoglalása, és keresztény templommá való átalakítása szinte rögvest megkezdődött. A legnagyobb átalakítás akkor történt, amikor a püspökök addig győzködték V. Károly királyt, míg engedélyt nem adott az átépítésére és egy reneszánsz hajót építettek be a kellős közepébe, a minaretből pedig harangtorony lett. Károly később megbánta. Amikor meglátta a különös öszvér-templomot, állítólag így fakadt ki: van valamitek, ami bárhol lehet, de azelőtt olyasmitek volt, amiből csak egy akadt a világon.

                                               A córdobai Mezquita

     Aki járt a megboldogult Szovjetunióban, tapasztalhatta, hogy tömérdek gyönyörű pravoszláv templomot hagytak ebek harmincadjára, lepusztulni, vagy éppen más funkcióval ruházták fel. Némelyiket raktárrá vagy éppen sportcsarnokká alakították át. Kevés híja, hogy a Moszkva egyik jelképének számító Vaszilij Blazsennij  székesegyházat nem takarították el a Vörös térről. A forradalom után egy ideig még templomként funkcionált, de aztán Sztálin le akarta bontatni. Végül megúszta, mára gyönyörűen felújították, tudtommal ma múzeum. A szentpétervári Vérző Megváltó temploma a második világháború idején volt halottasház, aztán krumpliraktár, de napjainkban sem templomként, hanem múzeumként működik. A város másik ékessége a Nyevszkij sugárúton álló Kazanyi székesegyház. Az 1917-es forradalom után bezárták, aztán 1932-től ez lett az Ateizmus Múzeuma. Nem vagyok egy szentfazék, de ekkora világraszóló pofátlanságot… Ma ismét az orosz ortodox egyház tulajdona, templomként használják. Jut eszembe, nem messze tőle állt (talán ma is megvan) a hajdani Leningrád legnagyobb könyváruháza, a Dom Knyigi. Jó könyvesbolt volt, elég gyakran betértem, s egyszer elkeveredtem ahhoz a szekcióhoz, ahol az ateista irodalmat árulták. Találtam, többek között, egy ateista plakátkollekciót, amit fillérekért meg is vettem, gondolván, ezt otthon úgyse hinnék el. A legszebb darabra máig emlékszem (sajnos, a plakátok elkallódtak): a képen egy szovjet űrhajós látható, aki körülnéz a kozmoszban és – minthogy nem lát Istent – kijelenti: „Nincs Isten”.           

     Több vallás előír bizonyos öltözködési normákat is; ezek általában kifejezetten visszafogott ruházatot jelentenek. Külföldi útjaikon olvasóim is sokhelyütt tapasztalhatták, hogy jó néhány katolikus templomba a nők nem mehetnek be csupasz vállal, vagy éppen nadrágban, a férfiak pedig rövidnadrágban. A trópusokon persze nem kezelik a dolgot ilyen szigorúan. Turisták által gyakran látogatott helyeken e célra kendőket tartanak a bejáratnál, azokkal lehet az egyház szerint nem kívánatos látványt nyújtó testrészeket befedni. Örményországban vagy Grúziában a nők csak fedett fejjel léphetnek be a templomokba, a férfiak is csak hosszú szárú nadrágban. Az Indiából kiindult szikh vallás templomaiban mindkét nembelieknek kötelező fejfedőt viselni, de hogy milyet, az teljesen mindegy. A texasi kalap éppúgy elmegy, mint a széldzseki kapucnija, vagy ha más nincs, a sarkain csomóra kötött zsebkendő is. Én például az amritszári Arany templomban jobb híján a széldzsekim kapucniját húztam a fejemre. Több vallás esetében is előírás, vagy legalábbis szokás, hogy a templomba lépés előtt, vagy már odabent valamilyen rítust el kell végezni. Ilyen a muzulmánok szertartásos arc-, kéz- és lábmosása a mecset előtt, de a japánok is megmossák a szájukat és a kezüket a sintoista szentélyek udvarán rendszeresített kutaknál, s a vizet a hagyomány szerint kis nyeles bambuszedénykéből merik ki. A már említett szikhek temploma előtt nekünk is át kellett gázolnunk egy kis vizes medencén, így tisztítva meg a lábunkat. A láb egyébként több vallásban is „nem tiszta”. Buddhista templomokban például előírás, hogy a lábat nem szabad Buddha szobra felé fordítani. (Az viszont már nincs meg szabva, hogy a pagoda bejáratától öt méterre ne lehetne a legízléstelenebb szuveníreket árulni, amint ezt például a malajziai Penangban tapasztaltam.)  Le kell venni a cipőt a mecsetek, a buddhista, a szikh, a hindu templomok bejárata előtt.  Különös, de ez a szokás több helyen átragadt az indiai keresztényekre is. Kerala államban láttam, hogy két indiai lány a katolikus templom előtt is „automatikusan” levette a cipőjét.  Itt jegyzem meg, hogy bár a bő 1 milliárdos lakosságú Indiában alig 5–6 százalék a keresztények aránya, a karácsony országos munkaszüneti nap!

                                          Rituális lábmosás egy isztambuli mecsetnél

                                          Kézmosás egy japán sintoista szentély bejáratánál

     Nem különben érdekes, hogy más vallásúnak be szabad-e egyáltalán menni valamely templomba. Aki járt Törökországban, tapasztalhatta, hogy szabadon lófrálhatott a Kék mecsetben és egyéb hasonló helyeken, Malajziában ellenben kerek-perec visszafordítottak minden mecset bejáratánál, és fogalmam sincs, hogy miért. Ugyanígy jártam Addisz-Abebában egy mecsetnél is. A hindu templomok többségébe ugyancsak be lehet menni, de bizonyos szentélyekbe nem hindut már nem engednek be.  

    Különös keverékek születnek abból, ha egy ősi vallás valami újabb keletűvel, mondjuk, a kereszténységgel keveredik. Erre a legbizarrabb példát Mexikó Chiapas államában találtam, San Juan Chamulában. A helybeliek a maják leszármazottai, a tzotzil népcsoporthoz tartoznak. Számukat 80 ezerre teszik ebből mintegy háromezren lakják Chamulát. Ide okvetlenül vezetővel kell mennünk, egyrészt, mert ő igazít el bennünket a helyi szokásokban, másrészt tudja, mikor, kit miért szabad vagy nem szabad fényképezni. A temető mellett érkezünk be a faluba, s már ez is furcsa. Külön nyugszanak azok, akik természetes halált haltak, külön azok, akiket meggyilkoltak. A keresztek is eltérő színűek. A gyerekeké fehér, a felnőtteké kék, az öregeké fekete. Még a temetésnek is megvan a rendje: a legfiatalabbakat kor délután, a legidősebbeket napszállta után teszik a sírba. A falucska főterén, a San Juan-templom előtt, vasárnap lévén, hatalmas a tömeg. A templom amúgy semmiben sem különbözik a többi mexikói katolikus templomtól, de ami odabenn fogad, maga a misztikum. Vastagon gomolyog a tömjénfüst, százával égnek a kisebb-nagyobb (de inkább nagyobb) gyertyák. Nincs oltár, nincsenek padok, székek. A padló finom, hosszú fenyőtűkkel beszórva, de legalább nem szúrnak. Ezeket egyrészt a finom illatuk miatt használják, másrészt azért, hogy a mezítlábas hívek el ne csússzanak. Térdre borulva imádkoznak, mindenki előtt három sor gyertya, a távolibbak a legvaskosabbak, legmagasabbak, először mindig azokat gyújtják meg. A falakon üvegkalitkában szentek szobrai sorakoznak. Akár katolikus szentek szobra is lehetnének, ám valójában maja istenekéi.  Éppen keresztelés zajlik, tömegével, a csecsemők kórusban üvöltenek. Papjuk nincs, az utolsót már évekkel ezelőtt elzavarták, mert rájuk akarta kényszeríteni a tisztán katolikus hitet. Havonta egyszer egy közeli városból jön át pap, ilyenkor keresztelnek. Attól, hogy nincs papjuk, mégiscsak vannak köztük egyházi személyiségek, férfiak, nők egyaránt. Őket nevezik ilolnak, akik afféle sámánok. Feladatuk, hogy gyógyítsák e betegségeket. Az ősi maja hit szerint a lélek a test halhatatlan része, mely időnként elhagyhatja a testet, s az illető megbetegszik. Ekkor van szüksége az ilolra, aki megpróbálja megtalálni az elveszett lelket. A templomba gyakran visznek tojást, valamint élő tyúkot, ez utóbbit elhúzzák a beteg feje fölött, hogy átszálljon bele a betegség. Ha ez megtörténik, a tyúk nyakát kitekerik és a tojásokkal együtt elássák, nehogy a betegség átszálljon valaki másba. A katolikusoknak némi döbbenetet okozhat, amikor azt látja, hogy a chamulaiak esetenként sörös-vagy Coca-Colás üveggel a kezükben lépnek be a templomba. Már senki sem tudja, miért vált a kóla a chamulaiak szent italává. Állítólag azért, hogy jól megböfögtesse őket, s ezzel eltávoznak a testükből a gonosz szellemek.

                                       A mexikói Chamula temploma

    A katolicizmus természetesen a hajdani spanyol hódítók révén épült be a helyi vallásba. A keresztény és a maja istenségek keveredtek, Krisztus például teremtővé lett a hitvilágukban és a napistennel azonosítják, Mária pedig a Hold, a Nap anyja. Keresztelő Szent János pedig Krisztus fivére, a vidék védőszentje. Különös, hogy miközben a tiszta katolicizmus nem vert gyökeret a köreikben, az utóbbi időkben egyre többekre hat a protestantizmus, többen át is tértek, őket azonban kiközösítik.  Templomukban egyébként szigorúan tilos fényképezni, de a szertartás kezdete előtt még a téren is, utána viszont szabad. A téren petárdákat durrogtatnak, kezdődik a piac. A vallásos ünnepek méltó megrendezéséről az évente választott mayordomók felelnek, s mivel ez általában sokba kerül, mindig a módosabbak köreiből választanak. A mayordomók ilyenkor külön házat hoznak létre az aktuális szent tiszteletére, szépen feldíszítve. Egy ilyen házba mi is bemehettünk, kaptunk a helyi cukornádpálinkából, a posh-ból is, amit állítólag azért isznak, hogy meggyógyuljanak és közelebb kerüljenek szentjeikhez. Mivel bitang erős, ez bizonyára sikerül is nekik, ám sajnos egyre több az iszákos a falubeliek körében.

     Burmában is találkoztam a buddhizmus és egy ősi vallás különös „házasságával”. Ez nat-kultusz, mely már a buddhizmus előtt jelen volt, ám elemei beépültek az új (Burmába úgy ezer éve érkezett) vallásba. Olyannyira, hogy Buddhát sokan a legfőbb natnak tekintik. A natok voltaképp szellemek, ám eredetileg élő emberek voltak, akik valamilyen szörnyű halált haltak. A kultusz fő központja a Popa-hegy, csúcsán pompás, aranyló pagodaegyüttessel. Egy hajdani király, aki a buddhizmus elterjesztése érdekében leromboltatta a korábbi nat-szentélyeket, 37-re korlátozta a natok számát. Nem lehetett buta ember, mert rájött, ha békésen akarja átvezetni népét a buddhizmusba, jobban teszi, ha a nat-kultuszt integrálja belé. A hegy aljában, de más pagodákban is, szépen ott sorakoznak a nat-szobrok, melyeket a hívők rendszeresen megajándékoznak, például akár focilabdával is. Kedvencem a dohányzó nat, az őt szimbolizáló szobor szájába országszerte dugnak cigarettát.

                                    Nat-szobrok Burmában

    A Maliban élő dogon népcsoport – bár egy részüket megérintette az iszlám – még megtartotta ősi vallását, vagy mondjuk inkább úgy, mítoszvilágát. A világot szerintük Amma isten teremtette, és akkoriban még nem volt halál. Az öregeket az isten kígyóvá változtatta, akik gonosz szellemként molesztálták az élőket. A megváltás úgy 3000 esztendeje érkezett el, amikor a Szíriusz mellett megjelent egy másik csillag, s annak lakói, a nommók hozták el földieknek a halált. E csillag hatvan évente válik láthatóvá, s megjelenéséhez kötődik a dogonok legnagyobb ünnepe, a szigi. Az utolsó ilyen eseményre 1969. február 12-én került sor, a következő értelemszerűen attól számítva hatvan év múlva lesz.

