„Ami jön, fogadjátok, ami megy, engedjétek. Ennyi az egész.” (zen bölcsesség)
Minden utazó életében van legalább egy (de inkább több) olyan pillanat, amikor kellemetlen, jó esetben megmosolyogtató helyzetben találja magát, vagy éppen szemtanújává válik ilyesminek. Utólag, persze, már csak nevet az egészen, de ott és akkor szerfölött kínosan érzi magát, bosszankodik, szégyenkezik, vagy kínjában káromkodik, jobb esetben csak nevet.
Az én első ilyen nagy pillanatom még 1979-ben, második skandináviai utazásom idején jött el. Mint korábban említettem, jórészt stoppoltam. Valahol Dél-Svédországban egy frissiben javított útszakasz aszfaltbűzét szagoltam, amikor lefékezett mellettem egy kis sárga Fiat. A sofőr kinyújtotta a kulcscsomóját, tegyem be a hátizsákomat a csomagtartóba. Sosem voltam autós ember, úgyhogy fogalmam sem volt róla, melyik kulcs mire való, mindenesetre az egyikkel megpróbáltam kinyitni a zárat. Kissé nehezen forgott a kulcs, ezért aztán jól megtekertem. Azon nyomban beletört a zárba. Ennek a fuvarnak aztán lőttek, gondoltam magamban, és ez a minimum, miközben bűnbánó képpel előresomfordáltam a kulcs csonkjával. Akkor még nem sejtettem, hogy tettem következményei messze meghaladják az általam sejtett borzalmat. Ugyanis a slusszkulcsot sikerült tönkretennem. Ez az ember most azon melegében megöl. A svéd úr rezzenéstelen arccal szállt ki a kocsiból. Esedeznék a bocsánatáért, örök rabszolgaságot is fogadnék, de hát mit lehet ilyenkor mondani. Ő azonban higgadtan mérlegelte a helyzetet. Mivel az autó kormányzáras volt, előbb kissé kijjebb kellett taszigálni a padkára, hogy legalább a forgalmat ne akadályozzuk. Aztán arra biztatott, esetleg próbáljak másik kocsit fogni, mert ezzel egy ideig biztosan nem megyünk sehová. De ha akarok, maradhatok is, majdcsak lesz valami. Az utóbbit választom, beülök melléje szolidaritásból, beszélgetni. Ma már az ilyesmi nem volna gond, egy mobilhívás akár a családnak, akár az autómentőnek és kész. De hol volt akkor még mobiltelefon… Bármilyen hihetetlen, az ügy szinte magától megoldódott. Úgy félórányi ücsörgés után emberem látja, hogy a szemközti sávban ismerős autó közeleg: a fia. Éppen arra járt. Leinti, mondja, menjen haza, szóljon az anyjának, hozza el a tartalék slusszkulcsát. Újabb félóra múlva jön az asszony a pótkulccsal. Micsoda szerencse, hogy három kocsi is van a családban. Biztatóan nevetnek, ettől még pocsékabbul érzem magam, de azért, ha már ottmaradtam, leutazom velük mintegy 30 kilométeres, jól megérdemelt távomat, aztán forró kézszorítások, kölcsönös jókívánságok közepette búcsút veszünk egymástól. Kissé nehezményeztem, hogy uzsonnára nem hívtak meg, de hát ilyenek ezek a svédek. Azt mindenesetre megfogadtam, hogy soha többé senkinek a kulcsával semmiféle zárat se kinyitni, se becsukni nem fogok… hacsak az illető nem vállalja a következményeket. És ez pár év múlva megtörtént!
