Utas és Világ

       E.T. Etiópiában (2002)

Ha Etiópiának vannak igazán világraszóló kincsei, akkor Lalibela tufába vájt templomai azok. A falusias kisváros 2600 méter magasan, elszigetelten lapít a hegyek között, még a villanyt is csak nemrég vezették el idáig. Mielőtt a főutat elhagynánk, ellátmány beszerzése céljából megállunk egy nagyobbacska településen. Szegény Playtonnak (ő a szakácsunk) komoly megpróbáltatást jelent a konyhai készlet feltöltése; itt már állandó beszerzőhelyet talált. Errefelé szemlátomást nem ritka madár az idegen, mert a szőttesekkel megpakolt helyi

Szuvenírárusok  felkészülten fogadják csapatunkat. Egy leprás öregember sántikál a kocsi mellé, kezén, lábán több ujja hiányzik. Kéreget. Mit lehet ilyenkor tenni?  Kezébe nyomni néhány kekszet, aztán félrenézni. Minél több időt töltök végletesen szegény országokban, annál jobban csodálom Teréz anyát, Albert Schweitzert és a többi, névtelen elhivatottat, hogyan (voltak) képesek ezt ép ésszel csinálni.

    A legenda szerint a templomokat Lalibela király uralma idején, a 12. században készítették, valójában azonban sokkal hosszabb időre nyúlik keletkezésük. A városkát Afrika Petrájának is nevezik, ám a nevezetes jordániai építményegyüttessel ellentétben az ittenieket nem kőbe (értsd: kőfalba), hanem a könnyen faragható tufakőzetből vájták ki. Képzeljünk el egy nagyjából lapos sziklafelszínt, amiben elkezdtek lefelé „ásni”. Miután elkészült a négyszög alakú, 10-12 méter mély „munkaárok”, ott állt egy jókora monolit, melynek már csak a belsejét kellett kitermelni és templommá formálni. Ilyen építmények sehol a világon nem láthatók, ráadásul vagy tucatnyi van belőlük, s némelyiket még átjárók, alagutak is összekötik a többivel. Hogy a méretükről is fogalmunk legyen: a Bet Medhane Alem templom kiterjedése 33,5×23,5 méter. Kívül-belül egyaránt 36 oszlop díszíti, ablakai többnyire különféle kereszt formájúak. Ezek adják a világítást, bár néhol egy szál villanykörte is pislákol. Innen lopták el 1997-ben a híres, nemesfémből készült lalibelai keresztet, melyet aztán egy éles szemű belga vámos szúrt ki egy Etiópiából hazatérő műgyűjtő poggyászában. Az illető 25 ezer dollárért vette egy helybelitől. Fogalmam sincs, hogy dumálta ki magát végül, de miután visszaszolgáltatta, az etióp állam kártalanította, és a kereszt két évvel később visszakerült Lalibelába. A templombelsők, néhány kivételtől eltekintve, nem túldíszítettek. A hajdan bizonyára színpompás freskók kissé kopottak, a reliefek is egyszerűek. Csak mellesleg jegyzem meg, az egész komplexumra érvényes videokamera-használati díj 150 birr (kb. 18 dollár).

                                                      Lalibelai, tufába vájt templomok                                       

                                          Változatos formájú ablakok

     Lalibela fontos zarándokhely, s ahol sok ember összegyűl, mi sem természetesebb, mint hogy vásárt is tartanak. Már korábban mellém szegődött, önkéntes és levakarhatatlan vezetőként, egy helybeli fiatalember. Eddig kissé terhemre volt, de a piacon elvesznék nélküle. Szédelgek a kavargó tömegben, csetlek-botlok a földön ülő, rongyos, szürke ruhás árusok között. Hogy mit árulnak? Mindent. Ruhát, zöldfélét, fűszereket, élő állatot, gabonát, konzervdobozzal kimérve. A műanyag gabonás zsákokon felirat: „Amerikai segély. Tilos árusítani vagy elcserélni.” Ez láthatóan senkit sem zavar. A zsákok később önálló életre kelnek, szerte az országban építőanyag-kiegészítőként hasznosulnak. Lehet aztán fogkefét is kapni. Nem hajlik három ponton, még fogkrém se kell hozzá, ugyanis fából készül. Maliban láttam először hasonlót a piacon. Kb. húszcentis darabokra vagdosott vékonyka, zsenge faágak, ezeket rágcsálják.  Állítólag igen hatékony, még az is lehet, hogy háromszoros védelmet nyújt.

                                                       Vásár Lalibelában

    A mézárusok különítményét még feltétlenül megnézem, már csak azért is, mert a méznek ősi kultusza van errefelé. A legenda szerint Lalibela király(fi) születése után bölcsőjét nagy méhraj fogta körül. Anyja katonák szimbólumát látta bennük, akik majdan szolgálni fogják az uralkodót. Ezért is kapta a Lalibela nevet, mely nagyjából ezt jelenti: a méhek elismerik felségjogát. Az ifjú királyjelöltet azonban gonosz bátyja megmérgezte, s az angyalok három napra a mennybe vitték. Ott magától Istentől kapott parancsot és útmutatást, hogy a földre való visszatérése után építsen templomokat. Össze is gyűltek a legjobb mesterek, dolgoztak keményen, ám mihelyt leszállt az est, munkájukat angyalok folytatták, hát persze, hogy hamar végeztek. Bizonyára nem véletlen, hogy Lalibela környékén hemzsegnek a bibliai nevek. Van például Jordán folyó, Kálvária, Ádám sírja stb.

   Önjelölt túravezetőm egészen a szállodáig kísér, s közben még kunyhójukba is meghívna, kávészertartásra. Kérdeztem, mivel hálálhatnám meg szolgálatait. Cipőt kért, de mivel nekem se volt fölöslegben, kiegyeztünk egy pólóban (elég kicsi volt rá), meg némi pénzben. Örökké sajnálni fogom, hogy meghívását – fáradtságra hivatkozva – nem fogadtam el, de egyre ausztrál szobatársam, Brad képe lebegett előttem, aki másfél napja sűrű ingajáratban közlekedett ágya és a toalett között. Már megint (hovatovább folyamatosan) beteg a fél csoport. Mekelében ottani szobatársam, Alan hánykolódott. Ő egyébként korábban repülő doktor volt Ausztráliában, vagyis olyan orvos, aki maga vezette kis repülőgépen jár az isten háta mögé a tanyákra, farmokra, mindenféle nyavalyát gyógyítani. Nemrégiben adta föl szülész-nőgyógyászi kórházi állását, és végkielégítésének egy részét afrikai utazásba fektette. Chris és neje, Janette nyugdíjas angolok, fölváltva robbannak le. Kérdem, kinek az ötlete volt ez az utazás. Csak rá kellett nézni Chrisre… megadóan, szótlanul tűrt végig, alighanem már a második napon fordult volna vissza. Azt viszont már itt közösen elhatározták, hogy utolsó, addiszi éjszakájukat a Hiltonban töltik. A Dragoman irodának eszelősen hosszú útjai is vannak. Natalie, az Új-Zélandon élő hongkongi angol például Törökországban kezdte, átutazott az egész Közel-Keleten, Egyiptom végeztével repült Etiópiába, és innen megy végig, Fokföldig. Ez összesen hét hónap! A hosszútávutazóknak mondtam is búcsúzáskor: tudjátok, hányszor fogtok még Fokvárosig hányni…

                                                           Emeletes kunyhó

     A kávészertartás mégsem maradt ki az életemből, estére ismét csoportvacsora készülődött. A szertartás azzal kezdődik, hogy friss füvet szórnak szét a padlón, s közben tömjént füstöltetnek. A kávészemeket helyben pörkölik serpenyőben, faszenes kis tűzhelyen. Mihelyt megpörkölődött, a serpenyőt körbehordják, enyhe füstjét a vendég felé legyezik (minőségellenőrzés), aztán megőrlik, vízben forralják, míg buborékolni nem kezd. Általában sok cukorral isszák, de az édesítés műveletét – ellentétben például a törökökkel – a vendégre bízzák. Régebben Etiópiában híján voltak a cukornak, olyankor aztán sózták a kávét. Etiópia gazdasága a mai napig a kávétermeléstől és a világpiaci ár alakulásától függ. Az exportbevétel kétharmadát adja. Mint azt nyilván tudják, magát a kávét is itt „találták föl”, vagyis hát az italt magát nem (lásd majd Jemennél), csupán a vad kávécserjék itt élnek, Etiópiában. Az etikett szerint három csészével illik inni, de a faranzsit (külföldit) nem erőltetik, még fölfordul tőle a nyomorultja, merthogy a főzet elég erős. Valójában ez az első igazi etióp vacsoránk, eddig tábori konyhán kosztoltunk, no meg egy-két jobb étteremben. Az alapkellék egy hatalmas etióp kenyér, az inzsera, mely esetenként abrosz nagyságú is lehet. Egy helyi kölesfajta őrleményéből készül. Erre rakják a különféle húsokat (disznóhúst a keresztény etióp sem eszik), főtt és nyers zöldségeket, mártásokat. Mindenki kap egy „személyi” inzserát is, annak darabjaival veszi magához az ételt, s akárcsak a muzulmánoknál, mindig jobb kézzel. Az inzsera szürke, palacsintaszerű képződmény, némelyeket esetleg pacalnak készülő bendőre emlékeztethet, de nekem például a jobb légitársaságok hosszú távú járatain osztogatott föltekert frissítő frottírkendő is eszembe jutott róla. Ne feledkezzünk meg – elvégre Lalibelában vagyunk – az aperitifről sem: ez a tej, vagyis tedzs, a növényi ízesítéssel készülő mézbor. Ugyanúgy vannak édes és száraz változatai, mint a szőlőbornak. Az étkezés végeztével minden etióp étteremben a pincér azonnal a tányérokra veti magát, ugyanis udvariatlanságnak számít a „szennyes” edényt a vendég előtt hagyni.

    Végezetül folklórbemutatót kapunk egy helyi népi együttes énekeseitől, táncosaitól. A legismertebb tánc az iskista, melynek fő motívuma a vállak előre-hátra, föl-le rángatása a dob ritmusára, miközben a csípő és a láb csaknem mozdulatlan. Nők, férfiak egyaránt járják. Kísérőként, szólóhangszerként is használatos az öt- vagy hathúros lant, a krar, illetve a korábban már szóba került egyhúros „hegedű”, a masenko.

                                                                     Kávészertartás

   Még nem szóltam Lalibela legnagyobb látványosságáról, az ugyancsak kőbe vájt, kereszt alaprajzú Szent György templomról. A piacról jövet ott mentem el mellette pár méterrel, enyhén lassítva, hiszen holnap úgyis idejövünk, bejárjuk, lefényképezem. Aztán „holnap” reggeltől estig zuhogott az eső, ki se mozdultam a szállodából. Hiba volt, immár jóvátehetetlen hiba.

                                   Így néz ki a Szent György templom (sajnos, nem saját felvétel)

   Már semmi egyéb feladatunk nincs, mint hogy épségben visszatérjünk a fővárosba. Most az Etióp-magasföld keleti oldalán haladunk délnek. Errefelé zöldebb a táj, mint a nyugati oldalon, hiszen az esőket a tenger felől kapja. A páradús légtömegek átzúgnak a félsivatagos Ogadenen (ezért a földért meg Szomáliával vívtak esztelen háborúkat) és a fennsík oldalában fölemelkedve adják ki nedvességtartalmukat. Eshetett csúnyán előző nap is, helyenként elmosta a fél utat, de legalább a gyerekek kedvükre fürödhettek az iszapos vizű tócsákban. Ebben az országrészben kínai irányítással nagyszabású útépítés folyik, ami számunkra azzal jár, hogy  még az eddigieknél is borzalmasabb terelőutakon kell átrágnunk magunkat. Ismét vadkemping az út mentén. Ilyenkor mindig előkerül egy-két géppisztolyos parasztember, aki őrnek ajánlkozik. Nem illik és nem is érdemes visszautasítani. Ott ülnek egész éjszaka kis tábortüzük mellett, s persze, kapnak érte némi pénzt meg vacsorát. Hallottad? – kérdezik reggel a többiek. – Mit? – Éjjel durrantott egyet az öreg. – Én ugyan nem, füldugóval alszom. (Lásd még: ágyút is sütögethetnének a füle mellett.)

    Egy másik alkalommal tóparti „kempinget” találtak a fiúk, mely messziről egészen jól festett. Közelebbről kiderült, hogy a marxista kormányzat idején afféle elvtársi nyaralóhely volt, kissé szocreál beütésű bungalókkal. Előre fentük a fogunkat, hogy a szemerkélő esőben nem kell sátrat vernünk, ám a bejárás során keserűen csalódtunk. A bungalókat jóformán teljesen széttrancsírozták, a szagok és látottak alapján úgy tűnik, az egész környékről idejárnak nagydolgozni; tisztesség ne essék, mondván, tele van szarva az összes helyiség. Marad a sátor. Két géppisztolyos atyafi azonnal megjelenik „őrködni”. E funkciójuk betöltéséről lehetetlen eltántorítani őket, Sam csupán az áron alkuszik keményen. Közvetlenül az én sátram mellett virrasztottak, motyorásztak, szépen kivárták a reggelit, aztán eltűntek.

    Immár ismét elviselhető úton gurulunk utolsó célállomásunk felé. Ahogy a főváros közelébe érünk, futó férfiakat és nőket pillantok meg; edzenek. Hát igen, a futás talán az egyetlen kitörési lehetőség és az égvilágon semmi sem kell hozzá. Még cipő sem. Talán még emlékeznek a 60-70-es évek legendás etióp maratoni futójára, Abebe Bikilára, aki mezítláb futva nyert olimpiát (a másodikat már cipőben). A maiaknak már legalább cipőjük van.

    Régen vártam ennyire megérkezést, mint utolsó délelőttünkön Addiszba. Engem is utolért a végzet, ha nem is olyan heveny formában, mint társaimat. Hogy a dolog ne legyen olyan egyszerű, Samnek épp az utolsó húsz kilométeren jutott eszébe, hogy csoportképet kellene készíteni, lehetőleg az összes résztvevő gépével, egyesével. Hogy ez a Churchill Road milyen hosszú tud lenni... A szállodai bejelentkezést kissé későbbre halasztottam, és elemi erővel téptem fel szobám ajtaját.

                            A Dragoman-csapat (balról a második maga a szerző)

   Utolsó másfél napját E. T. csendes semmittevéssel tölti. Tévét néz, újságot olvas. Az egyetlen etióp tévécsatorna este hattól éjfélig ad. S mit gondolnak, mivel kezdi műsorát? Félórás fitneszprogrammal! Elképzeli, amint a napi robotból kunyhójába megtérő parasztember a hátán csecsemőjét hurcoló asszonyával sebtében a képernyő elé pattan, és vad gyúrásba kezd. Jó, persze, hogy tudja, nem a hatvanmilliónyi falun élő számára készül a műsor; többségük nemhogy tévét nem látott még életében, hanem villanya sincs. De akkor kinek? Gazdagok nyilván vannak pár ezren, talán még csekély jómódú réteg is, csak éppen középosztály nincs, vagy ha mégis, elenyésző a hivatalosan 34 milliós, szegényként nyilvántartott tömeghez képest. Ez ám az igazi dráma! Nincs hova fölkapaszkodni. Esély sincs. Itt még álmodni sem lehet nagyot. Szalmatető helyett bádogtető, elegendő termés a következő betakarításig – eddig terjedhetnek az álmok.

   Egy másik angol nyelvű lapban, az Addis Tribune-ban E.T. olvasói leveleket lát arról a vitáról, építsenek-e a fővárosban 50 emeletes felhőkarcolót. Egyik azzal érvel, hogy rontaná a városképet, a másik meg azzal, hogy mennyire feldobná azt. E leveleket, nem meglepő módon, két, Amerikában élő etióp írta. Egy újabb levél azt teszi szóvá, hogy milyen visszataszítóan koszosak, büdösek, elhasználtak az etióp bankjegyek. Tetemes részük tényleg az. Időnként lemegy a szálloda éttermébe kávézni, ott is ebédel. Egyenruhás lányok a felszolgálók, már van kedvence is. Nem szép, inkább csak helyes, alacsony, törékeny teremtés, kezeit összefogva szinte vigyázzban áll az üvegfalú hűtő előtt, de vendég érkeztére tüstént ugrik. E.T. már minden ismerős fogást leevett az étlapról, kéri a lányt, ajánljon most ő valamit, etióp ételt. Doro watot javasol, gyengécske angolsággal elmagyarázza, hogy ez csirke fűszeres szósszal. Jöhet. Kihozza, de figyelmezteti, elég erős lesz, s még azt is hozzáteszi, hogy „gúd epitájt”. E.T. megköszöni, de azért diszkréten elmagyarázza neki, hogy az angol ilyesmit sosem mond (mármint hogy Good Appetite), hanem például azt, hogy Enjoy your meal. Lefordítva – „élvezze az ételét” – rém idétlen, de ha egyszer így mondják. A lány szépen megismétli, amit tanult, aztán visszamegy a helyére a hűtő elé és huncut, ám aggódó mosollyal lesi, mikor borul lángba E.T. arca és rohan ki üvöltve a mosdóba. E.T. azonban halászlén nevelkedett, mit neki egy doro wat,különösen akkor, ha nagyon ízletes is.

    Ilyenkor mindig az jut eszébe, honnan indulnak munkába és hova térnek haza ezek a lányok. Soha nem engedhetik majd meg maguknak, hogy egy mégoly szerény, tizenhét dolláros hotelszobában lakjanak, szobapincér hozza föl a kávéjukat, igazi fürdőszobában tisztálkodhassanak, kényelmes ágyban, holnapra nem gondolva alhassanak.