     Az ausztrál őslakosoknak, összefoglaló néven aborigineknek is megvan a maguk világképe, mitológiája, ami vallásnak talán nem nevezhető, de köze van hozzá. Azért is nehéz pár mondatban összefoglalni, mert a kontinensen kereken 400 különféle nyelvű, kultúrájú őslakos népcsoport él (kb. 410 ezren). A lényege talán annyi, hogy itt a Földön hajdan csak lelkek léteztek, és ezek növények, állatok, majd legvégül emberek formájában öltöttek testet. Ezt előzte meg a „dreamtime”, vagyis az álomidő, amikor egy ősi szellem megteremtette a világot. Lelke azonban nemcsak az élőlényeknek van, hanem minden környezeti objektumnak, vagyis sziklának, folyónak stb. Ezek alapján érthető, hogy ha a fehér ember bányászni, utat vagy egyebet akar építeni az őslakók szent földjén, azok tiltakoznak – az ő szemszögükből természetesen jogosan –, mert ezzel elpusztítják a „lelkeiket”. Canberrában, azt hiszem, aligha múlik el nap anélkül, hogy pár tucat aborigin ne tiltakozna valamiért a parlament előtt. Az ellentmondás feloldhatatlannak tűnik: hogyan tud együtt élni egymásnak okozott sérelmek, károk nélkül egy a fehér ember megjelenésekor még kőkorszaki szinten élő népcsoport a 21. századdal? Azt hiszem, nagyon-nagyon nehezen, de ez már egy más téma lenne. 

     Hallottak már a molokánokról? Én is csak akkor, amikor Örményországban járva megálltunk egyik falujuk szélén, ahol saját termesztésű zöldségféléket árultak az út mentén. A nevük az orosz „tejivó”-ból származik, merthogy a 200 (!) napos böjti időszakuk alatt főként tejet fogyasztottak, amit az orosz ortodox egyház tiltott. A molokánok zömmel orosz parasztok, akik már a 17. századtól kezdve elfordultak az orosz ortodoxia tanításaitól, vagyis ők a keleti kereszténység egy szektáját képviselik. A zsidókhoz hasonlóan az Ószövetség kóser étkezési szabályait követik, vagyis nem esznek disznóhúst és egyéb „tisztátalan ételt. Sokfelé élnek, főleg Oroszországban, a Kaukázusban, de előfordulnak Alaszkától kezdve Malajziáig. Jórészt csak oroszul beszélnek, istentiszteleteiket is oroszul tartják. Szinte csak egymás között házasodnak. Majdhogynem önellátók, főként káposztát és sárgarépát termesztenek, legelőiken pedig marhákat, birkákat tartanak, legalábbis Örményországban.

     A vudu azonban bizonyára ismerősen hangzik. Ha igen, lefogadom, hogy elsőre a zombik jutnak eszükbe róla, pedig a zombi kultusz csak egyes latin-amerikai országokban, elsősorban Haitin terjedt el. A vudu Nyugat-Afrikából származik, én főleg Beninben és Togóban találkoztam vele. Animista vallás, vagyis nemcsak az embereknek, hanem minden létező földi dolognak, állatnak, növénynek, sziklának, víznek, tájnak lelket tulajdonítanak, és mindez egyetlen isten teremtménye, akinek viszont sok segítője van. Nyugat-Afrikában a lakosság nagy része a vudu vallás követője; ennek részei a fétisek, vagyis különféle szobrok, szárított állati testrészek, melyek a gyógyításban és a lélek megtisztulásában kapnak szerepet. Két vudu szertartást is volt alkalmam megnézni. Az egyik Togo délnyugati részén, egy kis faluban zajlott, dobokkal tuningolt, extázisig fokozódó tánccal, melyben főként nők vettek részt. Egy éltesebb asszony átmenetileg ki is ájult a csoportból, ám attól tartok, a transzba eséséhez némi kölessör is hozzájárult. A másik szertartás, Beninben, ennél borzalmasabb volt. Megálltunk a kocsikkal valahol az út mentén és egy tisztásra értünk, ahol nagyjából 60-80 ember volt. Noah, a túravezetőnk azt mondta, ez Benin talán legfontosabb vudu-zarándokhelye. Ott állt egy jókora fa csonkja, a tövében úgy méteres magasságba púposodott egy rettenetes szagot árasztó szemétdombféle, melyről közelebbről kiderült, hogy állati csontokból és baromfitollakból áll. A tisztáson olajat égettek, ami csak fokozta a bűzhatást. A „szemétdombnál” éppen állatáldozatra készültek, ami az isten tiszteletét szimbolizálja. Egy tyúkot és egy kecskét készültek levágni valami hatalmas késsel, de az aktust már nem vártam meg; kavargó gyomorral sürgősen visszamentem a kocsinkhoz.    

                                            Vudu áldozati hely Beninben

     Vietnamban egyaránt jelen van a mahajána buddhizmus, a konfucianizmus és a taoizmus (kisebb arányban a kereszténység és az iszlám is), de ha Dél-Vietnamban, főként a Mekong-delta vidékén járunk, helyenként érdekes templomokat találhatunk, melyek a Cao Dai (jelentése szó szerint magas torony vagy palota) vallás hívőit szolgálják. Az 1920-as években alapították. Az indiai buddhizmus, a kínai taoizmus és konfucianizmus mellett a katolicizmus tanításait is ötvözik, de az említettek prófétáin kívül valamennyi kor nagy gondolkodóinak tanait is magukévá teszik. Mintegy 3–4 millió követője van, zömük Vietnam falusi lakossága. 

                                      A Cao Dai vallás egyik temploma Dél-Vietnamban

     Egy másik, talán az említetteknél is nagyobb hatású „fúziós” vallás a szikhizmus. Indiában, azon belül is északnyugaton, Pandzsáb államban jött létre, kereken ötszáz éve, és egy Nanak nevezetű guru (tanító) alapította. Eléggé ismert, hogy Indiában időnként erősen tapintható a feszültség a hinduk és a muzulmánok között. E feszültség óriási robbanáshoz vezetett, midőn India függetlenné vált és két oldalán létrejött a muzulmán többségű Kelet- (ma Banglades) és Nyugat-Pakisztán. Mindegyikben kölcsönösen üldözték a kisebbségben levő hitű embereket, és hatalmas öldöklés közepette a világtörténelem talán legnagyobb népvándorlása következett be: milliók kényszerültek elhagyni otthonukat és a saját hitüknek megfelelő országba menekülni. Nos, a szikh vallás, ennél jóval korábban, éppen a hindu és a muzulmán vallás legpozitívabb elemeit igyekezett ötvözni. Elutasítja például a hinduizmusból származó kasztrendszert éppúgy, mint a nők elkülönítését és szigorú öltözködési szabályait, ami a muzulmánoknál jellemző. Egy istenben hisznek, aki Nanakot s az őt követő kilenc gurut választotta ki követésre, valamint a Szent könyvet, a Granth Szahibot, melyet az ötödik guru kezdett írni 1604-ben. A szikh hitvalláson kívül más vallások híveinek írásait is tartalmazza, azt kifejezendő, hogy más vallásokat is tiszteletben tartanak. Főként templomaikban imádkoznak, melyek közül a legszentebb az amritszári Arany templom. Nincs szent napjuk, meghatározott imaidejük, templomaikba bárki bemehet, ha az öltözködési szabályokat betartja. Volt szerencsénk körülnézni az Arany templomban, mely valójában egy jókora épületegyüttes közepén (udvarán) levő, a halhatatlanság nektárjának medencéje közepén álló szentély. A komplexumhoz tartozik az úgynevezett szikh parlament, továbbá könyvtár, múzeum és még egyéb, számomra ismeretlen rendeltetésű épület. Nagyon fontos viszont a közösségi konyha, ahová a látogató is betekinthet, sőt, ha úgy hozza a szükség, akár ehet is, ingyen.

                                 Szikh pap az amritszári Arany templomban

    A temetési szertartások is többnyire a valláshoz kapcsolódnak. Ami egy országban megszokott, másutt talán némi megbotránkozást vált ki, esetleg tabunak számít. Európában például ma már elég ritka a nyitott koporsós temetés, ellenben az Egyesült Államokban sokfelé szokás, hogy a halottat erre specializálódott szakemberek kikészítik. Vérét leveszik, ereibe a szövetbomlást gátló folyadékot juttatnak, arcát kisminkelik, mintha csak élne. A rokonságnak, az ismerősöknek éppen ez az elvárása: olyannak tűnjön, amikor utoljára látják, mintha csak aludna. Vannak törzsi népek, például a Fülöp-szigetek északi részén élő bontoc népcsoport, akik kiteszik, kiültetik a ház elé a halottat, hogy mindenki illendően búcsút vehessen tőle, a szertartás pedig napokig is eltarthat. Ilyen látványban szerencsére nem volt részem, láttam ellenben teljesen hagyományos, katolikus szertartás szerinti temetést. Elöl ment a halottas autó, utána hatan cipelték a koporsót, a menet pedig teljesen hétköznapi öltözékben, rövid gatyában, gumipapucsban vonult utánuk. Északon, a fő rizstermesztő vidékeken az is szokás, hogy a halottat a rizsteraszok oldalában helyezik örök nyugalomra. Vietnamban vidéken sokfelé láttam, hogy a sírok a rizsföldek kellős közepén vannak. A hagyományos temetőkben díszes, színes sírkövet állítanak az elhunyt emlékére. Hue városában szállodánk közelében láttam egy kis csoportot egy háznál és az ott töltött két napom során mindig ott ültek. Mindannyian fehér ruhát viseltek. Megtudtam, hogy gyászoló családtagok, rokonok.

                            Sírok a rizsföldön, Vietnamban

     Kínai temetőt, sőt temetést Malajziában láttam (magas a kínai etnikum aránya), igaz, az utóbbinak már csak a végét, amikor a gyászoló családtagok éppen távoztak. A sír előtt égett valami, amiről megtudtam, hogy papírpénz. Egyébként a gyászolóknak is el kell égetniük a temetésen viselt ruhadarabjaikat. A sírok ív alakúak, középen magasabbak, betonból készül a vázuk, amit aztán színes, festett csempékkel borítanak. Ezek együttesen valami szép tájképpé állnak össze, de felteszik a sírra a benne nyugvók arcképét is.

                                       Kínai temető Malajziában

    Bizarr temetkezési szokásai vannak a legnagyobb madagaszkári népcsoportnak, a merinának, illetve a szokást tőlük átvevő betsileóknak. Hitük szerint az elhunyt továbbra is a családjával, az élőkkel marad és éppen olyan fontos szerepet játszik, mint életében, ezért kikérik tanácsait, beszélgetnek vele. Mindezt azonban nem úgy teszik, hogy kijárnak a sírhoz hanem időnként ki is ássák, szó szerint exhumálják a földi maradványokat. Ez a szertartás a famadihana. Az idővel már porló maradványokat is kiszedik, új, fehér gyolcsba csomagolják, beszélnek, énekelnek hozzá, sőt még táncolnak is vele, mielőtt újra eltemetik. Élőben nem volt szerencsém ilyet látni, csak filmen, bár helyi vezetőnk elmondta, hogy az idegen többnyire kifejezetten szívesen látott vendég, akinek illik ajándékot is vinni az eseményre. Láttam viszont a mahafaly népcsoport néhány díszes síremlékét. Hatalmas, négyszög alakú építmények, melyeknek oldalára mindenféle képet festenek, az elhunytét éppúgy, mint életképeket a legváltozatosabb tematikával, pl. falusi munkákat ábrázolókat éppúgy, mint repülőgépet.    

