Utas és Világ

„Az ésszerűen élő ember alkalmazkodik a világhoz. Az ésszerűtlenül élő a világot próbálja magához igazítani”

                                                                                                                                                     (G. B. Shaw)

„Próbáld ki: egy héten át ne ítélkezz senki és semmi felett”  (Andrew Matthews)

(folytatás)     Aki eljutott már autóval Nagy-Britanniába, az első órákban, napokban bizonyára fölöttébb zavarta a bal oldali közlekedéshez való alkalmazkodás, mint ahogy a britek is kényelmetlenül érezhetik magukat más országok útjain. Tudomásom szerint valaha – még amikor csak lovak és kocsik járták az utakat – mindenütt bal oldali volt a közlekedés; ezt Angliában már az 1700-as évek második felétől törvény is előírta. Így terjedt el az egész brit gyarmatbirodalomban és sokhelyütt máig így is maradt. Az országok egy része már a 20. század elejétől fokozatosan áttért a jobb oldali közlekedésre, de akadtak kivételek. Ha megnézünk például egy a harmincas években készült magyar filmet, még azt láthatjuk, hogy a korabeli autók nálunk is a bal oldalon közlekedtek; az áttérés csak 1941-ben történt meg. Ma a világ nagy részén a jobb oldali közlekedés van érvényben, és még a hajdani brit gyarmatok egy része is változtatott (például Kanada). Európában viszont kitart még Málta és Ciprus (a török megszállás alatt levő fele nem), és Kína szegletében Hongkong, valamint Makaó is, bár az portugál gyarmat volt. Vannak még érdekes kivételek. Amíg el nem jutottam Indonéziába, fogalmam se volt róla, hogy ők is a bal oldalon hajtanak, pedig az ország holland gyarmat volt. A briteknek azonban elég volt ötéves fennhatóság a 19. század elején, hogy e szokásukat ott is alkalmazzák. Japán is kakukktojás, hiszen sosem állt brit uralom alatt, mégis bal oldali közlekedés van.

   A Hindusztáni-félsziget valamennyi országa, India, Pakisztán, Banglades és Nepál is kitartott a régi rendszer mellett, mint ahogy Dél- és Kelet-Afrika legtöbb állama, de balra tarts érvényes Malajziában és Thaiföldön is. Ha egymással szomszédos, eltérő rendszerű országokról van szó, akkor trükközni kell a határátkelésnél is. Érdekes helyzet áll fenn például a Thaiföldet és Laoszt összekötő Barátság-hídon, lévén Laosz jobb oldali közlekedésű. Nos, az átterelés, jövőknek és menőknek egyaránt, a laoszi oldalon történik.  Akik ilyen országokba utaznak, bizonyára megfigyelték már saját magukon, hogy ha autóba, buszra akarnak szállni, ösztönösen a jobb oldal felé indulnak el. A gyalogosnak is nagyon kell figyelnie, hiszen mi megszoktuk, hogy először balra nézünk az átkelésnél, ott pedig jobbra kell.

    Vigyázat, Thaiföldön a buszajtók mindig a bal oldalon nyílnak

– mert ott vannak

   Burmában érdekes volt megfigyelni, hogy bár már 1970-ben áttértek a jobb oldali közlekedésre, a kocsik és a buszok jó része még mindig jobb kormányos, aminek az az egyszerű oka, hogy a kocsik zöme Thaiföldről, Szingapúrból, Japánból importált használt autó. Az orosz Távol-Keleten, a hatalmas Kamcsatka-félszigeten ugyan csak egyetlen nagyobb város van, Petropavlovszk, de a forgalom elég sűrű. Habár ott is jobb oldali a közlekedés, rengeteg autó jobb kormányos. Az ok ugyanaz: japán és koreai import (vagy csempészett kocsi).

     Bár, mint említettem, én nem vezetek, akadt egy-két furcsa élményem. 1985-ös amerikai utamon egyik youth hostelben összefutottam egy angol sráccal, akivel kiegyeztünk, hogy némi benzin-hozzájárulás fejében elvisz egy jó darabon bérelt kocsijával. Azt már csak menet közben mondta el, hogy életében nem vezetett még az úttest jobb oldalán, csakis a balon, azon is összesen csak úgy ötszáz kilométert. Ráadásul a kocsi automata sebességváltós volt, amivel ugyancsak akkor ismerkedett. Mindezek ellenére egész ügyesen boldogult, igaz, nagyrészt Utah állam szinte forgalom nélküli útjait jártuk. Aztán eljött 2009, amikor Bálint barátommal kocsit béreltünk Hawaiin. Az teljesen ki is ment fejünkből, hogy az amerikai autók túlnyomó többsége automata sebváltós. Beülünk, megszólal Bálint, aki amúgy már bő három évtizede autózik: Te Géza, hogy kell ezt egyáltalán vezetni? Szerencsére nem nehéz rájönni: ha a kis kart előre nyomjuk, előre megy, ha hátra, akkor hátra. Tettünk egy próbakört a parkolóban, aztán neki a forgalomnak. Szerencsére bekötöttük magunkat, mert a harmadik pedál, a kuplung hiánya annyira kínozta Bálintot, hogy eleinte reflexszerűen sebességet akart váltani, ilyenkor beletaposott a nem létező kuplung helyett a fékbe, és párszor csaknem lefejeltük a szélvédőt.  Félóra alatt megszokta és úgy élvezte, mint egy gyerek.  Két évvel később, a kontinentális Amerikában is ért bennünket egy újabb meglepetés. Las Vegasban vettük fel a bérelt kocsit, aztán amikor először megálltunk, kissé döbbenten észleltük, hogy elöl hiányzik a rendszámtábla. Istenem, hát ez elveszett. Napok múlva derült ki, hogy nem veszett el. Merthogy nem is volt. Az autó ugyanis Új-Mexikó államban volt bejegyezve, az ottani kocsikon viszont csak hátul van rendszámtábla.

                             De hol az első rendszámtábla? Nem veszett el, Új-Mexikóban ilyen nincs  

    Meglehetősen nagy a változatosság a közlekedési lámpák terén is. Azzal odáig nincs gond, hogy a piros mindig a kötelező megállást, a zöld pedig a haladást jelenti, ám a sárga használatában már számottevő eltéréseket tapasztalhatunk. Akárcsak nálunk, a legtöbb országban a sárga azt jelenti, hogy készüljünk fel a megállásra, de pl. Oroszországban, vagy a szomszédos Szerbiában, Ausztriában a sárgát megelőzi a zöld rövid villogása. Van, ahol a piros és a sárga pár másodpercig együtt világít, mielőtt a zöld kigyulladna. A sort még hosszasan lehetne folytatni, de sosem érnénk a végére, akkora a katyvasz, különösen az Egyesült Államokban, ahol államonként, sőt városonként is eltérő kombinációkat láthatunk. Amerikában ráadásul a legtöbb helyen nem az út szélén vannak a jelzőfények, hanem belógatják az úttest fölé (néhol nem is függőleges, hanem vízszintes elrendezésben), jobb esetben nem a fejünk fölött, hanem a keresztezendő utca túloldalán, mert úgy legalább látni is lehet. Ahhoz is hozzá kell szoknunk, hogy Amerikában gyakorlatilag mindent kiírnak, vagy a sávra, az aszfaltra, vagy föléje,  ha pedig nincs jelzőtábla vagy jelzőfény és valaki nem tud angolul, könnyen eltévedhet. A gyalogátkelőhelyeken, ahol nálunk lépegető vagy álló emberke látszik a lámpán, zölddel kiírják, hogy Walk (menj), pirossal pedig, hogy Don’t walk (ne menj). Az közúti közlekedésben használatos lámpák egyébként a vasúti közlekedésből származnak, ahol eredetileg (hol másutt, mint Angliában) a piros jelentette a tilost, a fehér pedig a szabadot. Csakhogy még 1914-ben történt egy baleset, mert a piros előtét valahol leesett a lámpáról és az is fehéren világított, gyakorlatilag szabad utat engedve annak a szerelvénynek, melynek meg kellett volna állnia. Ezt követően vezették be a sárga és a zöld használatát is. Az első közlekedési lámpát Londonban, a parlament közelében állították fel, nappal szemaforok működtek, este pedig gázlámpák, piros és zöld fénnyel. Egy hónapig sem, működött, mert gázszivárgás miatt az egész felrobbant. Mondanunk sem kell, akkoriban nem az autóközlekedés szabályozása volt a lámpa feladata, hanem a hatalmas, elviselhetetlen kocsi- és hintóforgalomé.

    Ha már itt tartunk, eszembe jutott, hogy utánanézzek, honnan kerülhetett a vasúti közlekedésbe ez a jelrendszer. Nem sikerült kiderítenem, de aztán eszembe jutott, hogy amikor az Antarktiszra hajóztam, a kifutást megelőző biztonsági (evakuációs) gyakorlatnál elmagyaráztak néhány alapvető hajós kifejezést. Nos, a starboard a hajó előrehaladás szerinti jobb oldalát jelenti, a port (vagy portside) pedig a balt. Innen aztán tovább jutottam a nyomozásban. A starboardon zöld lámpa világít, a portside-on piros. Ha két hajó keresztezi egymás útját, mindig a balról érkezőnek kell elsőbbséget adnia. Ilyenkor az a zöld lámpájával fordul a másik felé, jelezve, hogy utat ad, míg az elsőbbséget élvező a piros lámpájával fordul amaz felé. Erre még a 19. század közepén született rendelkezés Nagy-Britanniában. A repülőgépeken is ugyanezt az elvet követik a lámpák elhelyezésénél.          

     Meglehetősen nagy a változatosság a vasúti sínek nyomtávjában is. Az országok többségében az 1435 milliméteres nyomtávot alkalmazzák (ezt a sínek belső élétől számítják). Eredete, ha igaz, a Római Birodalom idejére nyúlik vissza, ennyi volt ugyanis a római harci szekerek kerekei közti távolság, ezt vették át a vasút őshazájában, Nagy-Britanniában. Ennél valamivel szélesebb nyomtávot alkalmaznak Oroszországban (1524 mm), illetve a Szovjetunió utódállamaiban. Tapasztalhatta ezt mindenki, aki Csapnál vonattal kelt át a határon; az egész szerelvényt „átpakolták” a szovjeteknél rendszeresített szélesebb alvázra. Eredete még a cári Oroszországig nyúlik vissza; a külföldi támadások megnehezítése volt a cél. Spanyolországban és Portugáliában a vonatok többsége 1668 mm-es pályán fut, bár a nagysebességű vonatoknál átálltak a sztenderd nyomtávra. A spanyolok eredendően (még a 19. században) szintén azért építettek az európai átlagnál szélesebb nyomtávú vasútvonalakat, hogy ezzel elejét vegyék az esetleges francia invázió elősegítésének. Indiában a brit uralom alatt épült ki a vasúthálózat (1678 mm), de a mérnökök a nagyobb stabilitás érdekében egy az átlagnál szélesebb változat mellett döntöttek.  Számunkra talán furcsa, hogy jó néhány országban egyáltalán nincs vasúthálózat, aminek számos oka lehet. A kis népsűrűségű és nagyon tagolt felszínű Izlandon nyilván teljesen fölösleges volna vasutat építeni, miként a kis területű Costa Rica sem nagyon szorul rá (ugyanakkor vannak belföldi légi járatai). Nincs vasút Jemenben, Ománban, Líbiában és még néhány szaharai országban, de Máltán és Cipruson sem (a két utóbbiban volt, de megszüntették.) A világ legrövidebb vasútvonalával – a törpeállamokat nem számítva) – alighanem Laosz „büszkélkedhet”. Ott csupán a fővároshoz közeli Barátság-hídon megy át vonat Thaiföldre, nem egészen négy kilométer hosszúságban. Érdekes, hogy a hatalmas területű Egyesült Államokban, bár a vasútépítés volt a Vadnyugat meghódításának egyik fontos eszköze, a vonat, más közlekedési ágazatokhoz viszonyítva, elhanyagolható szerepű, a személyszállításban például igen kicsi a részaránya. Hétszer jártam Amerikában, de személyvonatot csak elvétve láttam, ám annál több tehervonatot. Egyszer-kétszer megszámoltam a vagonokat, a „rekordom” 140 volt.

      Más. Angliában hivatalosan évtizedek óta a méterrendszer használatos, de a táblák mégsem kilométerben, hanem mérföldben tüntetik föl a távolságot. Ha mondjuk egy ausztráltól érdeklődünk, milyen messze van a messze, ő is mérföldben mondja, pedig ott is jó ideje a kilométer a hivatalos. Ha Amerikában egy jó száz méterre levő objektum távolságát kérdezzük, nem a méterhez nagyjából közelítő yardban, hanem lábban fogják megadni a választ. Egy amerikai éppen úgy nem tud mit kezdeni azzal, ha azt hallja, hogy a hőmérséklet 20 Celsius-fok, mint ahogy mi sem azzal, hogy 70 Fahrenheit. Náluk az üzemanyagot gallonban számítják (1 amerikai gallon 3,78 liter), a hosszúság legrövidebb mértékegysége az inch, amit nekünk sem olyan nagy ördöngösség értelmezni, lévén a hüvelyk egykor nálunk is használatos volt (2,54 cm). A mérőszalagot Magyarországon még mindig sokan colstoknak nevezik, hiszen hozzánk a német Zollstockból került át. Magyarországon kívül sehol nem hallottam, hogy a dekagrammot (vagy akár a decimétert) használták volna; helyette grammban kérik a felvágottat, sőt mint tudjuk, az oroszok a vodkát is. Írországban viszont nem pohárban vagy korsóban, hanem pintben mérik a sört. (Egy pint 5,68 deciliter.) Európában az üdítős dobozok űrtartalmát centiliterben adják meg, Amerikában viszont folyékony unciában. Kicsi az esélye, hogy hétköznapjainkban indiai statisztikákat olvasgassunk, de ha mégis, ne lepődjünk meg, ha a lakh és a crore szavakkal találkozunk. Az előbbi százezret, utóbbi tízmilliót jelent.

    Az Egyesült Államokon kívül csupán két olyan ország van, ahol a metrikus rendszer nem hivatalos: az egyik Libéria, ahol máig a „birodalmi”, vagyis a brit mértékegységeket használják, valamint Burma, melynek egészen sajátos, minden más országtól eltérő rendszere van. Ezt azonban, amennyire tapasztaltam, csak egymás között, a hétköznapi életben használják, a külföldi turista ebből semmit nem vesz észre. Egyébként Amerikában már a 19. század vége felé történt néhány vérszegény kísérlet arra, hogy legalább a hossz és a tömeg mértékegységében áttérjenek a méterrendszerre, ám ez máig sem vált hivatalossá (csupán a tudományos életben).       

                                       Ezen tessék eligazodni, hogy hol hány fok várható - Celsiusban!

Vannak aztán olyan furcsa mértékegységek, amelyek csak egy bizonyos szakterületre jellemzőek, de ezek világszerte elterjedtek, sőt sztenderddé váltak. Ilyen például a hajózásban a sebesség mértékegységeként szolgáló csomó, mely egy tengeri mérföld/óra sebességnek felel meg. De mi az a tengeri mérföld? Nos, ez a bármelyik földrajzi hosszúsági körön mért egy szögpercnyi távolság, vagyis 1852 méter. A hajózásban a mai napig csomóban számolnak, de bármilyen hihetetlen, a repülésben is. A gépek műszerfalán csomóban jelzik ki a sebességértékeket, és lábban a magasságot. (Kivételek, tudomásom szerint, a szovjet-orosz gyártmányú gépek, melyeken az előbbi értékeket kilométer/órában, illetve méterben adják meg.) Ugyancsak bevett mértékegység az olajkitermelésben  és - kereskedelemben használatos barrel (vagyis hordó). Egy barrel kereken 159 liternek (42 amerikai gallonnak) felel meg, de tegyük hozzá, hogy ez leginkább Észak-Amerikában használatos; az európai tőzsdéken inkább a tonnát használják.       

                       Egyszerű repülőgép-műszerfal. A bal felső a sebességet mutatja csomóban (knots),

                       a jobb felső pedig a magasságot lábban (feet)

    Más. Aki keleti vagy nyugati irányban utazik nagy távolságra, legelőször a gyakran számottevő időeltolódással szembesül. Az óra átállítása nyilván nem okoz gondot, annál inkább a szervezetünké. Nekem általában nem probléma az átállás, különösen akkor, ha megérkezés után lehetőleg rövid időn belül lefekhetek aludni. Az viszont mégis furcsa volt, hogy második hawaii utazásom során reggel elindultam itthonról és még aznap este – helyi idő szerint – már Honoluluban voltam. A bruttó utazás kereken 24 órás volt, azazhogy idehaza már javában reggel volt, ám az időeltolódás 12 óra! Visszafelé ugyanez a 24 órás út három (naptári) napig tartott indulástól érkezésig. Már csak azért sem árt tudnunk, melyik időzónában vagyunk, hogy ne zargassuk fel itthoni szeretteinket éjnek idején, ha mondjuk délután négykor akarunk hazatelefonálni Kaliforniából. Akkor ugyanis nálunk éppen éjjel van.

     Sok nagy kiterjedésű ország több időzónára oszlik. Oroszország korábban tizenegy időzónát fedett le, ma már csak tízet, mert Medvegyev elnök még 2009-ben nagyvonalúan eltörölt egy szibériai időzónát. Furcsa volt annak idején úgy vonatozni a Transz-Szibéria expresszel,  hogy sokszor azt se tudtuk, hány óra van, legföljebb a nagyobb állomások órájáról leshettük le az időt. Kína legkeletebbi és legnyugatabbi pontja között nagyobb a távolság, mint mondjuk ugyanez Ausztráliában, ám Kína mégis egyetlen időzónába tartozik, míg a déli kontinenst három zóna is tagolja. Azon senki sem akad fenn, hogy országhatárokat átlépve egyik időzónából a másikba kerülünk, de az már sokkal furcsább, hogy mondjuk az Egyesült Államokban buszozik az ember, és a sofőr egyszer csak bemondja az autópálya közepén, hogy állítsuk előre vagy hátra az óránkat. Velem még az a bizarr eset is megtörtént, hogy Ausztráliában, Victoria államban fél órával hátrébb voltunk az időben, mint a tőle nyugatra fekvő Dél-Ausztráliában, mert egyrészt az időkülönbség csak fél, és nem egy egész óra, másrészt az utóbbiban pár héttel később álltak vissza a téli időszámításra. Az több más helyen is előfordul a világban, hogy országhatárok átlépésekor nem egy órát, hanem csak harminc percet ugrunk. India például 5 és fél órával jár előrébb a greenwichi középidőnél, de én csak egyetlen olyan országról tudok a földkerekségen, ahol negyedórával kell előrébb vagy hátrébb állítani az órát: ez Nepál. Amikor Indiából átrepültem Katmanduba, nem kis meglepetésemre azt láttam a reptéri órán, hogy 15 perccel előrébb vagyok az időben.

    Szó esett az imént a nyári időszámításról. Hasznosságáról megoszlanak a vélemények, ám tény, hogy sok ország él vele. Más országok elkezdték, de abbahagyták, megint mások sosem alkalmazzák. Utóbbiak természetszerűleg az Egyenlítőhöz közel fekvő államok, abban az övezetben ugyanis szinte mindig ugyanakkor kel és nyugszik a nap. Még országon belül is vannak eltérések. Például Ausztráliában a déli államokban használják, az északiakban megszüntették. Idekapcsolhatjuk azt a furcsaságot is, amihez mi, a mérsékelt öv közepén élők nem szokhattunk hozzá: a fehér éjszakákat, illetve ezek ellentétét, a sötét nappalokat. Az Egyenlítő környékén nagyjából egész éven át azonos a nappalok és az éjszakák hossza, hat körül kel a Nap, hat körül nyugszik. Minél közelebb megyünk a sarkvidékekhez, annál nagyobbak az évszakos szélsőségek. Nagyon északon és nagyon délen egyesen brutálisak. Először Norvégiában tapasztaltam, hogy nyár közepén este tízkor még vígan sütött a Nap, aztán még ugyanazon év telén az éppen a fehér éjszakáiról híres Leningrádban (Szentpéterváron) az ellenkezőjét. December derekán délelőtt tízkor kezdett világosodni, délután három körül meg már majdnem sötét volt. Pocsék állapot, állítólag ezért hajlamosak depresszióra az északi népek. Alaszkában nyáron jártam, és ha az éj közepén ki kellett kászálódnom a sátorból, szinte teljesen világos volt. Nem is beszélve a Spitzbergákról, ahol éjféltájban is kiválóan lehetett fotózni, vakítóan sütött a Nap.  (folyt köv. ►)

                         Ez a kép éjfél körül készült a Spitzbergákon - ragyogó napsütésben

„Az ésszerűen élő ember alkalmazkodik a világhoz. Az ésszerűtlenül élő a világot próbálja magához igazítani”

                                                                                                                                                                         (G. B. Shaw)

„Próbáld ki: egy héten át ne ítélkezz senki és semmi felett”  (Andrew Matthews)

(folytatás)  

   Európai és ahhoz hasonló kultúrákban gyakori, hogy a közeli barátnők karon fogva mennek az utcán. Azt ma már ritkábban látjuk, hogy férfi és nő karon fogva sétáljanak (pedig szüleink idejében még szokás volt), ám mit gondolunk akkor, ha kézen fogva látunk menni két férfit? Először Etiópiában láttam ilyesmit és erősen gondolkodóba estem. Rögtön sejtettem, hogy az afrikai ország nem a hasonneműek közötti szerelem paradicsoma. Aztán megtudtam, hogy ez náluk, közeli barátok között, teljesen természetes, mint ahogy több arab országban is. Jemenben például tömegével járnak így a fiatal férfiak. Mindeközben a homoszexualitás a muzulmán országokban nemhogy tilos, de egyenesen bűnnek számít.  Ha azonban például Párizsban, Londonban, San Franciscóban járnak és nyilvánosan csókolózó férfiakat (vagy nőket) látnak, arrafelé ezen már csak a nagyon bigottak rökönyödnek meg. 

                                                          Jemeni fiúk, kéz a kézben

     Ha mi összetesszük a kezünket, azt jelenti, hogy imádkozunk. Indiában és Nepálban viszont így köszönnek, ez az udvariasság jele, szóban hozzátéve, hogy namaszté. A könyököt eltartják a testtől, a kezek mellmagasságban vannak, az ujjak felfelé mutatnak, a test enyhén meghajol. Nagyon hasonló gesztusokat használnak Délkelet-Ázsia országainak többségében is: a tisztelet, a köszöntés, a búcsúzás jele. Aki járt pl. Thaiföldön, Kambodzsában, Laoszban, lépten-nyomon tapasztalhatta. Amikor Laoszban elbúcsúztunk helyi idegenvezetőnktől, európai módon meg akartuk ölelni (részben köszönetünk jeléül), amit ő el is fogadott, ismervén a nyugatiakat, de mosolyogva megjegyezte, hogy az ilyesmi náluk egyáltalán nem szokás; kezek összetétele, enyhe meghajlás. Még a rokonok is így köszöntik egymást, nincs puszilkodás és hasonlók sem.  

     Itt van aztán a kézcsók, ami a spanyol etikettből terjedt el Európában (Nagy-Britanniában már nem!), de csakis itt és csakis akkor, ha a nő nyújtja a kezét kézcsókra. Ázsiában, a Közel-Kelettől Japánig elképzelhetetlen, sőt sértő, a diplomáciában pedig semmiképp sem megengedett.  Egyes kultúrákban (pl. Törökország, Indonézia, Malajzia) az idősebbeket, elsősorban családtagokat, nemtől függetlenül, illik kézcsókkal illetni. Ki ne látta volna a Keresztapa-trilógiát, melyben a fiatalok kezet csókolnak  a „Don”-nak. 

     Köszönthetünk valakit a kezünk felemelésével, fejbiccentéssel, kissé régimódian kalapemeléssel is. Ám ha valaki elvetődik Japánba, azt fogja tapasztalni, hogy az ottaniak állandóan hajlongnak. Mondjuk, ülünk a vonaton, bejön a kalauz, megáll az ajtóban és meghajol. Odalép az egyik utashoz, átveszi és kezeli a jegyét, újból meghajol.  Végez a jegyellenőrzéssel, és elhagyni készülvén a kocsit, visszafordul az utasok felé és ismét meghajol. Ha egy utazás során ötször járja végig ugyanazt a kocsit, akkor ezt az egészet ötször ismétli meg. De meghajol a pincér, a recepciós, az eladó az üzletben, és úgy általában, mindenki mindenkinek meghajol. Szó nélkül. Náluk ez a köszönés és a tiszteletadás jele, de megköszönni is így szoktak mindent.   

     Elég nagy eltéréseket láthatunk, amikor azt vizsgáljuk, hogy mely kultúrában mit tartanak gusztustalannak és mit nem. Nyugaton a nyitott szájjal evés, a csámcsogás, böfögés a legnagyobb illetlenségek közé tartozik, ám másutt, például Kínában, nem az. Mi zsebkendőbe fújjuk az orrunkat, aztán zsebre tesszük. Ázsia modernebb országaiban, például Japánban ez gusztustalan szokás, csakis papír zsebkendőt használnak, de ha egy mód van rá, a nyilvánosság előtt nem is fújnak orrot, inkább szívják, ami viszont számunkra gusztustalan. A szegényebb országokban ezt egyszerűen elintézik azzal, hogy félrefordulnak, befogják az orrukat és kiröpítik a tartalmát.  Japánból tudok hozni nagyon pozitív példát is. Sokan járnak az utcán arcmaszkkal, ami egyébként is gyakori Kelet- és Délkelet-Ázsiában. Csakhogy míg mondjuk Vietnamban a por és a szmog ellen védekeznek így, Japánban más is az oka. Kérdeztem is túravezetőnket: ennyire félnek errefelé az emberek attól, hogy elkapják a náthát másoktól? Ellenkezőleg, felelte. Nagyon sokan épp azért hordanak maszkot, mert ők maguk náthásak és nem akarják, hogy másokat is megfertőzzenek.

                                                               Arcmaszkos asszony Japánban

    Nálunk illetlenség a köpködés, Kínában viszont nem az. Valami belső késztetés hatására a kínaiaknak állandóan köpniük kell. Ez akkor vált világszerte is megismert problémává, amikor Peking az olimpiára készült. Valóságos kampányt indítottak annak érdekében, hogy legalább akkor, amikor az egész világ rájuk figyel, ne köpködjenek. S hogy miért köpnek? Számtalan magyarázat forog közszájon. Peking környékén azért, mert poros-szmogos a levegő, délen azért, mert nedves, iparvidékeken a légszennyezés miatt. Köpköd munkás, paraszt, értelmiségi, férfi, nő, de nem ám csak úgy hagyományos módon. Egészen alulról indítják, különös torokhangok kíséretében, aztán amikor minden együtt van a szájüregben, hatalmas léglökettel kizúdítják. Képtelen voltam megérteni, honnan jön belőlük ez a töméntelen anyag. Utaztam a vonaton, a fülkém előtt, a folyosón le volt húzva egy ablak. Bárki, aki arra járt, óriásit köpött kifelé, és ez így ment percről percre, egy teljes napon át. Ülök a buszon, éjszaka van, próbálok szundítani, de nem megy. A mögöttem ülő férfi úgy tízpercenként kinyitotta az ablakot és óriásit köpött. Állok valamelyik buszpályaudvaron, a még várakozó buszok ablakaiból csak úgy zúdulnak ki a köpetek. Magam sem értem, hogyan nem köptek le egy hónap alatt. 

   S hogy testváladékainkon kívül mi mindent szórunk még szerteszét a világban, az is országa, kultúrája válogatja. Az imént említettem Japánt, melyről azt is érdemes megjegyezni, hogy elképesztően tiszta. Már az első napon feltűnt, hogy az utcákon gyakorlatilag nincsenek szemétládák, ettől eltekintve sehol semmiféle hulladékot nem láttam járdán, téren, út mentén. Hát ez meg hogy van, kérdeztem ismét túravezetőnket. Hazaviszik, felelte, otthon dobják ki, ha egy mód van rá, szelektíven. Mi, magyarok, sajnos, iszonyúan messze vagyunk a közterületi tisztaság nyugaton megszokott állapotaitól, láthatja ezt mindenki azonnal, mihelyt átlépi a határt Hegyeshalomnál. Persze, van még nálunk lejjebb is. Nem akarnám szegény arabokat bántani, amúgy is elég gyakori jelzős szerkezet a „koszos arab”, de hát mit lát az ember, ha ellátogat ezekbe az országokba… Első egyiptomi utamon, amint kifelé vonatoztunk Kairóból, a külvárosokban a szó szoros értelmében hegyekben állt a szemét, arról nem is szólva, hogy benn, a városban, ha valami fölöslegessé válik, egyszerűen kidobják az ablakon. Kis szállodánk ablaka egy sikátorra nézett, abba ember már be nem tudta volna tenni a lábát, olyan magasságig állt benne a szemét. Nemrég ismét Egyiptomban jártam, és ahogy a szaharai oázisváros, Siwa felé elhagytuk a tengerparti településeket, a sivatag még hosszú szakaszon tele volt műanyag zacskóval. Úgy húsz-harminc kilométerig tartott, tovább már nem vitte a szél. Jemenben is elterjedt a zacskó, ez a civilizációs borzalom, melyet használat után a legtermészetesebb módon ott dobnak el, ahol már nem kell, aztán útra kel a szelek szárnyán, majd fennakad egy-egy fa, bokor ágain. Így keletkezik a zacskófa. Egy alkalommal lefényképeztem egy ilyen átlagos szörnyűségű szeméthalmazt, mire egyik helybeli sofőrünk megkérdezte, miért azt, és miért nem a közelben álló műemléképületet. Talán fölsejlett benne valami szégyenérzet… nem tudom.

                                             Csendélet nejlonzacskókkal, Jemenben

   Sajnos, nem tapasztaltam sokkal jobbat Izraelben sem. Persze, nem gondolhatjuk, hogy a zsidó országba csupa atomfizikus és orvos vándorolt be; érkeztek oda ezerfelől és mindenki vitte magával a saját kultúráját és kulturálatlanságát egyaránt. Kellemes meglepetés ért viszont Iránban. A perzsák városai, utcái, ha nem is teljesen makulátlanok, de szemetet csak elvétve látni. Aztán ott van Isztambul… este érkeztem meg, az utcákon bokáig ért a szemét, de reggelre példásan eltakarítottak mindent, aztán persze a szemetelés kezdődött elölről.

    Ha viszont délebbre megyünk az arabok lakta övezettől Afrikában, úgy tisztul a vidék. (A vidéket most vegyük szó szerint, mert a nagyvárosok ott is irgalmatlanul szemetesek.) Először Madagaszkáron, aztán a többi, fekete-afrikai országban tapasztaltam, hogy a falvakban, kisvárosokban nincs hulladék. Egyrészt, az embereknek nincs pénzük arra, hogy a flancos csomagolású árucikkeket megvegyék, másrészt, ha ott valaki valamit mégis eldobna, mindig akad más valaki, aki összeszedi és valamire felhasználja. Talán többeket meglep, de a többnyire borzalmasan szemetes India népe a világ legszorgalmasabb újrahasznosítója. Töméntelen sok ember él abból, hogy újrafeldolgozásra összegyűjtsön papírt, műanyag palackot, vagy bármi egyebet, ami még jó valamire és értékesíthető. Sajnos, ez az igyekezet a városok utcaképén szinte semmit sem változtat. Sok éve már, hogy egy cikkemben „megjósoltam”: Ázsia bele fog fulladni a saját mocskába. A gazdasági fellendülés százmilliós nagyságrendű tömegeket tett fogyasztóvá, vagyis olyanokká, akik a mindennapi betevőn kívül legalább egy kicsivel több árucikk megvásárlására képesek. Ez pedig egyre fokozódó szeméttömeg képződésével jár együtt. Sokat vonatoztam Kínában, ahol étkezési időkben kis kocsikon tolták végig a vagonokon a jobbára rizsből és némi szószból, ritkábban zöldségféléből, még ritkábban húsból álló választékot, amit kis, a hungarocellhez hasonló anyagú dobozban szervíroztak. Amint az utasok befejezték az étkezést,  a dobozokat már dobták is ki a vonatablakon. Elgondoltam, naponta hány millió ilyen doboz repül ki a vonatokból egy akkora népességű országban. És ez csak egy a tömérdek szemetelési lehetőség közül.