    E.T., ellentétben csoportja többi tagjával, egy cent borravalót sem adott a túravezetőnek és a sofőröknek. Nem azért, mert sóher, s nem is azért, mert nem maradt pénze. Úgy gondolta, máshol nagyobb szükség van rá. Nem, nem állt ki az utcára birreket osztogatni, viszont útikönyvéből hírét vette egy Hope Enterprises nevű szervezetnek. A Churchill Roadon meg is találta egyik kis irodájukat, ahol tízesével élelmiszerjegyeket lehet venni mindössze 4 birrért (kb. 140 forint) és szétosztani a rászorulók között. Vett két csomaggal, percek alatt elfogyott. Megkérdezte, mit kapnak érte. Egy darab inzserát, szósszal. Aztán vett még tízszer tízet, ám mire kilépett volna az ajtón, már híre kelt a közeli bódévárosban. Legalább százan várták odakinn, sejtette, ha kimegy, szétszedik. Megállt az ajtóban, s amilyen gyorsan csak tudta, tépdeste a jegyeket. Nem is látott egyebet, mint a feléje nyúló fekete kezeket, nem látott arcokat, szemeket, testeket, de így is érezte, micsoda küzdelem folyik odakinn. A legszörnyűbb az volt, amikor az utolsó jegy is gazdára talált. Nem nyugtatta meg, hogy százhúsz utcagyereket, koldust, bódélakót legalább egyszer megetetett. Kiszámolta, hogy egész etiópiai utazásának költségeiből körülbelül 45 ezer embert pár órára jóllakathatott volna. Nem számolt tovább; ebbe bele lehet tébolyodni.

    Útban a repülőtér felé a taxi megállt a pirosnál. Látta, hogy egy koldusasszony szlalomozik tétován a kocsik között. Csak az utolsó pillanatban döbbent rá, hogy majdnem, vagy teljesen vak. Maradék tízbirres bankjegyét kinyújtotta az ablakon, de az milliméterekkel átsiklott az asszony kinyújtott keze fölött. Közben a lámpa zöldre váltott

     A Nairobiba tartó gépen félholt fehér lányt ápolgat a családja. Leszállás után szinte úgy vonszolják a betonon a csarnok felé, nagyon megárthatott szegénynek Etiópia. Legalább ezt megúsztam. Ja igen! A tranzit KLM-várójának  férfimosdójában időközben megjavították a csapot.

               (Ennek vége, következő rész: RÉUNION és MAURITIUS)

      E.T. Etiópiában (2002)

         (folytatás)

    Említettem, hogy az etiópok nem négerek. De akkor micsodák? Bőrük fekete, vagy legalábbis erősen sötétbarna, hajuk lehet gyapjas, hullámos, fürtös, testszőrzetük a négerekéhez vagy a kelet-ázsiaiakéhoz hasonlóan gyér. Orrformájuk keskeny, egyenes, szájuk a negridekkel ellentétben nem duzzadt és nem kifelé hajló. Egyszóval egész arcberendezésük határozottan europid jelleget mutat. Általában magas termetűek, vékonyak, izmosak, szikárak, kövér etiópot alighanem élő emberfia még nem látott, s ennek nem csupán a szegénység, az alultápláltság, hanem alkati tulajdonságok az okai. (Emlékeztetnék rá, hogy Dél-Indiában is találunk olyan népcsoportokat, melyeknek tagjai már-már négerszerűen sötét bőrűek, ám arcuk kifejezetten europid.) A helyzet az, hogy az antropológusoknak fogalmuk sincs arról, honnan származnak az etiópok, csak abban értenek egyet, hogy semmi közük az europid nagyrasszhoz, s feltételezik, hogy kisebb-nagyobb mértékben keveredtek a négerekkel. Legjobb tudomásom szerint az etiópokat az antropológusok többsége önálló rasszként tartja számon, vagyis se nem negridek, se nem europidek.

                                                                  Etiópia arcai

     Akszúm, illetve a nevével fémjelzett birodalom fénykorában (Kr. u. 2-4. század) egyik legfontosabb, leggazdagabb államalakulat volt Afrikában. Nemesfémek, elefántcsont (hol van ma már elefánt a vidéken…) és a széleskörű kereskedelem alapozták meg jólétét. Itt vert gyökeret először a kereszténység, mely korszakos hatással volt a művészetekre és az irodalomra is. Az iszlám fokozatos terjeszkedésével (a mai lakosság kb. 35-40 százaléka muzulmán) azonban egyre jobban elszigetelődött, nagysága végleg lehanyatlott. Napjaink poros, falusias városkájáról nehéz elképzelni, hogy az ókori világ egyik – a széles köztudatban alig ismert – meghatározó központja volt. A mai etiópok számára azonban legalább akkora jelentőségű, mint a muzulmánoknak Mekka, vagy a katolikusoknak Róma. Sokan szentül hiszik, sőt, az etióp ortodox egyház határozottan állítja, hogy egyik temploma mellett, egy úgynevezett kincstárban őrzik az eredeti frigyládát. (Szinte valamennyi etiópiai templomban megtalálható a frigyláda másolata, vagy legalábbis úgy nevezik.) Érdekes, eddig úgy tudtam, hogy Harrison Ford, alias Indiana Jones megtalálta, ördög tudja, hol, de az biztos, hogy nem Etiópiában. A frigyládáról, melyet héberül aron habritnak neveznek, az Ószövetségben számos utalást találunk (mellesleg a Korán is említi). Ezek szerint e Mózes parancsára készített szent tartalmazza az Úrtól kapott két kőtáblát, rajtuk a Tízparancsolattal.

   A zsidók vándorlásai idején a frigyládát a Lévi törzséből való papok, leviták vitték a vonuló tömeg előtt, s amikor például a Jordán-folyó medrébe tették, utat nyitott az embereknek, hogy átkelhessenek rajta. De elvitték csatákba, így Jerikó falai körül is körbehordozták, miközben azok a fanfárok hangjára leomlottak. Amikor hurcolták, gondosan letakarták, bőrbe burkolták és lelakatolták, hogy még hordozói, a papok se pillanthassanak bele. Miután a zsidó törzsek megtelepedtek Kánaán földjén, a láda jó ideig nyugtot lelt. A filiszteusokkal vívott vesztes csatában a győzők magukkal vitték a ládát, de hét hónap múltán visszaszolgáltatták. Dávid király templomot akart emeltetni a tiszteletére, ám az Úr tanácsára elállt tervétől, később azonban Salamon király megépíttette a maga templomát Jeruzsálemben, ahol elhelyezték a frigyládát. Miután a babilóniaiak elfoglalták Jeruzsálemet és lerombolták a templomot, a láda további sorsa különféle legendákban él tovább. Egyes történészek szerint a győztesek magukkal vitték és elpusztították.  Mindenesetre arra nincs utalás, hogy a második templomban lett volna. Az etióp változat szerint még a babilóniaiak támadása előtt Etiópiába került, de hogy hogyan, azt rövidesen elmesélem.

                                                             Szerzetes Akszúmban

Akszúm olyannyira spirituális központ, hogy több császárt itt koronáztak meg. A parányi múzeumban korai geez nyelvű kéziratok és a birodalom fénykorában vert pénzérmék is láthatók, melyeken először jelent meg a keresztábrázolás. Leglátványosabb műemlékei azonban a faragott gránitmonolitok, a sztélék. Királysírok közelében állnak, magasságuk, díszítettségük az illető uralkodó hatalmát jelképezte. A legtermetesebb 24 méteres, úgy 500 tonnát nyomhat, vakablakok és vakajtók díszítik. A közelében, három darabra törve, de egészben fekszik a 33 méter hosszú, ugyancsak díszesen megmunkált Nagy sztélé. A 4. században készült, a régészek szerint azonban valószínűleg sosem állt. Itt látni igazából, milyen rövid „gyökerük” van ezeknek az obeliszkeknek hatalmas méretükhöz képest.

     Egyik obeliszk különös nemzetközi hírnévre tett szert, olyannyira, hogy a legutóbbi időkig foglalkoztatta a világsajtót. A 25 méter magas, eredetileg úgy 1700 éve felállított példányt Mussolini parancsára a megszálló olasz hadsereg 1937-ben Rómába vitte, ahol fel is állították a Piazza di Porta Capenán. Egy 1947-es ENSZ-határozat értelmében Olaszország belegyezett, hogy visszaszolgáltatja, ám ahogy ezt a magunk bőrén is tapasztalhattuk (lásd Szent Korona és tartozékai, a sárospataki könyvek), ha a nagyhatalmak egyszer valamit megkaparintanak, igencsak ódzkodnak tőle megválni. Több mint fél évszázadnak kellett eltelnie, mire az olasz állam  végül – nemzetközi nyomásra – engedett. Csakhogy kiderült, egy ilyen iszonyatos – kereken 160 tonnás – monstrumot nem is olyan könnyű szállítani. Először is az obeliszket három részre kellett vágni, de úgy kalkuláltak, hogy az akszúmi repülőtér kifutópályája még ahhoz is rövid, hogy egyetlen darabbal repülő szállítógép le tudjon szállni rajta. Addiszba elvileg elröpíthették volna, ám a főváros és az Akszúm közötti útviszonyok – mint azt saját ülepünkön és adrenalinszintünkön éreztük – erre nem alkalmasak. Az olaszok annak idején az akkor még Etiópiához tartozó Massawa kikötőjén keresztül, hajóval szállították el. Logikusan így is kellett volna visszajutnia, ám Massawa, miként az egész korábbi etióp tengerpart, időközben a függetlenné vált Eritrea kezére került, s a két ország tartósan pocsék viszonya e tervet meghiúsította. Nem maradt más hátra, föl kellett javítani az akszúmi repülőteret. A röptetést egy AN-124-es típusú orosz szállítógép végezte, a terveknek megfelelően három ütemben. Ezek voltak minden idők legnagyobb légi szállítmányai. Az iszonyú kődarabokat nagyon gondosan kellett rögzíteni, hogy az esetleges turbulenciák ne veszélyeztessék sem a köveket, sem a repülés biztonságát. Végül 2005. április 25-én földet ért Akszúmban a sztélé utolsó darabja is. A szállítást egy olasz cég bonyolította, csekély 6 millió euróért. Remélhetőleg tárolási díjat nem kértek érte, mint például tőlünk az oroszok a sárospataki könyvek állagmegóvásáért. Az etiópok természetesen hatalmas csinnadrattával fogadták, ám felállítására csak 2008 augusztusában került sor, addig tanakodtak, hová helyezzék el a többi sztélé megbolygatása nélkül.

                                                             A legnagyobb (álló) sztélé Akszúmban

                                            A törött Nagy sztélé valószínűleg sosem állt

   Pár méterrel a felszín alatt több királysír is található. A 6. században élt Kaleb király palotája annyira lepusztult, hogy csupán jelentékeny kiterjedéséből következtethetünk egykori impozáns mivoltára. A felszín alatti nem túl tágas kamrák gránittömbjei ugyanúgy tökéletesen illeszkednek egymáshoz, mint az egyiptomi fáraók sírkamráiban, s ugyanúgy ki is fosztották őket. Festmény egyáltalán nem, díszes faragás is csak helyenként látszik rajtuk. Akad néhány kőszarkofág is. A helyi idegenvezető kedvence az a példány, melyet egyetlen kőből faragtak ki; teljesen zárt, csakhogy a belsejében jókora üreg van, ugyanis öblösen kong. Ezek az öregek tudhattak valamit, amit mi nem. A közelben egy jelentéktelen bódéban kisebb kredenc nagyságú, hasáb formájú kő áll. Három oldalát három különböző nyelvű – sábai, geez és görög – felirat borítja (a negyedik „üres” – vajon  miért?). Ezana király idején készült, amikor a legnagyobb méretét érte el az akszúmi birodalom: Kelet-Szudántól a mai Jemenig terjedt. Azt mondták, a feliratok közt egyebek mellett ez áll (szabad fordításomban): bárki, aki meg merészeli mozdítani e követ, halálnak halálával hal. A 80-as években bukkant rá egy környékbeli paraszt, azóta se mozdították el. A városban és környékén további régészeti csodák várhatók, ugyanis a terület 98 százaléka még feltáratlan. Akszúm külterületén gránitba vájt tavacska mélyed a felszínbe, melyet Sába királynőjének úszómedencéjeként mutatnak be. Swimming pool – így mondja a helyi idegenvezető, ami a körülményeket figyelembe véve elég idétlenül hangzik. Manapság a környékbeli asszonyok ide járnak mosni, meg gyerekek pancsolnak benne. A város másik felében pár méter magas kőfallabirintus rajzolja ki ama palota körvonalait,  melyet ugyancsak Sába királynőjének tulajdonítanak. Lehet, hogy pusztán az eszelős meleg tette, de legott előtört belőlem a szkeptikus. Vajon miért kellett e két fontos létesítményt egymástól úgy öt kilométerre megépíteni? Kétségeimnek lehet némi alapja, ugyanis a régészek szerint a palota úgy 1500 évvel a legendás királynő uralkodása után épült. A dolognak van még egy szépséghibája. Egyáltalán, ki volt Sába királynője, akinek még a nevét sem tudjuk pontosan? Sába maga sémiták lakta dél-arábiai királyság volt, nagyjából 3000 éve. Egyes elképzelések szerint onnan keltek át a Vörös-tengeren Afrikába és meghódították a partvidék hamita népeit. Sába királynője már Etiópia területéről igazgatta birodalmát. Az etiópok Makeda néven tartják számon, a jemeniek Bilqisként, bár meglehet, nem is egyetlen személyről van szó. A királynő – így szól a mítosz – hírét vette az izraeli király, Salamon gazdagságának és bölcsességének, úgyhogy felkerekedett és meglátogatta Jeruzsálemben. Az utókor változatos történeteket kanyarított e vizit köré. A legpikánsabbnak tűnő variáció szerint – hogy finom legyek – Salamon kedvét lelte a királynő bájain, aki hasában a leendő Menelik királlyal tért vissza hazájába. Később a fiú felkereste apját, elhozta Etiópiába a frigyládát és dinasztiát alapított. Hailé Szelasszié is azt állította magáról, hogy Salamon leszármazottja. (Innen ered a Júda oroszlánja szimbolika; minden mai pénzérme egyik oldalán oroszlánfej látható.)

    Akszúm utcáin nincs „jujuju”, itt „one birr” van. Aránylag sok külföldi keresi föl a várost, a műemlékek körül csellengő gyerekek szívósan kéregetnek, vagy néhány szép ásványpéldányt próbálnak elsózni. Az ajándékboltok slágerei: kisebb-nagyobb Salamon- vagy Sába királynő-szobrocskák, a kettő egybefaragva, esetleg megspékelve a kis Menelikkel. Szállodai szobámban (meg még néhányban) nincs víz. Kérem az öltönyös menedzsert (ha már CNN-re telik a társalgóban), ugyan, fakasszon valamit a csapból, négy napja nem fürödtem (hát hol, a vadkempingben?). Múlnak a száraz órák, egyre morcosabb leszek, végül kapok másik szobát. Már megint szégyenkezem. Balhézok egy megkésett tusolás miatt, közben fél Etiópia szomjazik. Egyik boltban az árus arra bíztat, hogy „Mister, buy plastic water!”. Hát, igen, palackos víz az van, tudja minden boltos, hogy a külföldi számára ez elemi szükséglet. A csoport szerencsére „plesztikvóter” nélkül is elvan. A kocsi hatalmas tartályt is rejt, ezt időnként feltöltik vezetékes vízzel, valami emberbarát vegyszerrel kezelik, s egy-két óra múlva biztonságosan iható.

    Gránithegyek között (innen a sztélék alapanyaga) közelítjük meg az eritreai határvidéket. Eritrea 1993-ban függetlenítette magát Etiópiától, ezzel utóbbi elveszítette tengerpartját, s most Dzsibuti kikötőjén keresztül kénytelen tengeri áruforgalmát intézni. Azóta is gyakoriak a véres határvillongások a két koldusszegény ország között. 2000-ben itt még harcoltak. Etiópia visszafoglalt egy korábban megszállt területet, sőt kissé be is nyomult Eritreába. Végül ENSZ-közvetítéssel megszületett a tűzszünet és véglegesítették a két ország közti határvonalat. Errefelé nincs kunyhó, a házakat durván megmunkált terméskőből tákolták össze. Száraz, sztyeppés vidék, felbukkannak az első málhás tevék is. Az út változatlanul kriminális, igaz, a forgalom is csekély, jobbára teherautók használják. Sokat mondok, ha egész, négyezer kilométeres utazásunk során összesen ötven személykocsit láttam az országutakon. A távolsági buszok ellenben kellemes meglepetéssel szolgálnak. Itt nincs tetőn utazás, mint sok fejletlen országban, s nem törekszenek az utastér hézagmentes kihasználására sem. A buszok közeledtét általában hangzavar előzi meg, ugyanis a járművek elején külső hangszóró okádja a zenét. Képzelem, mi lehet belül.

                                                    Gránitvidék

                                               Északi táj, az eritreai határ közelében

    Innen immár délre tartunk és irtózatos porfelhőt húzva magunk után begurulunk Mekelébe, Tigray régió központjába. Varázslatosan szép táj, vörös tufáit az erózió marja, az ember pedig templomokat vájt a kőzetbe. Maga a 220 ezer lakosú város semmi látnivalót nem kínál, de szemlátomást gazdagabb az átlagosnál. Gombamód nőnek az új épületek, az iskolások egyenruhában járnak, a főutcán jól öltözött emberek grasszálnak, az üzletek is jobb kinézetűek. Vadonatúj repülőtér is készül (időközben már átadták). Megjegyzem, minden esetleges előítélet ellenére, az Ethiopian Airlines elismerten Afrika egyik legjobb légitársasága, ami nem lehet könnyű, mert a többek között engem is röptető Kenya Airways például világszínvonalú. De mit gondolnak, minek köszönheti e város a virágzását? Nem fognék találgatásokba. Az nyilván merő véletlen, hogy erre a vidékre valósi az ország jelenlegi miniszterelnöke, Meles Zenawi (időközben, 2012-ben, meghalt). Ja, és persze van stadion is, tízezer nézőnek – egy másodosztályú csapatnak.

