Utas és Világ

                                        Legállatibb kalandom  - Galápagos (2003)

Aki csak egyetlen útifilmet is látott az utóbbi időkben Galápagosról, egy teknőst név szerint is ismerhet: lássuk tehát Lonesome (vagyis Magányos) George történetét. 1971-ben a nemzeti park emberei kecskékre vadásztak Pinta kicsiny szigetén. Az történt ugyanis, hogy még az 1950-es években a helyi halászok – alternatív húsforrás címén – kecskéket engedtek szabadon, legelészni. Mint tudjuk, a kecske a csokipapírt is megeszi, hát még az itteni növényzetet. A baj az, hogy ugyanezt ették a szigeten élő teknősök is, de egy idő után már nem volt mit, mert időközben a talaj is pusztulásnak indult. Szóval a kecskeirtók egyszer csak összetalálkoztak egy magányos hím teknőssel. (Internetes források szerint egy magyar származású biológus, Vágvölgyi József látta meg először!) Meglepetésként érte őket, ugyanis utoljára 1906-ban láttak a szigeten teknőst kaliforniai kutatók, be is gyűjtötték mindhármat; ezek hímek voltak. Hogy miért csupa hím maradt fenn, arra az lehet a magyarázat, hogy a 19. századi teknősmészárosok főként a nőstényeket fogdosták össze, mert könnyebbek voltak és a tojásrakási időszakban jobban szem elé kerültek a partvidéken. A felfedezett példányt elszállították a Darwin Kutatóállomásra, Santa Cruzra. A George nevet egy George Gobel nevű amerikai színészről kapta, aki egy tévéműsorban Magányos George-ként emlegette önmagát. Az állomáson már folyt a teknősszaporítási program, George-nak is elkezdtek párt keresni, de azóta sem találtak. Egyébként 88 kiló, kora kb. 70-80 év. Évekkel ezelőtt megpróbálták összehozni egy Isabela szigetéről, a Wolf-kráterből származó, a legközelebbi (morfológiai) rokon alfajhoz tartozó nősténnyel, s bár az aktus megtörtént, tojás nem lett belőle. Mindezzel azért próbálkoztak, hogy George génkészletének legalább egy részét átmentsék az utókornak. Az utóbbi években a kutatók tűvé tették Pintát, hátha akad egy-két nőstény az alfajból (a szerencsés megtaláló 10 ezer dolláros jutalomra számíthat), ugyanis elképzelhető, hogy amikor George-ot elhozták és a kecskéket úgy-ahogy kiirtották, a gyorsan elburjánzó növényzet közt észrevétlen maradhatott néhány, akkor még túl kicsi, de azóta ivaréretté vált ara- és anyareménység. (Szegény George, 2012 júniusában – a hírek szerint öregkori végelgyengülésben – kimúlt. Kipreparált tetemét a kutatóállomáson állították ki.)

                                    Ilyen volt Magányos George (amikor még élt)

    Természetes körülmények közt az elefántteknősök 20-30 éves korukban lesznek ivaréretté és a nedves évszakban, január és június közt párzanak. A nőstény ezután a száraz partszakaszokra indul, hátsó lábaival lyukat ás, közben sűrűn vizel, hogy felpuhítsa a talajt. A gödörbe 2-20, teniszlabdányi tojást rak, majd befedi őket és távozik. A kicsik 4-8 hónap múlva kelnek ki, de akár egy hónapot is igénybe vesz, mire kiássák magukat. Érdekesség, hogy minél alacsonyabb a „fészek” hőmérséklete, annál több hím születik. A kicsik túlélési esélyei igen csekélyek. Súlyuk csupán ezredrésze a felnőtt egyedekének, optimális esetben is csak 50 százalék éri el a felnőttkort, de sokkal gyakoribb a 85-90 százalékos mortalitási arány. Főként a galápagosi ölyvek zsákmányai lesznek, de erősen tizedeli őket az élelem hiánya is. Az egykori, több százezresre becsült állomány mára 15 ezer körülire apadt. Ezért is keltetik őket mesterséges körülmények közt a kutatóállomáson. Összeszedik a tojásokat és olyan homokot, talajt tartalmazó terráriumba teszik, amilyen helyről származnak. Említettem, hogy a hőmérséklet befolyásolja a nemek arányát. A kutatók kissé istent játszanak, ugyanis tudván, hogy a hímek kikeléséhez 28, a nőstényekéhez 30 fokos hőmérsékletre van szükség, igény szerint befolyásolják az inkubációs hőmérsékletet. Elmondták, igazi hi-tech módszert alkalmaznak, hajszárítóval melengetik kívülről a terráriumot. A keltetőkhöz látogatók nem mehetnek, az aprójószágot azonban már láthattuk, már amennyire a zuhogó esőben kedvet éreztünk hozzá.

   Az első szaporító program 1963-ban indult, amikor az espańolai alfaj korábbi, kb. 3000 ezres állományából csupán két hím és tizenkét nőstény maradt, a természetes szaporulat pedig szinte megszűnt, olyan nagy kiterjedésű vidéken szóródott szét a kis állomány. Akkor a kutatóállomásra vitték őket, a tojásokat mesterségesen kikeltették, a kicsiket pedig természetes élőhelyükhöz hasonló környezetben, az ott előforduló tápláléknövényeken nevelték kb. hároméves korukig, amikorra páncéljuk kellőképpen megerősödött. 1971-ben a San Diego-i állatkertből hoztak egy „Super Macho”-nak keresztelt hímet, aki alaposan bele is húzott, mert kiderült, hogy 134 megvizsgált újszülöttből 80 tőle származik. És egyes biológusok szerint éppen ez a baj! Bár a kezdetek óta mintegy 1000, mesterségesen keltetett teknőst telepítettek vissza eredeti élőhelyére, a genetikai változatosságuk igen kicsi. Az ilyen állomány pedig igen érzékeny a betegségekre és a környezeti változásokra, így fennmaradásuk majdhogynem olyan kétséges, mintha semmit sem tettek volna az érdekükben, legföljebb elodázták az alfaj kihalását. Azért reménykedjünk.

   Az elefántteknősök magas életkoráról legendák keringenek, melyek szerint 120-150 évig is elélnek. Az igazság viszont az, hogy nem tudhatjuk biztosan, ugyanis eddig még senki nem jegyezte föl egy teknős születési idejét úgy, hogy az utókor a kimúlását is regisztrálhatta volna. Szegény teknősöket többféle rovar, pl. kullancs, tűzhangya is macerálja. A természet anyácska azonban gondoskodó: különféle madarak szívesen fogyasztják a parazitákat és ezt a teknősök is tudják. Ha tisztogatásra vágynak, képességeikhez mérten fölemelkednek, hogy minél nagyobb bőrfelületet mutassanak, ezzel jelet adnak a takarítóbrigádnak.

   Az állomáson szárazföldi leguánokat is keltenek. Darwin még nagyszámú populációról számolt be, később azonban a tengerészek rájöttek, hogy húsa legalább olyan kiváló, mint a teknősé. A méternyi hosszú, akár 15 kilót is nyomó hüllők kicsinyeit elfogdosták a szigeteken tanyát verő macskák, kutyák, az elvadult disznók a tojásrakó helyeket dúlták föl, a kecskék pedig ellegelték előlük a kaktuszokat. Az 1980-ben kezdődött szaporítási program sikerrel járt, az állomány létszámát sikerült stabilizálni, sőt kissé növelni is.

   Bár az sem mindennapi élmény, hogy a kutatóállomáson szabadon bemászkálhatunk a teknősök „kifutójába”, az igazi mégiscsak a vad természet. Már amennyire. Puerto Ayorától úgy 15 kilométerre a sziget belsejében létezik egy magánrezervátum. Korábban a tulajdonos bekerítve tartotta a szép számú teknősállományt, ám a hatóságok felajánlották, fizetnek neki, de bontsa le a kerítést, és szabadon engedje be a turistákat. Egyszerre legföljebb úgy 30 érdeklődő mehet be a terepre. A megfontolt mozgású óriások kissé félénkek, ha túl közel megyünk hozzájuk, abbahagyják a fű legelését és behúzódnak páncéljukba. Azért megható pillanat ott guggolni egy-két méterre, szemtől szemben ezekkel az E.T.-pofájú nagy túlélőkkel. Amikor elérkezik a szaporodás ideje, elindulnak a partvidék felé és pár hét alatt oda is érnek. Szóval, nem egy túlzottan fölizgult társaság.

                                       Nekik nem sietős a dolguk

   A világ legidősebb állata, Harriet egy galápagosi elefántteknős, mely Queenslandben, az Australia Zoo-ban él. Mostanában ünnepelték 173. születésnapját. Ezt olvastam jó egy évvel hazatértem után egy angol tudományos hetilapban, bár e kort, mint a már említettekből, illetve az itt következő szövevényes történetből is kiderül, nem árt némi kétkedéssel kezelni. Harriet azonban másról híresült el. Széles körben úgy vélik, hogy nem más, mint maga Darwin vitte magával a szigetekről 1835-ben a Beagle fedélzetén, és tanulmányozta, a fajok eredetét kutatva. Hogy mi az igazság, annak eredt nyomába Paul Chambers brit paleontológus, tudományos szakíró. Személyesen is találkozott Hariettel, aki – élemedett kora ellenére – köszöni, jól van. Híre akkor kapott szárnyra, amikor Ed Loveday queenslandi történész 1994-ben levelet írt egy helyi lapba. Megemlítette, hogy az 1920-as években látott három teknőst a Brisbane-i Botanikus Kertben. Kiderítette, hogy az állatokat a 19. század közepén John Wickham, Darwin egyik útitársa ajándékozta az intézménynek. Scott Thomson hüllőszakértő Canberrában kutatni kezdte Harriet történetét. Úgy beszélték, hogy Darwin és két útitársa a hajóval élő teknősöket hozott el Galápagosról. A kutató és mások arra következtettek, hogy Harriet ezek egyike lehetett. A hír bejárta világsajtót. Még a teknős életkorát is megbecsülték, 173 évre, tekintve, hogy négy évesnek saccolták, amikor Darwin elhozta. Ilyen alapon bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe is Ez azonban túl szép, hogy igaz legyen. A Brisbane-i Botanikus Kert után Harriet egy másik állatkertbe került, melynek tulajdonosa az ismert természetbúvár, David Fleay volt. Ott sokáig Harrynek nevezték, míg utóbb ki nem derült, hogy nőstény. Fleay csak 1870-ig tudta visszanyomozni Harriet történetét, merthogy a botanikus kert dokumentumai egy árvíz során megsemmisültek.

   Chambers ekkor a Beagle útja után kezdett kutakodni. Darwint elbűvölték a hatalmas állatok és feljegyzéseket készített róluk naplójába. Evett is egy keveset a húsukból, sőt a helyi szokást követve megkóstolta az egyik teknős hólyagjából vett higított vizeletet is. Azt írta róla, hogy „csak kicsit keserű”. Darwin állítólag egy fiatal példányt gyűjtött be San Salvadorról, inasa, Syms Covington egy másikat, Santa Maria szigetéről. A Beagle kapitánya, Fitz Roy két fiatal állatot vitt a hajóra Espańoláról. Harriet elvileg bármelyik lehetett a négy közül, mert részletes feljegyzések nem készültek az állatokról. Chambers kíváncsi volt, mi lett a teknősök sorsa a Beagle hazaérkezése után. A hajó az angliai Plymouthban horgonyzott 1836 októberében. Az utazás során Darwin csak egyszer tett említést a teknősökről, leírta, melyiket melyik szigetről hozták el.

   Hazaérkezése után Darwin Angliában utazgatott, meglátogatta rokonait és tudományos kutatómunkát végzett. Elképzelhetetlen, hogy mindenhová magával hurcolta volna a teknőst. Valószínűleg a hajón maradt az 1836 karácsonyát megelőző napokig, amikor a hatalmas gyűjteményt kirakodták. Darwint Galápagoson komolyan foglalkoztatták a teknősök közti különbségek. Egyik sziget büntetőkolóniájának igazgatója azt mondta neki, hogy csupán a páncél alakja alapján meg tudná mondani, melyik teknős melyik szigetről származik. Darwin azon kezdett töprengeni, hogy vajon az állatoknak és növényeknek a földrajzi elszigeteltsége egy újonnan képződött szigetcsoporton, mint Galápagos, elvezethet-e új faj kialakulásához. Tudta, hogy a négy begyűjtött teknős három szigetről származik és kíváncsi volt, hogy az állítás igazolható-e. Állítólag összegyűjtötte a négy teknőst és megmutatta őket a British Múzeum hüllőszakértőjének, John Graynek, abban a reményben, hogy sajátos különbségeket találhat az állatok között. Graynek ez nem sikerült, amint ezt később Darwin A Beagle utazása című művében leírta. A példányok túl kicsik voltak ahhoz, hogy az összehasonlítás elvégezhető legyen. A földrajzi elszigeteltséggel kapcsolatos elméletét valószínűleg a Galápagoson begyűjtött pintyeken igazolta, bár naplójában alig tesz említést róluk. Érdekes adalék lehet, hogy nem is mindegyik begyűjtött madarat címkézte fel, de szerencsére ezt mások a hajón megtették helyette.

   Akárhol is kötöttek ki a teknősök, a hűvös angliai éghajlatot nemigen viselhették el. Az állatkerti feljegyzésekből tudható, hogy a trópusi klímáról Angliába hozott elefántteknősök egyike sem élt tovább néhány évnél. Fitz Roy kapitány példányai 1837 márciusában kimúltak. A Harriet köré szőtt legendák szerint Darwin és Covington példányai több évig is Darwinnál maradtak, mielőtt Wickham 1841 táján Ausztráliába vitte őket. Ez azonban nehezen képzelhető el. Darwin 1837 márciusában bátyja londoni házába költözött, ahol csak kis kert volt, nem éppen ideális körülmény egy gyorsan növekvő elefántteknős számára, melyet télen benn kellett volna tartani a házban. Darwin ezekből az időkből semmit sem jegyzett fel a teknőseiről. Akkor hát mi lett velük? Erre maga Darwin adja meg a választ egy 1874-ben kelt levelében, melyet válaszként küldött Albert Günthernek, a British Museum zoológiai részlege munkatársának, aki kíváncsi volt, mi történhetett a Beagle fedélzetén Angliába szállított teknősökkel. Darwin ezt válaszolta: Kedves Güntherem, semmiféle teknőst nem hoztam magammal Galápagosról. Néhányat azonban hozott a hajóorvos és Fitz Roy. Legjobb emlékezetem szerint a példányokat a Whitehall-i Katonai Intézetnek adták át… Üdvözlettel Charles Darwin.

     Darwin levelének tartalma szöges ellentétben áll saját jegyzeteivel, ám azt sugallja, hogy nagyon rövid ideig keveredhetett a „teknősügybe”. Talán az említett Katonai Intézetnek ajándékozta őket? Chambers utánanézett a már megszűnt intézmény archívumában, de teknős adományozásának nem találta a nyomát. Aztán 1998-ban Scott Davis, a Texas A&M University kutatója megvizsgálta Harriet mitokondriális DNS-ét. Ebből kiderül, hogy az állat a Geochelone nigra porteri alfajhoz tartozik, mely Galápagoson kizárólag Santa Cruz szigetén él. Ez végül is igen fontos, mert helyesnek bizonyult Darwin azon elképzelése, hogy a szigetlét specializációhoz vezet. Galápagos legtöbb szigetének megvan a saját teknősalfaja. A Beagle által elszállított teknősök azonban Espańoláról, Santa Mariáról és San Salvadorról származnak, nem pedig Santa Cruzról. Harriet DNS-mintája jelentős eltérést mutat a Santa Cruzon ma élő teknősökéhez képest. Ez arra utal, hogy még azelőtt született, hogy a Darwin utazását követő években a teknősök nagy begyűjtése elkezdődött volna. Ezért életkorát nagyjából 170 évre tehetjük, így megmaradhat a rekordok könyvében. Harrietet valószínűleg egy arra járó bálnavadász hajó vitte magával Ausztráliába. Kicsi a valószínűsége, hogy Darwin és Harriet valaha is találkoztak volna. (Időközben megtudtam, hogy Harriet 2006 májusában kimúlt.)

