„Barátom csak az, akit szabadon választok magaménak” (Hamvas Béla)
Nagyjából a 90-es évek közepéig egyedül utaztam, ritkán egy-egy baráttal, ismerőssel. Többféle oka is volt, előnye és hátránya egyaránt. Ha magam vagyok, akkor és oda megyek, amikor és ahova akarok, nincs semmiféle kötöttség, viszont aránylag jó társaságban utazom. Továbbá: nem könnyű azonos vagy hasonló érdeklődésű útitársat találni, ráadásul úgy, hogy az illető is akkor érjen rá, amikor én, anyagi eleresztettségünk, lehetőségeink és igényeink is hasonlóak legyenek. Végül: jobbára olyan helyekre utaztam, ahová egyedül is különösebb gond nélkül el lehet menni, nem volt égető szükség a társ vagy csoport nyújtotta biztonságra, egymagam is jól elboldogultam. Még azt sem sorolom a hátrányok közé, hogy nagyon egyedül vagyok, nincs kivel megosztani az élményeket. Rengeteg, hozzám hasonló kispénzű, magányos hátizsákos bolyong a világban, s legyenek bármilyen nemzetiségűek, nagyon könnyű ismerkedni, osztozni velük a tapasztalatokon. Ezek az ismeretségek ritkán haladták meg az egy napot, néha csak pár órás vonatozásra, buszozásra, youth hostelbeli beszélgetésekre, rövid közös kirándulásokra szorítkoztak.
Emlékeim azért bőven maradtak ebből az időszakból is. Első skandináviai utazásom idején összefutottam például egy ausztrál sráccal, aki két évre jött el otthonról. Elmondta, ez náluk elég gyakori a fiatalok körében. Elvégeznek valamilyen iskolát, aztán hosszú időre útra kelnek, élményeket, tapasztalatokat szerezni. Ausztrália, bármilyen kicsi is a világ manapság, olyan messze van a többi kontinenstől, hogy az ottani fiatalok úgy gondolják, rövidebb időre nem is nagyon érdemes elindulni. Alkalmi ismerősöm például úgy csinálta, hogy átjött Európába, dolgozott valahol pár hétig (mezőgazdasági idénymunka, mosogatás stb.), aztán továbbállt és a megkeresett pénzből eléldegélt valahol pár hétig. Aztán kezdte az egészet elölről. Akkoriban, a hetvenes évek közepén, mi ilyen életformáról nem is álmodozhattunk; ahogy az elején említettem, harminc napnál tovább nem tartózkodhattuk külföldön, ha egyáltalán kijutottunk valahova.
Második skandináv utamon, útban Izland felé, a hajón összefutottam egy sorstárssal, Borisszal, a (cseh)szlovákiai Eperjesről. Ugyanabban a cipőben jártunk: rövid kinn tartózkodás, nagyon kevés pénz, viszont ellenállhatatlan vágy Izland után. A csórók fedélzetét velünk megosztó nyugati utastársak ugyan kissé csodálkoztak, hogy angolul beszélgetünk egymással, mivel többek is úgy hitték, hogy mi, szovjet tömbbeliek voltaképpen mind oroszul beszélünk. Hogy azért túl nagy csalódást mégse okozzunk nekik, időnként átváltottunk oroszra is. Aztán már a megérkezés pillanatában újra beütött a sorsközösség: a hajó összes utasa simán beléphetett Izlandra, ám kettőnket félreállítottak és nem túl hosszú, ám kissé megalázó faggatózás után engedtek tovább. Ha már összetalálkoztunk, együtt is indultunk tovább, így érkeztünk késő este a Myvatn-tó környékére és egy iskolától nem messze tábort vertünk. Nekem volt sátram, Borisnak nem, úgyhogy megosztottam vele szerény hajlékom. Eközben előkerült az iskolából néhány erősen ittas tizenéves, akik szóba kívántak velünk elegyedni. Hamar kiderült, hogy szerintük mi voltaképpen kommunisták vagyunk, ennélfogva megvetendő jöttmentek, akiket – legalábbis a pia hatása alatt – illik legalább szóban gyalázni. Nem vettük föl a kesztyűt, annál is inkább, mivel egyik srác azért odaszólt, ne vegyük őket komolyan, nem akarnak semmi rosszat, csak berúgtak. Ettől függetlenül reggel arra ébredtünk, hogy a sátor kifeszítő zsinórjait az éj leple alatt teljesen kilazították. Minthogy Izlandon nagyon gyér az autóforgalom, úgy döntöttünk, a továbbiakban egyénileg próbálunk szerencsét a stoppolással. Más kérdés, hogy a szigetország azért nem olyan nagy, hogy szinte naponta nem futottunk volna össze valahol, már csak azért is, mert ugyanazon az útvonalon haladtunk. Megesett, hogy egy kocsiból láttam, hogy Boris álldogál az út szélén, ezért megkértem a sofőrömet, venné fel őt is. Máskor ugyanez, fordítva: már öten ültek benn, de Boris kérésére benyomtak még engem is, hatodiknak. A végén ugyanabban a lakókocsivá alakított teherautóban kötöttünk ki; egy német srác azzal fuvarozott körbe ugyancsak csóró német fiatalokat és már ment hazafelé, ugyanabból a kikötőből, mint mi is. Először engem vett föl, aztán Borist is. Jól elvoltunk az egész hajóúton, meg még három napot a Feröer-szigeteken is.