                                         Félig tufába vájt templom a Tigray régióban

    Miként a többiek, E. T. is szabadnapot kap, egyedül kószál Mekelében. Elballag a piacra, abban a reményben, hogy megláthatja, miként hozzák teveháton a nem túl messzi Danakil-sivatag kiszáradt, bepárlódott tómedencéiből a sótömböket. Egykor az egész országot onnan látták el sóval, mely az ókorban olyan becses kincsnek számított, hogy pénzként használták, vagy aranyat adtak érte cserébe. A Danakil-depresszió egyes részei 100-120 méter mélyen fekszenek a tengerszint alatt, dögletes a hőség. Nos, ma nincs sóvásár, van helyette fűszer, zöldség, ruhanemű, meg töméntelen műanyag edény. Nagyméretű plakáton akad meg a tekintete, rajta csinos kis ház előtt papa, mama, két gyermek. A feliratot persze nem érti, de az üzenet tartalmát sejti. Alighanem így képzelik a jövő polgári Etiópiáját, valahonnan föntről.

                                                        Így épül Mekele

                                                           Mekelei vásár

                                    Ilyennek képzelik a jövő etióp családját

   E.T.-re leplezetlen csodálkozással néznek a helybeliek, külföldi legföljebb tévedésből  keveredik Mekelébe, az ufó is csak rövid, egynapos pihenőre szállt le a városban. E.T. töprengve bolyong a földön ülő árusok között. Azon töpreng, hogy ha az egy etiópra jutó éves GDP nagyjából 100 dollár, akkor az ő nyakában most éppen tíz etiópra eső GDP-nek megfelelő értékű kamerák lógnak. Ettől már megint rosszul érzi magát. Pedig E.T. alighanem az ötödét sem fogyasztja annak, amit egy az ő társadalmi státusának megfelelő amerikai vagy svájci. 

    Kizárólag a melegre tekintettel leül sörözni egy utcára is kiterjedő apró vendéglátó egység asztalához. Másfél birrért vesz egy Addiszban kiadott angol nyelvű lapot, a The Reportert. A címlapon friss hír: először kapott afroamerikai színésznő Oscart (Halle Berry, ráadásul még Denzel Washington is).. Egy olvasói levél azt teszi szóvá, hogy a privát távolsági buszokon túltengnek a keresztény jelképek, ortodox egyházi zene szól a magnókon, pedig a járműveket legalább ilyen arányban használják muzulmánok is. Romlik az AIDS-helyzet, immár hárommillió etióp fertőzött. Időközben harminc év körüli férfi ül E.T. asztalához, elmondja, diplomás agrárszakember, nincs munkája, s tanácsot kér, hogyan tehetné jobbá az életét. E.T.-nek fogalma sincs róla, mit válaszolhatna. (folyt köv. ►)

Még egy rész Etiópia, aztán Réunion jön. Új olvasóknak ajánlom a korábban feltöltött SÖR JÉGKOCKÁVAL - BEVEZETÉS MÁS  VILÁGOKBA c. könyvemet, ugyanebben a blogban 

E.T.  ETIÓPIÁBAN  (2002) folytatás

A fennsíkon elég időnk volt az akklimatizálódáshoz, de amint a Simien-hegységben felérünk 3600 méteren fekvő táborhelyünkre, mégis kóválygok. Összetákolom sátramat, megpróbálom egészben tartani robbanásra kész fejemet, és zagyva álmoktól zaklatottan gubbasztok a hálózsákban reggelig. Már képes vagyok aránylag egyenesen járni, de néhány, az előző napi luxuskoszttól lerobbant útitárssal együtt a táborban maradok. A többiek indulnak hegyet mászni.

    Látnivaló helyben is akad bőven. A Simien, megkockáztatom, Afrika leglenyűgözőbb tája, kár hogy oly kevesen ismerik. Sátrainktól pár lépésnyire úgy 500-600 méteres leszakadás nyit hátborzongató kilátást, alant parányi falvak, köröttük kisparcellák tengere, távolabb a fennsík bazaltjából égbe szökő „tűk” – egykori vulkánok erózió faragta maradványai – meredeznek. A közelben emelkedik 4620 méterrel Etiópia legmagasabb csúcsa, a Rász-Dasen.

                                      Az Etióp-magasföld, egyelőre még a levegőből

   Az etióp föld alapjait, akárcsak mindenütt Afrikában, ősi kristályos kőzetek alkotják, melyekre a középkori tengerelöntések során vastag homokkő- és mészkőrétegek rakódtak. Az Afrikai-árokrendszer kialakulása már a harmadidőszak elején, 65 millió éve megkezdődött, ám az igazán drámai változások bő 20-25 millió évvel később zajlottak: a hasadékok mentén bazaltláva ömlött ki, mely helyenként, tufákkal együtt, 2000 méter vastag takarót alkot. A szerkezeti mozgások, illetve az erózió azonban gondoskodott a táj mozgalmassá tételéről. A Simien elhagyása utáni napunkon kétszer tettünk meg oda-vissza 1000 méternél is nagyobb szintkülönbségeket, hála az olaszok által sok évtizeddel ezelőtt tervezett és építtetett szerpentinútnak. Alighanem azóta se nyúltak hozzá, s bár keskeny, ma is használható.

                                                Etiópia domborzati térképe

                                              Felföldi utakon

    De maradjunk még a fellegekben, a nemzeti parkban. Táborhelyünk körül százszámra nőnek az óriás lobéliák (L. Rhynchopetalum), melyek magassága virágzás idején a 6 métert is eléri. Igen zord és szélsőséges időjárási körülményeket kell elviselnie. Vastag törzséből rozettaszerűen meredeznek folytonosan növekvő levelei. Napközben a levelek kilapulnak és szétágaznak, hogy minél több napfényt gyűjtsenek be, éjszaka viszont kissé felpöndörödnek és összébb húzódnak, hogy védjék a növényt a hidegtől.

                                                       Óriás lobéliák

   A növénynek ez a faja kizárólag a Simienben fordul elő, de lobéliákkal Kelet-Afrika egyéb, még magasabb hegyvidékein, például a Kenya-hegyen is találkozhatunk. Ugyancsak kizárólag Etiópiában és csak a magas hegyvidékeken él a dzselada-, vagy magyarosabban, hegyi pávián. Már fölfelé jövet is láttuk, amint több száz (!) fős csapatokban vonulnak, vagy éppen legelésznek. Megfigyeltek már 800 fős hegyipávián-hordát is Simienben; sehol a világon nem verődik össze ennyi majom ilyen óriási tömegben. És bizony tényleg legelésznek. Ez az egyetlen főemlős, mely kizárólag füvet eszik. Igazság szerint nem is páviánok, önálló genust képeznek. A közönséges páviánok úgy általában jó kinézetű majmok, egészen addig, míg hátat nem fordítanak az emberi szemlélőnek. Kell-e mondanom, hiszen ha másutt nem, állatkertben biztosan mindenki látta már ülepük iszonyú vörösét, mely nem másra szolgál, mint szexuális állapotuk jelzésére. A dzseladáknak azonban valami mást kellett kifejleszteniük, hiszen idejük jó részét evéssel töltik, közben pedig ülnek. Ezért alakult ki a mellükön egy folt, mely mindkét nemnél élénkvörössé válik, ha párzásra készülődnek.  A szexet mindig a nőstény kezdeményezi. Kommunikációs rendszerük talán a legfejlettebb a főemlősök körében. Mintegy harminc különféle hangjelzést alkalmaznak, ezek egy része kizárólag az adott család sajátja.

    Van még néhány igen érdekes megkülönböztető jegyük, melyek a főemlősök közül csak rájuk jellemzőek. Elsősorban is a matriarchátus. A több száz egyedből álló hordákat ugyanis 4-6, esetleg 8-10 fős családok alkotják, méghozzá kizárólag nőneműek, már persze ha éppen nincs az önállósodás rögös útjának kezdetén botladozó aprócska fiúkölykük is. Nagymamák, anyák, süldő lányok, testvérek, unokatestvérek élnek együtt, szigorú hierarchia szerint. A családon belül állandóan folyik a versengés, ám jól tudják, mikor kell félretenni az ellentéteket. A nagy család előnyt jelent, ha harcolni kell, egyben azonban hátrányt is, hiszen több egyén között kell rendet teremteni és közös cselekvésre ösztönözni őket. A főnök mindig a legidősebb, még kellőképp fitt és vezetésre alkalmas nőstény. Ő dönti el, mikor merre járjon legelni a család, ő a küzdő – a többi meg a hátvéd –, ha másik család hatol be territóriumukra. Egy dologban viszont egyet kell érteniük: az utódnemzésre legalkalmasabb hím kiválasztásában. Persze, ilyenkor is a főnökasszony szava a döntő. A hím megadóan követi a családot, amerre elindulnak, és gyakorlatilag a család minden hölgytagjával párzik, ami ugyan nem kötelező, de ha már egyszer ott vannak… Ilyenképpen csak afféle szexrabszolga, akinek – ha nem teljesíti rendesen kötelességét – bármikor kiadhatják az útját. A magányos, kirúgott, vagy éppen ivaréretté vált hímek kis csapatokban járnak föl-alá a hordán belül, abban a reményben, hogy egy nőcsapat végül kiválasztja őket. A kurkászás minden majomfaj életében a társadalmi érintkezés legfőbb formája. Ezzel nemcsak az élősködőktől szabadítják meg egymást, hanem a családon belüli kötődést is erősítik. Ezáltal lehet bizalmat, hűséget adni és elnyerni.

                                              Dzselada páviánok tömege 

                                           Barátkozunk

    Sátraink környékén egy kb. nyolcfős család legelészett. Időm bőven lévén, centiről centire húzódtam közelebb hozzájuk. Úgy 3-4 méterig engedtek, elücsörögtem közöttük egy órácskát. Jóformán megállás nélkül ettek. Mellső lábaikkal ritmikusan, fölváltva tépték az alacsony füvet, s ha egy foltot lecsupaszítottak, föl sem álltak, fenekükön továbbcsusszantak kissé. A hím különösen impozáns, termetre lényegesen nagyobb még az alfa-nősténynél is, a fejszőrzete akár egy oroszláné. A közelben őreink tüzet raktak, s az otthagyott parázskupacot néhány pávián szépen körbeülte. Ilyen magasságban napközben is hűvös van, éjjelente kifejezetten hideg. Este is, reggel is a tábort körülfogó meredek, csaknem függőleges sziklafalakon láttam őket, ott biztonságban pihenhetnek, potenciális ellenségeik, a leopárdok vagy a hiénák ilyen eszement helyeken nem zaklathatják őket. A dzseladák pokoli jó sziklamászók, olyan biztonsággal járnak-kelnek a legmeredekebb falakon is, amilyenről a legprofibb humán lény is csak álmodozhat.

   Őröket hozni egyébként kötelező. Két fegyveres tartott velünk. Pár éve előfordult, hogy kisebb hegyi bandák turistákat fosztogattak. Etiópiában szemlátomást rengeteg kalasnyikov maradt „magánkézben” a korábbi harcok múltával. Afféle státuszszimbólummá vált, analfabéta parasztemberek botjukat cserélték géppisztolyra.

                                               Simieni panorámák

    Kora délutánra megjött a csoport, meg egy cudar eső. Semmi különöset nem láttak, pedig Etiópia sok ritka, többek közt bennszülött állat- és növényfaj otthona, ráadásul sokuk veszélyeztetett, vagy már el is tűnt. A kora-középkorban az utazók még népes elefánt- és zsiráfcsapatokról írtak, ma már csak a szudáni határvidék szavannáin élnek, csekély számban. Veszélyeztetett az etióp farkas, a vadszamár, az ibex. A magasban saskeselyűk vitorláznak. Igen érdekes étkezési szokást dolgoztak ki. Fölvisznek a karmaik között egy jókora emlőscsontot, leejtik a sziklákra, és ha eltörik, kiszopogatják belőle a velőt, de még a csontdarabkákat is megeszik.

    Jut eszembe, rám került a konyhaszolgálat sora. Tudják, mivel töltöttem nagypéntek délutánját? Szakácsunk, a zimbabwei Playton utasítására hét hatalmas (ám parányi gerezdekből álló) fokhagymát kellett megpucolnom, majd apró darabokra vagdalnom. Vajas fokhagymaöntet készült belőle a vacsorához, kétharmada megmaradt, kidobtuk. Ezért güriztem másfél óra hosszat. Más hasonló expedíciós teherautók tábori konyháján mindenütt volt fokhagymapréselő kézi készülék, csodálkoztam is, hogy mi a csudának… Hát, most megtudtam. Playton még Gonderben beszerzett egy jókora marhahúsdarabot (már akkor is rossz volt ránézni), abból barkácsolt parázson, nyárson barbecue-t. Kívül rendesen elszenesedett, belül ellenben mit sem változott. Az újabb kiváló lehetőség a csoportméretű gyomorbántalmakra ezúttal, csodák csodájára, elmaradt.

     Akszúm városa légvonalban alig 200 kilométerre fekszik a Simien Nemzeti Parktól, ám a fennsík roppant tagoltsága miatt – no meg, mert túlzottan nem siettünk – két napig tartott, mire odaértünk. Megesett, hogy a gerinc és a völgytalp között tíz fokos hőmérséklet-különbséget mértünk, magyarán odalenn majd’ meggebedtünk a hőségtől. Útközben több helyen is láttunk vasig lecsupaszított harckocsi-maradványokat. Ennek magyarázatához rövid kitérőt kell tennünk a közelmúlt történelmébe.

                                     Harckocsi-maradványok

                                                  Ez meg hogy került a híd alá?

    Etiópia, afrikai sorstársaihoz képest, aránylag szerencsésen, nagyobb háborúk és gyarmatosítás nélkül vészelte át az évszázadokat, mígnem az 1880-as évek közepétől Olaszország sorra elfoglalta kikötőit, majd Eritrea tartományt gyarmatává tette. Etiópia, bár véres harcokban megvédte függetlenségét, gazdaságilag fokozatosan a külföldi tőke hatása alá került. Mellesleg szólva, ha ez nem történik meg, ma alighanem se vasútja, se úthálózata, se ipara, se telefonhálózata, se kórháza nem volna. (Ami ma van, az is gyalázatos állapotban…) Mindez főként II. Menelik császár uralkodása idején történt. Némi átmenet után lánya követte, őt azonban a régensherceg, az akkor már Ras (herceg) Tafari néven fellépő, a dinasztia egyik oldalági leszármazottja bizonyos Lij Tafari Makonnen kitúrta a hatalomból és 1930-ban Hailé Szelasszié néven négussá koronáztatta magát. Annyi címet, cafrangot aggatott magára, hogy a világtörténelem összes uralkodója belesápadt volna az irigységbe. A négus szónak egyébként semmi köze a négerhez (negus negast = királyok királya, így nevezték magukat Akszúm uralkodói is), miként az etiópok maguk sem négerek! Származását egészen az ősidőkig vezette vissza, minthogy egyik atyai nagyanyja II. Menelik király nagynénikéje volt. Innen már csak pár tucat nemzedék és pár ezer év vissza az időben, és máris megvan a rokonság Sába királynőjének és Salamonnak, Izrael királyának leszármazottaival Elődje nyomdokain haladva modernizálni igyekezett országát, például 1924-ben, világtörténelmi léptékben kissé megkésve, eltörölte a rabszolgaságot, majd európai túrára indult, melynek során tanulmányozta az oktatási és egészségügyi rendszereket, gyárakat, templomokat keresett fel. 1931-ben ő fektette le Etiópia első írott alkotmányát, mely szerint a nép képviseletét már nem nemesi származásúak is elláthatták. Modernizációs törekvéseit az 1935-ös olasz megszállás szakította meg. Az akkoriban Abesszíniának hívott országot – Szomáliával együtt – Olasz Kelet-Afrikára keresztelték át. Az Etiópia név egyébként görög eredetű, nagyjából azt jelenti: a barna (vagy égett) arcú emberek földje. Brit segítséggel 1942-ben szabadultak fel, s az angolok hálából még 1954-ig ott is maradtak. Eritreát visszacsatolták, az Angliából visszatért császár (a nehéz időkben ugyanis elpucolt, hat évig maradt távol) alkotmányos monarchiát hozott létre. Mint az el nem kötelezett országok mozgalmának egyik vezéralakját, az akkori magyar rendszer is kedvelte. Úgy rémlik, járt is hazánkban, és a hatvanas évek híradóiból máig jól emlékszem, igen csúf, mély növésű, aszott bőrű bácsi volt. 1960-ben saját testőrgárdája próbálta megpuccsolni és egyik fiát a trónra ültetni, ám sikertelenül. Az események azonban alaposan megmozgatták az országot, elsősorban a fiatal technokrata réteget és a diákokat. A császár szakított baloldali külföldi támogatóival és a Nyugat felé fordult. Vezetésével alakult meg az Afrikai Egységszervezet, addiszi székhellyel. A császár imádott utazni, külföldön kétségkívül elismert személyiségnek számított, növelte országa presztízsét. A bajok az országon belül viszont fokozódtak, a reformok akadoztak, Etiópiát 1972–73-ban katasztrofális aszály és éhínség sújtotta, miközben a császár éppen 80. születésnapját ünnepelte óriási pompával. Az elégedetlenséget kihasználva a hatalmat a hadsereg vette kezébe, s a katonai bizottság, a Derg került uralomra. A négust 1974-ben házi őrizet alá helyezték. Egy évre rá – hivatalos közlés szerint – prosztataműtétje során fellépő komplikációk következtében elhunyt, bár ezt orvosai utóbb cáfolták. Olyan szóbeszéd is lábra kapott, hogy álmában megfojtották.