                                             Munkában az újrahasznosítók, Indiában

     Lássunk valami egészen mást. Rengeteg különbséget fedezhetünk fel a mindennapokban alkalmazott technika területén is. Elektromos eszközöket (villanyborotvát, laptopot stb.) használókat az őrületbe kergetik a világ legkülönbözőbb országaiban használatos konnektorok. Mintha csak szándékosan agyaltak volna ki annyiféle dugaszt az idegenek bosszantására. Mert ugye a briteknél a három, négyszög alakú rudacskában végződő dugó illik falba, hasonlóan mondjuk a dél-afrikai régióhoz, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy ott a rudacskák kör alakúak. Az Egyesült Államokban vagy Japánban viszont két párhuzamos lapkának van hely a konnektorban (ráadásul a feszültség is 110 volt 220 helyett), míg ellenben Ausztráliában vagy Új-Zélandon a lapkák szöget zárnak be egymással. Új-Zélandon például csak úgy tudtam feltölteni a videokamerám akkumulátorait, hogy egy amerikai dugasz lapkáit fogóval addig hajlítgattam, amíg bele nem ment a helyi konnektorokba. Szerencsére már szinte mindenütt lehet kapni adaptert, ami a felkeresendő ország konnektoraiba illik. Ma már a műszaki eszközök többsége is úgy készül, hogy automatikusan átáll 220-ról 110 voltra, illetve vissza. Korábban ehhez is adapter kellett. De azért annyira még ne örüljünk! Éppen nemrég tapasztaltam Amerikában, hogy adapteren keresztül ugyan már be tudom dugni a ceruzaelem-töltőt a konnektorba, de abban nincs feszültség-átalakító, úgyhogy feltölteni nem fog.

                                                       Ilyen a dél-afrikai konnektor és dugasz

                                                               ... és ilyen az amerikai

     Ha már itt tartunk, ilyesmiken ne háborogjunk, inkább örüljünk, hogy egyáltalán van áramunk. Merthogy világszerte sok millióan élik úgy a mindennapjaikat, hogy a házukban egyetlen szál villanykörte sem pislákol, elektromos eszközökről nem is álmodhatnak. Én ugyebár nem az óriási fogyasztónak számító Amerikában élek, de csak a nappalimban minimum tíz különféle eszköz dugasza csatlakozik három elosztóhoz. Ha pár percre időnként elmegy az áram, már morgunk, és alig várjuk, hogy újra használhassuk a nyavalyás tévénket, számítógépünket. Indiában szinte mindennap tapasztaltam, hogy beütött egy-két órás áramszünet. Ez azonban semmi Nepálhoz képest, ahol „tervezett” áramszünetek vannak. Az ország villamos energiájának 90 százalékát vízerőművekben állítják elő, és amikor száraz évszakokban kevés a víz a folyókban és tározókban, az ország bizonyos részein órákra lekapcsolják az áramot. Egyik szállodában, ahol nem volt saját áramfejlesztő, a recepciónál kinn volt a papír, hogy a vendégek is tudják: melyik nap melyik részében nincs áram. 

                                         Ebben a nepáli hotelben papíron közlik, mikor van és mikor nincs áram

   A színes televízióadásoknak három, egymástól eltérő módját fejlesztették ki a világban. Kezdetben volt a francia fejlesztésű SECAM, ami egész Kelet-Európában és a Szovjetunióban, valamint a francia kötődésű afrikai országokban terjedt el. Volt azután a németek által kreált PAL, amit csaknem egész Nyugat-Európa átvett, továbbá az NTSC, amit az Egyesült Államokban dolgoztak ki. Ez azzal járt, hogy ha olyan országban vettünk tévét vagy videót, ahol a mienktől eltérő volt a rendszer, a készülék nálunk vagy használhatatlan volt, vagy csak fekete-fehér képet adott. Ez némi minőségromlást okozott akkor is, ha pl. a magyar televízió NTSC-adást vett át külföldről. Magyarország, a többi kelet-európai tévétársaságokkal nagyjából egy időben, az 1990-es évek közepén tért át a PAL rendszerre, és immár a készülékeket is mindenütt úgy gyártják, hogy mindhárom rendszer vételére képesek legyenek. Ha viszont külföldön vásárolunk DVD-t, vagy műsoros videokazettát, azért nézzük meg, hogy kompatibilis-e a PAL-rendszerrel. NTSC-t használnak egyébként még például Japánban, a Fülöp-szigeteken, Dél-Koreában és a dél-amerikai országok többségében. 

    Próbáltak már külföldön cipőt, ruhát vásárolni? A kontinentális Európában nem lesz különösebb gondjuk, a számozás ugyanolyan minden országban. Ám ha Nagy-Britanniában akarunk cipőt venni, már zavarba jövünk a számozással. Hogy a dolog még komplikáltabb legyen, némileg ettől is eltér az amerikai, és még jobban a japán számozás. Nálunk, azt hiszem, a 37-es női méret a leggyakoribb. Ezt a britek 4-es, 4,5-ös számmal, az amerikaiak 6-ossal, a japánok és a kínaiak 23,5-24-essel jelölik. A férfiak leggyakoribb lábmérete a nyugati világban a 43-as. Ez a briteknél 8,5-9-es, az amerikaiaknál 9-9,5-ös, a japánoknál és kínaiaknál 27,5-28-as. Bizonyos ruhadarabokon a szokásos S, L, X, XL stb. jelzéseket látjuk. Gondolom, azt már mindenki tudja, hogy ezek sorrendben kicsit, közepeset, nagyot és extra-nagyot jelentenek. Felhívom azonban a figyelmet arra, hogy mivel a kelet-ázsiaiak általában kisebb termetűek az európaiaknál, vásárláskor érdemes eggyel nagyobb méretet választani, vagyis pl. M helyett L-t. Adhatok még egy praktikus tanácsot. Ha mondjuk Ázsiában, Dél-Amerikában akarunk nadrágot vásárolni és nincs lehetőségünk helyben felpróbálni (például piacon), előzetesen vegyünk derékméretet egy madzaggal vagy cérnával saját nadrágunkról és ahhoz méretezzük a kiválasztott ruhadarabot. Vásároltam már így nadrágot thaiföldi, malajziai, perui piacon és a madzagolás nagyszerűen bevált. A hossz nem annyira bonyolult. Ha rövid, ne vegyük meg, ha hosszú, itthon felhajt(at)juk.

    A nem-metrikus rendszerhez nagyon mereven már csak Amerikában ragaszkodnak, de ott nagyon. Eközben a tudományos-műszaki életben már ott is grammban, milliméterben stb. számolnak.  Hallottam olyan esetet, hogy egy 56-os amerikás magyar, nem sokkal a kivándorlása után, azért jutott jobban fizető álláshoz valami mérnöki irodánál, mert helybeli kollégáival ellentétben ismerte a metrikus rendszert. S hogy mennyire nem árt tisztában lenni a mi mennyi kérdésével, egy majdnem tragikusan végződött repülési eset is bizonyítja. Hallottak már a híres-hírhedt Gimli Glider esetről? Nagyon hosszú és szövevényes történet, úgyhogy leegyszerűsítem. 1983-ben az Air Canada egyik Boeing 767-es gépe Edmontonból Montrealba repült, útközben kifogyott az üzemanyag és mindkét hajtómű leállt. A személyzet ettől kezdve siklásban, óriási bravúrral, elvitte a gépet egy használaton kívüli katonai reptérre, Gimlibe és vitorlázó repülésben letette a hatalmas gépet. Mindenki megúszta élve. A kivizsgálás kiderítette, hogy nem jól számolták ki az üzemanyag mennyiségét. A kanadaiak akkortájt tértek át a gallonról és fontról a literre és a kilogrammra és a földi, illetve a hajózó személyzet eltérő módon végezte el az átszámítást. Feleannyi sem volt a tartályokban, mint a szükséges mennyiség. Az eset Gimli Glider néven bevonult a repülés  történetébe.

      Ha már a számoknál tartunk… Ha levelet címzünk Amerikába, az 1-es számjegyhez ne tegyük hozzá a nálunk szokásos zászlócskát, mert 7-esnek nézik. A 7-es szárát viszont ne húzzuk át, mert esetleg összekeverik a Z betűvel. Ne felejtsük el, hogy a világ legtöbb országában nem úgy írják a dátumot, mint mi, vagyis külföldön a leggyakrabban a nap, hónap, év sorrenddel találkozunk. Angol nyelvterületen még az időt is másként fejezik ki, mint nálunk. Mi azt mondjuk, hivatalos időjelzéskor, hogy 11 óra, vagy 15 óra. Amerikában ez így néz ki: 11 AM (a latin ante meridiem, vagyis a délelőtt rövidítése), illetve 3 PM (a latin post meridiem, vagyis a délután rövidítése). Amerikában a 15 órát csak a katonai nyelvben alkalmazzák. (Megjegyzem, az amerikaiak nagy többségének alighanem fogalma sincs arról, honnan ered az AM és a PM.) Ha itthon elmondunk egy telefonszámot, azt rendszerint a következő bontásban tesszük:  318-7506, vagyis három-tizennyolc-hetvenöt-nulla-hat. Angol nyelvterületen minden egyes számot külön kimondanak, vagyis three-one-eight-seven-five-o-six. Figyelem, a nullát nem zero-nak mondják, hanem o-nak. Ha a hét napjait soroljuk, mi a hétfővel kezdjük, az angolok, amerikaiak a vasárnappal (Sunday). Hozzánk hasonló a rendszer az összes szláv nyelvű országban, de pl. a balti régióban, vagy Kínában is. A vasárnappal kezdik a napok felsorolását a héberben, az arabban, a görögben, a portugálban, a vietnamiban is.

    Még egy kis „számolás”. Kit ne zavart volna már meg az emeleteknek a mienktől eltérő számozása. Mi az, hogy zavart? Nincs ember, aki még ne tévedt volna el az emeletek között, ha lifttel jött-ment külföldön. Európában nincs gond, az első emelet az első, vagyis egy szinttel a talaj, a földszint fölött. Ez még a különbözőségeiről hírhedt Nagy- Britanniában is így van. Ha viszont elmentünk a Szovjetunióba (vagy manapság Oroszországba), azt tapasztaltuk, hogy ami nekünk a földszint, az náluk a pérvüj etázs, vagyis szó szerint az első emelet. Ugyanez a szisztéma az Egyesült Államokban, Kanadában, Japánban, Kínában (de Hongkongban nem!), Japánban is.  Az őrület valójában a liftekben, illetve a bennük levő táblákon álló rövidítésekben kezd kiteljesedni. Ha valahol csak számozást látunk, már elkezdhetünk gondolkodóba esni. Ha lefelé jövet 1-est látunk és megnyomjuk, nem biztos, hogy mindenhol a földszintre érkezünk. Ha G betűt látunk, az a ground floor jele, vagyis az tényleg a földszint. Nem árt tudni azt sem, hogy az Egyesült Államokban és Kanadában a legtöbb épületben nincs 13. emelet, a hotelekben nincs 13-as szoba, lévén a 13-as balszerencsés szám. Ha Amerikában középületben járunk, a bejárati ajtót mindig húzni kell (ki van írva, hogy Pull, de nem biztos, hogy mindenki érti), aminek tűzrendészeti oka van, ha tudniillik tűz üt ki az épületben, egy belülről kifelé nyíló ajtón könnyebb a menekülés. (folyt köv. ►)    

„Az ésszerűen élő ember alkalmazkodik a világhoz. Az ésszerűtlenül élő a világot próbálja magához igazítani”

                                                                                                                                                                               (G. B. Shaw)

„Próbáld ki: egy héten át ne ítélkezz senki és semmi felett”  (Andrew Matthews)

Meg tudnák kapásból mondani, nagyjából hány Celsius-foknak felel meg 82 Fahrenheit-fok, vagy hány kilométer 75 mérföld? Vezettek már (józanul) az úttest bal oldalán? Mentek már föl úgy a második emeletre, hogy valójában a harmadikon voltak? Kínlódtak már idegenben a mienktől eltérő konnektorokkal? Ha igen, már lehet valami sejtésük arról, hogy mennyi mindenben különbözik a Föld lakóinak mindennapi élete. Külföldön járva néha azon lepődünk meg, ha valami eltér a mi szokásainktól, máskor meg arra kapjuk föl a fejünket, hogy valami tőlünk több ezer kilométerre, esetleg hatalmas kulturális eltérések ellenére is olyan, vagy hasonló, mint nálunk.

    Voltaképpen e könyv valamennyi fejezete ezt a témát járta körül, de úgy gondolom, itt, a végén még érdemes felvillantani néhányat a különbözőségek és hasonlóságok kimeríthetetlen tárházából, főként furcsaságokat.

    Vegyük mindjárt azt az alaphelyzetet, hogy egy konzulátuson (vagy idegen ország határállomásán) vízumkérő lapot, belépési- és vámáru-nyilatkozatot töltünk ki. A nyugati világban teljesen megszokott, hogy az efféle űrlapokon többek között az áll: „Anyja neve:”. Talán azért, mert a keresztény-zsidó kultúra abból indul ki, hogy az anya „biztos”. Ha ellenben muzulmán többségű (elsősorban arab) országot keresünk fel, a kutya sem kíváncsi édesanyánk nevére, hanem csakis apánkéra. Sőt, olyat is láttam már, hogy az apai nagyapa nevét is kérték. És vajon miért? Egy korábbi fejezetben láttuk, hogy az araboknál az apa és a nagyapa nevéből képzik az újszülött nevét, bár nyilván az is közrejátszik, hogy a muzulmán világ abszolút férfiközpontú. Nálunk, és sok más országban, az emberek többségének két neve van: egy családneve és egy adott (kereszt-, személy-) neve. Külföldön tapasztalhatjuk, hogy a legtöbb helyen – a mi szisztémánkkal ellentétben – a keresztnév áll az első helyen, utána következik a családnév. Ha angolul töltünk ki hivatalos iratot, így is szerepel: given/first name, vagyis adott/első név. Nagyon kevés olyan kultúra van, melyben a mienkhez hasonló a rendszer; a legismertebb a japán, de ilyen még a vietnami és a kínai is. Más kérdés, hogy a japánok külföldön a nyugati sorrendben írják a nevüket, így aztán rajtuk kívül az ördög se tudja, melyik a családi, és melyik az adott nevük.

      Nézzünk egy másik példát, az oroszt vagy az ukránt. Őnáluk a személynév az első, pl. Iván, vagy Tatjana, azt követi az apa keresztnevéből képzett apai név, pl. Szergejevics (vagyis Szergej fia) vagy Szergejevna (Szergej lánya), végül pedig a családnév, pl. Kuznyecov (nők esetében Kuznyecova). A nők többnyire felveszik a férjük családnevét. Az oroszoknál már az első találkozás után, hacsak nem tegezzük az illetőt (ami sokszor hosszabb ismeretség után következik be), a legtermészetesebb módon így szólítjuk meg az illetőt, legyen bár pozícióban magasan fölöttünk (pl. diák – professzor): Iván Szergejevics, vagy Olga Szergejevna. Nekünk nagyon furcsa, hogy ha az utcán egy ismeretlen nő figyelmeztetni akar egy férfit, hogy pl. leejtett valamit és így szól utána: maladoj cselovék (szó szerint fiatalember), még akkor is, ha az illető esetleg már negyven körül jár. A pincérnőket meg gyévuskának hívják, magyarul lánynak (más jelentésben kisasszony), pedig lehet, hogy az illető már közelebb van a nyugdíjhoz, mint az érettségihez.

   A nevek szerkezetében, összetételében tömérdek variációt találunk. Nálunk sokáig természetes volt, hogy ha egy nő férjhez ment, felvette a férje vezetéknevét, egy -né toldalékkal. Ma már az is természetes, ha mondjuk Kovács Mária férjhez megy Tóth Istvánhoz, akkor Tóth Máriának éppúgy hívhatják, mint Kovács-Tóth, vagy Tóth-Kovács Máriának, de sokan megtartják a lánykori nevüket. Arra is ismerek példát, hogy a férj is felveszi a felesége családnevét a magáé mögé, sőt akár eléje is. Az angoloknál, amerikaiaknál is gyakori, hogy a feleség felveszi a férje nevét, esetleg úgy, hogy a sajátját is megtartja. A helyzet egészen más a spanyoloknál, és kissé bonyolultabb is. A keresztnevet az apa vezetékneve követi, azután következhet az anya családneve, újabb időkben viszont az utóbbi kettő akár fel is cserélődhet. Ám mivel az anyának is két családneve van, újszülött érkezésekor az elsőt szokták hozzátenni. De hogyan szólítsuk meg az illetőt? Vegyünk egy nagyon általános spanyol nevet: Jose Rodriguez Martinez. Ilyenkor az illetőt Señor Rodrigueznek szokás szólítani, az apai családneve után. Gabriel García Márquez Nobel-díjas kolumbiai írót mi és a világ röviden csak Márqueznek nevezi. Nos, ez az ő anyukájának a családneve, apjáé pedig a García. A nők a házasság után is megőrzik eredeti családnevüket. Némileg hasonló a helyzet Portugáliában, de ott a személynevet az anya családneve követi, azután jön az apáé. Érdekes, hogy rengeteg spanyol családnév eleve úgy született, hogy már magában foglalja az apa nevét. A Fernandez pl. azt jelenti, Fernando fia, a Lopez Loppe fia stb.  Spanyol és portugál neveknél megfigyelhetjük, hogy gyakran irdatlan hosszúak, rengeteg tagból állnak össze, ellenben a köznapi életben a lehető legrövidebb formában használják, gyakran csak a becenevüket. Tudják például, kit takar ez a név: Ricardo Izecson dos Santos Leite? Nos, ő Kaká, a világhírű brazil labdarúgó (jelenleg a Milan játékosa).   

     A kínaiaknál a családnév az első, ezt követi a személynév (pl. Mao Ce-tung). Az utóbbinak mindig van valamilyen jelentése, fiúk esetében többnyire erőt, nemes tulajdonságot sugároz, lányoknál pedig szépséget, harmóniát. A férjezett nők nem veszik fel párjuk nevét, a gyerekeik az apa nevét viszik tovább. Külön érdekesség, hogy azok a kínaiak, például hongkongiak, tajvaniak, továbbá olyanok, akik valamilyen módon kapcsolatban állnak a nyugati világgal, felvesznek valamilyen angol keresztnevet, és azt írják-mondják előre. Utazásaim közben találkoztam ilyenekkel, pl. egy hongkongi lánnyal, aki Melissa Tang névre hallgatott, aztán egy „igazi” kínaival, aki Kanadában tanult, és valamilyen tévésorozat szereplője után a Sabrina nevet vette föl.

    Itt érdemes kitérni arra, hogyan változik vagy nem változik az emberek neve, ha tartósan,  vagy végleg egy másik országban telepednek le. Nagy a szórás. Számos példát ismerünk arra is, hogy az illető a teljes nevét megváltoztatja, de arra is, hogy ragaszkodik az eredetihez. Sok emigráns magyar változtatta meg a keresztnevét, ha az „lefordítható” volt a befogadó ország nyelvére. Jó régen, egyik amerikai utazásom során, megismerkedtem egy magyar fiatalemberrel, aki nem 56-os emigránsok leszármazottja, de kisgyerekkora óta Amerikában élt. Ő például megtartotta a Sándort, mondván, ha amerikaiasítaná, akkor Alexnek hívnák, amit ő ki nem állhat. Vannak olyan esetek is, amikor a befogadó ország nyelvén gyakorlatilag kimondhatatlan neveket is változatlanul hagyják viselői. Ott van például Jimmy Carter, volt amerikai elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója, a lengyelországi születésű Zbigniew Brzezinski; ilyen névvel valóságos horror lehetett az Egyesült Államokban létezni. Képzelem, szegénynek hányszor kellett lebetűznie a nevét, hogy egyáltalán le tudják írni, nem is szólva a kiejtéséről. S ha már politikusokról van szó, említsünk egy ellenpéldát. Tudják, kicsoda Marie Jana Körbelová? Nos, ő volt az Egyesült Államok első női külügyminisztere (Clinton második elnöksége alatt), de már Madeleine Albright néven ismerte meg a világ. Prágában született (máig folyékonyan beszél csehül és még vagy három nyelven), családja a második világháború után emigrált Amerikába, ahol később férjhez ment egy Albright nevű úrhoz, és felvette a nevét. Az én amerikai unokaöcséim szintén angolosított keresztnéven (Lou és Nick) futnak, bár amikor Lajos valamikor a 80-as években főállása mellett kisvállalkozásba kezdett, sebtében elnevezte magáról, Lajosnak. Lett is belőle hatalmas kalamajka, amikor az amerikaiak megpróbálták kiejteni, úgyhogy rövid úton megváltoztatta egy elég semmitmondó, ám az amerikaiak számára közérthető névre. Egy amerikai belföldi repülőjáraton összeismerkedtem két pokolian csinos, lengyel származású lánytestvérrel, akik gyerekként kerültek családjukkal a tengerentúlra, és bár egymás között már angolul beszéltek és lett angol keresztnevük (Kate és Maggie), az otthon megszokott néven szólították egymást, vagyis így: Kasia és Gosia (a Katarzyna és a Malgorzata becézett alakjai).   

    Az arab világban gyakorlatilag minden névnek van valamilyen, méghozzá pozitív jelentése. A személynévhez hozzáteszik az apa nevét, utána pedig az apa apjáért (ezért kérik a vízumkérő lapokon az utóbbit is, és valószínűleg nagyon bambán néznek, ha mindháromhoz azt írom, hogy Géza (pedig ez az igazság). A „fia” jelentése bin (korábban ibn), vagyis egy arab férfinév nagyjából így néz ki: Ali bin Hasszán bin Abdullah, plusz a családnév, amit az „al” szóval kapcsolnak az előzményekhez.  Nők esetében a bint szót használják. Például Fatima bint Hasszán bin Abdullah. A férjezett nő felveszi a férje családnevét.

   Ha már a nevek jelentésénél tartunk, az előbb említettekkel ellentétben feltűnő, hogy az európai nyelvekben milyen sok a foglalkozásra, vagy földrajzi helyre, származásra utaló családnév. Oka egyszerű: hajdan mifelénk sem voltak családnevek és amikortól már meg akarták különböztetni egymástól a sok Jánost, Józsefet, Ferencet stb., kézenfekvőnek látszott hozzácsapni az illető foglalkozását, vagy azt a helyet, ahonnan származik. Így lett aztán a legtöbb európai nyelvben tömérdek Kovács, Szabó, Molnár, Szűcs (ill. ezek külföldi változatai), vagy nálunk Tolnai, Baranyai, Dunai, Kőrösi, Mátrai, vagy Tóth, Németh, Horváth, Oláh stb. Angliában a leggyakoribb családnév a Smith, Németországban második a Schmidt, Olaszországban harmadik a Ferrari, a lengyeleknél második a Kowalski, Oroszországban harmadik a Kuznyecov (mind a kovácsból ered).   

     Tapasztalhatjuk, hogy a skandináv országokban rengeteg családnév végződik „-son”-ra, vagy „-sen”-re, pl. Anderson (a svédeknél), Andersen (a dánoknál és norvégoknál). Ezek mind arra utalnak, hogy az illető Anders, Johann, Lars stb. fia. Értelemszerűen egy Andersen nevű úr Ingrid nevű lánya Ingrid Andersen lesz. Egészen más a helyzet az izlandiaknál, pedig szintén skandinávok, csak ők folytatják a régi kontinentális tradíciókat. Itt nincsenek bebetonozott családnevek. Ha például Jón Stefánssonnak fia születik és Hjálmarnak keresztelik, akkor nem a Stefánsson nevet illesztik hozzá, hanem a Jónból képzett apai nevet, így lesz ő Jónsson. Ha viszont az illetőnek lánya születik, akkor a -dóttirt teszik hozzá (Jónsdóttir), ami szó szerint azt jelenti, hogy Jón lánya.

    Sok más népnél is találkozhatunk az apa nevéből származtatott családnévvel. A grúzoknál a legtöbb személynév vagy „-svili”-re (az ország nyugati részére jellemző), vagy (keleten) „-dze”-re végződik. Előbbi azt jelenti, „gyermeke”, az utóbbi azt, hogy „fia” (ettől függetlenül persze nő is lehet az illető).  Az úr, asszony megszólítást a személynév, nem pedig a családnév elé teszik. Az örményeknél igen gyakori  „-jan” végződés azt jelenti, hogy valakinek a fia. A román családnevek többsége „-scu”-ra végződik (pl. Petrescu – Péter fia), vagy „-eanu”-ra, ami az illető család származási helyére utal (pl. Moldoveanu – moldovai). A törököknél igen gyakori „-oglu” végződés (a g-t nem ejtik ki) ugyancsak azt jelenti, „fia”. Szintén az ősök nevére utal az íreknél és a skótoknál az „O” (pl. O’Connor), vagy a Mac/Mc (pl. McCartney), de gyakori a latin eredetű, és normann közvetítéssel Írországba került, majd Angliában is elterjedt „fitz” (fia) előtag is. Hajdan kis kezdőbetűvel írták és csak a 17–18. században vált családnévvé. Többféleképpen írták-írják, például a Darwin utazása révén híressé vált Robert Fitzroy kapitány nevét írják így is: Fitz Roy, Fitz-Roy, vagy FitzRoy.  Hasonló személynévképzést a szláv országok egy részénél is találunk. Ukrajnában (de Fehéroroszországban is) gyakori névvégződés az „-enko”, vagy a „-ko” (pl. Timosenko, vagy az egykori szovjet külügyminiszter, Gromiko), Ukrajna nyugati vidékein pedig a „-csuk”; mindegyik jelentése „-fia”. A délszláv népeknél (szerb, horvát, montenegrói) az „-ics” ugyanerre vezethető vissza, miként a görögöknél a „-pulosz” vagy „-takisz” végződés is. A lengyeleknél nagyon gyakori „-ski”, „-cki” az illető család származási helyére utal, és főként a nemesség körében terjedt el még a 16. században.      

     Elég különös a Fülöp-szigetekiek esete. A filippínóknak a 19. század közepéig nem volt családnevük, ám mivel a szigetország spanyol gyarmat volt akkoriban, a spanyol főkormányzó összeállíttatott egy családnévlistát, melyben főként spanyol, baszk, továbbá a legnagyobb helyi nyelv, a tagalog nevei szerepeltek. Így esett, hogy napjainkban a legtöbb filippínónak spanyol családneve van, méghozzá kettő, de ezt pont ellentétesen használják, mint a spanyolok. A keresztnevet az anya családneve követi, utána jön az apáé. Ami még furcsább, hogy – mivel a spanyol gyarmati éra megszűntével az ország amerikai protektorátussá vált és csak 1946-ban lett független – manapság sokan kapnak angol keresztnevet, amihez, persze, a divat is hozzájárul.   

  Mondok még érdekesebbet. A mongoloknak voltaképpen csak hivatalosan van családi nevük, ami az okiratokban szerepel, ez pedig az apa neve, egyébként csak a születéskor kapott nevet használják. Mongol barátom, Ganbátor (latin betűs átírással Ganbaatar) magyarországi egyetemi évei alatt hivatalosan Lajhani Ganbátor néven szerepelt (előbbi az apja neve). A bátor egyébként mongolul is bátort jelent (a gan pedig acélt), mint ahogy a mongol neveknek mind van valamilyen jelentésük. Lányát Dulmaa Ganbaa-nak hívják, amiből a „-maa” jelentése anya és igen gyakori névvégződés Mongóliában. Minthogy Mongólia is a szovjet blokkhoz tartozott (méghozzá sokkal tovább, mint a kelet-európai országok), nem kevesen kaptak orosz nevet. Jut eszembe, ez a nagy internacionalizmus egészen Latin-Amerikáig hatott. Costa Ricában szóba elegyedtem egy utcai árussal, sőt be is mutatkoztunk egymásnak. Vladimir volt a keresztneve, s amikor látta, hogy csodálkozom, zavart mosollyal említette meg, hogy a szülei kommunisták voltak, ezért kapta Lenin keresztnevét. És ez még semmi! Venezuelában ecuadori illetőségű túravezetőnknek a keresztneve volt Lenin.

   Képzeljük el azt a helyzetet, hogy hazánkban minden negyedik embernek Kovács a családneve. (Mellesleg nálunk tényleg az egyik leggyakoribb vezetéknév, közvetlenül a Nagy után.) Ám csakugyan létezik egy ország, ahol a népesség kereken 40 százaléka ugyanazt a nevet viseli: Vietnamban ez a Nguyen. Nem csak ott gyakori; a vietnami emigráció révén – azt olvastam – Melbourne-ben a telefonkönyvben ez a második leggyakoribb családnév. A Nguyen kínai eredetű (ottani megfelelője a Ruan, illetve a kantoni nyelvjárás szerint a Yuen), de hogy miért terjedt el ennyire, most inkább hagyjuk. Legyen elég annyi, hogy az 1400–1500-as években különféle dinasztiák egymás közötti harca eredményeként először az egyik kényszerítette rá az emberekre, hogy változtassák a nevüket Nguyenre, aztán amikor kétszer is fordult a kocka, sokan a megtorlástól való félelmükben vették fel ezt a nevet. Hogy ne legyen túl nagy kalamajka a sok Nguyennel, az újszülöttek kapnak egy középső nevet is. A földkerekség leggyakoribb családneve egyébként a kínai Wang, ami királyt, uralkodót jelent.

     A megszólítás a vietnami nyelvben eltér az európai szokásoktól. A férfiak, nők megszólítását az illető életkorától függően más szavakkal fejezik ki, hozzátéve az illető nevét. Amikor túravezetőnk, az ausztrál Bruce engem Mr. Gézának, más útitársat Miss Suzannek stb. kezdett szólítani, azt hittem, tréfálkozik (az angol ugyanis mindig a családnév elé teszi a Mr.-t, vagy a Mrs.-t), pedig csak alkalmazta a vietnami szokásokat, vagyis azt, hogy ők a keresztnévhez teszik hozzá az urat/asszonyt. Ha máshonnan nem, filmekből tudjuk, hogy Japánban a tiszteletteljes megszólítást mindkét nem esetében a személy- vagy családnév után tett szan szóval fejezik ki. Olyan gyakran mondják, hogy a külföldi már-már azt gondolhatja, ez is a név része. És van egy olyan ország, ahol ez tényleg majdnem igaz. Az idősebb nemzedékek még emlékeznek a hajdani, burmai nemzetiségű ENSZ-főtitkárra, U Thantra, aki 1961 és 1971 között töltötte be ezt a posztot. Nos, ez a bizonyos „U” nagyjából annyit jelent, hogy úr; Burmában a tiszteletre méltó férfiakat illetik így. 

