„Ne higgy el mindent az újságoknak; többet megtudsz, ha magad nézed meg, mi van”   (Winston Groom)

Szabadságra rendszerint azért megyünk, hogy kikapcsolódjunk. Ízlelgessük kicsit ezt a szót; roppant kifejező. Kikapcsoljuk, pontosabban nem kapcsoljuk be a tévét, a rádiót, a mobiltelefont, nem olvasunk újságot, vagy ha mégis, megpróbáljuk gondosan elkerülni a mindennapjainkat érintő híreket. A dolog külföldön működik a leghatékonyabban, főleg akkor, ha nem értjük az illető ország nyelvét. Ámbár, alig akad ország széles e világon, ahol angol nyelvű lap ne volna beszerezhető, nem is beszélve a kicsit is jobbfajta szállodákról, ahol a CNN és/vagy a BBC World ne lenne fogható. Amióta pedig létezik internet, szinte mindenütt találunk internet cafékat, a szállodákban hozzájuthatunk számítógéphez, vagy akinek van, viheti a saját kütyüjét és tájékozódhat a világ folyásáról. Korábban úgy voltam vele, hogy hazaérve szinte első dolgom volt, hogy átlapoztam az időközben megjelent újságokat. Valahogy úgy éreztem, kimaradok valamiből, ha nem teszem, „elmegy mellettem az élet”. Mára ez elmúlt; az ország-világ nélkülem is megy tovább, nem kell okvetlenül mindenről értesülnöm.  

     Mindemellett, az utazó leple alól minduntalan kibújni kívánkozik az újságíró, ennélfogva külföldi útjaim alatt is folyvást „dolgozom”. Jegyzeteket régebben írtam, naplót viszont sosem, de figyelek. Ha szerét ejthetem, nézem a helyi tévéket, hallgatom a rádiót, alkalomadtán újságot is veszek, ha másért nem, hát azért, hogy lássam, hogyan dolgoznak a kollégák.

   Megannyi feledhetetlen pillanatot éltem át a média révén külföldön. Németh Miklós  gerelyhajító világcsúcsát és győzelmét az 1976-os montreali olimpián például egy norvég család otthonában láttam. Nagy érzés volt. Nem mondhatom el ugyanezt arról az 1986-os taskenti éjszakáról, amit az egyetemi városrész egyik kollégiumi közösségi helyiségében töltöttem – egy darabig.  Emlékeznek, ugye: Mexikó, Irapuato, magyar-szovjet – 0:6. Az első két gólig még bírtam a tévé előtt, aztán a szobába visszavonulva a nyitott ablakokon át kiáramló diadalüvöltések alapján számoltam a bekapott gólokat. A végén még megnyugodhattam, hogy csak hat ment be, pedig az ordításokból többre tippeltem.

     Tudják, mit láttam a mongol tévében 1978 nyarán? A Tenkes kapitánya néhány epizódját. Emlékeznek még azokra az időkre, amikor idehaza a kurrens külföldi filmeket kalózvideókon árulták (amúgy még mindig árulják, csak már DVD-n), és „forgalmazóik” természetesen nem vették a fáradságot arra, hogy szinkronizálják vagy feliratozzák: ehelyett egyetlen, jobbára férfihang mondta alá az összes szereplő szövegét. Nos, valami hasonló történt – legálisan, persze – „Tenkesin Ahmad” esetében is, de alatta halkan hallható volt a magyar szöveg is.

     Magyar vonatkozású hírt, filmbejátszást aránylag ritkán sikerül elcsípnem külföldön. Ezért is hatott a döbbenet erejével, amikor pár évvel ezelőtt, október közepe táján kis madagaszkári szállodámban bekapcsoltam a helyi tévét és az 1956-os magyar forradalomról vetítettek dokumentumfilm-részleteket, francia szöveggel. El se tudom képzelni, hogy egy madagaszkári nézőnek a legcsekélyebb fogalma lenne arról, merre van Magyarország. Hogy a braziloknak van-e, nem tudom, de 2006 nyarán riói szállodámban a németországi futball-világbajnokság beharangozójaként a foci legendás egyéniségeiről szóló összeállítást láttam, ami, persze, nem lehetett volna teljes Puskás Öcsi nélkül.