                                                              Hailé Szelasszié, a hajdani császár

    Nem tudom, hallottak-e már a rastafari mozgalomról? A rasta szó nyilván ismerős, az Etiópiától igen távol eső Jamaica szigetéről elterjedt rastafrizura kapcsán. E mozgalom a 30-as években kezdett hódítani Jamaicán, afféle „Vissza Afrikába!” jelszóval. Hailé Szelasszié személyében isteni reinkarnációt láttak, fekete messiást, aki majd visszavezeti az Afrikából elszármazott (elhurcolt) népeket őseik földjére. Amikor a császár 1966-ban a szigetországba látogatott, százezrek várták a repülőtéren, hogy lássák Isten fiát. Szegény isteni gyermek úgy megrémült a tömegtől, hogy egy darabig ki sem mert szállni a gépéből. Látogatása azonban igen sikeres volt, többek közt ekkor tért meg a rasta hitre Rita Marley, Bob Marley felesége, akinek hatására utóbb a legendás zenész is csatlakozott a mozgalomhoz. Maga a császár sosem lett a gyülekezet tagja, mindvégig elhárította az isteni származására való állításokat, pedig annyi cafrangja volt már, hogy ez még igazán belefért volna. A rastafarik készen álltak

volna, hogy nekiinduljanak Etiópiának, a császár azonban diszkréten lebeszélte őket e ballépésről, mondván, előbb szabadítsák fel saját népüket otthon, Jamaicán. Hitbuzgó igyekezetüket azonban mégiscsak honorálta, egy kisebb földterületet adományozott nekik Addisztól délre, úgy 250 kilométerre, ahol a rasták még ma is alkotnak egy kisebb közösséget.

     Az új kormányzat vezetője, Mengisztu Hailé Mariam ezredes, hathatós szovjet és kubai támogatással, marxista alapokon próbálta megszervezni uralmát. (Ehhez természetszerűleg az is hozzátartozott, hogy a korábbi rendszer híveiből több tízezer embert öltek meg.) A kísérlet itt sem sikerült. A zűrzavart kihasználva Szomália katonai támadást indított a főként szomáli etnikum által lakott etiópiai tartomány, Ogaden ellen. Az etiópok visszavonulásra kényszerültek, de szovjet légi támogatással és kubai szárazföldi csapatok segítségével visszaverték az ellenséget. Ogaden mellesleg ma is Etiópia legelmaradottabb és legkevésbé biztonságos része. A Derg vezérelte etiópiai vörösterror 1977-ben indult be igazán; senki sem tudja, hányan estek áldozatául. A helyi rendszerváltás 1991-ben következett be, amit elősegített a pár évvel korábban az északi országrészben dúló éhínség is. A szakadásra készülő Eritrea tartomány katonáival összefogó belső ellenzék felmorzsolta Mengisztu csapatait és rezsimjét. (Mengisztu elmenekült az országból és Zimbabwéban kapott menedéket. Azóta is ott él, ha meg nem halt. – Még él, bár az etióp bíróság 2006-ban távollétében, népirtásért, halálra ítélte.) Ezekből, meg a későbbi ütközetekből maradtak fenn az említett szovjet gyártmányú harckocsik, melyekben ma a környékbeli gyerekek játszanak.  (folyt. köv. ►)

      E.T. Etiópiában (2002) folytatás

A kereszténység igen korán, a 4. században terjedt el Etiópiában, alighanem véletlenül. Nem túl megbízható történeti források szerint egy római, de a mai Szíria területén élő filozófus Indiából hazatérvén Etiópia partjaira tévedt (akkor ugyanis még voltak partjai). Természetesen megölték, ámde – így szép a mese – két tanítványa (miként Szondi apródjai), Fromentius és Aedesius, a királyi udvarba, Akszúmba kerülvén komoly tisztséget vívott ki. Fromentius keresztény templomokat kezdett építtetni, megtérítette a királyt, majd eljutott a kor legfőbb keleti keresztény központjába, Alexandriába, ahol – elsőként az etiópok közül – kibulizott magának egy püspöki címet. Aztán görög misszionáriusok terjesztették tovább az igét, a Bibliát is lefordították az ősi etióp nyelvre, a geezre, mely a mai amhara elődje. Akárcsak a többi (kb. 70) etiópiai nyelv többsége, ez is sémi eredetű, a héberrel és az arabbal egyaránt rokon. Az írás átkozottul bonyolultnak tűnik (nyilván, mert az is); dél-arábiai gyökerű, ugyanúgy mássalhangzós (az amhara 33 karaktert használ!), de az arabbal ellentétben kis karikákkal, vonalakkal a magánhangzókat is jelölik, no meg balról jobbra írnak. Bár az amharát csak a lakosság alig egyharmada beszéli anyanyelveként, ez a hivatalos államnyelv.

     Az etióp ábécé ősét már a Kr. e. 1. században is használták. Ez az egyedüli afrikai betűrendszer, mely még ma is él. A 33 mássalhangzóval és a jelölt magánhangzókkal együtt az ábécéjük összesen 276 betűt számlál. Mármost – ez napjaink hatalmas kihívása –, hogyan lehet ezt „átültetni” számítógépes nyelvezetre? Sehogyan, mondták európai szkeptikusok. Az 1980-as évek elején történt, hogy egy Svédországban tanuló etióp fiatalember valamilyen, a hazájával foglalkozó konferenciára készített elő anyagokat, és a szövegek egy része geez írással készült. Svédországban azonban természetesen nem talált nyomdát, mely a geez írásjeleket ki tudta volna nyomtatni. Ezért az előadások egy részét leírta kézzel, méghozzá saját bevallása szerint elég csúnya kézírással. Ekkor vetődött fel benne az ötlet, miért is ne lehetne amhara nyelvű számítógépes programot kifejleszteni. 1987-ben hazatért, és maga köré gyűjtve néhány szoftverfejlesztőt, 1991-re ki is kínlódták az amhara nyelvű programot. Ez főként azok számára volt hasznos, akik egyáltalán nem beszéltek-írtak angolul. A legnagyobb kihívást az jelentette, hogyan tegyék rá a csupán 26 betűt használó angol billentyűzetre a 276-féle karaktert. Az etióp ábécé (amit ők fidelnek neveznek) minden karaktere egy-egy szótagot reprezentál, 33 mássalhangzó és hét magánhangzó kombinációját. Ezért legalább 33 billentyűre volt szükség, melyekkel – az általunk is ismert „Ctrl” és „Alt” billentyűkkel együtt alkalmazva – összehozhatták a kívánt kombinációt. A korabeli nyomtatókkal meglehetősen nehéz volt papíron is megfelelő betűket előállítani, ma, a lézerprinterek korában ez már nem okoz nagy gondot. A sikeren felbuzdulva egy csomó programozó ugrott rá a témára és oda jutottak, hogy már több mint harminc különféle szoftver, billentyűzet, karakterkészlet létezett. Ez azzal járt, hogy nehézségek támadtak a dokumentumok átplántálására egyik gépből a másikba. Meg kellett tehát oldani a rendszerek standardizációját, aminek neki is kezdtek. Nem tudom, végeztek-e már vele, soha életemben nem láttam etióp ábécés billentyűzetet.

                                                                 Ilyen az etióp ábécé

                                                                              *

A tavon egyébként azért keltünk át, hogy megszemléljük a számtalan templom, illetve kolostor egyikét-másikát. Tucatnyi van belőlük, többségük a 16-17. században épült, kőből, fagerendázattal, nádfedéllel, melyek korábban csúnyán beáztak. Alaprajzuk kerekded, azonban a belső, pár méter széles körfolyosó egy négyszög alakú szentélyt foglal magában. Oda csak papok léphetnek be. Szerencsénkre a freskókat a „kocka” külső falaira festették, aránylag jó állapotban vannak, különösen mióta a tetőket nemzetközi segítséggel nagyjából vízállóvá tették. Cipő le, decens öltözék kötelező, ám a kolostorokba nőszemélyek még így se mehetnek be, csak a templomokba. A szerzetesek készséggel megmutatják a relikviákat, kereszteket, koronákat, a több száz éves, geez nyelvű kéziratos szent könyveket, melyeket csak ők tudnak elolvasni. Ismét csak töprengjük el kicsit: itt vannak ezek a puritán körülmények közt élő, nyilván nagy tudású emberek, ám  attól tartok, a külvilág dolgairól a legcsekélyebb ismeretük sem lehet. Kérdem egyik mellettünk sündörgő srácot, járnak-e templomba. Vasárnaponként, feleli. És milyen nyelven imádkoztok? Latinul, de nem értjük, csak a papok. Meglehet, tévedett, vagy én értettem félre valamit, de azt olvastam, hogy a szertartásokat geez nyelven celebrálják, de nagyjából mindegy is, mert a köznép azt sem érti. Ne mosolyogjanak, nálunk is így volt ez, nem is túl rég. Kis csoportunkra egyébként óriási nyomás nehezedik; mindegyikünkre legalább három ajándéktárgyárus jut.

                                                   Templom a Tana-tónál

                                                        Szerzetes, ugyanott

    Az etióp ortodox kereszténység nem teljesen azonos az egyiptomi kopttal. Hivatalos neve Etiópiai Ortodox Tewahedo Egyház. Sokáig csakugyan az egyiptomi kopt egyház kötelékébe tartozott, ám 1959-ben saját pátriárkája lett. A kopt kereszténység alapvetően abban különbözik a mai katolikus és keleti ortodox vallástól, hogy Krisztust isteni természetűnek fogadják el, melyhez képest az emberi természete jelentéktelen. E különvélemény törést hozott a korai kereszténységben, mégpedig a 451-ben tartott kalkedóniai zsinaton. Ugyancsak sok, a judaizmushoz hasonló vonása van, így az étkezési szokások, az állatok levágásának rítusa, a szerdai és pénteki böjt, a fiúgyermekek körülmetélése. A sertéshús fogyasztása ugyancsak tilos, ám az etióp konyhában nem kell szigorúan elkülöníteni a tejes és a húsételeket. Akárcsak a zsidóknál, a templomi szertartások során itt is külön foglalnak helyet a nők és a férfiak. Tömérdek vallási ünnepet tartanak, szentjeik száma nemkülönben sok. Etiópia védőszentje Szent György, ábrázolása minden templomban látható, mi több, nevét sör is viseli, ilyenképpen magam is sűrűn áldoztam emlékének.

                                                                 Freskók

   Az etiópoknak saját naptáruk is van, mely nagyjából hét és fél éves „késéssel” követi a Gergely-naptárat, az újév napja szeptember 11. Még óráik is különböznek a világ többi részén használatostól. Egy napjuk ugyanis 12 órából áll. Napkeltekor mutat az óra 1-et, napnyugtakor 12-t. Az életben nem szoknék hozzá, de nem is kell; a közintézményekben a „nyugati” rendszert használják.

    Bahar Dartól csak egy ugrás a Kék-Nílus zuhataga, amit a helyiek Tis Isatnak (füstölgő tűz) neveznek. Nagyjából 45 métert bukik a víztömeg, 400 méter szélességben, igaz, most sok ágra szakadva. Csöppnyi leányka könyörtelen szívóssággal, puszta tekintetével győz meg róla, hogy mindenképp kell vennem tőle egy üveg üdítőt, s miközben a zuhatag permetével hűtve magam szendvicsebédemet nyelem, ott áll mellettem vagy negyedórán át szótlanul, s csak néz. Hanem, amit a közeli faluban látni… Deszkákból, műanyag zsákokból, bádogból összetákolt viskók, szürke rongyokban, csacsik, marhák között járó-kelő emberek, sokan fekete esernyővel védekeznek a nap tüze ellen. A gyerekek tömegével koldulnak. Ez a falucska alighanem kizárólag azért jött létre, mert errefelé jönnek fel a vízeséstől a turisták.

    A folyó óriásit kanyarít önmagán, hogy kivergődve a bazaltfennsík fogságából, mintegy 1000 kilométer megtétele után a szudáni Kartúmnál csatlakozzon a Fehér-Nílushoz; esése eközben kb. 1200 méter. Mivel az egyesült folyó teljes vízhozamának mintegy kétharmadát adja (esős évszakban), a Nílust voltaképp az etiópok tartják a markukban. Ehhez képest csupán egyetlen, elég nyamvadt vízerőművet építettek rá, közel a zuhataghoz. A fennsík egyéb folyóit azonban rendesen kihasználják; az ország villamosenergia-termelésének 98 százaléka vízenergiából származik. Ezzel alighanem világrekorder. A Kék-Níluson kívül keletről csupán egyetlen folyó, a Gondertől kissé északra eredő Atbara táplálja az egyesült folyót.

                                                     A Kék-Nílus vízesése

                                                   Életképek a közeli faluból

                                                                                  *       

Változatlanul észak az irány. Ahogy a hatalmas kocsi átviharzik a falucskákon, a gyerekek tisztelettel vegyes csodálattal nézik ezt a különös ufót, melyben fehér emberek ülnek. Aki közel van hozzá, fut mellette, míg bírja, de távolabbról is nekilódulnak a cingár kis lábak, csak hogy közelebbről is megpillanthassák a nem mindennapi tüneményt. Tudják, hogy nem áll meg, hogy nem remélhetnek semmit tőlük, mégis rohannak, inuk szakadtából. Olyasmi lehet ez nekik, mintha E.T. szülőfalujában, a 60-as években áthúzott volna egy mai emeletes luxusbusz, tele négerrel. E.T. már elmúlt tíz éves, amikor először látott fekete embert.

                                                    Megjött az ufó

   Ebédidő táján az ufó megáll, utasai kiszállnak, nyakukban csillogó masinák lógnak, kirámolják a tábori konyhát és arrafelé sosem látott ételeket esznek, karéjban, tábori székeken ülve. A környékbeli gyerekek mind odacsődülnek, megállnak mögöttük, szótlanul néznek nagy fekete, légy lepte szemekkel. Kezükben rongyos irka, rongyosak ők maguk is. A lányok haja szoros hurkákba fonva, a kisfiúké rövidre vágva, csak elöl hagynak meg egy hosszabb tincset. Állítólag azért, ha eljön értük az angyal, legyen mit megragadnia, más fognivaló egyelőre nincs rajtuk. Ételt nem kérnek soha. E.T. torkán nehezen csúszik le a falat. Adhat egynek, kettőnek, de húsznak…Néha egy darab kenyeret, süteményt csúsztat a legapróbbak markába, ettől azonban még nem érzi jobban magát. Kincs errefelé még az üres konzervdoboz is, edény lesz belőle otthon. Tollat, igen, tollat kérnek mindenütt. Ha E.T. a fél hátizsákját tollal tömi  meg, akkor se lenne elég. Harmincmillió körüli a 14 éven aluliak száma! Az immár 65–70 milliósra becsült összlakosság fele sem igazodik el a betűk világában. Eltöpreng, ha gazdag volna, talán tollgyárat építtetne Etiópiában. Megtanulnak írni, olvasni, csak hát mire mennek vele. Egyelőre az állatokat pesztrálják. Lám, amott egy fekete Árvácska nógatja a gondjaira bízott tehenet. Egy domb oldalában parasztember csépeli igavonó barmát tenyérnyi, köves parcelláján. Ez a perspektíva. Felnőni, ha ugyan idejekorán el nem jön az a bizonyos angyal, házasodni, kunyhót építeni, szaporodni, földet túrni, esőt várni, túlélni. Ugyanúgy, ahogy apa, dédapa. Esetleg, ha csöppet jobban megy, a szalmatetőt bádogra cserélni.

                                           Miközben ebédelünk, a gyerekek tisztes távolból figyelnek

                                                                             *

Etiópia fővárosai sokat „vándoroltak”. Az első, viszonylag állandó királyi székhely Gonder lett, nem messze a Tana-tótól, 1636-ban. Ez már valódi birodalmi központtá vált, erődítménnyel, palotákkal, s mindennek hátországát a kedvező fekvés – kereskedelmi utak találkozása –, a vízbőség és a környékbeli jól termő földek adták. Ma is regionális központ, pár feldolgozóipari üzemmel. Gonder fallal körülvett „királyi negyedét” szinte valamennyi uralkodó gazdagította valamilyen építménnyel. Fazil király tornyos palotája mór és portugál elemeket vegyít, pedig indus építész tervezte. Bemenni nem lehet. A többi épület kissé romos, rajtuk hagyta nyomát egy földrengés éppúgy, mint a második világháborúban ledobott brit bombák. Egykor gazdagon díszített belsejükben jórészt a csupasz falak látszanak. A belvárostól kissé távolabb alakították ki a királyok fürdőmedencéjét. Nem tisztálkodásra, hanem szertartási célra készült, napjainkban is erre használják. Január 19-én, timkat ünnepén, Krisztusnak a Jordán-folyóban való megkeresztelése emlékére föltöltik vízzel, a papok megáldják, a tömeg pedig beleugrál.

                                                              Gonder vára

    Ugyancsak Gonderben emelkedik az ország leghíresebb temploma, a 19. század 70-es éveiben készült Debre Berhan Szelasszié. Pazar freskóit legföljebb szóban ecsetelhetném, mert fotózni csak vaku nélkül szabad. De nem lehet. Félhomály. Mennyezetét nyolcvan, különböző arckifejezésű kerub képe borítja, a falakon szentek, mártírok, Mohamed próféta egy ördög vezette teve hátán, a pokol ábrázolása meg szinte Bosch művészetét idézi.

A főtéren éppen élő mosópor-bemutató zajlik. Amint E.T. pénzváltás után kifordul a bankból, tíz év körüli nyomorék fiúcska csetlik-botlik mellé. Mutatja, éhes. Elhiszi. Ad neki egy birrt (1 dollár=8,5 birr). Aztán jönnek még hárman. Ők is éhesek, elhiszi, mindegyik megkapja a maga birrjét. De most már elég. Iszkol föl az utcán a szálloda felé, amikor egy megkésett, még az eddigieknél is nyomorultabb kisfiú terem mellette, kifordult, eltorzult lábain. Kér,  könyörög, esdekel, rimánkodik. E. T. szótlanul szaporázza lépteit. A gyerek kacska lábainak minden erejét bevetve vonszolja magát utána, mint aki az életéért fut versenyt. Nem bírja nézni, még ötven, még húsz méter a bejáratig, uramisten, miért ilyen kegyetlen… nem etetheti meg egész Etiópiát, egyszer csak véget kell vetni ennek. Az nem adja föl, utolsó leheletéig küzd. E.T. eléri a kaput, ott helyben megszakad a szíve. Zsebéből előkotorja maradék apróját és a fiú kezébe nyomja. Iszonyúan szégyelli magát.