                                 A mahafaly etnikum egyik sírja Madagaszkáron

     Korábban, a lakókörülmények áttekintésekor már említettem az indonéziai Celebeszen élő toradzsákat. Indonézia a világ legnagyobb muzulmán népességű országa, de a toradzsák speciel keresztények, ha nem is egészen „európai módon”.  Láttuk, hogy ősi vallások hívői a maguk sajátos módján ötvözik régi hitüket a később felvett kereszténységgel, amit itt a holland gyarmatosítók terjesztettek el a 20. század elején. Az egyes falvak népessége voltaképpen egyetlen nagy család, távoli rokonok házassága megengedett, sőt elég gyakori. A legkülönösebbek a temetési szokásaik és szertartásaik, mondhatni, életük középpontjában a halál áll. Ha egy családtag meghal, nem temetik el azonnal, de még néhány napon belül sem. Akár évekig is együtt laknak az így-úgy (manapság formaldehidben tartósított) halottal, ugyanabban a házban (jobb esetben a ház alatt), beszélnek hozzá, ételt visznek neki, szóval, ugyanúgy kezelik, mint élő, „mintha csak aludna” családtagot, egészen a temetésig. A temetés halasztásának főként anyagi okai vannak, ugyanis a családnak, ha beleszakad is, méltóképpen kell búcsút vennie az elhunyttól, ez pedig rengeteg pénzbe kerül. Bivalyokat, disznókat kell áldozni, és az egész falut megvendégelni a több napon át tartó halotti toron. Barátommal együtt volt szerencsém (?) részt venni egy halotti szertartáson, ahová helyi vezetőnk vitt el bennünket egy kis faluba. Mindenkit szívesen látnak, viszont ajándékot mindenképpen illik vinni (idegentől többnyire egy karton cigaretta dukál).  A legfontosabb áldozati kellék a vízi bivaly, ugyanis annak a segítségével jut el a túlvilágra, amit ők Puyának neveznek. Minél több bivalyt áldoznak, annál gyorsabban teszi meg az utat. Amikor megérkeztünk, vezetőnk bemutatott a gyászoló családnak, átadtuk az ajándékot, aztán helyet foglaltunk a sok kis fedett emelvény egyikén a többi résztvevő között. Kaptunk süteményt, kávét, teát, s közben láttuk, hogyan viszik a levágás színhelyére a bambuszbotokkal körbevett, gúzsba kötött disznókat. A disznóölés nagy banánleveleken történt, oda pakolták ki a húsokat is. Aztán hozták az első bivalyt… , szintén jól megkötözve, de ekkor már oda se néztem, Bálint közvetített. Az a szokás, hogy bozótvágó késsel egy csapással (ha sikerül, de elsőre nem mindig) átvágják a torkát, dől a vér (amit fiatal fiúk bambuszcsövekben igyekeznek felfogni) és ezt mindenki, a legapróbb gyerek is, végignézi. Fülemet befogtam, elfordultam, semmit se láttam-hallottam az egészből, de a puszta tudat is iszonyattal töltött el. Aznap egyikünk se ebédelt. Ehhez képest már semmiség, hogy illendőségből meg kellett nézni az elhunytat is; úgy egy éve meghalt öregasszony kissé mumifikálódott arcára láttam rá a koporsó üvegfedelén keresztül.  A temetésnek három módja van. Az elhunyt csecsemők holttestét jókora fák odvaiba, vagy belevájt üregekbe teszik, az üreget vesszőkkel befedik, aztán a fa idővel benövi a nyílást, kvázi magába fogadja a kis halottat. Jártunk természetes barlangokban, ahol tucatnyi koporsó látható a falakon, vékony gerendákra helyezve, mellettük gyakori látvány a halottakat jelképező bábuk jelenléte.  Ha a gerendák elkorhadnak, a koporsók lepottyannak, szétesnek, így a csontok szanaszét hevernek. Ez az utódokat nem zavarja, nem szedik össze őket, viszont ételt, italt, virágot, sőt cigarettát is visznek időnként halott hozzátartozójuk maradványainak. A legmódosabbak sziklatömbökbe, sziklafalakba vájt üregekbe temetkeznek, gyakran egybe az egész család. Ezek nagyon drágák, tényleg csak a gazdagok engedhetik meg maguknak. A koporsókat egyébként a toradzsa házakat mintázó faalkotmányon viszik a temetés színhelyére, aztán ott is hagyják.

                                     Kisgyermekek végső nyughelye Celebeszen, a toradzsáknál

                                A gazdag toradzsák ilyen sziklasírokba temetkeznek

    A legbizarrabb „temetkezési” mód egy nálunk alig ismert valláshoz, a zoroasztrizmushoz kapcsolódik. Ez az ősi vallás úgy 2500 éve jött létre Perzsiában Zoroaszter (vagy Zarathustra) próféta tanításai nyomán.  Legfőbb jellemzője, hogy templomaikban „örök tűz” ég, hitük alapelve a rossz és a jó szüntelen harca. Mai követőinek száma csupán 200 ezerre tehető, zömük Iránban, kis részük Indiában, főleg Mumbai (Bombay) környékén él.  Az iráni Yazd városában jártam a templomukban, melynek közepén csakugyan ott ég az örök tűz, a homlokzaton pedig ott látható a vallás szimbóluma, a Faravahar, ami manapság az őrangyalt jelképezi, de mivel sokkal régebbi magánál a vallásnál, eredete a homályba vész. Mármost, ami a temetést illeti, mivel a halott tisztátalannak számít, nem helyezhetik a földbe és el sem égethetik. Ezért vannak a Hallgatás tornyai, kör alakú nyitott tetejű építmények, melyeknek a tetejére kiteszik a tetemet, ahol keselyűk és egyéb dögevők falják fel maradványaikat. Mumbaiban is vannak ilyenek (ott a zoroasztriánusokat pársziknak nevezik, ami egyszerűen perzsát jelent), de más vallás híve meg sem közelítheti. Ezt az eljárást már csak Indiában gyakorolják, másutt elégetik halottaikat, vagy teljesen zárt betonkoporsóba teszik.

    Nagyon szép, középkori eredetű temetőt láttam Örményországban, Noraduz városka mellett. Több évszázados, gazdag faragásokkal díszített sírkövek százai emelkednek itt, ezeket nevezik kacskaroknak, kereszt-köveknek. Ilyeneket már jó ezer éve is állítottak örmény földön. Újabb módi a kaukázusi köztársaságokban, hogy a komor, sötét sírkőre – alighanem lézerrel – rágravírozzák az ott nyugvók arcképét.    

                                   Középkori eredetű temető Örményországban

    A muzulmánoknál, ha mód van rá, a tetemet még halála napján el kell temetni. Üzbegisztánban láttam egy temetési menetet, férfiak vittek sietve, szinte futva, a vállukon egy koporsószerű ládában egy halottat. A vallási előírások szerint a tetemet ruhástól megfürdetik, aztán fehér, minden díszítéstől mentes vászonba csavarják, és koporsó nélkül, arccal Mekka irányába teszik a sírba. A temetésen, legalábbis az arab országokban, nők nem vehetnek részt, ők a halált követő három napos elsiratásból vehetik ki a részüket. Elég sok muzulmán temetőt láttam szerte a világban; rendkívül puritánok. Sírhant nincs, legföljebb néhány kődarab borítja vagy veszi körül a sírt. Fejfa sincs, ezt többnyire egy durva, megmunkálatlan kődarab helyettesíti, melyen általában nincs név. Malajziában, mely csak részben muzulmán, faragott, kissé kopjafára is emlékeztető sírköveket láttam, virágot viszont sehol. Nem szokás, hogy a hozzátartozók később kijárjanak a temetőkbe.   

                                                         Temetési menet Üzbegisztánban

                                      Muzulmán temető Líbiában

     A buddhisták, a hindukhoz hasonlóan, elégetik halottaikat. Délkelet-Ázsia országaiban többnyire az a szokás, hogy e ceremóniával több napot is várnak, hogy a távolabb élő hozzátartozók is leróhassák a kegyeletüket. Burmában láttam ilyen szertartást, pontosabban az előkészületeit. Egy magas rangú szerzetestől vettek végső búcsút. Erre az alkalomra dúsan feldíszítettek egy szekérfélét, azon húzták később szerzetestársai a hamvasztás helyére. A közelben összegyűltek a halott tisztelői. Hatalmas tömeg volt, szólt a zene, egy férfi mikrofonba beszélt valamit, és ha az ember csak az arcokat nézte, szomorúságnak, gyásznak semmi jelét nem látta. Az egész esemény inkább kissé népünnepély hangulatát sugározta, ami annak fényében teljesen érthető, hogy a buddhisták számára a halál nem jelenti a végleges elmúlást.

    Manapság szinte divattá vált, hogy az emberek új istenek, új hitek felé fordulnak. A hollywoodi sztárok körében egyenesen sikknek számít kabbalistának lenni, ami egy ősi zsidó eredetű, ezoterikus hit. Ezt követi például Madonna, Tom Cruise, John Travolta és sokan mások. Vagy emlékeznek még a Cassius Clay névre? Az idősebbek bizonyára. E néven lett világbajnok az az amerikai ökölvívó, akit ma Muhammad Aliként ismer a világ. A 60-as évek közepén csatlakozott egy radikális amerikai iszlám szektához, akkor tért át a muzulmán vallásra és vette fel ehhez illő nevét. Egyébként aki muzulmánnal házasodik, annak is fel kell vennie házastársa hitét. Nem jelent gondot kereszténnyé válni, buddhistának lenni meg egyenesen könnyű, csak elhatározás kérdése. Mondjuk, Richard Gere úgy dönt, hogy ő mostantól buddhista lesz, akkor az lesz – és az is lett. Egészen más a helyzet a hinduizmussal. Talán az egyetlen vallás, mely nem térített soha, inkább egész népcsoportokat asszimiláltak. Hinduvá válni nem lehet, hindunak születni kell, egészen kivételes kegy, ha valakit befogadnak. Ω        

„Nem könnyű a sok filozófiai rendszerből kiválasztani a helyeset. Az egyik ezt választja, a másik azt. A bölcs – egyiket sem” (Buddha)

Anélkül, hogy ennek tudatában lennénk, minduntalan érnek bennünket olyan benyomások, melyek vallásokkal kapcsolatosak. Kezdjük mindjárt azzal, hogy a  turisták leggyakoribb látogatási célpontjai (a szervezett utakon biztosan) alighanem a templomok. Pár éve például Grúziában 12 nap alatt csoportunk napi átlagban három templomot és/vagy kolostorfélét keresett föl, melyek csakugyan világszámok, csak hát… ez éppúgy sok, mint naponta háromszor másfél héten át lazacot enni. Templom nélkül az se nagyon ússza meg, aki egyébként otthon évekig a lábát se teszi be Isten házába. Ennek egyszerű az oka: igen sok olyan település van, mely az égvilágon semmi megtekintésre érdemest nem kínál, ám ha valamit mégiscsak szeretnénk látni, a templomokban bízvást reménykedhetünk; valamiféle templom ugyanis mindenhol akad. Most azonban nem a templomokról akarok írni, hanem – a mélységekben való elmerülés nélkül – megpróbálok fölvillantani néhány, számunkra különös vallási szokást.

                              A világ (valószínűleg) legészakabbi temploma, a Spitzbergákon          

                                             ... és talán a legdélebbi, Ushuaiában, a Tűzföldön

     Előrebocsátom, nem vagyok istenhívő, ugyanakkor egy percig sem vonom kétségbe azt, hogy a vallások az emberi kultúrtörténet legmeghatározóbb elemei közé tartoznak, ilyenképpen engem is nagyon sokban érintenek és megérintenek. Toleranciám e téren is csaknem végtelen: feltétlen híve vagyok annak, hogy mindenki abban higgyen, amiben csak akar, élhesse meg hitét saját meggyőződése szerint, de ha egy mód van rá – márpedig miért ne lenne –, ismerje el és tisztelje mások meggyőződését, akár ateizmusát is, és legfőképpen, ne akarja másra kényszeríteni saját hitét. Ezt, sajnos, a valóságban igen sokszor és sokan másként gondolják. Talán nincs is még egy olyan tényezője az emberiségnek, mely annyira összekötne, ugyanakkor annyira megosztana embercsoportokat, mint a vallás. Sok országban szorosabb kötelék még a nyelvnél, a nemzeti hovatartozásnál is, ugyanakkor a világtörténelem folyamán talán soha más nem volt, ami annyi gyűlölködést, ellenségeskedést szított volna, mint a vallások különbözősége, és különféle istenek nevében alighanem több embert öltek és ölnek meg, mint bármilyen más okból. Gondoljunk csak arra, hány országban élnek különféle etnikumok, melyeknek tagjai eltérő nyelveket beszélnek, de ugyanazt a vallást gyakorolják, vagy megfordítva: egybeforrt a történelmük, a kultúrájuk, de más isten(ek)ben hisznek, vagy más vallási utakat követnek és ezért (is) halálos ellenségek.

     Kereszténység, iszlám, buddhizmus, hinduizmus, judaizmus – milyen könnyen beszélünk róluk így általánosságban, pedig egyetlen egyház sem úszta meg szakadás, szektásodás nélkül. Nem is olyan nagyon régen még nálunk is megütközést keltett egy katolikus-protestáns vegyes házasság. Nagyon jól ismert, micsoda szörnyűségeket okozott már eddig is a kicsiny Észak-Írországban a katolikus-protestáns szembenállás. Még ennek tudatában is nehezen tudjuk elképzelni, mekkora ellentétek feszülnek, mondjuk, siita és szunnita muzulmánok között, vagy hogy hány istent tisztelnek a hinduk, hányféle ága van a buddhizmusnak stb. 

     Kezdjük mindjárt a kereszténységgel. Alig lépjük át a magyar határt dél vagy kelet felé, máris találkozunk az ortodox kereszténységgel mint uralkodó vallással. Az ortodox görögül igaz hitet jelent, ennek szláv fordítása a pravoszláv, úgyhogy ha orosz, ukrán viszonylatban használjuk e szót, rendben van, ám a görögkeleti ebben az esetben semmiképp. Nevezzük egyszerűen (független) ortodox egyházaknak az oroszt, a bolgárt, a görögöt, a grúzt, az örményt, a szerbet, a románt stb. No de mitől függetlenek? Természetesen először is Rómától, de egymástól is. Mindegyiknek önálló vezetője, pátriárkája van. Templomaik építészete, belső elrendezése és a liturgia is eltér a katolikusokétól. Az ortodox templomok jó részében nincsenek padsorok; aki elfárad, leülhet egy-egy székre, vagy éppen jöhet-mehet, nincs olyan, hogy a szertartás alatt bizonyos időben mindenkinek keresztet kell vetnie.  Nincs pápájuk, sem hasonló „első emberük”; a konstantinápolyi pátriárka csupán tiszteletbeli elsőbbséget élvez, vagyis ő elnököl az összortodox konferenciákon.