     Az angolszászok körében, akik az üzleti életben mozognak, majdhogynem természetes, hogy egy-két találkozás után, hacsak nincs túl nagy rangbeli különbség két fél között, már Joe-nak vagy Jacknek szólítják egymást. Hol másutt fordulhatna elő, mint Amerikában, hogy az elnök egyszerűen Bill, vagyis Vili, vagy Jimmy. A németek már merevebbek; többnyire még az ötödik találkozás után is maradnak a Herr vagy Frau Müllernél, bár ez többnyire csak az üzleti életben mozgóknál gyakori.

     Hatalmas különbségeket találunk egyes kultúrák között az üdvözlés módjában is. Kezdjük a szóbeli formákkal, magyarán a köszönéssel. Európában gyakorlatilag valamennyi nyelvben jó reggelt, jó napot, jó estét, jó éjszakát kívánunk egymásnak. A magyarban elég egyértelműek az időhatárok, mikor mit mondunk. Hozzánk nagyon hasonló a németeknél, vagy a szláv nyelvű országokban alkalmazott köszönés, ám a napszakokra való lebontás például az oroszoknál nem nagyon terjedt el. A jó reggelt (dobroje útro) és a jó estét (dobrij vécser) még csak-csak, de azt, hogy jó napot (dobrij gyeny), én még az életben senkitől sem hallottam. Többnyire elintézik egész nap azzal, hogy zdrávsztvujtye (kb. üdvözlöm). Más a szisztéma az angol nyelvű országokban. A jó reggelt (Good Morning) nagyjából délig–egy óráig használatos, a jó napot kimarad, jön helyette kb. ötig-hatig a „jó délutánt”, vagyis a Good Afternoon, bár én ezt is nagyon ritkán hallom, aztán a jó estét, majd a jó éjszakát. Az informális köszön(t)és egyszerűen csak Hello (ami különféle változatokban nagyon sok nyelvben elterjedt, bár sokhelyütt csak telefonbeszélgetés során használatos), vagy a Hi, aminek az eredete állítólag több száz éves és a „Hey” figyelemfelkeltő szóból származik.

     Kissé más a helyzet a spanyol nyelvű országoknál. Nagyjából délig „Buenos dias”-szal köszönnek (ez egyben a jó reggelt is, holott a dia nem reggelt, hanem napot jelent), kora délutántól jön a „Buenas tardes”, este pedig a Buenas noches, ami együtt jelenti a jó estét és a más nyelvekben esti búcsúzáskor használt jó éjszakát is. Náluk az informális köszöntés a Hola (ejtsd: olá). Az olaszoknál szintén nincs külön reggeli köszönés, egyből „Buon giorno”-val kezdenek, kora délutántól pedig nekik már este van, hiszen „Buona sera”-val köszönnek, egyszerűen pedig csak annyit mondanak, hogy ciao, amit eredetileg búcsúzáskor használtak, de már jó ideje találkozáskor is.  Csak búcsúzáskor használják ellenben a németek a „tschüss” szót. Ennek egy Németország nyugati részén elterjedt változata a „tschö”. Nem tudom, van-e valami köze a magyar argóban/diáknyelvben elterjedt „ na, cső” elköszönésnek, vagy inkább a csaóból ered.   

    Az európai kultúrában megszokott, hogy ha ismerősök találkoznak vagy ismeretlenek bemutatkoznak egymásnak, kezet fognak. Magyarországon és tőlünk délre, keletre, egészen a Közel-Keletig bezáróan, de Latin-Amerikában is, nemtől függetlenül is gyakori, sőt természetes, hogy a rokonok, közeli barátok arcon csókolják, magyarán megpuszilják egymást.  Nálunk a jobb-bal arc a megszokott, a szlávoknál, araboknál a hármas puszi dukál. A rekordot Etiópiában láttam, két idősebb férfi pontosan ötször csókolta meg egymás arcát. Ez ott is csak a nagyon közeli barátok szokása. Más a helyzet a nyugati kultúrákban. Amerikai unokatestvéreim, akik szintén férfiak, ha találkozunk, még véletlenül sem adnak puszit, csak megölelnek. Észak-Amerikában az ismerős nő és nő közötti puszi természetes, férfi és nő között szintén, ám férfi és férfi között elenyészően ritka. Sokszor utaztam együtt, gyakran két-három hetet, a legkülönfélébb nációk képviselőivel a világban. Amikor az utazás végén elbúcsúztunk, természetesen kezet fogtunk a fiúkkal, a lányokkal gyakran puszival köszöntünk el egymástól. Emlékszem viszont, hogy egy ausztrál lány szinte megrémült, de legalábbis zavarba jött, amikor megpusziltam. Kelet-Ázsia kultúráiban viszont az arccsók elképzelhetetlen. Nem emlékszem arra, hogy Fekete-Afrikában tapasztaltam volna valamilyen különleges, csak a helyre jellemző üdvözlési módot. Arra viszont igen, hogy jártunk Beninben, Togóban isten háta mögötti törzsi falvakban, ahol a helyi vezetővel kezet illett fogni csoportunk minden tagjának, de ha mondjuk ott ücsörgött a falu összes vénje, néha akár tízen is, akkor mindegyikkel külön-külön is kezet ráztunk. Egyszer az életben még földre is borultam valaki előtt. Beninben az a megtiszteltetés ért bennünket, hogy Ketou városkában fogadta csoportunkat „palotájában” a jorubák királya. A joruba Nyugat-Afrika egyik legnagyobb, kb. 40 millió főt számláló népcsoportja, s bár többségük Nigériában él, a királyuk székhelye Beninben van. A fogadás, gondolom, a királynak is kedvére lehetett, mert a látogatók, mint ahogy mi is, pénzt adományoznak „udvara” számára. Nos, az a szokás, hogy előtte a földig kell hajolni. Mondanom se kell, ennyi kis bohóckodást mindannyiunknak megért az esemény, még ha őfelsége hatalma csupán formális is. Miniszterei a balján ültek, jobbára papucsban (maga a király is), némelyikük a fogadás félórája alatt szunyókált, vagy a tökét vakargatta.

                                           Ő a jorubák királya (Benin)

(► folyt. köv.)

„Barátom csak az, akit szabadon választok magaménak”       (Hamvas Béla)

Nagyjából a 90-es évek közepéig egyedül utaztam, ritkán egy-egy baráttal, ismerőssel. Többféle oka is volt, előnye és hátránya egyaránt. Ha magam vagyok, akkor és oda megyek, amikor és ahova akarok, nincs semmiféle kötöttség, viszont aránylag jó társaságban utazom. Továbbá: nem könnyű azonos vagy hasonló érdeklődésű útitársat találni, ráadásul úgy, hogy az illető is akkor érjen rá, amikor én, anyagi eleresztettségünk, lehetőségeink és igényeink is hasonlóak legyenek. Végül: jobbára olyan helyekre utaztam, ahová egyedül is különösebb gond nélkül el lehet menni, nem volt égető szükség a társ vagy csoport nyújtotta biztonságra, egymagam is jól elboldogultam. Még azt sem sorolom a hátrányok közé, hogy nagyon egyedül vagyok, nincs kivel megosztani az élményeket. Rengeteg, hozzám hasonló kispénzű, magányos hátizsákos bolyong a világban, s legyenek bármilyen nemzetiségűek, nagyon könnyű ismerkedni, osztozni velük a tapasztalatokon. Ezek az ismeretségek ritkán haladták meg az egy napot, néha csak pár órás vonatozásra, buszozásra, youth hostelbeli beszélgetésekre, rövid közös kirándulásokra szorítkoztak.

    Emlékeim azért bőven maradtak ebből az időszakból is. Első skandináviai utazásom idején összefutottam például egy ausztrál sráccal, aki két évre jött el otthonról. Elmondta, ez náluk elég gyakori a fiatalok körében. Elvégeznek valamilyen iskolát, aztán hosszú időre útra kelnek, élményeket, tapasztalatokat szerezni. Ausztrália, bármilyen kicsi is a világ manapság, olyan messze van a többi kontinenstől, hogy az ottani fiatalok úgy gondolják, rövidebb időre nem is nagyon érdemes elindulni. Alkalmi ismerősöm például úgy csinálta, hogy átjött Európába, dolgozott valahol pár hétig (mezőgazdasági idénymunka, mosogatás stb.), aztán továbbállt és a megkeresett pénzből eléldegélt valahol pár hétig. Aztán kezdte az egészet elölről. Akkoriban, a hetvenes évek közepén, mi ilyen életformáról nem is álmodozhattunk; ahogy az elején említettem, harminc napnál tovább nem tartózkodhattuk külföldön, ha egyáltalán kijutottunk valahova.

     Második skandináv utamon, útban Izland felé, a hajón összefutottam egy sorstárssal, Borisszal, a (cseh)szlovákiai Eperjesről. Ugyanabban a cipőben jártunk: rövid kinn tartózkodás, nagyon kevés pénz, viszont ellenállhatatlan vágy Izland után. A csórók fedélzetét velünk megosztó nyugati utastársak ugyan kissé csodálkoztak, hogy angolul beszélgetünk egymással, mivel többek is úgy hitték, hogy mi, szovjet tömbbeliek voltaképpen mind oroszul beszélünk. Hogy azért túl nagy csalódást mégse okozzunk nekik, időnként átváltottunk oroszra is. Aztán már a megérkezés pillanatában újra beütött a sorsközösség: a hajó összes utasa simán beléphetett Izlandra, ám kettőnket félreállítottak és nem túl hosszú, ám kissé megalázó faggatózás után engedtek tovább. Ha már összetalálkoztunk, együtt is indultunk tovább, így érkeztünk késő este a Myvatn-tó környékére és egy iskolától nem messze tábort vertünk. Nekem volt sátram, Borisnak nem, úgyhogy megosztottam vele szerény hajlékom. Eközben előkerült az iskolából néhány erősen ittas tizenéves, akik szóba kívántak velünk elegyedni. Hamar kiderült, hogy szerintük mi voltaképpen kommunisták vagyunk, ennélfogva megvetendő jöttmentek, akiket – legalábbis a pia hatása alatt – illik legalább szóban gyalázni. Nem vettük föl a kesztyűt, annál is inkább, mivel egyik srác azért odaszólt, ne vegyük őket komolyan, nem akarnak semmi rosszat, csak berúgtak. Ettől függetlenül reggel arra ébredtünk, hogy a sátor kifeszítő zsinórjait az éj leple alatt teljesen kilazították. Minthogy Izlandon nagyon gyér az autóforgalom, úgy döntöttünk, a továbbiakban egyénileg próbálunk szerencsét a stoppolással. Más kérdés, hogy a szigetország azért nem olyan nagy, hogy szinte naponta nem futottunk volna össze valahol, már csak azért is, mert ugyanazon az útvonalon haladtunk. Megesett, hogy egy kocsiból láttam, hogy Boris álldogál az út szélén, ezért megkértem a sofőrömet, venné fel őt is. Máskor ugyanez, fordítva: már öten ültek benn, de Boris kérésére benyomtak még engem is, hatodiknak. A végén ugyanabban a lakókocsivá alakított teherautóban kötöttünk ki; egy német srác azzal fuvarozott körbe ugyancsak csóró német fiatalokat és már ment hazafelé, ugyanabból a kikötőből, mint mi is. Először engem vett föl, aztán Borist is. Jól elvoltunk az egész hajóúton, meg még három napot a Feröer-szigeteken is.

    Teljesen elvarázsolt társasággal hozott össze a sors egy elég lepukkant párizsi youth hostelben. Volt egy holland srác, aki csak pár napra állt meg a francia fővárosban, onnan ment tovább Spanyolországba, narancsot szüretelni. Egy egyiptomi fiú, ha jól rémlik, orvostanhallgató volt odahaza, valahogy kifutott a pénzéből, a hazaútra való repülőjegyét sem tudta megvenni, és éppen némi utánpótlást várt a családtól. Napokon át lekváros kenyéren élt, és egyiptomi szuvenírtárgyak utcai eladásából próbálta finanszírozni napi szükségleteit. A legkülönösebb figura egy tajvani gyerek volt. Először is, útban Európa felé elkallódott a poggyásza és még három nap után sem került elő. Másodszor, gyakorlatilag semmiféle európai nyelven nem tudott, legföljebb úgy kétszáz szót angolul. Mindezeken kívül a teljes balfácánság benyomását keltette, egyáltalán nem tudott eligazodni Párizsban, szinte állandóan eltévedt, ennek ellenére nem volt elveszett, sőt mintha még élvezte is volna a megpróbáltatásokat. Egyik este elhatározta, hogy puszta kíváncsiságból ellátogat a kurvák negyedébe, a Pigalle-ra. Mi hárman késő este már javában otthon ültünk és azon élcelődtünk, vajon mihez kezd lakótársunk a párizsi éjszakai életben. Úgy éjfél körül már kezdtünk aggódni, hogy hazatalál-e egyáltalán, aztán végül, várakozásaink ellenére, mégiscsak épségben beesett.  

     A páros utazásnak vannak határozott előnyei is. Először is, néhány költség kétfelé oszlik, például a szállás, ami elég nagy tétel, esetlegesen a taxi, nem is szólva az autóbérlésről. Árpád vagy Bálint barátommal például így jártuk be Izraelt, Egyiptomot, továbbá Hawaiit és a fél amerikai Vadnyugatot. De mondok egészen csekélynek tűnő, mégis fontos apróságokat. Ha teszem azt vonatozunk és valamelyikünknek ki kell menni, nyugodtan otthagyhatjuk a csomagunkat, a másik vigyáz rá. Többször előfordult az is, hogy csak azért nem mehettem be egy tengerparti strandon fürödni, mert egyedül lévén nem volt kire bíznom mégoly kis táskámat, szatyromat.

    Egészen más előnyei és hátrányai vannak a csoportos utazásnak. Magyar csoporttal, mint említettem, elenyészően ritkán utazom, tömegszámba menő csoporttal meg csak egyetlen egyszer tettem. 2003 tavaszán-nyarán annyira olcsón adták a jordániai tengerparti nyaralást, hogy nem tudtam ellenállni (emlékeztetnék rá, ez volt az az időszak, amikor szeptember 11. után a fél világ elrettent az utazástól). Bár engem az akabai tengerparton való heverészés érdekelt a legkevésbé, jó alkalmat nyújtott arra, hogy fakultatív alapon olcsón megnézzem Petrát és a Wadi Rumot. Az útitársakkal is csak ilyen kirándulásokon találkoztam, mindemellett elborzasztott a tömeg, amint négy vagy öt buszba bepréselve, rosszul képzett, műveletlen, angolul gyatrán beszélő magyar idegenvezetők asszisztenciájával utazgattunk.

    Párszor még nekiindultam magyar szervezésű csoportokkal, de rájöttem, ez nagyon nem az én világom. Semmi gondom nem volt Kamcsatkával, bár oda vagy huszonketten utazunk ki, vulkántúrára. Hasonló érdeklődésű, a gyűrődéseket jól viselő társaság volt, kiváló magyar és helybeli, orosz túravezetővel. Levente, aki amúgy főállásban baleseti sebész (ma már osztályvezető főorvos) egyik elitkórházunkban, szenvedélyesen szereti a vulkánokat és nem mellesleg profikat megszégyenítően kiváló ismerője is a vulkanológiának. Élmény volt vele utazni.  Megkérdeztem tőle, ha már ennyire imádja a vulkánokat, miért nem ebbe az irányba tanult tovább. Meg is kell élni valamiből, felelte, és beláttam igaza van. Egy kezemen meg tudnám számolni a magyar vulkánkutatókat.

    Sokkal vegyesebb a népség – többnyire újgazdagok – egy másik magyar irodánál, mellyel már négyszer utaztam. Nem a várható jó társaság vonzott, inkább a különleges helyszínek és a jónak ígérkező programok, érdekes látnivalók. Ezekben általában nem is csalatkoztam, bár az iroda, mely önmagát kulturálisként határozza meg, a kultúrából, úgy, ahogy van, kifelejti a természetet, ezért túravezetőink e témakörből a legkevésbé sem voltak felkészülve. Történelemből, vallásokból viszont zavarba ejtő részletességgel, ami önmagában nem baj, bár nekem kissé sok volt, hogy mondjuk Burmában jóformán egyetlen buddhista szentély, sztúpa, kolostor, a muzulmán országokban egyetlen mecset mellett el nem mentünk megállás nélkül, Grúziában, Örményországban pedig napi három templomnál alább biztosan nem adtuk.

     Őrültek minden csoportban akadnak. Burmában útitársunk volt például egy magyar honfi, amolyan „gyúrunk, vazze?”-típus, aki valószínűleg egyenest a Kossuth térről jött a repülőtérre (2006 ősze), mert fekete-fehér színkombinációjú öltözékét méter hosszan lengedező kokárdával egészítette ki, továbbá egész úton lengette a magyar zászlót. Ha neki ez jó érzést okozott, én nem bánom, de kit érdekelt a magyar trikolór Burmában és Kambodzsában… Amúgy őt meg az ottani műemlékek nem érdekelték, de csöppet sem. Idejének java részét lekötötte az elutazás előtt vett méregdrága műholdas mobiltelefonjának folyamatos buzerálása. Nem értett hozzá, a kiírások meg rendre angolul jöttek, de persze azokat sem értette. Hazafelé jövet előttem ült a Qatar Airways gépén. Egyszer csak odafordult hozzám, kérjem meg a stewardesst, szóljon a kapitánynak, hogy vegye lejjebb a fűtést, mert nagyon melege van. Mondom neki, ezen a gépen utazunk kb. 250-en és mit gondolsz, mi lenne itt, ha csak minden tízedik utas bejelentené, hogy az ő komfortérzetéhez igazítsák a hőmérsékletet. Megsértődött.

     Egyébként ekkor is, máskor is, utastársaink egy része vagy elképesztően sznob volt, vagy gazdag, esetleg mindkettő együtt. Előbbiek különösebben nem zavartak, sznobságuk jobbára abban merült ki, hogy buzgón jegyzetelték a hallottakat minden egyes meglátogatott műemléknél, mely jegyzeteket, gondolom, soha az életben többé elő nem veszik. A gazdagokkal sincs különösebb bajom, azzal már inkább, hogy egy részüket egyáltalán nem érdekelték a látnivalók. Jöttek pénzt költeni. Kaukázusi utamon volt például egy utastárs, nem mellesleg állandó hotelbeli szobatársam, akit úgy nem érdekelt a Kaukázus, ahogy van. Gyűjti az országokat. Gyakorlatilag azért utazik, hogy elmondhassa, már ennyi és ennyi országban járt. Lévén az út évében hatvan éves, úgy döntött, az évforduló tiszteletére abban az évben hatmillió forintot költ utazásra és száz fölé röpteti fel a meglátogatott országok számát. Minden este gondosan naplót vezetett, hogy mit csinált aznap. Egyszer úgy alakult, hogy Tbilisziben kifutottunk az időből és nem néztünk meg egy templomot (másik tízet igen). Amikor legközelebb visszatértünk a városba, ragaszkodott hozzá, hogy menjünk és nézzük meg a kimaradtat. Késő délután a templom már zárva volt, csak kívülről vetettünk rá egy pillantást, de őt ez nem zavarta, csak ragaszkodott a megadott program teljesítéséhez, így ezt is kipipálhatta a listáról. Gyakorló elmebeteg, annyi bizonyos. Erről akkor bizonyosodtam meg, amikor kizökkent a számára normális kerékvágásból. Amolyan „elvágólagos” típus volt, aki akkor érzi jól magát, ha minden úgy alakul körülötte, ahogy megtervezte, amihez hozzászokott. Egyik este kis vidéki hotelben szálltunk meg, csakhogy a szobánkban nem volt asztal. Voltak viszont meglehetősen monstre, voltaképpen teljesen fölösleges ülőalkalmatosságok. Teljesen kiakadt, elkezdett csapkodni, üvöltözni, szidni a „kib.szott grúzok”-at, hogy miért nincs asztal, hol fogja ő most megírni a naplóját. Mondom, menj ki a folyosóra, remek asztalok vannak, kényelmes fotelekkel, írd meg ott. Így tett.

     Külföldi csoporttal, úgy rémlik, 1993-ban utaztam először, Kelet-Afrikába. Ez az angliai székhelyű (azóta már megszűnt) Guerba volt. Igazából akkor tudtam meg, hogy Nyugaton már feltalálták a csoportos utazásnak egy kimondottan rám szabott módját is. A magyar irodák, legalábbis az egzotikus utakat szervezők jó része úgy képzeli, hogy az utas kapjon meg minden kényelmet, minimum háromcsillagos hotelt, komplett idegenvezetést, ezért aztán sok pénzt kérnek az útjaikért. Nos, Nyugaton rájöttek arra, hogy ilyen utakat nem mindenki tud megfizetni és igénye sincs arra, hogy föltétlenül méregdrága szállodákban lakjon, svédasztalos reggelivel, vacsorával. Elmondom, hogy néz ki egy ilyen út. Az ember programfüzetből vagy interneten kikeresi a számára megfelelő utat és felveszi a kapcsolatot a külföldi irodával. A netről ma már tudni lehet, hogy biztosan elindítják-e a szóban forgó utat, úgyhogy – mivel ezek pontos időhöz kötöttek – nem árt előre repülőjegyet foglalni. Egyénileg utazunk ki, magunk szerezzük be az esetleg szükséges vízumokat, intézzük a biztosítást, alkalmanként oltásokat, szükséges gyógyszereket. Az előre megjelölt város megadott hoteljében találkozunk, ismerkedünk, a túravezető röviden elmondja, amit még tudni kell, és másnap indulunk. Néha mikrobusszal vagy terepjáróval, néha expedíciós járművel, amiről már írtam, néha helyi tömegközlekedési eszközzel, vonattal, busszal, hajóval. A csoportlétszám maximum 12–15 fő. Előre foglalt szállások várnak bennünket, jobbára vendégházak, kis hotelek, esetenként magánházak, nem ritkán kempingek, időnként „vadas” változatban (magyarán, valahol az út mentén, ahol ránk esteledik). A túravezető nem idegenvezető. Ő arra van, hogy intézze az ügyes-bajos dolgokat, szobaelosztást, továbbutazást stb., de természetesen ad szóbeli vagy írásos információkat, tippeket, hogy mit érdemes megnézni, hol érdemes enni és így tovább. Nem rángat templomból múzeumba, az azonban megesik, hogy valami különleges látnivalónál helyi idegenvezetőt fogad, aki mindent részletesen elmagyaráz. A közös programok elég ritkák, általában kimerülnek csoportos vacsorában, amit szívből utálok, már csak azért is, mert nyolc óránál előbb ritkán jutunk ételhez. Más a helyzet az expedíciós kocsikkal zajló túráknál. Itt rendszerint van túravezető, szakács és sofőr, de többnyire mindegyikük minden feladatban részt vesz. Mindemellett ilyenkor az utasoktól is elvárják, hogy besegítsenek a koszt elkészítésébe, mosogatásba, a kocsi takarításába, a fel- és lepakolásba. Ha megérkezünk valahová és nem túl extrémek a körülmények, mindenki azt csinál, amit éppen akar.

     Az említett Guerbán kívül utaztam a kanadai (székhelyű) GAP-pel, az ausztrál (székhelyű) Intrepiddel, és az angol Dragomannel, továbbá néhány regionális irodával és tapasztalataim többnyire jók. Hasonló az utak stílusa, az árak is megfelelőek, jók a túravezetők, általában az utastársak is. A túra nyelve mindig az angol, aki tehát ezt legalább alapfokon nem érti-beszéli, el se induljon. A Dragoman iroda némileg elüt a többitől abban, hogy jórészt több országra terjedő, néha hosszú túrákat is szervez. Jártam velük háromhetes dél-amerikai úton, aztán Etiópiában, mely utóbbi csak egy etapja volt egy iszonyatosan hosszú kalandnak, vagyis ha volt hely, egy-egy szakaszra is be lehetett társulni. Elindult valahonnan a Közel-Keletről, aztán jött Egyiptom (Szudánt biztonsági okokból átugrotta), Etiópia, Kenya, Tanzánia stb., végül Fokvárosban ért véget. Mindez hat teljes hónap. Etiópiai csoportunkból ketten voltak,  akik a teljes útvonalon végigmentek. Mondtam is nekik a búcsúzásnál, hogy „tudjátok, hányszor fogtok még Fokföldig hányni és hanyatt-homlok vécére rohanni?”. Elképzelni sem tudom, hogyan lehet fél éven át hátizsákból élni, jórészt sátorban aludni, tábori konyháról enni.

                                   A Dragoman-csapat Etiópiában

                                              A Guerbával Ugandában

                                         Néhány útitárs egyik dél-afrikai túrán, az Okavango-deltában

    Talán érdekli az olvasót, hogy miféle emberek járnak ilyen túrákra. Annyi bizonyos, hogy egyikünk sem gazdag. A kormegoszlás igen változatos; ne gondolják, hogy kizárólag fiatalok alkotják a csoportokat. Mondjuk, 25-től a 75-ig mindenféle korosztály, egyedülállóak éppúgy, mint párok, házastársak, barátok. Érthető módon a diákok a nyári szünetben utaznak. Akad, aki valamiért halaszt az egyetemen és közben utazik, van, aki átmenetileg két állás között lebeg, van orvos, farmer, tanár, egyszerű alkalmazott, egyszóval mindenféle. A nemzetiségi összetétel is elég változatos. Mivel a felsoroltak angolszász székhelyű irodák, nyilvánvaló, hogy az utazók zöme a hajdani Brit Birodalom „utódállamaiból”, vagyis Angliából, Ausztráliából, Új-Zélandról, Kanadából, ritkábban Amerikából, Dél-Afrikából jön. Némettel csak elvétve utaztam együtt, a legsűrűbben utazó nemzetnek megvannak a maga szakosodott irodái. Volt osztrák, svájci, dán, norvég, holland útitársam, magyar viszont csupán egy, ő is teljesen véletlenül, Patagóniában. Soha nem akadt viszont egyetlen egy sem a hajdani testvérországokból, kivéve cseheket Dél-Afrikában, bár ők eleve csoportosan jöttek – a csoportba. Érdekes ellenben, hogy az utóbbi években megjelentek a kínaiak, furcsa módon mind lányok. De nem ám kis megszeppent nyuszik! Öntudatos, angolul jól beszélő lányok, akik valahol Amerikában, Kanadában vagy Ausztráliában tanultak.

    Ahogy tapasztaltam, a brit birodalmi keveredés talán még fokozottabban működik, mint egykoron. Találkoztam olyan dél-afrikaival, ausztrállal, új-zélandival, aki Angliában él és dolgozik, olyan angollal, aki éppen Ausztráliában próbál szerencsét és még sorolhatnám. Előfordult a csoportunkban ausztrál állampolgárságú indiai, már Amerikában született indiai, Kanadában élő emigráns román, egyik országból a másikba vándorló holland stb. Soha nem utaztam viszont fekete bőrű amerikaival vagy brittel, de arab származásúval sem. Laoszi utamon társam volt egy előnyugdíjas angol matektanár, aki végleg letelepedett a spanyol tengerparton, aztán egy francia hölgy, aki Svájcba ment férjhez, aztán a válása után ott is ragadt.

    Tudják, az utazás végén általában szokás, hogy a társaság összeáll egy csoportképre és mindenki kattint egyet a saját gépével. Én általában kihagytam ezeket az alkalmakat, egyrészt, mert spóroltam a diával, amíg azt használtam, másrészt meg minek. Ritkán fordult elő, hogy a társaság annyira a szívemhez nőtt volna, hogy még meg is örökítsem őket. Általánosságban jól kijöttem az útitársaimmal, de mondjuk barátság vagy valami más egyikükkel sem szövődött. Némelyikükkel úgy-ahogy tartom a kapcsolatot a Facebookon, mióta ez is létezik, másokra egyáltalán nem emlékszem. Elég sok kiscsoportos úton vettem részt, és ha előveszem azt a nagyon kevés képet, amit mégiscsak készítettem róluk, arra jövök rá, hogy a legtöbbjüknek a nevéről már fogalmam sincs, teljesen idegennek tűnnek.  

     Kétszer tettem hosszabb hajóutat, érthető módon a sarkvidékekre. Az antarktiszi hajón kereken 90-en voltunk utasok, kabintársul egy angol fickót, Colint kaptam ki, aki korábban évtizedekig élt Új-Zélandon. Elvarázsolt alak volt, a szelíd őrültek kategóriájából. Úgy hatvan körül járhatott. Hatalmas bőröndjét egész úton nem csomagolta ki, ott hevert az ágya előtt. Többnyire ruhástól aludt (mindig ugyanabban), néha a cipője is rajta maradt. Fürödni, azt hiszem, egyszer láttam, de szerencsére a kabin légcserélője kifogástalanul működött, másrészt kissé náthás is lévén, nemigen éreztem szagokat. A beszédét gyakorlatilag alig értettem, részint szörnyűséges akcentusa miatt, meg talán azért is, mert több füle lévén, mint foga, elég különösen artikulált. Az út vége felé csomagjából előhalászott egy kb. 5 kilós, vastag, narancssárga kezeslábast. Az iroda ugyanis azt javasolta előzetesen, vigyünk valami feltűnő, élénk színű dzsekit, hogy ha elkallódnánk a terepen, a szürkeségben észre lehessen venni bennünket. Colin direkt erre az alkalomra vette a magáét, valami szuper anyagból, elmondása szerint 500 angol fontért. Azt hittem, rosszul értem, tehát rákérdeztem. Annyi, vagyis több mint 160 ezer forint. Egyszer sem vette föl és meggyőződésem, hogy nem is fogja soha. Az utasok nagyjából valamennyi fejlettebb világrészből érkeztek, 35–40 év alattit nem nagyon láttam, inkább hatvanasokat. Az utaztató nyilván számított erre, ugyanis az előzetes tájékoztatóban megírták, hogy olyanok jelentkezését várják, akik legalább  tíz lépcsőt segítség nélkül meg tudnak mászni.

    Ez azonban semmi ahhoz képest, ami a grönlandi úton fogadott. Már amikor Koppenhágában beszálltunk a repülőgépbe, feltűnt a sok nehézkes mozgású, idős ember, akiknek elég nagy erőfeszítésbe került még a kézicsomagjuk feltétele is. Amikor aztán behajóztunk, rájöttem, hogy ők az utastársaim – valamennyien dánok. Mintha egy idősotthon lakói jöttek volna csoportkirándulásra, némelyikük bottal, de ha partra szálltunk, mindannyian vígan jöttek a terepen. Nem volt éppen olcsó út, de úgy látszik, a dán nyugdíjakból erre is futja. Rajtam kívül két nem dán utas volt, egy fiatal olasz nászutas pár. Érdekes, ugye, sokan éppen Olaszországba utaznak nászútra, ők meg a sarkvidékre. A hajózó, illetve szállodai személyzet kb. tizenöt országból verbuválódott, sokan Indonéziából, Thaiföldről, vagy a Fülöp-szigetekről jöttek a hajóra dolgozni. Amúgy a túravezetők sem éppen mai gyerekek voltak: egy hetvenes hölgy, meg egy nyolcvanas úr, kiegészülve egy fiatal biológussal.