Teljesen elvarázsolt társasággal hozott össze a sors egy elég lepukkant párizsi youth hostelben. Volt egy holland srác, aki csak pár napra állt meg a francia fővárosban, onnan ment tovább Spanyolországba, narancsot szüretelni. Egy egyiptomi fiú, ha jól rémlik, orvostanhallgató volt odahaza, valahogy kifutott a pénzéből, a hazaútra való repülőjegyét sem tudta megvenni, és éppen némi utánpótlást várt a családtól. Napokon át lekváros kenyéren élt, és egyiptomi szuvenírtárgyak utcai eladásából próbálta finanszírozni napi szükségleteit. A legkülönösebb figura egy tajvani gyerek volt. Először is, útban Európa felé elkallódott a poggyásza és még három nap után sem került elő. Másodszor, gyakorlatilag semmiféle európai nyelven nem tudott, legföljebb úgy kétszáz szót angolul. Mindezeken kívül a teljes balfácánság benyomását keltette, egyáltalán nem tudott eligazodni Párizsban, szinte állandóan eltévedt, ennek ellenére nem volt elveszett, sőt mintha még élvezte is volna a megpróbáltatásokat. Egyik este elhatározta, hogy puszta kíváncsiságból ellátogat a kurvák negyedébe, a Pigalle-ra. Mi hárman késő este már javában otthon ültünk és azon élcelődtünk, vajon mihez kezd lakótársunk a párizsi éjszakai életben. Úgy éjfél körül már kezdtünk aggódni, hogy hazatalál-e egyáltalán, aztán végül, várakozásaink ellenére, mégiscsak épségben beesett.
A páros utazásnak vannak határozott előnyei is. Először is, néhány költség kétfelé oszlik, például a szállás, ami elég nagy tétel, esetlegesen a taxi, nem is szólva az autóbérlésről. Árpád vagy Bálint barátommal például így jártuk be Izraelt, Egyiptomot, továbbá Hawaiit és a fél amerikai Vadnyugatot. De mondok egészen csekélynek tűnő, mégis fontos apróságokat. Ha teszem azt vonatozunk és valamelyikünknek ki kell menni, nyugodtan otthagyhatjuk a csomagunkat, a másik vigyáz rá. Többször előfordult az is, hogy csak azért nem mehettem be egy tengerparti strandon fürödni, mert egyedül lévén nem volt kire bíznom mégoly kis táskámat, szatyromat.
Egészen más előnyei és hátrányai vannak a csoportos utazásnak. Magyar csoporttal, mint említettem, elenyészően ritkán utazom, tömegszámba menő csoporttal meg csak egyetlen egyszer tettem. 2003 tavaszán-nyarán annyira olcsón adták a jordániai tengerparti nyaralást, hogy nem tudtam ellenállni (emlékeztetnék rá, ez volt az az időszak, amikor szeptember 11. után a fél világ elrettent az utazástól). Bár engem az akabai tengerparton való heverészés érdekelt a legkevésbé, jó alkalmat nyújtott arra, hogy fakultatív alapon olcsón megnézzem Petrát és a Wadi Rumot. Az útitársakkal is csak ilyen kirándulásokon találkoztam, mindemellett elborzasztott a tömeg, amint négy vagy öt buszba bepréselve, rosszul képzett, műveletlen, angolul gyatrán beszélő magyar idegenvezetők asszisztenciájával utazgattunk.
Párszor még nekiindultam magyar szervezésű csoportokkal, de rájöttem, ez nagyon nem az én világom. Semmi gondom nem volt Kamcsatkával, bár oda vagy huszonketten utazunk ki, vulkántúrára. Hasonló érdeklődésű, a gyűrődéseket jól viselő társaság volt, kiváló magyar és helybeli, orosz túravezetővel. Levente, aki amúgy főállásban baleseti sebész (ma már osztályvezető főorvos) egyik elitkórházunkban, szenvedélyesen szereti a vulkánokat és nem mellesleg profikat megszégyenítően kiváló ismerője is a vulkanológiának. Élmény volt vele utazni. Megkérdeztem tőle, ha már ennyire imádja a vulkánokat, miért nem ebbe az irányba tanult tovább. Meg is kell élni valamiből, felelte, és beláttam igaza van. Egy kezemen meg tudnám számolni a magyar vulkánkutatókat.