     Ha már Santa Cruzon járunk, érdemes megtekinteni egy-két lávaalagutat is. A gyorsan mozgó lávafolyásokkal ugyanis néha az történik, hogy kérgük aránylag hamar kihűl, megdermed, a belsejükben viszont továbbfolyik az olvadék. Amikor az utánpótlás kifogy, ott marad egy alagút, mely idővel néhol beomlik, ott lehet manapság lemenni. Hátborzongatóan kellemes érzés, ha eltekintünk attól, hogy egy-egy nagyobb kő elvileg bármikor lezuhanhat. A falak szinte tükörsimák, néhány hosszan elnyúló barázda alighanem azt jelzi, hol csökkent a lávaömlés szintje. Némelyik lávaalagút hossza a fél kilométert is eléri, átmérőjük akár 15 méter is lehet.

                                                      Lávaalagút bejárata (vagy kijárata)

     Ne feledkezzünk meg a növényvilágról sem, s erre éppen Santa Cruz kínálja a legjobb alkalmat. Itt ugyanis, mivel aránylag magasra emelkedik a sziget, jól megfigyelhető a növényvilág övezetessége. Szám szerint 5-7 zóna van, az uralkodó szélirány függvényében. A nedves parti övezetben dúsan tenyészik a mangrove, a körötte levő vizekben láttunk kis cápákat és rájákat is. A leggyakoribb a szára színéről nevet kapó vörös mangrove (Rhizophora mangle). Kis bokor formájában éppúgy előfordul, mint akár 20 méter magas faként. Ökológiai jelentőségük óriási, hiszen a környékbeli vizek afféle óvodaként szolgálnak kis halaknak, rákoknak, és a növényeken százszámra fészkelnek különféle madárfajok.

                                             Mangrove

    A száraz zóna Santa Cruz szél felőli oldalán 100-150 méter magasságig terjed, uralkodó növénye a fügekaktusz, valamint a palo santo(Bursera graveolens). Utóbbi Dél-Amerikában is gyakori és az indiánok már régen felfigyeltek ágainak magas illóolaj-tartalmára. Sok egyéb mellett füstölőpálcikákat is készítettek belőle, innen ered a spanyol neve, mely kb. azt jelenti: szent pálca (vagy bot). Törzsét, ágait megkarcolva erős illatú folyadék szivárog elő, mely vezetőnk szerint kiváló szúnyogriasztó is. A palo santo Galápagoson az év nagy részében szinte tetszhalott állapotban leledzik, csupán a csapadékos időszakban növeszt leveleket és igen rövid időre ki is virágzik. 200-300 méteres magasságban található az átmeneti zóna, ahol kiterjedt füves területek vannak (kiváló teknőslegelő). Fölötte már akár egy méter vastag talajtakaró is kialakulhatott, itt a Scalesia az uralkodó, mohákkal, zuzmókkal. Ez az övezet kapja a legtöbb csapadékot hulló, vagy köd formában. Legfelül, többnyire a felhőzóna fölé emelkedve a páfrányfélék borítják a terepet, de akadnak kisebb mocsarak, tőzegmohalápok is.

                                                                    Palo Santo

    A szigetcsoporton rengeteg az endemikus növényfaj is. Alexis egy alkalommal letépett egy levélkét, szétmorzsolta, megszagoltatta, találjuk ki, mi lehet ez. Paradicsom volt, mely csupán szagával emlékeztetett a mifelénk termőre. Akadnak rendkívül mérgező növények is, ilyen a manzanillo, vagyis a méregalma, mely az elefántteknősök egyik kedvelt tápláléka.

                                    Ilyen a galápagosi vadparadicsom

    A Galápagosra irányuló szervezett turizmus kezdetét 1967-re teszik, amikor egy New York-i székhelyű utazási iroda egy chilei hajó fedélzetén 66 látogatót hozott a szigetekre. 1979-ben még csak 10 ezren, 1997-ben viszont már 60 ezren jöttek. A turizmusból származó állami bevételeket 65 millió dollárra becsülik. Az érkezők nagy többsége ma is szervezett túrák keretében jár szigetről szigetre, ugyanis, mint említettem, a legérdekesebb, lakatlan szigeteken csak vezetővel lehet partra szállni. A turizmus számszerű fejlődésének több természetes akadálya is van, azt kell, hogy mondjam, hálistennek. Szűkös az édesvízkészlet, az építőanyagok behozatala nehézkes, a legtöbb élelmiszert és az energiaellátáshoz szükséges olajat a szárazföldről kell hozni, a hulladék elhelyezése igen korlátozott, az ideutazás – sok egyéb szigetcsoporthoz képest – drága, itt nincsenek vonzó strandok (illetve vannak, de ellátó háttér nélkül). Egyszóval aki mégis jön, az vagy jómódú, vagy nagyon elszánt és kizárólag a különleges élővilágra kíváncsi, mely viszont rendkívül érzékeny minden külső hatásra.

   A nemzeti park időről időre nyomás alá kerül, hogy engedélyezzék nagy szállodahajók megjelenését is a galápagosi vizeken, de eddig ennek sikerült ellenállni. Az ún. extenzív használati zóna hét sziget tizenegy helyét foglalja magában, itt csak a kis, 16 fősnél nem nagyobb hajók köthetnek ki kiszálláshoz. A nagyobb vízi járművek utasai 15 szigeten, 21 helyen léphetnek partra. A galápagosi vizeken kizárólag a nemzeti parknál bejegyzett hajók közlekedhetnek, üzemeltetőik évi bérleti díjat fizetnek, a legvédettebb helyek meglátogatásához pl. évi 250 dollárt utashelyenként. Ugyancsak a park szabályzata rögzíti a különféle túrák pontos útvonalát, megszabja, hol lehet búvárkodni. Na persze, a túraszervezők megpróbálják kijátszani a szabályokat. Például két kisebb, helyi tulajdonú hajó megkapja az engedélyt és azt rövidesen egyetlen, nagyobb befogadóképességű hajóra váltja, mely viszont külföldi bejegyzés alatt áll, rendszerint ecuadori (szárazföldi) kooperációban. Ezzel csökken a helyiek munkalehetősége, ugyanakkor nő a betelepülők száma. Adminisztratív úton nem korlátozzák a látogatók számát, ezt csak a hajókra kiadott engedélyek szabályozásával tehetik meg. A 80-as évek elején nagyjából 50, napjainkban kereken 90 hajó szállít utasokat (ezek teljes befogadóképessége meghaladja az 1500 főt), zömük csak napi kirándulásokra, a többi a mienkhez hasonló 3-5-7 napos túrákra. A nemzeti parknak nincs elegendő kapacitása, sem hajója, sem embere az ellenőrzésre, szinte kizárólag a túravezetők erélyességére hagyatkozhatnak. A mienkre, Alexisre egy rossz szót sem szólhatok, igen alaposan tájékoztatott bennünket a szabályokról és a lehetőségekről. Az igazi, persze, az volna, ha a turizmusból beáramló pénzt visszaforgatnák a helyi természetvédelembe. Ez részben meg is történik, de furcsa módon egyre kisebb arányban.

     A behurcolt állatok és növények agresszív terjeszkedéséről már szóltam; ez sokkal súlyosabb probléma, mint a turisták jelenléte. Tudni kell azonban azt is, hogy Galápagoson a lakosság és a látogatók számára olajtüzelésű erőművekben állítják elő az elektromos áramot. Ehhez, illetve a turistahajók üzemanyag-ellátásához az olajat a szárazföldről hozzák, tankhajókon, évente mintegy 25 ezer tonnát. Ez nem túl sok, viszont baj esetén kevés is elegendő az élővilág súlyos károsításához. 2001. január 16-án San Cristóbal partjainál zátonyra futott a Jessica nevű tankhajó, belsejében mintegy 900 tonna olajjal, mely szivárogni kezdett. A nemzeti park emberei önkéntesekkel együtt megpróbálták az öbölben lokalizálni a szennyezést. A megfelelő felszerelés hiánya és az erősen szeles idő miatt azonban az olajfolt rohamosan terjedt és rövidesen elérte a kb. 30 km-re fekvő Santa Fé sziget partjait is. Pár nap múlva megérkezett az Egyesült Államok parti őrségének egy speciális hajója, hogy a Jessica belsejében maradt olajat kiszivattyúzza. Becslések szerint így is mintegy 250 tonna került a tengerbe. Bő egy hét eltelte után már olajfoltokat láttak Floreana és Espańola körül is. A szennyezés főként a tengeri leguánokat érintette súlyosan, Santa Fé állományának mintegy 60 százaléka kimúlt, pontosabban éhen halt, mert az olaj az algákat pusztította el. 2002. július 4-én ismét baleset történt, ezúttal Isabela partjainál süllyedt el egy kisebb olajszállító hajó, mely Puerto Villamil erőművébe szállított dízelolajat. Akkor „csupán” úgy 8 tonnányi került a vízbe, de elterjedését még időben sikerült megfékezni. Az utóbbi időkben az ecuadori kormány szorgalmazza és anyagilag is támogatja, hogy a szigetcsoport energiaszükségletét fokozódó mértékben elégítsék ki napelemek segítségével. A nemzeti park szinte folyamatos harcban áll a halászokkal is, akik magasabb kitermelési kvótákat követelnek, másrészt sokan engedély nélkül halásznak. A legveszélyeztetettebb faj a tengeri uborka (ha valaki nem tudná, ez egy tüskésbőrű állat), mely elsősorban a Távol-Kelet konyháin, de az amerikai kontinensen is igen kelendő A rá vadászókat nevezik pepinerónak, ugyanis a pepino a spanyolban uborkát jelent. Ez az állat a tengeraljzaton körülbelül azt a feladatot látja el, mint a földigiliszta a talajban; felaprózza az üledéket, melynek szervesanyag-tartalmát baktériumok lebontják. Ha túl sok uborkát fognak ki, a megkeményedett tengerfenék lakóinak élőhelye károsodik.

   És akkor még ott van maga a természet, mely a maga módján szintén sújtja Galápagost. Amikor a Csendes-óceán vize ebben a térségben abnormálisan, a szokottnál 4-5 fokkal erősebben felmelegszik (ez az El Nińo-jelenség), a tengerből élő hüllők, madarak és emlősök tömegével halnak éhen, ugyanis zsákmányállataik a melegebb vizet már nem viselik el. Ilyenkor veszélybe kerül az amúgy is csekély pingvinállomány, a legnagyobb csapást azonban a tengeri leguánok szenvedik el. 1998-ban előfordult, hogy kellő mennyiségű alga hiányában a teljes állomány 30 százaléka kipusztult. Ha viszont az időjárás visszatér a megszokott kerékvágásba, a populáció regenerálódik.

   Aki nem látta Espańolát, az nem látta Galápagost – így tartja a mondás. Ez ugyan enyhe túlzás, de ilyen közelségbe ennyiféle állathoz csakugyan nem kerültünk másutt. Az természetes, hogy a parton a már-már unalmassá vált oroszlánfókák csapata heverész. No de mit látok az ösvényen? Említettem, hogy róluk letérni tilos, ugyanakkor madárfészket 1-1,5 méternél jobban megközelíteni úgyszintén tilos. Időnként azonban egyik szabály felülírja a másikat. Az álarcos szulák épp az ösvény kellős közepére fészkeltek és akkor se jöttek zavarba, ha fiókástól a hasuk alatt átléptük őket. (Ezt úgy kell érteni, hogy az ő fiókáik voltak az ő hasuk alatt.) Voltaképpen megható, hogy Galápagos állatai nem csupán nem félnek a számukra oly sok bajt hozó betolakodótól, az embertől, de – mondhatni – magánéletükbe is teljes betekintést nyerhetünk. Jó, rendben, üzekedő teknősöket éppenséggel nem láttunk (pedig nem akármilyen attrakció, állítólag sokkal inkább erőszak történik, mint szeretkezés), de a békésen szoptató fókamama, a lábunk alatt tébláboló leguán, az orrom előtt szárítkozó barna pelikán, vagy éppen a fészkén nyugton ülő szulatojó mintha azt sugallná, ezek megbocsátottak nekünk, vagy pusztán csak elfeledték…

                                      Álarcos szula - éppen a gyalogösvény közepén fészkel

                                            Barátkozás egy fókakölyökkel

                                    Csak óvatosan, még a végén rájuk lépek

     Egy magas szikláról figyeljük, amint a Csendes-óceán döngeti a bazaltsziklákat. Szinte minden fiatal vulkáni szigeten keletkeznek általam csak hullámgejzírnek nevezett képződmények. A heves hullámzás alámossa és alulról kilyukasztja a kőzetet, aztán ahogy a víz betódul, süvöltve, akár egy gejzír, a magasba tör. A köveken annyi a napfürdőző leguán, hogy maga a kő is alig látszik tőlük. Ezen a szigeten a hímek feltűnően színesek, állítólag azért, mert sok vörös algát esznek. Espańolán él Galápagos legnagyobb albatroszpopulációja. Hiába, hogy szárnyuk fesztávolsága két és fél méter is lehet, olyan súlyosak, hogy csak úgy lendületből nem képesek elrugaszkodni a földről. Ki kell menniük egy meredek sziklára és szinte levetik magukat, ám a következő másodpercben már egy-két szárnycsapással tovavitorláznak. Leszállni viszont csak aránylag sík terepen tudnak. Épp elkaptuk a párzási szezon végét. Még javában a szulákkal voltam elfoglalva, amikor csőrök csattogása ütötte meg a fülemet. Elindulok, látom, hogy billegő, esetlen léptekkel egy iszonyatos méretű albatrosz közelít felém. Kapom a gépet, zoomoptika teljesen behúzva, de ez csak jön, már normál állásban se fér a képbe. Mi ez, csak nem éppen párt keres? Azért remélem, legalább lány volt.

                                                    "Hullámgejzírek"

                                                      Az albatrosz csak jött és jött...

   Odébb folytatódik a csattogás. Két albatrosz – tán rivális hímek? – egymás csőrét püföli keményen. Nem, nem verekednek, ők – házaspár lévén – így udvarolnak, közben óbégatnak. Az albatrosz hűséges madár, mindig ugyanoda jár vissza költeni, és ha egy mód van rá, ugyanazzal a partnerrel, pedig 50 évet is megélnek. Kb. 12 ezer példányuk költ itt, aztán fiókástól útra kelnek Ázsia partjai felé, majd április táján visszatérnek. Nem mennek viszont sehová a röpképtelen kormoránok. Olyannyira hozzászoktak Galápagos hajdan békés, háborítatlan környezetéhez, hogy elfelejtették a repülés tudományát, szárnyuk elcsökevényesedett, s akárcsak a pingvinek, a víz alatt sebesen cikázva szerzik be élelmüket.

                                                 Szerelmi fészek

   Egyetlen képeslapot sem küldtem senkinek Galápagosról, noha éppenséggel egészen különleges helyről is megtehettem volna. 1894-ben a brit admiralitás megbízásából erre hajózó Colnett kapitány Floreana egyik öblében – mely ma a Post Office Bay, vagyis Posta-öböl nevet viseli – egy hordót helyezett el, melybe a hajósok, főként a bálnavadászok otthagyhatták családjuknak szóló leveleiket, aztán egy hazafelé tartó hajó elszállíthatta őket. A szokás máig fennmaradt, csak manapság a turisták hagynak ott levelet, képeslapot, és ha akad olyan arra járó, aki a címzett közelében lakik, elviheti és kézbesítheti. Félek, ha írtam volna valakinek, tán évek múltán jutott volna célba.

                                                                   Postaláda a Post Office Bay-ben

    A búcsúvacsora remekül sikerült, tortát is kaptunk a személyzettől (ők meg tőlünk dollárokat), Feliz viaje, vagyis szerencsés utat felirattal. Hogy, hogy nem, másnap reggelre a társaság fele hányt és egyéb módon is szaporán ürített. Már megint megúsztam. A baltrai reptéren, miközben gépünket vártuk, a nyitott utascsarnok előtt szép szál szárazföldi leguán napozott. Egy arra járó munkás fölnyalábolta és elvitte. Méltó búcsú Galápagostól.