    Túravezetőinkről szinte csak jókat mondhatok. Egyiküktől hallottam, hogy munkáltatója kvázi előírta, hogy egy túravezető nem élvezheti jobban az utazást, mint maguk az utasok, vagy ha mégis, ezt semmiképp se mutassa. Talán egyszer, ha ez mégis előfordult, de hát miért is ne élvezte volna, ha egyszer mi is jól éreztük magunkat. Érdekes, hogy miközben rengeteg útitársnak se a nevére, se az arcára nem emlékszem, a vezetők egytől egyig megmaradtak, némelyikkel majdhogynem barátságot kötöttem. Az első a brit Sarah volt, Kenyában és Tanzániában. Olvasóim most gondolhatják, hogyan merészkedik odáig az utazási iroda, hogy egy ilyen „vad” vidékre egy „gyenge” fiatal nőt küld vezetőnek. Nos, Sarah abszolút profi módon intézkedett, angyali mosollyal és sokszoros „nem”-mel rázta le a ránk csimpaszkodó alkalmi árusokat, ráadásul rendkívül tájékozott volt Kelet-Afrika természetrajzában.

                                     Sarah egy hatalmas termeszvárnál, Tanzániában

   Ami meg a „gyengeséget” illeti, marokkói utam túravezetője, az ausztrál Kim kemény volt, mint a szikla. Elmesélte, hogyan készítették fel egy négyhetes „túlélőtáborban” a Guerba túravezetőit Dél-Afrikában. Ehhez be kellett fizetniük egy bizonyos összeget, aki pedig átment, a végén visszakapta és az állást is elnyerte. Ahogy mondta, nem mindenki bírta. Kim egyébként maratont futott, triatlanozott, volt jogosítványa teherautóra, de ha rendesen felöltözött egy vacsorához, igazi nőnek bizonyult.

    Egészen más alkat volt (és sokkal csinosabb) patagóniai túravezetőnk, az argentin Erica. Ő teljesen úgy viselkedett, mintha maga is a csoport tagja lett volna, benne volt minden kis hülyeségben, esténként eljárt bulizni azokkal az utasokkal, akiknek erre volt igénye, emellett minden zökkenő nélkül terelgetett bennünket.

                               Patagóniai túravezetőnk, Erica a világ legdélebbi városában, Ushuaiában

   Az Antarktiszra vivő hajón sokan viselték gondunkat. A „ceremóniamesterünk” például a világhírű brit sarkkutató, Ernest Shackleton unokaöccse volt, de szerződtettek több szakértőt is, akik az üresjáratok idején előadásokat tartottak a Déli-sarkvidék állatairól, éghajlatáról, kutatásának történetéről stb. Merő véletlenségből egyszer egy asztalhoz kerültem egyikükkel, egy pingvinszakértőként fellépő fiatal csajjal, aki pár évvel korábban a Nagy Balázs geográfus kollégám vezette magyar Antarktisz-expedíció tagjaival több-kevesebb rendszerességgel találkozott, sőt kártyázott is. Az utat egy amerikai iroda szervezte, de „beszállítóként” több más utaztató is hozott utasokat, így az enyém, a GAP is. Az ő túravezetőjükkel sok dolgunk nem volt, de persze ismertük, beszélgettünk. Aztán eltelt két év, újabb GAP-túra, ezúttal Brazíliában. És kit látok a kis riói hotel halljában? Ernestót, aki egyszerre paraguayi és kanadai is. Én is ismerős voltam neki, és kíváncsi voltam, emlékszik-e még, hol találkoztunk. Antarktisz, 2004 novembere? Stimmel.

    A Spitzbergákra német irodával utaztam, így túravezetőink és németek, földrajz szakos egyetemisták voltak. És még valaki: Alan, Angliából. Végzettségére nézve geológus, már csak ezért is jól összehaverkodtunk. Amúgy adóellenőrként dolgozott és szabadsága idején, teljesen ingyen el szokott jönni a Spitzbergákra, amit rajongásig szeretett, besegíteni a túravezetésbe. Megadta a címét, ha esetleg Yorkban járok… Egy év múlva tényleg Yorkban jártam, két napig voltam a vendége. Amikor elköszöntünk egymástól, odaadta az egyik lakáskulcsát azzal, hogy bármikor, amikor csak arrafelé visz az utam, visszamehetek. A kulcs persze, nyilván szimbolikus volt, másrészt meg, lehet, hogy már nem is ott lakik, akkortájt éppen egy Norvégiában élő lánnyal dúlt közöttük a távszerelem. 

   Yude Indonéziában volt vezetőnk, az Intrepid iroda embere, ráadásul nem „kiküldött munkatárs”, hanem helybeli. Szeretek helybeliekkel utazni, nyilván sokkal jobban ismerik saját országukat, mint egy idegen, ugyanakkor a telepített túravezetők is nagyon jók, mert ők meg olyan dolgokra irányítják rá a figyelmünket, ami a helybelinek természetes. Ilyen volt például a belga Axel Japánban. Ő gyakorlatilag fél éve már ott élt, helyi barátnője volt, aránylag jól megtanulta már a nyelvet is. Voltak aztán különleges vezetőim is. Srí Lankán szintén egy helybeli fiatalember, Bruno egyengette utunkat. Sokat beszélgettünk. Elmondta, hogy szegény, sokgyerekes családból származik a felföldi teaültetvényekről. Csak úgy tudott továbbtanulni, hogy papi szemináriumba járt (a legtöbb lankai vagy hindu, vagy buddhista, ő meg katolikus), de a felszentelése előtt „kiugrott” (akárcsak apai nagyapám, szerencsére, mert ha nem, akkor én nem is léteznék). Utóbb meg is mutatta a környéket, ahonnan elszármazott, egy Haputale nevű városkában lakik, épp nem sokkal utazásuk után volt az esküvője, a menyasszonyát is bemutatta. Az volt az álma, hogy épít egy kis panziót és saját irodát nyit. E-mailben kapcsolatban maradtunk, aztán úgy két éve jött tőle egy üzenet: ha úgy gondolom, javasoljam a brit Wanderlust utazási magazin által kiírt „Az év idegenvezetője” díjra. Természetesen örömmel megtettem, kiváló vezetőnk volt. Megkapta a harmadik díjat – csak még valami fontosat nem kapott meg. A brit beutazási vízumot, hogy elutazhasson Londonba a díjkiosztásra. Ekkora mocsokságot! Eltelt újabb év, ismét pályázott, újra elküldtem az ajánlásomat. És képzeljék, Bruno nyert! Borzasztóan örültem, ráadásul 2011-ben a brit vízumot is megkapta. Hogy a dolog mégse menjen olyan könnyen, ezúttal valahol útközben lekéste a gépe csatlakozását és szó szerint a legutolsó pillanatban, a Heathrow reptérről esett be a díjátadásra.

                                            Indonéziai vezetőnk, Yude

                                       A 2011-es év túravezetője, Bruno Srí Lankáról

    Kissé hasonló, ha nem mélyebb bugyrokból keveredett ki nyugat-afrikai utazásom túravezetője, Noah. Vele jóformán az első napokban csúnyán összevesztem. Történt, hogy a csoport minden tagjától be akart szedni 30 ezer nyugat-afrikai frankot, arra, hogy ebből az utazás során megveszi valamennyiünk ivóvizét. Hárman nem szálltunk be, de mielőtt nekiindultunk volna a leginkább isten háta mögötti vidékeknek, bátorkodtam megkérdezni, hogy útközben lesz-e lehetőségünk palackozott vizet venni. Nem tudom garantálni – válaszolta Noah. Erre én: ha az általad előirányzott 30 ezer CFA-t (kb. 14 ezer forint) mindenki befizeti, annyi vizet vehetünk belőle, hogy ezzel akár egy olimpiai úszómedencét is feltölthetnénk. Ekkor tört ki a botrány. Noah halálosan megsértődött. Hogy én azzal gyanúsítom, hogy esetleg saját zsebre dolgozik, hogy ilyesmi ővele még sosem fordult elő… Nos, velem sem. Ilyet egy túravezető akkor se tehet, ha az utasai fát vágnak a hátán. Aznap nem szólt hozzám, tüntetően elfordult, amikor magyarázni próbáltam a semmit, aztán másnap reggel, medveöleléssel, szépen kibékültünk. A végén 10 ezret befizettem, látván, hogy itt-ott pénzadományokkal segítettünk pl. iskolát. Amúgy eszembe se jutott, hogy le akarja nyúlni a pénz egy részét. Noah nyolcgyermekes, szegény falusi családból származik; úgy tudott egyetemre menni, hogy egy jómódú rokona neki és egyik fivérének fizette a tanulmányait. A többi testvér azóta is kunyhólakó. Amikor nagyon szegény vidékeken jártunk és láttuk a koszos-rongyos, félpucér kisgyerekeket, amint a disznókat pesztrálják, megjegyezte, ő is pont ilyen volt kiskorában. Neki két gyereke van, rendes házban lakik Loméban.

                                                    Noah a nyugat-afrikai reggelivel ismertet bennünket

    Laoszi túravezetőm („felvett” nevén Nick) szintén sajátos életutat járt be. A buddhista egyetemek az egyetlen kitörési lehetőséget kínálják a szegény ázsiai családok gyerekeinek. Mint mindenki Délkelet-Ázsia buddhista országaiban, gyerekkorában ő is bevonult egy monostorba, aztán ott is maradt – 17 évig! Közben elvégezte az egyetemet, jól megtanult angolul, immár házas, gyerekei is vannak.

    Jó szívvel emlékszem vissza burmai túravezetőnkre, Susura. 30-as madárcsontú kis hölgy, kb. 150 centi magas, vasággyal együtt 35 kiló, emellett azonban vaskézzel, nagyon határozottan intézett mindent, amit kellett. Aztán ott volt Bilal Líbiában. Intelligens, humorral teli, nagy bohóc, nagy gyerek. Korábban tanár volt Ghadamesben. Épp utazásunk előtt sorsolták ki mekkai zarándoklatra, nagyon boldog volt, pár héttel túránk után indult. Szaharai búcsúesténken némi dízelolaj segítségével tűzijátékot rendezett nekünk a homokon. Nem tudom, hogyan vészelte át a líbiai polgárháborút; remélem, épségben.

                                                  Líbiai vezetőnk, Bilal

     Legelvarázsoltabb vezetőm, azt hiszem, Vietnamban volt, az Intrepid alkalmazottja, Bruce. Mivel mindenhol limonádét kért, rajta ragadt a Limonádé név (Bruce Lemon Juice). Egyébként ausztrál, javában az ötvenes éveit taposta, akkor kilenc éve élt Vietnamban, úgy-ahogy a nyelvet is beszélte. Évente egyszer, szabadsága alatt utazott haza (?) Ausztráliába, aztán jött vissza és két-háromhetes turnusokban föl-le kísérte utasait Saigon és Hanoi között. Családja, vietnami lakóhelye nem volt, kis, ódivatú hátizsákban hordta összes motyóját. Nem is tudom, miért írom múlt időben, szerintem még most is ezt csinálja. Talán nincs olyan zug az országban, amit ne ismerne. Pontosan tudja, melyik falunál hol érdemes megállnunk egy-egy népi mesterség fortélyainak megtekintésére. Ilyenkor széles gesztusokkal, kitárt karral, vietnami köszöntéssel robban be a helyiek közé, s olykor az volt az érzésem, személyesen ismeri mind a 85 millió vietnamit. Persze, azokat sem mind ismeri, akikkel összefutottunk, de a hatás frenetikus. Nem volt olyan helyzet, ahol ne a legnagyobb barátsággal és szívélyességgel fogadtak volna bennünket. Azon kívül, hogy állandóan bohóckodott (de ez neki kifejezetten jól áll), nagyon sokat megtudtunk tőle erről az országról, amit, úgy tűnt rajongásig szeret.

                                                          Bruce "Lemon Juice"

     És végül: Lela. Pokoli hőségben, gyalog keltünk át a határon az örmény oldalról Grúziába. Ott várt bennünket. Mint mondjak, első látásra… Pedig igazából nem is túl szép, nem úgynevezett jó nő, túravezetőnek is, mondjuk, közepes. És mégis, jól tudjuk, ez  ilyen. Tudtam, persze, nagy távolság, korkülönbség, kulturális eltérések – és mégis, ilyenkor nem az ész irányít. Aztán hazajöttünk, lassan elmúlt. Néha chatelünk a Facebookon. Ω

                                                           Lela, Grúziából

„Van olyan nyomorúság, melynek láttán valósággal szégyen boldognak lenni”  (Jean de La Bruyére)

Amikor közelegnek az ünnepek, vagy valahol a világban katasztrófa történik, a legkérgesebb szívek is felmelegszenek kissé. Küldünk némi pénzt jótékonysági szervezetek számlájára, kicsit többet adunk a koldusnak, a hajléktalannak. Az olyan utazót, aki gyakran megfordul az erős eufémiával fejlődőnek nevezett, ám valójában nagyon is fejletlen országokban, szinte minden alkalommal megérinti ez a „karácsonyi” hangulat, látva a rettenetes nyomort, kiszolgáltatottságot, kilátástalanságot. Nincs ember, akinek – látva a légkondicionált turistabusz kényelméből a rongyos, csontsovány gyerekeket, a tikkasztó hőségben is földjüket túró nőket, férfiakat – ilyenkor kicsit meg ne szakadna a szíve. Elfordíthatjuk a fejünket, de a lelkünk mélyén tovább munkálnak a gyötrő gondolatok: mi itt ülünk egy többé-kevésbé jó szálloda kényelmében vagy az úszómedence mellett, s ha úgy kívánjuk, a pincér egy intésre már hozza is a behűtött sört vagy koktélt, miközben a falon kívül a helybeliek a mindennapos élelemért küszködnek. Milyenek az ő lakáskörülményeik, milyen iskolába járnak a gyermekeik, ha ugyan járnak, mire vágynak, milyen jövőben reménykednek, ha ugyan reménykednek?

     Felvillannak az emlékeim például Etiópiából. Nem túl elegáns, de azért még jónak mondható addisz-abebai szállodám ablaka egy bódévárosra nézett, s amikor befelé mentem a városközpontba, koldusok sorfala között haladtam el. Madagaszkáron egy francia tulajdonban álló tengerparti bungalószállodában laktunk, közvetlenül a helybeliek kunyhói mellett. Miközben az egyenruhába öltöztetett személyzetet néztem, arra gondoltam, hogy ezek a fiatal férfiak és nők, akik takarítanak ránk, elkészítik és felszolgálják a vacsoránkat, csakis onnan jöhetnek munkába, nap mint nap. Nem látok át a bódék, kunyhók falán, nem tudhatom, legföljebb sejtem, hogyan élnek. Nekik nincs fürdőszobájuk, ők sosem ülnek le fehér asztal mellé, hogy grillezett garnélarákot egyenek, pohár vörösbor mellett csevegjenek. És vajon ők mit gondolnak rólunk?  Kedvesek, szolgálatkészek, de a lelkük mélyén talán utálnak, mert mi „gazdagok” vagyunk? Nem tudom, de talán jobb is.  

                                Kilátás addisz-abebai szállodám ablakából

    Elmondhatom, mérhetetlenül sok nyomorúságot láttam szerte a világban. Gazdagságot, luxust sokkal kevesebbet, s nem azért, mert abból kevés van, hanem mert ilyen környezetbe én sem jutottam el – és nem is vágyom. Utazói pályám kezdetén sokat nélkülöztem, ám nem tudom, csupán sejtem, milyen igazán szegénynek lenni. Amikor 1976-ban Skandináviában jártam, annyira kevés pénzzel gazdálkodhattam, hogy egy hónap alatt elég sokat éheztem. Hat kilót fogytam. Emlékszem, amikor utolsó napomat Koppenhágában töltöttem, már csak fillérjeim maradtak. Kóvályogtam az elegáns belvárosban, néztem a kirakatokat, a teraszokon ülő helybelieket és a nálam sokkal módosabb turistákat, amint méretes tányérokról falatoznak és nagy korsó söröket isznak hozzá. Nagyon pocsékul éreztem magam, hogy nekem nemhogy ilyesmire nem telik, hanem szinte semmire. Amikor elhagytam a fővárost, még éppen annyi pénzem volt, hogy egy szupermarketben az itthonról hozott, megmaradt egyetlen májkrémkonzervem és darabka kenyerem mellé tejet vegyek. Szép, nagy, literes doboznyit, nálunk akkor az ilyen kiszerelés még ismeretlen volt, olcsónak is tűnt – és tejnek is. Szó szerint az utolsó koronámat és némi aprót adtam ki rá, aztán, miközben stoppoltam, az út szélén kibontottam és jól meghúztam. Azon mód sugárban köptem ki. Nem tej, hanem író volt benne.

       Ezt az állapotot viszont, szükségből, valamit valamiért alapon, én választottam, miközben tudtam, hogy egy-két napon belül hazatérek az otthon biztonságába, lesz mit ennem, lesz hol aludnom. Az a szegény ember viszont, aki ott marad, akárhol a világban, nem választott; adott a sorsa, s hogy ki tud-e törni belőle valaha is, erősen kétséges. Az is eszembe jutott, hogy egy gazdag országban alighanem rosszabb lehet szegénynek lenni, mint olyanban, ahol szinte mindenki szegény. Az ellentétek, a hatalmas különbségek frusztrálóan hatnak az emberre; ha neki ennyi jut, nekem miért nem jut legalább ugyanannyi? Mi, magyarok különösen frusztrált nép vagyunk. Sehol a világon nem találkoztam annyi, a sorsával mélységesen elégedetlen, panaszkodó, sóvárgó, nyavalygó emberrel, mint idehaza. Pedig a magyarok  zöme el se tudja képzelni, milyen jól élünk mi itt, a világ tengernyi népéhez képest. Szívesen elküldeném az örök panaszkodókat egy-két hétre mondjuk Indiába, Etiópiába, Maliba, Laoszba stb., és nem azért, hogy úgy éljenek, mint a helybeliek többsége, hanem csak azért, hogy lássák, érezzék a szegénység, a kilátástalanság rettenetes megnyilvánulásait. A „celebeket” se a busmanokhoz kéne vinni gyökeret vagy kukacot enni; ők nem szegények, csupán a technikai fejlődésben pár száz évvel elmaradtak a nyugati civilizációhoz képest. Mindemellett gazdag busman sincs – legalábbis a mi fogalmaink szerint.

    Szép számmal vannak olyan országok, ahol a társadalmi különbségek nem kirívóak, tudniillik nincs semmiféle társadalmi struktúra. A hatalmat egy rendkívül szűk elit birtokolja, melybe bekerülni szinte lehetetlen, nincs középosztály, csak a szegénység, vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy több évszázados elmaradottság. Kétszer jártam Nyugat-Afrikában, összesen öt országában: Szenegálban, Maliban, Togóban, Beninben és Burkina Fasóban. A fő- és nagyobb városokban ugyan látni kiáltó ellentéteket, ám vidéken szinte ugyanúgy élnek az emberek, mint eleik száz-kétszáz éve, vagy még régebben: kunyhókban.  Biztosan vannak ott is ilyen-olyan társadalmi különbségek, azonban ezeket mi nem látjuk. Nekünk még az ottani módosabb ember is szegénynek tűnik. A modern világ legcsekélyebb szele is csak elvétve csapta meg ezeket az embereket. Nincs villany, vezetékes víz, semmi sincs, csak a napi küzdelem a betevő falatért. Sok helyütt még igavonó állat sincs, ami a faekét húzza; az emberek egy szál, rövid nyelű kapával túrják a földet. Még odáig se jutottak el, hogy legalább annak a nyomorult kapának hosszú nyelet készítsenek, ne kelljen derékszakadásig hajlongani. Az már komoly haladásnak számít, ha van fúrt kút a közelben és nem a patakból hordják a vizet, már ha van patak a környéken, ha ugyanis nincs, kilométereket kell gyalogolni. A műanyag edény is keveseknek adatik meg, marad a tökhéjból, fából, jobb esetben agyagból készült korsó, edény, amiben a vizet szállítják, tárolják. A kunyhókban nincs ágy, csak valami hevenyészett derékalj, esetleg állatbőr, és a bútor fogalma általánosságban is ismeretlen. Maliban a Nigeren hajózva kétszer is kikötöttünk a parton, a semmi közepén, éjszakai sátrazásra, a szakácsunk helyben főzött ránk. Perceken belül előkerült több tucatnyi rongyos ruhájú asszony, gyerek, akiknek, jobb híján, odaadtuk a kiürült konzervdobozokat és műanyag vizes palackokat. Azoknak is örültek, akárcsak másutt egy üres kólásdoboznak. Egyes vidékeken még láttam félmeztelen asszonyokat-lányokat, ágyékkötős férfiakat is. Togóban jártunk egy falusi iskolában. A gyerekek egy része rongyos, koszos egyenruhafélét viselt ugyan, de mindenki a saját kis fatáblájára írt krétával. Nem volt képzett tanár sem. Néhány írástudó felnőtt tanítgatta őket – fizetés nélkül! – a betűvetésre, számolásra. Csoportunk otthagyott egy csomó tollat meg némi pénzt füzetre.    

                                                            Falusi iskola valahol Togóban

    Felrémlenek az emlékeim azokból az időkből, amikor nagy „expedíciós” autófélével jártuk Afrikát, Dél-Amerikát. A jármű szinte mindennel fel volt szerelve, ami a tábori élethez szükséges, többek között konyhával is. Dél körül megálltunk valahol az út mentén ebédelni. Ilyenkor a szakács és a napi soros két segédje előrámolta az asztalokat, székeket, ételt, edényeket, és aránylag civilizált körülmények között tartalmas és jó ételeket ettünk. Szinte sosem múlt el olyan étkezés, hogy meg ne jelentek volna valahonnan a környékbeli gyerekek. Rendszerint iskolából jöttek, kezükben koszos irkával, kis batyuval. Soha nem fordult elő, hogy kértek volna. Mi ott ültünk a tábori székeken, ők körbeálltak bennünket és csak néztek. Szótlanul ettünk. A végén, ha maradt valami, a szakács nekik adta. Ha mást nem, hát a már említett kiürült konzervdobozt, üdítős dobozt, vizes palackot. Tollat, igen, azt mindenütt kértek. Ez egyébként már ismerős volt régről, Egyiptomból. Luxor közelében egy 13–14 év körüli srác jött a szokásos mesével, hogy rövidesen iskolába megy, de nincs tolla. Adtam neki, persze, hogy adtam. Aztán később rájöttem, hogy a srácnak alighanem egész tollgyűjteménye lehet, annyi arrafelé a turista, hogy ha csak minden tízediket sikerül megvágnia, már jó üzletet csinált. Amazok a gyerekek viszont, Etiópiában, Maliban, csakugyan nem jutnak hozzá még a legalapvetőbb iskolai kellékekhez sem, az orvosi ellátásról nem is beszélve. Az én maláriámat kiváló gyógyszerekkel négy-öt nap alatt kikúrálták, pedig nálunk sincs éppen csúcson az egészségügy – Afrikában évente milliók halnak meg csak maláriás fertőzés következtében.

    Merem állítani, a macskám itthon sokkal különb orvosi ellátásban részesül, mint több százmillió gyerek és felnőtt a fejletlen világban, ami persze jó a macskámnak, de nekik tragédia. Sajnos, arra a megállapításra jutottam, hogy Fekete-Afrika olyan iszonyú elmaradottságban leledzik, hogy sorsa szinte reménytelen. A helyzet nem fog javulni, legyen bár mindenkinek mobiltelefonja (mert egyre többeknek van), sőt egyre rosszabb lesz. Ilyen termelési színvonalon már a mai lakosságot sem tudják ellátni elegendő élelemmel, vízzel, a népességszám pedig – a magas, de azért lassan mégiscsak csökkenő gyermekhalandóság ellenére – pár évtizeden belül az egekbe szökik. És eközben az ott is nagyon befolyásos, ám végtelenül maradi, képmutató és ostoba katolikus egyház még az óvszerhasználatról is lebeszéli őket, dacára annak, hogy a helyi kormányok plakátokon hirdetik a védekezést, hogy legalább az AIDS kevésbé pusztítson.

                                                           Az AIDS elleni védekezésre felhívó plakát Togóban

   Ott vannak aztán a polgárháborúk, a tömeges népirtások, etnikai tisztogatások. Afrika a közhiedelemmel ellentétben sosem volt a béke földje, csak ma már nem íjjal, lándzsával ölik egymást, hanem géppisztollyal. A törzsi társadalmak között időtlen idők óta dúl a harc, amire persze jócskán rátett az is, hogy a hajdani gyarmattartók húzkodtak a térképen néhány vonalat és ezzel  egy-egy államba kényszerítettek ősi ellenségeket is, miközben azonos etnikumúakat szakítottak szét a határok. A „mi” Trianonunk azokhoz képest szinte semmiség. A 60-as évek elejétől az egykori gyarmatok sorra felszabadultak, aztán mindegyik ország nyakára ráült egy diktátor és a klikkje. Ha némi öldöklés után az egyiket sikerült elzavarni, jött helyette másik. Talán egyetlen normális demokrácia sincs Afrikában. Már az „arab tavasz” idején elgondolkodtató volt, mihez kezd majd Tunézia, Líbia, Egyiptom vagy éppen Jemen a diktatúra után, amikor egyikben sincsenek meg a demokratikus hagyományoknak a csírái sem? Láthatjuk, hogy mi a helyzet, talán a legjobban Irak vagy Egyiptom példáján. 

    Sosem felejtem el az Indiában, Újdelhiben töltött első óráimat, meg persze a többit sem. Taxival mentünk be a belvárosba, s minden piros jelzésnél kolduskezek próbáltak benyúlni az ablakon. Aztán megláttam az első nyomorékokat. Félig hiányzó, vagy teljesen deformálódott lábaikon húzták magukat a külföldiek után kinyújtott tenyérrel, vagy csak feküdtek reménytelenül rongyos, koszos pokrócukon. Aztán már gyalogosan, az utcákon… Gyerekekkel megpakolt asszonyok csapata követett bennünket hosszú perceken át, szívósan, lerázhatatlanul. Aztán ott volt Mumbai, ahol százezrek élnek az utcákon, ott vannak mindenütt, még a belvárosban is, fekszenek vagy ülnek a puszta kövön, járdán, ott végzik el a dolgukat, ott élik a mindennapjaikat és valószínűleg ott is halnak meg. Gyerekcsapatok követnek mindenüvé, Heló miszter, vegyen ezt vagy azt, adjon pénzt. Levakarhatatlanok, húzkodják az ember kezét, ruháját, táskáját, és ha tízszer zavarod el őket, tizenegyedszer is visszajönnek. Persze, idegesítenek, zavarnak, a pokolba kívánod őket, mert nem is sejted, hogy számukra a puszta létfenntartás a tét. Ebbe születtek bele, ez a napi életük. Ha szerzel valamit, túléled, ha nem, akkor nem. (Nézzék meg, ha még nem látták, az Oscar-díjas Gettómilliomos című filmet – nekem nagyon sok minden ismerős volt belőle.) Ez az, amit mi személyes tapasztalatból szerencsére nem ismerünk. A nagyvárosok peremén, a vasútvonalak mentén mint valami amőbák nyújtóznak, növekednek a bódévárosok. Azt mondják, Mumbai 17 milliós lakosságából kereken 5 milliónak nincs bejelentett lakhelye, és sok másik milliónak, ha van is, de milyen. Kimentünk hajóval a közeli Elefanta szigetére. A bazaltba vájt csodálatos templomok körül majmok ugrándoztak, vagy éppen kurkászták egymást. Pár órával később pontosan ugyanezt láttuk egy mumbai mecsetnél, csak ott egy anya kurkászta a kislányát, a tetveket szedegette ki a loboncos hajából. A mecsethez vezető út mentén szó szerint százával ültek vagy feküdtek a legrettenetesebb testi fogyatékos koldusok. Visszafelé menet már nem bírtam nézni őket, lehajtottam, vagy elfordítottam a fejemet. Madras (Chennai) pályaudvarán épp csak pár órát töltöttünk, amíg átszállásra vártunk. Csak úgy fényképezőgép nélkül kimentem az utcára valami gyümölcsöt venni és át kellett haladnom egy aluljárón. A kövön ott hevert egy kutya és a kölykeit szoptatta. Tőle öt méterre ült egy anya és a gyerekét szoptatta, körülötte még vagy négy-öt, tetőtől talpig meztelen kisgyerek. Le kellett volna fényképezni, olyan döbbenetes volt ez a párhuzam: ember, állat egy szinten. Láttam egy asszonyt a szintén indiai Dzsaipurban, a főutcán ült a járdán. Valami élelemhez jutott, és úgy ette, falta, hogy közben jobbra-balra tekintgetett, mint aki attól fél, hogy elveszik tőle. Állatokat láttam így enni az afrikai szavannán, ahogy védik a megszerzett prédát. Letaglózó élmény volt.

                                  Bódéváros Mumbai környékén

     El lehet-e felejteni a madagaszkári Antananarivo utcáit ellepő koldusgyerekeket? És ami igazán szörnyű, hogy jó részük nem is árva, vagy csavargó, hanem a szüleik, vagy szervezett bandák küldik ki őket az utcákra. Vagy azokat a kicsiket vidéken, akiket a felnőttek beültetnek egy kis gödörbe a rizsföldön, mert ahhoz már túl nehezek, hogy a hajladozó anyjuk  hátán zötykölődjenek, de kúszni-mászni már tudnak. Nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy milyen élet vár rájuk. Ha megérik a kamaszkort, ugyanazt a földet fogják túrni, mint a szüleik. Burkina Faso-ban mikrobuszunk megállt „technikai” szünetre egy főút mellett. Egyszer látjuk ám, hogy nagyobb fiúcsapat közeleg. Túravezetőnk elmondta, hogy ezek a 15–20 év körüli srácok otthontalanok, talán van valahol családjuk, de inkább nincs, járják az országot és koldulnak, adományokból élnek. Ott alszanak, ahol rájuk jön az éjszaka, azt eszik, amit könyöradományként kapnak. 

                                             Utcagyerekek Tanában, Madagaszkáron

   Mali a világ legszegényebb országainak egyike, azon belül is Dogonföld, ha lehet, még szegényebb. Az év nagyobbik részében egyáltalán nem esik eső, és sokszor kétséges, hogy a családok kihúzzák-e a következő termésig. Ám előfordul, hogy nem húzzák ki. Akadt időszak, amikor apák lettek nagy számban öngyilkosok, mert nem tudtak enni adni a családjuknak. Amikor csoportunk odaért a Bandiagara-fennsík peremére, hogy a sziklafal ösvényein leereszkedjünk a falvaikhoz, már egy csapatnyi fiatal és gyerek várt bennünket, hordárnak ajánlkozva. Tekintettel a dögletes melegre és az aránylag nehéz terepviszonyokra, többen fel is fogadták néhányukat. Nálam két táska volt, egy a személyes holmiknak, egy a kameráknak. Egy 14 év körüli srác egyre csak ott sündörgött mellettem, szinte rimánkodott, hogy vihesse a táskáimat. Nem adtam, nem is tudom, miért. A fiú egész nap követett, úgy leste, mikor dőlök ki, mint éhes oroszlánok az öreg, beteg kafferbivalyt, hogy ledönthessék. Nem dőltem ki, de mivel még másnap is kitartott, rábíztam egyik kis csomagomat. Rém boldog volt, kapott is pénzt érte.

