„A ruha teszi az embert. A meztelen embereknek kevés vagy semmilyen befolyásuk nincs a társadalomban”
(Mark Twain)
(folytatás) Sokan úgy gondolják, hogy Indiában minden nő szárit visel, bár igazság szerint nem minden vidéken. Ám csakugyan, még ma is nagyon elterjedt ez a tömérdek színárnyalatban árusított 5–8 méter hosszú, jobb helyeken selyemből készült textília, amit rafinált módon csavarnak a testük köré. Vidéktől, éghajlattól is erősen függ a szári stílusa; alája blúzt és alsószoknyafélét vesznek föl. A blúz, a choli, különösen a fülledt, trópusi vidékeken szabadon hagyja a hasat, de még a hát egy részét is. A szári ugyancsak általános női ruhadarab Nepálban és Sri Lankán is. Indiában az északi országrészben azonban, ahol évszázadok óta erős a muzulmán hatás, vagy például Pandzsáb államban, a nők kissé buggyos, lefelé keskenyedő, pizsamaszerű nadrágot hordanak, aminek salwar a neve. Föléje egy meglehetősen hosszú, tunikaféle, elég bő inget vesznek, ezt kameeznek nevezik. Muzulmánoknál kendő dukál hozzá.
Szári minden színben és mennyiségben
A dhoti vagy pancha nevű öltözéket még az is ismeri, aki sosem járt Indiában. Ilyen öltözékben látható Mahatma Gandhi szinte az összes róla készült képen, filmen. Ez a jobbára fehér színű, 6–7 méter hosszú vászonanyag varratlan; különleges technikával csavarják át a combokon, majd a derékon, ahol megkötik és valahol a térd fölött végződik. Ilyesmit már elég ritkán látni Indiában. Kiegészítője lehet a kurta nevű, nyak nélküli bő és hosszú ing, ami általában szintén fehér, és nők, férfiak egyaránt hordják Indiában, Sri Lankán. A hippi korszakban a nyugati világban is sokhelyütt elterjedt. Manapság dhoti helyett inkább farmernadrágot viselnek alatta. Ázsiában azt figyeltem meg, hogy miközben a nők még megtartották többé-kevésbé hagyományos, színes ruháikat, az utcákon a férfiak határozottan szürke verebeknek tűnnek, európaias stílusú szürkés árnyalatú nadrágban és világos, hosszú ujjú ingben.
Ha könyvben, karikatúrán tipikus indust akarnak megjeleníteni, egészen biztosan szakállas, bajuszos, hosszú hajú, turbános férfit ábrázolnak. Pedig ez a leírás kizárólag a mintegy 13 milliós szikh közösség (l. a következő fejezetet) férfitagjaira illik. Talán éppen eme összetéveszthetetlen külsőségek miatt lettek ők a legjellegzetesebb indusok. A szikhek, bár igen toleránsak, szinte kezdettől harcos vallási közösséget alkotnak. Részben ezt tükrözik azok a ma már jobbára csak szimbolikus jelek, melyekről a szikh férfi megismerszik. Űzzenek bármilyen foglalkozást, e külsőségekhez ragaszkodnak. Hajukat, szakállukat nem vágják le, elvben rövidnadrágot viselnek (a gyakorlatban nem mindig), hosszú hajukat pedig turbán alá rejtik, amit kb. 5 méternyi anyagból tekernek föl nagy műgonddal. Szemtanúja voltam, amint egyik pályaudvaron egy vasutas elkészítette a turbánját. Egyik végét hozzákötötte az ajtókilincshez, aztán elkezdte föltekerni. Elég hosszú művelet volt. Kellékük továbbá a – ma már jelképes – kard, és a fém karperec, mely a rossz nyelvek szerint kiváló szolgálatot tesz a söröskupakok eltávolításakor. Hogy miről lehet megismerni a szikh nőt? Annál biztosabb támpontot, mint hogy valószínűleg szikh férfi társaságában látjuk, nemigen tudok mondani, merthogy náluk nincs a valláshoz köthető kötelező viselet.
Még jó 10–15 éve is, ha Kínából láttunk filmtudósítást, szembeszökő volt a sok szürkéskék, egyenruhaszerű Mao-zubbony és sapka. Több százmillió kínai hordta. Manapság ilyesmit már csak öregeken vagy falusiakon látni. Főleg a keleti nagyvárosokban a nők igen divatosan, színesen öltöznek. Érdekes viszont, hogy falun szoknyás nőt arrafelé szinte nem látni, mindenki valamilyen nadrágot hord. Ennek talán praktikus oka is van, így könnyebb biciklizni. Igaz, a kínai nők sosem voltak híresek arról, hogy a lábukat mutogatják és ezzel a férfinem – legalábbis európai szemmel nézve – az égvilágon semmit sem vesztett.