   A quitói szállodában bekapcsolom a tévét, a CNN-en éppen egy torzonborz, szakállas ember szájában turkálnak spatulával, majd sajtótájékoztatón egy amerikai főember diadalittasan bejelenti: „We got him”, vagyis elkaptuk. (Ha e sorokat évek múltán olvassa valaki, talán meg sem érti. Aznap fogták el Szaddám Huszeint.)

   Itthon sokan kérdezték: mennyi időt töltöttél kinn? Utazással együtt alig tizenkét napot. És megéri ennyi időre is elmenni? Ha a fentiekből nem derült ki, minek magyarázzam. Az viszont tény, hogy ez volt életem legrövidebb hosszú utazása.

                                    (Itt a vége. Következik Mexikó)

                                         Legállatibb kalandom  - Galápagos (2003)

(folytatás) Hogy jártak-e inkák vagy más, dél-amerikai indiánok Galápagoson, arról most ne nyissunk vitát. Thor Heyerdahl 1963-ban dél-amerikai eredetűnek tulajdonított cseréptöredékeket talált szigeteken, ami viszonylag korai emberi látogatásra enged következtetni, ezt azonban többen vitatják. Az első dokumentált utazást Fray Tomás de Berlanga, Panama püspöke tette 1535 márciusában, mondani sem kell, véletlenül. Pizarro akkortájt igázta le az Inka Birodalmat, s a püspök hajójával épp Peru felé tartott, amikor a szelek sztrájkba léptek, s a tengeráramlatok nyugatnak sodorták. Már ivóvízhiánnyal küszködtek, amikor az egyik kopár szigetet elérték. Vizet, persze, nem találtak, továbbhajóztak és valószínűleg Santa Cruzra értek, ahol fügekaktusz leveleiből nyertek némi folyadékot. A meggyötört hajósok csalódottan távoztak, de figyelmüket nem kerülte el a különleges állatvilág. V. Károly spanyol király de Berlanga beszámolójából értesült az óriási teknősökről, az állatok rendkívüli szelídségéről, no meg arról, hogy milyen iszonyú kopárak ezek a kis földdarabok. A szigetcsoport ennek nyomán már 1570-ben megjelent a kor két híres térképészének, Orteliusnak és Mercatornak a világtérképén, Insulae de los Galopegos (teknősök szigetei) néven. Még 1546-ban Pizarro függelemsértő, kirúgott katonáinak kis csoportja ugyancsak az áramlásokkal vetődött a szigetek közelébe, s a ködön át úgy tetszett nekik, mintha maguk a szigetek is mozognának. Ezért adták nekik a Las Encantadas – elragadó – nevet, meg talán azért is, mert hajójukat ide-oda ragadták az áramlatok. A terjeszkedő Spanyol Birodalom hajóit akkoriban már rendszeresen zaklatták a Csendes-óceán keleti peremén ingázó angol kalózhajók, melyeknek legénysége alkalmilag itt ütött tanyát és felfedezték a teknőshúsban rejlő lehetőségeket. Egyik kalóz, Ambrose Cowley készítette el az első elnagyolt térképeket, és nevet is adott a szigeteknek, brit uralkodók és nemesek után. 

                                                    A szigetcsoport Cowley 1684-es térképén

   Időlegesen ugorván a történések sorrendjében, érdemes áttekintenünk, mi micsoda, ugyanis a spanyolok természetesen spanyol nevekkel ruházták fel némelyik szigetet, majd miután 1832-ben Galápagos ecuadori fennhatóság alá került, kezdődött az újabb keresztelés. Még némely mai térképeken is összevissza nevezik az egyes földdarabokat. Hogy a helyzet ne legyen olyan egyszerű, az ecuadoriak 1892-ben, Kolumbusz első amerikai útjának 400. évfordulóján az Archipiélago de Colón nevet adták a szigetcsoportnak. Voltaképp ma is ez a hivatalos neve, megnéztem, a 60-as évek elején készült saját kis glóbuszomon is így szerepel: Kolumbusz-szigetek.

   Szóval, ami ma Isabela (névadója Izabella spanyol királynő, Kolumbusz közismert szponzora), az angolul Albemarle. Fernandina (angolul Narborough) spanyol nevét Kolumbusz másik támogatójáról, Ferdinánd királyról vette. Rábida (Jervis) annak a monostornak a neve, ahol Kolumbusz a fiát hagyta megőrzésre, míg ő maga Amerikában csellengett. Santiago ugyanaz, mint James angolul, vagyis Szent Jakab, spanyol neve viszont San Salvador, a Kolumbusz által felfedezett első karibi sziget neve. Santa Cruz (vagyis Szent kereszt) angol neve Indefatigable (egy brit hajó után, jelentése fáradhatatlan, spanyol neve Chávez). Floreana a független Ecuador első elnökéről, Juan Floresről kapta nevét (angolul Charles, spanyolul Santa Maria, Kolumbusz vezérhajója után). San Cristóbal a tengerészek védőszentjének, Szent Kristófnak a nevét örökíti meg ily módon (angolul Chatham). Pinta (angolul Abingdon) Kolumbusz másik hajójának a neve volt, Espańola természetesen Spanyolországot idézi, angol neve, a Hood viszont egy brit nemesét. Santa Fé egy spanyol város nevét kapta (angolul Barrington). Bartolomé az angol tengerésztiszt, David Bartholomew nevének spanyolosított változata. Baltra egyszerűen csak Baltra, angol nevét (South, vagyis Déli-Seymour) Lord Seymourról, egy brit nemesről kapta. Van egyébiránt North (Északi-) Seymour is, továbbá Pinzón (Kolumbusz Pinta és Nińa nevezetű hajóinak kapitányait, merthogy testvérek voltak, így hívták), más néven Duncan, aztán Genovesa (nyilván Genova után, angol nevén Tower). A Wolf-sziget kivételesen egy német, Theodor Wolf geológus nevét viseli (angolosan Wenman), Darwin Charles Darwinét, a parányi South Plaza pedig egy másik ecuadori elnökét. Marchenáról a franc se tudja, ki volt (angolosan Bindloe) és ezzel nagyjából végeztünk is. Ez így, ha jól számolom, húsz, bár ha statisztikákat olvasnak Galápagosról, ilyeneket találnak, hogy 13, vagy 15, vagy 16 nagyobb szigetből és számtalan kis szirtből áll.

   A 18. század vége felé a kalózok helyett jöttek a bálnavadászok, és úgy mellesleg irtottak, lőttek, elvittek mindent, ami az útjukba került: teknőst, fókát, madarakat. 1813-ban az amerikai U.S.S. Essex kapitánya, David Porter csaknem szétverte a teljes brit bálnavadász flottát, s egy füst alatt feltérképezte a szigeteket, hajónaplójába részletes jegyzeteket írt. Ő volt az első, aki felfigyelt az egyes szigeteken élő teknősök páncélformájának különbözőségeire. A James-öbölben kecskéket engedett ki a partra legelészni, azok meglógtak, részint belőlük fejlődött ki az az elvadult állomány, mely oly csúnyán elszaporodott, hogy súlyosan veszélyezteti a bennszülött állatokat és élőhelyüket.

   1807-től különös alakok jelentek meg a szigeteken. Az első állandó lakó egy ír, Patrick Watkins volt, két évig élt Floreanán, aztán 1883-ban egy francia, José Villamil koncesszióba kapta a szigeteket Ecuadortól. Kormányzóként afféle büntetőkolóniát kreált, a rabok guanókitermeléssel múlatták az időt. Az 1930-as években egy Ritter nevű, holisztikus medicinával foglalkozó német orvos érkezett Floreanára és buzgón kertészkedett. (A sors iróniája, hogy a vegetáriánus doktor pár év múlva romlott csirkehústól szerzett fertőzésben halt meg.) Két újabb német után tűnt fel egy osztrák bárónő, aki három szexrabszolgáját is magával hozta. Utóbb egyikükkel nyomtalanul elhajózott Délkelet-Ázsiába.

   A Panama-csatorna elkészültével megnőtt Galápagos stratégiai jelentősége is. A második világháború alatt az Egyesült Államok engedélyt kapott, hogy a japán agresszió elleni védelem okán kis katonai bázist és repteret építsen Baltra szigetén. Ezt Ecuador később megörökölte és a nemzeti légitársaság, a TAME (a rövidítés furcsa módon az ecuadori légierő szállítóegységét takarja, holott ez ma polgári légitársaság) ma is főként ide röpteti a turistákat.

   A korai utazók mentségére szóljon, hogy nem mind martalócok és fosztogatók voltak. Az első tudományos célú expedíciót egy spanyol szolgálatban álló szicíliai hajós, Alessandro Malaspina vezette 1790-ben. Feljegyzései sajnos nem maradtak az utókorra, viszont az ő nevét viseli Alaszka egyik óriási gleccsere (ezek szerint talán arrafelé is járt). Az angol James Colnett 1793-ben a körülményekhez képest részletes leírást adott Galápagos növény- és állatvilágáról, s ugyancsak ő készítette el az első, immár használható hajózási térképeket is a környékről. Úgy látszik azonban, ő sem bírt magával, mert javaslatot tett arra, hogy a szigeteket a bálnavadász hajók bázisául lehetne használni. És ez így is történt.

   Útközben gyakran megesett, hogy egy-egy fregattmadár kísérte hajónkat, néha csak egy-két méteres magasságban a fedélzet fölött. Ez kedvelt szokásuk lehet, mert már a régi idők tengerészei is felfigyeltek rá. Egyszer ledőltem ebéd után, s amikor fölkeltem, még mindig, sőt két óra múlva is ott vitorlázott. Engem azonban, legalábbis fotózás szempontjából, jobban izgattak a piros „bögyű” hímek. Egyik kora reggelen arra a látványra ébredtem, hogy a hajóval szemközti szirtet százával „borítják” a vöröslő fregattmadarak. Testközelségbe azonban csak az út legvégén, South Seymouron kerültünk velük. Csenevész bokrokon ücsörögtek, némelyikük dagadó torokzsákja szinte lángolt, másoké petyhüdten fityegett. Húsz percbe is beletelik, mire fölfújják, aztán ha bírják szusszal, kisebb szünetekkel egy héten át még sokszor megteszik. Ezzel igyekeznek elkápráztatni jövendőbelijüket. E roppant erőfeszítést azért kell megtenniük, mert a nőstények csak minden második évben költenek, akkor is csak egyetlen tojást raknak. A fregattmadár nem képes tollai megfelelő zsírozására, ezért nem merül, nem száll le a vízre, csak kikapkodja a halakat. Ráadásul kiváló kalóz. Előszeretettel ragadja ki a repüléstől már fáradt szulák, sőt más fregattmadarak csőréből a zsákmányt, így az néha 3-4 „szájat” is lát, mire egy szerencsés fickó gyomrába kerül.

                         Ez a fregattmadár órákig vitorlázott a hajónk fölött

                               Hím fregattmadarak, nem túl impozáns torokzsákkal

                                         ...és ilyenek, amikor felfújják

   A pionír madaraknak aránylag könnyű dolguk volt a szigetek meghódításával. Élelmüket a tengerből szerezték be, ellenségük nem lévén a puszta kőre fészkelhettek. Leglátványosabb képviselőik a kéklábú szulák (Sula nebouxi), melyek természetesen kék lábukról kapták nevüket. Azokat emelgetik, furcsán billegve, udvarláskor. Két-három tojást raknak, pár nap különbséggel, de ha rossz idők járnak, mert kevés a hal, csak az elsőszülöttet etetik, a többit pusztulni hagyják. Kisebb-nagyobb kolóniákban élnek, sziklákon ütik össze hányaveti, gallyakból, guanóból álló fészküket. Minthogy főként halat esznek, a fekete bazaltsziklák csak úgy fehérlenek ürüléküktől, mely sugárban spriccelve távozik belőlük, igen nagy gyakorisággal. Angol nevüket (booby=ostoba, mamlasz) alighanem azért kapták, mert a régi idők tengerészei igen könnyen elfoghatták őket. (Egyébként némely szigeten előfordulnak vöröslábú szulák is, ilyeneket viszont nem láttunk.)

                                          Kéklábú szulák

   Floreanán egy brakkvizes (félsós vizű) lagúnában volt szerencsénk néhány flamingóhoz is, amint szokásukhoz híven egyfolytában ettek, méghozzá aprócska, rózsaszínű garnélarákot, melytől tollazatuk a színét kapja. Galápagos a Föld legészakibb vidéke, ahol még élnek pingvinek. Dél-Amerika zord vidékeiről keveredtek ide hajdanán, legközelebbi rokonuk az ottani Magellán-pingvin lehet. Hogy hogyan, miért képesek elviselni e trópusi környezetet, rögvest elmondom. Csupán két sziget, Isabela és Fernandina környékén fordulnak elő nagyobb számban, másutt csak szórványosan, és ne várjunk antarktiszi méretű iszonyatos kolóniákat. Mi például összesen két darabot láttunk a 2004-es „népszámlálás” során 1500-asra tett állományból. A 80-as évek közepe óta számuk mintegy 60 százalékkal megfogyatkozott, elsősorban az El Nińo tengert melengető hatásai miatti táplálékhiány okán, azóta lassan ismét gyarapodnak. Így is a világ legritkább pingvinfaja, s mint ilyen, erősen veszélyeztetett és védett. Igen kicsik, fél méter magasak, átlagsúlyuk legföljebb két kiló. Két tojást raknak, elsősorban sziklaüregekbe, hogy védjék a tűző napfénytől. Egyik szülő mindig táplálékszerző úton van, a másik ügyel a tojásokra, aztán váltanak. Ha nincs elegendő élelem a tengerben, magukra hagyják a fészkeket és a tojásokat.

                                           Flamingók

                                              Galápagosi pingvinek

   A frissiben érkező utazó számára a legnagyobb meglepetést az időjárás, pontosabban a klíma tartogatja. Egyenlítő ide vagy oda, semmi trópusi miliő; se pálmafák, se dzsungel, ez alól csak a 950 méteren tetőző Santa Cruz kivétel. A Dél-Amerika nyugati partvidékén északnak tartó Humboldt-tengeráramlás rengeteg hideg vizet (átlaghőmérséklete 15 Celsius-fok) szállít, aztán úgy Peru Darwin is tudott, arról ellenben nem, hogy az óceán mélyéről hideg feláramlások is hűtik a Galápagos-környéki vizeket, mégpedig azért, mert a Humboldt-áramlás szétágazása miatt többletvíz jöhet a felszínre. A másik ok az ún. Ekman-transzport.

    A passzátszél a déli féltekén délkeletről, az északin pedig északkeletről fúj, úgyhogy mindenképpen az Egyenlítő felé tart. A szelek azonban nem egyenesen nyomják a vizet, hanem a széliránnyal 45 fokos szöget bezáróan, hiszen tudják, a Föld forgása miatt. Így aztán, bár a passzátszelek az Egyenlítő felé haladnak, a vizet mégis eltávolítják tőle, s ez újabb lehetőséget ad a mélybeli hideg víz feláramlására. Ez ráadásul rengeteg tápanyagot szállít a felszínre, eldorádót teremtve a plankton és a belőlük táplálkozó minden életforma számára. Az év nagy részében a páradús óceáni levegő hűti az alsó légrétegeket és hőmérsékleti inverziót okoz 300 és 700 méter között. Ez azt jelenti, hogy a normálissal ellentétben nem a felszín közelében van melegebb, hanem a magassággal emelkedik a hőmérséklet. Csapadékhullás, akárcsak némely sivatagban (Atacama, Namib), éppen azért nem lehetséges, mert a levegő, nem tudván felmelegedni, felemelkedni sem tud. Galápagoson két évszak van: a júliustól december elejéig tartó ködös, száraz garúa (18-24 fokos átlaghőmérsékletekkel, illetve a fennmaradó időben egy forró, nedves évszak (23-28 fokkal). A főbb légköri változások (épp ottjártunkkor) december elején kezdődnek. Ilyenkor gyengül a passzát, a klimatikus egyenlítő (mely a földrajzi Egyenlítőtől többnyire északra húzódik) dél felé tolódik. A gyengülő passzát kissé lelassítja a nyugatnak tartó tengeráramlást, ezzel a mélyvízi feláramlást is, így melegebb légtömegek is betódulhatnak a vidékre. A képbe bekavar még a meleg vizű Panamai-áramlás is, mely ilyentájt beleszólhat az időjárás alakulásába. Végre megjönnek a várt esők, melyek úgy március táján érik el maximumukat. Mondhatom, áldott szép időnk volt.