    A kies Bulawayóban megjelenő Sunday Times című zimbabwei napilapban két magyar vonatkozású hírt is találtam. Az egyik a kelet- és közép-európai volt szocialista országok rendőrségeinek új szerepéről és gondjairól számolt be (képzelem, mennyire érdekli mindez a zimbabwei olvasókat, de nyilván átvették valami nyugati hírügynökségtől – amúgy minek?). A másik egy MTI hírre utalva arról tudósított, hogy egy 11 éves magyarországi lány gyermeket szült. Ez meg, gondolom, az ottaniaknak sem számít túl nagy eseménynek.

     Az egyik legmeghökkentőbb magyar hírt viszont Új-Zélandon, a Déli-sziget egyik legdélibb csücskében, Invercargill városka helyi lapjában olvastam. Mint minden „világlap”, ez is közli a világ jelentősebb városainak időjárási adatait. A húszegynéhány közt ott szerepelt Budapest is. Elképzelem, amint reggelente az invercargilli polgár pizsamában, kávéját kavargatva föltépi az aznapi újságot, hogy sebtében megtudja, hány fok is várható holnapra a magyar fővárosban. Egyébként 1992. február 27-ére 9 fokos maximumot jósoltak.

     Háromszor-négyszer volt alkalmam arra, hogy külföldön felkereshessem újságíró kollégák műhelyét, magyarán, szerkesztőségét. Az egyik legemlékezetesebb még 1985-ben történt, hosszú, testileg-szellemileg egyaránt kimerítő, Amerikát átszelő buszos utam legeslegvégén, amikor immár rokoni bázisról indulva csak azért utaztam el a Philadelphia melletti kisvárosból kb. 2 órára eső Washingtonba, hogy felkereshessem a legendás National Geographic Magazine szerkesztőségét. (Akkor magyar kiadása még nem létezett és nem is sejthettem, hogy jó pár év múlva csak rajtam múlott, hogy nem lettem a hazai mutáció munkatársa. S hogy miért nem lettem? Mert hosszas megfontolás után nem akartam.) Egy ilyen világhírű laphoz, persze, nem lehet csak úgy bejelentkezés nélkül odaállítani, különösen nem, ha az ember a főszerkesztővel szeretne beszélgetni. Nagynéném jelentett be telefonon, azt a választ kaptuk, hogy Joseph Judge úr, az akkori főszerkesztő-helyettes egy péntek délutánon, két órakor fogad. (A főfőnök szabadságon volt.) Nagybátyám már előre kifejezte aggodalmát a ruházatom felől, mert ilyen helyekre Amerikában öltönyben, nyakkendőben illik menni, nálam meg ilyesmi nem volt. Még szép, hogy nem vittem magammal a hátizsákban. Amikor bejutottam, azért exkuzáltam magam a farmer, póló, edzőcipő miatt, de kötve hiszem, hogy zokon vette volna, különösen az után, hogy meghallotta, merre jártam.  – De hiszen Ön többet látott egy hónap alatt Amerikából, mint a legtöbb amerikai egész életében! – jegyezte meg. Efelől semmi kétségem. Két, szinte születésétől fogva Amerikában élő unokaöcsém talán az életben nem tette be a lábát az általam meglátogatott nemzeti parkok tizedébe sem. Amúgy jól elbeszélgettünk a lapról, a szerkesztőségi munkáról, és meglepve hallottam, hogy a Nemzeti Földrajzi Társaság folyóiratánál jószerével egyetlen geográfus végzettségű munkatárs sem dolgozik. Jelen volt viszont egy hajdani honfitársunk, 56-os emigráns, aki akkoriban térképészként dolgozott a folyóiratnál. A beszélgetés egyébként interjú formájában rövidesen megjelent itthon egy hetilapban.