A mongolok leggyakoribb hagyományos viselete a del. Ma már csak a pusztai ember hordja ezt a magas gallérú, a kézfej végéig leérő ujjú (így lesz belőle kesztyű is) hosszú köntöst, melyet derékban tőle eltérő színű övvel fognak át. Férfiak és nők egyaránt viselik. A szeles pusztán hidegben nyilván igen praktikus viselet, csak azt nem értem, miért hordják nyáron, rekkenő hőségben is. Szoknyás nőt Mongóliában legföljebb Ulánbátorban láttam, ott is csak fiatalokat. Az sem megy a fejembe, miért hordanak a beduinok fekete anyagból készült ruházatot, amikor tudvalevő, hogy a sötét anyag sokkal jobban elnyeli a hőt, mint a világos. Mindenesetre teniszpályai viseletre emlékeztető öltözéket egyetlen beduinon sem láttam. S ha már itt tartunk, a sivatag másik nomád-félnomád népe, a tuareg is kitűnik különleges ruházatával. Kék embereknek is hívják őket, merthogy indigóval megfestett ruhát és turbánfélét hordanak, ami megfogja a bőrüket.
Tuaregek Líbiában
Délkelet-Ázsiában, ahol rengeteg etnikum él ugyanazon országon belül is, sokféle színes, tarka hagyományos öltözetet láthatunk, például Vietnam, Észak-Thaiföld hegyvidéki népeinél, Laoszban, Burmában is.
A laven etnikum népviselete Burmában
Népviselet egyik észak-thaiföldi népcsoportnál, az akháknál
Különleges szerencsém volt Grönlandon, mert amikor partra szálltunk egy parányi városban, a helybeliek éppen a templom előtt gyülekeztek, konfirmálásra, és a fiatalok erre az ünnepi alkalomra fölvették szép, hagyományos népviseletüket. Ilyesmit a hétköznapokon természetesen nem látni. A lányoké különösen mutatós. Bőrből és nemezből készült csizmájukat elborítják a káprázatos hímzések, aminél csak a felsőruhájuk színpompásabb. Fókabőrből készült nadrágot viselnek hozzá. Ezek a darabok anyáról leányra szállnak, s ahogy elmondták, akár több évtizedig is kitartanak.
Grönlandi népviselet
S ha már csizma, érdemes pár szót vesztegetnünk a lábbelikre is. Nagyon karakteres viseletet, emlékeim szerint, nem láttam, legföljebb egy-egy szűken behatárolható helyen, de ahogy szertenéztem a világban, azt a következtetést vontam le, hogy az emberiségnek nagyjából a fele valamiféle papucsban jár. Ki ilyenben, ki olyanban. Az arab országokban például mindkét nembelieknél a legelterjedtebb viselet a bőrpapucs, szerényebb vagy díszesebb kivitelben. Ha csak a bazárok kínálatát nézem, szívesen hordanak színes, sőt tarka papucsokat is, ám utcán ilyesmit elvétve látni.
Papucsválaszték Marokkóban
A világ melegebb – és szegényebb – részein szinte minden hétköznapi ember gumipapucsban jár, Szenegáltól Vietnamig. Praktikus is, olcsó is, drágább lábbelire aligha telne. Sőt, van ahol egyáltalán nem telik. Az is feltűnt ellenben, hogy a dél-európai országokba mennyire kedvelik a szép bőrcipőt. Olaszországtól Spanyolországon át Portugáliáig annyi cipőboltot látni, mint sehol a világon. Spanyolországban már őrületbe kergettek, amikor a városokban élelmiszerüzletet kerestem, de egyre-másra csak cipőboltokba botlottam.
A haj ugyanúgy a megjelenés része, mint a ruha. A fiatal lányoknak Kelet-Ázsiában szép hosszú fekete hajuk van; aki divatozni akar, rövidre vágatja. 1994-es kínai utamon festett hajat még nem láttam, most már nyilván olyan is van. Szingapúrban, viszont, ahol a lakosság többsége kínai származású, vagy Hongkongban, már bő tíz éve is mindennapos volt a szőke, a vörös, a melírozott haj. Japánban, főleg persze a nagyvárosokban, a legszélsőségesebb színárnyalatokat is láthatjuk, a neonzöldtől a rózsaszínűig.
A legizgalmasabb frizurákat kétségkívül Fekete-Afrika kínálja. A gyapjas haj, úgy látszik, kiválóan alkalmas arra, hogy belőle a legkáprázatosabb hurkákat fonják, főleg kislányoknak, néha már a 3–4 éveseknek is. Etiópiában is adnak a szép hajviseletre, bár az ottani lányok haja természettől fogva egyenesebb. Az etióp kisfiúk haja is különleges. Elöl meghagynak egy hosszabb tincset, állítólag azért, hogy ha eljön értük az angyal, legyen mit megfognia, más fognivaló ugyanis egyelőre még nincs rajtuk.