  Amint már Patagóniánál említettem, 1831 késő őszén, Robert Fitz Roy parancsnoksága alatt Angliából négyéves kutatóútra indult a HMS Beagle nevezetű hajó. A kapitány elhatározta, elvisz magával valakit, aki profitálhat kevéssé ismert helyek meglátogatásából. A feladat a 22 éves Charles Darwinra hárult. A fiatalember apja orvos volt, neki is hasonló pályát szánt, ezért Charles kezdetben orvostudományt tanult, majd Cambridge-ben teológiai tanulmányokat folytatott. Egyik sem izgatta túlságosan, annál inkább a geológia. Megismerkedett a nagy skót geológus, Charles Lyell kutatási eredményeivel, mellesleg rovarokat is gyűjtött. Három éven át hajóztak a latin-amerikai partok mentén, aztán 1835. szeptember 15-én elérték San Cristóbalt. Összesen öt hetet töltöttek Galápagoson, de az említetten kívül csupán Floreanán, Santiagón és Isabelán szálltak partra. (Legalább ebben túlszárnyaltam.) Hazatérte után öt évvel Londonból kiköltözött a mintegy 25 kilométerre, délre fekvő Downe faluba, már sehová sem utazott, ott élt és dolgozott kínozta. Ja, igen és közben megírta „A fajok eredeté”-t, ami csak 1859-ben jelent meg. 1991 őszén abban a szerencsében volt részem, hogy az Európai Tudományos Újságírók Szervezetének angliai rendezvénysorozatán ellátogattunk a sokáig lepusztult állapotban leledző, ám addigra méltóképpen kiglancolt Down House-ba, mi több, vendéglátónk a nappaliba szervezte meg vacsoránkat. Engedelmükkel, az evolúcióelmélettel, mélyebb hozzáértés híján, nem foglalkozom. De azért Darwin-pintyeket láttam.

     Időben félúton némi civilizáció, partraszállás a nagyjából hatezer lakosú Puerto Ayorában, Santa Cruzon. E sziget benépesülése igen későn, 1926-ban kezdődött, amikor norvégok érkeztek ide és kis halfeldolgozót építettek. Később is főként norvégok és németek jöttek, ám a mai lakosságon már semmi germán jelleg nem látszik. A parti utcákon annyi az ajándékbolt, hogy fél Magyarországot föl lehetne ruházni pólóval. És ez még semmi. Ha valaki mondjuk tizenöt éve azt mondta volna, hogy én egyszer még internetezni, e-mailezni fogok itt, „globális” kínálatú szupermarketben vásárolok a világ túlsó végén, sőt hogy egyáltalán eljutok Galápagosra… Akkoriban a Természet Világának egyetlen telefonfővonala volt, az egész irodaházban pedig egy darab telexgép.

   Galápagos mintegy 120 szigetből áll (ezek jó része szirt), valójában csak 13-14 nevezhető szigetnek, de csupán öt lakott. Összterülete 7880 négyzetkilométer, ennek Isabela egymaga több mint felét teszi ki. Teljes egészében Ecuador állam fennhatósága alá tartozik, pénzneme (az ecuadori sucre totális elértéktelenedése után, 2001 óta) az amerikai dollár (Quitóban láttam életemben először fém egydollárost, pedig összesen eltöltöttem vagy fél évet az Egyesült Államokban; azt hittem ilyen nem is létezik), de a sucre nagyobb címletű érméi is forgalomban vannak. Lakossága megközelíti a 20 ezret és egyre nő, évi 6-7 százalékkal, ami ijesztően magas. (Darwin látogatása idején az egész szigetcsoport népessége nem lehetett több 300-nál.) Az ecuadori gazdasági válság idején elég sokan próbáltak itt letelepedni (magasabbak voltak a már akkor is dollárban adott fizetések, de persze az árak is) és akár illegálisan is munkát vállalni. Akit a hatóságok ilyen ténykedésen kapnak, örökre kitiltják a szigetekről. A népesség halászattal, állattenyésztéssel, gyümölcstermesztéssel foglalkozik, meg persze a turizmusból él. Puerto Ayorában mindenképpen, vagy ha nem, hát a tudományból. Itt működik 1964 óta a Charles Darwin Kutatóállomás, melynek létét az 1959-ben (A fajok eredete kiadásának 100. évfordulóján) Belgiumban életre hívott Darwin Alapítvány teremtette meg. Ugyancsak 1959-ben született ecuadori kormánydöntés a nemzeti park létrehozásáról, ám a parki szolgálat valójában csak nyolc évvel később kezdte meg tevékenységét. Valamivel később a szigetek környéki vizeket Tengeri Rezervátummá nyilvánították (mintegy 70 ezer négyzetkilométeres összterülettel, melyet 1998-ben 140 ezerre növeltek) és ugyancsak a nemzeti park hatáskörébe utalták. 1978 óta a szigetcsoport az UNESCO Világörökség része is (ha jól tudom, legelsőként került fel a listára). 1984-ben a szigeteket Bioszféra Rezervátummá is nyilvánították.

                                       A nemzeti park központjának bejárata Puerto Ayorában

    A kutatóállomás főként a szigetek névadóinak, az elefántteknősöknek a védelmével (és sok egyébbel) foglalkozik. A tudomány jelen állása szerint Galápagos óriásteknősei egyetlen fajt képviselnek (Geochelone elephantopus), 14 alfajjal, melyek közül három (és fél) már kihalt (megjegyzendő, hogy akadnak kutatók, akik mindegyiket önálló fajként tartják számon). Az alfajok már itt fejlődtek ki, miután évmilliókkal ezelőtt a kontinensről közös őseik idáig sodródtak. Nehéz elképzelni, de az akár 250 kilót is nyomó legnagyobb kolosszusok legközelebbi élő rokona egy náluk nagyságrendekkel kisebb chilei faj, a Geochelone chilei. Eredetileg az idekerült ősök sem lehettek nagyobbak, viszont vígan növekedhettek, itt nem volt természetes ellenségük és az élelemért sem kellett mással versengeniük. Páncélzatuknak alapvetően két típusa alakult ki. Száraz vidékeken, ahol gyér az aljnövényzet, nyeregszerű forma fejlődött ki, a páncél eleje fölfelé kunkorodik, mely lehetővé teszi, hogy az állat felemelje a fejét, kinyújtsa a nyakát a magasabban levő levelek felé. Egyik fő táplálékuk a fügekaktusz (Opuntia), mely sokhelyütt négy-öt méter magas fává fejlődött. Egyes kutatói vélemények szerint az opuntiák fává válása és a nyereghátú teknősök evolúciója párhuzamosan ment végbe. Igen leegyszerűsített magyarázattal úgy, hogy a kaktusz kénytelen volt növekedni, hogy a teknős ne érhesse el az alsó szárait, a teknős pedig kénytelen volt olyan páncélt és olyan hosszú nyakat kifejleszteni, hogy mégiscsak elérje a kaktuszt. Tehették, míg csak lehetett. A kúpos páncélúak (kerületük a másfél métert is eléri!) közvetlenül a talajról legelnek, ezek jóval méretesebbek és a nedvesebb klímájú területek lakói. Az alfajok morfológiája nemcsak szigetről szigetre változik, hanem pl. Isabelán még vulkánról vulkánra is különbözik. Eltérések tapasztalhatók társas viselkedésükben is. A nyeregpáncélúak hajlamosabbak az agresszivitásra. A hímek domináns voltát például az dönti el, melyik tudja magasabbra emelni a fejét. Időnként harcra is sor kerül köztük, afféle szumó, de amelyik tudja, meg is harapja a másik torkát vagy fejét. Felemelkedésüket segíti aránylag hosszan kinyújtható mellső lábuk is. Az egyedek közi harc nem csupán a párzáskor, vagy az élelemért folyik, hanem a számukra oly fontos hőszabályozásért is. Nagy melegben, különösen száraz évszakban a legerősebbek foglalják el az árnyékot, vagy ha akad ilyen, az enyhet adó pocsolyákat, melyekben oly szívesen ejtőznek. Kíméletlen irtásuk már az 1700-as években megkezdődött. A behemótok könnyű zsákmánynak bizonyultak az erre portyázó hajósoknak; elég volt találni egy nagyobb, teknősökkel teli pocsolyát, hátukra fordítani őket és helyben feltrancsírozni, vagy a hajókra cipelni. Az elefántteknős akár egy évig is kibírja élelem nélkül, úgyhogy a hosszú hajóutakon jó időre akadt friss hús. A tengerészek arra is rájöttek, hogy a teknősök zsírja sokkal jobban ég a lámpákban, mécsesekben, mint a bálnazsír.

    Az alakra megfelelő páncélt nyeregnek is használták, Spanyolországban egy időben a nyereg szinonimája lett a galopago. Láttam archív felvételeket a 20. század elejéről, melyeken százával hevertek egy tavacska körül az otthagyott teknőspáncélok. Bálnavadászok hajónaplói szerint csupán az 1831 és 1868 közti nem egészen negyven év alatt legalább százezer teknőst szállítottak el a szigetekről, és akkor még nincs adat a korábbiakról, meg a helyben megöltekről.

                                        Több méter magas fügekaktusz

                                        Elefántteknős nyereg alakú páncéllal

                                    Kúpos páncélú teknős

                                     Ejtőzés a pocsolyában

Aki csak egyetlen útifilmet is látott az utóbbi időkben Galápagosról, egy teknőst név szerint is ismerhet: Lonesome (vagyis Magányos) George-ot. Legközelebb itt folytatjuk.

(ELŐZŐ RÉSZ Az ARCHÍVUMBAN!)

                                        Legállatibb kalandom - Galápagos (2003)

Sokáig bizonyos csőlátással jártam a világot. Egyetemi tanulmányaimból fakadó geocentrikus világnézetembe (nem a szó kopernikuszi értelmében!) a gleccserek, vulkánok, hegyek, sivatagok és hasonló, Földhöz ragadt dolgok mellé – erős túlzással – nem sok egyéb fért. Az állatvilágnak például alig maradt hely, megrekedtem a macskáim szintjén, bár azért az sem akármi. Aztán valami történt. Az 1993-ban megjelent első könyvem honoráriumát „beáldoztam” egy kelet-afrikai szafariféleségbe. Márpedig ha az utazó (engedelmükkel, a turista helyett még fenntartom magamnak e szót) körül nyüzsögnek az oroszlánok, fölötte a fákon páviánok duhajkodnak, kafferbivalyok bámulják bambán, lát milliónyi flamingót, s a Ngorongoro-kráterben tízezernyi zebra, gnú veszi körül, egyszeriben magába bolondítja az állatvilág varázsa. Csoda-e, ha egy idő után elkezd vágyakozni Madagaszkár makijai közé, megvész egy alaszkai grizzly látványáért, vagy éppen ellenállhatatlan kényszert érez arra, hogy meglátogassa az evolúcióelmélet bölcsőjét. Egyet mondhatok: minden, a természettel hivatásból foglalkozó embernek egyszer az életben el kellene mennie a Galápagos-szigetekre.

     Guayaquilig, Ecuador legnagyobb városáig simán ment. Közben, éjszaka, még annak rendje s módja szerint leereszkedtünk egy órácskára Bonaire szigetére. A KLM, ha már egyszer holland légitársaság, úgy intézi, hogy dél-amerikai célállomásai előtt valahogy beiktassa a Holland-Antillák valamelyik szigetét. Így aztán jártam már olyan divatos karibi üdülőhelyeken, mint Aruba, vagy Curaçao, anélkül, hogy egyetlen percet is „üdültem” volna bármelyiken. A Guayaquilban leszállók, mintha többéves száműzetésből érkeztek volna, ujjongtak, tapsoltak. Nem tudok elképzelni egy rakás magyart, amint ennyire örvendeznének a hazatérésnek.

   Innen már csak háromnegyed órás ugrás a főváros, Quito. Felszállni készültünk, amikor a kapitány közölte, alighanem valami felcsapódó kődarabka lyukat ütött a szárny egyik mozgó alkatrészén. Elmondta, mit tesznek. Digitálisan lefényképezik a sérülést, elküldik a KLM amszterdami technikai központjába, aztán ott eldöntik, mi légyen. Íme, bevezetés a 21. századba! Úgy két óra múltán, amikor odaátról újabb képet kértek, a kapitány megkönyörült rajtunk, kiszállhattunk a tranzitba. Újabb pár óra elteltével kiderült, ezzel a géppel nem megyünk már sehová, viszont béreltek egy rettenetesen lepusztult masinát a helyi Aerogal légitársaságtól. (Erős túlzással: kivénhedt kondorkeselyűk előztek bennünket kacagva az Andok bércei fölött.) Így egy füst alatt be is léptünk Ecuadorba, majd a földi személyzet gyenge kivitelezésű asszisztenciájával kínkeservesen becsekkoltunk a reptér átalakítás alatt lévő, fűrész- és minden egyéb porral hintett dunsztos csarnokában. Így érkeztem meg, nyolc órás késéssel, Quitóba (közben a KLM-től egy falat ételt, egy korty italt nem kaptunk, amúgy mástól se…), csak épp a csomagom maradt le. Nekem 2800 méteres magasság körül időlegesen szét szokott repedni a fejem; gyógyszer a hátizsákban. Jobb reptereken, ha végül megjön, házhoz szállítják a cuccot. Ezekre ugyan ne várjon, menjen érte maga, javasolta másnap reggel szállodásom. (Az a szokásom, ha Quitóba utazom, mindig ugyanott szállok meg, az Alstonban. Egyébként most jártam másodszor Quitóban.) Így is történt, meglett a csomag, a fejfájás pedig magától elmúlt.

   A quitói új városnegyedet évekkel ezelőtt már elég alaposan megismertem, a több kilométerre fekvő óvárost pedig – annak elég szörnyű közbiztonsága okán – minden szépsége ellenére sem akaródzott ismét fölkeresni, úgyhogy maradtam az újban. Érkezésem délutánján valami parádé zajlott épp, színes maskarákba öltözött fiatalok csábítgattak integetve kocsijukra. Ehelyett melegében befaltam egy még szinte izzásban levő lasagnét, félig fagyott sörrel hűsítve tüzét…   hát persze, hogy ugyanott, ahol hajdan is, alig négy éve. Igazság szerint engem itt már kizárólag a Quito fölé magasodó vulkánok érdekeltek volna, már csak azért is, mert az interneten olvastam, hogy pár héttel érkezésem előtt megint kitört a Guagua Pichincha. Amikor először itt jártam, szintén beelőzött, másfél héttel korábban szórta be hamuval a fél várost. A csomagom megkerülése fölött érzett mámorban még azzal a gondolattal is eljátszottam, hogy meg kéne nézni közelebbről is (a belvárosból nemigen látszik). Volt rá még egy okom. Első ecuadori utam után nem sokkal egyik kiadó (a Vince) megbízott egy vulkanológiai témájú könyv magyarra fordításával. E tragikus végkifejletű műben hat vulkánkutató halt szörnyű halált egy kolumbiai vulkán, a Galeras váratlan kitörése során. Az egyik szerző, az aznapi terepbejárás vezetője, Stanley Williams borzalmas sérüléseket szenvedve túlélte a katasztrófát, és könyvében megemlékezett a halottakról éppúgy, mint a túlélőkről. Többségük – úgy látszik, a szerzőnek a jellemábrázolás is erőssége – szinte személyes ismerősömmé vált, köztük egy hosszú évek óta Ecuadorban élő amerikai asszony, Patty Mothes is, aki a helybeli aktív vulkánokat kutatja és nem mellesleg egy másik nővel együtt ő hozta ki Stanleyt a halál torkából. Amikor első dél-amerikai utazásom során erre jártam, épp a Tungurahua-vulkánhoz igyekeztünk volna, ám az kitört és a környéket lezárták. Így quitói szállodámban a tévéből voltam kénytelen követni az eseményeket, és néhány tudósítást videokamerámmal – csak úgy a képernyőről – fel is vettem. Úgy hozta a véletlen, hogy a könyv fordítása után valamiért visszanéztem ezt a szalagot, és kit ismertem föl az épp nyilatkozó szakértőben: Patty Mothest. Érdekes lett volna megkeresni. A másnapi, még magányos programomról azonban gondoskodott az időjárás. Alighogy átköltöztem az Alstonnál klasszissal jobb hotelbe, ahol leendő útitársaimmal kell találkoznom, odafönn kihúzták a dugót, úgyhogy leszakadt, aminek le kellett.