     A másik látogatásom elég egzotikus helyszínen történt: a Portugáliához tartozó Azori-szigeteken. Sétáltam Ponta Delgada utcáin, amikor egy épületen megpillantottam egy táblát, Açoriano Oriental felirattal. Semmi kétség, ez egy szerkesztőség. Bementem, szépen elmondtam, ki vagyok, szívesen fogadtak, egy szerkesztő asszonnyal beszélgettünk, de hogy pontosan miről, arra már nem emlékszem, nyilván nem volt fontos. Azt viszont megtudtam, hogy Európa egyik legrégebbi, 1835-ben alapított, ma is működő napilapja – és mindez az Azori-szigeteken.

                             Európa egyik legrégebbi napilapja, az  Açoriano Oriental

   Jóval eredményesebbre sikerült 1984-es moszkvai látogatásom, ami nem csoda, hiszen meghívásra mentem. Akkoriban a Természet Világa afféle „testvérlap-kapcsolatban” állt egy ottani folyóirattal, a Himija i Zsizny cíművel, és időnként onnan jött, innen meg ment egy szerkesztő, tapasztalatcserére. Mit mondjak, túl sok tapasztalatcsere nem folyt, viszont egy  helyi kolléga személyében olyan kísérőt kaptam, aki szinte mindent el tudott intézni. Például azt, hogy már megérkezésem estéjén ott ültem a legnagyobb moszkvai jégstadion sajtópáholyában, a világhírű játékosok cserepadja mögött, a CSZKA-Szpartak Moszkva jéghokimeccsen. Addig csak tévén láttam hokit és nem túl sok élvezetet találtam benne. Élőben viszont hatalmas élmény volt látni az akkori hokiélet legnagyobb sztárjait a szuperrangadón, miközben több tízezer ember üvöltött a lelátókon.

                       A világsztárokkal tűzdelt CSZKA-hokicsapat a sajtópáholyból

     Az sem volt akármilyen tett, hogy kísérőm az egy hét alatt kétszer is be tudott juttatni a nem kevésbé legendás Taganka Színházba, ahol a Ljubimov rendezte Bűn és bűnhődést is láttam. Volt azért némi szakma is. Interjút készíthettem az ottani Akadémia (egyik, földtudományokban illetékes) elnökhelyettesével, aki akkoriban nemzetközi hírű tudósnak számított. Végül is ez jött össze a legnehezebben, a hazaindulásom napján. Vele természetesen geológiáról beszélgettünk, oroszul, és egy óra múltán őrült vágtában vitt ki a fekete Volga a reptérre. Az interjú egyébként, ott kinn oroszul, itthon meg magyarul, meg is jelent. Ez volt életem egyetlen külföldi publikációja.

     Azaz, lehet, hogy mégsem. 1995. november legvégén alighogy beestem Thaiföldről a szerkesztőségbe, közölték, hogy négy nap múlva indulok Augsburgba.  Bár, mint kiderült, imádok utazni és egyetlen alkalmat sem szalasztanék el, akkor éppen semmi kedvem nem volt hozzá. Január legelején Indiába készültem, sok munkám lett volna, de menni kellett. A meghívás a számítógépeket gyártó, azóta már megszűnt (vagy átalakult) Siemens-Nixdorftól érkezett, melynek magyarországi kirendeltsége is volt. Miközben én Ázsiában csatangoltam, e cégtől kaptunk nagyon kedvező ajánlatot szerkesztőségi számítógépek vásárlására, és ha már meghívtak tucatnyi magyar újságírót, köztük a mi lapunk egy képviselőjét is, nekem illett mennem mint az egyetlen, angolul tárgyalóképes szerkesztőnek.  De hát nekem a leghalványabb fogalmam sincs a számítógépekről, mit fogok én ott csinálni? Megoldod, Gézám, így a főszerkesztőnk, csak legyél ott. Hatalmas hóban, autóval vitt ki egy magyar kolléga. Végül is nagyon jól éreztem magam, egy parányit a számítógépgyártás világába is beleszagoltam, örömmel vettem részt kulturális és kulináris programokon, majd mindezt egy tudósítás formájában, teljesen laikus szemmel, meg is írtam a lapunkba, „Egeret fogunk” címmel. Nem dicsekvésképpen mondom, de tényleg nagyon jól elkaptam. Olyannyira, hogy miután a magyar változatot a cég hazai képviselői elolvasták, engedélyemet kérték, hogy a vállalat nemzetközi kiadványában három nyelvre lefordítva megjelentessék. Természetesen megengedtem, ám hogy megjelent-e, arról fogalmam sincs.