Nyugat-afrikai lányfrizura
De nem maradnak el az etióp lányok sem
Érdemes kitérnünk az úgynevezett kiegészítőkre, no meg a testékszerekre is. Ezen a téren, azt hiszem, az indiai nők verhetetlenek. Orrkarika, fülkarika, karperec, lábperec, gyűrűk kézen, lábujjakon, kéz- és lábfestés hennával – egyáltalán nem lepne meg, ha a nyugati világba a piercingdivat éppen Indiából szivárgott volna be. Még a legeslegszegényebb nőkön is láthatunk valamit. Nem maradnak el tőlük a nepáli nők sem, ami a két kultúra közelsége miatt érthető. Falun több helyen láttam, hogy még nagyon idős asszonyok is viselnek valamit a fülükben, orrukban.
Nepáli asszony orrékszerrel
Manapság már mi, európaiak sem akadunk ki különösebben, ha fiatal lányok piercinget rakatnak a nyelvükbe, ajkukba, egyebükbe, de ők csak gyenge utánzói egyes ázsiai, afrikai népeknek. Laoszban láttam olyan nőt, akinek a fülcimpájában legalább öt centis átmérőjű „valami” volt. Mintha csak összebeszéltek volna a tőlük nagyon távol, Kelet-Afrikában élő maszájokkal. Betértünk egy maszáj faluba körülnézni, s ahogy szokás, ajándékot is vittünk. Mit gondolnak, minek volt a legnagyobb sikere? Nem, nem a pólóknak és a baseballsapkáknak, hanem a műanyagnak. Egyik fiatal férfi, látva, hogy éppen filmet cserélek, elkérte a kiürült műanyag filmes dobozomat és legott a fülcimpáján éktelenkedő lyukba dugta. Azt hiszem, nagyon büszke volt rá, ingyen le is fényképezhettem. Más kérdés, hogy amikor később ezt a diakockát átadtam egy szerkesztőségnek közlésre, sajnos, szőrén-szálán eltűnt. A maszájok amúgy is imádják a színes, tarka „ékszereket”. Lányaik-asszonyaik nyakában parányi színes gyöngyökből font jókora átmérőjű nyakbavaló lebeg. Öltözetük nemkülönben jellegzetes. Valamikor marhabőrből készült ruhafélét hordtak, aztán a 60-as évektől divatba jött a színe szőttes, főleg a piros, elsősorban kockás mintával, de nőkön láttam kéket is. Ezt tekerik a testükre, a maguk jellegzetes módján.
Indiai nő hennával festett tenyere
Sosem fogom megérteni, mi jó van abban, ha az ember szájába, konkrétan az alsó vagy felső ajkába valami kisebb-nagyobb, nem odavaló tárgyat tesznek. Beninben az előbbire, a szomszédos Burkina Faso-ban az utóbbira láttam elég szörnyű példát, mindkét helyen idősebb asszonyoknál. A fiatalabb generációk talán már ódzkodnak ettől a kétségkívül látványos, de alighanem elég kellemetlen „szájbetéttől”. Nem úgy a tetoválástól. Ellentétben a nyugati divattal, Afrika sok törzsi vidékén, meg persze máshol is, a tetoválás különféle formái nagy hagyományra tekintenek vissza. Az egyik változat, a feltehetően kevésbé fájdalmas, a klasszikus tetkó, amikor a mintákat valamilyen festékkel viszik fel a bőrre. Láttam Beninben egy olyan, a fulani népcsoporthoz tartozó asszonyt, akinek a teljes arcát, homlokát, mellét tetoválás díszítette, nyakában mindenféle gyöngyök lógtak, de amúgy félmeztelen volt, és a kép tanúsága szerint, szó szerint derékig érő melle alapján ítélve, alaposan rászolgálna egy kiadós mellplasztikára. Persze, az sem kizárt, hogy ha alkalmuk volna rá, akkor sem igényelnék. A másik módszer jóval durvábbnak tűnik. Megvágják a bőrt és úgy hagyják a sebet behegedni, hogy a vágás helyén a bőr kidomborodjon. Biztosan megvan rá a bevált technikájuk és nyilván ettől érzik szépnek magukat.