     Különös kéregetővel hozott össze a sors Nepál fővárosában, Katmanduban. Az utcán járva a nyomomba szegődött egy csecsemőjét a karján tartó, szemmel láthatóan nagyon szegény asszony. Rossz angolsággal adta elő a kérését. Nem pénzt akar ő, hanem hogy menjek be vele egy boltba, ami előtt éppen megállított és vegyek a kisgyerekének bébitápszert. Meggyőzött. Kértem, mutasson rá, melyiket szeretné, erre rábökött egy jó nagy dobozra, melyben valami vízben oldható tápszerpor volt. És mennyibe kerül? A boltos mondta az árat, de a kb. 1000 forintnak megfelelő összeget kissé sokalltam. Mondom, nézzünk egy kisebbet, olcsóbbat. De hát az csak egy napra elég, mondta az asszony. Megint meggyőzött, mégiscsak megvettem a drágábbat, a nagyobbat. Utólag elgondolkodtam: hát nem mindegy nekem, hogy 600, vagy 1000 forintért veszek tápszert? Teljesen mindegy. Telik rá. Neki viszont nem mindegy, mert nem telik rá.  (Összehasonlításul: az Egyesült Államokban többet költenek az emberek macskakajára, mint bébiételre!)

   Utazásaim során elég későn jöttem rá, hogy amit mi esetenként nehéz, esetleg megalázó munkának gondolunk, azoknak, akik elvégzik, az életet, a fennmaradást jelenti. Ott voltak a már említett riksások, a puosse-pousse-t húzó-vonó emberek Madagaszkáron. Cudar kemény munka, de ők ebből élnek. Utólag visszagondolva talán jobb lett volna, ha mégis beülök egyikhez.  

    Etiópiában már túl voltam az első sokkon, amikor Gonderben, visszafelé igyekezve a szállásomra, a nyomomba szegődött egy csapat, tíz-tizenkét év körüli gyerek. „One birr” – náluk gyerekszájból ez a külföldiek megszólítása, vagyis hogy adjunk egy birrt, ami nem nagy pénz. Sokan mondják, tapasztalatból, hogy ne tedd, mert ha adsz egynek, öt másik is megjelenik. Mégis adok, egynek, kettőnek, háromnak, aztán megelégelem és szaporázom a lépteimet, hogy minél előbb visszaérjek. De egy még mindig maradt. Sántít. Kacska lábán, erejét megfeszítve igyekszik utánam. Nem bírom nézni sem, még ötven, még húsz méter a bejáratig, uramisten, de hát miért vagyok ilyen kegyetlen… Nem etethetem meg egész Etiópiát, egyszer csak véget kell vetni ennek. A gyerek nem adja fel, utolsó leheletéig küzd. Elérem a kaput, ott helyben megszakad a szívem. Előkotrom a zsebemből a maradék aprót, rá se nézek, úgy nyomom a kezébe. Iszonyúan szégyelltem magamat.  

    Csakugyan kegyetlen vagyok?  Hányszor küldtem el, néha már durván, az alamizsnát kérő nyomorultakat, szerte a világon. Igazság szerint időnként egyszerűen megelégelem a folytonos zaklatást, a ruhám, táskám rángatását, mert néhol semmit sem ér a szelíd szó, a sokszoros „nem!” – ők kitartanak, mint akik az életükért küzdenek. De hiszen többségük tényleg azért küzd! A betevő falatért. A szegény országokban élő gyerekek, de sokszor még a felnőttek számára is, a „nyugati” ember csakis gazdag lehet. Csillogó kamerák lógnak a nyakában, van rendes ruhája, cipője, táskája, bőséges ennivalója, a zsebe nyilván tele pénzzel vagy nyalánkságokkal – akkor tehát adjon. Ez az utazó egyik nagy dilemmája: adjunk? Mennyit és kinek? Az elefántlábú gyereknek az agrai vár előtt, aki borzalmas betegségéből „él meg”, azzal, hogy némi pénzért hagyja magát lefényképezni? A pöttöm, meztelen fekete kis lurkóknak a Niger partján, Maliban, akik olyan kunyhókból jönnek elő, melyekhez képest egy vándorcigány-tábor is ötcsillagos kemping? Odaadjam az ebédem maradékát a falusi étterem előtt álló, kisgyerekekkel körülvett burmai asszonyoknak? Odaadtam. Ha mást nem, egy üres vizes flakont, kiürült konzervdobozt a táborunkat körülálló és szótlanul bámuló perui indián gyerekeknek? 

      Igen, sokan és sokaknak adunk. Ilyenkor vezekel a Nyugat évszázados bűneiért, a gyarmatosításért, az ész nélkül meghúzott határokért, az iszonyatos kizsákmányolásért, ami a filléres munkaerő, a gyerekmunka kihasználásában ma is elevenen él. Képzeljük el, mennyit kaphat kézhez a 250–300 forintos banán árából az azt megtermelő ecuadori paraszt, amikor ebből haszna van az ültetvényesnek, a szállítónak, a nagy- és kiskereskedőnek. Ráadásul az egészségük is tönkremegy, mert helyenként emberre ártalmas vegyszerrel permetezik a banánt.  Vezekelünk, mert túlfogyasztunk mindenből; energiából, vízből, élelemből, nyersanyagból. Igen, még mi is. Amerika, Nyugat-Európa pedig sokszorosan, a valóban fejlődő, nagy népességszámú országok pedig csak most kezdenek belelendülni. Tudva tudom, hogy nálunk is sokan élnek borzasztó szegénységben, de akik nem látták az igazi szegénységet, el se tudják képzelni, milyen az.

     Többször voltam szemtanúja „osztogatásnak”. Indiában, amikor hajótúrára mentünk Keralában, utunk hosszú órákon keresztül a tengerpart mentén húzódó lagúnákon át vezetett, kis falvak között. Hajónk megjelenésekor az összes kissrác kiszaladt és inaszakadtából rohant mellettünk, amíg csak bírt. Hátha „leesik” valami. Aligha volt véletlen, hogy a cingár kis lábak annyira igyekeztek, nyilván volt már tapasztalatuk. Utastársaim között akadt néhány, aki narancsot, cukrot, esetleg tollat dobált ki a gyerekeknek. Elhiszem, hogy rém boldogan szedték össze őket a porból vagy halászták ki a vízből, de ez valahogy akkor is annyira megalázó; mint amikor a kutyának odavetünk valamit. Az eset majdnem így megismétlődött pár év múlva Madagaszkáron. Egy kisváros kis hoteljében szálltunk meg csoportommal, közvetlenül egy nyomorúságos lakónegyed mellett. A környékbeli gyerekek állandóan ott lebzseltek a szálloda környékén.  Valamelyik útitársam, ki tudja, milyen megfontolásból, az erkélyről elkezdett cukrot dobálni a kölyköknek, azok meg visongva küzdöttek értük. Megjelent a túravezetőnk és kifejezte rosszallását, amivel egyetértettem, de aztán azt mondta, ha már elkezdtük, folytassuk. Akkor én is beálltam cukrot dobálni. Gondoljuk el, bennünket itthon még a legnehezebb időkben is megleptek a szüleink valami édességgel, de ezek a kis szerencsétlenek vajon mikor jutnak hozzá egy kis nyalánksághoz. Soha. Sok év sok szomorú tapasztalata után ma már tudom, van a szegénységnek olyan szintje, ahol már nem számít büszkeség, méltóság, csak az, hogy valahogy meg kell élni.

     Cukordobálás helyett az utóbbi időkben többször is megtettem, megtettük, hogy nagyon szegény vidékeken járva szétosztogattuk a szállodai fürdőszobánkból lenyúlt kis szappanokat, fogkeféket, samponokat, fésűket, egyszóval mindent, amit legálisan el lehet hozni.

                                              Angol útitársam éppen osztogat Laoszban...

                                   ... magyar útitársnőm pedig Burmában

    Felrémlik egy mexikói emlékem is, San Cristóbal városából. A sétálóutcán baktattam egy késő délutáni órán, amikor szembejött velem egy indián asszony, mellette 6–7 év körüli kislánya. Egy boltnál álltam éppen, előtte pénzbedobással működő hintaló, melyet éppen egy kisfiú nyüstölt. Az asszony azok közül való volt, akik az utca végében működő szuvenírpiacon árusítottak ruhaféléket, ajándéktárgyakat, hatalmas batyuikból, körülöttük pedig gyerekeik sertepertéltek. A kislány vágyakozva nézte a hintalovat, biztosan ő is szívesen felült volna rá, de anyjának aligha futotta ekkora luxusra. Gondoltam, befizetem. De hogyan magyarázzam el nekik, hogy várjanak, amíg a kisfiú befejezi a maga menetét. Miközben ezen morfondíroztam, elmentek mellettem, nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Persze, valószínű, hogy pár pesóra sokkal nagyobb szükségük lett volna.

    Gondolták volna, hogy létezik nyomorturizmus is? Bizony, szervezett módon el lehet látogatni például a riói favelákba, vagy éppen Sowetóba, a Johannesburg melletti hatalmas bódévárosba és lehet borzongani. Nekem ugyan ettől felfordul a gyomrom, de talán mégsem annyira haszontalan; akinek része van ilyen „élményben”, talán kicsit jobban megbecsüli, amije van. Én már akkor is szégyellem magam, amikor lefényképezem mások nyomorúságát, és igyekszem tartózkodni is tőle.

    Végül elmesélek egy történetet. Utolsó napomon, amit Etiópiában töltöttem, megkerestem az addisz-abebai Churchill Roadon a Hope Enterprises nevű segélyszervezet irodáját. Útikönyvem ezt ajánlotta, ahelyett, hogy állnék ki az utcára aprópénzt osztogatni. Tízesével lehet itt élelmiszerjegyeket venni 4 birrért (1 birr kb. 150 forint). Vettem két csomaggal, azzal ki az utcára. Egy perc alatt elfogyott. Aztán megkérdeztem, mit kapnak érte. Egy darab inzserát (ez egy helyi lepényféleség), szósszal. Ekkor vettem még tíz csomaggal, vagyis újabb százat, de akkor már ki se fértem az ajtón. Nem is láttam egyebet, mint felém nyúló fekete kezek tömegét. Az volt a legszörnyűbb, amikor az utolsó is elfogyott. Semmi jóérzés nem töltött el, pedig csekély összegből 120 utcagyereket, koldust, bódélakót legalább egyszer megetettem. Aztán kiszámoltam, hogy háromhetes utam teljes költségéből körülbelül 45 ezer (!) embert pár órára úgy-ahogy jóllakathattam volna, pedig nem luxuskörülmények között utaztam, hanem sátorban laktam és tábori konyháról étkeztem. Érzik, ugye, az óriási különbséget.

    Addiszban, útban a reptérre, a taxi megállt a pirosnál. Láttam, hogy egy koldusasszony szlalomozik tétován a kocsik között, s csak akkor döbbentem rá, hogy vak, amikor az ablakon kinyújtott utolsó tízbirres bankjegyem pár centivel elsiklott a kinyújtott keze mellett. Közben a lámpa zöldre váltott.

    E történetnek, miként az egész írásnak, nincs se tanulsága, se üzenete, az pedig végképp nem, hogy a szerző milyen jó ember. Ha külföldön járnak és hasonlókat tapasztalnak, tegyen mindenki saját belátása szerint. A világot ugyan nem fogjuk tudni megváltani, de talán szerzünk egy jó, vagy inkább elviselhető órát, napot valakiknek. Nekik nincs holnap – csak ma van. Ω

„Ami jön, fogadjátok, ami megy, engedjétek. Ennyi az egész.”    (zen bölcsesség)

(Folytatás) Azt mindenki sejtheti, hogy Amerika akkora pofont kapott azon a bizonyos tragikus szeptember 11-én, amekkorát még soha. Utazói pályafutásom során hétszer volt szerencsém járni az Egyesült Államokban, a terrormerényletet megelőzően 1997-ben. Akkor még egészen normális országnak tűnt, de mire 2009-ben visszamentem, mintha mindenki megőrült volna. A világ hajdan legszabadabb országa szigorú szabályok tengerébe burkolózott, ahol szinte már semmit sem szabad. Még ennyi tiltó, figyelemfelkeltő táblát, feliratot sehol nem láttam. Mondjuk, gyalogol fölfelé az ember Hawaiin a híres honolului Diamond Head nevezetű hegy tetejére egy teljesen átlagos járdaszerpentinen. Szó szerint öt méterenként ott a tábla, mely arra figyelmeztet, hogy ne lépjünk át a korláton, mert ez és ez történhet velünk, no meg a heggyel. Az országutakon sűrűbben állnak a sebességtúllépés, valamint a szemetelés esetén várható szankciókra figyelmeztető táblák, mint a fák. Már csak azért is, hogy utólag senki se panaszkodhasson, különösképpen ne perelhessen. Amerikában a legőrültebb dolgokért is lehet perelni, és sokan nyernek is, nagyon sok pénzt. Nem városi legenda, hanem a színtiszta valóság, hogy egyszer valaki beperelte a mikrosütője gyártóját, mert a használati útmutatón nem szerepelt, hogy ne tegyenek bele élő állatot. A szerencsétlen barom ugyanis a még szerencsétlenebb macskáját tette bele megszárítani. A pert megnyerte. Ezért aztán mindenhol mindenkit mindenre előre figyelmeztetnek, mintha csupa gyengeelméjű alkotná a társadalmat. Maui szigetén betévedtem egy kis étterem mellékhelyiségébe, ahol a mosdókagyló fölött megakadt a szemem egy táblán. Engedelmükkel, annak csaknem teljes tartalmát mellékelem, lefordítva (és képen is).

     „Állj! Minden alkalmazottnak meg kell mosnia a kezét, mielőtt visszatér dolgozni. A kézmosás a legfontosabb módja annak, hogy megelőzzük az élelmiszerektől eredő betegségek terjedését. Használjon szappant és meleg vizet. Dörzsölje a kezeit legalább húsz másodpercig. Mossa meg a keze mindkét oldalát, az ujjai között, az ujjhegyeit, a körmei alatt. Rázza le jól a kezét, törölje meg száraz papír törölközővel, és zárja el a csapot törölközővel. Mosson kezet rendszeresen, munkavégzés előtt, a mellékhelyiség használata után, haj, arc, vagy bármilyen testrész, nyers élelmiszer, használt edények és evőeszközök, élő állat érintése után, szemét kivitele után, dohányzás, evés, ivás után.” Nos, megértem a higiénia fontosságát, de ha ezt egy alkalmazott mind betartaná, a fél munkaidejét kizárólag kézmosással töltené.

                                                     Rövid útmutató a kézmosás mikéntjéről

    És a tébolynak még koránt sincs vége! Autót akartunk bérelni Hawaii Nagy-szigetére való megérkezésünkkor. Nekem hitelkártyám volt, barátomnak pedig jogosítványa, neki hitelkártyája nem volt, nekem jogosítványom. Nos, erről szó sem lehet. Akkor hogyan? Keressünk olyan kölcsönzőt, ahol készpénzért is lehet bérelni. Találtunk – hatból egyet.  De tegyünk le még 300 dollár óvadékot készpénzben. Jó. És ugye visszakapjuk, ha leadjuk a kocsit? Azt nem, mert készpénzt nem kezelünk, majd bankon keresztül utaljuk át. (Több hónapos késéssel jött egy csekk, melyről kiderült, hogy az illető amerikai bankkal valami gond van, ezért egy másik bankkal is átutaltattuk; kevesebb, mint a felét meg is kaptuk, annyi volt a levonás, a többi eltűnt az átutalások kibogozhatatlan útvesztőjében.) És kérjük még a szigetről való távozást igazoló repülőjegy bemutatását. De az még nincs. Akkor vegyék meg! Miért? Csak. Vissza a repülőtérre, repülőjeggyel ismét vissza az autókölcsönzőhöz. Végre, mintegy egyórás kavarás után, vihettük a kocsit. Tényleg nem értem, azt hitték, a Csendes-óceán kellős közepéről, úgy 3500 kilométerre a legközelebbi kontinenstől el akarjuk lopni az autót?    

     Még mindig Amerika, még mindig Hawaii. Bemegyünk egy kis üzletbe, vennék pár sört. Az eladónő így szól: személyi igazolványt kérek. (Ilyen ugyan nincs Amerikában, ők ID-nek hívják, s ez bármi – pl. jogosítvány, biztosítási kártya – lehet, ami tartalmazza főbb adatainkat.) Tudni érdemes, hogy Amerikában csak 21 éven felülieket szolgálhatnak ki szeszes itallal és ezt kegyetlenül be is tartják. Helyes. (Ha viszont ez így van, nem értem, hogyan és hol szerzik be a szeszt azok a tizenéves és egyetemista-főiskolás amerikai fiatalok, akik alkalomadtán seggrészegre isszák magukat a legkülönfélébb partikon, házibulikon.) Egy 18 éves amerikai tehát nem vehet meg egy vacak sört (mert hát tényleg vacak), viszont bevonulhat a hadseregbe és agyonlövetheti magát, mondjuk Afganisztánban. Sőt, ha akarja, 18 évesen bemehet egy fegyverüzletbe és mindenféle extra engedély nélkül megvásárolhat puskát, pisztolyt és akár merényelhet is vele. Ez normális ország? Évente egyébként kereken tízezer embert ölnek meg Amerikában lőfegyverrel (egy nagyobb nyugat-európai országban még százat sem). Megjegyzem, 55 éves voltam akkor és bár legjobb formámban is legföljebb csak egy tízest tagadhatnék le, de azért mégis… Mondom, asszonyom, úgy nézek ki, mint aki még nem múlt el 21 éves? Rezzenéstelenül újra kéri az ID-t. Ezen aztán úgy kiakadtam, hogy megmondtam neki, mit csináljon a sörével. Annyit segítek, hogy nem ivásra buzdítottam. S ha azt hiszik, hogy ez egyedi eset volt, tévednek. Már hazafelé jöttünk, amikor átszállásnál, a Kennedy repülőtéren Bálint barátom szomjazott meg egy sörre. Tőle is ID-t kértek, de mivel ott más lehetőség nem volt, kénytelen-kelletlen megmutatta az útlevelét. Ő egyébként korombeli, csak míg az én hajam még többnyire barna, ő galambősz! 

    Két minta még nem minta, úgyhogy kb. másfél év múltán, szintúgy Amerikában, jött a következő lecke. A helyszín ezúttal a kontinens, Új-Mexikó állam, egy hipermarket valahol Albuquerque környékén. Veszünk egy hatos csomagolású sört (így olcsóbb), a pénztárosnő ismét ID-t kér. Bálint mosolyogva néz rá: de asszonyom, mégis, hány évesnek nézünk ki? Erre a hölgy: uraim, Új-Mexikó állam törvénye értelmében minden (igen, minden!) vásárlónak, aki alkoholt vesz, be kell mutatnia a személyijét. Odaadom az útlevelem és mit látok a kassza elektronikus kiíróján megjelenni: begépelte a nevemet, az útlevélszámomat, pontos születési időmet. Édesanyám nevét nem kérte, ami nagy szerencse, különben az ő édesanyja is meg lett volna emlegetve. Úgy látszik, azért nem mindenhol ilyen szigorúak. Egy évvel később Montana állam valamelyik kisvárosában a saját szememmel láttam, amint két 16 körüli srác kijön egy pizzériából, kezükben pár üveg sörrel, az egyik foggal lazán lepöccenti a kupakot, meghúzza az üveget, beül a volán mögé és már indít is.

   A most következő történetet egy korábbi fejezetben már leírtam, de azok kedvéért, akik esetleg nem olvasták, felidézem újra. Meglátják, ideillik. 2011-ben utolsó esténket töltöttük Amerikában, Denver egyik déli külvárosában és mire hosszas keresgélés után végre szállást is találtunk, pokolian megéheztünk. Este tíz múlt, s bár a környéken jócskán akadt vendéglátóhely, vagy drágállottuk, vagy zárva voltak. Sört szerencsére kaptunk egy italüzletben, de kaja sehol. Aztán a Wendy’s-nél felcsillant a remény. Igaz, hogy már ők is bezártak, de a drive through, vagyis az autós részlegük még üzemelt. Gondoltuk, odamegyünk gyalog, végül is olyan mindegy, hogy autóval vagy anélkül akar az ember egy nyomorult csirkés szendvicset enni... Hát nem, Amerikában nem mindegy. Ha nincs autód, nem is vesznek emberszámba. Beálltunk, sorra is kerültünk, Bálint egy fémrúd tetején álló mikrofonba bemondta a rendelést, de semmi. Kiszól a mögöttünk várakozó kocsi utasa, hogy itt csak autósokat szolgálnak ki. Na jó, és honnan tudják, ki jött autóval, ki nem, hiszen az étteremből nem is láttak még bennünket? Hát onnan, hogy a fémrúdban van egy érzékelő, ami az eléje álló autó fémtestét érzékeli. Megtették azt a szívességet, hogy odaálltak a kocsijukkal, így bemondhattuk a rendelést. Aztán mentünk a kiadóablakhoz. Úgy néztek ránk, mint a marslakókra. Mármint, hogy hol az autó? Hol? Hát a motelunk parkolójában áll, úgy ötszáz méterre onnan. De hát akkor ők nem adhatják ki az ablakon az ételt. Hogy miért nem, sosem fogom megtudni. Akadt aztán egy lány a kiszolgálók között, akibe alighanem több empátia szorult az átlagnál, vagy valamivel 70 fölött volt az IQ-ja és azt találta ki, hogy kiadják, de nem az erre rendszeresített ablakon, hanem egy ajtón. És odamentek, kinyitották a lezárt ajtót – és kiadták. Képzeljék, nem dőlt össze Amerika. Leülünk a parkoló betonperemére és falni kezdjük a rántott csirkés szendvicsünket. Hamar elfogyott. Bálint, aki gyomorbántalmakból kifolyólag előtte két napig alig evett, megszólalt: ennék még egyet. Jó, mondom, próbáld meg újra. Egyedül maradtam a parkolóban, ültem a kövön, kezemben sörösüveggel, amikor szép lassan kikanyarodott egy kocsi. Mit láthattak az utasai? Ott ül, este féltizenegy körül, a kövön egy pasas, kezében sörösüveg – nyilván valami hajléktalan, állástalan szerencsétlen, aki az alkoholba menekült, hát segítsünk rajta.  Az anyósülésről kinyúlt egy lány keze, benne becsomagolt szendvics, felém kínálta. Mosolyogva intettem neki, hogy nem kérem. Közben körülöttem, ott a városi dzsungel peremén, törpe vadnyulak ugrándoztak. Szürreális kép volt, az biztos. Most nyilván azt hiszik, megártott a hamarjában benyakalt két kis üveg Heineken, de nem. Színjózanul fogtam fel és éltem meg az eseményeket, a nyulak is valódiak voltak. Hanem egyszer csak jön Bálint, kezében egy újabb szendviccsel. Na, mi történt? Csak annyi, felelte, hogy a slusszkulccsal hozzáértem a fémrúdhoz, aztán ugyanúgy kiszolgáltak, mint az előbb, ajtón át – felelte. Ebből az a következtetés vonható le, hogy ha van slusszkulcsod, már emberszámba vesznek. Továbbá, felrémlik Örkény egypercese az élet értelméről, vagyis hogy mi teszi a paprikafüzért paprikafüzérré: a paprika, vagy pedig a madzag, amire a paprikát felfűzik. 

    Utólag már megvallhatom, kissé tartottam Irántól, bár amikor 2001 táján ott jártam, még egy kevésbé beteg elméjű ember vezette az országot. Útikönyvem felkészített a legrosszabbakra, ám ehhez képest az égvilágon semmiféle atrocitás nem ért a hatóságok részéről, a hétköznapi emberekről nem is szólva. Egyszer azonban csúnyán rám ijesztettek. A délkeleti országrészben buszoztam, amikor egy ellenőrző pontnál megállították a járművünket. Egyenruhás, géppisztolyos rendőrök, katonák, forradalmi gárdisták, vagy ki az ördögök lepték el a buszt, gondosan megszemléltek minden utast, aztán mindenkit leparancsoltak csomagostól – kivéve három külföldit, köztük engem. A többieket elvitték egy kis domb mögé. Uram isten, ezeket a nyomorultakat ott fogják halomra lőni – gondoltam.  Úgy félóra múlva azonban visszatértek, ruhájukat igazgatták. Utóbb elmeséltem az esetet egy iráni alkalmi ismerősnek, aki felvilágosított. Abban a délkeleti országrészben, nem messze a pakisztáni határvidéktől előfordul, hogy kábítószert csempésznek. Az egyenruhások a leszállítottak csomagjaiban, ruházatában tehát narkót kerestek, és azért vitték őket a kis domb mögé, hogy ne látszódjanak, amint éppen pucérra vetkőztetik őket. Épület ugyanis nem volt. Tudni érdemes, hogy Iránban a kábítószer csempészése, árusítása, fogyasztása szó szerint főbenjáró bűn. Vannak, akik mégis kockáztatnak.  A pakisztáni határvidék sivatagos, szinte lakatlan, végig őrizni úgyszólván lehetetlen. Az élelmes csempészek úgy oldják meg az áthozatalt, hogy tevéket járatnak, eleinte vezetve, utóbb, amikor már jól ismerik az utat,  kísérő nélkül, oda-vissza a határon. Előtte azonban rászoktatják őket valami kábítószerre, amiből megérkezéskor jutalmat is kapnak. Persze, a hasuk alá kötve nem csak a maguk adagját hozzák át.  

    Az utazó figyelme időnként egészen hihetetlen képeken, feliratokon, eseményeken is megakad. 2002-ben Etiópiában talán egyetlen helyen volt alkalmam tévét nézni: Addisz-Abebában, a szállodámban. Napközben nem is volt adás, csak úgy kora este, fél hatkor indult. És mit gondolnak, mivel?  Félórás fitneszprogrammal! Tették ezt egy olyan országban, ahol a lakosság minimum 90 százalékának nem volt tévéje (kb. ekkora azok aránya, akiknek még villanyuk sincs), kunyhóban lakott (lakik?), és látástól vakulásig dolgozik a betevő falatért. Elképzeltem, amint a földjét túró parasztember hazatér viskójába és azon mód nekiáll gyúrni. Agyrém.

    Uganda még afrikai viszonylatban sem nevezhető fejlett országnak, és hiába, hogy a városokban már mindenki mobiltelefonnal szaladgál, vidéken nehezen mozdul meg az élet. Ám mégis, szinte alig tudtunk végigmenni úgy egy falun, hogy valami kis boltocska portálján ne ékeskedett volna ilyen felirat, hogy „Semmi sem véd úgy, mint a Kiwi cipőpaszta”, vagy hogy használjanak ilyen-olyan bébipopsi-kenőcsöt. Tudom, persze, a reklám az reklám, de gondoljuk el: mindezek egy olyan országban jelennek meg lépten-nyomon, ahol cipős embert alig látni, legföljebb a nagyvárosi hivatalnokokat, a vidéki kismamák millióinak pedig kisebb gondja is nagyobb annál, hogy csecsemője popsiját akármilyen kenceficével kenegesse, az már inkább, hogy mit adjon neki enni.

                                     Képzeljük el, mekkora keletje lehet a Kiwi cipőpasztának Ugandában

    Csodák azonban mégis vannak. Burkina Fasóban egy korábban már említett vidékre mentünk, hogy ott éjszakára egy helyi család házánál megszálljunk. Jócskán késésben voltunk, teljesen besötétedett, a főútról le kellett térnünk, és a legalább két méter (!) magas fűben egy csapáson haladva semmit sem láttunk. Arrafelé nincsenek települések, a házak esetenként kilométerekre vannak egymástól, mi meg ott tévelyegtünk a koromsötét szavanna közepén, s bár a túravezetőnk többször is járt annál a háznál, fogalma se volt, merre kóválygunk. Egyszer csak a kocsi fénykévéjében feltűnt egy 15–16 év körüli fiú, ha jól emlékszem, a Manchester United vagy a Liverpool piros mezében, kezében mobiltelefonnal. Szürreális látvány volt. Képzeljük el, mobil egy olyan vidéken, ahol legalább tíz kilométeres körzetben egyáltalán nincs villany (de térerő igen!) – vajon hol tölti föl az akkuját? Amúgy útba igazított bennünket és úgy tíz perc múlva rá is találtunk a házra.

     Jut eszembe, tévedtek már el idegenben? Úgy istenigazából, mondjuk, egy külföldi városban, amikor fogalmuk se volt, hogyan találnak vissza a szállásukra és végül nem is ment olyan könnyen. Velem tudniillik már előfordult ilyesmi. Nem Tokióban, nem New Yorkban, nem Londonban vagy Párizsban, hanem egy egészen kis városban, Toledóban. Csodálatos középkorias jellegű városka, ahová délelőtt érkeztem, sebtében kerestem egy panziót, aztán elmentem várost nézni. Kora este, még jócskán világosban úgy döntöttem, eléggé elfáradtam, ideje volna kicsit lepihenni, hogy este újult erővel vessem bele magam a mindig hosszúra nyúló spanyol estékbe. Volt egy támpontom, a székesegyház égig érő tornya, ami mindenhonnan látszik. Na, valahol annak a környékén kell lennie az én utcámnak és a panziómnak. Ám hogy mi a neve az utcának és a panziónak, a nagy sietségben nemhogy felírni, hanem megjegyezni is elfelejtettem. Márpedig Toledo utcái nagyon szűkek és az először arra járónak nagyon egyformák is. Tiszta labirintus.  Egy szó mint száz, körülbelül két órát köröztem, egyre reményvesztettebben a székesegyház körüli sikátorokban, mire végre nagy megkönnyebbüléssel felismertem a szállásomat. Azóta, legyek bárhol is, mindig elhozom a hotel kis kártyáját, ami rendszerint minden recepciós pulton megtalálható, vagy ha nincs, felírom a szálloda nevét, címét.

     Talán még ennél is kínosabb esetem volt az iráni Kermanban. Amikor délelőtt kijelentkeztem a szállásomról, a hátizsákomat taxival egyből kivittem a buszpályaudvarra, hogy amíg a délutáni indulásig a várost járom, ne kellejen magammal cipelni. Mutogatással megkértem az állomás vezetőjét, hogy valahol elhelyezhessem, erre ő készségesen megmutatta, hogy betehetem az irodája sarkába. Délután megyek vissza, kb. egy órával a buszom indulása előtt, be az állomásra, be a főnök irodájába – a hátizsákom sehol. De a főnök sem. Még el se tudtam magyarázni, mi volt a helyzet, egy szót sem értettünk egymás nyelvén. Illetve ő talán igen. Átmutatott a hatalmas tér túloldalára, hogy menjek oda. Nem fogják kitalálni, mit láttam. Egy külsőre, sőt belsőre is hajszálra ugyanolyan buszpályaudvari épületet, mint emez. De ez még semmi. A tér mind a négy sarkán állt egy külsőre pontosan egyforma buszállomás-épület. Mit volt mit tenni, elkezdtem módszeresen végigjárni őket, de szerencsémre már a második próbálkozásnál szerencsével jártam. Pokoli kínos volt.    

     Nepálban, Pokhara városa felé közelítve egy hatalmas plakátra vetült a tekintetem: „Buddha Air”. Aztán még egy: „Yeti Airlines”. Túravezetőm azt mondta, azért adnak ilyen különleges neveket egyes helyi légitársaságoknak, hogy az emberek felfigyeljenek rá és vonzóvá tegyék. Mit mondjak, ez sikerült. Azért kérdezem: el tudnának képzelni bárhol a világon ilyen neveket, mint Jesus Christ Airlines, Air Mohamed, Moses Jet, Fly Shiva, vagy éppen Nessie Airlines, Godzilla Air? Egyébként repültem a „Buddhával”, velük próbáltam megnézni a Himaláját felülről, több-kevesebb sikerrel. (Ugyanez a gép kb. fél év múlva lezuhant és mind a 16 utas a személyzettel együtt meghalt. Lám, már Buddhában sem lehet megbízni.)