                                                 Templomi áhítat Grúziában

                                                     Keresztelő Örményországban

    Az egyik legkülönlegesebb ortodox egyház az etióp. Többen, tévesen, úgy tudják, hogy az etiópok kopt keresztények, magyarán, közük van az egyiptomi koptokhoz. Nos, ez tényleg így volt, 1959-ig, amikor saját pátriárkájuk lett és önállóvá váltak. Meglepően sok hasonló vonást mutat a judaizmussal, például az étkezési szokások (ők sem esznek sertéshúst, de a konyhában nem kell elkülöníteni a tejes és a húsételeket), az állatok levágásának rítusa, a szerdai és a pénteki böjt, a szombatot éppúgy megünneplik, mint a vasárnapot, a templomokban a férfiak a bal oldalon, a nők (szigorúan fedett fővel) a jobbon foglalnak helyet. Jó néhány etiópiai templomban, illetve kolostorban jártam. A cipőt ott is le kell venni, a decens öltözék is előírás. Rengeteg csodálatos freskóban gyönyörködhetünk, melyek egyik fő témája Szent György, az ország védőszentje (még sört is neveztek el róla), de némelyik falfestményen az Etiópiában ugyancsak régóta jelenlévő iszlámot, enyhén szólva, elég rossz színben tüntetik fel (pl. Mohamed próféta egy ördög vezette teve hátán). Kolostoraiknak hatalmas gyűjteményük van ősi szent könyvekből, különféle formájú keresztekből, kegytárgyakból, olyannyira, hogy minden vallásos etióp szentül hiszi, hogy Akszúm városának egyik templomában őrzik az eredeti frigyládát, amit a legendabéli Sába királynője és Salamon király közös gyermeke, a később királlyá lett Menelik hozott el Jeruzsálemből. A szertartások egyébként a mai napig az ősi geez nyelven folynak, amit a papokon, szerzeteseken kívül senki sem ért, de így van ez a szent könyveikkel is, melyeket nagy becsben tartanak. Persze, így volt ez nálunk is hajdan a latin nyelvű istentiszteletekkel – a híveknek fogalmuk sem volt róla, mit beszél a pap.  

                                                Etióp szerzetes

   Ha a mienktől különböző vallás templomába lépünk, legalább az alapvető elvárásoknak illik eleget tenni. Muzulmánoknál, buddhistáknál, hinduknál a lábbelit le kell venni, a zsidóknál fel kell venni a „sábesz deklit” (nőknek kendőt), s habár a rituálékat nem kötelező ismerni és végigcsinálni, próbáljunk meg ne nagyon kiríni a környezetből. Mondjuk, ha mások fölállnak, álljunk föl mi is. Egyes vallások templomaiba, vagy azok egy részébe más hitűek nem mehetnek be, másutt bárki bármikor bemehet. Pénteki imaidőben például a nem muzulmán nem bocsáttatik be a mecsetekbe (néhol egyáltalán nem), egyes hindu templomok vagy szentélyek ugyancsak tiltott területnek számítanak a nem hinduk számára. Hogy fotózni, videózni hol engednek és hol nem, úgyis kiírják a bejáratnál. Ilyenkor ne erőszakoskodjunk, lopva se fényképezzünk, egyszerűen nem illik.

   Igen érdekes annak megfigyelése, hogyan viselkednek az emberek saját vallásuk templomaiban, szertartásain, ünnepségein. Több zsinagógában is jártam szertartás alatt, és feltűnt, hogy a gyerekeket közben nem regulázzák a szüleik, vígan szaladgálnak, játszanak, viháncolnak. Európában a keresztény templomokat átlengi valami szent áhítat, a pap prédikál, a hívők imádkoznak, énekelnek, szól az orgona stb., de egyébként illik csendben maradni. Jártam ellenben más földrészek keresztény templomaiban, ahol a felsoroltak mellett sokkal felszabadultabban, lazábban viselkedtek az emberek. De nem is kell messze menni. Talán köztudott, hogy Málta erősen katolikus ország, rengeteg templommal és nem különben rengeteg vallási ünneppel. A máltaiak azonban valahogy úgy intézték, hogy ezek az ünnepek lehetőleg a turizmus csúcsszezonjára essenek, úgyhogy alkalmi fesztiválokban is részünk lehet. Ilyenkor a templomokat szépen kidekorálják, kívül fényfüzérekkel ékesítik, némelyik már szinte Las Vegas-i kaszinóra hajaz. Megkondulnak a harangok, durrognak a petárdák, indul a körmenet, elöl az éppen ünneplendő szent nem mindig a mi ízlésünknek tetsző megmintázott szobrával, utána a papok, majd a városi elöljárók és végül a hívek. Áhítatnak nyoma sem volt; a helybeliek afféle családi programként kezelték, vígan nevetgéltek, trécseltek, harsányan üdvözölték a járdán álló ismerősöket stb. Ám ezzel még nem volt vége. Nyomukban általában rezesbanda fújta, de láttam olyat is, hogy tizenéves  gyerekek vonultak mögöttük, Sprite feliratú lufikkal. Azt sem tartom kizártnak, hogy az aznapi körmenetet a Sprite szponzorálta.

      Gyakran előfordul, hogy a külföldi nem csupán szemlélője, hanem kvázi résztvevője, esetenként kedvezményezettje vagy elszenvedője egy-egy idegen ország vallási szokásainak.  Nézzünk mindjárt egy olyan várost, Jeruzsálemet, ahol három világvallás van jelen, s ahol egyetlen kilométeres séta során keresztény, zsidó, muzulmán szokásokba, szent helyekbe ütközhetünk. Ilyenkor nem árt tudnunk, mikor hol járunk, hogyan viselkedjünk. A muzulmánok heti ünnepe ugyebár a péntek, a zsidóké a szombat, a keresztényeké a vasárnap. Ennek megfelelően tartanak nyitva az üzletek, a közintézmények, s éppen ez az oka annak, hogy a városban a hét egyetlen napján sem áll le az élet. Ha történetesen szombaton akarunk autóbusszal utazni és az izraeli busztársaság járművei nem közlekednek, ott vannak az arab buszok. Ha viszont gépkocsival megyünk, sabbat idején kerüljük el a város ortodox zsidók lakta negyedét, mert megeshet, hogy kővel dobálják meg járművünket. (Az autóvezetés ugyanis ilyenkor tilos, mert az is munkavégzésnek számít.) Az ugyancsak sokvallású Indiában is találkozhatunk némileg hasonló esetekkel. Utazásunk során kétszer is jártunk az azóta Mumbaira átnevezett Bombayben, és első alkalommal nagyon finom vacsorát ettünk egy afgán (vagyis muzulmán) étteremben. Hetek múlva, amikor visszatértünk a városba, újból fel akartuk keresni ugyanazt az éttermet, de zárva volt, ugyanis már a ramadán, a böjti hónap idején érkeztünk, s mivel még nem ment le a nap, nem nyitottak ki. S ha már a heti ünnepnap (szabadnap) szóba került, íme, egy másik élmény: Nepálban a heti munkaszüneti nap a szombat, de hogy miért, azt még a helyi vezetőm sem tudta. Nem hinném, hogy vallási gyökerei lennének. A nepáliak nagy többsége hindu, és e vallásban tudtommal nincs kitüntetett szerepe a szombatnak.

                                            A jeruzsálemi Siratófalnál

    A muzulmán vallás öt alappillérének egyike az évi böjti hónap, a ramadán. Nagyon régi eredetű, valószínűleg egyidős magának az iszlámnak a megszületésével. Mivel a muzulmánok holdhónapokban számolnak, a ramadán, mely a kilencedik hónap, minden évben odébb csúszik valamelyest. Kezdetét az újhold sarlójának első megjelenése jelzi. 2005-ben éppen október  tájára esett, jemeni utazásom idejére. A böjtöt az iszlám világban általában nagyon szigorúan betartják. Célja az, hogy az emberek ezzel az önmegtartóztatással közelebb kerüljenek Allahhoz, szenvedjenek meg hitükért. Ilyenkor  napkeltétől napnyugtáig tilos enni, inni, dohányozni, szexuális életet élni. A Korán bizonyos engedményeket is tesz: nem köteles tartani a böjtöt az, aki nem képes rá, mert például beteg, mert várandós vagy szoptató nő, mert hosszú úton van, vagy a foglalkozása miatt veszélyes lehet. Hogy hogyan csapódik le mindez a nem muzulmán utazón, rögvest megvilágítom egy-két példával. Első délutánunk Szanaában, az óvárosban: cudar éhesek vagyunk, egy sütödéből isteni kenyérillat árad. Veszünk pár kis cipót, aztán – túravezetőnk tanácsára – lopva, a fal mellett faljuk, hogy mégse ingereljük szegény helybeliek bélbolyhait. Ők persze, alig várják, hogy lemenjen a nap, tüstént nekiesnek az ételnek, ott, ahol éppen vannak. Megyünk napi több száz kilométert az országutakon, de még egy nyomorult büfét sem találunk nyitva. Szerencsére a piacok üzemeltek, így tudtunk némi gyümölcsöt, kenyeret, sajtot venni. Rendszerint a szállodánkban vacsoráztunk, de fél nyolc előtt nemigen jutottunk ételhez, mert előbb a személyzet evett. Egyik hotel éttermének ajtaján ezt a feliratot láttam angolul: Boldog ramadánt! Csak azért említem, nehogy félreértés essék, ez náluk ünnep, még ha kínokkal jár is.  Sőt, esetleges veszélyekkel! Három Toyota terepjáróval közlekedtünk szerte az országban, át a sivatagon, hegyvidékeken, nem éppen veszélytelen útszakaszokon, gyakran tikkasztó hőségben. Helybeli sofőrjeink reggeltől estig nemhogy nem ettek, hanem egyetlen korty vizet sem ittak, legföljebb a szájukat öblítették ki. Mi napközben a sivatagban legalább két liter vizet benyakaltuk, ők meg semmit. Hogyan nem ájultak el – kész csoda. Volt egy rövid, egyórás repülőutunk is az országon belül. Az utaskísérők ott is osztogattak szendvicset, üdítőt, amit a jemeni utasok is elvettek, de el nem fogyasztották, csak betették a táskájukba. Ekkor valami eszembe jutott és kissé megrémültem. Kérdem túravezetőnket: mi van, ha a pilóták és a légiirányítók sem esznek-isznak? Megnyugtatott, hogy ilyen foglalkozások esetében a vallás kivételt tesz.       

     Nincs abban semmi meglepő, ha az egyes emberek különféleképpen élik meg a vallásukat. Köztudott például, hogy a hinduk nem eszik meg a marhahúst, a muzulmánok pedig tartózkodnak a disznóhús fogyasztásától. Indiában mindkét hit képviselői nagy számban vannak, sokhelyütt egyazon területen, például a Hindusztáni-alföldön elég vegyesen, így aztán csirke- és birkahúson kívül máshoz aligha juthatunk, miként szeszhez sem túl sűrűn. Ha ellenben elmegyünk a nagyszámú keresztény által lakott Goa vagy Kerala államokba, mindenféle húsból kedvünkre lakmározhatunk, ráadásul mindenféle szeszes ital mindenütt kapható. Találkoztunk egy fiatal hindu férfival, aki bevallotta, ha India olyan vidékére szólítja a munkája, ahol lehet marhahúst is kapni, bizony, eszik belőle, mert szereti.

     Rengeteg olyan országban jártam, ahol a lakosság nagy többsége buddhista. Fölkerestem megszámlálhatatlan templomot, láttam iszonyú mennyiségű sztúpát, olyan szent építményeket, melyekben Buddha valamely maradványát, vagy vele, illetve tanítványaival kapcsolatos tárgyat helyeztek el. Srí Lanka lakosságának többsége is buddhista (a maradék meg főleg hindu). Kandy az egyik legszentebb városuk, merthogy  ott áll a Szent Fog temploma. S hogy kié volt ez a bizonyos fog, nyilván kitalálták.  Amikor Buddha i. e. 543-ban elhunyt, egyik bal szemfogát kikaparták halotti máglyájáról, ahonnan az Indiába került. Az idő múlásával a fog lassan egyet jelentett egy isten által adott jognak valamely terület birtoklására. Évszázadokon át háborúkat vívtak érte, meg is akarták semmisíteni, mígnem a IV. században egy indiai hercegnő a hajkoszorújában csempészte át Srí Lankára. Azért pont oda, mert Buddha kinyilvánította, hogy tanai 2500 évig élni fognak a szigeten. Ez az idő ugyan lepergett, ám a buddhizmus él és virul Srí Lankán, míg Indiában csak a sokadik vallás. Ma Kandy temploma olyan a lankai buddhisták számára, mint Mekka a muzulmánoknak; az életben egyszer el kell ide zarándokolni. Nem mintha a fogra egyetlen pillantást is vethetnének. Azt a szépen dekorált templom egyik szentélyében, arany ládikóban őrzik, melyben hat, egyre kisebb ládika van, a legkisebben a foggal. A zarándokok úgy haladnak el a szentély előtt, hogy csak másodpercekig nézhetnek be. Amúgy egyáltalán nem biztos, hogy a ládika valóban az igazi fogat rejti, de még az sem, hogy létezik-e az igazi fog. A magamfajta „istentelen” szkeptikus még azt is kétségbe vonhatná, vajon tényleg Buddha foga volt-e az a bizonyos, de nem teszi. Elvileg tehetném, hiszen már annyi, de annyi, Buddhának tulajdonított testrész, relikvia fölé emelt sztúpát láttam Ázsiában, hogy ezekhez Szidhártha Gautamának az összes sejtje sem lett volna elég. Amint azonban elnézem a virágfüzéreket ezerszámra hozó, átszellemülten fohászkodó embereket, egy pillanatig sem kétséges számomra, hogy a fog létezik, igazi, és akinek a hite úgy diktálja, hát imádja.  Anuradhapura városkában minden buddhistának el kell zarándokolnia a bódhi fához, mely egy Indiából származó fügefa egyik leszármazottja. Annak egyik hajtását ültették el itt i.e. 288-ban, s ezzel a Föld legidősebb, dokumentált „születésű” növénye. Nevezetessége és szentsége abból fakad, hogy eredetije alatt világosodott meg Buddha, és végakarata volt, hogy egyik ágát vigyék Ceylon szigetére. Az anuradhapurai példány kissé megöregedett, úgyhogy arany (?) rudakkal alá kellett dúcolni némely ágát. A hozzá vezető út rögös, ha nem is a szó szoros értelmében. A bejáratnál legalább olyan szigorú a biztonsági ellenőrzés, mint egy amerikai repülőtéren: cipőt, táskát otthagyni, testi motozást szelíden elviselni.