                                                                                  *

Estére Sam csoportos vacsorát szervez a város legelegánsabb szállodájába, a Goha Hotelbe. Hegytetőn áll, a kilátás fenséges, az étel nemkülönben. Másnap reggel a csoport fele beteg, mint a lakodalmas kutya. Már megint megúsztam. Gonder közelében lapul Wolleka, a falasák, az etióp zsidók egyik falucskája. Hajdan a judaizmus volt a legelterjedtebb vallás a fennsík nyugati részén. Mivel a kereszténység terjedésével nem voltak hajlandók áttérni, elvették földjeiket, ők meg áttértek a kézművességre. De ez régen történt. 1985-ben a Mózes-akció keretében Izrael mintegy 7000 etióp zsidót menekített ki az éhség sújtotta országból. A dolog szépséghibája, hogy gyalog kellett eljutniuk a sivatagon át a szudáni Kartúmig. Rengetegen meghaltak. A többieket repülőgéppel vitték az Ígéret földjére. 1991-ben, a polgárháború idején, a Salamon-akció során, 36 óra alatt 14 ezer zsidót juttattak el légihídon Izraelbe. Az etióp zsidók eredete homályos; úgy tartják, ők a babiloni fogságból való menekülés során szétszóródott tizenkét izraeli törzs egyike. Ma csak pár ezren élnek az országban, Wollekában egyetlen asszony, aki elég gyatra minőségű, ám dekoratív kerámiatárgyakat készít. (folyt köv. ►)

Gál Magdolna rajza                                                                 

E.T  Etiópiában (2002) Első rész

Szűk évtizede, amikor először fogtam talajt első „igazi afrikai” országomban, Kenyában, még nem hittem volna, hogy egyszer majd otthonosan mozgok, mi több, csaknem rendszeresen éjszakázom a nairobi repülőtéren. (Kettő már rendszer?) Nem nagy öröm, de elviselhető, az állandóságban is van valami megnyugtató. Például az, hogy a tranzitváró KLM-részlegének férfimosdójában madagaszkári utam óta, fél év alatt sem sikerült működőképessé tenni a kézmosó csapját. Azt meg végképp nem gondoltam, hogy valaha rászánom magam egy etiópiai utazásra.

     Etiópiába vízum kell, csakhogy Magyarországon nincs külképviseletük. Ekkor jön a Bécs-szindróma: kimenni, beadni, ott aludni, másnap megkapni, hazajönni. Túl macerás. És mi lenne, ha postán… Telefon a követségre. Barna női hang közli: lehet. Küldje el az útlevelét, egy hét múlva kapja. Jó, és a vízumdíjat milyen számlaszámra utaljam? Számlaszám? Az nincs. Tegye a 70 eurót (meg ötöt a postaköltségre) a borítékba. Érdekes megoldás. Keresztet vetettem pénzre, papírra, aztán egy hét múlva… tényleg megjött. Hogy a pénzem végül kinek a zsebében landolt, nem izgat. De! Ezúton üzenem minden postásnak, ha feladóként a nevemet látja egy borítékon, mely Bécsbe tart, nyugodtan kibonthatja, nem lesz benne egy megveszekedett cent sem. Ilyen tébolydát többé nem rendezek.

   Addisz-Abeba első látásra (repülőtéri út – első számú országimázs mindenütt) kellemes meglepetés. Csinos kis üzletek, éttermek, társasházfélék, élénk forgalom. Előre mondom, ilyesmit csak visszafelé láttam újra. A taxis lebeszél kiszemelt szállásomról (pedig nem szabadna hagynom), ám nem ver át, a Buffet de la Gare-ba visz. Olcsó, tiszta, biztonságos, hozzá olasz étterem (nyilván ez a buffet), bár, s bár ott van mellette a pályaudvar (ez meg a gare), az észveszejtő forgalom (napi egy vonat a franciák építette egyetlen vonalon Dzsibutiba) nem zavar. (Azóta megtudtam, hogy az erősen lehasznált, elavult vonalon szünetel a forgalom, állítólag újat építenek.)

    A közelben áll Júda oroszlánjának szobra, a hajdani császár, Hailé Szelasszié 1930-as megkoronázásának tiszteletére emelték (a császárról majd később). 1935-ben a megszálló olaszok elvitték Rómába és Viktor Emánuel emlékműve mellett állították fel. Eltelt pár év, és amikor az olasz fővárosban parádét rendeztek a fasiszta itáliai birodalom kikiáltásának negyedik évfordulójára, Mussolini és az olasz király mellett ott állt Adolf Hitler mint díszvendég is. A menetben részt vett, karddal a kezében, több olasz-afrikai katona, köztük bizonyos Zerai Deres is, aki, miután meglátta hazája nemzeti jelképét a díszes társaságban, kardjával nekiesett a közelben levő olasz tiszteknek, és többet is megölt, mielőtt vele végezni tudtak. Az olaszok csak az 1960-as években adták vissza az emlékművet, amit viszont az 1974-ben hatalomra jutott marxista színezetű kormányzat el akart tüntetni. Csodák csodájára a háborús veteránok meggyőzték az elvtársakat, hogy ez valójában a hős hazafi emlékműve, így maradhatott.  1955-ben másikat is emeltek a nemzeti színházzal szemben, a 25 évfordulóra.

                                                                 Júda oroszlánja I.

                                                        Júda oroszlánja II.

   Addisz, második látásra. Végig a körülbelül 2 kilométer hosszú Churchill Roadon, gyalog, fölfelé. Hogy ne feledjem, a körülbelül 3 millió lakosú (az ördög se tudja, mennyi valójában, de azóta nyilván 4 körül van) etióp főváros 2300–2400 méteres magasságban fekszik, úgyhogy tengerszint közeli jöttment hegymenetben egy-két napig furcsán veszi a levegőt. Másnap taxival mentem, a sofőr 2 birrt kért. Mondom, de hiszen 1 birr a tarifa, tegnap annyiért jöttem vissza. Na igen, feleli, de fölfelé több. Elnézve úgy harmincéves Zsiguliját (Addiszban szinte minden taxi harminc év körüli kék Zsiguli vagy iránytaxiként működő minibusz), belátom, igaza van. Aki ilyen vaslogikával vezeti le a dolgokat, megérdemli a többletet. Hárompercnyi (ennél rövidebb időt nem ismernek) telefon haza, kb. nyolc dollár, viszont félórás várakozás, a posta bejáratánál fegyveresek, táskakirámolás. Nem bombát vagy fegyvert keresnek, hanem kamerát. A fényképezéstől való már-már beteges irtózásnak itt nem vallási gyökerei vannak, hanem nyilvánvalóan a hajdani marxista rezsim idejéből eredeztethető. Bankok, irodaházak, ajándékboltok, nemzeti színház, töméntelen nagykövetség. Itt székel az Afrikai Egységszervezet, ezért a kontinens legelvarázsoltabb országainak is van képviselete. (Mellesleg, tudják, hogy hívták akkor az Egyesült Államok etiópiai nagykövetét? Tibor P. Nagynak.) Utazási irodák (vajon kinek?), „Nyaraljon ön is a napfényes Antillákon!”, nyilván tömegével ostromolják. Emitt Júda oroszlánjának szobra (kétféle változatban), az utolsó császár, Hailé Szelasszié emléke, kőhajításnyira, ahogy kell, sarlós-kalapácsos-csillagos (minthamárláttamvolnailyet) szovjet emlékmű, a mienkkel csaknem egy időben kimúlt „marxista” katonai kormányzat dicsőségére. No de hogy még egyiket se verték szét… És van persze óriási és kellőképp ronda felvonulási tér, tribünnel, nyilván innen szemlélték az elvtársak a katonai parádékat, merthogy a teret az ő országlásuk idején, jó néhány korábbi épület letarolásával bővítették. 

                                                 Addisz-Abeba, Churchill Road

      Addisz, magas lélekszáma ellenére (Afrika harmadik legnépesebb városa), mégis csak kisváros benyomását kelti. Itt nincsenek tele az üzletek kirakatai divatos elektronikai cikkekkel, mi több, valamire való üzlet is csak egy-kettő tűnik föl a Churchill Roadon. Egy áruházféle, melyben ruhaneműt árulnak, meg egy delikátesz, ahol kávét, édességet, italokat kínálnak. Öltönyös urak, mobilos csajok, dodgy boyok (utcai árus piócák), tömegközlekedtető mikrobuszok, fölmálházott csacsik (cammognak a piroson át), falak tövében koldusok, hadirokkantak, lendületből, lábon kéregető „anya gyermekével”-kombinációk, utcagyerekek. Jobbra Addisz egyik legdrágább szállodája, a Sheraton, balra viskóváros. Piazza, sok jóindulattal mediterránra hajazó negyed, rövid olasz megszállás maradványa, központjában a De Gaulle térrel. Látják, bár Etiópia sosem volt gyarmat, jó páran belekóstoltak. És akkor még nem is szóltam a koreai, kínai, indus éttermekről.

                                              Bódéváros

                               Ezt láttam a szállodai fürdőszobám ablakából

    Nemzeti Múzeum, benne „ősanyánk”, az 1974-ben talált, ám 3,2 millió éves Lucy csontmaradványaival, pontosabban azok műanyag másolataival. Merő sznobságból nem nézem meg. Cindy Crawford vagy egy megszólalásig hasonló guminő – ugye, nem mindegy! (C. C. tetszés szerint behelyettesíthető mással, nekem hamarjában ő jutott eszembe.) Bár, ha nem tudom a valóságot, nyilván egykutya; most Lucyról beszélek, hangsúlyozom. „Etiópul” dinkenesh-nek nevezik, azt jelenti: gyönyörű vagy. Hát, kicsi, szőrös, makogni is alig képes, majomszerű lénynek talán még az is volt. Északkelet-Etiópiában fedezték fel, a legidősebb ismert hominida-leletként. Az Australopithecus afarensis kis súlya (30 kiló lehetett), egy méter körüli magassága és meglepően csekély koponyatérfogata ellenére immár két lábon járt, medence- és állkapocscsontja alapján már inkább az emberfélékhez állt közelebb, mint a majmokhoz. S hogy miért pont Lucy? Azért, mert megtalálása idején az ásatási helyszínen épp a Beatles „Lucy in the Sky with Diamonds” című száma szólt a magnón. Állítólag.

    Merkato, Afrika egyik legnagyobb piaca. Amit csak el lehet képzelni. A szabóknál a színes női ruha fehér próbababákon domborodik; talán így előkelőbb, vagy csak nem jutottak feketéhez. Széttrancsírozott számítógépek, halomba hányt nyomtatott áramkörök… ezeket vajon ki veszi meg? Az elrendezés leginkább az arab országok piacaira hajaz; ugyanazon fajta árucikkek szigorúan egy körzetben összpontosulnak. Tizedénél otthagyom, különben elveszek, így is majdnem. No meg, hogy ne feledjem, ez az addiszi zsebmetszők leghírhedtebb vadászterülete. Jujuju, azaz you, így, háromszor, de sokszor – ez az idegenek gyermekek, illetve suhancok általi megszólítása. Errefelé nem utálják még (zsigerből) a fehér embert, kinek neve etióp körökben „faranzsi” (külföldi), de ennek a „jujuju”-nak van csöppnyi bántó felhangja. A puszta földön ücsörgő asszonyok (kofák – de furcsa ezt itt Etiópiáról szólva leírni) zokon veszik a videózást, kicsit ordibálnak. Egy öregembernek a járdaszélen mossák a haját, műanyag vödörből. Elhúzok egy mecset mellett, bemennék, ha lehet. Muzulmán? – kérdi egy férfi a kapuban. Nyilván sütött rólam valami, hogy ez egyáltalán fölvetődött benne. És ha azt mondom, igen, vajon elhinné? Vallottam, persze, hogy nem engedtek be.

    Az utcákat járva fölfigyelek néhány furcsaságra. Az állomás környékén látom, hogy két éltesebb férfi a brezsnyevi rácuppanásokat messze meghaladó mértékben, ötször csókolja orcán egymást. Később megtudom, ez a rég nem látott rokonnak, barátnak kijáró üdvözlési mód, egyébként a hármas csók (jobb-bal-jobb) a szokás. Az etiópok szinte ceremoniálisan üdvözlik egymást, minél szorosabb a barátság, annál hosszasabb a procedúra. Ehhez kijár az enyhe meghajlás, fejbiccentés és a kézfogás. Szemtanúja voltam olyan jeleneteknek is, amikor az egymást köszöntő barátok már percek óta cseverésztek, de még mindig fogták egymás kezét. Kissé megborzongok, amikor több huszonéves fiatalembert látok, párosával, kéz a kézben, másszor meg karonfogva sétálni. Jó lesz vigyázni. De nem! Ez itt nem a hasonneműek közti szerelem paradicsoma (sőt, az ilyesmit egyáltalán nem tolerálják), pusztán barátság, régi szokás. Amúgy, ha már egyszer szeretik egymást, semmi kifogásom nem lenne az ellen sem. Kézen fogva mászkáló fiút és lányt viszont nem látni.

                                                                                         *

   Találkozom a csoportommal, tizennégyen vagyunk, a szélrózsa minden irányából. A Dél-Amerikában már megtapasztalt angol Dragoman utazási iroda teljes harckészültségben álló hatalmas túrakocsiján két sofőr, valamint túravezető és szakács lesz a személyzetünk. Elvállalom az utastér takarítását, ez már bevált. Addisz fiatal főváros. A 19. század vége felé II. Menelik király a központi tartományba, Soába tette át székhelyét, a mai várostól kissé északra emelkedő, jól védhető Entoto-hegységbe. Hitvesének azonban megtetszett a közeli Filwoha, azaz „Forró víz” (melegforrások vannak a környéken), és várost alapított. Addisz-Abeba új virágot jelent, bár a virág éppenséggel a legkevésbé jellemző a mai poros, zajos városra. Addisz léte hamar veszélybe került, ugyanis, mint rendesen, elfogyott a tűzifa. Már épp hurcolkodni készültek megint, amikor megjelent a „fa a víz túlsó partjáról” – az eukaliptusz. Amint kifelé húzunk a városból, gallyakkal, száraz levelekkel megrakott szamarak (meg emberek) döcögnek szembe. Hozzák a városiaknak a tüzelőt. Mert azt ugye nem gondolták, hogy a bódénegyedekben gázzal, villannyal főznek. Akárcsak Madagaszkárról, Etiópiáról is elmondhatom: eukaliptusz nélkül az ország már  nem létezne. Ebből épülnek a kunyhók, ezzel, no meg a falusi udvarokon csinos kis gúlákban szárítani kitett trágyabrikettel tüzelnek.

    A fővárostól északra úgy 70 kilométerre elfogy az aszfaltút, fölvesszük az óránkénti 25–30 kilométeres átlagsebességet, majd kisvártatva megkapjuk első defektünket is (amit utóbb, a bő három hét során még kettő követett). Híre-hamva sincs településnek, ám két perc se telik bele, már jókora csapat gyerek, kamasz vesz körül bennünket. A nagyobbak meglepően jól boldogulnak az angollal, s mondhatom, ez országos tapasztalat. Azért gondolják el, ez elképesztő. Etiópiát aligha keresi föl százezernél több látogató évente, a kunyhók világából úgyszólván lehetetlen kiemelkedni, és mégis, ezek az örök(lött) nyomorúságra kárhoztatott gyerekek – többségük legalább két helyi nyelvet is beszél – angolul tanulnak és ha szerényen is, de használni is képesek. Társalgásunk meglehetősen sematikus. A „hogy hívnak?” gyakorlatilag elmaradhatatlan (ha százszor nem mutatkoztam be, tán egyszer sem), s ha megmondjuk a nevünket, ők is a magukét. Ez most kivételesen nem a harmadik világban szokásos nyelvgyakorlat; afféle nyitány a mégoly rövid életű „barátsághoz”. Az etiópok egymásnak is a keresztnevükön mutatkoznak be, családnevet nemigen használnak, helyette, bár ez csak a legnagyobb népcsoportoknál szokás, az apa nevét teszik a sajátjuk után. Az asszonyok nem veszik fel a férjük nevét. Miután köszönünk és kölcsönösen bemutatkozunk a srácokkal, általában már formálissá válik a társalgás. Kérdezem, milyen az élet errefelé. Víz, villany? Nincs. Élelem? Ha esik elég eső, akkor kihúzzák a következő termésig. Ha nem, akkor éheznek. Iskola? Az van, de sokaknak kilométereket kell gyalogolni odáig, meg vissza. Kérdéseikre szépen elmondjuk, honnan, merre. Egyébként a Kék-Nílus szurdokához.

                                                        Barátkozás útközben

    A folyó az Etióp-magasföld óriási bazalttakarójába vágódott be, úgy 1000 méteres mélységbe. Pocsék, poros, ám használható szerpentinen ereszkedünk alá. A helyenként pompás orgonasorokba rendeződött bazalt alatt mészköveket is feltárt a folyó. Túravezetőnk, Sam parancsba adja, hogy mindenki ássa el kameráit, mert mihelyt megpillantjuk a folyón átívelő hidat (olaszok építették), fényképezni tilos. Marokkóban találkoztam egy amerikai házaspárral, ők pont egy évvel előttem, ugyanezzel az irodával járták végig ugyanezt az útvonalat. A csoport egyik tagja nem bírta ki (vagy csak egyszerűen idióta volt), fotózott, az őrök meglátták, óriási botrány kerekedett, végül csak a filmjét kobozták el. Vesszek meg, ha értem a tilalom okát, merthogy a hidat ábrázoló képeslapokat széltében-hosszában árulják, meg különben is... Mindemellett abban a kevéssé valószínű esetben, ha hazánk katonai konfliktusba keverednék Etiópiával, tüstént rohanok vezérkari főnökünkhöz és beszámolok róla, hol érdemes a hidat aláaknázni. Szerintem bárhol. Öt-hat lepusztult egyenruhájú géppisztolyos őrzi. A víz ugyanúgy nem kék, ahogy a Duna sem (ez most a „kis esők” ideje, ilyenkor elég sok hordalékot hurcol), hatvan-nyolcvan méternél aligha szélesebb, csenevész folyó. S amikor odalenn ránk ül a forróság – ezer métert ereszkedtünk, s csupán 8 foknyira vagyunk az Egyenlítőtől –, elkezdjük áldani a fennsík kellemes klímáját, ahol így márciusban az egész út során nemigen emelkedett 25-26 foknál magasabbra a hőmérséklet. A szurdok pazar panorámáját legföljebb a páradús lég zavarja, no meg az, hogy mélységéhez képest túlzottan – helyenként 20 kilométer – széles.