                                               Repülj Buddhával - vagy Yetivel

      Különös, nálunk szokatlan feliratokat, jeleket, szabályokat is számtalan külföldi országban fedezhetünk fel. Amikor befelé tartunk a jemeni főváros Szanaa repteréről a központba, többször is láthatunk táblákon egy érdekes piktogramot: pirossal áthúzott géppisztolyt, ami kétségkívül arra szóló figyelmeztetés, hogy lőfegyvert a város belterületére bevinni tilos. Ezek szerint ott erre külön figyelmeztetni kell. Amerikában egy nemzeti park látogatóközpontjának bejáratánál lettem figyelmes egy feliratra és piktogramra, mely arra hívja fel a figyelmet, hogy lőfegyvert bevinni tilos. Ki lehet az az elmeháborodott, aki pisztolyt vinne be a Sziklás-hegység lábánál húzódó homokdűnék közé? Márpedig a felirat nem lehet véletlen, ilyen eset már nyilván előfordult. A japán repülőtereken többfelé is látni olyan feliratot, vagy erre utaló jelzést, hogy a gépekre szamurájkardot felvinni tilos. Hogyan – gondolhatná a gyanútlan külföldi –, hát még vannak szamurájok? Nos, alighanem már nincsenek, ám a turisták elég gyakran vásárolnak szuvenír gyanánt ilyesmit, és valahogy haza szeretnék vinni.  Ám még a játékkardot sem szabad felvinni.

                    Vajon ki akarhat pisztolyt bevinni egy amerikai nemzeti park

                                                                                      látogatóközpontjába...

    Iránban, amint említettem is, az iszlám nagyon szigorú szabályokat ír elő a nők öltözködésére: a csador viselete nyilvános helyen kötelező. Az pedig köztudott, hogy Irán, állami szinten legalábbis, az Egyesült Államokat tartja a legfőbb ellenségének, a világ gonoszának stb. Mármost, hogyan jön össze e kettő? Elmondom. Tabriz városában sétálgattam és amikor rápillantottam egy ruhaüzlet kirakatára, egy fekete anyagon, amit nyilvánvalóan csadornak szántak, a következő feliraton akadt meg a szemem: „A legjobb amerikai minőség. Made in Japan”. 

   Láttak már nyílt színi verekedést bármelyik magyar vagy európai város utcáin? Talán  igen, ami elég szörnyű, ám ez Kínában úgyszólván mindennapos. Először Kunming városának egyik központi terén lettem figyelmes arra, hogy egy fiatal nő és férfi agyalják egymást, már mindkettőnek vérzett az arca. A jelekből azt vettem ki, hogy valami közlekedési affér lehetett a háttérben, talán biciklivel ütköztek. Kisebb tömeg állta körül a viszálykodókat, akik szóval, tettel egyaránt próbáltak érvényt szerezni vélt igazuknak, de senki sem avatkozott közbe. Ez másik alkalommal minibusszal mentem valahova vidékre, és arra lettünk figyelmesek, hogy két férfi szintúgy véresre veri egymást. Ott is valami forgalmi esemény történhetett, talán teherautósofőr és motoros között folyt a vérre menő vita. Megálltak páran, de ott sem avatkozott közbe senki.       

     Vegyünk egy egészen közönséges, úgyszólván mindennapi apróságot, a rágógumit. Fölöttébb kellemetlen belelépni, majd a cipőnk talpáról levakarászni, az meg enyhén szólva gusztustalan, ha fogyasztója, íze múltával, úgy szabadul meg tőle, hogy nyilvános helyen valahova kiragasztja (Amerikában például a templomi padok aljára is szokták). Nos, ezt unta meg Szingapúr kormányzata, miután némely antiszociális elemek elhasznált rágógumijukat a metrókocsik ajtajára ragasztották, minek következtében nem csukódtak rendesen. Ezért aztán Szingapúrban már évek óta hatóságilag tilos rágógumit importálni és árusítani. A városállam amúgy is híres képtelenebbnél képtelenebb büntetéseiről, tiltásairól, törvényeiről. Tilos például liftben vizelni. Az, hogy ez a tiltás egyáltalán életbe léphetett, arra enged következtetni, hogy ezt a szokást korábban többen is gyakorolták. Mi több, olyan feliratot is láttam szingapúri liftben, mely arra figyelmeztet, hogy a lift vizeletdetektorral van felszerelve!

    Jártak már úgy, hogy valahol külföldön, bár nagyon jól érezték magukat, egyszer csak úgy döntöttek, ebből elég volt, menjünk haza? Velem megtörtént. 2011 nyarán Bálint barátommal 15 napos autós túrát szerveztünk az amerikai „Vadnyugatra”, vagyis Utah, Arizona, Új-Mexikó és Colorado államokba. Mindketten jártunk már arrafelé, én még 1985-ben, menetrend szerinti buszokkal, ő pedig idegenvezetőként, nyakában 10–20 utassal. Na, akkor most mindentől és mindenkitől függetlenül élvezhetjük a földkerekség tájképileg talán legszebb vidékét. Eltelt vagy öt nap és már e rövid idő alatt olyan mérhetetlen töménységben szembesültünk a természet szépségeivel, mint soha azelőtt sehol. A tízedik nap már Denver egyik déli külvárosában ért bennünket. Denverből szándékoztunk hazaindulni, de csak öt nap múlva. Mit fogunk mi itt még öt napon át csinálni? Jó, persze, elnyújthattuk volna a látogatásainkat egy-egy nemzeti parkban egy-két órával, mondjuk, öt perccel tovább állunk-ülünk egy csodálatos kilátópontnál, vagy félórával többet gyalogolunk. És akkor mi van? Elmegy még egy nap. Jó, fölmegyünk a Sziklás-hegységebe még egy-kép napra. Még mindig maradna három. Ahhoz tudnám hasonlítani a helyzetet, mint amikor egy héten át hancúrozhatunk az ágyban a világ legszebb nőivel és még messze nincs vége. Én ugyan ezt soha nem próbáltam, de el tudom képzelni. Eljött a totális telítettség érzete, egyszerűen képtelenek voltunk már bármit is befogadni. Az ingerküszöbünk olyan magasra szökött, hogy nem is tudom, minek kellett volna történnie, hogy újból felizgasson bennünket. Talán, ha tíz vulkán egyszerre tör ki a környezetünkben (de arra nincsenek vulkánok). Amerikában rengeteg a látnivaló, de az igazán nagy további szenzációk tőlünk nagyon messze voltak. Így is hatezer kilométert nyomtunk le tíz nap alatt, sietség nélkül. Egyébként nagyjából hasonló már történt velem, 1985-ös autóbuszos amerikai utam végén. Megérkeztem (akkor is) Denverbe, harminc nap után, melynek során ugyancsak elképesztő töménységben zúdult rám pozitív ingerek halmaza. Volt még két napom Denverben. Vendéglátóim, egy magyar származású család, felajánlották, hogy elvisznek a közeli Colorado Springs város melletti Garden of the Gods nevezetű, csodás vörös sziklákkal tarkított vidékre. Megköszöntem szépen és azt mondtam, bár lehet, hogy egy-két hét múlva térden csúszva is boldogan elmennék, de most nem. Semmi másra nem vágyom, mint nem csinálni semmit.  Heverni egy hűvös szobában, időnként tévét nézni, közben hideg sört kortyolgatni és közben emészteni az élményeket. (Mellesleg, öt év múlva tényleg „hagytam” magam elvinni az említett helyre és tényleg gyönyörű.) Most elég volt tíz nap is a túltelítettséghez. Már nem is tudom, melyikünk mondta ki először a mindkettőnkben ott bujkáló elhatározást: menjünk haza! Tudom, első hallásra őrültségnek tűnik: ott vagyunk Amerikában, még öt napra szól a bérelt kocsink, erre mit teszünk: haza akarunk jönni. Ilyen nincs – és mégis van. De ha látták volna tíz nap alatt, amit mi láttunk, alighanem megértenék. (Nem elhanyagolható az sem, hogy spóroltunk kb. napi 100 dollárt fejenként.) Másnap reggel kimentünk a denveri reptérre és valami isteni csoda folytán, csekély ráfizetéssel, még aznap délutánra kaptunk jegyet. Mondhatom, nagyon boldogok voltunk. Ω

„Ami jön, fogadjátok, ami megy, engedjétek. Ennyi az egész.”   (zen bölcsesség)

Minden utazó életében van legalább egy (de inkább több) olyan pillanat, amikor  kellemetlen, jó esetben megmosolyogtató helyzetben találja magát, vagy éppen szemtanújává válik ilyesminek. Utólag, persze, már csak nevet az egészen, de ott és akkor szerfölött kínosan érzi magát, bosszankodik, szégyenkezik, vagy kínjában káromkodik, jobb esetben csak nevet.

    Az én első ilyen nagy pillanatom még 1979-ben, második skandináviai utazásom idején jött el. Mint korábban említettem, jórészt stoppoltam. Valahol Dél-Svédországban egy frissiben javított útszakasz aszfaltbűzét szagoltam, amikor lefékezett mellettem egy kis sárga Fiat. A sofőr kinyújtotta a kulcscsomóját, tegyem be a hátizsákomat a csomagtartóba. Sosem voltam autós ember, úgyhogy fogalmam sem volt róla, melyik kulcs mire való, mindenesetre az egyikkel megpróbáltam kinyitni a zárat. Kissé nehezen forgott a kulcs, ezért aztán jól megtekertem. Azon nyomban beletört a zárba. Ennek a fuvarnak aztán lőttek, gondoltam magamban, és ez a minimum, miközben bűnbánó képpel előresomfordáltam a kulcs csonkjával. Akkor még nem sejtettem, hogy tettem következményei messze meghaladják az általam sejtett borzalmat. Ugyanis a slusszkulcsot sikerült tönkretennem. Ez az ember most azon melegében megöl. A svéd úr rezzenéstelen arccal szállt ki a kocsiból. Esedeznék a bocsánatáért, örök rabszolgaságot is fogadnék, de hát mit lehet ilyenkor mondani. Ő azonban higgadtan mérlegelte a helyzetet. Mivel az autó kormányzáras volt, előbb kissé kijjebb kellett taszigálni a padkára, hogy legalább a forgalmat ne akadályozzuk. Aztán arra biztatott, esetleg próbáljak másik kocsit fogni, mert ezzel egy ideig biztosan nem megyünk sehová.  De ha akarok, maradhatok is, majdcsak lesz valami. Az utóbbit választom, beülök melléje szolidaritásból, beszélgetni. Ma már az ilyesmi nem volna gond, egy mobilhívás akár a családnak, akár az autómentőnek és kész. De hol volt akkor még mobiltelefon… Bármilyen hihetetlen, az ügy szinte magától megoldódott. Úgy félórányi ücsörgés után emberem látja, hogy a szemközti sávban ismerős autó közeleg: a fia. Éppen arra járt. Leinti, mondja, menjen haza, szóljon az anyjának, hozza el a tartalék slusszkulcsát. Újabb félóra múlva jön az asszony a pótkulccsal. Micsoda szerencse, hogy három kocsi is van a családban. Biztatóan nevetnek, ettől még pocsékabbul érzem magam, de azért, ha már ottmaradtam, leutazom velük mintegy 30 kilométeres, jól megérdemelt távomat, aztán forró kézszorítások, kölcsönös jókívánságok közepette búcsút veszünk egymástól. Kissé nehezményeztem, hogy uzsonnára nem hívtak meg, de hát ilyenek ezek a svédek. Azt mindenesetre megfogadtam, hogy soha többé senkinek a kulcsával semmiféle zárat se kinyitni, se becsukni nem fogok… hacsak az illető nem vállalja a következményeket.  És ez pár év múlva megtörtént!

     A helyszín az Egyesült Államok, Új-Mexikó, a White Sands természetvédelmi terület kijárata, valahol a semmi közepén. Busz errefelé csak néhanap jár, nekem pedig vissza kellene jutnom a nem túl messzi Alamogordo városába, hogy még elcsíphessek egy esti járatot. A stop meghalt, talán ott állhatnék az idők végezetéig, akkor sem venne föl senki. Ekkor egy hangot hallok pár méterről, a parkolóból: Uram, nem ért véletlenül az autózárakhoz? A hang tulajdonosa egy pakisztáni-amerikai férfi volt. Nem is sejtette, hogy a legmegfelelőbb személyhez fordult. Ha most azt mondom, halvány fogalmam sincs, hogyan működnek a zárak…, nos, akkor nem történik semmi. Ha viszont mégis…, esetleg előfordulhat, hogy ugyanabba az irányba megyünk. Megnézném, feleltem szerényen. Tényleg megnéztem, és próbáltam úgy tenni, mint aki képes kihozni valamit a dologból. Hogy azért ne legyen ennyire egyszerű, a fickó, azt remélve, hogy egy még jól működő zár rejtélyét kiismerve eljuthat a megoldáshoz, addig piszkálta a bal hátsó ajtót, míg azt is tönkretette. Ezek után már teljes nyugalommal babrálhattam a zárakon, ennél nagyobb kárt már én sem tehettem volna bennük. Egy idő után megjegyeztem, nem volna-e célszerűbb szakemberre bízni a dolgot, mondjuk, itt van a legközelebbi város, Alamogordo úgy harminc kilométerre. Emberem belátta, igazam lehet. Átfűztünk egy jó erős madzagot a két becsukhatatlan ajtón, a madzag végét én fogtam, aztán indultunk. Hátul ülő két kisgyereke meg csillogó fekete szemekkel figyelt. Micsoda nagyszerű apjuk van, gondolhatták, felfogadott egy fehér embert, hogy tartsa az ajtókat. A buszomat egyébként elértem.

    Ha már itt tartunk, elmondom azt is, mit műveltem pár órával korábban a White Sandsben. Kevéssé ismert, ám szenzációs természeti látványosság ez Új-Mexikóban: egy gipszsivatag, mely nevét is hófehér homokjáról kapta. Busszal, kétszeri átszállással kivergődtem, de hogyan tovább? A nem túl nagy, de azért nem is túl kicsi homoktenger peremén vezet egy aszfaltozott út befelé, oda, ahol a legszebb látványt kínálja. Jobb híján elindultam gyalog, időnként, nem túl nagy meggyőződéssel felemeltem a kezemet, hátha fölvesz egy arra járó kiránduló család, vagy akárki. Eszük ágában sem volt. Megyek vagy negyedórát a tébolyító hőségben, amikor rádöbbenek, hogy a látogatóközpontban hagyott hátizsákomban felejtettem a tartalék filmemet. Visszakutyagolok. Az út elején idősebb hölgy ül egy kalitkában, ő szedi el a jegyeket az érkező autósoktól. Azt tanácsolja, kérjem meg a parkfelügyelőket, vigyenek végig autójukkal a mintegy 12 kilométeres sivatagi úton. Hát jó, illendően kopogva, köszönve belépek az irodába, és előadom magam: geográfus vagyok, autóm nincs, és nem lehetne-e… Az a helyzet, hogy a kocsit csak hivatalos célokra használhatjuk, feleli az egyik férfi. A nőkben időnként lehet bízni, mert az ott tevékenykedő fiatal lány megszán, és kollégájához fordul: nem lehetne mégis? Sorry, nem, hangzik a válasz, de itt, ha átvág a dűnéken, erre sokkal rövidebb, mint kocsival.

    Sosem jártam addig homoksivatagban, ilyen különlegesben meg pláne nem. White Sands a második világháborúban bombázó-gyakorlótér volt, itt robbantották föl az első kísérleti atombombát, manapság légi támaszpont üzemel a környéken, ráadásul itt van az űrrepülőgépek egyik szükség-leszállóhelye is. Ám ez engem csöppet sem érdekelt, csakis a hatalmas fehér homoktenger a buckákkal. Tehát elindultam a mutatott úttalan úton, befelé. Kora délután volt, eszelősen tűzött szembe a nap, de a gyér, fakózöld növényzet csak nagyon lassan fogyatkozott. Márpedig én olyan helyre vágytam, ahol már egyáltalán nincs semmi zöldség, csakis a prospektusokban látott fehér dűnék. Pokoli nehéz haladni a csúszó, süppedő, omló homokbuckákon, de azért egyelőre viszonylag lelkesen törtem előre. Már közel egy órája baktattam, amikor megfordultam, és látom, hogy a magam mögött hagyott civilizáció immár láthatatlan, magyarán csak halvány fogalmam van arról, honnan jöttem, hová fogok visszatérni. Vizet egyébként nem vittem, s hogy miért nem, azt se tudom. Egyetlen narancs lapult a táskámban, azt befaltam, aztán csalódottsággal vegyes kétségbeeséssel megpróbáltam belőni az irányt – visszafelé. Ekkor már a rosszullét kerülgetett, csak úgy pszichovegetatív alapon, lassan elfogott a pánik, mely nagyon rá tud ülni a sivatag fogságába esett ember lelkére. De csak nem fogok szomjan halni alig pár kilométerre egy Coca-Cola-automatától… Keserves kínok közepette végül kijutottam az aszfaltútra, aztán a kalitkában ülő nénihez, aki nem kérdezett semmit, csak tüstént a kezembe nyomott egy pohár jéghideg vizet. Utóbb a helyi prospektusban megakadt a szemem egy figyelmeztetésen: Ne túrázzon egyedül! Az még hagyján, hogy én ilyen hülye voltam, de hogy a parkfelügyelők is… (Sok év után, 2011-ben egyébként visszamentem oda autóval. Őrületes, 40 fokos hőség volt, még melegebb, mint annak idején, barátommal épp csak percekre szálltunk ki a légkondicionált autóból, s megjegyeztük, ha ott baktatna valaki az út szélén, kizárt, hogy ne vennénk föl.)

     Bizonyára még a „szimpla” turisták között is sokan vannak, akiknek a nyaralása rémálomba torkollik. Gondolhatunk itt akár arra is, hogy nem jön értük (időben) a chartergép, vagy a prospektusban ígért tengerparti fekvésű szálloda tele van csótánnyal, az ablak pedig szeméttelepre néz, ám most ne ilyenre gondoljanak. Hanem valami olyanra, amikor egyszerűen minden, de minden balul üt ki. 

     A történet – a nyugat-afrikai Maliban – azzal kezdődött, hogy hosszú „hajózás” után megérkeztünk a legendás sivatagi városba, a középkorban fehér ember számára évszázadokon át elérhetetlen, megközelíthetetlen Timbuktuba. Eszelős hőség ülte meg a poros, lerobbant, néptelen utcájú várost, s úgy terveztük, hogy aznap délután, illetve másnap délelőtt szépen végignézzük a még megmaradt (nem sok maradt) nevezetességeit, vagy legalább, a porral együtt, magunkba szívunk egy keveset atmoszférájából. Gyors tusolás után rohanvást valami étteremet kerestünk, hogy két nap után végre valami emberi ételt vegyünk magunkhoz. Épp hogy rendeltünk, amikor már bántuk, miért nem tűntünk el azonnal Timbuktu sikátoraiban. Megjelent ugyanis túravezetőnk, Francis, azzal a szomorú hírrel, hogy nagyjából egy óránk van körülnézésre, és máris indulunk vissza kocsival Bamakóba. Az történt ugyanis, amit vártunk: a legendás bizonytalanságáról híres Air Mali törölte másnapi, fővárosi járatát, amivel nekünk is utaznunk kellett volna. Így aztán végigrohantuk a nagymecsetet, kívülről megnéztünk néhány nevezetesebb házat, majd vissza a szállodához. Kisvártatva megjelent két Toyota Land Cruiser, melyeket Francisnek sebtében sikerült beszereznie, azzal, hogy rövidesen indulunk, de előbb elmennek tankolni. Ott ücsörögtünk vagy két órát, közben folyamatosan hárítottuk az érkezésünk hírére összesereglett tuareg szuvenírárusok meg-megújuló ostromát, hogy vegyünk tőrt, szelencét, kösöntyűt, bármit, csak vegyünk. Öt óra táján végre megjöttek a kocsik, elindultunk. El is jutottunk a mintegy 10–15 kilométerre lustán hömpölygő Niger folyó partjáig, ugyanoda, ahová késő délelőtt megérkeztünk. Át kéne jutni a túloldalra, ugyanis ott vezet az út… előbb-utóbb Bamako felé. Csakhogy nincs komp. Illetve van, valahol a túloldalon. Újabb kétórás várakozás a rettenetesen szegény és mocskos-szemetes parti falucska peremén. Már erősen sötétedett, amikor a parthoz araszolt a komp. Na végre! Igen ám, de a kapitány már nem akart újból visszamenni, ezen az oldalon lakik, úgy döntött, lejárt a munkaideje. Francis egyre növekvő összegekkel és rimánkodásokkal végül mégiscsak rávette a jóembert, hogy vigyen át bennünket. Térdig a vízben gázolva (ahová a falu népe folyamatosan jár kis- és nagydolgozni) fölevickéltünk a csúszós rámpán, aztán a komp, csak úgy kivilágítás, sőt mindenféle jelzőfény nélkül, nekiveselkedett, hogy leküzdje a mintegy másfél kilométeres távot.

     És akkor elindultunk. Csapásokon, földutakon, vaksötétben. Francis közben kis cipókat osztogatott, melyekbe a kelleténél kissé több homokot is belesüthettek, mert eléggé recsegett a fogunk alatt. Aztán valami erdős területen a földút kisebbfajta mocsárba torkollott, azaz voltaképpen az előző eső vize állt meg a lapályon. Az első kocsi még átevickélt, a mienk beragadt. Se előre, se hátra. Ha az első kocsi visszatolat, hogy kihúzzon bennünket, esetleg az is beragad, úgyhogy nem tolatott vissza. Következett a mentés. A sofőr és segédje minden cuccunkat lerámolta a kocsi tetejéről, tudniillik a málha alatt voltak azok a recézett fémlemezek, melyeket ilyenkor a kerekek alá szokás tenni. Miközben valahogy alájuk tuszkolták, mi megismerkedhettünk Nyugat-Afrika szinte teljes rovarpopulációjával. Csak kevés csípett, de azok nagyon. És kijutottunk! Már benne jártunk a sűrű éjszakában, amikor sofőrjeink úgy döntöttek, pihennének egy kicsit, úgyhogy pokrócaikra heveredve aludtak egy órácskát. Ekkorra már Mopti városában kellett volna lennünk, ahová Francis, nagy realitásérzékről téve tanúságot, még Timbuktuból telefonon szobákat foglalt nekünk éjszakára. Hajnalodott, amikor sikeresen átkeltünk egy széles, de szerencsére sekély vizű patakon, majd ismét megálltunk. Sofőrjeink ugyanis muzulmánok, és mint ilyeneknek, napkeltekor imádkozniuk kell. Elővették kis imaszőnyegüket, betájoltak Mekka felé és letudták a napi első imát. Ez is eltartott vagy félóra hosszat. Aztán végre kijutottunk az aszfaltútra, ám mielőtt nekivágtunk volna, a terep miatt erősen leengedett kerekeket fel kellett fújni. Találtunk is egy kerékfelfújó kisiparost, neki viszont keresnie kellett egy kerékfelfújógép-beüzemelő másik kisiparost. Míg várakoztunk, az út mellett egy fiatalemberre lettünk figyelmesek. Ott ült a földön, lábán az egyik érből sugárban spriccelt a vér és segítségért rimánkodott. Mit tehettünk? Sajnos, semmit. Végül elkötözte-elszorította valami rongydarabbal és abbahagyta a jajveszékelést. És még mi nyavalyogtunk…

     Kerekek végre felfújva, irány Bamako. Megyünk úgy negyedórát, amikor a kocsi rezonálni kezd alattunk, majd kisvártatva egyik – nyilván túlpumpált gumi – elszáll. Durrdefekt, még szerencse, hogy nem az árokban kötöttünk ki – legfőképpen azért, mert nem volt árok. Kocsi tetejéről újból mindent lerámolni, kerékcsere, visszarámolni… Kész csoda, hogy ezt követően már semmi sem történt. Ám ha valamikor a kréta időszak végén, úgy 65 millió évvel ezelőtt jártunk volna, az a bizonyos kisbolygó, mely nagy valószínűséggel kipusztította a dinoszauruszokat, egészen biztosan valahol itt, Mali környékén csapódott volna a Földbe.    

      Az Indiában utazókat is számtalan meglepő kaland várja. Az ottani vasúti pályaudvarokon több hasznos szolgáltatás vehető igénybe, így a legegyszerűbb, a csomagmegőrzés is. Csomagot azonban csak lelakatolva vesznek be, jobb esetben anélkül is, de csak saját felelősségre. A dolog pikantériája, hogy lelakatolt csomagért sem vállalnak felelősséget. Mármost, hátizsákot lelakatolni nem lehetetlen ugyan, de teljesen fölösleges. Mindegy, lakat akkor is kell rá, anélkül nem veszik be. Nincs lakatunk? Sebaj, ott állt egy ember hatalmas lakatkészlettel és pár rúpiáért bármit lelakatolt. Lehet szívóskodni, de nem érdemes. Ha szabályokról van szó, az indusok kérlelhetetlenek. Íme, egy másik példa. Bombay (Mumbai) repterén voltam szemtanúja a következő esetnek. Mint minden légikikötőben, ott is kötelező a csomagok átvilágítása. Épp egy osztrák lány érkezett előttünk, biciklitúrán volt Indiában. Természetesen a biciklit is át kellett küldeni a röntgensugarak alatt, ám az nem fért be a gépbe. A szabály az szabály: addig forgatták, míg rá nem jöttek, ez így nem fog menni. Le kell venni a kerekeit, aztán úgy. És ez eltartott úgy negyedóráig. Közben a lány szentségelt, rimánkodott, pityergett… Értem én, értem, csak azt nem, hogy mi a bánatnak vitt magával biciklit otthonról. 

     Apropó, szabály! A legtöbb országban, így Indiában is engedélyhez kötik a vendéglátó helyeken a szeszárusítást. Kerala államban a hőségben beültünk egy kis kerthelyiségbe és sört kértünk. A tulajdonos a lelkét is kitette volna, de engedélye speciel alkoholra nem volt. Elszalajtotta egyik dolgozóját a közeli szeszárudába, az papírzacskóban meghozta az üvegeket, tartalmát porcelán teáskannába, majd csészékbe töltötték, s a szomjas magyarok máris élvezhették a kesernyés nedűt. Csak nekünk tűnt föl, hogy némely szomszédos asztalnál mások is „teáztak”?

     Mit mondjak, nem volt könnyű az élet a Spitzbergákon sem, bár ott nem annyira az emberek, mint inkább a körülmények adtak okot némi derűre, időnként pedig borzongásra. Erről az északi-sarkvidéki szigetcsoportról itt és most annyit érdemes tudni, hogy három parányi városkája kivételével nemhogy utak, hanem még ösvények sincsenek a tundrán. Szinte nem múlt el nap úgy, hogy ne kellett volna átkelnünk néhány olvadékvíz-patakon, s bár mindannyian gumicsizmát viseltünk, az én esetemben a csizma szára valahogy mindig rövidebb volt, mint e vízfolyások szintje. Az embert, természetesen, a legkeskenyebb szakaszok hívogatják, ám igen hamar rájön, hogy mindez csalóka, ott a legerősebb a sodrás és a legmélyebb a víz. Az egyes alkalmi táborok között időnként hosszas gyalogtúrával teljesítettük a távokat, és bizony, idővel teljesen kifogytam a száraz zoknikészletemből. Eljött az utolsó előtti nap, amikor hátrahagyván utolsó táborunkat, visszaindultunk egy előre megbeszélt találkozási ponthoz, ahol a német turistairoda vezetője, Andreas várt bennünket kocsival, hogy visszafuvarozzon a civilizációba, Longyearbyen városkába. Ehhez azonban előbb-utóbb át kellett kelni egy patakon. Túravezetőnk, Dagmar korábbi tapasztalatai alapján úgy döntött, ezt rögvest a tábornál érdemes megejtenünk. Az ottani kunyhóban ugyanis volt három vízhatlan kezeslábas, ami azt az elvi lehetőséget kínálta, hogy száraz ruhában folytathatjuk a mintegy tíz kilométeres gyaloglást. Egyik túravezető átkísér két embert, visszahozza a kezeslábasokat, és így tovább. A patak már előző este sem tűnt bizalomgerjesztőnek, nagyon erős volt a sodrása, a szintje is magas, erősen kételkedtem benne, hogy ezen szárazon – vagy akárhogy – át tudunk menni. Reggel Dagmar próbálkozott elsőként, és két lépés után, hátizsákostól-mindenestől, elragadta a sodrás, szó szerint nyakig merült, csak a két legközelebb álló társunk tudta visszarángatni. Már az ókori bölcsek megmondták, hogy kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba, nekünk meg, ezek láttán, már az első kísérlettől is végképp elment a kedvünk-merszünk. Szegény lány teljesen átázott, de alighanem jobban izgatta, hogy a ménkűben fogunk itt átjutni. Csakhamar belátta, sehogy.  Nem volt mit tenni, nekiindultunk a patak innenső oldalán, hátha találunk egy sekélyebb részt. Közben egyébként még esett is. Végül elértünk arra a helyre, ahonnan már láttuk – a túloldalon – a találkozás helyét. Nem túlzok, ha azt mondom, a számtalan ágra bomló patak itt már olyan széles volt, mint mondjuk a Duna a belvárosnál. Két ágon még csak átkeltünk, de aztán megállt a tudomány. Vártunk. Skót útitársunk, Steve egy hirtelen ötlettől vezérelve előkapta nagy sárga izolirmatracát és annak mozgatásával leadta az SOS-jelet. A túlparton kisvártatva kilőttek egy jelzőrakétát, vették az adást. Egyszer csak látjuk, hogy mint Krisztus a Genezáreti-tavon, kezeslábasba öltözve közeleg Andreas, az iroda tulajdonosa, kezében néhány másik védőruhával. Ő persze, már öreg róka ezen a tájon, a fodrozódásból látta, hová kell lépni, inkább oldalazva, mint keresztben jött. Először is irgalmatlanul letolta Dagmart, mit riogatunk itt SOS-sel, mert a reptéren már készenlétbe helyezték a mentőhelikoptert, ha pedig akcióba is lép, az neki, mármint Andreasnak, több ezer márkájába került volna. Inkább maga jött át értünk. Két csoportban vezetett át bennünket, a kettő között mindig visszahurcolta az amúgy dög nehéz kezeslábasokat. Én a második turnusra maradtam, és látva a többiek meglehetősen nehézkes átkelését, kameratáskámat Andreas nyakába akasztottam, hogyha bebukok, legalább a gépeim, fotóim, kazettáim ússzák meg szárazon. Aztán elindultam. Éreztek már olyat, hogy álmukba kergeti, űzi valaki, futnának, de lépni sem tudnak? Ez pont olyan volt, némi halálfélelemmel megspékelve. A combközépig, néha kissé följebb is érő, szédítően kavargó, sodró jéghideg vízben az embert a maradék hite is elhagyja időnként, hogy valaha is átér a túlpartra. Ám mégis, kivétel nélkül mindannyian szárazan megcsináltuk. Amikor egy óra múlva, végre emberi ételt ehettünk az egyhetes müzli, konzerv, kétszersült stb. diéta után, a tiszta, meleg étteremben szinte el se akartuk hinni, hogy mindez velünk történt meg.         