Sokkal vegyesebb a népség – többnyire újgazdagok – egy másik magyar irodánál, mellyel már négyszer utaztam. Nem a várható jó társaság vonzott, inkább a különleges helyszínek és a jónak ígérkező programok, érdekes látnivalók. Ezekben általában nem is csalatkoztam, bár az iroda, mely önmagát kulturálisként határozza meg, a kultúrából, úgy, ahogy van, kifelejti a természetet, ezért túravezetőink e témakörből a legkevésbé sem voltak felkészülve. Történelemből, vallásokból viszont zavarba ejtő részletességgel, ami önmagában nem baj, bár nekem kissé sok volt, hogy mondjuk Burmában jóformán egyetlen buddhista szentély, sztúpa, kolostor, a muzulmán országokban egyetlen mecset mellett el nem mentünk megállás nélkül, Grúziában, Örményországban pedig napi három templomnál alább biztosan nem adtuk.
Őrültek minden csoportban akadnak. Burmában útitársunk volt például egy magyar honfi, amolyan „gyúrunk, vazze?”-típus, aki valószínűleg egyenest a Kossuth térről jött a repülőtérre (2006 ősze), mert fekete-fehér színkombinációjú öltözékét méter hosszan lengedező kokárdával egészítette ki, továbbá egész úton lengette a magyar zászlót. Ha neki ez jó érzést okozott, én nem bánom, de kit érdekelt a magyar trikolór Burmában és Kambodzsában… Amúgy őt meg az ottani műemlékek nem érdekelték, de csöppet sem. Idejének java részét lekötötte az elutazás előtt vett méregdrága műholdas mobiltelefonjának folyamatos buzerálása. Nem értett hozzá, a kiírások meg rendre angolul jöttek, de persze azokat sem értette. Hazafelé jövet előttem ült a Qatar Airways gépén. Egyszer csak odafordult hozzám, kérjem meg a stewardesst, szóljon a kapitánynak, hogy vegye lejjebb a fűtést, mert nagyon melege van. Mondom neki, ezen a gépen utazunk kb. 250-en és mit gondolsz, mi lenne itt, ha csak minden tízedik utas bejelentené, hogy az ő komfortérzetéhez igazítsák a hőmérsékletet. Megsértődött.
Egyébként ekkor is, máskor is, utastársaink egy része vagy elképesztően sznob volt, vagy gazdag, esetleg mindkettő együtt. Előbbiek különösebben nem zavartak, sznobságuk jobbára abban merült ki, hogy buzgón jegyzetelték a hallottakat minden egyes meglátogatott műemléknél, mely jegyzeteket, gondolom, soha az életben többé elő nem veszik. A gazdagokkal sincs különösebb bajom, azzal már inkább, hogy egy részüket egyáltalán nem érdekelték a látnivalók. Jöttek pénzt költeni. Kaukázusi utamon volt például egy utastárs, nem mellesleg állandó hotelbeli szobatársam, akit úgy nem érdekelt a Kaukázus, ahogy van. Gyűjti az országokat. Gyakorlatilag azért utazik, hogy elmondhassa, már ennyi és ennyi országban járt. Lévén az út évében hatvan éves, úgy döntött, az évforduló tiszteletére abban az évben hatmillió forintot költ utazásra és száz fölé röpteti fel a meglátogatott országok számát. Minden este gondosan naplót vezetett, hogy mit csinált aznap. Egyszer úgy alakult, hogy Tbilisziben kifutottunk az időből és nem néztünk meg egy templomot (másik tízet igen). Amikor legközelebb visszatértünk a városba, ragaszkodott hozzá, hogy menjünk és nézzük meg a kimaradtat. Késő délután a templom már zárva volt, csak kívülről vetettünk rá egy pillantást, de őt ez nem zavarta, csak ragaszkodott a megadott program teljesítéséhez, így ezt is kipipálhatta a listáról. Gyakorló elmebeteg, annyi bizonyos. Erről akkor bizonyosodtam meg, amikor kizökkent a számára normális kerékvágásból. Amolyan „elvágólagos” típus volt, aki akkor érzi jól magát, ha minden úgy alakul körülötte, ahogy megtervezte, amihez hozzászokott. Egyik este kis vidéki hotelben szálltunk meg, csakhogy a szobánkban nem volt asztal. Voltak viszont meglehetősen monstre, voltaképpen teljesen fölösleges ülőalkalmatosságok. Teljesen kiakadt, elkezdett csapkodni, üvöltözni, szidni a „kib.szott grúzok”-at, hogy miért nincs asztal, hol fogja ő most megírni a naplóját. Mondom, menj ki a folyosóra, remek asztalok vannak, kényelmes fotelekkel, írd meg ott. Így tett.