   Úgy adódott, hogy Galápagos nagyobbik repterét, a baltrait aznapra technikai okból lezárták, ezért San Cristóbalra érkeztünk, másfél órás repülés után. Alig buktunk a felhőtakaró alá, siralmas, sőt nyomasztóan kopár táj bontakozott ki alant. Azt olvasmányaimból sejtettem, hogy hiába utazunk az Egyenlítő vidékére, itt buja zöld trópusi paradicsomra nem számíthatunk, de hát mégis... Kő kő hátán, aszott kaktuszok, lombtalan fák, mi lesz itt… Az lett, hogy nyomban befizettünk 100 dollárt nemzeti parki belépőként, mely nélkül idegen a lábát se teheti a szigetcsoportra, lévén 97 százaléka védett, magyarán szinte az egész, úgy ahogy van, nemzeti park. A kikötőben már ott horgonyzott a nyílt vízen, több tucatnyi hajó társaságában a mienk, a Pelikano is. A kisebb csónakokra, de még a termetesebb hajók alacsony tatjára is föl-fölevickélt egy-két oroszlánfóka napozni, ám a gonosz tengerészek rendre lezavarták őket. Miféle világ ez, hát ennyire nem félnek az embertől? Motoros gumicsónak vitt át „anyahajónkra”, mentőmellény 200 méterre is kötelező, ám ez csak valami kikötői regula lehet (vagy személyzetünk lazasága), mert legközelebb csak hazafelé indulóban viseltük. A hajó kb. 20 méter hosszú, háromszintes, nyolc darab kétszemélyes, fürdőfülkés kabinnal, emeletes ággyal (kiharcoltam az alsót). Alul-elöl étkezde, felül-hátul fedett bár, kis könyvtárral, mögötte nyitott napozó. Napi háromszori étkezés (saját konyháról), minden, ami elképzelhető, fenomenális ízek, a tenger teljes kínálatával, egzotikus friss gyümölcsök, kávé, tea bármikor, szabadon; nagy kár lett volna mindezt – tengeri betegségből kifolyólag – visszaadni a természetnek. (Vicc! Hajópincér az utasnak: Uram, elfogyasztja a reggelit, vagy egyből a tengerbe öntsem?) Ivóvíz, gondolom, a sziget saját gyártmányú készleteiből. Galápagoson nincs patak, forrás, az ivóvizet a tengervíz sótalanításával, reverz ozmózissal állítják elő. Erre szolgáló készülék a hajón is volt, alighanem csökkentett hatásfokú változat, termékét csak zuhanyozáshoz használtuk. Vécéöblítés tengervízzel (nem vödörből, tartályból, naná!). A személyzet hét fős, kapitány, gépész, két motorcsónakos, szakács, pincér és Alexis, a kiválóan felkészült, angolul remekül beszélő túravezető, aki egyébként Guayaquilból jár át (a többiek galápagosiak). 

                                    Hajónk, a Pelikano

   A csoport vegyes: brit, kanadai, amerikai, ausztrál, német, aztán négy nap után (egyesek csak ennyire fizettek be, mi, többiek hetet töltöttünk a hajón) hatan leváltak, jöttek helyükbe négyen, köztük egy svéd fotómodell, nagyon szőke, nagyon magas, nagyon lapos, akiről kiderült, nem fotómodell, ráadásul dán és éppen munkanélküli. De azért így is elég jól nézett ki. Akadt még egy „-scu” névvégződésű fiatal nő, akiről aránylag hamar megtudtam, hogy csakis román származású lehet. Bukarestben végzett programozó, egyetem után tüstént elhúzott Torontóba. Csekély akcentussal, választékosan beszélte az angolt. Az ausztrálokkal nem volt semmi gondom, jóformán egy büdös szót sem kaptam el a beszédükből. Kabintársam, Jim Amerikából, Massachusettsből érkezett, bemutatkozáskor csak annyit értettem, „computer”, amitől akár kiváló programozó, de árutologató raktáros is lehetett, bár utóbbit (3000 dollár körüli digitális fényképezőgépét elnézve) alig hiszem. A szakmán kívül azonban sok szellem nem szorult belé, azzal is csínján gazdálkodott. Talán tudják, hogy az amerikaiak többsége nem tud egyszerre késsel is meg villával is enni. Csak villával. Jim ezt úgy oldotta meg, hogy bal kezében marokra fogott villájával brutálisan ledöfte a hússzeletet, késsel lenyiszált egy darabot, villáját átvette a jobb kezébe és a húst szó szerint körberágta, a köretet ujjal kotorta a villára. Visszatérve a kontinensre, berontott az első quitói McDonald’s-ba és telezabálta magát hamburgerrel. Olyan elégedett ábrázattal tért vissza a szállodába, hogy szinte sütött róla, végre boldog. A quitói hotelben hátrahagyott egy jókora csomagot. A szigetek után Peruba, az Inka ösvényre készült, gondoltam, az lesz a többletfelszerelés. Semmi egyéb, mint 15 liter palackozott víz volt benne, hozta otthonról, mit lehetett tudni… Az Inka ösvény borzasztó kemény túra, 4000 méter fölé, három-négy napon át, mondtam is Jimnek (tetemes súlyfölösleggel viaskodott), a második napon földobod a bakancsot. Azóta nincs hírem róla, nem kötöttünk életre szóló barátságot.

     A hajóhoz két motoros gumicsónak is tartozik, helyi neve panga, de csak dinginek hívták (mindig úgy képzeltem, a dingi valamiféle vitorlás). A körülményektől függően van száraz és nedves partraszállás. Száraz ott, ahol kövekből, betonból kiépítettek pár lépcsőt, nedves ott, ahol nem, vagyis térdig-derékig a vízben gázolva érünk ki a fövenyre. Nem biztos, hogy az Antarktisz környékén tenger hőmérséklete. Említettem, San Cristóbal nem szerepelt a programban, így már a délutáni kihajózáson megtörtént az első találkozás Galápagos állatvilágával.

   Az első döbbenet: ezek az állatok tényleg nem félnek az embertől. A fókák a hajó mellett fickándoznak vagy a sziklákon döglenek, egyikük lustán elnyúlva szoptatja kölykét, mely fölváltva szív anyja légy lepte csecsbimbóiból. Orrom előtt téblábol egy kéklábú szula, nem mozdulnak a bazaltköveken napozó tengeri leguánok sem. Egy bokron megtermett fregattmadár ücsörög, pedig ez még csak fióka; anyját várja a koszttal. Meg is jön, alig nagyobb, mint a „kicsi”. Némi nógatásra kitátja csőrét, a kölök lenyúl a torkán és szedi kifelé a felöklendezett eleséget. Erre mondanánk mi, hogy már nagyon az anyja bögyében van. Mindez ott zajlik három-négy méterre tőlem. Azt hittem, ilyesmi csak a természetfilmekben létezik. És még alig két órája vagyunk Galápagoson. Már megérte. Ha azt kérdik, mibe került ez nekem, algebrai közelítéssel felelek: ha van önnek egy kb. 3 milliót érő, alsó középkategóriájú autója, de ilyen helyekre vágyik, adja el, abból kb. ötször megjárhatja. Tény, hogy Galápagos nem olcsó mulatság, de nincs is több Galápagos a világon. Ja, igen, nekem például semmilyen kocsim nincs, sosem volt, és aligha lesz.

                                                   Anya gyermekével

                                                Kéklábú szula

                                                Megjött a mama (balra)

                                             A fregattmadár vacsorája

                                        Napozó tengeri leguánok

   Nem volt épületes ötlet rögvest vacsora után útnak indulni, igaz, összes hosszabb hajóutunkat éjszaka tettük meg. A Csendes-óceán kissé érdes vize – többszöri tengeri tapasztalás nyomán – tüstént vízszintes helyzetbe kényszerített. Szemet lágyan lehunyni, lazítani, így aránylag jól átvészelhető a tengeri betegség. Jim dacolt az elemekkel, bevette magát a mosdóba, háromnegyed órán át fertelmesen öklendezett, végül verejtéktől csatakosan, csontig lemerülve támolygott ki. Ennél is komolyabb megpróbáltatásokat kellett elszenvednünk a vége felé, leghosszabb tengeri utunkon, Espańolától Santa Fé szigetéig. Ami elmozdulhatott, az el is mozdult, sőt repült. Útvonalunk a következő: San Cristóbal–Bartolome–Santiago–Rábida–Santa Cruz–Floreana–Espańola–Santa Fé–Baltra.

     Kora reggel száraz partraszállás Bartolome szigetén. Vulkánparadicsom, tiszta élvezet, bár már éhgyomorra mászni kell, szintben úgy 200 métert, de legalább pallón. A laza, porszerű törmeléken nyeszlett, fehér virágzatú növénykék, tiquiliák kapaszkodnak, ujjszerű száraival néhány lávakaktusz küszködik a sziklák között. Talán vele kezdődött minden… A legparányibb talajmorzsából megél, gyökereit befúrja a sziklába, utat készítvén a többi kis életre szomjas betolakodónak, mely végül talajt formál, abban pedig már megkapaszkodhat egy-egy fejlettebb kis növényi élet. Az egész csöppnyi sziget egyetlen pajzsvulkán maradványa, a tátongó rozsdavörös, kerekded kráterformák mind salakkúpok, parazitakráterek. Körülöttük jókora lávabombák, a meredekebb lejtőkön folyás közben megdermedt lávacsíkok. Azért akad itt aránylag friss – pár tízezer éves? – pahoehoe, vagyis kötélláva, meg aa, a rögös változat is. A csúcsról nyílik Galápagos legvarázslatosabb panorámája. Félhold alakú öblök (köztük keskeny zöld sáv) egyikében úgy 20 méterre tornyosul a kissé erodálódott Tű-szikla, melynek anyaga szintúgy törmelékből, tufából (pontosabban ignimbritből) vétetett. Egy keskeny szoros mögött jól látszanak a Santiago-szigeti Sullivan-öböl alig száz éves fekete lávafolyamai.

                                       Lávakaktusz

                         Galápagos legszebb panorámája

                                    Kis kráterroncsok Bartolomé szigetén

                                      Santiago sziget vulkánjai

   A szigetcsoport az évi 7 cm-rel kelet-délkelet felé mozgó Nazca-lemez belsejében fekszik, valamivel délre a hasonnevű óceánközépi hátságtól. Létét egy forró pontnak, szebben mondva – a litoszféralemezekhez képest állandó helyzetű – forró köpenyfeláramlásnak tulajdonítják. A magmafeláramlás vulkánokat szül, s ahogy a litoszféra elmozdul „fölötte”, a tűzhányó kialszik. Hawaii esetében ívszerű szigetlánc alakult ki, ahol nyugatról keletre fiatalodnak a szigetek. Galápagos tagjai ellenben összevissza helyezkednek el, itt a legnyugatabbi sziget, Isabela a legfiatalabb, a legkeletebbi, Espańola a legvénebb, legidősebb kőzeteinek korát 3,4 millió évben határozták meg.

   Nem hallgathatom el, hogy a forrópont-hipotézis, melyet még Tuzo Wilson kanadai földtudós dolgozott ki a 70-es évek elején, ha nem is megdőlni, de erősen inogni látszik. Valaki még annak idején forró pontnak fordította magyarra a hot spot kifejezést, noha a spot foltot jelent, a köpenycsóva-feláramlás pedig pontosabb volna. Vagy mégsem? Az a helyzet, hogy szerte a földgolyón több mint száz forró foltot tartanak nyilván, óceánon, szárazföldeken egyaránt. Az elmélet szerint a forró anyag, magyarán a magma úgy 2800 kilométeres mélységből, a külső mag és az alsó köpeny határvidékéről áramlik fölfelé. Csakhogy az utóbbi években kiderült, az ugyancsak forró foltnak számító Izland vulkánosságának forrása nem ilyen nagy mélységben van, hanem csupán úgy 400 kilométer mélyen. A Kanári-szigetek tagjai nem szépen sorban, időrendben húzódnak, hanem összevissza. Akadnak geológusok, akik szerint a forró folt nem is állandó helyzetű, hanem ugyanúgy mozog – évente néhány centis sebességgel –, mint maguk a litoszféralemezek is. Mások azt mondják, semmi szükség a köpenycsóva-elméletre, elég ha számolunk azzal a lehetőséggel, hogy az óceáni litoszféra egyszerűen fölhasad, és már jöhet is ki a magma, sokkal sekélyebb mélységekből. Hát, nem tudom, ezeken még pár évig biztosan jól elvitatkoznak a szakemberek.

   Az itteni forró folt korát 90 millió évre teszik és valószínű, hogy Galápagos helyén már kb. 9 millió éve lehettek szigetek; fenékhegyek formájában ma is léteznek, innen keletre. Ha ezek hajdan csakugyan elérték a felszínt, a hódító életnek a mai 800 kilométernél jóval kisebb távolságot kellett megtennie Dél-Amerikából. A korkülönbség alaposan meg is látszik az egyes földdarabok vulkántípusain. Isabelán és Fernandinán (ezeken nem jártunk) az elmúlt 200 évben mintegy ötven kitörést jegyeztek volt utoljára aktív, 1998-ban. A nyugati szigetek vulkánjai egészen mások, mint a keletieké. Az idősebb, keleti szigeteken enyhén domborodó, főként bazaltból felépült pajzsvulkánok terpeszkednek, míg Isabelán kiterjedt kalderájú, oldalnézetből felfordított levesestányérhoz hasonló, lapos tetejű kúpok vannak. E különbség okát egyes geológusok a 91. hosszúsági kör táján húzódó törésvonal két oldalán levő litoszféradarab eltérő vastagságával magyarázzák. A vonaltól nyugatra a kőzetlemez idősebb és vastagabb, úgyhogy „elbír” nagy vulkánokat is, a keleti oldalon ellenben vékony a kőzetburok. A kalderák ilyen geológiai körülmények közt majdhogynem ritkaságszámba mennek; keletkezésük oka a magmakiürülés utáni beroskadás. Fernandina kalderájának egy része 1988-ban egy rövid kitörés után néhány héttel pár nap alatt 200 métert süllyedt. Viszonylag új fejlemény, hogy 2000 végén hét éves műholdas radarmérés-sorozatok után megállapították, hogy Isabela vulkánjai helyenként néhány decimétert, másutt egy méternél is többet emelkedtek, ami fokozódó magmatevékenységre, esetleges kitörésre utal. Még ennél is újabb fejlemény, hogy Isabela egyik kráteréből 2005 nyarán újra patakzott a láva.

Második napunk délutánján a James-sziget (más néven Santiago, vagy San Salvador, a magyarázatot lásd később) fekete homokján hajtunk végre nedves partraszállást. A helyi előírás szerint egy túravezetővel legföljebb 16 ember szállhat egyszerre partra a lakatlan szigeteken, de csak napkelte után, és napszálltakor vissza kell térni a hajóra. (Ezért van az, hogy a legtöbb túrahajó nem is szállít ennél több utast.) A kijelölt ösvényekről letérni, enni, dohányozni (és természetesen szemetelni), bármilyen természetes tárgyat (kőzetmintát, növényi részt, korallt) elhozni tilos, állatokat etetni, megérinteni nem szabad, nekik viszont, ha erre támad gusztusuk, mi pedig tűrjük, miért ne. Az az igazság, hogy egyszer mégiscsak megitattunk (ásványvizes palack kupakjából) egy csúfolódó madarat (tényleg ez a neve), mely igen gyakori Galápagoson; kis jelentéktelen, szürke jószág. Odajött és szépen ivott. Itt az állatok számára is nagy kincs az édesvíz. A legnagyobb evolúciós kihívást éppen az jelentette a jövevényeknek, hogyan szabaduljanak meg a táplálékkal beléjük kerülő sófölöslegtől. Később majd szépen elmondom.