                               A Szent Fog temploma Kandyban, Srí Lankán

     Sehol a világon annyi buddhista templomot nem látni, mint Burmában. Gyakorlatilag nem járhat körbe a tekintet úgy, hogy bele ne ütközne a sok ezer sztúpa valamelyikébe, de még ennyi sem elég, folyamatosan újakat építenek. A külföldi hajlamos azt hinni, hogy a burmaiak valamiféle vallási tébolyban szenvednek, ám ez nem így van. Hitük teljesen átjárja mindennapjaikat. Azt hiszem, a kőkeményen diktatórikus kormányzat is jócskán benne van az újabb sztúpák építésében, úgy gondolván, hogy amíg az emberek imádkoznak, legalább nyugton maradnak. Tévedtek, egyébként, mert néhány éve, amikor lázongások törtek ki a kormány ellen, a szerzetesek a tüntetések élén haladtak. A kormány katonái pedig közéjük lőttek.

     A buddhizmus szelleméről igazából egy monostorban győződhetünk meg. Jártunk egyikben, Burma spirituális fővárosában, Mandalay-ben. Sok turista keresi fel, s ezt a szerzetesek láthatóan nem bánják. Nagyjából ezren élnek a falain belül, persze, ez semmiség ahhoz képest, hogy egész Burmában kereken félmillió szerzetes, illetve apáca van, de csak nagyjából a negyedük szenteli egész életét Buddhának. Társadalmi elvárás, hogy minden férfi életében legalább kétszer némi időt monostorban töltsön, először 10 és 20 éves kora között, majd felnőttként is. Az első bevonulás a fiúk számára felnőtté avatás is. Kopaszra borotválják a fejüket, felöltik a jellegzetes sárgás-vörös leplet, és csupán néhány, a mindennapi élethez szükséges tárgyat birtokolhatnak. Hajnalban kelnek, főtt rizst esznek, aztán indulnak szokásos élelembeszerző körútjukra nagy, fekete edényeikkel, az emberek pedig már rendszerint a házuk előtt várják őket. Az ételt még délelőtt elfogyasztják, 12 óra után már nem ehetnek. Fő foglalkozásuk egyébként az ima és a meditálás. A lakosság nemhogy nem tekinti tehernek (pedig teher ez, hiszen nagyon sok a szegény) a szerzetesek élelmezését, hanem örömmel teszi, szent kötelességből. A szerzetes nem nézhet az adományozóra, nem köszönheti meg az ételt, hiszen ő tesz szívességet azzal, hogy elfogadja. A jobb módú családok egyenest a monostorba viszik az élelmet. Éppen az osztás zajlott, amikor megérkeztünk. Hatalmas üstökben gőzölgött a rizs, elegáns asszonyok adagolták. Kapnak mást is, például húsfélét, gyümölcsöt vagy édességet, és a monostoron belül is főznek, csak nem a teljes rangú szerzetesek, hanem fiatal tanítványaik. A szerzetes ugyanis nem dolgozhat. Pénzt elfogadhatnak, de ők maguk nem vásárolhatnak. 

                                           Ételosztásra várva egy burmai monostorban

                                   Burmai szerzeteslányok

    Már a fővárosban, Rangunban feltűnt, hogy rózsaszínű lepelben teljesen kopasz fiatal apácák jártak-keltek az utcákon. Tar fejjel a fiúk és lányok annyira egyneműnek tűnnek, hogy legföljebb szelíd domborulatok és az öltözék színe árulja el, hogy ki kicsoda. Úgy tartják, ha már egyszer kopaszok, nem nézegetik magukat a tükörben, jobban összpontosíthatnak vallásra. A kislányok 8–10 éves koruk táján vonulnak be a kolostorba, gyönyörű ruhában, fejdísszel, kisminkelve, szüleik kíséretében, hogy aztán tüstént elkezdjék – többnyire csak néhány hetes – kolostori életüket. Ilyen bevonulásnak voltunk szemtanúi Mandalay leghíresebb pagodájánál, a Mahamuninál. Fő látványossága a közel négy méter magas, ülő helyzetű Buddha-szobor. Bronzból készült, de az idők során helyenként már 15 centi vastagon vonták be leheletvékony aranylapocskák tömegével, úgyhogy némely helyen teljesen eltorzult. E műveletet csak férfiak végezhetik, a nők kissé távolabb, elkülönítve foglalnak helyet. Az aranylapocskák készítésére külön manufaktúrák létesültek, s mint magunk is láttuk, a rizspapírszeletek és bőrlapok közé tett, tömbbe rakott nagyon vékony aranylapokat izmos férfiak püfölik kalapáccsal órákon át, hogy a kellő vékonyságot elnyerjék. Finom ujjú asszonyok, lányok szedik szét, formázzák és csomagolják a lapokat. Azt mondják, egyetlen uncia arannyal (kb. 30 gramm) tíz négyzetmétert is be lehet fedni. Persze, tudom ám, min jár most a furfangos magyar ész. Hogy kapzsi alakok nem kaparják és lopják-e le a szent helyekről azt a sok aranyat? Nyilván eszükbe sem jut. Bizonyára lopnak Burmában is eleget, de – ellentétben a mi templomfosztogatóinkkal – szent helyekről soha.

                                    (Kissé) túlaranyozott Buddha-szobor Mandalay-ben

    Azt hihetnénk, hogy a buddhista szerzetesek a nap minden órájában teljes aszkézisben élnek. Ez bizonyos fokig igaz is, ám saját szememmel láttam jó néhány „kilengést” is. Már azon is meglepődtem, hogy szerte Délkelet-Ázsia buddhista országaiban a szerzetesek éppúgy eljárnak kirándulni, természetet járni, mint a „civilek”. Általában kettesével, vagy kisebb csoportokban felkeresik a nevezetességeket, természeti látnivalókat. Jártam olyan thaiföldi watban (templom, kolostor és iskola kombinációja), ahol az óraközi szünetekben a szerzetestanoncok, tizenéves srácok éppúgy eszetlenkedtek, kergetőztek, fociztak, sőt cigarettáztak, mint a mi tinédzsereink. Jó tizenöt évvel ezelőtt kissé még azt is furcsának találtam, hogy amikor a szakadó esőben behúzódtam egy wat előterébe, a mellettem ücsörgő tizenéves szerzetestanonc magnóján éppen Santanát hallgatott. Az viszont már egyáltalán nem lepett meg, hogy például Laoszban vagy Nepálban a buddhista szerzetesek a legnagyobb nyilvánosság előtt mobiloztak. Egyik laoszi buddhista kolostor udvarán óriási parabolaantenna jelezte, hogy a szerzetesek ilyen módon is tartják a kapcsolatot – ha nem is égi feljebbvalójukkal, hanem – a külvilággal. Abban a szerencsében részesültem, hogy beszélgethettem is egy szerzetessel. A fiatalember még 1995-ös thaiföldi utazásom idején szólított meg egy bangkoki wat udvarán, mondván, angol szakra jár az egyik helyi buddhista egyetemre, és szeretné a nyelvet gyakorolni. Sok szegény fiatalnak egyébként ezek az egyetemek jelentik a felemelkedés lehetőségét, hiszen ingyenesek, és ha utóbb nem választják véglegesnek a szerzetesi életet, az ott tanultakat, például tanárként, a civil életben is hasznosíthatják. Laoszban a túravezetőnk olyan férfi volt, aki tizenhét évet (!) húzott le Luang Prabang egyik monostorában. Megtanulta a történelmet és az angolt, jó ideje már a turizmusban dolgozik, családja is van. Elutazásunk napján korai kelésre bíztatott bennünket: meg akarta mutatni, hogyan jönnek – szó szerint százával – a szerzetesek a különböző kolostorokból a belvárosba, ahol a hívek már étellel várják őket. Azt is észrevettem, hogy szinte mindegyik szerzetes mellett ott toporgott egy-egy fiúcska, s megkérdeztem, hogy mi végre. Vezetőnk elmondta, hogy ők nagyon szegény családok gyermekei, és ha a szerzetesek a szükségesnél több élelmet kapnak, a fölösleget átadják a gyerekeknek.

                                          Buddhista templom Laoszban, parabolaantennával

     Több, nem keresztény vallásban nincs úgynevezett istentisztelet, nincs előírt imaidő, sőt általában még pap sem. Egy muzulmán bármikor bemehet ugyan a mecsetbe imádkozni, de pénteken az elkötelezett hívők számára kötelező. Ha nincs mecset, az sem gond, az úton levők előveszik kis imaszőnyegüket, leborulnak Mekka felé és naponta ötször elmondják az imáikat. Na de merre van Mekka? Tudatlan szerkesztők, írók szokták mondani-leírni, hogy a muzulmánok kelet felé borulva imádkoznak. Ez természetesen csak abban az esetben igaz, ha Mekka éppen keleti irányban fekszik, ám mind tudjuk, muzulmánok bőséggel élnek Mekka irányától délre, keletre, északra is. Az irány belövéséhez a mecsetekben értelemszerűen segítségek nyújt a mihrab, az imafülke, mely mindig Mekka felé néz. Kinn, a szabadban az imádkozók megsaccolják az irányt. De van már új módi is. Először egy malajziai szállodában láttam a szobám asztalán egy nyilat, aztán Líbiában, Jemenben is a hotelben: Mekka felé mutat. De mi van akkor, ha muzulmán felebarátunk éppen repülőn utazik? A Malaysian Airlines járatán láttam először, hogy a tévéképernyőn nyíl mutatta Mekka aktuális irányát.

                                                                  Arra van Mekka

    A muzulmánoknak ugyan vannak papjaik, de az imát az imám vezeti. Az illetőnek nem kell feltétlenül egyházi személyiségnek lennie (bár többnyire mégis az); kiemelkedő tudása, tekintélye, mély vallásossága emeli ki a hívők közül. A muzulmán világban is megjelent már a modern idők szele. Szíriában egy mecsetben láttam, hogy miközben valami papféle (alighanem ő volt az imám) hatalmas hevülettel szónokolt egy csoportnak, egy tetőtől talpig iszlám regula szerint öltözött asszony buzgón videózta őket, egyik sarokban pedig egy ugyancsak burkát viselő lány sms-ezett fesztelenül.

                                       SMS a mecsetből

     Ugyancsak nincs meghatározott istentisztelet vagy imaidő a buddhistáknál vagy a hinduknál sem. Amikor ők maguk úgy érzik, hogy el kell menniük templomba vagy egyéb szent helyre, elmennek, de a vallás lépten-nyomon jelen van hétköznapi életükben is. Először Thaiföldön figyeltem föl egy különös „szerkezetre”, amilyet később Délkelet-Ázsia több országában is láttam. Sőt, előbb e furcsaságokat készítő kisüzemek szúrtak szemet, ahol színes, buddhista templomra emlékeztető, magas lábon álló házikókat gyártottak. Készülhetnek fából, betonból, téglából. Megtudtam, ezek a szellemházikók, melyeknek amúgy semmi közük a buddhizmushoz, sokkal inkább az animista vallásokhoz, melyeket még Délkelet-Ázsiába vándorlásuk idején, északabbról hoztak magukkal a népek. A házikónak több rendeltetése is van: egyrészt otthont nyújt a ház védő szellemének, másrészt kívül tartja a rossz szellemeket. Nem csupán a családi házak előtt állnak, hanem ott láthatjuk őket nagyvárosi hotelek, irodaházak, éttermek előtt is. Virágokkal díszítik őket, áldozatként élelmiszert, rizst, gyümölcsöt tesznek ki rájuk, gyakran égetnek füstölőpálcikákat és imádkoznak is előttük.