Külföldi csoporttal, úgy rémlik, 1993-ban utaztam először, Kelet-Afrikába. Ez az angliai székhelyű (azóta már megszűnt) Guerba volt. Igazából akkor tudtam meg, hogy Nyugaton már feltalálták a csoportos utazásnak egy kimondottan rám szabott módját is. A magyar irodák, legalábbis az egzotikus utakat szervezők jó része úgy képzeli, hogy az utas kapjon meg minden kényelmet, minimum háromcsillagos hotelt, komplett idegenvezetést, ezért aztán sok pénzt kérnek az útjaikért. Nos, Nyugaton rájöttek arra, hogy ilyen utakat nem mindenki tud megfizetni és igénye sincs arra, hogy föltétlenül méregdrága szállodákban lakjon, svédasztalos reggelivel, vacsorával. Elmondom, hogy néz ki egy ilyen út. Az ember programfüzetből vagy interneten kikeresi a számára megfelelő utat és felveszi a kapcsolatot a külföldi irodával. A netről ma már tudni lehet, hogy biztosan elindítják-e a szóban forgó utat, úgyhogy – mivel ezek pontos időhöz kötöttek – nem árt előre repülőjegyet foglalni. Egyénileg utazunk ki, magunk szerezzük be az esetleg szükséges vízumokat, intézzük a biztosítást, alkalmanként oltásokat, szükséges gyógyszereket. Az előre megjelölt város megadott hoteljében találkozunk, ismerkedünk, a túravezető röviden elmondja, amit még tudni kell, és másnap indulunk. Néha mikrobusszal vagy terepjáróval, néha expedíciós járművel, amiről már írtam, néha helyi tömegközlekedési eszközzel, vonattal, busszal, hajóval. A csoportlétszám maximum 12–15 fő. Előre foglalt szállások várnak bennünket, jobbára vendégházak, kis hotelek, esetenként magánházak, nem ritkán kempingek, időnként „vadas” változatban (magyarán, valahol az út mentén, ahol ránk esteledik). A túravezető nem idegenvezető. Ő arra van, hogy intézze az ügyes-bajos dolgokat, szobaelosztást, továbbutazást stb., de természetesen ad szóbeli vagy írásos információkat, tippeket, hogy mit érdemes megnézni, hol érdemes enni és így tovább. Nem rángat templomból múzeumba, az azonban megesik, hogy valami különleges látnivalónál helyi idegenvezetőt fogad, aki mindent részletesen elmagyaráz. A közös programok elég ritkák, általában kimerülnek csoportos vacsorában, amit szívből utálok, már csak azért is, mert nyolc óránál előbb ritkán jutunk ételhez. Más a helyzet az expedíciós kocsikkal zajló túráknál. Itt rendszerint van túravezető, szakács és sofőr, de többnyire mindegyikük minden feladatban részt vesz. Mindemellett ilyenkor az utasoktól is elvárják, hogy besegítsenek a koszt elkészítésébe, mosogatásba, a kocsi takarításába, a fel- és lepakolásba. Ha megérkezünk valahová és nem túl extrémek a körülmények, mindenki azt csinál, amit éppen akar.
Az említett Guerbán kívül utaztam a kanadai (székhelyű) GAP-pel, az ausztrál (székhelyű) Intrepiddel, és az angol Dragomannel, továbbá néhány regionális irodával és tapasztalataim többnyire jók. Hasonló az utak stílusa, az árak is megfelelőek, jók a túravezetők, általában az utastársak is. A túra nyelve mindig az angol, aki tehát ezt legalább alapfokon nem érti-beszéli, el se induljon. A Dragoman iroda némileg elüt a többitől abban, hogy jórészt több országra terjedő, néha hosszú túrákat is szervez. Jártam velük háromhetes dél-amerikai úton, aztán Etiópiában, mely utóbbi csak egy etapja volt egy iszonyatosan hosszú kalandnak, vagyis ha volt hely, egy-egy szakaszra is be lehetett társulni. Elindult valahonnan a Közel-Keletről, aztán jött Egyiptom (Szudánt biztonsági okokból átugrotta), Etiópia, Kenya, Tanzánia stb., végül Fokvárosban ért véget. Mindez hat teljes hónap. Etiópiai csoportunkból ketten voltak, akik a teljes útvonalon végigmentek. Mondtam is nekik a búcsúzásnál, hogy „tudjátok, hányszor fogtok még Fokföldig hányni és hanyatt-homlok vécére rohanni?”. Elképzelni sem tudom, hogyan lehet fél éven át hátizsákból élni, jórészt sátorban aludni, tábori konyháról enni.