     A verbális kommunikáció nehézségeiről korábban már szóltam, most azonban még megemlítek egy egészen különleges esetet. Üzbegisztánban kezdődött, Buhara városában, ahol kis társaságunk jót falatozott egy piaci árustól vett – még meleg – húsos pitéből, vagy mi az ördögből. (Utóbb azt gyanítottuk, már jó régen megsüthették, csak újra felmelegítették.) A csapat egyik fele már aznap éjjel hányt és vécére rohangált, a másnap reggeli, Szamarkandba induló gépre egyik társunkat úgy kellett föltámogatni, és persze végigrókázta az alig egyórás utat is. Engem is utolért a végzet, pont a délutáni szamarkandi városnézés közben. Talán nem árulok el titkot annak közlésével, hogy az egykori Szovjetunióban gyakorlatilag nem léteztek nyilvános illemhelyek. Odaértünk egy szép műemlék épülethez, múzeum lesz ez, gondoltam, odabenn csak akad valami megkönnyebbülésre alkalmas hely. A kapuban ácsorgott néhány pasas, mondtuk, bemennénk. Azt nem lehet. Miért? Mert ez egy medresze. A medresze amúgy muzulmán papnevelde, amiből többet is láttunk az üzbégeknél. Csakhogy azok tényleg múzeumok voltak, ez meg – akkoriban – az egyetlen működő a Szovjetunióban. Végső kétségbeesésemben magyarul fakadtam ki, szó szerint imígyen: B.sszátok meg, akkor ti hova sz..tok? És akkor csoda történt. Egyik fiatalember intett, hogy kövessem. Végigmentünk egy soha véget érni nem látszó udvaron, végül rámutatott egy ajtóra, mely mögött kis fülkék sorakoztak, lyukakkal, de amúgy patyolat tisztán. Azt hiszem, elmondhatom, az egyetlen idegen lehettem, aki egy ilyen intézményben könnyebbült meg. Azt viszont nem értem, honnan tudtak az illetők magyarul. Vagy egyszerűen csak a rendkívüli kifejező erő segített?

    Következő rémtörténetem színhelye Malajzia, egészen pontosan Borneónak Malajziához tartozó egyik része, Sarawak tartomány. Annak székhelyétől nem messze található egy orangután rehabilitációs központ. Nem azért nevezik így, mert ott bűnöző, vagy alkoholista-drogos orangutánokat tartanak, hanem mert ilyen helyeken próbálják felkészíteni (egyébként szép sikerrel) a vadonba való visszatéréshez azokat az orangutánokat, melyeket állatcsempészektől, illegális tartóktól koboztak el, illetve azokat, amelyek anyjuk elvesztése miatt árván maradtak. Az állatokat eleinte ketrecben tartják és fokozatosan szoktatják vissza az őserdőhöz, például úgy, hogy továbbra is rendszeresen raknak ki nekik kosztot a központ területén, valahol a szabadban, ahová, ha akarnak, visszajárhatnak, miután szabadultak. Ebbe a központba idegenek is bemehetnek orangutánokat nézni, és a legjobb az etetési időben, mert olyankor szinte biztosan láthatunk a fákon „röpdöső” majmokat. Valamivel idő előtt érkeztem és felfedeztem, hogy egy hatalmas acélketrecben egy egész család – papa, mama, kölyök – várja sorsa jobbra fordulását. Annyi engedményt tettek, hogy a ketrec egyik felső sarkában hagytak egy lyukat, ahol a kicsi kimászhat a környező fákra egy kötélen át. A kis kölyök éppen kinn volt, én meg buzgón elkezdtem volna fényképezni, amikor hátulról egy szigorú vasmarok ragadta meg válltáskám pántját. Első pillanatban azt hittem, odajött egyik parkfelügyelő, hogy figyelmeztessen, túl közel mentem a ketrechez. Megfordulok, hát ott áll a papa és elszánt tekintettel húzza befelé a táskámat. Igazság szerint még emberrel sem verekedtem soha, hát akkor miért egy mázsás hím orangutánnal kell elkezdenem… Kameráimat a földre eresztevén egyik kezemmel őrült erővel húztam kifelé a táskámat, miközben a másikkal igyekeztem kimenteni belőle a menthetőt. Annyit elértem, hogy már csak a vállpántot szorongatta. Szakadna már el, az istenért, de ezek a műanyag szálas pántok bitang tartósak. Pár perces küzdelem után végre el is szakadt… , de nem a pánt, hanem a fém karabiner hajlott el, ami a táskához rögzítette. Később, kissé lehiggadva, tisztes távolból szemléltem iménti ellenfelemet. Egykedvűen ült a ketrecben és egy kődarabbal püfölte a padlózatot. Nem haragudtam rá, végtére is csak valami változatosságot akart vinni eseménytelen kis életébe. Azért elképzeltem, ahogy nagy érdeklődéssel darabokra szedi az útlevelemet, a repülőjegyeimet, megcsócsál néhány százdollárost, én meg azzal mehettem volna be a Kuala Lumpur-i követségünkre, hogy kifosztott egy majom. (folyt köv. ►)

„Azért szeretjük a tévét, mert olyan világot hoz el hozzánk, melyben nincs tévé” (Barbara Ehrenreich)

(folytatás) Miközben külföldön a városokat, falvakat járom, arra is figyelek, mivel ütik el az emberek az idejüket az utcákon, a parkokban, kocsmákban, éttermekben. Nyugat-Afrikában például lehetetlenség úgy végigautózni akár a legcsóróbb falvakon is, hogy ne látnánk csocsóasztalt. Hogy ez miért lett olyan népszerű és egyáltalán hogyan jutott el oda, fogalmam sincs. Nagyon sokfelé szórakoznak az emberek különféle táblajátékokkal. A Fülöp-szigeteken vagy Nepálban úton-útfélen játszanak egy négyszögletes asztalfélén a gombfocit és a biliárdot ötvöző játékot, melyben a tábla sarkaiban levő lyukakba kell bepöckölni gombokat, vagy jobb híján söröskupakokat. A leleményesség másutt is előjön. Líbiában, a Szaharában, miközben mi a fotózással voltunk elfoglalva, az árnyékban pihenő sofőrjeink valamiféle kirakós játékot játszottak. A homokba négyszög alakban kis mélyedéseket alakítottak ki és abba fehér köveket, illetve fekete, megszáradt kecskebogyókat rakosgattak.

                                 Kirakós játék a Szaharában

Rengeteg japán az egyetlen megengedett szerencsejáték, a pacsinkó megszállottja. Szinte lehetetlen úgy körbejáratni a tekintetet a városokban, hogy legalább egy pacsinkószalont ne látnánk. A játékos vásárol egy adag parányi fémgolyót, töltögeti be a gépbe, az meg, jó esetben, kiad még több golyóbist. Ezért a nyertes kap egy nyugtafélét, amit kisebb-nagyobb ajándéktárgyakra válthat. Pénzt hivatalosan nem kaphat érte, nem hivatalosan azonban igen. Átmegy a szomszédba egy beváltóhoz, mely – elvileg – független a játékteremtől, és pénzre válthatja. A rendőrség pedig elnézi. A helyiségekben csillog-villog-csörömpöl a sok gép, a vendégek ész nélkül füstölnek. Órákig képesek így ellenni. Minden korosztálynál kedvenc szórakozása a sajátos japán képregény, a manga. Olvassák metrón, utcán, mindenhol. Létezik könyv, illetve folyóirat formában, külön kiadványok szólnak korosztályoknak, nemeknek, műfajukat tekintve pedig a legváltozatosabbak, a romantikától a legperverzebb pornóig. Közös vonásuk, hogy a figurák arca sokkal elnagyoltabb, mint az európai képregényhősökéi.

                                 Pacsinkóterem valahol Japánban

   Japán találmány az időközben világszerte (de főleg Ázsiában) elterjedt karaoke. Javakorabeli, magas pozíciókat betöltő férfiak és nők is képesek munka után beülni egy karaokebárba, ahol, jobbára baráti, családi körben, de akár vadidegenek előtt is, eléneklik kedvenc dalaikat. Amikor 1994-ben Kínában jártam, éppen tetőzött a karaokeláz. Pár évvel később a Fülöp-szigeteken találkoztam a kissé továbbfejlesztett változattal, a „sing along”-gal. Magára adó étterem már nem is létezett nélküle. Az alkalmi énekesek kapnak egy zenelistát, kiválasztják a nekik tetsző számokat, a videón valami szentimentális animációs film pergése közben olvashatják a szöveget, hallják az alapzenét, amire mikrofonba ráénekelhetnek. A többnyire nem kifejezetten Pavarotti kvalitású énekesek kornyikálása a külföldi vendéget általában igen gyors evésre és mielőbbi távozásra készteti, de ők élvezik, és ez a fontos.

     Ha már szóba kerültek a szerencsejátékok, el kell mondanom, hogy bár egyáltalán nem érdekelnek, alkalomadtán legalább megnézem, hol és mivel próbálkoznak az emberek. Négyszer is úgy adódott, hogy eltöltöttem egy-egy napot Las Vegasban. (Azért adódott úgy, mert útba esett.) A híres-hírhedt városról az a mondás járja, hogy az a hely, ahová egy kis járművel érkezik az ember és egy naggyal távozik. Értsd: megérkezik a saját kocsijával, elveszíti mindenét, erre eladja az autóját és a végén busszal kénytelen elhagyni a várost. Las Vegas egyébként Amerika, sőt az egész nyugati világ talán legolcsóbb városa, egy kikötéssel – ha nem játszik az ember. A többség azonban játszik; kevesen nyernek sokat és sokan veszítenek. Azt hiszem, a legtöbben úgy gondolják, hogy ha már rászánták magukat, pár száz dollárt kidobhatnak az ablakon és cserébe luxuskörülményeket élvezhetnek. Elmondom, én hogyan csináltam – egyszer. A játéklimitem két dollár volt, azt beszórtam a félkarú banditákba, néha nyertem is egy kicsit, aztán persze azt is elvesztettem. Később már egyáltalán nem játszottam. Viszont ha egyik kaszinóhotelből a másikba vándorlunk, valami „akciót” mindenhol kifoghatunk. Mondjuk, ingyen koktélt, ráksalátát fillérekért, svédasztalt fél áron stb. Legutóbb kerek száz dollárért laktunk ketten, két éjszakát, a város kellős közepén, egy háromcsillagos hotelben. Gondolom, sejtik, miből tudják a hotelek kigazdálkodni a pokolian olcsó árakat. A félkarúak előtt egyébként zömmel éltesebb korú hölgyek ültek, jókora papírvödrökkel, abba gyűjtötték az aprópénzben kiadott nyereményt, aminek zömét, gondolom, vissza is forgatták a játékba.  Ahol viszont nagyban megy a kockázat, oda be se néztem.

                        Las Vegas "régi" negyedének főutcája, a befedett Fremont Street,

                                                              tele kaszinóval

    Elmentem a keleti part egyetlen olyan városába, Atlantic Citybe is, ahol engedélyezik a szerencsejátékot, egy 1976-os referendum óta. 1970-ben jártam ott először, elég lepukkant, álmos kisváros volt New Jersey tengerpartján, ahol a hosszú deszkasétány mentén többnyire gyerekeknek való szórakozási lehetőségeket találhattunk. Aztán visszamentem 1985-ben, kb. 80 kilométerről, csak hogy elüssem az időt. A busz ingyenes volt, leszállás előtt minden utas kapott 15 dollárt, amit az időközben gombamód kinőtt kaszinókban játszhatott el (de meg is tarthatta!), további öt dollárért még valami szerény ebédet is vásárolhatott. Ha már ott voltam, beszórtam a pénzt a félkarú rablókba és nyertem vele valami plüssállatot, ami jól jött ajándékul a keresztlányomnak. Amúgy nem tudok kártyázni, nem ismerem a Black Jack, a rulett, a póker és egyebek szabályait, de nagyon jól megvagyok nélkülük.

   Sokszor elgondolkodtam azon, mivel szórakoznak, ha ugyan szórakoznak egyáltalán az emberek a nagyon szegény közösségekben, főként Afrikában, ahol még televízió sincs. Az egyetlen, amit láttam, a tánc és az ital volt. Elég néhány dob, meg valami kis szeszféle és máris rúgják a port, kicsik és nagyok egyaránt. Burkina Faso-ban jártam egy kis faluban, ahol éppen valami terménybetakarítást lezáró ünnepséget rendeztek. Hatalmas maszkokba, jelmezekbe beöltözött férfiak táncoltak, már-már az extázis határáig és körülöttük ott bámészkodott az egész falu.   

                                                          Maszkos tánc Burkina Faso-ban      

     Az ám, a tánc! Mifelénk Európában aligha volna elképzelhető, hogy az emberek csak úgy, spontán módon, az utcák, terek kellős közepén táncra perdüljenek. Először Mexikóban láttam ilyesmit, de a kubaiak körében ez napi természetesség. Nem egy városban láttam, hogy akár magnóról szólt a muzsika, akár kisebb zenekar játszott élőben, az arra járók legott elkezdtek salsázni. Santiago de Cubában egy csomó fiatal valami zenés-táncos rendezvényhez állt hosszú sorba a főutcán, s hogy kellemesebben teljen az idő, nekiálltak táncolni – ott, az utca közepén. A külső szemlélő számára elég szomorúan telhetnek a kubaiak hétköznapjai, de ők ezt igyekeznek lehetőleg vidáman megélni. Nekünk alighanem pótcselekvésnek, mondhatnám, mű-vidámságnak tűnhet, de nekik nem az. Elmondom, mit láttam egy hétvégén a már említett Santiagóban. Szombaton délelőtt iszonyatos sorokat minden olyan üzlet előtt, ahol egyáltalán árultak bármit is. Hogy éppen mit, az nagyjából mindegy. Azt vásárolták, ami éppen kapható. Aztán tömött szatyrokkal megpróbálták felküzdeni magukat valami rettenetesen zsúfolt tömegközlekedési eszközre, otthon meg nyilván megfőzték az ebédet. Késő délutánra már megteltek a parkok, fiatalokkal, kisgyerekes családokkal, cseverésztek, és közben a magukkal hozott üvegekből ittak. Rumot, mojitót, mindegy, csak hasson. Mire elkezdett besötétedni, a nép már kellemesen elbambulva ücsörgött a padokon, vagy aki bírta, még táncolt.

                                        Tánc az utcán (Santiago de Cuba)

     Ha előveszünk egy angol nyelvű útikönyvet, minden városnál külön fejezetet képez az „activity”, vagyis hogy mit lehet ott szórakozás gyanánt csinálni. Nincs is semmi gond, amíg pl. egy egzotikus helyen az illető vidékre jellemző kikapcsolódási lehetőségeket kínálnak. Kifejezetten taszít viszont az, amikor a helyiek olyan körülményeket teremtenek, ahol a külföldiek már-már ugyanúgy érezhetik magukat, mint otthon, vagy a világ bármely szegletében. Főként Ázsiában láttam olyan helyeket, ahol valóságos ipar alakult ki a nyugati hátizsákosok ellátására, szórakoztatására. Ilyen például Kínában Yangshuo, Dali, vagy Laoszban Vang Vieng. Utóbbi hajdan sajátos bájú városka lehetett a hatalmas karszttornyok között, mára azonban teljesen a nyugati fiatalok kiszolgálására rendezkedett be, megszámlálhatatlan vendégházzal, szuvenírbolttal, étteremmel. A városka mellett csordogál egy patak, melynek partján úgy kétszáz méterenként ácsoltak valami faemelvényt, azon lehet bulizni, inni, narkózni, vagy éppen gumitömlőbe ülve lecsorogni a központig. A legtöbb fiatal ott is alszik, a folyóparton, jobbára napközben. Mit mondjak, elég visszataszító volt. Ahogy csónakáztam úgy félórát, olyan érzésem volt, mintha az „Apokalipszis, most” című film némelyik dzsungelbeli jelenetét látnám. Semmi bajom a bulizással, aki erre vágyik, tegye, de ehhez miért kell kifordulni önmagából egy helyi közösségnek?  Értem, persze, a turizmus pénzt hoz.

                        Buli éjjel-nappal (Vang Vieng, Laosz)

    Érdekes azt is megfigyelni, miket játszanak a gyerekek. Miközben a világ gazdagabbik felén óriási a játékkínálat, sőt még az írni-olvasni alig tudók is számítógépeznek, a fejletlen országokban nincs Barbie-baba, nincs matchbox, Kindertojás stb., ám a gyerekek azért feltalálják magukat. Eljátszanak a porban, sárban, kiszuperált bicikli kerekét hajtják, rongylabdát rugdosnak, pancsolnak folyóban, tengerben, de az nem sokáig tart. Mihelyt befoghatók munkára, már nekik is részt kell vállalniuk a család fenntartásában. Azért nagy meglepetést ért, amikor Vietnamban, egy isten háta mögötti kis halászfaluban láttam, ahogy a helyi gyerekek számítógépes játékokat nyüstöltek.

                                 Kommentár nélkül (Burkina Faso)

                                   Ez van (Észak-Thaiföld)

                                       Ilyen talán nekünk is volt, csak nem bambuszból (Laosz)

                         Gyerekjáték egy vietnami halászfaluban

      Talán az is érdekli az olvasót, hogy e sorok írója mivel üti el az idejét külföldön, ha éppen nem az utazók szokásos napi elfoglaltságait végzi. Esténként már ritkán mozdulok ki a szálláshelyemről, néha írok, néha tévézek, de leginkább olvasok. Szinte mindig olyan könyvet viszek magammal, ami egyszer már bevált, évekkel ezelőtt tetszett és megérett az újraolvasásra. Ha a helyzet úgy hozza, persze, nem szalasztom el a helyi programokat sem. Turisták járta helyeken szinte mindenütt szerveznek valamilyen helybeli „folklór-show”-t és amiket láttam, azokban nem is csalódtam. Kamcsatka egyik kisvárosában, Esszóban, a szocreál dizájnú kultúrházban direkt a mi csoportunk kedvéért mintegy másfél órás előadást prezentált a Nulgur nevű helyi néptánccsoport, mely a félsziget őslakóinak (evenek, csukcsok, korjakok) életét, hagyományait mutatta be a zene és a tánc nyelvén – kiválóan. Más kérdés, hogy a csoport tagjainak minimum a fele orosz volt, de fogjuk fel a jó oldaláról: a helyi oroszok is úgy látják jónak, ha megtanulják és továbbviszik az őslakók kultúráját. Vietnam fővárosában, Hanoiban a híres vízi bábszínház előadását néztük meg.  E műfajt úgy egy évezrede művelik az északi országrészben. Falun alakult ki, ahol a parasztok életük nagy részét az elárasztott rizsföldeken töltötték, és ünnepnapjaikon ott is játszották el fából faragott bábokkal mindennapi életük eseményeit. Ennek modern változata látható Hanoiban. A művészek derékig a vízben állnak egy paraván mögött és a színpadként szolgáló medencébe bambuszrudakon nyújtják be a bábokat, melyeknek több testrészét is képesek mozgatni „távirányítással”, azaz zsinegek segítségével. Egy-egy művész egy időben akár két bábbal is dolgozik, ami elképesztő teljesítmény, mert itt minden tökéletes koreográfia szerint működik, ráadásul élő zenére. Azt viszont nem hittem volna, hogy az éjszakai élet is ennyire pezseg Hanoiban. Elsőrangú dzsesszklubban is jártunk, ahonnan kijövet éppenséggel – szó szerint – elmart egy kis prosti (és nem ő volt az egyetlen Vietnamban). Nem mentem. Szívesen és több-kevesebb élvezettel néztem meg viszont afféle népi ihletésű show-kat, például Balin a kecak táncot, a Sri Lanka-i Kandy híres táncelőadását, vagy éppen a kenyai Masai Mara alkalmi maszáj táncosait.

                                        Vízi színház Hanoiban

                                                 Táncelőadás (kecak) Balin

    Arra általában nincs elég pénzem, hogy koncertekre vagy színházi előadásokra beüljek, ám a szerencse és a véletlen úgy hozta, hogy az ausztráliai Adelaide-ben mégiscsak bejutottam egy előadásra. Egy parkban sétálva plakátokra és sátrakra lettem figyelmes: akkor rendezték a hagyományos színházi fesztivált. Mit látok egyik plakáton: Jozsef Katona Theatre, Budapest, „The government inspector”. Bár a szerzőt nem írták ki, rájöttem, hogy ez csakis Gogol „Revizor”-ja lehet. Bár az előadást itthon más szereposztásban már láttam,  gondoltam, milyen jó lenne itt, a világ túlfelén is megnézni egy magyar társulatot. A jegy persze sokba került (25 dollár), de támadt egy ötletem. Megtudakoltam, melyik hotelben száll meg a Katona társulata. Odamentem, a portáról – ismeretlenül – felhívtam Zsámbéki Gábort, be tudna-e juttatni ingyen. Be tudott. Kezdés előtt a helyi turnémenedzserüket kellett megkeresnem, ő kísértetett a helyemre a nézőtéri ügyelővel. Az előadás magyar nyelven ment, a nézők fejhallgatón, szinkrontolmácsolásban követhették a szöveget. Voltak vagy ötszázan. Képzelhetik, milyen lehet, amikor egyszerre ötszáz fejhallgató vartyog. És ez még semmi. Már vagy negyedórája ment a darab, de még mindig jöttek nézők. Ropit ropogtattak, zacskókkal zörögtek, kólát szürcsöltek, kimentek, visszajöttek… Nem tudom, hogy lehetett így játszani, viszont a produkció szép sikert aratott.

     Természetesen eljárok múzeumokba, képtárakba is, de ezeket már nagyon megválogatom. A túlságosan is híresek, a „kötelező” látnivalók környékén elborzaszt a tömeg, a zömmel pokoli magas belépődíjak. Nem mondom, megbámultam a Louvre kincseit (pontosabban azok elenyésző részét), de tessék mondani, mit nézzek egy 77x53 cm-es, félhomályban tartott, golyóálló (saválló, atomálló?), vastag üveggel védett Mona Lisán, amihez eleve nem lehet túl közel menni, gyakorlatilag még úgy sem a töméntelen sznob turista miatt. Jobban járok, ha megnézegetem egy jó minőségű reprodukcióját. Nagyon élveztem viszont az ingyenes British Múzeum (jobbára a világ minden sarkából összelopkodott) kincseit, a madridi Prado fantasztikus gyűjteményét, vagy a szentpétervári Ermitázs szinte egyedülálló impresszionista kollekcióját. Helyenként a kis, „névtelen” múzeumok is igen jók tudnak lenni. Néha meg nem. Halálra untatnak például azok, melyekbe összegyűjtik a környék összes fellelt cserépedény-darabkáját és a földből kifordult rozsdás vasdarabját, kardját, puskáját, és nem tud meghatni több száz vagy több ezer éves koruk sem. A helyieknek meg a régészeknek ezek nyilván becses darabok, de ilyen múzeumok ezrével vannak szerte a világon. Időnként azonban rejtett kincsekre is lelhet az utazó. Említhetem példának Nyugat-Afrika néhány igazán egzotikus néprajzi gyűjteményét, vagy a grúziai hegyekben megbúvó Mesztia városka nagyszerű, ikonokkal és több száz éves könyvekkel, kéziratokkal tömött Történeti és Etnográfiai Múzeumát. Kár, hogy fotózni szinte mindenütt tilos.  

                                Nagyjából ennyi látszik a Mona Lisából

                                      Kocsma, vagyis pub az írországi Galway-ben

     Az Egyesült Királyságban és Írországban a pub, a kocsma a társadalmi élet legfőbb színtere (maga a pub szó a public house – kb. közösségi ház elnevezésből ered).  Amikor 1995-ben Írországban jártam, a városokban szigorúan megszabták a nyitvatartási időt (egy újabb keletű, 2005-ös törvény szerint a briteknél a helyi önkormányzatra bízzák). Télen tizenegykor, nyáron féltizenkettőkor szolgálták fel az utolsó italt, az atlanti parti kis falvakban azonban jóval rugalmasabbak voltak. Zárórakor a tulajdonos bezárja az ajtót, behúzza a függönyöket, egy kivételével leoltja a lámpákat, a társaság meg – nem éppen csendben – iszik tovább. Mondjuk, éjjel kettőkor megjelenik a falu rendőre, ahogy kell, uniformisban, zseblámpával. Pár perc múlva már ő is ott ül a pultnál, kezében egy pint Guinnessel és énekel a többiekkel.

    Észak-Írországban a Whitepark Bay egyik youth hosteljében szálltam meg és lakótársaim rábeszélésére (nagyon nem kellett győzködniük) átmentünk a szomszéd falu, Ballycastle pubjába. Már túl voltunk a hivatalos zárórán, amikor előkerült egy kissé asztmás öregember és – némi sör fejében – helyi népdalokkal, kocsmadalokkal szórakoztatta a maradék népséget. Nagy élmény volt. Ω

„Azért szeretjük a tévét, mert olyan világot hoz el hozzánk, melyben nincs tévé” (Barbara Ehrenreich)

Ha száz magyart megkérdeznénk, mivel tölti a szabadidejét, legtöbbjük alighanem azt válaszolná, hogy munkával. (E sorokat például magam is jobbára hétvégén írom. Csakhogy ez nekem szórakozás.) Éppen ezért külföldön járva az is módfelett érdekel, mit csinálnak a helybeliek, ha éppen nem dolgoznak. Az itt összegyűjtögetett morzsákból, persze, ne vonjanak le általános következtetéseket; csupán felületes szemlélődés eredményei.

   Indiában, Kínában (elég nagy mintavétel, végtére is a Föld népességének nagyjából egyharmadát teszik ki), de hozzávehetjük szinte egész Délkelet-Ázsiát, a hétköznapi emberek életének nagy része a legteljesebb nyilvánosság előtt, az utcán zajlik. Napközben ott dolgoznak, esznek, esetleg alszanak is, nem ritkán ott végzik természetes szükségleteiket, ott nevelik gyermekeiket (mondjuk inkább így: a közelükben vannak a gyerekek), parányi boltjuk, műhelyük, kifőzdéjük előtt. Ha pár napot sikerült egy helyen töltenem, reggel, délben, de még késő este is ugyanott láttam ugyanazokat az embereket, a hét minden napján. Éjszaka nyilván ők is alszanak, de hogy ismerik-e egyáltalán a szabadidő vagy a szórakozás fogalmát, nem tudom. Azt viszont láttam, hogy akinek van mit, az többnyire látástól vakulásig dolgozik. 

    Talán ezért is alakult úgy, hogy az ázsiaiak, jobb híján, szenvedélyes tévénézőkké váltak. Láttam például Manilában vagy Mumbaiban, két hírhedetten túlzsúfolt és elviselhetetlen nagyvárosban olyan irtózatos nyomornegyedeket, melyekben az élet egyedüli látható luxusát a tévéantenna jelezte, az viszont szinte mindenhol. És persze nemcsak városban, hanem faluhelyen is, sőt ott terjed csak igazán. Ha nincs is villany, de nézik a tévét, ha máshogy nem, akkumulátorról, vagy aggregátorral termelt árammal.

       Benini kisfiú akkumulátorról működtetett tévét néz egy cölöpökön álló faluban

    Az utóbbi időkben már valósággal gyűjtöttem a leglehetetlenebb helyeket, ahol tévéantennát, parabolaantennát látni. Mert bizony az ott meredezik a vietnami Mekong-delta lakóbárkáin éppúgy, mint ahogy a legeslegszegényebb laoszi falvak viskói mellett-fölött is. A legbizarrabb látványban talán egy laoszi buddhista monostorban volt részem: ahogy beléptem az udvarára, egy hatalmas parabolaantenna szinte eltakarta az épületet – talán így tartják a kapcsolatot égi feljebbvalóikkal.

                                 Antennaerdő a vietnami Mekong-deltában

    A parabolaantenna a legnyomorúságosabb viskók

mellett is ott van Laoszban

   Ugyanez a helyzet persze Latin-Amerikában is. Ilyenkor érti meg az ember, miért van akkora keletjük a luxuskörnyezetben játszódó, vagy a szegény sorsú szereplők felemelkedését bemutató szappanoperáknak. És ezért fontosak ott – talán sokkal fontosabbak, mint mifelénk – az ünnepek, legyenek vallási, hazafias kötődésűek, vagy akár egy lakodalom; mert akkor pár napra kizökken a világ. Sok kínai vagy vietnami egész éven át arra spórol, hogy a holdújévet bőségben megünnepelhesse és felkereshesse távol élő rokonait, családtagjait.

    Ilyenkor fogjuk fel azt is, hogy ilyen országokban mekkora jelentősége van egy-egy sportsikernek, vagy pusztán egy-egy olcsón, szinte bárhol űzhető sportágnak. Felejthetetlen emlékem a szöuli olimpia, melynek jó része alatt Törökországban voltam. Talán még akad, aki emlékszik, akkor nyert súlyemelésben aranyat a kis-nagy ember, a korábban bolgár színekben versenyző, de visszatörökösödött Naim Szulejmanoglu. Történetesen török társaságban néztem tévén az eseményt. Ilyen egetverő boldogságot ritkán látni. Gyakorlatát bemutatták reggel, délben, este, elölről-hátulról, a tévések járókelőket szólaltattak meg, nyilatkozott a köztársasági elnök, a miniszterek, bejelentkeztek a külföldi tudósítók. Egy szó mint száz, történhetett ezután bármi Szöulban, egyetlen török számára sem volt kétséges, hogy ez az ő olimpiájuk.

    Meg merem kockáztatni, hogy az indiaiak 99 százaléka csak hírből vagy tévéből ismeri a sport fogalmát. Nem hiszem, hogy valaki hallott volna közülünk indiai úszóról, atlétáról, súlyemelőről, ellenben teljesen ismeretlenek mifelénk az indus gyeplabdázók vagy krikettezők, akik viszont tényleg világszínvonalon űzik sportágukat, és a legjobbak odahaza hatalmas sztárok. A sors fintora, hogy az amúgy is ősellenségnek számító Pakisztán mindkét sportágban a legnagyobb vetélytársak közé tartozik. Srí Lankán ugyancsak a krikett a nemzeti sport, de még abban sem vagyok biztos, hogy más sportágat űznek-e egyáltalán. Egyik helybeli idegenvezetőnk, aki hosszasan magyarázott egy műemlék-együttesről és többször is használta a BC (Before Christ – vagyis Krisztus előtt) rövidítést, csak úgy móka gyanánt megkérdezte tőlünk, tudjuk-e, mi egyebet jelent még náluk a BC. Nos, azt, hogy Before Cricket, vagyis a krikett előtt. Nem kell ahhoz szabványos pálya, kifinomult felszerelés, hogy a srácok egy husánggal az utcán, mezőn, téren, bárhol, ugyanúgy püföljék a krikettlabdát, mint ahogy gyerekkorunkban mi is rúgtuk a focit, ahol csak akadt egy kis szabad felület. Mi meg azt se tudjuk, hogy eszik-e vagy isszák ezt a britek által sokfelé meghonosított játékot. Nekem például a legcsekélyebb fogalmam sincs a szabályokról, így arról sem, mi élvezetet találnak benne. Nota bene, az indiai szubkontinens óriási népessége miatt a krikett a világ második legnépszerűbb sportága a foci után. Imádják Dél-Afrikában is, még Durban hatalmas strandján, a homokon is főleg ezt játsszák.