                                            Szellemházikó Bangkokban

    Az imáról jut eszembe: feltűnt már a tisztelt olvasónak, hogy szinte az összes nagy vallás követői összetett vagy összekulcsolt kézzel imádkoznak? Kissé másként ugyan, de hasonlóan. A muzulmán ima közben a melle előtt kulcsolja össze a kezeit, a hindu vagy a buddhista nem kulcsolja, csak összeteszi a két tenyerét és távolabb tartja a testétől. Ugyancsak gyakori közös vonás, hogy az imádkozók a templomaikban időnként vagy letérdelnek, vagy a földre borulnak.  (folyt. köv. ►)

                                                     Imaidő Jemenben

                                     Összetett kezek Laoszban

„A ruha teszi az embert.  A meztelen embereknek kevés vagy semmilyen befolyásuk nincs a társadalomban”

(Mark Twain)

(folytatás)   Sokan úgy gondolják, hogy Indiában minden nő szárit visel, bár igazság szerint nem minden vidéken. Ám csakugyan, még ma is nagyon elterjedt ez a tömérdek színárnyalatban árusított 5–8 méter hosszú, jobb helyeken selyemből készült textília, amit rafinált módon csavarnak a testük köré. Vidéktől, éghajlattól is erősen függ a szári stílusa; alája blúzt és alsószoknyafélét vesznek föl. A blúz, a choli, különösen a fülledt, trópusi vidékeken szabadon hagyja a hasat, de még a hát egy részét is. A szári ugyancsak általános női ruhadarab Nepálban és Sri Lankán is. Indiában az északi országrészben azonban, ahol évszázadok óta erős a muzulmán hatás, vagy például Pandzsáb államban, a nők kissé buggyos, lefelé keskenyedő, pizsamaszerű nadrágot hordanak, aminek salwar a neve. Föléje egy meglehetősen hosszú, tunikaféle, elég bő inget vesznek, ezt kameeznek nevezik. Muzulmánoknál kendő dukál hozzá. 

                            Szári minden színben és mennyiségben

    A dhoti vagy pancha nevű öltözéket még az is ismeri, aki sosem járt Indiában. Ilyen öltözékben látható Mahatma Gandhi szinte az összes róla készült képen, filmen. Ez a jobbára fehér színű, 6–7 méter hosszú vászonanyag varratlan; különleges technikával csavarják át a combokon, majd a derékon, ahol megkötik és valahol a térd fölött végződik. Ilyesmit már elég ritkán látni Indiában. Kiegészítője lehet a kurta nevű, nyak nélküli bő és hosszú ing, ami általában szintén fehér, és nők, férfiak egyaránt hordják Indiában, Sri Lankán. A hippi korszakban a nyugati világban is sokhelyütt elterjedt. Manapság dhoti helyett inkább farmernadrágot viselnek alatta. Ázsiában azt figyeltem meg, hogy miközben a nők még megtartották többé-kevésbé hagyományos, színes ruháikat, az utcákon a férfiak határozottan szürke verebeknek tűnnek, európaias stílusú szürkés árnyalatú nadrágban és világos, hosszú ujjú ingben.

     Ha könyvben, karikatúrán tipikus indust akarnak megjeleníteni, egészen biztosan szakállas, bajuszos, hosszú hajú, turbános férfit ábrázolnak. Pedig ez a leírás kizárólag a mintegy 13 milliós szikh közösség (l. a következő fejezetet) férfitagjaira illik. Talán éppen eme összetéveszthetetlen külsőségek miatt lettek ők a legjellegzetesebb indusok. A szikhek, bár igen toleránsak, szinte kezdettől harcos vallási közösséget alkotnak. Részben ezt tükrözik azok a ma már jobbára csak szimbolikus jelek, melyekről a szikh férfi megismerszik. Űzzenek bármilyen foglalkozást, e külsőségekhez ragaszkodnak. Hajukat, szakállukat nem vágják le, elvben rövidnadrágot viselnek (a gyakorlatban nem mindig), hosszú hajukat pedig turbán alá rejtik, amit kb. 5 méternyi anyagból tekernek föl nagy műgonddal. Szemtanúja voltam, amint egyik pályaudvaron egy vasutas elkészítette a turbánját. Egyik végét hozzákötötte az ajtókilincshez, aztán elkezdte föltekerni. Elég hosszú művelet volt.  Kellékük továbbá a – ma már jelképes – kard, és a fém karperec, mely a rossz nyelvek szerint kiváló szolgálatot tesz a söröskupakok eltávolításakor. Hogy miről lehet megismerni a szikh nőt? Annál biztosabb támpontot, mint hogy valószínűleg szikh férfi társaságában látjuk, nemigen tudok mondani, merthogy náluk nincs a valláshoz köthető kötelező viselet.

    Még jó 10–15 éve is, ha Kínából láttunk filmtudósítást, szembeszökő volt a sok szürkéskék, egyenruhaszerű Mao-zubbony és sapka. Több százmillió kínai hordta. Manapság ilyesmit már csak öregeken vagy falusiakon látni. Főleg a keleti nagyvárosokban a nők igen divatosan, színesen öltöznek. Érdekes viszont, hogy falun szoknyás nőt arrafelé szinte nem látni, mindenki valamilyen nadrágot hord. Ennek talán praktikus oka is van, így könnyebb biciklizni. Igaz, a kínai nők sosem voltak híresek arról, hogy a lábukat mutogatják és ezzel a férfinem – legalábbis európai szemmel nézve – az égvilágon semmit sem vesztett.      

     A mongolok leggyakoribb hagyományos viselete a del. Ma már csak a pusztai ember hordja ezt a magas gallérú, a kézfej végéig leérő ujjú (így lesz belőle kesztyű is) hosszú köntöst, melyet derékban tőle eltérő színű övvel fognak át. Férfiak és nők egyaránt viselik. A szeles pusztán hidegben nyilván igen praktikus viselet, csak azt nem értem, miért hordják nyáron, rekkenő hőségben is. Szoknyás nőt Mongóliában legföljebb Ulánbátorban láttam, ott is csak fiatalokat. Az sem megy a fejembe, miért hordanak a beduinok fekete anyagból készült ruházatot, amikor tudvalevő, hogy a sötét anyag sokkal jobban elnyeli a hőt, mint a világos. Mindenesetre teniszpályai viseletre emlékeztető öltözéket egyetlen beduinon sem láttam. S ha már itt tartunk, a sivatag másik nomád-félnomád népe, a tuareg is kitűnik különleges ruházatával. Kék embereknek is hívják őket, merthogy indigóval megfestett ruhát és turbánfélét hordanak, ami megfogja a bőrüket.

                                      Tuaregek Líbiában

    Délkelet-Ázsiában, ahol rengeteg etnikum él ugyanazon országon belül is, sokféle színes, tarka hagyományos öltözetet láthatunk, például Vietnam, Észak-Thaiföld hegyvidéki népeinél, Laoszban, Burmában is.

                                                             A laven etnikum népviselete Burmában

                                    Népviselet egyik észak-thaiföldi népcsoportnál, az akháknál

    Különleges szerencsém volt Grönlandon, mert amikor partra szálltunk egy parányi városban, a helybeliek éppen a templom előtt gyülekeztek, konfirmálásra, és a fiatalok erre az ünnepi alkalomra fölvették szép, hagyományos népviseletüket. Ilyesmit a hétköznapokon természetesen nem látni. A lányoké különösen mutatós. Bőrből és nemezből készült csizmájukat elborítják a káprázatos hímzések, aminél csak a felsőruhájuk színpompásabb. Fókabőrből készült nadrágot viselnek hozzá. Ezek a darabok anyáról leányra szállnak, s ahogy elmondták, akár több évtizedig is kitartanak.

                                              Grönlandi népviselet

    S ha már csizma, érdemes pár szót vesztegetnünk a lábbelikre is. Nagyon karakteres viseletet, emlékeim szerint, nem láttam, legföljebb egy-egy szűken behatárolható helyen, de ahogy szertenéztem a világban, azt a következtetést vontam le, hogy az emberiségnek nagyjából a fele valamiféle papucsban jár. Ki ilyenben, ki olyanban. Az arab országokban például mindkét nembelieknél a legelterjedtebb viselet a bőrpapucs, szerényebb vagy díszesebb kivitelben. Ha csak a bazárok kínálatát nézem, szívesen hordanak színes, sőt tarka papucsokat is, ám utcán ilyesmit elvétve látni.

                                                  Papucsválaszték Marokkóban

    A világ melegebb – és szegényebb – részein szinte minden hétköznapi ember gumipapucsban jár, Szenegáltól Vietnamig. Praktikus is, olcsó is, drágább lábbelire aligha telne. Sőt, van ahol egyáltalán nem telik. Az is feltűnt ellenben, hogy a dél-európai országokba mennyire kedvelik a szép bőrcipőt. Olaszországtól Spanyolországon át Portugáliáig annyi cipőboltot látni, mint sehol a világon. Spanyolországban már őrületbe kergettek, amikor a városokban élelmiszerüzletet kerestem, de egyre-másra csak cipőboltokba botlottam.  

      A haj ugyanúgy a megjelenés része, mint a ruha. A fiatal lányoknak Kelet-Ázsiában szép hosszú fekete hajuk van; aki divatozni akar, rövidre vágatja. 1994-es kínai utamon festett hajat még nem láttam, most már nyilván olyan is van. Szingapúrban, viszont, ahol a lakosság többsége kínai származású, vagy Hongkongban, már bő tíz éve is mindennapos volt a szőke, a vörös, a melírozott haj. Japánban, főleg persze a nagyvárosokban, a legszélsőségesebb színárnyalatokat is láthatjuk, a neonzöldtől a rózsaszínűig.

     A legizgalmasabb frizurákat kétségkívül Fekete-Afrika kínálja. A gyapjas haj, úgy látszik, kiválóan alkalmas arra, hogy belőle a legkáprázatosabb hurkákat fonják, főleg kislányoknak, néha már a 3–4 éveseknek is. Etiópiában is adnak a szép hajviseletre, bár az ottani lányok haja természettől fogva egyenesebb. Az etióp kisfiúk haja is különleges. Elöl meghagynak egy hosszabb tincset, állítólag azért, hogy ha eljön értük az angyal, legyen mit megfognia, más fognivaló ugyanis egyelőre még nincs rajtuk.

                                                Nyugat-afrikai lányfrizura

                                   De nem maradnak el az etióp lányok sem

    Érdemes kitérnünk az úgynevezett kiegészítőkre, no meg a testékszerekre is. Ezen a téren, azt hiszem, az indiai nők verhetetlenek. Orrkarika, fülkarika, karperec, lábperec, gyűrűk kézen, lábujjakon, kéz- és lábfestés hennával – egyáltalán nem lepne meg, ha a nyugati világba a piercingdivat éppen Indiából szivárgott volna be. Még a legeslegszegényebb nőkön is láthatunk valamit. Nem maradnak el tőlük a nepáli nők sem, ami a két kultúra közelsége miatt érthető. Falun több helyen láttam, hogy még nagyon idős asszonyok is viselnek valamit a fülükben, orrukban.

                                                            Nepáli asszony orrékszerrel

   Manapság már mi, európaiak sem akadunk ki különösebben, ha fiatal lányok piercinget rakatnak a nyelvükbe, ajkukba, egyebükbe, de ők csak gyenge utánzói egyes ázsiai, afrikai népeknek. Laoszban láttam olyan nőt, akinek a fülcimpájában legalább öt centis átmérőjű „valami” volt. Mintha csak összebeszéltek volna a tőlük nagyon távol, Kelet-Afrikában élő maszájokkal. Betértünk egy maszáj faluba körülnézni, s ahogy szokás, ajándékot is vittünk. Mit gondolnak, minek volt a legnagyobb sikere? Nem, nem a pólóknak és a baseballsapkáknak, hanem a műanyagnak. Egyik fiatal férfi, látva, hogy éppen filmet cserélek, elkérte a kiürült műanyag filmes dobozomat és legott a fülcimpáján éktelenkedő lyukba dugta. Azt hiszem, nagyon büszke volt rá, ingyen le is fényképezhettem. Más kérdés, hogy amikor később ezt a diakockát átadtam egy szerkesztőségnek közlésre, sajnos, szőrén-szálán eltűnt. A maszájok amúgy is imádják a színes, tarka „ékszereket”. Lányaik-asszonyaik nyakában parányi színes gyöngyökből font jókora átmérőjű nyakbavaló lebeg. Öltözetük nemkülönben jellegzetes. Valamikor marhabőrből készült ruhafélét hordtak, aztán a 60-as évektől divatba jött a színe szőttes, főleg a piros, elsősorban kockás mintával, de nőkön láttam kéket is. Ezt tekerik a testükre, a maguk jellegzetes módján. 