                                                   A Kék-Nílus szurdoka

     Másnap kezdődik az igazi Etiópia. Reggel töméntelen ember vándorol az úton és mentén, ki megrakott szamárral, ki kecskéket, marhákat terelgetve. A legközelebbi nagyobb faluba igyekeznek, szombat a vásárnap. A férfiak errefelé rövid kis gatyát hordanak, felsőruházatuk a kenyai, tanzániai maszájokéhoz hasonlító kockás lepel, itt azonban nem a piros, hanem a zöld a divatszín. Lábbelit elvétve látni, akkor is színes, fröccsöntött műanyag szandált. Aki férfiszámba megy, botot hord, ezzel alapozva meg tekintélyét; többnyire vállukon keresztbe fektetve viselik – bizony, ez rá a megfelelő szó –, karjukat rajta átvetve. Errefelé már nincs kőépület, csak kerek, ritkábban szögletes alaprajzú kunyhó, falai vesszőből, eukaliptuszlécekből, sárral kevert ganéjból, teteje valamiféle szalma. Ablak nincs, a parányi ajtónyílás előtt néhány kövön lábas billeg; ez a tűzhely. Ha meg benn főznek, a réseken szivárog ki a füst. Víz a patakból, vagy ha az nincs, pocsolyából. Szerencsére az éjjel esett, különben még pocsolya sincs. A tüskehajú, kiaszott legelőkön sovány marhák, kecskék keresgélik a betevőt, utóbbiak, rövid evolúciós nekibuzdulás nyomán, alighanem rövidesen tökéletesen megtanulnak fára mászni a zöldért. Sokfelé szántanak, egy szál ökörrel, keskeny ekével, a sötétbarna talaj a vas nyomán egyre-másra hányja ki a gyerekfej nagyságú bazaltdarabokat. A felföldön az eső zöme június közepétől szeptemberig esik – ha esik. A 70-es évek első felében olyan szárazság sújtotta a Szaharától délre húzódó Szahel-övezetet, hogy százezrek haltak éhen. És a felföld még csak hagyján; bár iszonyú nélkülözések árán, de itt úgy-ahogy ki lehet húzni a következő termésig. Az említett időszak sokkoló képei a csont-bőr gyerekekről a keleti és nyugati félsivatagos részeken készültek, amerre mi nem jártunk. Egyébként az is baj, ha esik. Legutóbbi könyvem Madagaszkárról szóló fejezetében említettem, hogy ott az eredeti növénytakaró kb. 80 százaléka már eltűnt; itt az erdők csupán 5 százaléka maradt meg. A roppant tagolt fennsík csak nevében sík; valójában hatalmas és mély völgyek tagolják, úgyhogy nevezzük inkább magasföldnek. Hét évezrede művelik egyébként termékeny talaját, s a lecsupaszított, erősen lejtő térszínen arat az erózió. A vízmosások a szó szoros értelmében fölfalják a talajt, ellene itt-ott legföljebb teraszokkal védekeznek, a szelek pusztítását pedig a földek köré emelt bazalt kőfalakkal próbálják fékezni.

                                                          Úton a vásárba

                                                       Változatok kunyhóra

                                                                       Földművelés

                                               Az erózió felfalja a talajt

     Bahar Darnál elérjük a Tana-tó déli partját. Ki tudja, miért, utaztatóink kempingezésre próbálnak rábírni bennünket egy hotel kertjében, ám mivel csekély felárért szoba is kapható, többségünk ezt választja. Afféle „Waczak szálló” (Fawlty Towers, tévéből tán ismerős angol komédiasorozat), a hall tele etióp vendéggel, a Premier Liga meccseit nézik. Sehol ennyi helybeli nyaralót nem láttam, nem kizárt, hogy az egész etióp középosztály itt tölti szabadságát. Este csoportvacsora a szabadban, etióp svédasztal (ízlelgessék e szókapcsolatot!), rengeteg, számomra egyelőre beazonosíthatatlan finomsággal. Csúcspontként kihoznak egy egészben megsütött állatot. Szakácsunk némi anatómiai elemzés után megállapítja, hogy eredetileg birka volt. Úgy egy centi mélyen sikerült átsütni, kérge szép barna, ám rágós lett, a többi nyers maradt, ezért kellett a nyomorult párának pusztulnia. Megjelenik két „go-go girl” is, igen szépek, amúgy – semmi nyugatias bujaság – tetőtől talpig felöltözve. Egy pasas egy húron pendül velük, masenko nevezetű egyhúros, hegedűszerű jószágon.

                                                             Táncosnő népviseletben

    A 3600 négyzetkilométernyi területű, 1800 méter magasan fekvő Tana-tó Etiópia legnagyobb állóvize. Kereken hatvan kisebb-nagyobb vízfolyás táplálja, no meg a csapadék. Amúgy igen sekély szerkezeti mélyedésben ül, legnagyobb mélysége csupán 15 méter. Szó szerint számtalan sziget emelkedik ki belőle; valójában sehol sem találtam igazán autentikus adatot. Számuk attól is függ, milyen magas a tó vízszintje; mostanság úgy negyven lehet. A tó déli végében ered a Kék-Nílus, helyi nevén Abay (nagy folyó). A Fehér-Nílussal, meg a folyók hosszának bizonytalanságaival, illetve eredetük pontos megállapításának nehézségeivel majd az Ugandáról szóló fejezetben foglalkozom részletesebben. A Kéket azért nevezték el kéknek (nyilván az angolok), mert az év nagy részében láthatóan tisztább, mint a szürkés árnyalatú Fehér-Nílus, mellyel Szudán területén találkozik. Hosszát 1460, illetve 1600 kilométerre teszik. A bizonytalanság abból fakad, hogy kanyonját, mely az Etióp-magasföldbe mélyed, csak nemrég térképezték fel részletesebben, de úgy tűnik, még mindig nem eléggé. Teljes hosszában nem hajózható a tömérdek zúgó, vízesés miatt. Első európaiként portugál misszionáriusok látták meg a 16. században. Csak 2004-ben vergődött végig a Tanától a kartúmi torkolatig két európai pasas, nyilván valami extra erősítésű gumicsónakkal. A Kék-Nílus a júniustól szeptemberig terjedő esős évszakban szállítja a legtöbb vizet, ilyenkor hozama az egyesült Nílusénak kétharmadát adja. A parton sűrűn tenyészik a papirusznád, ebből készülnek a csónakok, a tankwák, melyeken a helybeliek áruikat szállítják. Csaknem egy órába kerül, mire motorcsónakkal átkelünk a látótávolságban fekvő Zege-félszigetre, úgyhogy aki itt evezni kényszerül (kajaklapát-szerű eszközzel), nem unatkozik. Mi is csak kicsit. Pelikánok, kormoránok halásznak, a sekélyebb partközeli sávban néhány víziló is előröffen a szelíd, szürke hullámok közül. A tó azonban elsősorban kolostorairól, templomairól nevezetes. (folyt. köv. ►)

                                                        Papiruszcsónak a Tana-tavon

2006 decemberében jelent meg utolsó (azért remélem, nem a legutolsó) útiriport-könyvem (Flaccus Kiadó). Mivel már gyakorlatilag „kifutott”, közzéteszem itt a blogban is, kissé megváltoztatott formában, helyenként rövidítve, helyenként bővítve, de mindenképpen több képpel. Sok év telt el a megírása óta, azóta az érintett helyeken történt egy és más, úgyhogy itt-ott beleveszem az aktualitásokat is.

      Ha valaki még szeretné papíron is elolvasni, a könyv, korlátozott számban, ám igen jelentős kedvezménnyel (2250 Ft) még kapható a Flaccus könyvesboltjában (Budapest, VIII. Vas utca 19.), vagy megrendelhető online a kiadó honlapján, vagy az alábbi e-mail címen: flaccus@flaccus.hu. A következőkben az eredeti bevezetőt olvashatjátok (néhány megjegyzéssel) és megadom a tartalomjegyzéket is.

                                                                                  Ajánlás

Kevésen múlott, hogy ez a könyv nem azt a címet kapta, hogy „Az út vége”. Amint azonban megemlítettem az ötletet néhány barátnak, ismerősnek, tüstént lebeszéltek róla. Végül aztán, némi tépelődés után, saját józan belátásom is eltérített az eredeti szándéktól. Mert milyen címet adnék egy esetleges újabb könyvnek? „Az út vége II.”? Úgy járhatnék, mint sok rockzenekar, mely immár ötödször adja „de ez most már tényleg az utolsó” búcsúkoncertjét. (Jut eszembe, következő könyvem rockzenei témájú lesz! – Megjelent, „Blackmore” címmel, még kapható ez is) Egyszóval, írásaim kedvelőinek – vagy fogalmazzunk szerényen, rajongóimnak – nem szerettem volna azt sugallni a címmel, hogy tőlem ugyan ezen túl egy büdös sort ne várjanak, szögre akasztom a hátizsákot, ne adja isten, halni készülök. E könyv ugyan Jemennel befejeződik, de mire kijön a nyomdából, már két (esetleg három) újabb utazáson is túl leszek, úgyhogy már csak hetet kell teljesíteni, hogy összegyűljön egy következő kötetre való anyag. (Azóta már húsznál tartok.) Rendszeres olvasóim a korábbiakhoz képest számottevő változásokat tapasztalhatnak az itt következő fejezetekben. Nem titok, hogy könyveim alapját zömmel a Természet Világában megjelent cikkeim adják, bár ez alól épp most Venezuela, Uganda és Jemen kivétel, tudniillik előbb készültek el a könyvfejezetek, mint a folyóiratcikkek. A lapban megjelenő írások, persze, bizonyos fegyelmet követelnek, stílusban, terjedelemben, felépítésben egyaránt. A könyvben lazább, oldottabb hangot és a cikkekénél akár háromszorta nagyobb terjedelmet is megengedhetek magamnak. A fő változást mégis a főszerkesztő pár évvel ezelőtti megjegyzése hozta. „Jó, jó, de lehetne benne kicsit több szárazanyag.” Szárazanyagon most ne száraz anyagot tessék érteni, hanem olyasmit, amit az élelmiszerek összetételének leírásakor alkalmaznak. Mert egy dolog, hogy kellemesen elmarháskodom egy-egy témán, amin esetleg szórakozik az olvasó (ez se baj), ám tudniuk kell, hogy egy utazás feldolgozása során tömérdek könyvön, cikken,  internetes oldalak százain is átrágom magam, leggyakrabban saját kíváncsiságom kielégítése végett. Ebből származik a „szárazanyag”, melynek általában csak csekély töredéke került be korábbi könyveimbe. Amellett, hogy e rengeteg információ gyűjtögetésével magam is okosodtam valamelyest, úgy gondoltam, ha már ennyi energiát fektettem bele, miért ne osztanám meg ezúttal a termés nagyobb hányadát olvasóimmal is. Aki unja, legföljebb átugorja, bár ha rám hallgatnak, nem teszik. Legalábbis a fejezetek összeállításánál arra törekedtem.

    A 80-as évek közepén Benedek István íróval készítettem interjút. (Arra a beszélgetésre különösen büszke vagyok, mert miután kikoptatták a televízióból, rajtam kívül akkoriban újságíró feléje sem nézett, s olyannyira meg volt elégedve az írással – pedig ő aztán nagyon kritikus volt, önmagával szemben is –, hogy utóbb két esszékötetébe is beszerkesztette.) Sokan polihisztornak nevezték, mert úgy tűnt, mindenhez ért, bármilyen témához hozzá tud szólni könyveiben. Ő ezt a titulust elhárította. Hát akkor minek tartja magát? – kérdeztem. Egy kíváncsi úrnak – felelte, s végül innen jött az interjú címe is. Ő sem értett mindenhez, ám mindennek utánanézett. Nem engedhetem meg magamnak, hogy hibázzak, mert azt a szakemberek rögtön a szememre vethetnék – fűzte hozzá. Nos, én sem értek mindenhez, pedig egy ilyen jellegű könyvnél nem csupán választott hivatásomban, a földrajzban kellene otthonosan mozognom, hanem történelemben, politikában, gazdaságban, növény- és állattanban, irodalomban, művészetekben, régészetben, néprajzban. A lelkiismeretem nyugodt; mindennek, aminek csak lehetett, utánanéztem, s bár én sem engedhetném meg magamnak, hogy hibázzak, esetleg mégis előfordulhat. Ha ilyenen kapnak, kérem, szelíd szóval jelezzék, hadd okuljak belőle. A vélemény szabadságát azonban változatlanul fenntartom!

    Változás az is, hogy míg a korábbi évtizedekben főként egyedül utaztam, e könyv tíz utazásából csupán egyet tettem meg magányosan. Ennek csak részben oka a kényelem. Ha az ember egyszer már útnak indul, összpontosítson a látnivalókra, és a mindennapi ügyes-bajos dolgok intézése, szálláskeresés, közlekedés és hasonlók nyomják inkább a túravezető vállát. Meglehet, így valamelyest kevesebb a „kaland”, de abból már nekem bőven kijutott és különben is, ezek a főleg külföldi irodák által szervezett túrák nem kötik meg olyan mértékben az ember kezét (és főleg nem kötik be a szemét), hogy az utas ne élhesse ki egyéni csavargási hajlamait is. A másik ok, amint ezt látni fogják, hogy mostani célpontjaim egy része saját szervezésben gyakorlatilag elérhetetlen. Példálózhatnék akár az Antarktisszal is, de említhetem Ugandát, ahol nehezen képzelhető el, hogy az ember fölül egy vonatra, buszra és fölmegy a gorillák közé. Galápagos sok szigetén, ahol pedig a legtöbb látnivaló kínálkozik, egyéni utazó partra sem léphet túravezető nélkül.

     Gyakran mondogatjuk, milyen kicsi a világ! Sok szempontból tényleg az. Nekem viszont közel száz ország és az összes kontinens kisebb-nagyobb mértékű kóstolgatása után is még mindig elég nagynak tűnik. E több mint három év alatt, amit eddigi életemből sok-sok apró részletben a külvilágban töltöttem, többet éltem, vagy inkább megéltem, mint sokan mások harminc esztendő alatt és sokkalta többet, mint amiről valaha is álmodtam. És mégis túl nagy a világ! E sorokat most éppen egy kéthetes brazíliai utazás során egy esős délutánon vetem papírra (ez a könyv egyetlen részlete, amit első változatában ténylegesen papírra írok). Brazília óriási területű ország, jó, ha úgy öt százalékába sikerül belepillantani, és korántsem biztos, hogy ide még egyszer visszatérek. Ámbár ki tudja… Azt se hittem volna még úgy tíz éve, hogy akár egyszer is eljutok a „világ végére”, a tűzföldi Ushuaiába, aztán másfél éven belül kétszer is… Mindeközben még sosem jártam például Görögországban, nem láttam Rómát, Velencét, sőt még az Alpokat is csak a levegőből. Nem mintha őrületes hiányérzet kínozna. Ha most azonnal be kellene fejeznem, akkor is elégedetten dőlhetnék hátra (és már hátra is dőltem). S nemcsak azért, mert a lényeg megvan, hanem azért is, mert mindennek zömét másokkal is megoszthattam és pár ezer embernek szereztem néhány kellemes órát.