A helyszín az Egyesült Államok, Új-Mexikó, a White Sands természetvédelmi terület kijárata, valahol a semmi közepén. Busz errefelé csak néhanap jár, nekem pedig vissza kellene jutnom a nem túl messzi Alamogordo városába, hogy még elcsíphessek egy esti járatot. A stop meghalt, talán ott állhatnék az idők végezetéig, akkor sem venne föl senki. Ekkor egy hangot hallok pár méterről, a parkolóból: Uram, nem ért véletlenül az autózárakhoz? A hang tulajdonosa egy pakisztáni-amerikai férfi volt. Nem is sejtette, hogy a legmegfelelőbb személyhez fordult. Ha most azt mondom, halvány fogalmam sincs, hogyan működnek a zárak…, nos, akkor nem történik semmi. Ha viszont mégis…, esetleg előfordulhat, hogy ugyanabba az irányba megyünk. Megnézném, feleltem szerényen. Tényleg megnéztem, és próbáltam úgy tenni, mint aki képes kihozni valamit a dologból. Hogy azért ne legyen ennyire egyszerű, a fickó, azt remélve, hogy egy még jól működő zár rejtélyét kiismerve eljuthat a megoldáshoz, addig piszkálta a bal hátsó ajtót, míg azt is tönkretette. Ezek után már teljes nyugalommal babrálhattam a zárakon, ennél nagyobb kárt már én sem tehettem volna bennük. Egy idő után megjegyeztem, nem volna-e célszerűbb szakemberre bízni a dolgot, mondjuk, itt van a legközelebbi város, Alamogordo úgy harminc kilométerre. Emberem belátta, igazam lehet. Átfűztünk egy jó erős madzagot a két becsukhatatlan ajtón, a madzag végét én fogtam, aztán indultunk. Hátul ülő két kisgyereke meg csillogó fekete szemekkel figyelt. Micsoda nagyszerű apjuk van, gondolhatták, felfogadott egy fehér embert, hogy tartsa az ajtókat. A buszomat egyébként elértem.
Ha már itt tartunk, elmondom azt is, mit műveltem pár órával korábban a White Sandsben. Kevéssé ismert, ám szenzációs természeti látványosság ez Új-Mexikóban: egy gipszsivatag, mely nevét is hófehér homokjáról kapta. Busszal, kétszeri átszállással kivergődtem, de hogyan tovább? A nem túl nagy, de azért nem is túl kicsi homoktenger peremén vezet egy aszfaltozott út befelé, oda, ahol a legszebb látványt kínálja. Jobb híján elindultam gyalog, időnként, nem túl nagy meggyőződéssel felemeltem a kezemet, hátha fölvesz egy arra járó kiránduló család, vagy akárki. Eszük ágában sem volt. Megyek vagy negyedórát a tébolyító hőségben, amikor rádöbbenek, hogy a látogatóközpontban hagyott hátizsákomban felejtettem a tartalék filmemet. Visszakutyagolok. Az út elején idősebb hölgy ül egy kalitkában, ő szedi el a jegyeket az érkező autósoktól. Azt tanácsolja, kérjem meg a parkfelügyelőket, vigyenek végig autójukkal a mintegy 12 kilométeres sivatagi úton. Hát jó, illendően kopogva, köszönve belépek az irodába, és előadom magam: geográfus vagyok, autóm nincs, és nem lehetne-e… Az a helyzet, hogy a kocsit csak hivatalos célokra használhatjuk, feleli az egyik férfi. A nőkben időnként lehet bízni, mert az ott tevékenykedő fiatal lány megszán, és kollégájához fordul: nem lehetne mégis? Sorry, nem, hangzik a válasz, de itt, ha átvág a dűnéken, erre sokkal rövidebb, mint kocsival.