                                               Indiai nő  hennával festett tenyere

   Sosem fogom megérteni, mi jó van abban, ha az ember szájába, konkrétan az alsó vagy felső ajkába valami kisebb-nagyobb, nem odavaló tárgyat tesznek. Beninben az előbbire, a szomszédos Burkina Faso-ban az utóbbira láttam elég szörnyű példát, mindkét helyen idősebb asszonyoknál. A fiatalabb generációk talán már ódzkodnak ettől a kétségkívül látványos, de alighanem elég kellemetlen „szájbetéttől”. Nem úgy a tetoválástól. Ellentétben a nyugati divattal, Afrika sok törzsi vidékén, meg persze máshol is, a tetoválás különféle formái nagy hagyományra tekintenek vissza. Az egyik változat, a feltehetően kevésbé fájdalmas, a klasszikus tetkó, amikor a mintákat valamilyen festékkel viszik fel a bőrre. Láttam Beninben egy olyan, a fulani népcsoporthoz tartozó asszonyt, akinek a teljes arcát, homlokát, mellét tetoválás díszítette, nyakában mindenféle gyöngyök lógtak, de amúgy félmeztelen volt, és a kép tanúsága szerint, szó szerint derékig érő melle alapján ítélve, alaposan rászolgálna egy kiadós mellplasztikára. Persze, az sem kizárt, hogy ha alkalmuk volna rá, akkor sem igényelnék.  A másik módszer jóval durvábbnak tűnik. Megvágják a bőrt és úgy hagyják a sebet behegedni, hogy a vágás helyén a bőr kidomborodjon. Biztosan megvan rá a bevált technikájuk és nyilván ettől érzik szépnek magukat.   

                                               Dúsan tetovált anyuka Beninben

                                              Bevágásos bőrdíszítés Nyugat-Afrikában

                                                      Burkinai asszony ajakkoronggal

                                                És egy másik változat, Beninben

     A burmai padaung népcsoport lányai-asszonyai egyenesen világhírűvé lettek a nyakukban viselt töméntelen rézkarika révén. Zsiráfnyakúaknak is nevezik őket, ugyanis mivel a karikák száma kislány koruktól fogva fokozatosan bővül, nyakcsigolyáik erősen eltávolodnak egymástól és nyakuk a normálisnál akár háromszor jobban is megnyúlik. A padaungoknak ugyan a közelükben sem jártunk, ám az Inle-tóhoz (mindent a turistákért) le-lehoznak néhány „zsiráfnyakú” nőt. Kommersz mutatvány, belátom, de túravezetőnket legfőképp ezért nyúztam: biztosan lesznek? Jó régen egyik National Geographicban láttam fotókat ilyen asszonyokról, akkor még nem is remélhettem, hogy egyszer élőben is találkozhatok velük.  Egy szigorú tekintetű öregasszony szövögetett, mögötte középkorú nő két kamaszforma kislánnyal somolygott, nyakukon, kezükön, lábukon életkoruk haladtával egyre nagyobb mennyiségű rézkarikával (valójában nem karikák, hanem spirálisan fölhelyezett ujjnyi vastag rézhuzalok). Ördög se tudja, miért vált ez náluk szokássá; a legenda szerint azért, hogy így védekezzenek a tigristámadások ellen, de mivel immár se közel, se távol egy szál tigris sincs, fogadjuk el, hogy ez nekik így tetszik. Azt is beszélik, ha levennék a rézgyűrűket, nyakcsigolyáik el se bírnák a  fejük súlyát, ergo, kitörne a nyakuk. Nos, egy Burmából elszármazott padaung író elbeszélte, tanúja volt, amint öreganyja időnként levette a cuccot és semmi baja nem történt. Amúgy a burmai nők előszeretettel ékesítik magukat a thanakafa porával. Kövön csiszolnak le az ágakból némi port, vízzel elegyítik és az arcukra, homlokukra kenik. Állítólag azért, hogy védjen a napsütéstől, fehérítse az arcbőrt, ám inkább a smink szerepét tölti be.

                                                     " Zsiráfnyakú" nő Burmában

                                                Burmai kislány thanakafa nedvével díszített arca

    Az öltözködés legvadabb kilengéseit szinte biztos, hogy Japánban tapasztalhatjuk. Miközben még a szupermodern nagyvárosok utcáin sem ritka látvány a kimonós hölgy, a tizenéves lányok a legelképesztőbb cuccokat hordják. Tokió egyik negyedében, egészen pontosan annak egy bizonyos utcájában, főleg hétvégéken, tömegével jelennek meg saját kreációjú, inkább jelmezre, semmint utcai viseletre emlékeztető ruhákban a fiatalok. Egy átlagos nagyvárosi utcán is látni elég tébolyodott kompozíciókat. A japán lányok szerfölött kedvelhetik a különféle mütyüröket is; kitűzőket, fülbevalót, hajbavalót, mindegy, csak a lehető legrikítóbb színű legyen. A fiúknál a „tépett” frizura úgyszólván elengedhetetlen.

                                                          Múlt és jelen Japánban

    Divat terén a japánok szemmel láthatóan a végsőkig eleresztették magukat. 1990-ben, amikor először jártam Hawaiin, a divatos strandok már akkor is tele voltak japán turistákkal, s miközben a nyugatiak a legkihívóbb tangákban villogtak, a japán lányok megmaradtak az erősen visszafogott, szigorúan egyrészes fürdőcuccnál. A világ azonban nagyot változott húsz év alatt lányok. 2009-ben Waikiki strandján már a japán lányok is zömmel bikiniben járkáltak. Hanem mit láttam egy japán csajon Honoluluban, egy bevásárló központ előtt! Bundabéléses csizmában volt! Amúgy lehetett kb. 30 fok. Este a waikiki korzón még egyet, aztán még egyet – ez nem lehet véletlen, alighanem kollektív téboly tombol. És ez még semmi. Ugyanazon a korzón rápillantottam egy cipőbolt kirakatára – ott sorakoztak a bundabéléses csizmák. Nyilván van rájuk kereslet, egy olyan szigetcsoporton, ahol mindig tombol a nyár.

                                      Japán lány bundás csizmában a trópusi Hawaiin, 30 fokban

    Mint láttuk, kultúrája válogatja, melyik nép hölgytagjai mennyit mutatnak meg magukból a nyilvánosság előtt. Miközben a fentieket írtam és régi videóimat nézegettem, bevillant egy kép, amit Indiában, Dzsaipur városában vettem föl. Egy szupermarket kirakatában láttam egy posztert, melyen gyönyörű, formás lábú, nyilván nyugati nő reklámozott valamit, háttal állva. Eszembe jutott, vajon milyen lehet az egyébként többnyire gyönyörű indiai nők lába. Nos, tőlem biztosan nem fogják megtudni, olyat tudniillik még sosem láttam. Ω

„A ruha teszi az embert.  A meztelen embereknek kevés vagy semmilyen befolyásuk nincs a társadalomban”

(Mark Twain)

   Ha valami külföldön már a legelső pillantásra feltűnik az idegennek, az a mienktől eltérő öltözködés. Európát simán végigutazhatjuk úgy, hogy különösebb változatosságot tapasztalnánk. Nem vonatkozik mindez a népviseletekre, ám ilyen ruházatot csak nagyon eldugott vidékeken láthatunk, vagy esetleg különleges alkalmakkor, ünnepeken, fesztiválokon. Müncheni barátom, aki jól ismeri országunkat, de a német turistairodalomban jócskán túlmisztifikált pusztán még sosem járt, kissé meglepődött, amikor úgy húsz éve elmondtam neki, hogy az a kunsági csikós, akit a tévében lát bő gatyában ostort pattogtatni, a show végeztével nagy valószínűséggel fölvesz egy pólót, farmernadrágot és még az sem kizárt, hogy beül egy német gyártmányú autóba és este szexfilmet néz valamelyik német műholdas csatornán. Miért ne, kérdeztem, hát nálatok mikor látsz a mindennapok emberén bajor bőrnadrágot vagy stüszikalapot. Na, ugye! Az átlag skót sem jár hétköznapokon szoknyában, a brüsszeli lányok se viselnek csipkés blúzt, miként a hollandok sem fapapucsot stb.

   Más azonban a helyzet bizonyos nemzeti viseletekkel vagy éppen valláshoz kötődő ruhadarabokkal, melyek azonnal elárulják az illető hovatartozását. Azaz nem mindig. Egyiptomban, még 1989-ben, kénytelen voltam venni (mert rám sózták) egy palesztin kendőt, amit persze sose hordtam. Eltelt egy-két év és több tucatnyi pesti lányon láttam hasonlót, akik nem egészen rendeltetésszerűen, sálként tekerték magukra. Egy-egy nemzeti viselet, vagy néphez köthető ruhadarab időlegesen még világdivattá is válhat. Ha például csicsás, rövid ujjú inget látunk, még azok is Hawaiira asszociálnak, akik sosem jártak ott.

    A legérdekesebb nemzeti viseleteket kétségkívül a távoli, egzotikus országokban figyelhetjük meg. Ha ellátogatunk Dél-Amerikába, különösen az Andok országaiba, lépten-nyomon találkozhatunk olyan indiánokkal vagy meszticekkel, akik színes, tarka kötött-hímzett ruhát, kesztyűt hordanak. Ha mindezek tetejébe az asszonyokon (!) keskeny karimájú kalapot is látunk, a férfiakon és a gyerekeken pedig kötött füles sapkát, csaknem biztosra vehetjük, hogy valahol Bolíviában vagy Peruban járunk.

                          Perui népviselet (Titicaca-tó, Amantani-sziget)

    Ha elkeveredünk az ecuadori Otavalo városkába, megcsodálhatjuk a helyi indián asszonyok-lányok összetéveszthetetlen, bő fekete szoknyából és fehér, jobbára csak az ujján hímzett blúzból álló viseletét, amit néha egy leírhatatlan, kalapra, kendőre egyaránt emlékeztető fejfedő, továbbá aranyhoz hasonlatos többsoros nyaklánc egészít ki.

                                   Otavalói indián nők jellegzetes viselete

    Az Andokban gyakori, hogy egész falvak hordanak ugyanolyan cipőt, melynek talpa jól látható módon autógumiból készült. Mexikóban a falusiak szintén őrzik hagyományos színes, szőtt-hímzett viseletüket, bár ott már főként csak a nők. Egészen elképesztő fejfedőket is láttam nőkön, leginkább Chiapas államban; talán kispárnára hasonlított.

                               Indián asszonyok Mexikóban, Chiapas államban

    Álljunk is meg egy pillanatra a fejfedőknél, és most ne a divatból hordott női kalapokra gondoljunk. Ha utánagondolunk, hogy melyik lehet az a fejfedő, amit manapság talán az egész világon ismernek és viselnek, alighanem a baseballsapka jönne ki elsőként. Ez persze, érthető is, hiszen reklámhordozóként a legtöbb nagy cég, áruház stb. ilyeneket osztogat, ingyen. Könnyű, kis helyen elfér, összehajtható, aránylag praktikus is, persze, hogy hordják, még olyanok is, akiknek soha életükben semmi közük nem volt a baseballhoz. S ha már egy amerikai eredetű fejfedőnél tartunk, nyilván mindenkinek eszébe jut a széles karimájú, jellegzetes formájú texasi- vagy cowboykalap is. Ne gondolják, hogy ez csak afféle filmkellék; Texasban csakugyan sokan viselik a férfiak (és nem csak a marhatenyésztők), igaz, ha effélében állítunk be Chicagóba vagy New Yorkba, alighanem mosolyt kelt. Amikor 1985-ben Houstonba érkeztem, ottani ismerősöm el akart cipelni egy ruhaüzletbe, hogy nekem farmernadrágot vegyen. Norvég származású felesége még a hetvenes évek elején járt Magyarországon és nyilván feltűnt neki, hogy a magyar fiatalok erősen vágyakoznak igazi nyugati farmernadrágra – amit egyébként sehol a világon nem neveznek így, rajtunk kívül. Mindenütt jeans-ként (vagy blue jeans) említik, még olyan, az angol irányában konzervatívnak tekinthető nyelvekben is, mint a francia vagy a német (utóbbi Die Jeans), de még a cirill ábécét használó országokban is ezt írják át fonetikusan, így: джинсы. Na, szóval, Steve-nek elmagyaráztam, hogy nálunk bizony már mindenféle márkás farmernadrágot lehet kapni, ám ha mindenképpen meg akar ajándékozni valamivel, vegyen egy texasi kalapot. Valami húsz dollárjába került, nekem meg jó szolgálatot tett a „vadnyugat” tűző napja alatt.  

    Ha kicsit délebbre megyünk, Mexikó kalap-jelképe a sombrero, ami már-már az ország nemzeti-kulturális szimbóluma. Többnyire szalmából készül és óriási karimája gyakorlatilag az egész testnek árnyékot ad. Innen a neve is: a sombra spanyolul árnyékot jelent. Jelkép ide vagy oda, egy szál, sombrerót viselő embert sem láttam Mexikóban, viszont szuvenírként mindenütt árulják.