     1992-ben szintén kényszerűségből, ám annál szívesebben utaztam Angliába egy az utat az utolsó pillanatban visszamondó kolléga helyett, ahol az Európai Tudományos Újságírók Szervezetének szokásos évi ülésén vettem részt. Házigazdáink igen bőséges programot állítottak össze, így juthattam el például a British Telecom ipswichi központjába. Ott láttam először élő, webkamerás kapcsolatot, egy angol és egy olasz szakember között. Ma már csekély összegért bárki bárkivel bárhonnan beszélgethet így, akkor viszont komoly újdonság volt. Vagy milyen egyéb módon juthattam volna el a Royal Societybe, ha Sir John Maddox, a híres angol tudományos hetilap, a Nature akkori főszerkesztője nem pont a Társaság épületében ad fogadást a tiszteletünkre. A legkülönösebb élmény azonban az volt, hogy London közelében abban a házban, a Downe House-ban vacsorázhattunk, ahol Darwin élete nagy részét leélte. Csak bámultam a nagy ember relikviáit és akkor még álmomban sem jutott eszembe, hogy jó pár évvel később én is eljutok a Galápagos-szigetekre, bár ami az utólagos publikálásokat illeti, Darwin valamivel messzebb jutott nálam.

     Szinte a számát sem tudom, hány világpolitikai jelentőségű esemény híre ért külföldön.  Leningrádban értem meg 1976-ban Brezsnyev elvtárs 70. születésnapját. Gondolván, ezt a felhajtást úgyse hiszik el otthon, begyűjtöttem az aznapi újságokat. Bizony mondom, egyetlen olyan sem akadt, mely a címlapján legalább féloldalnyi (de inkább nagyobb) méretben ne közölte volna a főtitkár portréját és oldalakon át az eseményekben és grandiózus tettekben bővelkedő életútját.

    Egyiptomban, a Mózes-hegy tetején egyik „zarándoktárs” zsebrádióján, angol nyelvű hírekből értesültem arról, hogy az NDK-ban elzavarták Honeckert, valamint hogy San Franciscót erős földrengés rázta meg (1989).

   1985-ben éppen Amerikában voltam, amikor Reagan elnököt megoperálták.  A USA Today, az egyetlen országosan terjesztett amerikai napilap színes ábrákkal illusztrálva közölte, hogy az elnök belének melyik darabkáját kik, hogyan, hány perc alatt távolították el, mi volt az első szava a narkózisból való ocsúdás után. A magunkfajta számára az efféle intimitások közzététele akkoriban teljesen elképzelhetetlennek tűnt.