                                 Alkalmi krikettpálya a dél-afrikai Durban strandján

     Azt hihetnénk, Latin-Amerikában annyira közkedvelt a futball, hogy akárhová megyünk, mindenütt ezt játsszák és élvezik a meccsek látványát. Jártam két olyan latin-amerikai országban is, ahol a foci egyenesen smafu – a baseballhoz képest. Az egyik Venezuela, melynek futballválogatottja rendszerint a legtöbb mérkőzését elveszíti (bár az utóbbi években jönnek fölfelé), ellenben baseballban elég jók. Vagy ott van Kuba! Még Havanna szűk utcáiban is dobálják és püfölik a baseball-labdát a gyerekek, ha már egyszer nincs a közelben pálya.

     Bármennyire is felfutott a labdarúgás népszerűsége az Egyesült Államokban (érdekes módon a női foci kedveltebb, sőt a világ élmezőnyéhez tartozik), ott még mindig az amerikaifutball és a baseball az isten. Mit is látunk az amerikai családi filmekben? Apu és a fia a kertben azt az ormótlan, tojás alakú labdát dobálja egymásnak. Vagy: apu dobja a baseball-labdát, a srác pedig vagy megpróbálja visszaütni egy – bármiféle labda megütésére teljesen alkalmatlannak tűnő, elkeskenyedő hengerre emlékeztető – husánggal, vagy elkapni egy ormótlan bőrkesztyűvel. Az a mondás járja, hogy ha Európában valaki felé labda repül, ösztönszerűen belerúgunk, míg Amerikában, ha valaki felé labda száll, biztosan a kezével érinti meg először. Az ottani nagyvárosokban nehéz úgy végigmenni egy szegényebb negyeden, hogy valami grundon ne kosaraznának a srácok. Kanadában a hoki az isten, de ahogy visszaemlékszem leningrádi hónapjaimra, mihelyt bejöttek a fagyok, azonnal minden parkot fellocsoltak és jéghokiztak a fiúk.   

    A Fülöp-szigeteken ugyancsak lépten-nyomon kosaraznak; egy kisebb településen például azt láttam, hogy pont a városháza előtti kis betonplaccon vívtak hatalmas csatákat a helybeli srácok a palánk alatt. Hasonlóképpen igen népszerű a biliárd is. 

    Malajziában minden talpalatnyi helyen a sepak takraw nevű játék megy. Nagyjából a röplabdához hasonló szabályok szerint egy kb. 15 centis átmérőjű, belül üres labdával játsszák. A labda ratángpálma rostjaiból készül, azt kell a másik térfélre átjuttatni, gyakorlatilag bármely testrésszel, kivéve a kezet. Láttam az Eurosporton a 2011-es világbajnoki döntőt, Malajzia és Thaiföld csapatai között (az utóbbi években e két ország osztozik a világbajnoki címen). Hárman alkotnak egy csapatot. Egyik játékos feldobja a labdát, mire csapattársa akrobatikus mozdulattal átbombázza a másik térfélre, de olyan ügyesen és erővel, hogy védeni szinte lehetetlen. Hamar meg is untam. Az ezzel némileg rokon, ugyanilyen labdával játszott sepak raga játékban a csapattagoknak addig kell a labdát a levegőben tartani – fejjel, lábbal, vállal –, amíg csak tudják. Higgyék el, nagyon sokáig tudják, emellett egyedül is játszható, mint amikor mi dekázgatunk a focilabdával.    

    És ha már futball… a világ kétségkívül legnépszerűbb sportága. Elképesztő helyeken láttam focipályákat és focizó gyerekeket, férfiakat, a világ szinte minden sarkában. Az első döbbenet a meglehetősen kietlen Feröer-szigeteken ért, 1979-ben. Egy szlovák alkalmi útitárssal és egy német sráccal az utóbbi lakóbuszában próbáltuk kihúzni az esős időt. Rádiót is hallgattunk, s egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy mintha focimeccset közvetítenének. Erre csupán a hanghordozásból következtethettünk, ugyanis egy szót sem értettünk a feröeri nyelvből. Mivel Tórshavn nagyon kicsi város, gondoltuk, megkeressük. Alig ötperces gurulás után meg is találtuk a helyi „stadiont”, mely nem lehetett nagyobb egy itthoni, megyei bajnokságban játszó egyesület pályájánál. A látvány döbbenetes volt. A sűrűn zuhogó esőben huszonkét, tetőtől talpig csatakos játékos kergetett egy piros labdát, bokáig sárban, mintegy száz néző drukkolása mellett. S ha most kissé lenézően gondolunk a feröeri focira, emlékeztetnék rá, hogy pár évvel később Feröer legyőzte Ausztria válogatottját!

                                       Focimeccs a Feröer-szigeteken

    Láttam futballpályát Grönlandon is, egy Qeqertarsuaq nevű városkában. Fű persze nem volt, helyette szürkés-fekete natúr „borítás”, viszont ha éppen meccs folyik, a nézők és a játékosok a közeli öböl hatalmas jéghegyeinek látványát élvezhetik. Grönlandon egyébként van futballszövetség is, ám mivel nem FIFA-tagok, hivatalos válogatott mérkőzést nem játszhatnak. Mindemellett a sziget kereken 58 ezer lakójából  4000 igazolt játékos és nyolc csapat küzd a Coca-Cola Ligában a bajnokságért.

                                     Futballpálya Grönlandon - szép kilátással

    A futballszurkolók között jó ismert, hogy a legnevesebb európai klubok tele vannak nemzetközi klasszist képviselő nyugat-afrikai (Nigéria, Elefántcsontpart, Ghána stb.) származású játékosokkal is, de ezt akkor, amikor Maliban jártam, még nemigen tudtam. Djenné városában a piacon odajött hozzám egy srác azzal, hogy a helyi focicsapat javára gyűjt, felszerelésre. Nem vettem komolyan a dolgot, nem adtam. A mali ifjak számtalan trükköt bevetnek némi pénzszerzésre. Ha például azt mondja az ember, hogy Magyarországról jött, azonnal rávágják, hogy „lakik (járt) ott egy barátom”. Természetesen, ha azt feleljük, hogy Finnországból vagy Paraguayból jöttünk, akkor is azt mondják. Késő délután, amikor már kiürült a hatalmas piactér a nagymecset előtt, előkerültek a kapuk és két csapat szabályos és őrülten lelkes focimeccset vívott a poros, göröngyös terepen. Egyik társaságnak volt meze, a másik meztelen felsőtesttel játszott (mint mi itthon, gyerekkorunkban), sokan mezítláb. Akkor kezdtem megérteni, hogy ezek a srácok kezüket-lábukat törik, hogy leszerződtessék őket valamilyen (akármilyen) európai klubhoz, hiszen ha igazán befutnak, egy hét alatt a többszörösét megkereshetik, mint az egész falujuk lakossága egy év alatt. Úgyhogy, amikor ismét körbejártak pénzt gyűjteni a közönség között, már adtam.

     Ha jól emlékszem, Beninben, valahol az isten háta mögött egy kis falu közelében, ahol az égvilágon semmi sincs – se orvos, se bolt –, focipálya az volt. Annak gyepén kaptunk engedélyt  éjszakai táborozásra. Amúgy ez még a 2010-es futball-világbajnokság kvalifikációs szakaszában történt, és az egész ország tele volt a benini válogatottat buzdító plakátokkal (sajnos hiába, nem jutottak ki a dél-afrikai vébére).  

                                               Hajrá Benin!

   Érdekes nemzetközi szóvá vált ez az angol football; többé-kevésbé hasonló változatban sok nyelvben előfordul. Németül Fußball, nálunk futball, törökül futbol, portugálul futebol (fucsibolnak ejtik), de ahogy nálunk labdarúgásnak (is) nevezik, úgy pl. indonézül sepak bola, mongolul hölbömbög, vietnamiul bóng dá, olaszul meg a jól ismert calcio a neve. Észak-Amerikában, Ausztráliában, Új-Zélandon viszont soccernek nevezik az európai labdarúgást, merthogy ott egészen mást értenek football alatt. Ebből azt gondolhatnánk, hogy a soccer szó valamiféle amerikai furmányosság lehet, de nem. Ha hiszik, ha nem, brit eredetű. Az 1860-as években, megkülönböztetésül a többi labdarúgó játéktól, pl. a rögbitől, association footballnak nevezték a focit, ami, ma már nehezen kideríthető módon rövidült soccerré. Brit földön azonban már időtlen idők óta nem használják. Még érdekesebb a gól szó. Attól tartok, száz magyarból 99 nem tudja, mi az eredeti angol jelentése, pedig naponta használja, sőt ordítja. (Szüleim szerint a legelső szavak egyike volt, amit kiejtettem, ami nem csoda, hiszen az Aranycsapat fénykorában kezdtem gügyögni, akkortájt pedig Szepesi György a rádióban állandóan ezt kiabálta.) Nos, azt jelenti, hogy cél, ugyanúgy, mint a franciában a but,  a dánban a mål, a hollandban a doel, ám németül kapu, vagyis das Tor.   

    Ha viszont ellátogatunk a Föld túlsó felére, mondjuk Ausztráliába, azt tapasztaljuk, hogy az európai futball ott legföljebb az európai emigránsokat és leszármazottaikat mozgatja meg. Az „igazi” ausztrálok az úgynevezett aussie rules footballért őrülnek meg leginkább. Ez szó szerint  annyit jelent, hogy ausztrál szabályok szerinti futball. Ha valaki figyelemmel kíséri a nálunk fogható sportcsatornákat, időnként elcsíphet egy-egy meccset. Első látásra olyannak tűnik, mint az amerikaifutball és a rögbi sajátos keveréke. Itt is a nagy, H alakú kaput használják, de a játékosok nincsenek jedi lovagnak beöltözve, mint az amerikaiak, nem olyan kemény, belemenős, mint a rögbi, ám a tojás alakú labdát lehet rúgni is, vinni is, de dobni nem, és a pálya ellipszis alakú. Amúgy fogalmam sincs az egészről. Új-Zélandon a rögbi a sportok sportja (de Dél-Afrikában is ez a nemzeti sport). A válogatottnak saját megkülönböztető neve is van (mint az európai focicsapatoknál pl. vörös ördögök, azzurrik, narancsosok stb.): az All Blacks valóságos fogalom. Arra utal, hogy a játékosok tiszta feketében játszanak, és immár több mint 100 éve! (folyt. köv.►)

„Ne higgy el mindent az újságoknak; többet megtudsz, ha magad nézed meg, mi van”  (Winston Groom)

(folytatás) Ha már az előzőekben kissé belecsaptunk a politikába meg a 2011-es „arab tavaszba”, elmondom, miket láttam alig pár éve azokban az országokban, ahol nem sokkal látogatásom után a nép jó része a pokolba kívánta a vezetőit, sőt fegyverrel harcol(t) ellenük. Tunéziában, ahol 1995-ben jártam, lépten-nyomon látható volt az 1987-től 2011-es elzavarásáig regnáló Ben Ali elnök fényképe. Kétszer is módosították az alkotmányt, hogy ő és velejéig korrupt, kiterjedt famíliája uralmon maradhasson. Amikor Karthágó romjainál jártunk (amelyek mellesleg egytől egyig rómaiak), az idegenvezetőnk felhívta a figyelmet arra, hogy egy bizonyos irányba semmiképpen se fényképezzünk, mert arra van az elnök (egyik) palotája. Hasonlóképpen egyeduralkodó (e sorok írásakor még legalábbis) az Aszad-família Szíriában. Vegyék szó szerint: lépni nem lehet anélkül, hogy a jelenlegi államfő Bassár el-Aszad fényképe valahol, valamekkora méretben ne volna látható; a bazárban a véres birkafejek fölött éppúgy, mint mondjuk egy női fehérneműt árusító üzlet portálján. Apja, Hafez 1970-től 2000-ben bekövetkezett  haláláig irányította az országot (mellesleg még az ő fényképe is sokhelyütt kinn van).

                                    Ifjabb és idősebb Aszad, minden mennyiségben

     Aztán hazahívták a Londonban szemorvosnak tanuló fiút, hogy vegye át az elnöki posztot. A parlament azon mód alkotmánymódosítást hajtott végre, hogy ne csak 40 éves kortól lehessen valaki elnök, hanem 34-től, aki persze nyilván bárki lehet. Nos, ez a „bárki”, a Bassár  fiú történetesen még csak 34 éves volt. Igaz, hogy némileg enyhített az apja gyakorolta szigoron, de hát eleve hogy néz ki egy nem monarchikus államban, hogy családtag örökli az elnöki címet… Azon csak kissé csodálkozom, hogy egy orvos végzettségű ember jelenleg éppen halomra gyilkolja a saját népét. Azért csak kissé, mert tudjuk, hogy az orvosok is éppúgy bármire képesek, mint akármilyen más ember. Azóta mi is megtanultuk, milyen az, amikor izomból módosítanak alkotmányt és aligha kétséges, hogy még sok mindent megtanulunk abból, amit egy klasszikus nyugati demokráciában nem venne be az emberek gyomra. Igaz, mi nem is vagyunk klasszikus nyugati demokrácia és mi se vesszük be, de kénytelenek vagyunk.

    Vagy itt van a világ esze, Kadhafi ezredes. 2008-as líbiai utunk során országszerte óriásplakátok hirdették, hogy immár 39 éve boldogítja az ő szeretett népét, mely természetesen ugyanolyan odaadóan viszontszereti őt. Épp hazaindulásunk napján tömegdemonstrációt szerveztek azért, hogy Kadhafi legidősebb fia ne fordítson hátat a politikának, hanem boldogítsa tovább az ő szeretett népét. Az utcák tele voltak szórólapokat, baseballsapkákat osztogató fiatalokkal, a nép vidáman, éljenezve gyülekezett Tripoliban, a zöld téren. Aztán eltelt pár év, Kadhafi fotóit először csak leszaggatták, megtaposták, elégették, őt magát meglincselték, több fiát is megölték. Szinte biztos vagyok benne, hogy ezek az emberek csakugyan elhiszik, hogy népük tényleg szereti őket. Közben pedig nem értem; a történelem már oly sokszor ismételte önmagát és a diktátorok soha, de soha nem tanulnak…

                                    "Tüntetés" a Kadhafi-sarj maradása mellett    

     De vissza kicsit a médiához. Malajziai szállásaim többségében volt tévém és feltűnt, hogy a helyi adókon késő este rendszeresen lejátszottak egy klipet. Öt, különféle nemzetiségi ruhába öltözött hölgy énekelt egy erősen szentimentális, de szép dallamú dalt. Azt hittem, ez a himnusz, az volt a címe, hogy Seyahtera Malaysia. Kíváncsi voltam, miről szólhat, úgyhogy videóra vettem a képernyőről, itthon leírtam a szövegét és elküldtem a budapesti maláj külképviseletre, hogy legalább nagy vonalakban írják le angolul, hogy mi a tartalma. Kisvártatva érkezett egy díszes, címeres  borítékban, fejléces papíron a válasz. A fejléc – és az aláírás – nem másra, mint magára a nagykövet úrra utalt, akitől megtudtam, hogy ez nem a himnuszuk, hanem „csak” egy hazafias dal és a címe nagyjából annyit tesz, hogy Harmonikus Malajzia. Amúgy meg szépen, végig lefordította angolra. Volt még egy követségi „ügyem”. Miután Iránból hazatértem,  írtam valamelyik lapba egy cikket az utazásomról, szemernyit sem kendőzve kedvezőtlen tapasztalataimat, mint ahogy azt sem, milyen káprázatos vendégszeretetben volt részem. Eltelt pár nap, telefonon keresnek a szerkesztőségben: egy enyhe magyar akcentusú iráni diplomata a követségről. Elmondta, olvasták a cikkemet, nagyon tetszett nekik, és szívesen látnának a követségen vendégül. Elmentem, ha jól emlékszem, a kulturális attasé volt a meghívóm. Elcsevegtünk úgy egy órát, beszéltetett az élményeimről, újra megköszönte a szerinte nagyon tárgyilagos cikket és kilátásba helyezte, hogy esetleg írhatnék egy Iránról magyarul megjelentetni tervezett kiadványba. Végül is többet nem kerestek, de a meghívás jólesett.    

     Már a magyar tévéadás sem elképzelhetetlen távoli országokban. Azon nem lepődtem meg különösebben, hogy a jordániai Akabában a szállodában lehetett fogni a Duna TV-t, hiszen sok magyar jár oda nyaralni. Az már inkább különös, hogy a jemeni főváros, Szanaa egyik hoteljében, ahol megszálltunk,  számtalan külföldi műholdas adás között szintén ott volt a Duna. Pedig arrafelé csakugyan ritkán vetődik magyar vendég. 

     A legérdekesebbek azok a pillanatok, amikor az utazó olyan országban tartózkodik, ahol lát-hall valami fontos helyi tudósítást. Malajziában jártam éppen, amikor egy étterem bejáratánál táblára lettem figyelmes: „Sertéshúsból készült ételeket nem szolgálunk fel”. Abban a pillanatban nem értettem a dolgot, s bár Malajzia muzulmán többségű ország, ahol a többség értelemszerűen nem  eszik disznóhúst, de ez a hely egy hatalmas multikulti létesítmény volt, tele mindenféle – kínai, thai, indonéz, szingapúri stb. – étteremmel. Este aztán  látom a tévében, hogy fehér klepetusba, maszkba öltözött emberek járták sorra a sertéstelepeket és valami fehér porral fújnak be mindent. Sertésvész volt, vagy mi az ördög.

    Tanúja voltam egy külföldi választásnak is. Az Azori-szigetek ugyan Portugáliához tartoznak, de széleskörű autonómiát élveznek, így van saját kormányuk is, amit természetesen helyben választanak. Egy ilyen kampányt kaptam ki a fővárosban, Ponta Delgadában 1996 őszén. Valahol a külvárosban sétálgattam, amikor hatalmas hangzavar, rezesbanda kíséretében megjelent egy jól öltözött középkorú férfi a megfelelő sleppel, kiszállva a kocsiból levetette a zakóját és felgyűrte az ingujját, kezet fogott az odacsődült emberekkel, megcirógatott néhány gyerekfejet, stábja szétosztogatott egy csomó lufit, tollat (én is lenyúltam egyet), aztán integetve távozott. Két nappal később egy másik szigeten este a tévében nézem a választási műsort, hát kit látok: az „én” emberemet, amint éppen a győzelmét ünnepli. A Fülöp-szigetek egyik nagyvárosában belecsöppentem egy kampányzáró nagygyűlésbe, aztán másnap ugyanazon a gépen repültem vissza Manilába a jelölttel (kezemben a gyűlésről szóló újságtudósítással), aki viszont nem nyert. Aki meg nyert, azt később elzavarták, sőt lehet, hogy le is csukták.

    Az átlag amerikait roppant kevéssé érdeklik a külvilág hírei; többnyire helyi tévéállomást néz, helyi rádióműsorokat hallgat, helyi újságot olvas. Amerikában több ezer, kis vételkörzetű kereskedelmi rádió működik, melyeknek műsorában három percnél hosszabb szöveg el nem hangzik, és az csak természetes, hogy önmagukat mint a világ, de legalábbis  Amerika, vagy egészen szerényen a régió legjobb rock and roll adójaként konferálják be. Nem mellékesen mondom, hogy az 1970-es ottlétem során hallott töméntelen zene nyomán kedveltem meg a rockzenét. Különleges rádiós élményeim fűződnek Alaszkához, ahol a terepviszonyok és a gyér népesség miatt a rádióállomások hatósugara tényleg nagyon kicsi, gyakran csak egy kisvárosra terjed ki. Bizonyára sokan nézték önök közül is a „Miért éppen Alaszka?” című tévésorozatot, melynek egyik főszereplője a kisvárosi rádiós. Nos, ez a valóságban majdnem így működik. A rádió gyakran egyszemélyes, a hírek a helyi eseményekről szólnak, a reklámok a helyi szupermarket és a helyi vállalkozók áruit és szolgáltatásait szajkózzák. Vannak persze országos tévéadók is, melyek különösen kiemelkedő sportesemények közvetítésével, mint az amerikaifutball-bajnokság döntője, szinte a fél országot a képernyő elé ültetik. Hatalmas érdeklődés kíséri egy-egy közismert személyiség aktuális botrányait is. Jártam kinn olyan időszakban is, amikor éppen zajlott OJ Simpson maratoni pere. Szinte nem lehetett olyan tévéállomásra kapcsolni, ahol minimum tízperces nézés után ne került volna terítékre. A hírcsatornák, mint a Fox News, vagy a CNN, szinte percről percre követik az efféléket, legalább úgy, mintha valami rendkívül fontos világpolitikai eseményt törtét volna. 2009 decemberében éppen Hawaiin voltam, amikor kirobbant a golfsztár, Tiger Woods körüli botrány, amire e sorok megjelenésekor remélhetőleg már a kutya sem emlékszik. Nem tudtam úgy csatornát váltani, hogy ne ezen csámcsogott volna mindegyik. Mármint, hogy megagyalta a felesége, mert Woods megcsalta, és a sérüléseit igyekezett úgy beállítani, mintha kocsijával véletlenül a kapuvasnak ütközött volna. Volt ott minden a tévék részéről. A stábok valósággal üldözték Woods szeretőjét, családtagjait, szomszédjait, ismerőseit, ha már maga Woods elbújt. Hozzájuk képest a hazai kereskedelmi tévék kispályások.    

    Az egyes országok médiája pontosan tükrözi a globalizálódás hatásait. Először Törökországban tűnt föl, még 1988-ban, hogy a tévéreklámokban még csak véletlenül sem láttam törökös alkatú szereplőt. A nyugati életforma kellékeit skandináv családi magazinok világát idéző ragyogó szőke nőkkel reklámozták, olyan környezetben, ahol esténként bugyogós, fátyolkendős falusi asszonyok százezrei kocognak haza szamárháton szegényes viskójukba. A perui tévéadókon csak elvétve láttam barna hajú riporternőt vagy bemondót, csakis szőkét, pedig köztudottan nem az ilyenek a latin archetípus megtestesítői. Vannak persze kifejezetten konzervatív országok is, ahol ez a tévéműsorokban is erősen megnyilvánul. Teheráni szállodámban nagyjából öt iráni adót tudtam fogni; imaidőben mindegyik természetesen imát közvetített, vagy valamelyik helyi mecsetből, vagy egyenesen Mekkából. Az egyes műsorszámok között gyakran bejátszottak egy „forradalmi” klipet, a néhai Khomeini ajatollah óriási fényképével, masírozó katonákkal és hasonlókkal. A tévéhíradók műsorvezetői is a szokásos formát mutatták: a nőnek csak az arca látszott ki a csador alól, a férfi pedig szigorún nyakkendő nélkül mutatkozott. Érdekes volt viszont megfigyelni az utcai óriásplakátokat. Mindenütt jelen voltak a vallási vezetőket ábrázoló hatalmas poszterek, a moziplakátokról szinte kizárólag géppisztolyos gyilkológépek vicsorogtak, bár láttam amerikai filmek plakátjait is, ami azért meglepő, mert az iráni politikai alapköve, hogy Amerika a világ főgonosza.

                                   Iráni tévébemondónő - szigorúan csadorban

    Egyik szíriai szállodámban digitális műholdas tévém volt, és ahogy váltogattam a csatornákat, ledöbbentem: nagyjából 400 (!) arab nyelvű adó jött be (angol csak egy, a BBC World). Azt hihetnék, ennyi nincs is. De van! Gondolják el, hogy a nagy országokon kívül hány aprócska sejkség, emírség létezik, és mindegyiknek van hír-, sport-, zene-, gyerek-, mozi- stb. csatornája. Nem tudom, mit szólhatnak a szigorú iszlám regula alatt élő felebarátaink, amikor például a számtalan libanoni tévécsatorna igencsak ledér nőszemélyeket felvonultató showműsorait nézik. Szerintem élvezik. 

    Megszámlálhatatlan csatornát böngésztem végig Japánban is. Persze, ott is vannak komolyabb politikai műsorok, de amikre a külföldi elsősorban felfigyel, azok a filmek és a show-k. Filmek terén két alapvető kategóriát fedezhetünk fel. A történelmi témájúakból annyit vesz le az idegen, hogy rengeteget harcolnak, gyilkolnak, ordítanak, mindenkinek roppant zord a tekintete, a párbeszédek pedig rövidek és pattogóak. A szerelmes filmek alapkellékei: szigorú atya, megértő anya, sokat síró lány és melankolikus tekintetű fiú – és a végén minden jóra fordul. Persze, mindenütt látható a speciális japán rajzfilm, az anime, kidolgozatlan figuráival és legváltozatosabb tematikáival, úgymint gyerekfilmek, sci-fi, horror, szex stb. A showműsorok zömének főszereplői vihogó tinik, akik vagy énekelni próbálnak, vagy evőversenyeken vesznek részt. Mondjuk, ki tud több tányér levest megenni adott időre. És esznek, majdhogynem okádásig. Mivel többször is láttam ilyen műsorokat rövid idő alatt, feltételezem, ez náluk nagyon népszerű lehet. Ugyancsak megfigyelhettem japán show-kban olyan külföldieket, akik többé-kevésbé jól beszélnek japánul, és az ilyeneket a helybeliek nagy becsben tartják és szerepeltetik. Ez egyébként több más országban is így van (nálunk is, lásd pl. Fekete Pákó), és teljesen mindegy, hogy az illető mit tud; hatalmasakat szellenteni vagy szépen citerázni. A lényeg, hogy legyen némi akcentusa és külsőre is elüssön a helybeliektől.

   Nem dobott fel túlzottan az ausztrál tévéműsor-kínálat sem. Egy alkalommal három napra (buszsofőr-sztrájk miatt) Port Augusta egyik szállodájában rekedtem és kínomban elég sokat néztem tévét. Akkor még (1992-ben) szokatlan volt az a fajta televíziózás, ami pár év múlva nálunk is beköszöntött: a híradók elejére okvetlenül kellett valami borzalom; baleset, katasztrófa, ámokfutás, csak hogy érezze a néző, hogy ha már vele nem történik semmi, a világ azért forog. Öt percnél nem több belpolitika, a nagyvilág eseményeiből leginkább az egykori anyaország, Anglia eseményei, aztán sok kis színes (pl. hogyan szabadítottak ki egy kis wombatot valami árokból), utána pedig töméntelen sport.

     Tetszik vagy sem, immár az egész világot elárasztják a reklámok, melyek immár elválaszthatatlanul összeforrtak a médiával. Erről is van néhány érdekes megfigyelésem. Amikor 1990-ben, a kelet-európai rendszerváltozás hajnalán Amerikában jártam, régiónkban még alig volt kereskedelmi műsorszórás. Unokaöcsémmel leparkoltunk egy bevásárlóközpontnál, a dél-karolinai Charlotte peremén és elnéztem a város felé: reklámtáblák erdejét láttam és meg is jegyeztem. Erre unokaöcsém így felelt: meglátod, egy-két éven belül így fognak kinézni a magyar városok is. És ez pontosan így be is következett. Azért némi különbség van a nyugati reklámkínálat meg az itthoni között. Ott jobbára autókat, műszaki cikkeket, élelmiszereket, italokat, parfümöket reklámoznak, míg ha nálunk a külföldi megnéz egy tévéprogramot, arra gondolhat, hogy ezeknek a magyaroknak büdös a szájuk és a hónaljuk, köröm- láb- és hüvelygombájuk van, protézist használnak, székrekedésük, bélpuffadásuk stb. van; én legalábbis ennyi gusztustalanságot ilyen gyakorisággal hirdetésekben még sehol nem láttam, mint nálunk.

    Persze, ma már bőséggel hirdetnek a nálunk kissé vagy nagyon fejletlenebb országokban is, sokszor olyan dolgokat, amiket a helyi lakosság túlnyomó többsége sosem tudna megvenni. Vagy mégis? 1994-ben, miközben a hongkongi utcákon szó szerint reklámtábla-erdőben sétálhattam, Kínában még alig láttam reklámtáblákat, magánautó legföljebb pár millió kódorgott a hatalmas országban (mostanság több mint 100 millió), a tévéreklámok alig mentek túl az élelmiszerek és kisebb háztartási cikkek hirdetésénél. Lefogadom, hogy mára erősen átalakult a kínálat. Bementem egy kantoni nagyáruházba körülnézni és mivel ott már (közel Hongkonghoz) az égvilágon minden baromságot kínáltak, a fékezett habzású mosószerektől kezdve az amerikaifutball-labdáig, arra gondoltam, hogy egy akkor megszülető falusi kisgyereknek a legcsekélyebb esélye sincs arra, hogy ezeket valaha is megvegye. Azt hiszem, bár sokaknak tényleg nincs, sokkal többeknek van, mint ahogy én annak idején gondoltam. Vietnamban pár éve a robogó reklámozása volt a fő sláger. Magántulajdonú autó szinte alig volt. Szerintem nem tévedek nagyot, ha feltételezem, hogy immár autókat is hirdetnek, pedig csak négy-öt év telt el azóta. Emlékeznek még arra a 90-es évek elején nálunk gyakran szajkózott reklámszövegre, hogy „Na, ne mondja, hogy csak az Omótól lett ilyen”. Erre mi történik? Kimegyek Kenyába és Nairobi utcáin mindenütt Omo feliratú reklámmolinókat lengetett a szél, pár évre rá meg Etiópiában egy kisvárosban láttam ugyanezt a mosóport egy utcai nyilvános termékbemutatón.

     Ha csak egyetlen olyan árucikket kellene megneveznem, amit a világ minden táján láttam, a legkoszosabb kenyai falucskától kezdve az óriásvárosokig, azonnal kitalálják, mire gondolok: Coca-Cola egyszerűen mindenhol van. Akadnak aztán olyan termékek is, melyeknek márkaneve szinte köznévvé vált. Egy időben szabályosan ige lett a Kodak szóból („to kodak”); mivel ezt a márkát mindenütt árulták, lassan eggyé lett a fényképezni szóval. Amikor Malajziában jártam a 90-es évek végén, valami helybeli azt kérdezte tőlem angolul, hogy sokat konicázok-e. Elsőre nem értettem, de aztán bevillant, hogy ott akkortájt a Konica volt a legnépszerűbb, minden sarkon hirdetett filmfajta. Líbiában egy férfi megkérdezte tőlem, honnan jöttem. Mondom, Magyarisztán. Erre ő: Á, Figo! Azonnal ez sem esett le, később azonban rájöttem, hogy egyik ásványvizünket Figo hajdani portugál futballklasszis nevével és fényképével reklámozták, nyilván ilyen palackok elkerültek Líbiába is. De hogy pont Figoról asszociáljanak Magyarországra vagy fordítva – ez nagyon meglepett.       

    Végül még egy különös sztori. Vannak tévéműsorok, melyek körbejárják a fél világot. A nálunk Legyen Ön is milliomos címmel futó vetélkedőt, melyet világszerte kereken 80 csatorna tartott vagy tart még ma is műsorán, legalább öt ország tévéjében láttam, többek között Venezuelában, Japánban, Vietnamban, de a legkülönösebb az orosz változat volt, amit speciel egy kamcsatkai szállodában szúrtam ki. Beült a játékos a székbe, a helyi kvízmester szokás szerint néhány közvetlen szóval próbálta oldani az izgalmát, s közben elővett a pult alól egy sörösdobozt, majd megkérdezte: szereti a Baltyika sört? A játékos természetesen igennel válaszolt, mire a műsorvezető legott felpattintotta a dobozt, töltött mindkettejüknek, ittak, adás lekeverve, reklám, majd folytatódott a show. Elképzeltem Vágó Istvánt, amint műsor közben mondjuk Dreherrel kínálta volna a játékosait.  Ω