                                                   Madáritatás

    A James-öböl hullámok faragta réteges tufasziklái tövében vagy harminc oroszlánfóka henyél a homokban. Időnként nyögnek egyet, forgolódnak, szabadulni próbálván a légyhadaktól. Nőstény szinte mind, elég sok a kölyök is, ráadásul különböző korúak. Ennek az a magyarázata, hogy az ötéves koruk táján ivaréretté váló nőstények évente egyszer és egyet szülnek, de akár három évig is szoptatják utódaikat. A kicsik nem ösztönös úszók, tanulniuk kell. Ez úgy történik, hogy a mama a nyakszőrénél fogva a szájába veszi, beviszi a sekély vízbe, aztán a gyerek, ha tetszik, ha nem, szépen hozzászokik. Ha az anya halászni megy (akár egy napig is távol lehet, de 10-15 km-nél nem távolodik el messzebbre a parttól), más nőstények vállalják fel a fókaszitter szerepét. A nagy, 2 méter hosszú, akár 300 kilós, fekete (valójában sötétbarna, ám többnyire vizes, ezért feketének látszik) hím a parton jár-kel, vagy úszkál a sekély vízben, időnként felbődülve őrzi háremét. A kicsik vagy szopnak, vagy anyjuk körül téblábolnak, némelyik ellenben magányosnak tűnik.

     Felfigyelek egy lerobbant kis jószágra, halkan, panaszosan óbégatva esetlenkedik, betotyog a vízbe, aztán vissza. Néha a kimerültségtől összeroskad. Beszélgetek hozzá, vigasztalom. Olyan sovány, hogy látszanak a bordái, talán napok óta nem evett. Attól tartok, a mama elpusztult, így aztán a kicsinek gyakorlatilag nincs esélye a túlélésre, mert a többi anya örökbefogadást nem vállal, legalábbis csak nagyon-nagyon ritkán.

                                           Az elárvult fókakölyök

   Galápagos oroszlánfókái a kaliforniai faj leszármazottai, valamivel kisebb méretűek. Számukra a szigetcsoport nem okozott túlságosan komoly evolúciós kihívást, csupán a sziklás partokon kellett megtanulniuk ügyesebben mozogni. És meg is tanulták. A fövenyen, mint a többi szigeten is, békésen osztoznak a fókák a tengeri leguánokkal. Immár jó ismerőseink e kis ősvilági szörnyetegek. Kissé odébb, a fekete, sziklás parton olyannyira belevesznek sötétszürke színükkel a környezetbe, hogy fotózás közben minduntalan le kell néznem, nehogy rájuk lépjek. Késő délután már nem aktívak, kupacokba verődve melengetik egymást. Reggelente kiülnek a napra, hogy – hidegvérűek lévén – jól megszívják magukat meleggel. Vigyázniuk kell arra is, nehogy túlzottan felhevüljenek, úgyhogy az erős napsütés elől árnyékba húzódnak. A méteres hosszúságot is meghaladó hímek déltájban indulnak táplálkozni a sekély vízbe. A nagyobbak le is merülnek, általában 2-3 méterre, de esetenként mélyebbre is, ahol 5-10 percig tartózkodnak egy szuszra. Darwin följegyezte, hogy a Beagle egyik tengerésze, csak úgy kísérletképpen, követ kötött egyik nyomorultra, leengedte a vízbe, és amikor egy óra múltán kihúzta, még élt. Ilyen mutatványért ma az EU-ban (meg persze Galápagoson is) Darwint is meg a matrózt is lecsuknák. Galápagos környékén aránylag hideg a tengervíz, ezért a leguánok testhőmérséklete hosszabb túra során akár 10 fokra is csökkenhet. Ilyenkor már elhagyja őket az erejük és jó, ha vissza tudnak kapaszkodni a partra. Amúgy remek úszók, farkuk kígyózó mozgatásával haladnak előre. A nőstények és a kisebbek csupán az árapályzónában, a víz és a part találkozásánál legelésznek. Csetepaté ritkán fordul elő a leguánok körében, csak szaporodási időszakban nő meg a hímek agresszivitása. Ezt egyébként fejük föl-le rázásával jelzik, ami inkább rángatózásnak tűnik. Ugyanígy jelzik, ha a kíváncsiskodó ember nem kívánatos a territóriumukon.

     Kutatók szerint a tengeri leguán a dél-amerikai zöld leguán leszármazottja, mely főként folyóparti fák leveleit eszi, de ha a sors úgy hozza, úszni is tud. Galápagosra, illetve annak feltételezett, immár elsüllyedt elődére valószínűleg úgy kerültek – talán már kb. 10 millió éve –, hogy az árvizek nagy fákat, kisebb földdarabokat sodortak az óceánba és az áramlatok hátán juthattak el nyugatra. Itt aztán alkalmazkodniuk kellett a gyökeresen más környezethez és a jelek szerint meg is tették. Karmaik megnyúlása és élessé válása még sziklamászásra is alkalmassá tette őket. Nem egyszer szemtanúja voltam, hogy a bazaltszikláknak vágódó hatalmas hullámok, melyek egy embert is simán levernének a lábáról, meg se kottyantak a karmaikat horgonyként használó leguánoknak. Szájuk, foguk algaevésre szakosodott, hiszen más táplálékhoz itt, a kopár földdarabokon nem jutottak. Orruk őseikéhez képest megrövidült (innen latin nevük: Amblyrhynchus cristatus, amblys= rövid, rhynchos=orr). Legnagyobb tettük azonban a sós vízhez való alkalmazkodás volt. A táplálékkal a szervezetükbe kerülő sót valahogy ki kell választaniuk. A szemük közt található mirigyek összeköttetésben állnak az orrlyukakkal, és a sófölösleget kitüsszentik, a tüssz tartalma pedig kikristályosodva lerakódik a fejükön, amitől többnyire fehérek. A hímek itt is háremőrök, persze, előbb meg is kell szerezni azt a háremet. Mint ahogy a kutyáknál is mindig az erősebb… szóval, a domináns hímek párzanak. Ritkán előfordul, hogy a csetepatéban némelyik gyatrább egyed is nőhöz jut. Nem fogják elhinni, mit olvastam az interneten. Ezek a potyaleső fickók ilyenkor maszturbálni kezdenek (a mikéntről nem szól a hír), hogy ha már sikerült a mögékerülés, még idejében ejakuáljanak, mielőtt valami erősebb bősz rivális odaér. A megtermékenyült nőstények 100-300 méterre a víztől homokba rakják 4-6 tojásukat, pár napig őrzik, aztán otthagyják őket. A csemeték bő három hónap múltán kelnek ki. Dajkálás természetesen nincs.

                                      A tengeri leguánok színe attól is függ, milyen algákat esznek

                                      A kitüsszentett só lerakódik a leguánok fején

    Közeli rokonaik, a szárazföldi leguánok (két fajuk él itt) sokkal ritkábbak. Hosszuk jó egy méter, színük sárgásbarna. Csak az után jelentek meg Galápagoson, hogy gyökeret vertek az első növények; ők ugyanis nem algát, hanem a fügekaktusz nedvdús levelét és gyümölcsét eszik. A növény elterjedéséhez, mivel ürülékük bőséggel tartalmaz magokat, maguk is hozzájárulnak. Ha életterük közös a tengeri leguánokéval, előfordul, hogy párzanak is. A hibrid, persze, terméketlen, de ki tudja, meddig. Lehet, hogy új alfaj születik? Az élelemért meg kell küzdeniük a sok elvadult kecskével, tojásaikat patkányok dézsmálják, de mindegyik leguánfaj réme a galápagosi ölyv, mely a kis példányokra vadászik.

                                        Szárazföldi leguán

                                            A csúcsragadozó, a galápagosi ölyv

Mint mindenütt a partokon, itt is ezerszámra mászkálnak a vörös páncélzatú, jó tenyérnyi méretű trópusi sziklarákok. Angol nevüket (Sally lightfoot crab) tengerészektől kapták, egy Sally nevű táncosnőről (ha igaz). Mikor megszületnek, szinte feketék, hogy a ragadozók ne vegyék észre őket, ahogy idősödnek, úgy válnak egyre vörösebbé. Ők más módszert dolgoztak ki a só eltávolítására. Nem kitüsszentik, hanem a vízipisztolyhoz hasonlóan sugárban kispriccelik a sós vizet.

                                         Trópusi sziklarák

   Amikor elhagytuk a James-öblöt, az elárvult fókakölyök még mindig az anyját kereste. Ilyenkor szokott megszakadni az ember szíve.

(folyt. köv. - az előző fejezeteket az "Archívum"-ban találjátok)

                                                         Jobb híján Patagónia (2003)

     Menetrend szerinti buszjárattal kelünk át Chilébe. A határtól csak egy ugrás Puerto Natales, az Utolsó reménység öble partján (igencsak nekikeseredett korai felfedezők lehettek a névadói). Különösebb változást az országváltással nem tapasztalni, a város kicsit nagyobbacska az eddigieknél, nagyobb címletű pénzzel kell fizetni, a papírdobozos vörösbor ugyanolyan jó és olcsó, mint odaát, legföljebb a házak furcsák kissé. Sokukat tetőtől talpig színes, vagy éppen rozsdálló bádog borítja. Meglehet, így védekeznek a szél ellen, mert az bizony sokat és erősen fúj errefelé.

                                         "Bádogház" Puerto Natalesben

    Chile alighanem legnagyobb természeti látványossága a Paine Nemzeti Park. Ide már a Big Foot chilei iroda személyzetével utazunk, sátorostól, all inclusive. A név annyit tesz, nagy láb, utalva Patagóniára, melyet Magellán keresztelt el így, a bennszülöttek nagy lábnyomait látván. Igaz ugyan, hogy a pata szó spanyolul (is) állati lábat, mancsot jelent, ám a Földrajzi nevek etimológiai szótárában azt találtam, hogy feltehetően kecsua eredetű a szó, dombvidéket jelent. A nagy lábban meg annyi az igazság, hogy a bennszülöttek állatbőrből készült nagyméretű bocskorfélét viselhettek. Érdekes, elutazásom előtt Patagóniáról minden itthoni ismerősömnek azonnal beugrott a Verne-féle „Grant kapitány gyermekei”, azt viszont nem mindenki tudta, hol is van ez a vidék. Földrajzilag a Rio Negrótól, vagyis kb. a 41. déli szélességtől a Magellán-szorosig terjed. Tágabb értelemben ide sorolható a tőle nyugatra húzódó Patagóniai-Andok.

   De mennyire más ez, mint északabbra, a vulkáni kúpokkal tűzdelt, 6000 méter fölé tornyosuló hegylánc! Ez az Andok legidősebb része. Jó 14-12 millió éve üledékes kőzeteket és palákat tört át, s kiemelkedett a mélyben már rég kihűlt gránitbatolit, amit kezelésbe vett az erózió, legfőképp a jég. A masszívum – tisztán a látvány szemszögéből – a 2500 méter körüli Paine-szarvakból (Cuernos), illetve három vaskos toronyból (Torres) áll. Utóbbiak a Torre Sur (Déli), a 2850 méteres Torre Central (Középső), illetve a Torre Norte (Északi). Nem tudni, honnan ered a Paine név, errefelé „pájne”-nak ejtik. Lehet, hogy egy régi, walesi származású telepes, bizonyos Payne nevét viseli, esetleg a tehuelcse indiánok nevezték így, azaz kéknek.

                                                        A Paine-szarvak

                                       A Paine-tornyok, egyelőre távolról

                                                 ... és kicsit közelebbről

   Chilei vezetőnk, masszív félindián hölgy, azon melegében föl akar zavarni bennünket a tornyokhoz, no, nem a tetejükre, csupán a lábukhoz. Nagy baj már nem lehet, az útról is pazar a látvány (és még láttuk is, ami errefelé egyáltalán nem garantált). A gond az, hogy gyalogol az ember 4-5 órát, közben gyakorlatilag semmit sem lát, és ha bírja, a végén még föl kell kapaszkodnia, szó szerint kézzel-lábbal, egy kb. 400 méter magas morénasáncon. Nos, ehhez többünknek egyáltalán nem fűlött a foga. Imrével fölkaptattunk a kemping melletti kis dombra, hanyatt vágtuk magunkat és a dús fűben heverészve élveztük a késő nyári napsütésben csillogó kőkolosszusok látványát. A környéken, mely 1959-ben vált védetté, számtalan túralehetőség kínálkozik, többek közt a magas gránitfalakkal szegélyezett Francia-völgybe, és egymásba érnek a türkizszínű tavak, a locsogó patakok, vízesések. Korábban hatalmas, juhtenyésztésre szakosodott estancia (mondjuk, tanya, birtok) terpeszkedett itt, mutatóba még mindig akad néhány helyi cowboy, azaz gaucho, ám ma már nem annyira birkát terelnek, hanem lovastúrát vezetnek.

                                         A Francia-völgy

     Bemutatkozik végre a vadvilág is. Patagónia zord éghajlata nem éppen paradicsomi táj az állatok számára, de jócskán akadnak különleges élőlényei. Már útban a parkba 10-15 egyedből álló guanakócsapat keresztezte utunkat. A dél-amerikai bennszülött guanakó a tevefélék családjába tartozik, akárcsak a vikunya, valamint a már háziasított láma és alpaka. Ennek ellenére első pillantásra nem is hasonlít a tevére, merthogy nincs púpja, no meg nem trappol olyan otrombán, hanem szinte kecsesen szökell. Ha azonban csak a fejét és a füvet rágcsáló száját nézzük, nem lehet kétségünk, hogy egyazon famíliához tartoznak. Hajdan millió számra tenyésztek szerte az Andokban és Patagóniában, mára jó, ha százezer példányuk maradt. Az utolsó jégkorszak után megjelenő indiánok egyik létalapja volt, legfontosabb húsforrása, de bőréből-szőréből készítették ruházatukat is. Golyós lasszóval, bolával hajkurászták őket, később persze a fehér ember puskája is besegített. (Előszeretettel vadászik rájuk a puma is, de a vele való találkozásban az utazó ne is reménykedjen.) Az igazi megpróbáltatást azonban a tél jelenti számukra, hiszen a hosszú hónapokat a hómentes foltok sovány füvén kell átvészelniük. A nyár elején, 11 hónapra megszülető borjak, akárcsak az afrikai szavannák antilopkölykei, pár óra múlva már járóképesek. Napjainkban a juh a legfőbb konkurens, mert a tenyésztők szögesdróttal veszik körül a legjobb legelőket.

                                                      Guanakók

   Gondolom, az eddigiekből bőven kiviláglott, hogy Patagóniába nem a műemlékekben gazdag városok látványáért érdemes utazni. Hogy mégis létrejött itt egy igazi, százezres lakosú nagyváros, Punta Arenas, jórészt a kaliforniai aranyláznak köszönhető. Hogy mi köze e kietlen vidéknek a több ezer kilométerre fekvő Kaliforniához? Amikor 1848-ban kitört az ottani aranyláz, Észak-Amerikát még nem volt oly könnyű keresztülutazni, mint manapság, a Panama-csatorna pedig még nem létezett. A vállalkozók inkább megkerülték Dél-Amerikát,

pontosabban áthajóztak a Magellán fölfedezte szoroson, úgy tartottak észak felé. A szoros nyugati bejáratánál fekvő, akkoriban már fókabőr- és guanakógyapjú-kereskedelemre szakosodott Punta Arenas épp megfelelt ellátó központnak. A 19. század végén úgy háromszáz juhot hoztak át a Falkland-szigetekről, s rövidesen milliónyi birka bégetett a dús legelőkön. Így lett Punta Arenas a gyapjúipar és –kivitel központja, manapság meg a szénhidrogén-feldolgozásé.