    2001. őszén Madagaszkáron értesültem arról, hogy az Egyesült Államok megtámadta Afganisztánt. 2003 márciusában Patagóniában egy reggel éppen hosszú gyalogtúrára indultunk,  amikor bemondták a hírekben, hogy megkezdődött az amerikaiak iraki offenzívája. Aztán pár évvel később, a Galápagos-szigetekről visszatérve Quitóba a szállodai szobámban  bekapcsolom a CNN-t és mit látok:  egy torzonborz szakállas ember szájában turkálnak spatulával, alatta a felirat: „We got him”, vagyis elkaptuk. Ő volt Szaddám Huszein. Ugyancsak valahol külföldön láttam a tévében, hogy a NATO légicsapást mért Belgrádra, Borneó szigetén pedig azt a pillanatot csíptem el egyik adón, amikor aláírtuk a NATO-hoz való csatlakozásunkat.  Líbiában, a Szahara kapujában, Sabha város egyik hoteljében vacsoráról visszatérve a szobámba azt hallom, hogy Izland gazdasága és valutája összeomlott, magyarán elkezdődött a legújabb keletű gazdasági világválság. Etiópiában a CNN-t nézve egy újabb arab-izraeli háború majdnem-kitörését kísérhettem figyelemmel.

     Valamivel kellemetlenebb a helyzet, ha külföldön egy-egy nagyobb médiaesemény közvetlen vagy közvetett részeseivé válunk. Köztudott, hogy az utóbbi években Thaiföldön  meglehetősen ingatag a belpolitikai helyzet. Egyszer a volt miniszterelnök hívei tüntetnek Bangkokban a jelenlegi ellen, másszor fordítva, önmagukat vörös vagy sárga pólóval megkülönböztetve. 2010 márciusának végén még Laoszban voltam, amikor látom a tévében, hogy ez alkalommal a vörös ingesek szerveznek demonstrációt az épp regnáló kormányfő ellen, ami eleinte abban nyilvánult meg, hogy egy csomó ember feltódult vidékről tüntetni. Még élénken élt az emlékeimben, amikor pár évvel korábban a sárga ingesek tüntettek, blokkolták az egész főváros közlekedését, elfoglalták a bangkoki reptereket, így aztán napokig nem tudtak hazajutni a távozni készülő külföldiek. Ez alkalommal is hasonló, vagy még rosszabb fejleményektől tartottam, de azt a városrészt, ahol laktam, szerencsére elkerülték a tüntetők. Pár héttel később viszont már halottak is voltak. Az előbbiekből akár az a következtetés is levonható lenne, hogyha én kiteszem a lábam az országból, csaknem biztosan kitör egy háború, öldöklés valahol. Komolyan mondom, ha csak ezen múlna a totális világbéke, inkább maradnék itthon a fenekemen. Amikor 2011 tavaszán-kora nyarán forrongott a fél arab világ, csak örülhettem, hogy még „időben” eljutottam Líbiába, Jemenbe, Szíriába, mert oda nem mostanában megy turista, az biztos.

     Előfordult viszont olyan esemény is, amikor ott voltam a helyszínen, de mégsem láthattam a lényeget. 1999 vége felé akkori dél-amerikai túránk lezárásaként Ecuadorban, Baños városkában fejeztük volna be az utunkat. Még át se léptük a határt Peru felől, már a velünk szembejövő másik Dragoman-csoporttól értesültünk arról, hogy megbolondultak az ecuadori vulkánok. Egy héttel érkezésünk előtt kitört a Quitóhoz közeli Guagua Pichincha, melynek a hamuja helyenként tíz centis vastagságban borította be a fővárost és már képeslapon árulták a csodálatos kitörési felhő képét. Bañosba egyébként el se jutottunk. Merthogy annak a környékén meg a Tungurahua vulkán tört ki (elég gyakran teszi), úgyhogy az egész körzetet lezárták. Mi egyebet tehettem, quitói szállodai szobámban a tévében bámultam a kitörésről szóló élő tudósításokat. Ezt a szégyent… egy geográfus tévében nézi a tőle kb. 100 kilométerre zajló vulkánkitörést.