Sosem jártam addig homoksivatagban, ilyen különlegesben meg pláne nem. White Sands a második világháborúban bombázó-gyakorlótér volt, itt robbantották föl az első kísérleti atombombát, manapság légi támaszpont üzemel a környéken, ráadásul itt van az űrrepülőgépek egyik szükség-leszállóhelye is. Ám ez engem csöppet sem érdekelt, csakis a hatalmas fehér homoktenger a buckákkal. Tehát elindultam a mutatott úttalan úton, befelé. Kora délután volt, eszelősen tűzött szembe a nap, de a gyér, fakózöld növényzet csak nagyon lassan fogyatkozott. Márpedig én olyan helyre vágytam, ahol már egyáltalán nincs semmi zöldség, csakis a prospektusokban látott fehér dűnék. Pokoli nehéz haladni a csúszó, süppedő, omló homokbuckákon, de azért egyelőre viszonylag lelkesen törtem előre. Már közel egy órája baktattam, amikor megfordultam, és látom, hogy a magam mögött hagyott civilizáció immár láthatatlan, magyarán csak halvány fogalmam van arról, honnan jöttem, hová fogok visszatérni. Vizet egyébként nem vittem, s hogy miért nem, azt se tudom. Egyetlen narancs lapult a táskámban, azt befaltam, aztán csalódottsággal vegyes kétségbeeséssel megpróbáltam belőni az irányt – visszafelé. Ekkor már a rosszullét kerülgetett, csak úgy pszichovegetatív alapon, lassan elfogott a pánik, mely nagyon rá tud ülni a sivatag fogságába esett ember lelkére. De csak nem fogok szomjan halni alig pár kilométerre egy Coca-Cola-automatától… Keserves kínok közepette végül kijutottam az aszfaltútra, aztán a kalitkában ülő nénihez, aki nem kérdezett semmit, csak tüstént a kezembe nyomott egy pohár jéghideg vizet. Utóbb a helyi prospektusban megakadt a szemem egy figyelmeztetésen: Ne túrázzon egyedül! Az még hagyján, hogy én ilyen hülye voltam, de hogy a parkfelügyelők is… (Sok év után, 2011-ben egyébként visszamentem oda autóval. Őrületes, 40 fokos hőség volt, még melegebb, mint annak idején, barátommal épp csak percekre szálltunk ki a légkondicionált autóból, s megjegyeztük, ha ott baktatna valaki az út szélén, kizárt, hogy ne vennénk föl.)
Bizonyára még a „szimpla” turisták között is sokan vannak, akiknek a nyaralása rémálomba torkollik. Gondolhatunk itt akár arra is, hogy nem jön értük (időben) a chartergép, vagy a prospektusban ígért tengerparti fekvésű szálloda tele van csótánnyal, az ablak pedig szeméttelepre néz, ám most ne ilyenre gondoljanak. Hanem valami olyanra, amikor egyszerűen minden, de minden balul üt ki.
A történet – a nyugat-afrikai Maliban – azzal kezdődött, hogy hosszú „hajózás” után megérkeztünk a legendás sivatagi városba, a középkorban fehér ember számára évszázadokon át elérhetetlen, megközelíthetetlen Timbuktuba. Eszelős hőség ülte meg a poros, lerobbant, néptelen utcájú várost, s úgy terveztük, hogy aznap délután, illetve másnap délelőtt szépen végignézzük a még megmaradt (nem sok maradt) nevezetességeit, vagy legalább, a porral együtt, magunkba szívunk egy keveset atmoszférájából. Gyors tusolás után rohanvást valami étteremet kerestünk, hogy két nap után végre valami emberi ételt vegyünk magunkhoz. Épp hogy rendeltünk, amikor már bántuk, miért nem tűntünk el azonnal Timbuktu sikátoraiban. Megjelent ugyanis túravezetőnk, Francis, azzal a szomorú hírrel, hogy nagyjából egy óránk van körülnézésre, és máris indulunk vissza kocsival Bamakóba. Az történt ugyanis, amit vártunk: a legendás bizonytalanságáról híres Air Mali törölte másnapi, fővárosi járatát, amivel nekünk is utaznunk kellett volna. Így aztán végigrohantuk a nagymecsetet, kívülről megnéztünk néhány nevezetesebb házat, majd vissza a szállodához. Kisvártatva megjelent két Toyota Land Cruiser, melyeket Francisnek sebtében sikerült beszereznie, azzal, hogy rövidesen indulunk, de előbb elmennek tankolni. Ott ücsörögtünk vagy két órát, közben folyamatosan hárítottuk az érkezésünk hírére összesereglett tuareg szuvenírárusok meg-megújuló ostromát, hogy vegyünk tőrt, szelencét, kösöntyűt, bármit, csak vegyünk. Öt óra táján végre megjöttek a kocsik, elindultunk. El is jutottunk a mintegy 10–15 kilométerre lustán hömpölygő Niger folyó partjáig, ugyanoda, ahová késő délelőtt megérkeztünk. Át kéne jutni a túloldalra, ugyanis ott vezet az út… előbb-utóbb Bamako felé. Csakhogy nincs komp. Illetve van, valahol a túloldalon. Újabb kétórás várakozás a rettenetesen szegény és mocskos-szemetes parti falucska peremén. Már erősen sötétedett, amikor a parthoz araszolt a komp. Na végre! Igen ám, de a kapitány már nem akart újból visszamenni, ezen az oldalon lakik, úgy döntött, lejárt a munkaideje. Francis egyre növekvő összegekkel és rimánkodásokkal végül mégiscsak rávette a jóembert, hogy vigyen át bennünket. Térdig a vízben gázolva (ahová a falu népe folyamatosan jár kis- és nagydolgozni) fölevickéltünk a csúszós rámpán, aztán a komp, csak úgy kivilágítás, sőt mindenféle jelzőfény nélkül, nekiveselkedett, hogy leküzdje a mintegy másfél kilométeres távot.