A Dragoman-csapat Etiópiában
A Guerbával Ugandában
Néhány útitárs egyik dél-afrikai túrán, az Okavango-deltában
Talán érdekli az olvasót, hogy miféle emberek járnak ilyen túrákra. Annyi bizonyos, hogy egyikünk sem gazdag. A kormegoszlás igen változatos; ne gondolják, hogy kizárólag fiatalok alkotják a csoportokat. Mondjuk, 25-től a 75-ig mindenféle korosztály, egyedülállóak éppúgy, mint párok, házastársak, barátok. Érthető módon a diákok a nyári szünetben utaznak. Akad, aki valamiért halaszt az egyetemen és közben utazik, van, aki átmenetileg két állás között lebeg, van orvos, farmer, tanár, egyszerű alkalmazott, egyszóval mindenféle. A nemzetiségi összetétel is elég változatos. Mivel a felsoroltak angolszász székhelyű irodák, nyilvánvaló, hogy az utazók zöme a hajdani Brit Birodalom „utódállamaiból”, vagyis Angliából, Ausztráliából, Új-Zélandról, Kanadából, ritkábban Amerikából, Dél-Afrikából jön. Némettel csak elvétve utaztam együtt, a legsűrűbben utazó nemzetnek megvannak a maga szakosodott irodái. Volt osztrák, svájci, dán, norvég, holland útitársam, magyar viszont csupán egy, ő is teljesen véletlenül, Patagóniában. Soha nem akadt viszont egyetlen egy sem a hajdani testvérországokból, kivéve cseheket Dél-Afrikában, bár ők eleve csoportosan jöttek – a csoportba. Érdekes ellenben, hogy az utóbbi években megjelentek a kínaiak, furcsa módon mind lányok. De nem ám kis megszeppent nyuszik! Öntudatos, angolul jól beszélő lányok, akik valahol Amerikában, Kanadában vagy Ausztráliában tanultak.
Ahogy tapasztaltam, a brit birodalmi keveredés talán még fokozottabban működik, mint egykoron. Találkoztam olyan dél-afrikaival, ausztrállal, új-zélandival, aki Angliában él és dolgozik, olyan angollal, aki éppen Ausztráliában próbál szerencsét és még sorolhatnám. Előfordult a csoportunkban ausztrál állampolgárságú indiai, már Amerikában született indiai, Kanadában élő emigráns román, egyik országból a másikba vándorló holland stb. Soha nem utaztam viszont fekete bőrű amerikaival vagy brittel, de arab származásúval sem. Laoszi utamon társam volt egy előnyugdíjas angol matektanár, aki végleg letelepedett a spanyol tengerparton, aztán egy francia hölgy, aki Svájcba ment férjhez, aztán a válása után ott is ragadt.
Tudják, az utazás végén általában szokás, hogy a társaság összeáll egy csoportképre és mindenki kattint egyet a saját gépével. Én általában kihagytam ezeket az alkalmakat, egyrészt, mert spóroltam a diával, amíg azt használtam, másrészt meg minek. Ritkán fordult elő, hogy a társaság annyira a szívemhez nőtt volna, hogy még meg is örökítsem őket. Általánosságban jól kijöttem az útitársaimmal, de mondjuk barátság vagy valami más egyikükkel sem szövődött. Némelyikükkel úgy-ahogy tartom a kapcsolatot a Facebookon, mióta ez is létezik, másokra egyáltalán nem emlékszem. Elég sok kiscsoportos úton vettem részt, és ha előveszem azt a nagyon kevés képet, amit mégiscsak készítettem róluk, arra jövök rá, hogy a legtöbbjüknek a nevéről már fogalmam sincs, teljesen idegennek tűnnek.
Kétszer tettem hosszabb hajóutat, érthető módon a sarkvidékekre. Az antarktiszi hajón kereken 90-en voltunk utasok, kabintársul egy angol fickót, Colint kaptam ki, aki korábban évtizedekig élt Új-Zélandon. Elvarázsolt alak volt, a szelíd őrültek kategóriájából. Úgy hatvan körül járhatott. Hatalmas bőröndjét egész úton nem csomagolta ki, ott hevert az ágya előtt. Többnyire ruhástól aludt (mindig ugyanabban), néha a cipője is rajta maradt. Fürödni, azt hiszem, egyszer láttam, de szerencsére a kabin légcserélője kifogástalanul működött, másrészt kissé náthás is lévén, nemigen éreztem szagokat. A beszédét gyakorlatilag alig értettem, részint szörnyűséges akcentusa miatt, meg talán azért is, mert több füle lévén, mint foga, elég különösen artikulált. Az út vége felé csomagjából előhalászott egy kb. 5 kilós, vastag, narancssárga kezeslábast. Az iroda ugyanis azt javasolta előzetesen, vigyünk valami feltűnő, élénk színű dzsekit, hogy ha elkallódnánk a terepen, a szürkeségben észre lehessen venni bennünket. Colin direkt erre az alkalomra vette a magáét, valami szuper anyagból, elmondása szerint 500 angol fontért. Azt hittem, rosszul értem, tehát rákérdeztem. Annyi, vagyis több mint 160 ezer forint. Egyszer sem vette föl és meggyőződésem, hogy nem is fogja soha. Az utasok nagyjából valamennyi fejlettebb világrészből érkeztek, 35–40 év alattit nem nagyon láttam, inkább hatvanasokat. Az utaztató nyilván számított erre, ugyanis az előzetes tájékoztatóban megírták, hogy olyanok jelentkezését várják, akik legalább tíz lépcsőt segítség nélkül meg tudnak mászni.