Tartalom:

E. T. Etiópiában – Etiópia, 2002

„A franciák legtitkoltabb kincse” – Réunion, Mauritius, 2003

A világ végén, avagy jobb híján Patagónia – Argentína, Chile, 2003

Legállatibb kalandom: a Galápagos-szigetek – Ecuador, Galápagos, 2003

mezcal@mexico.com – Mexikó, 2004

Így irtunk mi – Kamcsatka, 2004

Lejjebb már nem csúszhatok – Antarktisz, 2004

A megtalált világ – Venezuela, 2005

Gorilla gorilla… – Uganda, 2005

Fülemet egy jó cikkért – Jemen, Dubai, 2005

Ezeken a linkeken minden fejezetet megtaláltok. Lehet böngészni, jó olvasást kívánok

http://nemethgeza11.blog.hu/2013/06/08/sor_jegkockaval_bevezetes_mas_vilagokba_1_resz

http://nemethgeza11.blog.hu/2013/06/13/sor_jegkockaval_bevezetes_mas_vilagokba_2_resz_belepodij_avagy_mikor_nyit_a_hatar

http://nemethgeza11.blog.hu/2013/06/15/sor_jegkockaval_bevezetes_mas_vilagokba_3_resz_ungverjaland_avagy_mi_az_a_csicser

http://nemethgeza11.blog.hu/2013/06/17/sor_jegkockaval_-bevezetes_mas_vilagokba_3_resz_folytatas_ungverjaland_avagy_mi_az_a_csicser_a

http://nemethgeza11.blog.hu/2013/06/19/sor_jegkockaval_bevezetes_mas_vilagokba_4_1_resz_a_kiralyno_meg_a_kacsacsoru_emlos_avagy_zold_gomb-p

http://nemethgeza11.blog.hu/2013/06/21/sor_jegkockaval_bevezetes_mas_vilagokba_4_2_resz_a_kiralyno_meg_a_kacsacsuru_emlos_avagy_zoldgomb-pi

http://nemethgeza11.blog.hu/2013/06/25/sor_jegkockaval_bevezetes_mas_vilagokba_5_1_resz_jartak_mar_a_koerdoben_avagy_hogyan_allitsuk_meg_a_

http://nemethgeza11.blog.hu/2013/06/28/sor_jegkockaval_bevezetes_mas_vilagokba_5_2_resz_jartak_mar_a_koerdoben_avagy_hogyan_allitsuk_meg_a_

http://nemethgeza11.blog.hu/2013/07/06/sor_jegkockaval_bevezetes_mas_vilagokba_6_1_resz_lakni_kell_avagy_betonkalitka_es_ot_csillag

http://nemethgeza11.blog.hu/2013/07/10/sor_jegkockaval_bevezetes_mas_vilagokba_6_2_resz_lakni_kell_avagy_betonkalitka_es_ot_csillag

http://nemethgeza11.blog.hu/2013/07/13/sor_jegkockaval_bevezetes_mas_vilagokba_7_1_resz_a_napos_oldal_avagy_milyen_izu_a_krokodilhus

http://nemethgeza11.blog.hu/2013/07/16/sor_jegkockaval_bevezetes_mas_vilagokba_7_2_resz_a_napos_oldal_avagy_milyen_izu_a_krokodilhus

http://nemethgeza11.blog.hu/2013/07/19/sor_jegkockaval_bvezetes_mas_vilagokba_7_3_resz_a_napos_oldal_avagy_milyen_izu_a_krokodilhus

http://nemethgeza11.blog.hu/2013/07/24/sor_jegkockaval_bevezetes_mas_vilagokba_8_1_resz_hozd_a_magadet_avagy_elvezzuk_a_cikkeket

http://nemethgeza11.blog.hu/2013/07/27/sor_jegkockaval_bevezetes_mas_vilagokba_8_2_resz_hozd_a_magadet_avagy_elvezzuk_a_cikkeket

http://nemethgeza11.blog.hu/2013/07/31/sor_jegkockaval_bevezetes_mas_vilagokba_9_fejezet_milyen_a_jo_ido_avagy_fagyhalal_a_sivatagban

http://nemethgeza11.blog.hu/2013/08/03/sor_jegkockaval_bevezetes_mas_vilagokba_10_fejezet_fo_a_biztonseg_avagy_a_bukastol_a_malariaig

http://nemethgeza11.blog.hu/2013/08/06/sor_jegkockaval_bevezetes_mas_vilagokba_10_2_fejezet_fo_a_biztonsag_avagy_a_bukastol_a_malariaig

http://nemethgeza11.blog.hu/2013/08/16/sor_jegkockaval_bevezetes_mas_vilagokba_11_1_fejezet_a_pillanat_muve_avagy_gyerek_a_kosarban

http://nemethgeza11.blog.hu/2013/08/20/sor_jegkockaval_bevezetes_mas_vilagokba_11_2_fejezet_a_pillanat_muve_avagy_gyerek_a_kosarbana_kosa

http://nemethgeza11.blog.hu/2013/08/26/sor_jegkockaval_bevezetes_mas_vilagokba_12_1_fejezet_hol_elunk_avagy_focimeccs_a_colopokon

http://nemethgeza11.blog.hu/2013/08/31/sor_jegkockaval_bevezetes_mas_vilagokba_12_2_resz_hol_elunk_avagy_focimeccs_a_colopokon

http://nemethgeza11.blog.hu/2013/09/04/sor_jegkockaval_bevezetes_mas_vilagokba_12_3_resz_hol_elunk_avagy_focimeccs_a_colopokon

http://nemethgeza11.blog.hu/2013/09/07/sor_jegkockaval_bevezetes_mas_vilagokba_-13_resz_vizesblokk_avagy_legy_a_piszoarban

http://nemethgeza11.blog.hu/2013/09/12/sor_jegkockaval_bevezetes_mas_vilagokba_14_1_resz_milyen_az_indiai_nok_laba_avagy_ferfiak_szoknyaban

http://nemethgeza11.blog.hu/2013/09/15/sor_jegkockaval_bevezetes_mas_vilagokba_14_2_resz_milyen_az_indiai_nok_laba_avagy_ferfiak_szoknyaban

http://nemethgeza11.blog.hu/2013/09/18/sor_jegkockaval_bevezetes_mas_vilagokba_15_1_resz_akar_on_hindu_lenni_avagy_ki_szponzoralja_a_kormen

http://nemethgeza11.blog.hu/2013/09/23/sor_jegkockaval_bevezetes_mas_vilagokba_15_2_resz_akar_on_hindu_lenni_avagy_ki_szponzoralja_a_kormen

http://nemethgeza11.blog.hu/2013/09/28/sor_jegkockaval_bevezetes_mas_vilagokba_16_fejezet_mesteremberek_avagy_hallgassuk_hogyan_no_a_rizs

http://nemethgeza11.blog.hu/2013/10/01/sor_jegkockaval_bevezetes_mas_vilagokba_17_fejezet_vendegsegben_avagy_mi_lehet_mostanaban_li_asszonn

http://nemethgeza11.blog.hu/2013/10/05/sor_jegkockaval_bevezetes_mas_vilagokba_18_1_resz_a_ketkilos_pulover_avagy_hogyan_hozzuk_haza_a_fazs

http://nemethgeza11.blog.hu/2013/10/09/sor_jegkockaval_bevezetes_mas_vilagokba_18_2_resz_a_ketkilos_pulover_avagy_hogyan_hozzuk_haza_a_fazs

http://nemethgeza11.blog.hu/2013/10/13/sor_jegkockaval_bevezetes_mas_vilagokba_19_1_resz_azt_irja_az_ujsag_avagy_a_mongol_tenkes

http://nemethgeza11.blog.hu/2013/10/16/sor_jegkockaval_bevezetes_mas_vilagokba_19_2_resz_azt_irja_az_ujsag_avagy_a_mongol_tenkes

http://nemethgeza11.blog.hu/2013/10/20/sor_jegkockaval_bevezetes_mas_vilagokba_20_1_resz_mikor_zar_a_kocsma_avagy_tanc_az_utcantenkes

http://nemethgeza11.blog.hu/2013/10/25/sor_jegkockaval_bevezetes_mas_vilagokba_20_2_resz_mikor_zar_a_kocsma_avagy_tanc_az_utcan

http://nemethgeza11.blog.hu/2013/11/01/sor_jegkockaval_bevezetes_mas_vilagokba_21_1_fejezet_ilyen_nincs_es_megis_van_1_resz

http://nemethgeza11.blog.hu/2013/11/06/sor_jegkockaval_bevezetes_mas_vilagokba_21_2_fejezet_ilyen_nincs_es_megis_van_2_resz

http://nemethgeza11.blog.hu/2013/11/10/sor_jegkockaval_bevezetes_mas_vilagokba_22_fejezet_hogyan_eljuk_tul_a_vilag_nyomorusagat_avagy_az_el

http://nemethgeza11.blog.hu/2013/11/16/sor_jegkockaval_bevezetes_mas_vilagokba_23_fejezet_talalkozasok_avagy_mit_keres_egy_sebesz_a_vulkano

http://nemethgeza11.blog.hu/2013/11/23/sor_jegkockaval_bevezetes_mas_vilagokba_24_fejezet_1_resz_ami_osszekot_es_ami_elvalaszt_avagy_hol_mi

http://nemethgeza11.blog.hu/2013/11/29/sor_jegkockaval_bevezetes_mas_vilagokba_24_fejezet_2_resz_ami_osszekot_es_ami_elvalaszt_avagy_hol_mi

http://nemethgeza11.blog.hu/2013/12/06/sor_jegkockaval_bevezetes_mas_vilagokba_24_fejezet_3_resz_ami_osszekot_es_ami_elvalaszt_avagy_hol_mi

http://nemethgeza11.blog.hu/2013/12/13/sor_jegkockaval_bevezetes_mas_vilagokba_24_fejezet_befejezo_resz_ami_osszekot_es_ami_elvalaszt_avagy

A könyvet mindig ketten alkotják: az író, aki írta, és az olvasó, aki olvassa. (Kosztolányi Dezső)

Kedves barátaim, ismerőseim és minden más olvasóm! Június első hetében, a kánikula és a szabadságok idején indítottam el ezt a blogot, így aztán nem csoda, hogy kicsit nehéz volt a kezdet. Viszont fokozatosan beindultunk, úgyhogy fél év elteltével tegnapelőtt meghaladtuk a 30 ezer látogatást. Őszintén megmondom, ennyire nem számítottam. A statisztikák azt mutatják, hogy átlagban egy látogató nagyjából 1,5-2,5 részt olvasott el egy adott időszakban. Aztán lehet, hogy később visszatért, de hogy személy szerint ki hányszor nézett fel a blogra, arról nincs tudomásom. Azt viszont látom, hogy a magyar google-en kívül érkezett látogató horvát, szerb, német, angol, román, ukrán stb. keresőről is.

    A kiemelkedő látogatottságokat elsősorban annak köszönhetem, hogy a Blog.hu-t kezelő Index néha kitett a címoldalára egy-egy fejezetet. Ilyenkor több ezer látogatót regisztrált a rendszer, a rekord egy nap alatt 8799 volt, de még másnap is 4000 fölött volt. Külön köszönet azoknak a barátaimnak, ismerőseimnek, akik szinte minden alkalommal megosztották a feltöltéseket: Fontányi Krisztának, Dulai Frédinek, Szakál Idának, Trepper Katinak, Trupka Zolinak, Csutor Jutkának, Landy-Gyebnár Mónikának, Herendi Mónikának, Sárdiné Ildikónak, Bogó Rozáliának (elnézést, ha kihagytam valakit). Köszönöm minden olvasó érdeklődését és figyelmét; képernyőn olvasni ennyi szöveget – minden tiszteletet megérdemel.

   Sok kommentelő kérdezte, lesz-e ebből kézzel fogható könyv. Nos, nem tudom, de nagyon remélem, hogy 2014-ben kézbe is lehet venni. Csak az anyagiakon múlik.

    Amint említettem, karácsony táján teljesen új (többek számára nem is olyan új) anyaggal jelentkezem. Addig bírjátok ki valahogy – és visszamenőleg is lehet olvasgatni. 

„Az ésszerűen élő ember alkalmazkodik a világhoz. Az ésszerűtlenül élő a világot próbálja magához igazítani”

                                                                                                                                                             (G. B. Shaw)

„Próbáld ki: egy héten át ne ítélkezz senki és semmi felett”  (Andrew Matthews)

(folytatás) Gondoljuk csak el, milyen furcsák is vagyunk, mi, emberek. Az europid (fehér) ember  többnyire barnulni szeretne. Képes órákat feküdni a tűző napon, egészségét (bőrrák!) kockáztatni, hogy bronzbarnára süljön, vagy nem kevés pénzért szoláriumozni. A fekete, vagyis hát néger viszont fehérebb szeretne lenni (ha már a bőrfehérítésre nem telik, mint a megboldogult Michael Jacksonnak), vagy legalább annak látszani. Ezért aztán sokan egyenesre vasaltatják göndör fürtjeiket, szőkére, vörösre festetik a hajukat. A mi hajunk viszont többnyire egyenes szálú, ezért aztán bodoríttatjuk (már aki). A délkelet-ázsiai lányok-asszonyok, különösen a vietnamiak, inkább tetőtől talpig beöltöznek, fejükre hatalmas rizsszalma-kalapot tesznek, ezzel védve bőrüket a további barnulástól. Minél fehérebbnek lenni – ez náluk afféle státusszimbólum. Mi pedig szépnek látjuk a barna bőrüket, de eszünkbe ne jusson dicsérni; ez náluk sértésnek számít. Burmában nagyon sok nő arcán láthatók sárgásfehér, festékszerű foltok (még a kislányokén is), aminek anyagát egy fa, a thanaka nedvéből nyerik ki. Állítólag az arc barnulása ellen véd.

                                       Burmai kislány a thanakafa nedvéből készült napvédővel az arcán

    Az europid férfiaknak kifejezetten tetszik a kelet-ázsiaiak egzotikus, mandulavágású szeme – erre ők mit csinálnak? Hallottam, hogy sokan, akiknek futja plasztikai műtétre, kiegyenesíttetik.  A fejlettebb világ országaiban a vékony testalkatú ember az ideál, ezt sugallják a reklámok, a magazinok fotói, aztán mégis sokan elhíznak, majd vagyonokat költenek és szakadásig izzasztják magukat, hogy lefogyjanak. Más kultúrákban azonban szinte természetes, már-már elvárt dolog a telt testalkat. Fekete-Afrikában senki sem botránkozik meg, ha egy nő már 18-20 éves kora körül egy mázsát nyom (igaz, addigra túl vannak már legalább két-három szülésen), sok óceániai szigeten meg egyenesen a kövér ember (asszony) a szépségideál.

     Megint más kérdés, hogy úgy általában melyik rasszbelinek melyik másik tetszik vagy sem.  Azt mondják, a kelet-ázsiai nők az europid férfit általában csúnyának találják (merthogy hozzájuk képest túl nagy az orrunk), míg nekünk, ugye, az ottani nők többnyire vonzóak (olyannyira, hogy sok, nővé operált thaiföldi férfit a legtöbb nyugati férfi kapásból az ágyába vinne, annyira megtévesztő a külsejük). Az európai nőknek viszont csak elég ritkán tetszik egy kínai vagy japán férfi – akkor már talán inkább a fekete. A vegyes házasságok azt mutatják, hogy fehér nő sűrűbben választ fekete partnert, mint fehér férfi fekete nőt. Amúgy rengeteg a furcsaság; különösen egyetemi kollégiumokban minden elképzelhető párosítást láttam már: mongol lányt vörös és szeplős német fiúval, palesztin srácot ukrán lánnyal stb. Érdemes hozzátenni, hogy sok kultúrában már-már  státusszimbólumnak számít a fehér nő, különösen az arab férfiak esetében. Törökországban járva is felfigyeltem arra, hogy igen sok, vendégmunkásként dolgozó török férfi vitte haza nyári szabadságra német feleségét, akik, hogy is mondjam finoman, egy szépségverseny selejtezőiig sem jutottak volna el. Bár az Egyesült Államokban néhány évtizede még igen ritka volt a fekete-fehér párosítás, manapság már elég nagy keveredés tapasztalható. S történik mindez annak ellenére, hogy a lelke mélyén ezen a téren mindkét fél kissé rasszista; a feketék legalább annyira, mint a fehérek. A feketék talán még nehezebben fogadják el, ha egy fiú vagy lány nem a feketék közül választ magának partnert.  Arab férfi sokkal gyakrabban választ európai házastársat, mint európai férfi arab nőt. Ennek azonban alighanem vallási okai vannak. Ha ugyanis valaki muzulmánnal házasodik, az esetek nagy többségében át kell térnie az iszlámra, ami ugyan sokkal nehezebbé teszi egy nő életét, ám a nem muzulmán kultúrában nevelkedett férfiak mégis nagyobb kötöttségekkel járónak érzik az áttérést.   

    Sokszor megkérdezték már tőlem, hogy a világ melyik részein, országaiban vannak a legszebb nők. Ez, persze, ízlés kérdése. Ha kíváncsiak rá, elmondom, hogy nekem az átlagnál jobban tetszenek a keleti és a nyugati szláv lányok (oroszok, ukránok, lengyelek), láttam gyönyörű nőket Kínában, Thaiföldön, Laoszban, Nyugat-Afrikában, azt viszont nem értem, hová dugják a legszebb venezuelai lányokat, mert olyat szinte alig láttam. Csak azért említem, mert Venezuela már több szépségkirálynővel is büszkélkedhet. De volt már szépségkirálynő Miss India is. És akkor elérkeztünk a lényeghez!  A legeslegszebb arcú nőket Indiában láttam.    

     Gondolom, sokaknak feltűnt már, hogy a negrid és a mongolid rasszhoz tartozók nem igazán szőrösek, ellentétben velünk, europidokkal. Úgy értem, ritkás a férfiak szakálla, karjukon, lábukon, mellükön szinte nincs szőr, vagy alig látszik. Feltűnt ez például egy kislánynak is Madagaszkáron (a malgasok főként maláj-afrikai keverékek), aki leplezetlen érdeklődéssel simogatta meg szőrös karomat, miközben összekuncogott a többiekkel. Hajszálra ugyanez megismétlődött egy vietnami faluban, ahol a kisgyerekek ugyanilyen furcsa szemekkel nézték a szőrzetünket és óvatosan megérintették a karunkat. Nekik ez a furcsaság, nekünk más. Azt szokás mondani (rendszerint pejoratív szövegösszefüggésben), hogy „nem látott még fehér embert”, utalva egy nép elmaradottságára. Jártam olyan vidékeken, elsősorban Nyugat-Afrikában, ahol 6-8 éves gyerekek még csakugyan nem láttak fehér embert, s ehhez mérten vizslattak bennünket. Nos, akkor elmondom, hogy én egy közepes nagyságú faluban nőttem fel itt, Európa közepén, és úgy tízéves lehettem, amikor először láttam eleven négert. Amúgy szudáni volt és orvos, és ha  visszagondolok rá, alighanem arab-néger keverék lehetett. Azt úgyszólván természetesnek vettem, hogy magyarul beszél, hiszen idegen nyelven beszélőket akkor még sehol sem hallottam. Akkor képzeljük el, hogy odaállít egy csapat europid turista valahová Etiópiába vagy Maliba; nyakában csillogó fényképezőgépek, videokamerák, más a szaga, a ruhája, érthetetlen nyelven beszél, hát hogyne lenne különleges.