És akkor elindultunk. Csapásokon, földutakon, vaksötétben. Francis közben kis cipókat osztogatott, melyekbe a kelleténél kissé több homokot is belesüthettek, mert eléggé recsegett a fogunk alatt. Aztán valami erdős területen a földút kisebbfajta mocsárba torkollott, azaz voltaképpen az előző eső vize állt meg a lapályon. Az első kocsi még átevickélt, a mienk beragadt. Se előre, se hátra. Ha az első kocsi visszatolat, hogy kihúzzon bennünket, esetleg az is beragad, úgyhogy nem tolatott vissza. Következett a mentés. A sofőr és segédje minden cuccunkat lerámolta a kocsi tetejéről, tudniillik a málha alatt voltak azok a recézett fémlemezek, melyeket ilyenkor a kerekek alá szokás tenni. Miközben valahogy alájuk tuszkolták, mi megismerkedhettünk Nyugat-Afrika szinte teljes rovarpopulációjával. Csak kevés csípett, de azok nagyon. És kijutottunk! Már benne jártunk a sűrű éjszakában, amikor sofőrjeink úgy döntöttek, pihennének egy kicsit, úgyhogy pokrócaikra heveredve aludtak egy órácskát. Ekkorra már Mopti városában kellett volna lennünk, ahová Francis, nagy realitásérzékről téve tanúságot, még Timbuktuból telefonon szobákat foglalt nekünk éjszakára. Hajnalodott, amikor sikeresen átkeltünk egy széles, de szerencsére sekély vizű patakon, majd ismét megálltunk. Sofőrjeink ugyanis muzulmánok, és mint ilyeneknek, napkeltekor imádkozniuk kell. Elővették kis imaszőnyegüket, betájoltak Mekka felé és letudták a napi első imát. Ez is eltartott vagy félóra hosszat. Aztán végre kijutottunk az aszfaltútra, ám mielőtt nekivágtunk volna, a terep miatt erősen leengedett kerekeket fel kellett fújni. Találtunk is egy kerékfelfújó kisiparost, neki viszont keresnie kellett egy kerékfelfújógép-beüzemelő másik kisiparost. Míg várakoztunk, az út mellett egy fiatalemberre lettünk figyelmesek. Ott ült a földön, lábán az egyik érből sugárban spriccelt a vér és segítségért rimánkodott. Mit tehettünk? Sajnos, semmit. Végül elkötözte-elszorította valami rongydarabbal és abbahagyta a jajveszékelést. És még mi nyavalyogtunk…
Kerekek végre felfújva, irány Bamako. Megyünk úgy negyedórát, amikor a kocsi rezonálni kezd alattunk, majd kisvártatva egyik – nyilván túlpumpált gumi – elszáll. Durrdefekt, még szerencse, hogy nem az árokban kötöttünk ki – legfőképpen azért, mert nem volt árok. Kocsi tetejéről újból mindent lerámolni, kerékcsere, visszarámolni… Kész csoda, hogy ezt követően már semmi sem történt. Ám ha valamikor a kréta időszak végén, úgy 65 millió évvel ezelőtt jártunk volna, az a bizonyos kisbolygó, mely nagy valószínűséggel kipusztította a dinoszauruszokat, egészen biztosan valahol itt, Mali környékén csapódott volna a Földbe.