Ez azonban semmi ahhoz képest, ami a grönlandi úton fogadott. Már amikor Koppenhágában beszálltunk a repülőgépbe, feltűnt a sok nehézkes mozgású, idős ember, akiknek elég nagy erőfeszítésbe került még a kézicsomagjuk feltétele is. Amikor aztán behajóztunk, rájöttem, hogy ők az utastársaim – valamennyien dánok. Mintha egy idősotthon lakói jöttek volna csoportkirándulásra, némelyikük bottal, de ha partra szálltunk, mindannyian vígan jöttek a terepen. Nem volt éppen olcsó út, de úgy látszik, a dán nyugdíjakból erre is futja. Rajtam kívül két nem dán utas volt, egy fiatal olasz nászutas pár. Érdekes, ugye, sokan éppen Olaszországba utaznak nászútra, ők meg a sarkvidékre. A hajózó, illetve szállodai személyzet kb. tizenöt országból verbuválódott, sokan Indonéziából, Thaiföldről, vagy a Fülöp-szigetekről jöttek a hajóra dolgozni. Amúgy a túravezetők sem éppen mai gyerekek voltak: egy hetvenes hölgy, meg egy nyolcvanas úr, kiegészülve egy fiatal biológussal.
Túravezetőinkről szinte csak jókat mondhatok. Egyiküktől hallottam, hogy munkáltatója kvázi előírta, hogy egy túravezető nem élvezheti jobban az utazást, mint maguk az utasok, vagy ha mégis, ezt semmiképp se mutassa. Talán egyszer, ha ez mégis előfordult, de hát miért is ne élvezte volna, ha egyszer mi is jól éreztük magunkat. Érdekes, hogy miközben rengeteg útitársnak se a nevére, se az arcára nem emlékszem, a vezetők egytől egyig megmaradtak, némelyikkel majdhogynem barátságot kötöttem. Az első a brit Sarah volt, Kenyában és Tanzániában. Olvasóim most gondolhatják, hogyan merészkedik odáig az utazási iroda, hogy egy ilyen „vad” vidékre egy „gyenge” fiatal nőt küld vezetőnek. Nos, Sarah abszolút profi módon intézkedett, angyali mosollyal és sokszoros „nem”-mel rázta le a ránk csimpaszkodó alkalmi árusokat, ráadásul rendkívül tájékozott volt Kelet-Afrika természetrajzában.
Sarah egy hatalmas termeszvárnál, Tanzániában
Ami meg a „gyengeséget” illeti, marokkói utam túravezetője, az ausztrál Kim kemény volt, mint a szikla. Elmesélte, hogyan készítették fel egy négyhetes „túlélőtáborban” a Guerba túravezetőit Dél-Afrikában. Ehhez be kellett fizetniük egy bizonyos összeget, aki pedig átment, a végén visszakapta és az állást is elnyerte. Ahogy mondta, nem mindenki bírta. Kim egyébként maratont futott, triatlanozott, volt jogosítványa teherautóra, de ha rendesen felöltözött egy vacsorához, igazi nőnek bizonyult.
Egészen más alkat volt (és sokkal csinosabb) patagóniai túravezetőnk, az argentin Erica. Ő teljesen úgy viselkedett, mintha maga is a csoport tagja lett volna, benne volt minden kis hülyeségben, esténként eljárt bulizni azokkal az utasokkal, akiknek erre volt igénye, emellett minden zökkenő nélkül terelgetett bennünket.
Patagóniai túravezetőnk, Erica a világ legdélebbi városában, Ushuaiában
Az Antarktiszra vivő hajón sokan viselték gondunkat. A „ceremóniamesterünk” például a világhírű brit sarkkutató, Ernest Shackleton unokaöccse volt, de szerződtettek több szakértőt is, akik az üresjáratok idején előadásokat tartottak a Déli-sarkvidék állatairól, éghajlatáról, kutatásának történetéről stb. Merő véletlenségből egyszer egy asztalhoz kerültem egyikükkel, egy pingvinszakértőként fellépő fiatal csajjal, aki pár évvel korábban a Nagy Balázs geográfus kollégám vezette magyar Antarktisz-expedíció tagjaival több-kevesebb rendszerességgel találkozott, sőt kártyázott is. Az utat egy amerikai iroda szervezte, de „beszállítóként” több más utaztató is hozott utasokat, így az enyém, a GAP is. Az ő túravezetőjükkel sok dolgunk nem volt, de persze ismertük, beszélgettünk. Aztán eltelt két év, újabb GAP-túra, ezúttal Brazíliában. És kit látok a kis riói hotel halljában? Ernestót, aki egyszerre paraguayi és kanadai is. Én is ismerős voltam neki, és kíváncsi voltam, emlékszik-e még, hol találkoztunk. Antarktisz, 2004 novembere? Stimmel.