                                      A Tungurahua kitörése - sajnos csak az újságban és tévében láttam

     Ma már egzotikus országokban is hozzá lehet jutni angol nyelvű napilapokhoz. Annak idején, 1995 novemberében kiírtam egy a Bangkok Post című thaiföldi lapban megjelent kvízjáték néhány kérdését, melynek válaszai alapján az olvasó eldönthette, kihez hasonlít jobban: Diana hercegnőhöz, vagy András herceg (ex)nejéhez, Fergie-hez? Például erre kellett válaszolni: Akkor érzem magam a legjobban, ha 1. úszom, 2. lovagolok, 3. síelek. Képzeljék el, amint ilyesmit olvas egy átlagos thai lány, aki talán már úszott életében, lóháton azonban aligha ült, ám nemhogy nem síelt, hanem még egy marék havat sem látott soha. Etiópiában egy helyi angol nyelvű lapban olvasói leveleket böngésztem. Az egyik azt tette szóvá, hogy a távolsági buszokon túlnyomóan keresztény zene szól, pedig muzulmánok is elég nagy számban élnek az országban. A másik, egy külföldről hazalátogató etióp arról panaszkodott, hogy micsoda szégyen, milyen koszosak, szakadtak és büdösek a helyi bankjegyek. Egyébként tényleg azok. Egy cikkben azon polemizáltak, építsenek-e huszonnemtudomhány emeletes felhőkarcolót Addisz-Abebában vagy sem. Az egyik vélemény szerint csak rontaná a városképet, más úgy gondolja, akár a jelképe is lehetne. Hát, nem tudom. Egy időben nálunk is divat volt „toronyházakat” emelni nagyobb vidéki városokban, de sok köszönet nem volt benne.

     Haza is hoztam néhány külföldi lapot, még meg is őriztem őket, amolyan „valamire csak jó lesz” alapon. Most előszedegettem őket (miközben már azoknak az újságoknak a zömét is kidobtam, amikbe az évtizedek során én magam írtam) és immár elfeledett eseményekre bukkantam. Emlékszik még valaki az anthraxra? 2011. szeptember 11-e után nem sokkal lépfene kórokozóját tartalmazó fehér port küldtek postán több amerikai kormányhivatalba és Amerikán kívül elsőként Kenyában jelent meg hasonló. Itt van előttem a kenyai Daily Nation október 22-i száma (Nairobi érintésével repültem Madagaszkárra, így jutottam hozzá) és egy cikk kapcsán, melyben a postai dolgozók szakszervezete vakcinálást követelt a lépfene ellen, eszembe jutott, hogy mekkora biztonsági ellenőrzés volt akkoriban Nairobi repterén.

     Itt porosodik aztán egy Fairbanksben megjelenő alaszkai napilap, a Daily News-Miner 1997. július elsejei száma, mely a címoldalán ad hírt arról, hogy Hongkongban előző nap éjfélkor húzták le 156 év után a brit zászlót  és a gyarmat visszatért Kína kebelére. Három évvel azelőtt jártam Hongkongban, akkor már árusítottak olyan pólókat, melyen egy kis kínai éppen vörösre festi a brit zászlót. Mintha ma lett volna és milyen régen történt. Akkoriban egyébként fél Amerika arról beszélt, hogy Mike Tyson ökölvívó meccs közben megharapta ellenfele, Evander Holyfield fülét és ez ott napokon-heteken át kitartó hírértékű esemény volt.

     Nézzünk két indiai napilapot, 1996 januárjából. Az egyik az Újdelhiben megjelenő The Hindustan Times, mely a számunkra tökéletesen értelmezhetetlen és érdektelen belpolitikai híreken, kommentárokon kívül közli, hogy már a fővárost is elérte az áramkimaradási hullám, ugyanis a hőerőművekben nincs elég szén. Ha nem is Újdelhiben, de több más településen mi magunk is tapasztaltuk, hogy időnként, napközben és este egyaránt esetenként órákra is elment a villany. Az újság egész oldalon közölte az akkor esedékes Miss India szépségverseny huszonkét döntősének fotóját. Tudtam volna választani, sőt válogatni is, de ezzel kapcsolatos véleményemet később még kifejtem. Egy másik, ugyancsak Észak-Indiában terjesztett napilapban, a The Pioneerben arról tájékozódhatott a korabeli olvasó, hogy pont a két leggazdagabb indiai tagállamban, Pandzsábban és Haryanában a legmagasabb az újszülöttek körében a leánygyermekek halandósági aránya és az elvégzett abortuszokat jórészt olyan, főleg középosztálybeli nőkön végzik el, akik már tudják, hogy nem fiú utódot várnak.