Az Indiában utazókat is számtalan meglepő kaland várja. Az ottani vasúti pályaudvarokon több hasznos szolgáltatás vehető igénybe, így a legegyszerűbb, a csomagmegőrzés is. Csomagot azonban csak lelakatolva vesznek be, jobb esetben anélkül is, de csak saját felelősségre. A dolog pikantériája, hogy lelakatolt csomagért sem vállalnak felelősséget. Mármost, hátizsákot lelakatolni nem lehetetlen ugyan, de teljesen fölösleges. Mindegy, lakat akkor is kell rá, anélkül nem veszik be. Nincs lakatunk? Sebaj, ott állt egy ember hatalmas lakatkészlettel és pár rúpiáért bármit lelakatolt. Lehet szívóskodni, de nem érdemes. Ha szabályokról van szó, az indusok kérlelhetetlenek. Íme, egy másik példa. Bombay (Mumbai) repterén voltam szemtanúja a következő esetnek. Mint minden légikikötőben, ott is kötelező a csomagok átvilágítása. Épp egy osztrák lány érkezett előttünk, biciklitúrán volt Indiában. Természetesen a biciklit is át kellett küldeni a röntgensugarak alatt, ám az nem fért be a gépbe. A szabály az szabály: addig forgatták, míg rá nem jöttek, ez így nem fog menni. Le kell venni a kerekeit, aztán úgy. És ez eltartott úgy negyedóráig. Közben a lány szentségelt, rimánkodott, pityergett… Értem én, értem, csak azt nem, hogy mi a bánatnak vitt magával biciklit otthonról.
Apropó, szabály! A legtöbb országban, így Indiában is engedélyhez kötik a vendéglátó helyeken a szeszárusítást. Kerala államban a hőségben beültünk egy kis kerthelyiségbe és sört kértünk. A tulajdonos a lelkét is kitette volna, de engedélye speciel alkoholra nem volt. Elszalajtotta egyik dolgozóját a közeli szeszárudába, az papírzacskóban meghozta az üvegeket, tartalmát porcelán teáskannába, majd csészékbe töltötték, s a szomjas magyarok máris élvezhették a kesernyés nedűt. Csak nekünk tűnt föl, hogy némely szomszédos asztalnál mások is „teáztak”?
Mit mondjak, nem volt könnyű az élet a Spitzbergákon sem, bár ott nem annyira az emberek, mint inkább a körülmények adtak okot némi derűre, időnként pedig borzongásra. Erről az északi-sarkvidéki szigetcsoportról itt és most annyit érdemes tudni, hogy három parányi városkája kivételével nemhogy utak, hanem még ösvények sincsenek a tundrán. Szinte nem múlt el nap úgy, hogy ne kellett volna átkelnünk néhány olvadékvíz-patakon, s bár mindannyian gumicsizmát viseltünk, az én esetemben a csizma szára valahogy mindig rövidebb volt, mint e vízfolyások szintje. Az embert, természetesen, a legkeskenyebb szakaszok hívogatják, ám igen hamar rájön, hogy mindez csalóka, ott a legerősebb a sodrás és a legmélyebb a víz. Az egyes alkalmi táborok között időnként hosszas gyalogtúrával teljesítettük a távokat, és bizony, idővel teljesen kifogytam a száraz zoknikészletemből. Eljött az utolsó előtti nap, amikor hátrahagyván utolsó táborunkat, visszaindultunk egy előre megbeszélt találkozási ponthoz, ahol a német turistairoda vezetője, Andreas várt bennünket kocsival, hogy visszafuvarozzon a civilizációba, Longyearbyen városkába. Ehhez azonban előbb-utóbb át kellett kelni egy patakon. Túravezetőnk, Dagmar