     Furcsa kérdést tett föl egyik japán utastársam az antarktiszi hajóúton. Arra volt kíváncsi, hogy mi, európaiak meg tudjuk-e különböztetni egymást, értve ezen azt, hogy mondjuk, van-e látható különbség például egy francia és egy görög között. Merthogy ő legalább 90 százalékos biztonsággal meg tudja állapítani, ki a kínai, a japán, a koreai, a vietnami, a Fülöp-szigeteki stb.  Nekem se jelentene gondot különbséget tenni például mongol és thai között, de hogy milyen jellegzetes vonások alapján lehet megkülönböztetni egy vietnamit vagy laoszit, bizony, fogalmam sincs. (Egyébként is, nekünk szinte minden kínai egyforma.) Azt válaszoltam neki, hogy nálunk, Európában ilyen eltérő jellegzetességeket nagyon nehéz megállapítani. Szinte közhely, hogy a skandinávok mind szőkék és kék szeműek. Nos, nekem például az összes norvég ismerősöm barna hajú, olaszt, spanyolt viszont ismerek világos hajút, nem is egyet. Írországban a nagy átlagot tekintve például az volt az érzésem, hogy az összes nő nagyon világos bőrű, szeplős és vörös hajú, a férfiak vörös arcúak és bikanyakúak. Ugyanakkor tudnék említeni igen sok ír származású hírességet, aki külsőre pont ellentéte ezeknek a sztereotípiáknak. A „fehérek” között is akadnak azért elég jellegzetes külső jegyek, elég csak emlékeztetni a görög, vagy éppen a kaukázusi orrformára. 

    Érdekes kérdés, kit tekintünk színes bőrűnek. A magyar köznyelvben általában ilyen megnevezéseket használunk, mint fehér, fekete, sárga (az utóbbi határozottan pejoratív), amit tudományosabban így neveznek: europid, negrid, mongolid. Na de mi az, hogy fehér? Az, akinek fehér a bőrszíne? Ezek szerint fehér az európai származású ember, ez egyértelmű; megjegyzem, Kelet-Ázsiában, különösen Japánban, de még Kínában is, igen sok olyan embert láttam, akinek a bőre fehérebb pl. egy szicíliaiénál, mégis, az előbbieket „sárgának” tituláljuk. Az arabok, vagy az indiaiak jó részének a bőre határozottan barna, ám ők antropológiailag mégis az europid rasszhoz tartoznak. Dél-Indiában nagyon sok, szinte koromfekete embert látunk, ugyanakkor arcvonásaik teljesen európaiasak. Máig sem tisztázott a kérdés, hogy az etiópok önálló rasszt képviselnek-e, vagy pedig az europidhoz sorolják őket. Az etiópok bőre ugyanis ugyanolyan fekete, mint a négereké, vonásaik viszont egyáltalán nem emlékeztetnek a fekete-afrikaiakéra, sokkal inkább az európaiakra hasonlítanak. Igen érdekes embereket láttam Jemen délnyugati részén. Arcvonásaik, bőrszínük teljesen a négerekére emlékeztetnek, akárcsak a gyapjas hajuk, ám ez a haj nagyon sok esetben vörös! A negroid vonások még csak megmagyarázhatók azzal, hogy az Arab-félszigetnek ez a tájéka nagyon közel esik Afrikához, de hogy mitől vörösek, nem sikerült kiderítenem.

                                                Europid arcvonású, csaknem fekete bőrű etióp lány

                                     Erősen sötét bőrű dél-indiai lányok

                                         Vörös hajú "négerek" Jemen délnyugati részén

   Aki látott már amerikai bűnügyi filmet (és ki nem), aligha kerülte el a figyelmét, hogy akár az áldozat, akár az elkövető leírására a leggyakrabban azt a szót használják, hogy „kaukázusi”.  Ebből a tájékozott néző csak annyit szűrhet le, hogy a fordító seggfej, merthogy azt kellett volna írnia a forgatókönyvbe, hogy „fehér”. A nem tájékozott néző pedig csak les, hogy mi az ördögről van itt szó: talán örményről, grúzról, netán csecsenről? Nos, nem. Az Egyesült Államokban használatos angolban a caucasian szóval jelölik az europid rasszhoz tartozókat. A szó eredete az 1800-as évek legelejére nyúlik vissza, amikor egy Blumenbach nevezetű német antropológus a Kaukázus vidékére tette az emberi faj szülőhelyét, ami persze marhaság, viszont leírta még, hogy ott élnek a legszebb emberek, különösen a grúzok. Persze, ezzel is lehetne vitatkozni, mint ahogyan  arról is, ki kit lát szépnek. Amerikában különben is nagyon érzékenyen kezelik az emberek fajta (származás) szerinti megnevezését. Nyilvánosan már évtizedek óta ki sem szabad ejteni a nigger szót; ezt egy időben felváltotta a fekete, aztán a színes bőrű, manapság pedig afroamerikainak illik mondani, miként a kelet-ázsiaiakat is ázsiai-amerikainak, a latinokat spanyol-amerikainak stb.

     Ha már itt tartunk, érdemes elcsemegéznünk azon is, miféle gúnyneveken említik egymást a különféle népek. Ezek nem feltétlenül pejoratívak, eredetileg pedig nagy többségük egyáltalán nem volt az, csak később vált gúnynévvé. A mi nyelvünk is hemzseg ilyen elnevezésektől. Az orosz ugyebár ruszki, pedig egyszerűen csak annyit jelent, hogy orosz. Régebben neveztük őket muszkának is, nyilván Moszkva után. A szlovákok régi elnevezése tót, a nyírségi szlovákoké tirpák, a románoké oláh, a szerbeké rác – ezek mára majdhogynem gúnynévvé váltak. Ha lekezelően beszélünk a németekről, azt mondjuk, svábok, az olaszokról szólva gyakran emlegetjük a digót. A feketékre is több gúnynév létezik a magyarban, habár mi dolgunk-bajunk nekünk a feketékkel: pl. feka, bokszos stb. –, mi meg nekik „hófehérke” vagyunk.  Ugyanez megvan más kultúrákban is. Latin-Amerikában például az észak-amerikaiakat, briteket gringónak nevezik, bár most már minden fehér bőrűre alkalmazzák. Emlékszem, valahol Peruban megálltunk egy kis falunál tűzifát venni, és az előrohanó kissrácok kapásból legringóztak mindegyikünket, pedig fogalmuk sem volt róla, ki honnan jött. A gringo nem feltétlenül pejoratív, sokszor csak a szituációbál derül ki, hogy minek szánják. Hasonló a nagy valószínűséggel holland eredetű jenki (yankee) elnevezés. Általánosságban az egyesült államokbeliekre alkalmazzák (eredetileg csak az új-angliai brit gyarmatokon élőkre) és többnyire nem pejoratív, kivéve, ha mondjuk azt látjuk tiltakozó feliratokon külföldön, hogy „Yankees go home!”

    Ázsiai, afrikai útjaim során sok különös, a külföldiekre vonatkozó elnevezéssel találkoztam. Thaiföldön például a fehér idegent farangnak nevezik, ami valószínűleg perzsa-arab közvetítéssel került Délkelet-Ázsiába; mivel ott elsőként franciák jelentek meg, rájuk alkalmazták, ma viszont már minden fehérre. Nem számít gúnyolódásnak, mint ahogy Laoszban sem a falang, ami az előbbiből ered, csakhogy a lao nyelvben nincs r hang. Ehhez hangzásban és nyilván eredetét tekintve is hasonló az Etiópiában használatos farangset szó, bár a gyerekek folyton inkább azt kiabálják az idegennek, hogy jujuju. Madagaszkáron, ha a gyerekek fehér külföldit látnak, csak úgy zeng a környék a vazaaa! (leírva vazaha – idegen, külföldi) kiáltásoktól, de ők sem pejoratív szóként emlegetik. A Fülöp-szigeteken viszont határozottan bántó hangsúllyal kiabálnak, főleg a fiatalok és a gyerekek a külföldiekre: Hi (vagy Hey) Joe!, vagyis Szia, Józsi. Nekik minden fehér ember Joe, bár e névvel eredetileg a náluk nem túlságosan kedvelt amerikaiakat illették. Japánban az idegent gaidzsinnak nevezik, ami szó szerint külföldit, idegent jelent, de nem feltétlenül bántó értelemben.       

     Vegyünk egy másik érdekes példát, a természeti környezetet, melyben egész életünket leéljük. Csak amikor nagyon különleges vidékekre látogatunk el, akkor jövünk rá, hogy ami nekünk mindennapos, az ott élőknek egzotikus – és viszont. Elsőre nem is kell túl nagy dolgokra gondolni. Ismerősek ezek a sorok? „… Aureliano Buendia ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe.” E mondattal kezdi a Száz év magány című regényét Gabriel García Márquez.  Sokszor jártam a trópusokon (e regény is ott játszódik), és rendszerint megkérdezem a helybelieket, láttak-e már havat-jeget. Tudom, persze, hogy a többségük soha, hacsak nem járt legalább valami mérsékelt övi országban, vagy nincsenek nagyon magas hegyeik. Amikor Grönlandon utaztam, a hajó személyzetének jó része indonéz, thai, vagy filippínó volt, vagyis a forró égövből jöttek. Kérdeztem, hogy bírják ezt a hideg klímát (nekem amúgy nem is volt hideg). Csak annyit feleletek, hogy furcsa, de időlegesen el lehet viselni. Hát igen, időlegesen. Aztán eszembe jutott, hogy ugyanazt érezhették, ellenkező előjellel, mint amit én a tébolyítóan fülledt, párás, meleg Malajziában, ahol gyakorlatilag mindennap esik is, de úgy, ahogy nálunk csak maximum évente egyszer-kétszer.

   Egy magyar számára az, hogy naponta látunk folyót, tavat, vagy nyaranta hullámzó gabonatengert, természetes. Ezen akkor töprengtem el először, amikor még 1987-ben  a Kanári-szigetek egyik legszárazabbikán, Lanzarotén jártam. Az a gyerek, aki ott cseperedik föl, egészen addig el se tudja képzelni, milyen egy nagy folyó, amíg el nem utazik mondjuk az anyaországba, Spanyolországba, a ringó gabonaföldekről pedig csak filmből lehetnek elképzelései, ugyanis a szigeten gyakorlatilag nincs talaj, így gabonatermesztés sem. Számára viszont az a természetes, hogy vulkáni kúpokat, lávamezőket lát mindenütt, meg persze tengert. Hány magyar éli le úgy az életét, hogy sosem látja a tengert, nem lát sivatagot, jégmezőt, magas hegyeket, de sok hazai városi gyerek még eleven csirkét, kacsát, disznót se látott, legföljebb állatkerti állatsimogatóban. Nekünk annyira természetes a négy évszak váltakozása, hogy zokon vesszük, ha a tél után szinte átmenet nélkül harminc fokos hőséget kapunk a nyakunkba. Sok magyar emigráns, aki a déli féltekén talált új otthont, eleinte furcsán éli meg, hogy karácsonykor kánikula tombol. Nekem is nagyon különleges érzés volt Venezuela trópusi vidékein január legelején látni a Caracas utcáin még ott álló feldíszített karácsonyfákat, de akadt hely, ahol műhóembert is készítettek. Hawaiin pár nappal karácsony előtt jártam, mondhatom, nagyon furcsa volt látni a fényfüzérekkel és rettenetes Mikulás-giccsekkel feldíszített házakat ott a trópusokon.   Hasonlóképpen éreztem magam december közepén Namíbiában, a sivatag közepén álló Windhoek városában, amikor a 35 fokos melegből beléptem egy hipermarket előcsarnokába, ahol egy feldíszített karácsonyfa emelkedett, rajta piros bundás Mikulással. És mit gondolnak, milyen színű volt a Mikulás a 99 százalékban feketék lakta országban? Bizony, fehér. Emlékszem, amikor Sydneyben jött az ősz, hullottak a falevelek, és a kirakatok már tele voltak nyuszifigurákkal. Annyira megszoktam már a déli féltekén való létezést, hogy egy pillanatra az villant az agyamba, mi az ördögöt akarnak ezek ősszel a nyúllal. Tényleg csak kissé később esett le, hogy március van, pár nap múlva húsvét.

                                              Mű karácsonyfák Caracasban

                                     "Nyári Mikulás" Hawaiin

     Abban is találunk különbségeket, hogyan, mikor, miért ünnepelnek az emberek. A keresztény világban a karácsony a legfontosabb ünnep, de még ezen belül, időben és szokásokban is sok az eltérés.  Eredetileg, a 4. századtól, január 6-án ünnepelték Jézus születését, majd 325-ben került át december 25-re. Feltehetően azért, mert a rómaiak a téli napforduló idején ülték meg Saturnalia ünnepét, vagyis Szaturnusz istent tisztelték meg vele. (Hogy Jézus valójában mikor született – melyik év melyik napján –, nem tudjuk pontosan.) Más napokon ünneplik a karácsonyt a Gergely-naptárat használó országokban, így valamennyi nyugati keresztény országban (december 25.), és más napon a keleti ortodox egyház szerint, így pl. Oroszországban, Ukrajnában, Grúziában, Szerbiában (a Julián naptár szerint január 7-én), Örményországban viszont 6-án. Érdekes, hogy Indiában, ahol a lakosság nagy része hindu (kisebb részt muzulmán, még kisebb részt buddhista) és a keresztények aránya alig több mint 2 százalék, a karácsony állami ünnep. Kicsi a keresztények részaránya Japánban is, ahol bár a karácsony nem hivatalos ünnep, de nagyon sokan ünneplik külsőségeiben, az utcai fákat fényfüzérekkel díszítik, sőt, amit hallottam, Kínából hatalmas mennyiségben vásárolnak műanyag karácsonyfát (többnyire fehéret). Akárcsak nálunk, az észak-európai országokban is december 24-e „a” karácsony, ekkor történik az ajándékozás. Nagy-Britanniában, Észak-Amerikában viszont december 25-én reggel bontják ki az ajándékcsomagokat, amiket – a mi szokásainkkal ellentétben – nem a Jézuska hoz, hanem, mondjuk így, a Télapó, helyi nevén Santa Claus, de sok más országban ezt a „feladatot” más látja el. Nálunk a cipőt, csizmát Mikuláskor szokás kitenni az ablakba, az angolszász országokban viszont karácsony előestéjén, és nem lábbelit, hanem zoknit, vagy ahhoz hasonló zsákocskát.

     A keresztények körében leismertebb (bár nem a legfontosabb) zsidó ünnep a hanuka, a fények ünnepe. Sok keresztény afféle zsidó karácsonynak tartja, merthogy időben igen közel esik a mi karácsonyunkhoz, valójában azonban semmi köze hozzá, hacsak az nem, hogy ilyenkor a zsidó gyerekek is ajándékokat kapnak. A pészah tavaszra esik, eredete azonban a zsidóknak az Egyiptomból való kivonulására és a tengeren való átkelésére vezethető vissza. A Gergely-naptár szerint szeptemberben, vagy októberben van és két napig tart a legfontosabb zsidó ünnep, jóm kippur, az engesztelés ünnepe, ami böjttel és minden téren való önmegtartóztatással jár.  

     Kínában a holdújév (tavaszünnep) a legnagyobb ünnep, mely, mivel a holdnaptáron alapul, hasonlóképpen vándorol a naptárban, mint nálunk a húsvét, de mindig január 21. és február 21. közé esik. Ez egyben a kínai újév első napja. Ilyenkor napokra, vagy egész hétre leáll az élet, a legtávolabb élő családtagok is igyekeznek hazatérni, hogy szeretteikkel együtt lehessenek. Vietnamban is a holdújév a legfontosabb, ott tet a neve. Irán legjelesebb ünnepe a noruz, a perzsa újév, mely többnyire március 21-ére, vagyis a tavaszi napéjegyenlőségre esik, és 13 napig tart. A muzulmánok legnagyobb ünnepe a korábbi fejezetben már említett ramadán, a másik pedig az úgynevezett áldozati ünnep; annak emlékére tartják, hogy Ábrahám kész volt feláldozni elsőszülött fiát, Izmaelt Istennek. A muzulmán világban a holdnaptár utolsó hónapjában, annak tizedik napján kezdődik és általában öt napig tart. Ilyenkor valóban áldoznak, bárányt, kecskét, tevét. A hinduk ünnepei elképzelhetetlenül gazdag mítoszvilágukhoz kapcsolódnak, de gyakran egybeesnek évszakváltásokkal is. A fesztiválok ideje, rítusai régióról régióra változnak a hatalmas és sokszínű országban, am i viszont közös, hogy ezek is összehozzák az egymástól távol élő családtagokat.

    A nyugati világban a hagyományos heti ünnepnap a vasárnap, a zsidóknál a szombat (a sabbat, ami péntek este napnyugtakor kezdődik), míg a muzulmánoknál a péntek. Vettem hajdan Pakisztánban egy asztali naptárat. Nem mintha használni akartam volna, csak úgy poénból, meg elég jól is nézett ki. Egyszer, valamikor az év közepén rápillantottam, és akkor jöttem rá, hogy a piros betűs nap náluk – muzulmán országról lévén szó – természetszerűleg a péntek. Az ember, persze, tudja ezeket, de amikor a gyakorlatban is átéli, elég furcsa tapasztalatokat szerezhet. Amikor Izraelben jártam, két hét alatt mindhárom heti pihenőnapot átéltem. Szombaton pl. nem közlekedtek az izraeli busztársaság járatai, az arabok ellenben igen. Szombat este, az első csillag feljövetele jelzi a zsidók számára a sabbat végét, addig az üzletek is zárva tartottak. De mikor mutatkozik meg az első csillag? Mit mondjak, nagyon éhesek voltunk, de nem a csillagokat figyeltük, hanem azt, hogy kinyisson a legközelebbi bolt. Ők nyilván tudják, mikor kell. Nemrég Nepálban meglepetéssel tapasztaltam, hogy náluk a heti pihenőnap a szombat (az okát nem sikerült kiderítenem); ott vasárnap is dolgoznak. 

                                                                                  ***

     A különbségek és hasonlóságok sorát még hosszasan tudnám folytatni, miként nyilván az olvasó is, de egyszer csak be kell fejezni valahogy. Úgy gondolom, jó ez így, ahogy van. A sokszor okkal átkozott globalizációnak is megvannak a maga előnyei, de ahogy a növényi és állati sokféleség, vagyis a biodiverzitás gazdagítja bolygónkat, így van ez az emberi kultúrák esetében is.

                                                                                   VÉGE

A BLOGNAK VISZONT NINCS VÉGE, CSAK ENNEK A KÖNYVNEK, ÚGYHOGY NE MENJETEK SEHOVÁ! Karácsony táján folytatom, új témákkal,