                                          Néhány jelölt a Miss India választásra

    A legnagyobb Fülöp-szigeteki angol nyelvű lap, a Philippine Daily Inquirer 1998. április 6-i száma a címoldalán foglalkozik az ország jó részét, elsősorban a déli vidékeket sújtó szárazsággal és a Palawan szigetén pusztító erdőtüzekkel. Ez utóbbi engem annyiban érintett, hogy a sziget fővárosából nem utaztam el arra a vidékre, ahová – immár némi helyismeret birtokában – amúgy se mentem volna el, az utak gyalázatos állapota miatt. A legdélebbi nagy szigetre, Mindanaóra éhínséget jósoltak, annyira gyenge volt a rizstermés. Valóban, háromhetes utazásom alatt szinte egy csepp eső sem esett, ami speciel nekem jó volt. Palawanon egy természeti látványosság közelében beszédbe elegyedtem egy Amerikában élő, de amúgy onnan elszármazott úrral meg a helyben élő unokaöccsével és szóba ejtettük a szárazságot is. Azt mondták, az El Niño az oka, amivel én is tisztában voltam, immár vagy hat hónapja tartott ez az itt most nem részletezendő éghajlati állapot, ami időről időre erős szárazságot okoz a Csendes-óceán ázsiai partvidékén. Azért megkérdeztem őket, tudják-e, mi az az El Niño, mire kissé zavarodott mosollyal felelték, hogy nem. Elmagyaráztam nekik. Erről jut eszembe, évekkel később Indonéziában, Jáva szigetén is beszélgettem egy helybelivel, aki azt mondta, az utóbbi időkben kevesebb eső esik, és ez biztosan összefüggésben van a két évvel korábbi cunamival. Nem tudom, sikerült-e meggyőznöm arról, hogy a kettő között az égvilágon semmi kapcsolat nincs.  

     A New Sunday Times című malajziai napilap a Borneó szigetén levő Sabah tartomány választási eredményeit közli 1999. március 14-én, ami természetesen nem hoz lázba bennünket, de eszembe jutott róla egy érdekesség. Tudták, hogy Malajzia a világ egyetlen olyan monarchiája, ahol az uralkodói cím nem úgy öröklődik, hanem a királyt ötévente választják meg – maguk közül – az ún. örökletes maláj államok szultánjai (kilenc van belőlük). Négy további állam élén kormányzók állnak, ők nem vesznek részt a választásban. A király szerepe formális, ám ő (és a szultánok) a maláj hagyományok és az iszlám jelképe. A malájok egészen másként viszonyulnak uralkodóikhoz, mint az európai monarchiákban. Ott például elképzelhetetlen a királyi család szennyeseinek kiteregetése a sajtóban, pedig állítólag akad bőven. Thaiföld uralkodója, vagy a japán császár ugyancsak nagy tiszteletnek örvend, rossz szó le nem írható róluk. Hogy e téren mi zajlik Európában, azt mindannyian tudjuk: az uralkodók és családjuk az alattvalók szeme láttára élik életük egy részét, van, ahol botrányoktól kísérve, van, ahol szerényebben, de feltétlenül nyitottan. Az például nagyon tetszett, hogy Oslóban, a királyi palota parkjában egy csomó embert láttam piknikezni.