korábbi tapasztalatai alapján úgy döntött, ezt rögvest a tábornál érdemes megejtenünk. Az ottani kunyhóban ugyanis volt három vízhatlan kezeslábas, ami azt az elvi lehetőséget kínálta, hogy száraz ruhában folytathatjuk a mintegy tíz kilométeres gyaloglást. Egyik túravezető átkísér két embert, visszahozza a kezeslábasokat, és így tovább. A patak már előző este sem tűnt bizalomgerjesztőnek, nagyon erős volt a sodrása, a szintje is magas, erősen kételkedtem benne, hogy ezen szárazon – vagy akárhogy – át tudunk menni. Reggel Dagmar próbálkozott elsőként, és két lépés után, hátizsákostól-mindenestől, elragadta a sodrás, szó szerint nyakig merült, csak a két legközelebb álló társunk tudta visszarángatni. Már az ókori bölcsek megmondták, hogy kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba, nekünk meg, ezek láttán, már az első kísérlettől is végképp elment a kedvünk-merszünk. Szegény lány teljesen átázott, de alighanem jobban izgatta, hogy a ménkűben fogunk itt átjutni. Csakhamar belátta, sehogy. Nem volt mit tenni, nekiindultunk a patak innenső oldalán, hátha találunk egy sekélyebb részt. Közben egyébként még esett is. Végül elértünk arra a helyre, ahonnan már láttuk – a túloldalon – a találkozás helyét. Nem túlzok, ha azt mondom, a számtalan ágra bomló patak itt már olyan széles volt, mint mondjuk a Duna a belvárosnál. Két ágon még csak átkeltünk, de aztán megállt a tudomány. Vártunk. Skót útitársunk, Steve egy hirtelen ötlettől vezérelve előkapta nagy sárga izolirmatracát és annak mozgatásával leadta az SOS-jelet. A túlparton kisvártatva kilőttek egy jelzőrakétát, vették az adást. Egyszer csak látjuk, hogy mint Krisztus a Genezáreti-tavon, kezeslábasba öltözve közeleg Andreas, az iroda tulajdonosa, kezében néhány másik védőruhával. Ő persze, már öreg róka ezen a tájon, a fodrozódásból látta, hová kell lépni, inkább oldalazva, mint keresztben jött. Először is irgalmatlanul letolta Dagmart, mit riogatunk itt SOS-sel, mert a reptéren már készenlétbe helyezték a mentőhelikoptert, ha pedig akcióba is lép, az neki, mármint Andreasnak, több ezer márkájába került volna. Inkább maga jött át értünk. Két csoportban vezetett át bennünket, a kettő között mindig visszahurcolta az amúgy dög nehéz kezeslábasokat. Én a második turnusra maradtam, és látva a többiek meglehetősen nehézkes átkelését, kameratáskámat Andreas nyakába akasztottam, hogyha bebukok, legalább a gépeim, fotóim, kazettáim ússzák meg szárazon. Aztán elindultam. Éreztek már olyat, hogy álmukba kergeti, űzi valaki, futnának, de lépni sem tudnak? Ez pont olyan volt, némi halálfélelemmel megspékelve. A combközépig, néha kissé följebb is érő, szédítően kavargó, sodró jéghideg vízben az embert a maradék hite is elhagyja időnként, hogy valaha is átér a túlpartra. Ám mégis, kivétel nélkül mindannyian szárazan megcsináltuk. Amikor egy óra múlva, végre emberi ételt ehettünk az egyhetes müzli, konzerv, kétszersült stb. diéta után, a tiszta, meleg étteremben szinte el se akartuk hinni, hogy mindez velünk történt meg.