Dúsan tetovált anyuka Beninben
Bevágásos bőrdíszítés Nyugat-Afrikában
Burkinai asszony ajakkoronggal
És egy másik változat, Beninben
A burmai padaung népcsoport lányai-asszonyai egyenesen világhírűvé lettek a nyakukban viselt töméntelen rézkarika révén. Zsiráfnyakúaknak is nevezik őket, ugyanis mivel a karikák száma kislány koruktól fogva fokozatosan bővül, nyakcsigolyáik erősen eltávolodnak egymástól és nyakuk a normálisnál akár háromszor jobban is megnyúlik. A padaungoknak ugyan a közelükben sem jártunk, ám az Inle-tóhoz (mindent a turistákért) le-lehoznak néhány „zsiráfnyakú” nőt. Kommersz mutatvány, belátom, de túravezetőnket legfőképp ezért nyúztam: biztosan lesznek? Jó régen egyik National Geographicban láttam fotókat ilyen asszonyokról, akkor még nem is remélhettem, hogy egyszer élőben is találkozhatok velük. Egy szigorú tekintetű öregasszony szövögetett, mögötte középkorú nő két kamaszforma kislánnyal somolygott, nyakukon, kezükön, lábukon életkoruk haladtával egyre nagyobb mennyiségű rézkarikával (valójában nem karikák, hanem spirálisan fölhelyezett ujjnyi vastag rézhuzalok). Ördög se tudja, miért vált ez náluk szokássá; a legenda szerint azért, hogy így védekezzenek a tigristámadások ellen, de mivel immár se közel, se távol egy szál tigris sincs, fogadjuk el, hogy ez nekik így tetszik. Azt is beszélik, ha levennék a rézgyűrűket, nyakcsigolyáik el se bírnák a fejük súlyát, ergo, kitörne a nyakuk. Nos, egy Burmából elszármazott padaung író elbeszélte, tanúja volt, amint öreganyja időnként levette a cuccot és semmi baja nem történt. Amúgy a burmai nők előszeretettel ékesítik magukat a thanakafa porával. Kövön csiszolnak le az ágakból némi port, vízzel elegyítik és az arcukra, homlokukra kenik. Állítólag azért, hogy védjen a napsütéstől, fehérítse az arcbőrt, ám inkább a smink szerepét tölti be.
" Zsiráfnyakú" nő Burmában
Burmai kislány thanakafa nedvével díszített arca
Az öltözködés legvadabb kilengéseit szinte biztos, hogy Japánban tapasztalhatjuk. Miközben még a szupermodern nagyvárosok utcáin sem ritka látvány a kimonós hölgy, a tizenéves lányok a legelképesztőbb cuccokat hordják. Tokió egyik negyedében, egészen pontosan annak egy bizonyos utcájában, főleg hétvégéken, tömegével jelennek meg saját kreációjú, inkább jelmezre, semmint utcai viseletre emlékeztető ruhákban a fiatalok. Egy átlagos nagyvárosi utcán is látni elég tébolyodott kompozíciókat. A japán lányok szerfölött kedvelhetik a különféle mütyüröket is; kitűzőket, fülbevalót, hajbavalót, mindegy, csak a lehető legrikítóbb színű legyen. A fiúknál a „tépett” frizura úgyszólván elengedhetetlen.
Múlt és jelen Japánban
Divat terén a japánok szemmel láthatóan a végsőkig eleresztették magukat. 1990-ben, amikor először jártam Hawaiin, a divatos strandok már akkor is tele voltak japán turistákkal, s miközben a nyugatiak a legkihívóbb tangákban villogtak, a japán lányok megmaradtak az erősen visszafogott, szigorúan egyrészes fürdőcuccnál. A világ azonban nagyot változott húsz év alatt lányok. 2009-ben Waikiki strandján már a japán lányok is zömmel bikiniben járkáltak. Hanem mit láttam egy japán csajon Honoluluban, egy bevásárló központ előtt! Bundabéléses csizmában volt! Amúgy lehetett kb. 30 fok. Este a waikiki korzón még egyet, aztán még egyet – ez nem lehet véletlen, alighanem kollektív téboly tombol. És ez még semmi. Ugyanazon a korzón rápillantottam egy cipőbolt kirakatára – ott sorakoztak a bundabéléses csizmák. Nyilván van rájuk kereslet, egy olyan szigetcsoporton, ahol mindig tombol a nyár.
Japán lány bundás csizmában a trópusi Hawaiin, 30 fokban
Mint láttuk, kultúrája válogatja, melyik nép hölgytagjai mennyit mutatnak meg magukból a nyilvánosság előtt. Miközben a fentieket írtam és régi videóimat nézegettem, bevillant egy kép, amit Indiában, Dzsaipur városában vettem föl. Egy szupermarket kirakatában láttam egy posztert, melyen gyönyörű, formás lábú, nyilván nyugati nő reklámozott valamit, háttal állva. Eszembe jutott, vajon milyen lehet az egyébként többnyire gyönyörű indiai nők lába. Nos, tőlem biztosan nem fogják megtudni, olyat tudniillik még sosem láttam. Ω