    Érdekes beszélgetésem volt egy marokkói helyi idegenvezetővel. Miközben végigjártuk a királyi városokat is (Rabat, Fez, Marrakech, Meknes), megkérdeztem, hogyan viszonyulnak a királyukhoz. Akkor már VI. Mohamed uralkodott, apja, II. Hasszán 1999-es halála óta. Azt mondta, Marokkónak Hasszán idejében nem volt királynéja, hanem csak a királynak volt felesége, akit viszont a köznép sosem látott, nem jelent meg róla fotó. A gyerekeiről annál inkább; egyik lányának az esküvőjét a tévé egyenesben közvetítette, sőt 250 jegyespár aznap a királyi család költségén tarthatta meg lakodalmát. Akkor, 2001-ben a köznép azt sem tudta, hogy VI. Mohamednek van-e felesége és ez csak akkor derült ki, amikor az asszonyka fiút, trónörököst szült (ez nem sokkal később megtörtént).

     2000 májusából van néhány iráni napilapom is, köztük az Iran News és a Tehran Times. Mindkettő nagy teret szentelt 13 iráni zsidó ügyének, akiket Siráz városában fogtak perbe azzal a váddal, hogy Izraelnek kémkedtek, vagy pénzért, vagy „cionista meggyőződésből”.  Hasonló perek időről időre előjönnek Iránban, ahol ugyan már elég kicsi a zsidó vallásúak száma, de mivel Izrael az Egyesült Államok mellett az iszlám köztársaság fő ellensége, néha ezt a maradékot is meg kell szorongatni. A Tehran Times közli, hogy a tárgyaláson megfigyelőként két francia ügyvéd is részt vesz, de mit számít ez, hiszen minden nyugati országban olyan erős a cionista lobbi, hogy ők is csak azért jönnek, hogy fokozzák az Irán elleni propagandát. Megjegyzem, akkoriban Iránban egy a mainál jóval mérsékeltebb vezetés volt uralmon. „Ellenzéki” újságok is léteztek, s bár éppen kinn tartózkodásom idején tiltottak be néhányat, helyi ismerősöm azt mondta, nincs azzal semmi gond, a kiadó másnap, más néven bejegyeztet és elindít egy újabb lapot. Gondolom, azóta más a helyzet. Egyébként akkor már (még) elég sok fiatal városi iráninak volt műholdvevője, ami illegális volt (ma is az), ezért a kertekben, bokrok mögött dugdosták, vagy légkondicionálónak álcázták. Azt hallottam, hogy bár a rendőrség rendszeresen vadászik a „lavórokra”, ha elkobozzák, a korábbi tulajdonosok szinte azonnal újat vesznek. Iránban van műholdas tévéadás, nyilván meg lehet buherálni a vevőegységeket úgy, hogy nyugati adásokat is tudjanak fogni.

      Costa Rica (és állítása szerint egész Közép-Amerika) vezető angol nyelvű napilapja a Tico Times (a tico a Costa Rica-iak beceneve). 2001. január 19-i száma egy olyan témát is érintett, aminek magam is szemtanúja voltam. Arról volt szó, hogy alig öt hónap alatt már a második kisrepülőgép ütközött neki az Arenal vulkán oldalának. Az első esetben tízen haltak meg, a másodikban csak a pilóta, aki egyedül ült a gépen. Történetesen e második esetnél éppen La Fortuna városában voltam, és amikor kora délután odaérkeztem, még felhő borította a hegyet. Másnap korán reggel ébredtem és mivel láttam, hogy hét ágra süt a nap, kirohantam, hogy lefotózzam a csodálatosan szép, kúp alakú vulkánt. Feltűnt, hogy több helybeli is nagyon néz abba az irányba és egyikük oda is mutatott a valamivel a csúcs alatt látszó apró fehér pontra. Az volt a kisgép roncsa, előző nap, a ködös, felhős időben ütközött a hegynek. ( folyt. köv.►)

                                      A kis repülőgép szerencsétlenségéről tudósító cikk a Tico Times-ban…

                                              Az a parányi fehér folt a felhőzet alatt a gép roncsa