A verbális kommunikáció nehézségeiről korábban már szóltam, most azonban még megemlítek egy egészen különleges esetet. Üzbegisztánban kezdődött, Buhara városában, ahol kis társaságunk jót falatozott egy piaci árustól vett – még meleg – húsos pitéből, vagy mi az ördögből. (Utóbb azt gyanítottuk, már jó régen megsüthették, csak újra felmelegítették.) A csapat egyik fele már aznap éjjel hányt és vécére rohangált, a másnap reggeli, Szamarkandba induló gépre egyik társunkat úgy kellett föltámogatni, és persze végigrókázta az alig egyórás utat is. Engem is utolért a végzet, pont a délutáni szamarkandi városnézés közben. Talán nem árulok el titkot annak közlésével, hogy az egykori Szovjetunióban gyakorlatilag nem léteztek nyilvános illemhelyek. Odaértünk egy szép műemlék épülethez, múzeum lesz ez, gondoltam, odabenn csak akad valami megkönnyebbülésre alkalmas hely. A kapuban ácsorgott néhány pasas, mondtuk, bemennénk. Azt nem lehet. Miért? Mert ez egy medresze. A medresze amúgy muzulmán papnevelde, amiből többet is láttunk az üzbégeknél. Csakhogy azok tényleg múzeumok voltak, ez meg – akkoriban – az egyetlen működő a Szovjetunióban. Végső kétségbeesésemben magyarul fakadtam ki, szó szerint imígyen: B.sszátok meg, akkor ti hova sz..tok? És akkor csoda történt. Egyik fiatalember intett, hogy kövessem. Végigmentünk egy soha véget érni nem látszó udvaron, végül rámutatott egy ajtóra, mely mögött kis fülkék sorakoztak, lyukakkal, de amúgy patyolat tisztán. Azt hiszem, elmondhatom, az egyetlen idegen lehettem, aki egy ilyen intézményben könnyebbült meg. Azt viszont nem értem, honnan tudtak az illetők magyarul. Vagy egyszerűen csak a rendkívüli kifejező erő segített?
Következő rémtörténetem színhelye Malajzia, egészen pontosan Borneónak Malajziához tartozó egyik része, Sarawak tartomány. Annak székhelyétől nem messze található egy orangután rehabilitációs központ. Nem azért nevezik így, mert ott bűnöző, vagy alkoholista-drogos orangutánokat tartanak, hanem mert ilyen helyeken próbálják felkészíteni (egyébként szép sikerrel) a vadonba való visszatéréshez azokat az orangutánokat, melyeket állatcsempészektől, illegális tartóktól koboztak el, illetve azokat, amelyek anyjuk elvesztése miatt árván maradtak. Az állatokat eleinte ketrecben tartják és fokozatosan szoktatják vissza az őserdőhöz, például úgy, hogy továbbra is rendszeresen raknak ki nekik kosztot a központ területén, valahol a szabadban, ahová, ha akarnak, visszajárhatnak, miután szabadultak. Ebbe a központba idegenek is bemehetnek orangutánokat nézni, és a legjobb az etetési időben, mert olyankor szinte biztosan láthatunk a fákon „röpdöső” majmokat. Valamivel idő előtt érkeztem és felfedeztem, hogy egy hatalmas acélketrecben egy egész család – papa, mama, kölyök – várja sorsa jobbra fordulását. Annyi engedményt tettek, hogy a ketrec egyik felső sarkában hagytak egy lyukat, ahol a kicsi kimászhat a környező fákra egy kötélen át. A kis kölyök éppen kinn volt, én meg buzgón elkezdtem volna fényképezni, amikor hátulról egy szigorú vasmarok ragadta meg válltáskám pántját. Első pillanatban azt hittem, odajött egyik parkfelügyelő, hogy figyelmeztessen, túl közel mentem a ketrechez. Megfordulok, hát ott áll a papa és elszánt tekintettel húzza befelé a táskámat. Igazság szerint még emberrel sem verekedtem soha, hát akkor miért egy mázsás hím orangutánnal kell elkezdenem… Kameráimat a földre eresztevén egyik kezemmel őrült erővel húztam kifelé a táskámat, miközben a másikkal igyekeztem kimenteni belőle a menthetőt. Annyit elértem, hogy már csak a vállpántot szorongatta. Szakadna már el, az istenért, de ezek a műanyag szálas pántok bitang tartósak. Pár perces küzdelem után végre el is szakadt… , de nem a pánt, hanem a fém karabiner hajlott el, ami a táskához rögzítette. Később, kissé lehiggadva, tisztes távolból szemléltem iménti ellenfelemet. Egykedvűen ült a ketrecben és egy kődarabbal püfölte a padlózatot. Nem haragudtam rá, végtére is csak valami változatosságot akart vinni eseménytelen kis életébe. Azért elképzeltem, ahogy nagy érdeklődéssel darabokra szedi az útlevelemet, a repülőjegyeimet, megcsócsál néhány százdollárost, én meg azzal mehettem volna be a Kuala Lumpur-i követségünkre, hogy kifosztott egy majom. (folyt köv. ►)