A Spitzbergákra német irodával utaztam, így túravezetőink és németek, földrajz szakos egyetemisták voltak. És még valaki: Alan, Angliából. Végzettségére nézve geológus, már csak ezért is jól összehaverkodtunk. Amúgy adóellenőrként dolgozott és szabadsága idején, teljesen ingyen el szokott jönni a Spitzbergákra, amit rajongásig szeretett, besegíteni a túravezetésbe. Megadta a címét, ha esetleg Yorkban járok… Egy év múlva tényleg Yorkban jártam, két napig voltam a vendége. Amikor elköszöntünk egymástól, odaadta az egyik lakáskulcsát azzal, hogy bármikor, amikor csak arrafelé visz az utam, visszamehetek. A kulcs persze, nyilván szimbolikus volt, másrészt meg, lehet, hogy már nem is ott lakik, akkortájt éppen egy Norvégiában élő lánnyal dúlt közöttük a távszerelem.
Yude Indonéziában volt vezetőnk, az Intrepid iroda embere, ráadásul nem „kiküldött munkatárs”, hanem helybeli. Szeretek helybeliekkel utazni, nyilván sokkal jobban ismerik saját országukat, mint egy idegen, ugyanakkor a telepített túravezetők is nagyon jók, mert ők meg olyan dolgokra irányítják rá a figyelmünket, ami a helybelinek természetes. Ilyen volt például a belga Axel Japánban. Ő gyakorlatilag fél éve már ott élt, helyi barátnője volt, aránylag jól megtanulta már a nyelvet is. Voltak aztán különleges vezetőim is. Srí Lankán szintén egy helybeli fiatalember, Bruno egyengette utunkat. Sokat beszélgettünk. Elmondta, hogy szegény, sokgyerekes családból származik a felföldi teaültetvényekről. Csak úgy tudott továbbtanulni, hogy papi szemináriumba járt (a legtöbb lankai vagy hindu, vagy buddhista, ő meg katolikus), de a felszentelése előtt „kiugrott” (akárcsak apai nagyapám, szerencsére, mert ha nem, akkor én nem is léteznék). Utóbb meg is mutatta a környéket, ahonnan elszármazott, egy Haputale nevű városkában lakik, épp nem sokkal utazásuk után volt az esküvője, a menyasszonyát is bemutatta. Az volt az álma, hogy épít egy kis panziót és saját irodát nyit. E-mailben kapcsolatban maradtunk, aztán úgy két éve jött tőle egy üzenet: ha úgy gondolom, javasoljam a brit Wanderlust utazási magazin által kiírt „Az év idegenvezetője” díjra. Természetesen örömmel megtettem, kiváló vezetőnk volt. Megkapta a harmadik díjat – csak még valami fontosat nem kapott meg. A brit beutazási vízumot, hogy elutazhasson Londonba a díjkiosztásra. Ekkora mocsokságot! Eltelt újabb év, ismét pályázott, újra elküldtem az ajánlásomat. És képzeljék, Bruno nyert! Borzasztóan örültem, ráadásul 2011-ben a brit vízumot is megkapta. Hogy a dolog mégse menjen olyan könnyen, ezúttal valahol útközben lekéste a gépe csatlakozását és szó szerint a legutolsó pillanatban, a Heathrow reptérről esett be a díjátadásra.