   A várostól kétórányi autóútra fekvő Otway-öböl pingvinkolóniája már előre fölcsigázta érdeklődésemet. Láttam már pingvint – néhány „elszórt” példányt – Ausztráliában, Dél-Afrikában, de most valami hatalmas telepre vártam, amilyet a Déli-sarkvidékről szóló filmekben láthatunk: egyszóval olyan helyet, ahol egymás sarkát tapossák a pingvinek. Patagóniában legnagyobb számban a Magellán-pingvinek élnek, és ellentétben antarktiszi rokonaikkal nem a puszta földön fészkelnek iszonyatos seregben, hanem földbe vájt üregekben. A terület szigorúan védett, csak kötélkordonnal szegélyezett deszkapallókon lehet mászkálni. A védelem nem alaptalan, ugyanis a túlhalászás és a vízszennyezés csaknem a kihalás szélére sodorta az Otway-öböl kolóniáját. Jó másfél évtizede már csak kb. 400 példány élt itt, napjainkban vagy tízezer. Ebből jó, ha párszázat látunk, alighanem azért, mert épp késő délután szivárognak hazafelé halászkörútjukról, vagy mert egy részük már útra kelt a közelgő tél elől, ki a nyílt tengerre, ahol fél évet töltenek. Szeptember táján térnek vissza, többnyire ugyanahhoz az üreghez, ugyanazzal a partnerrel. Az 50-60 centi magas, nyaktájon mutatós fekete sálat, melltájékon patkó alakú csíkot viselő jószágok között párzási időszakban véres, olykor halálos kimenetelű csaták zajlanak a fészkelőhelyért és a nőstényért. Öt hét után két fióka kel ki, a szülők felváltva táplálják őket. A felnőtt hímek még a békés időszakokban is kimutatják, ki az úr a territóriumukon. Fejüket magasra emelve teleszívják tüdejüket és kis szárnyaikat mozgatva óbégatnak, kb. így: he-he-he-heeeee. Egyébként azt olvastam, hogy a pingvin alighanem walesi eredetű szó, eredeti formájában pen-gywn (erre később, az Antarktisz-fejezetnél még visszatérünk). Hajdan sok walesi származású tengerész hajózott errefelé, de hát mely nemzet fiai nem.

                                                   Magellán-pingvinek

   Az út mentén mászkál néhány nandu is, az afrikai strucc valamivel kisebb termetű rokona, bár fejmagasságuk így is eléri a másfél métert. 25-30 kilós súlyukkal azonban ugyanúgy képtelenek repülni, mint amazok. Megélnek a pampákon éppúgy, mint a 2000 méter körüli hegyvidékeken. Megesznek mindenféle füvet, bokor zöldjét, de nagyobb rovarokat, békákat is. A legkülönösebb azonban a szaporodásuk. A kb. egy méter átmérőjű, sekély gödörre emlékeztető fészket a hím készíti el, majd sorban jön úgy 5-10 nőstény, és mindegyik belerakja a tojásait. Megesik, hogy nem is beléje, hanem mellé, így aztán még bekotorni is szegény hímnek kell őket. Egy-egy fészekbe nem ritkán 60-80 tojás is kerül, ezekből azonban csak kb. húsz kel ki. Ezzel a nőstények meg is tették kötelességüket, a tojásokat a hím költi ki, 35-40 nap alatt. Eközben alig eszik, hiszen pár méternél messzebb nem távolodhat el. Annak ellenére, hogy akár több nap is eltelik a tojásrakás között, a fiókák nagyjából egyszerre kelnek

ki. Már amelyik. A család még vár pár napot, aztán elköltöznek, mert akkorra a ragadozók már jól ismerik a helyet. Ahol ugyanis nandu meg pingvin van, arrafelé róka is ólálkodik; ottjártunkkor is lapított néhány a fűben. A szürkés bundájú argentin pamparóka azonban nem tudja átharapni a nagy nandutojás kemény héját, ezért trükkhöz folyamodik. Mint futball-labdát görgeti, neki a köveknek, a tojáson pedig szerencsés esetben repedés támad, s a ravaszdi fehérjében dús táplálékhoz jut.

                                       Argentin pamparóka (itt speciel Chilében)

   Tizenkét órás buszozás Punta Arenasból a Tűzföldre, vagyis ahogy azt mi elképzeltük. Először is megérkezünk – most keletebbre – a Magellán-szoros északi partjára. Jön a komp, átkelünk. Csakhogy nem jön, mert nem tud. Apály van, a rámpa meg túl alacsony, hogy a buszok meg a teherautók is fel tudjanak kapaszkodni. Várunk három órát a víz emelkedéséig. Na de most aztán emberek, hajózom a Magellán-szorosban! Igaz, nem hosszában, csak keresztbe, de ki hitte volna…

   E helytől úgy 80 kilométerre keletre vitorlázott be a szorosba Magellán kis flottája 1520 októberében. A portugál születésű hajós neve egészen különös mutációkon esett át; ha portugálul említenék, azt hiszem, meg se értenénk: Fernăo de Magalhăes. Mivel azonban idővel spanyol szolgálatba állt, Hernando de Magallanes lett belőle, onnan már csak egy lépés a Magellán. Nyilván másnak is feltűnt rajtam kívül, hogy a középkori tengerészek nemigen kötődtek saját hazájukhoz (lásd még ama bizonyos itáliai Colombót, aki spanyol földön Colón néven vált ismertté, mi pedig Kolumbuszként emlegetjük, vagy a majd Kamcsatkánál említendő Vitus Beringet), sokkal inkább a tengerhez.

   A kis Magellán jómódú nemesi családba pottyant a világra valamikor 1480-ban, s miután korai árvaságra jutott, 12 évesen apród lett a portugál János király udvarában, ahol földrajzi, csillagászati tanulmányokat folytatott. Húszévesen kóstolt bele igazán a tengerbe. Indiába, aztán a délkelet-ázsiai fűszerszigetekre küldték, s közben itt-ott csatákra kényszerülvén, a puskaporba is beleszagolt. Hamarost kapitányi rangot kapott. Csakhogy elég öntörvényű fickó volt, engedély nélkül idegen vizekre hajózott, marokkói harcai során megvádolták, hogy kereskedelembe bocsátkozott az ellenséges mórokkal. A sok intrika nyomán 1514-ben aztán kegyvesztetté vált a portugál királyi udvarban, ezért a spanyol királynál nézett munka után. Ekkor változtatta meg nevét is. Kapóra jött neki a tordesillasi egyezmény is, mely a portugálok és a spanyolok közti folytonos vitákat zárta le azzal, hogy felosztotta közöttük az atlanti vidéket és a nyugati rész épp a spanyolok érdekövezetébe került. Itt vetette fel először ama ötletét, hogy megkeresné az átjárót Dél-Amerikában az Atlanti- és a Csendes-óceán között, bár akkor még úgy képzelte, hogy ezt valahol a La Plata-folyó óriási tölcsértorkolatánál találhatja meg. Károly király igen bőkezűen szponzorálta a tervet, öt hajót bocsátott Magellán rendelkezésére. A kis flotta 1519 augusztusában futott ki Sevillából. Na jó, mondhatnák erre, Sevilla nem is a tengerparton fekszik. Igaz, ám ott folyik át a Guadalquivir, és a kor tengerjárói még nem voltak óriások. Magellán zászlóshajója, a Trinidad is csupán 110 tonnát nyomott. 1520 januárjában már elérték a La Plata torkolatát. Apró incidens zavarta meg a nagy kísérletet, két hajó kapitánya fellázadt, de a legénység lojalitása révén ezt leverték. Egyik hajót előreküldték délre felderítésre, ám egy kemény viharban hajótörést szenvedett. Mindez némi óvatosságra intette a terveihez képest késésben levő Magellánt. 1520 augusztusában a déli szélesség 52. fokánál találtak is átjárót, amit a víz sóssága jelzett. Már november elsejét írták, amikor behajóztak, ezért kapta Magellántól a szoros a Mindenszentek csatornája nevet. Négy maradék hajójából ismét elveszített egyet, mert a San Antonio kapitánya dezertált és visszatért Spanyolországba. Végül második nekifutásra a zegzugos öbölhálózatban bolyongva találta meg az összességében 580 km hosszú átjárót. November 28-án három hajójával kiért a túloldalra, melyet Mar Pacificónak, vagyis Csendes-óceánnak nevezett el.

     A legtöbben úgy tudják, hiszen az iskolába is így tanítják, hogy Magellán volt Földünk első körülhajózója. Ez azonban sajnos nem igaz. A dicsőséges hazatérést ugyanis nem érhette meg. 1521. április 27-én, amint ezt egyik korábbi könyvemben is említettem, a Fülöp-szigeteken megütközött Mactan törzsfőnökével, Lapu-Lapuval, elesett, és nem is kelt fel többet. A legénység száma olyannyira megcsappant, hogy három hajóval már nem bírtak el, a Concepciónt felgyújtották és a két megmaradottal folytatták az utat Borneó, aztán a mai indonéz szigetek felé. Már kezdett minden jól alakulni; a hajók telerakva fűszerekkel és egyéb, Európában ritkaságnak számító árukkal, amikor a Trinidad léket kapott. A maradék legénység a Victoria fedélzetén Juan Sebastian de Elcano vezetésével végre nekivágott a hazafelé vezető útnak az Indiai-óceánon. Húsz embert vesztettek iszonyú éhezés közepette, mire elérték a portugál fennhatóság alatt álló Zöld-foki-szigeteket. A kapitány itt újabb 13 tengerészét tette partra, attól tartva, hogy elveszíti 26 tonnányi értékes rakományát. Végül 1522 szeptemberében csupán huszonketten tértek vissza – három év után – Spanyolországba.

    Mindezeket azért tudhatjuk ilyen pontosan, mert az expedíció történetét az olasz Antonio Pigafetta krónikába foglalta. A jómódú itáliai lehetett a történelem első turistája, ugyanis fizetett Magellánnak, hogy vele tarthasson. Ebből megtudhatjuk azt is, hogy déli útjuk során irgalmatlanul sokat szenvedtek, nemcsak a viharoktól, hanem az éhségtől is. Ettek patkányt, de a szárított bőrfelszerelést is belefőzték a levesükbe, úgy rágták el. Ugye, látták a Chaplin-féle Aranylázat, melyben hősünk saját, főtt cipőjét rágcsálja és annak szögeit szopogatja?

   Előttünk hát a fél Magyarországnyi Tűzföld, melyet – ha már úgyis ott volt a közelben – szintén Magellán fedezett fel Európa számára, és állítólag a helybeli bennszülöttek tábortüzei ösztönözték a névadásra (Tierra del Fuego), ám az sem kizárt, hogy csupán villámlásokat látott. De kik is voltak ezek a „bennszülöttek”, akiket Verne „patagónoknak” nevezett? Dél-Amerika legdélebbi csücskébe az utolsó jégkorszak véget értével, úgy 12 ezer éve érkezhettek meg az első emberek, előbb aligha, hiszen ez a vidék nagyrészt el volt jegesedve. Persze, lehet, hogy ez úgy nem igaz, ahogy van. Ma is ádáz viták tárgya, mikor, hogyan és kik hódították meg az amerikai kontinenst. Tény, hogy száraz lábbal a mai indiánok, eszkimók ősei átkelhettek Szibériából Alaszkába még azelőtt, hogy a jégkorszaki jégtakarók olvadása miatt megemelkedő tengerszint elborította volna a mai Bering-szoros helyén fennálló, Beringiának nevezett földszorost. Ez azonban csak úgy 11-12 ezer éve történhetett, márpedig az utóbbi időkben alig múlik el év anélkül, hogy meg ne találták volna „az első amerikai” nyomait, melyeket már 35-40 ezer évesre tesznek. Ilyenképpen jóval korábban érkeztek meg Szibéria felől az első emberek, talán valamiféle vízi járművekkel. Ha pedig arra gondolunk, hogy Alaszka és Patagónia között úgy 8000 kilométer a legrövidebb távolság, elképzelhetjük, mennyi időbe telt, mire ide délre, a senki földjére is levergődtek. Azt se tudjuk, hogy miért jöttek ide. Hely akadt bőven a kontinensen, mi az ördögöt kerestek ezen a mostoha éghajlatú vidéken? Annyit viszont tudunk, hogy a száraz pampákon éltek az onák (avagy selk’namok, jelentése emberek), továbbá a tehuelcsék. Az első erre tévedt európai utazók lesújtó és egyben lenéző képet festettek e kőkorszaki szinten élő emberekről. Még délebbre a Tűzföld szigeteit a tengerből élő népcsoportok, a jámanák és az alakalufok lakták. Bükkfakéregből készített kenuikon járták a szigetek, öblök zegzugait. Európai szemmel nyilván ők is rettenetes körülmények között tengődtek, de megéltek, sőt évezredeken át fenn is maradtak, egészen a fehérek behatolásáig. Megfordult erre mindenféle náció, spanyolok, portugálok, britek, németek, hollandok. Utóbbiak adták az 1610-es években Dél-Amerika legdélebbi pontjának – egy németalföldi városról – a Hoorn-fok nevet, ami utóbb angol hatásra egy „o”-val megrövidült.

   A behatolókkal jöttek a különféle nyavalyák, az alkohol, s ezzel megkezdődött az őslakók lassú, de biztos kihalása. A 19. században érkezett főként brit misszionáriusok próbálták befogdosni a megmaradt lelkeket, s nem mellesleg írott formába vitték át az őslakosok nyelvét. Ekkor derült ki, hogy például a jámanák szókincse mintegy 30 ezerre rúg. A 19. század végére már csupán ezerre tették az őslakosok számát. Az utolsó asszony, ki még beszélte az onák nyelvét, 1974-ben halt meg.

   Tűzföld legnagyobb szigete meglehetősen vigasztalan képet nyújt, amint átbuszozunk rajta. Enyhén dombos, füves síkvidék, csak ritkán látni néhány legelésző birkát (kissé az őszi Hortobágyon éreztem magam), s ez így megy egészen az argentin határig. E vonalat egy Chile és Argentína közt 1881-ben kötött egyezmény alapján húzták meg a nyugati hosszúság 68. fokánál. Az argentin határőrök igencsak unatkozhattak, mert előbb csak a kézitáskákat rámoltatták ki, majd miután mindenki elfoglalta helyét a buszban, úgy döntöttek, lefelé az egész kompánia, s a nagyobb csomagokat is tüzetesen átnézték, nem hoz-e be valaki friss élelmiszert. Erre ugyanis – betegségektől tartva – igen háklisak. Mit szépítsem, éjfél bőven elmúlt, mire Ushuaiába értünk. Családi panziónk tulajdonosa a reggelinél azzal fogadott, hogy meghoztuk nekik a jó időt, előtte ugyanis napokig esett, fújt. Errefelé ez a normális állapot. Majdhogynem közelebb vagyunk az Antarktiszhoz, mint Buenos Aireshez. És csakugyan, a világ legdélebbi városa (54. fok 46. perc déli szélesség) aznap, március végén (mely egyben az antarktikus nyár vége is) verőfénnyel, déltájban meg húsz fok fölötti hőmérséklettel örvendeztetett meg bennünket. A város talán legrozogább és legkisebb csónakján keltünk útra a Beagle-csatornán szűk félnapos vízi túránkra. A szoros, mely itt egyúttal határ is Chile és Argentína között, természetesen nem véletlenül kapta e nevet, hiszen Darwin is járt itt 1833-34-ben, a Beagle nevezetű, később legendássá vált hajó fedélzetén. A nagy tudós nevével még találkozunk a Galápagosról szóló fejezetben, ám talán nem érdektelen itt is utánanézni, hogyan, miért kezdte meg hosszú bolyongását. Ne tegyék le, igen érdekes fejlemények tárulnak fel rögvest.