     Nagyjából hasonló szerep (ajándéktárgy) hárul a fezre, mely ugyancsak elválaszthatatlanul hozzánőtt – a törökökhöz. A csonka kúp alakú, vörös vagy bíbor színű fejfedő azonban ott már rég a múlté, ugyanis Kemal Atatürk, a modern Törökország első államfője 1925-ben betiltotta a viseletét mint a vallási reakció jelképét. Ettől függetlenül árulják, és a turisták veszik is, mint a cukrot. Tudják, mi az érdekes? Hogy a fez nem is török eredetű, hanem északnyugat-afrikai. A marokkói Fez városából származik, ugyanis valamikor régen csak e városban gyárthatták, nemezből, és a som kivonatával színezték pirosra. Az Oszmán Birodalom terjeszkedése nyomán jutott el a mai Törökország területére is, bár már előbb az egész muzulmán világban elterjedt, egészen Malajziáig, Indonéziáig, ahol pecinek, illetve songkoknak nevezik. Arrafelé a formája, színe is módosult, oldalirányban lapultabb. Van még valaki, aki emlékszik a néhai indonéz elnökre, Sukarnóra? A 60-as években a szocialista országok, köztük mi is, antiimperialista politikája miatt keblére öleltük, úgy emlékszem, járt is nálunk. Nos, ő is állandóan ilyen sapkát viselt, mi több, nálunk egy időre divatot is teremtett vele. Más kérdés, hogy az állandóan 30 fok fölötti hőségben nem lehet valami kellemes, ám mégis sokan hordják Malajziában vagy Indonéziában.

     Belső-Ázsia sok országában elterjedt a nálunk tübetejka néven ismert fejfedő (üzbég, tadzsik, kazah, türkmén). Uniszex darab, bár inkább a férfiak viselik. Az övéké többnyire fekete alapon fehér mintázatú, a nőké színesebb, hímzett.

                                              Tübetejkát viselő üzbég bácsi

   Kelet- és Délkelet-Ázsiában vidéken még ma is rengetegen hordják a kúpszerű, nagy átmérőjű szalmakalapot, bár egyáltalán nem divatból vagy szokásból, hanem praktikussága miatt: a földeken dolgozó embereket úgy-ahogy megvédi a naptól.

                                              Vietnami szalmakalap

    A bigottabb muzulmán országok viselete szinte követhetetlen, már ami az elnevezéseket illeti. A nikáb az araboknál mindennapos női ruhadarab, olyan fejfedő, ami hol eltakarja az arcot, hol nem. A hidzsábnak többféle jelentése van: néhol a nők fejét fedő kendő, néhol a fejet és az egész testet takaró ruházat. A burka az egész testet, sőt az arcot is takaró ruházat, Afganisztánban a leggyakoribb, de láttam Pakisztánban és Észak-India muzulmánok lakta vidékein is. Az arab férfiviseletek neveit tényleg nem tudom követni; ahány hely, annyiféle. Egyiptomban pl. dzsellabijának nevezik, bő, többnyire világos színű, könnyű vászonból készülő, bokáig érő egyberuha. Marokkóban és több más észak-afrikai országban dzsellaba a neve, ez gyapjúból van és kapucni is tartozik hozzá.  

                                      Kendőkínálat Szíriában

    Hogy aztán mennyire kell betartani az iszlám öltözködés szabályait, országa válogatja. Általánosságban a ruha nem lehet kihívó, áttetsző, nem sejtetheti a test vonalait, domborulatait. Ugyanakkor a Korán arra ösztönzi a nőket, hogy tetsszenek a férjüknek – de csakis nekik. Ezért tapasztalhatjuk azt az ellentmondást, hogy az utcán járó muzulmán nők szigorúan beburkolóznak a többnyire fekete, de legalábbis sötét árnyalatú, az egész testet fedő ruhájukba, s közben a bazárban a legszínesebb ruhadarabok között válogatnak. A kislányokat igyekeznek a lehető legszínesebben kiöltöztetni, mert 6–7 éves koruk táján már nekik is fel kell ölteniük a nőkre kötelező cuccokat. Közismert, hogy Iránban szigorú előírás a csador utcai viselete, pontosabban elvileg nem kötelező, csak gyakorlatilag. Még a tévéhíradók női műsorvezetői is csadorban, kendővel a fejükön jelennek meg, aminek a hajat is maradéktalanul el kell takarnia. A közhiedelemmel ellentétben a csador „nyitott” ruhadarab, amit elöl összefognak, vagy szorosan maguk köré tekernek a nők, a kendő viszont kötelező. Az 1979-es iszlám forradalom óta utcán a feketén kívül legföljebb nagyvárosokban látni kissé élénkebb színűt. A hossza is változó. Falusiaknál minimum bokáig ér, de városon a kacérabb nőszemélyeknek csak az alsó lábszár feléig, alóla pedig többnyire farmernadrág villan ki. A fiatal városiak egyébként valószínűleg gyűlölik. Erre a következő mulatságos esetből következtettem. Amikor hazafelé indultam Iránból a Swiss Air gépével, a beszálláskor még nagyjából harminc, csadorba burkolózott nőt láttam. Öt perc múlva egyet sem. Ahol voltak, lehányták magukról a csadort, alatta színes, divatos blúzt, pólót viseltek, előkerültek a szemceruzák, púderek, rúzsok és hasonlók, megkezdődött a szépítkezés, a teljes metamorfózis. Azt hiszem, ha ez a rendszer egy napon megbukik, nagyon jól fog menni a ruhakereskedőknek, igaz, otthoni viseletre már mindenki bespájzolt a divatos ruhákból. Az iráni rezsim, a Nyugattól való merev távolságtartást kimutatandó, tartózkodik az európaias öltözéktől. Láttak már egyetlen nyakkendős iráni politikust a tévében? Ugye, nem. Az öltöny még csak elmegy, ám a nyakkendő elképzelhetetlen. Volt még egy elég mellbevágó élményem a nő iszlám viselet kapcsán, bár ez az eset alighanem „szabadon választott” gyakorlat volt. Nemrégiben Egyiptomban belekukkantottam néhány arab csatornába és megálltam egy sportközvetítésnél – mert nem lehetett nem megállni. Női kézilabdameccs folyt két arab ország válogatottja között és egyszer csak azt veszem észre, hogy a jordán csapatban egyik hölgy fejkendőben játszik. Aztán még egy, és még egy. Néhányan meg nem. Az, hogy tetőtől talpig melegítőbe öltöztek, már szinte természetesnek tűnt. Az viszont, hogy a többi játékos a hagyományos sportszerelésben játszott, azt sugallta, hogy nem volt előírás a kendő, csak a „szégyenlősebbek” játszottak abban. Pedig Jordánia sok muzulmán országhoz képest egyáltalán nem bigott. Máshol, persze, létezhetnek előírások. El tudnak képzelni mondjuk egy iráni úszónőt testhez simuló úszódresszben? Volt egyébként egy sportolónőjük, aki valamelyik olimpián lövészetben indult – és csadorban lőtt.

                                Kézilabdameccs kendőben és mackónadrágban

     Azért a muzulmán nők sem minden esetben ilyen szégyenlősek – vagy csak egészen másként, mint mondjuk a keresztények. Az egyiptomi Luxor mellett egy kis faluból afféle helyi járatként szolgáló buszfélével mentünk le a Nílus partjára. A falucskában, igaz, jó távolról, megpróbáltam lefotózni néhány tetőtől talpig beöltözött nőt, s amikor ezt meglátták, gesztusaikból ítélve sötét átkokat szórtak felém. Erre mi történt a buszon? Szemben ült velem egy asszony, úgy beburkolózva, hogy csak a szeme látszott ki. Karján csecsemő ült, s amikor anyja úgy gondolta, hogy eljött az etetés ideje, a zavar vagy szégyenkezés legkisebb jele nélkül előkapta hatalmas barna mellét és legott megszoptatta a kicsit, úgy tucatnyi férfi jelenlétében. Hasonló jelenet Európában, pláne a jóval bigottabb Amerikában aligha képzelhető el.  

     Malajzia és Indonézia lakosságának többsége muzulmán, de a nők egyáltalán nem burkolóznak be annyira, mint az araboknál; elintézik egy kendővel. Sok fiatal lányt láttam, akik színes blúzt, farmernadrágot, edzőcipőt hordtak és a kendő alól kilógott – na, micsoda? – a walkman zsinórja. Akin viszont nincs kendő a malájoknál, az biztosan a kínai etnikumhoz tartozik. A legszélsőségesebb öltözködési megnyilvánulásokat a muzulmán világban Marokkóban és Szíriában láttam. A tetőtől talpig beöltözött, arcukat is elfedő öregasszonyok éppúgy előfordulnak a nagyvárosi utcákon, mint a feszes bőrcuccokat viselő, erősen sminkelt fiatal lányok. Az meg aztán végképp meglepett, hogy a rabati bazárban tangabugyikat lengetett a szél, a szíriai Aleppóban pedig jól beöltözött nők az utca közepén turkáltak a melltartók között.

    Az öltönyről jut eszembe egy másik vaskalapos iszlám ország, Jemen egyik furcsa szokása. Az természetes, hogy a nők még a muzulmán átlagnál is jobban be vannak öltözve, többségüknek az arca sem látszik, úgyhogy ha állnak az utcán, azt se tudjuk, melyik az elejük, melyik a hátuljuk.

                                       Jemeni nők - jönnek vagy mennek?

   Bizonyos értelemben bizarr a férfiak öltözete is: zömük az arab országokban szokásos fehér klepetust hordja, de gyakran viselnek fölötte zakót, még faluhelyen is. Ez alighanem még az angol gyarmati időkből maradt rájuk és annyira megtetszhetett, hogy kombinálják a hagyományost a nyugatival. Még öt-hatéves kisfiúkon is láttam zakót. Ami viszont Jemenben a férfit külsőleg is igazi férfivá teszi, az a dzsambija. Nagyjából 30 centi hosszú, több évszázados hagyományokra visszatekintő görbe végű díszes tőr, amit nemkülönben díszes, hímzett vagy bőrövbe téve hordanak, még az egészen kis srácok is. Annyira hozzájuk nőtt, mint mondjuk az európaiakhoz a gyűrű; sosem veszik le, sofőrjeink még vezetés közben is hordták.

                                          Jemeni fiúk az elmaradhatatlan dzsambijával

   Az afrikai törzsi népek azt hordják, ami van. Beninben, Togóban láttam ágyékkötős öregembert, többnyire félmeztelen asszonyokat és sokszor teljesen ruhátlan kisgyerekeket is. Terjed viszont a second hand; a fejlettebb világból nyilván segélyszállítmányokkal odakeveredett európaias öltözet, amit sokan büszkén hordanak. Láttam Nyugat-Afrikában egy kamaszforma fiút, aki a számunkra már tébolyító melegben is viselte szürkésre koszolódott, erősen lehasznált polárdzsekijét. Nyugat-Afrikában szerfölött kedvelik a színes, tarka ruházatot, és nem csak a nők. A leggyakoribb férfiruha neve dashiki; ingszerű, V-alakú nyakkivágású, belebújós, bőven a derék alatt végződő felsőruha, ami alá bármilyen nadrágot fölvehetnek; stílusban, színben, mintában passzolót éppúgy, mint mondjuk farmert vagy európaias vászonnadrágot.

                                      Majdnem ágyékkötő Beninben

                               Jellegzetes nyugat-afrikai viselet, a dashiki

    A nők ott is színesebben öltöznek. Messze földön híresek a „Nana Benz” termékek. Az történt, hogy az ötvenes évek vége felé elég sok nyugat-afrikai szolgált Indonéziában, a holland hadseregben, és megtetszettek nekik a helyben készített és viselt batikolt ruhaanyagok. Haza is vittek belőle, és ez az otthoniaknak is nagyon tetszett. Egy élelmes holland kereskedő elhatározta, hogy ő is gyártat ilyesmit Hollandiában, aztán kiválasztott a ghánai Accrában pár tucat asszonyt, hogy adják el a piacon. Ma már Lomé az üzletág központja, az asszonyok időközben átvették a kereskedelmet és jól meggazdagodtak rajta. A Benz név is innen ered: ők voltak az elsők a régióban, akiknek futotta Mercedesre, egy időben még a kormány is tőlük kölcsönzött autókat. Az anyagokat egyébként ma is Nyugat-Európában gyártják és elég drágán árulják, úgyhogy kötve hiszem, hogy az összes színes ruhás nyugat-afrikai nő pont Nana Benz-terméket viselne. Csak hasonlót. Az üzlet ugyan lehanyatlott, de néhány boltjuk ma is működik.

     Amíg el nem jutottam Burmába, abban a tévhitben éltem, hogy szoknyás férfit legföljebb Skóciában látni (ott is csak néhanap). Nos, Burmában a férfiak jó része ezt a kb. 2 méternyi vászonból készülő, longyinak nevezett, nagyjából boka fölött végződő ruhadarabot viseli. Az, hogy nők is hordják, természetes. Nem felhúzni kell, hanem a derék köré tekerni. Elterjedt ruhadarab Indiában Srí Lankán, és Malajziában is, ahol szárong a neve, de egyes arab országokban is viselnek hasonlót. Jemenben például futahnak hívják. Hasonló a kambodzsai sampot is, de ott inkább csak nők hordják. (folyt. köv. ►)

               Család Srí Lankán - férfiak, nők egyaránt szoknyában