Indonéziai vezetőnk, Yude
A 2011-es év túravezetője, Bruno Srí Lankáról
Kissé hasonló, ha nem mélyebb bugyrokból keveredett ki nyugat-afrikai utazásom túravezetője, Noah. Vele jóformán az első napokban csúnyán összevesztem. Történt, hogy a csoport minden tagjától be akart szedni 30 ezer nyugat-afrikai frankot, arra, hogy ebből az utazás során megveszi valamennyiünk ivóvizét. Hárman nem szálltunk be, de mielőtt nekiindultunk volna a leginkább isten háta mögötti vidékeknek, bátorkodtam megkérdezni, hogy útközben lesz-e lehetőségünk palackozott vizet venni. Nem tudom garantálni – válaszolta Noah. Erre én: ha az általad előirányzott 30 ezer CFA-t (kb. 14 ezer forint) mindenki befizeti, annyi vizet vehetünk belőle, hogy ezzel akár egy olimpiai úszómedencét is feltölthetnénk. Ekkor tört ki a botrány. Noah halálosan megsértődött. Hogy én azzal gyanúsítom, hogy esetleg saját zsebre dolgozik, hogy ilyesmi ővele még sosem fordult elő… Nos, velem sem. Ilyet egy túravezető akkor se tehet, ha az utasai fát vágnak a hátán. Aznap nem szólt hozzám, tüntetően elfordult, amikor magyarázni próbáltam a semmit, aztán másnap reggel, medveöleléssel, szépen kibékültünk. A végén 10 ezret befizettem, látván, hogy itt-ott pénzadományokkal segítettünk pl. iskolát. Amúgy eszembe se jutott, hogy le akarja nyúlni a pénz egy részét. Noah nyolcgyermekes, szegény falusi családból származik; úgy tudott egyetemre menni, hogy egy jómódú rokona neki és egyik fivérének fizette a tanulmányait. A többi testvér azóta is kunyhólakó. Amikor nagyon szegény vidékeken jártunk és láttuk a koszos-rongyos, félpucér kisgyerekeket, amint a disznókat pesztrálják, megjegyezte, ő is pont ilyen volt kiskorában. Neki két gyereke van, rendes házban lakik Loméban.
Noah a nyugat-afrikai reggelivel ismertet bennünket
Laoszi túravezetőm („felvett” nevén Nick) szintén sajátos életutat járt be. A buddhista egyetemek az egyetlen kitörési lehetőséget kínálják a szegény ázsiai családok gyerekeinek. Mint mindenki Délkelet-Ázsia buddhista országaiban, gyerekkorában ő is bevonult egy monostorba, aztán ott is maradt – 17 évig! Közben elvégezte az egyetemet, jól megtanult angolul, immár házas, gyerekei is vannak.
Jó szívvel emlékszem vissza burmai túravezetőnkre, Susura. 30-as madárcsontú kis hölgy, kb. 150 centi magas, vasággyal együtt 35 kiló, emellett azonban vaskézzel, nagyon határozottan intézett mindent, amit kellett. Aztán ott volt Bilal Líbiában. Intelligens, humorral teli, nagy bohóc, nagy gyerek. Korábban tanár volt Ghadamesben. Épp utazásunk előtt sorsolták ki mekkai zarándoklatra, nagyon boldog volt, pár héttel túránk után indult. Szaharai búcsúesténken némi dízelolaj segítségével tűzijátékot rendezett nekünk a homokon. Nem tudom, hogyan vészelte át a líbiai polgárháborút; remélem, épségben.
Líbiai vezetőnk, Bilal
Legelvarázsoltabb vezetőm, azt hiszem, Vietnamban volt, az Intrepid alkalmazottja, Bruce. Mivel mindenhol limonádét kért, rajta ragadt a Limonádé név (Bruce Lemon Juice). Egyébként ausztrál, javában az ötvenes éveit taposta, akkor kilenc éve élt Vietnamban, úgy-ahogy a nyelvet is beszélte. Évente egyszer, szabadsága alatt utazott haza (?) Ausztráliába, aztán jött vissza és két-háromhetes turnusokban föl-le kísérte utasait Saigon és Hanoi között. Családja, vietnami lakóhelye nem volt, kis, ódivatú hátizsákban hordta összes motyóját. Nem is tudom, miért írom múlt időben, szerintem még most is ezt csinálja. Talán nincs olyan zug az országban, amit ne ismerne. Pontosan tudja, melyik falunál hol érdemes megállnunk egy-egy népi mesterség fortélyainak megtekintésére. Ilyenkor széles gesztusokkal, kitárt karral, vietnami köszöntéssel robban be a helyiek közé, s olykor az volt az érzésem, személyesen ismeri mind a 85 millió vietnamit. Persze, azokat sem mind ismeri, akikkel összefutottunk, de a hatás frenetikus. Nem volt olyan helyzet, ahol ne a legnagyobb barátsággal és szívélyességgel fogadtak volna bennünket. Azon kívül, hogy állandóan bohóckodott (de ez neki kifejezetten jól áll), nagyon sokat megtudtunk tőle erről az országról, amit, úgy tűnt rajongásig szeret.
Bruce "Lemon Juice"
És végül: Lela. Pokoli hőségben, gyalog keltünk át a határon az örmény oldalról Grúziába. Ott várt bennünket. Mint mondjak, első látásra… Pedig igazából nem is túl szép, nem úgynevezett jó nő, túravezetőnek is, mondjuk, közepes. És mégis, jól tudjuk, ez ilyen. Tudtam, persze, nagy távolság, korkülönbség, kulturális eltérések – és mégis, ilyenkor nem az ész irányít. Aztán hazajöttünk, lassan elmúlt. Néha chatelünk a Facebookon. Ω
Lela, Grúziából