   A HMS Beagle (a HMS rövidítés a His/Her Majesty’s Ship, vagyis „Őfelsége – a brit uralkodó – hajója” névből ered) 1831 decemberében indult második, eredetileg kétévesre tervezett útjára, Robert Fitz Roy kapitánysága alatt. Az expedíció céljai közt első helyen hidrográfiai kutatások szerepeltek, melyeket Dél-Amerika délkeleti részén kellett elvégezniük, hogy megfelelő képet kapjanak tengeri csatákhoz, kereskedelmi hajózáshoz, másodsorban meteorológiai mérések és az árapály tanulmányozása szerepeltek a feladatok között. A tervek szerint felderítették volna a Falkland-szigetek kikötési lehetőségeit, és ha az időjárás megfelelő, galápagosi partraszállást is célul tűztek ki. Ezek után tahiti és ausztráliai felfedezőút várt a Beagle-re. Ezt megelőzte egy másik dél-amerikai expedíció, melynek során a hajó kapitánya öngyilkos lett, így foglalhatta el posztját a fiatal, csupán 26 éves, arisztokrata származású Fitz Roy. (Nevét némely könyvekben egybeírják – FitzRoy –, némelyekben külön, nekem ez utóbbi tetszik jobban, úgyhogy következetes leszek.) A hajót alaposan átalakították, feljavították és a kor legfejlettebb műszereivel látták el. Akkoriban szokás volt, hogy az ilyen, elsősorban katonai célú expedíciókra tudós embereket is elvittek, akik fizettek az utazásért. A kapitány nagy tekintélyű kollégájától, Francis Beauforttól (a szélerősséget mérő skála névadója és megalkotója) kért tanácsot, kit válasszon. Többszörös áttétellel jutottak el a teológiai tanulmányait épphogy befejező Darwinhoz, akit geológiai terepkutatásai végeztével talált meg a felkérő levél. Az ifjú Charles azonban kis híján lemaradt az útról, s ha így történik, ki tudja, hogyan alakul az evolúciókutatás, a tudománytörténet. Először apja ellenezte vállalkozását, de sógora végül rábeszélte, hogy engedje el és vállalja a fiú költségeit. Aztán Fitz Roy kapitánytól kapott egy elnézést kérő levelet, hogy a helyet már odaígérte egy barátjának, ám amikor Charles mégis elment a megbeszélésre, a kapitány közölte, az illető öt perccel korábban lemondta az utat. Az ocsmány politika és a hitvány társadalmi előítéletek azonban béklyózták egy ideig a tapasztalatlan és még önmagában is bizonytalan Fitz Roy döntését. A torykhoz kötődő, arisztokrata származású kapitány kételkedett abban, hogy képes lesz-e eredményesen együttdolgozni a whig családi hátterű, számára teljesen ismeretlen ifjú Darwinnal. Végül egy hetet töltöttek ismerkedéssel, mely kölcsönös elfogadással zárult, bár a kapitány kis híján elutasította Darwint, mert úgy találta, annak orrformája arról árulkodik, hogy jelleme nélkülözi az eltökéltséget. Lám, milyen apróságokon is múlhat egy korszakalkotó tudományos felismerés sorsa. Arról ne is beszéljünk, hogy sok szempontból mennyire nem változott azóta a világ. Konzervatív kapitány szociálliberális tudós útitárssal évekig összezárva egy hajó fedélzetén? Elképzelhető lenne ez a mai Magyarországon? Vagy, mondjuk, nyilván sokan hallottak már arról, hogy bizonyos cégek humánpolitikai menedzserei (fene a jó dolgukat, ezt korábban személyzeti osztályvezetőnek hívták) grafológiai elemzés, esetleg tenyérjós tanácsai alapján választanak munkatársat…

   Darwin tehát elfogadtatott és elkezdhette saját eszközeinek, műszereinek felcuccolását. Megállapodtak a részletekről is, köztük abban, hogy Darwin a kapitány asztalánál étkezhet, az utazás a tervezett kettő helyett valószínűleg három évig tart, de ha úgy adódik, az út bármely szakaszánál visszatérhet Angliába. Az ellátásért mintegy 500 fontot kellett fizetnie. Darwin szállásul a térképszobát kapta meg, mely a tatnál volt, egy szinttel Fitz Roy kabinja fölött. A térképszoba rendkívül kicsi volt, 2,7x3,3 méteres alapterületű, és mindössze másfél méter magas. (Darwin maga kb. 178 cm magas volt.) Függőágya a terjedelmes térképasztal fölött lógott, úgyhogy mozgástere minimális lehetett. A hajó végül december 27-én indult útnak, 73 fővel a fedélzetén. Képzelhetjük, milyen körülmények között lakott a legénység egy ilyen kis hajón. Kiérve a nyílt vizekre Darwin szinte azonnal tengeri beteg lett, és ez később számtalanszor megismétlődött, úgyhogy már csak ezért is minden alkalmat megragadott, hogy a lehető leghosszabb ideig kutasson a szárazföldön.                

     Az akkor már nagy tekintélyű tudós, Charles Lyell geológiai megfigyelésekre is felkérte Darwint, s megkapta Lyell később híressé vált könyvének, a Geológia alapelvei című műnek az első kiadását is. A hajó végre nagy keservesen, késéssel elindult. Először a Zöld-foki-szigeteknél kötöttek ki, itt kezdődik Darwin naplója, a „Journal and Remarks”, mely 1839-es megjelenésével először hozott számára hírnevet. Brazíliában, Bahía vidékén szálltak partra először az Újvilágban, majd hajózgattak egyre délebbre. Az ilyen hajókon rendszerint az orvos töltötte be a természetbúvár szerepét, ám az ambiciózus Darwin mellett mellőzöttnek érezte magát és Rióból hazautazott. Charles ugyanis szívesen elfogadta minden helybeli meghívását, a kikötésekkor igen sok időt töltött a parton kutatásokkal. Patagóniában is elcsellengett a helyi gauchókkal, s látta, amint bolával nandukat terítenek le. Egy partvidéki cserkelése során egy kihalt hatalmas testű emlősállat csontjaira akadt, s amiket gyűjtött, vissza is küldte Angliába. 1832. december elsején érkeztek meg a Tűzföldre. Darwint megdöbbentették a bennszülöttek primitív életkörülményei és a puszta kinézetük, viselkedésük is, mely szöges ellentétben állt három, korábban Európába vitt és misszionáriusként visszatért tűzföldiével. Az ifjú tudós ebből is tanult. A negyven évvel később megjelent „Az ember származása” című könyvében e tapasztalataira is utalt, amikor azt fejtegette, hogy az emberi faj egy primitívebb állapotból fejlődve jutott el korának civilizációs szintjére.

     Rövid kitérőt tettek a Falkland-szigeteken, majd visszahajóztak Patagóniába, ahol Darwin hosszabb utazásokat is tett, miközben a Beagle személyzete folytatta eredeti küldetését. Ismét találkozott igen magas termetű (saját leírása szerint 180 cm-nél is magasabb) bennszülöttekkel, akikről fontosnak tartotta megjegyezni, hogy kitűnő gyakorlati természetbúvárok, magyarán saját környezetüket, az általa kínált lehetőségeket, növényeket, állatokat kiválóan ismerték. Az első találkozáskor kialakított lesújtó véleménye tehát alaposan megváltozott róluk. Ezt követően a Beagle (és egy másik hajó, melyet Fitz Roy útközben vásárolt, hogy könnyítse az expedíció munkáját), áthaladván a Magellán-szoroson, kiért a Csendes-óceánra és északnak, Galápagos felé vette útját. Erre majd a maga idejében és helyén még visszatérünk.

                                       A Beagle-csatorna (a túlpart már Chile)

     Hajónk kicsinysége csakhamar előnyünkre szolgált. Annyira közel férkőzhettünk egy oroszlánfóka-kolóniához, amit remélni sem mertem. A kaliforniai oroszlánfókák déli rokonai olyan számban lepték el egy jókora szirt köveit, hogy szinte egymást taposták. A többmázsás, sötétbarna szőrméjű egybenyakú hímek irtózatos hájtömegükkel valósággal ráfolytak a sziklákra, s harsány hörgésekkel közölték vetélytársaikkal, hogy ott ők az urak. A nőstények világosabb barnák és jóval kisebbek, a közel egy évre születő borjak csaknem feketék, s riadtan iszkolnak a tohonya apukák háremvédő akciói elől. Csak a kormoránok nem hagyják zavartatni magukat. Egy közeli kis szigetről – ahonnan letermelték a guanót – valami irtózatos bűz árad, odébb is állunk egy „lakatlan” földdarabra. Akkor még azt hittem, ez lesz a legdélebbi pont, melyet lábam valaha is érinteni fog, s e „rekordtól” kissé megilletődtem.

                                                                  Oroszlánfókák

    Az egész kis sziget egyetlen bonszaikert, színes, parányi növénykékkel, melyek közt buckaként domborulnak a perui Andokból már ismerős llareták. A sok ezer apró virágból álló telepek szárát hajdan az indiánok tüzelőanyagként hasznosították. A parton tengeri szörnyet idéző hatalmas barnamoszatok hevernek. Az őslakosok lányai-asszonyai mindennap órákon át merültek a jéghideg vízbe a barnamoszat-telepek közé, hogy ott gyűjtsék be a halakat, rákokat és egyéb tengeri herkentyűket.

                                                      Tűzföld színei

                                           Ilyen a llareta

    Ushuaiát, melynek neve a jámanák nyelvén nyugat felé néző öblöt jelent, egy brit misszionárius alapította 1870-ben, a mai repülőtér helyén. A város születéseként azonban 1884. október 12-ét ünneplik, amikor az argentin hadsereg az újonnan létrehozott alprefektúra épületére kitűzte a kék-fehér nemzeti zászlót. (Jut eszembe, az argentin zászló kékje olyan halovány, hogy az ember azt hinné, egyszerűen megfakult. Pedig nem; mindegyik ilyen.) Manapság közel 50 ezer lakója van, dinamikusan növekvő település az erősen lealacsonyodó, ám néhány kis gleccsert még a város fölé lógató, kristályos kőzetekből álló Andok tövében. A belvárosban minden utcát ajándékboltok, éttermek szegélyeznek, végül is hadd vigyen haza valami emléket a látogató a világ legdélibb városából. Más kérdés, hogy a chileiek e címet magukénak mondják, mert Puerto Williams a maga 3000 körüli lakosával még délebbre fekszik, ama néhány kis sziget egyikén, melyeken a két ország időtlen idők óta marakodott. Ushuaiát a 20. század elejétől fél évszázadig katonai börtöne (ma múzeum) is nevezetessé tette, melyben kőkemény bűnözőket éppúgy tartottak, mint politikai foglyokat. Velük építtették azt a kisvasutat, mely a dombokról kitermelt fát fuvarozta a kikötőbe, valamint a 30-as években a mai repülőtér elődét, melyről 3200 kilométeres út után visszaérünk az argentin fővárosba.

                                                 Ushuaia a tenger felől

                                              Túravezetőnk, Erica a "világ végén"

    Egyetlen napom maradt Buenos Airesre. Szállodánk a „régi”, szakaszonként sokféle nevet viselő (itt éppen Pellegrini), a világ legszélesebbjének tartott utcájára néz. Ablakunkból látszik a 67,5 méter magas Obeliszk, melyet a város megalapításának 400. évfordulójára készítettek 1836-ban. Az alapító atyák között akadt egy bizonyos Juan de Garay is, ám aligha valószínű, hogy hazánkfia lett volna. Nem mellesleg Buenos Aires telefonkönyvében csak úgy nyüzsögnek a Kovacsok, Szabok, de még Nemethek is. (A közhittel ellentétben a főváros neve nem jó levegőt, hanem jó szeleket jelent.) Argentína népességi összetétele egészen más, mint a többi latin-amerikai országé, feketét például alig látni. Itt nem a spanyol eredetűek vannak többségben, hanem az olaszok, de még az „egyéb” kategória számaránya is 30 százalék fölötti. Ez az igazi olvasztótégely! Jött ide mindenféle népség, németek, lengyelek, franciák, délszlávok stb.

                                           Buenos Aires - a világ legszélesebb utcája

                                                     Az Obeliszk

     Túravezetőnk, Erica például svájci francia és német nagyszülők leszármazottja, az Andok lábánál fekvő Barilochéban német nyelvű gimnáziumba járt, úgyhogy beszél vagy négy nyelven. Megunván az egyetemet, három éve csatlakozott a GAP-társulathoz, s immár otthonosan jár-kel Dél-Amerika legkülönfélébb országaiban. Most örül, mert következő túráját Brazíliába, melegebb éghajlatra viszi. Úgy élt közöttünk, mintha maga is a csoport tagja lenne, benne volt mindenféle marhaságban. Szép, szabályos arcú, magas lány, akit a csoport egyetlen tagja sem látott 15 másodpercnél hosszabb ideig hajgumi nélkül, sajnos, én magam sem, pedig nagyon megkedveltem. Amikor az iroda kérdőívét töltögettem és a túravezetőhöz kellett kommentárt fűznöm, odaírtam, hogy szeretném hazavinni.

   Buenos Airest sokan szép városnak tartják; kétségkívül van némi párizsias, madridias beütése, bár amikor jól ment az argentin gazdaságnak, az eredetileg gondosan megtervezett várost – a pénz nem számít alapon – helyenként teleszórták stílusidegen épületförmedvényekkel is. Lakóit porteńóknak, vagyis kikötőlakóknak hívják, de igazság szerint olyan iszonyatos nagy ez a város, hogy lakóinak többsége valószínűleg hónapszámra nem lát semmiféle kikötőt. Szűkebb területén 3, az agglomerációban 13 millió ember él.

   Egy pár órás buszos túrán Imrével végigszaladjuk a tágabb városközpont barrióit (városnegyed), a nevezetességeket, így a rózsaszínű volta miatt Casa Rosadának nevezett elnöki palotát, melynek erkélyéről Perón elnök és az ő Evitája is integetett a tömegnek (Evitának természetesen szobra is van, egy másik negyedben).

                                            Az elnöki palota, a Casa Rosada

   Palermo hatalmas parkjaival a helyi városliget, San Telmo az egykori óváros, a hajdani elitnegyed, a Recoleta pedig a mai felső tízezer kedvelt lakhelye. És persze a La Boca, a Boca Juniors stadionjával (itt játszott egykor Maradona, aki még fölpuffadva, agyondrogozva is afféle félisten volt Argentínában), meg az ajándékboltokkal tömött színes kis házaival, ahol minden sarkon szól a harmonika, mely nem véletlenül kapta a tangó- előtagot.

                                                  A La Boca negyed

    Még két rekordot följegyezhettem. Tizenkét órás várakozás Miami repülőterén (a fenének volt kedve kimenni, strandolni a hirtelen bezúdult hidegfront 13 fokos levegőjében), no meg az út Londonig. Úgy a Hatteras-fok magasságában, épp a vacsora befejeztével, önálló pályára álltak a kávéscsészék, a Boeing 747-es elkezdte csóválni a farkát (ott ültem), s időnként az álmodtam, hogy zuhanunk. Fölébredtem, s rájöttem, tényleg zuhanunk, a légzsákokban. A kijelzőn láttam, néha 1200 kilométerrel, 250-es hátszéllel repesztünk. Már nemigen gondoltam Patagóniára, leginkább a túlélésre összpontosítottam. Sikerült. Nyolc és fél helyett hét óra alatt értünk Londonba. Ω

                             KÖVETKEZIK: GALÁPAGOS

(Az előző részeket az "Archivum"-ban találjátok)

                                               Jobb híján Patagónia (2003) - 2. rész

Első patagóniai napunk reggelén a maradék hóval fedett dombok között, bágyadt napsütésben indulunk a Los Glaciares (Gleccserek) Nemzeti Parkba. Területe kereken 6000 négyzetkilométer, 1981 óta az UNESCO Világörökség része. Félúton betérünk egy kis fogadóba. Egy család tartja fenn, s vele önnönmagát is, a faházikó körül néhány birka legelész. Mi az ördögöt kereshet itt ember az isten háta mögött?

   Jórészt a jégolvadékkal táplálkozó, türkizkék vizű Argentino-tó partján haladunk. Megkapó színét a gleccserekből kiolvadó finomszemcsés üledéktől kapja. A tó nyugat felé sok ágra (hajdani gleccservölgyek) szakadva mélyed az ezen a vidéken „csak” 2500 méter fölé emelkedő Andok belsejébe. Kereken 14 ezer négyzetkilométert borít be a jégtakaró (a legnagyobb a déli féltekén, persze csak az Antarktisz után), mely közel ötven nagyobb gleccsert táplál, de közülük csak 13 ereszkedik kelet, vagyis az Atlanti-óceán felé, a többi nyugatnak, Chile irányába.

                                                         Az Argentino-tó

   A szomszédos országban ered és az Argentinóba torkollik Patagónia egyik legnagyobb látványossága, a Perito Moreno-gleccser is. Nevét egy geográfusról kapta, aki először kutatta tudományos alapossággal a Déli-Andokat. Mielőtt azt gondolnák, hogy a kis Perito már kora gyermekkorától…, nos, elárulom, hogy a Perito nem keresztnév; valójában Franciscónak hívták. A perito, vagyis szakértő, szakember „nevet” akkor akasztották rá, amikor hazája, Argentína érdekeit védte a Chilével folytatott határmeghúzási-vonási procedúrák, illetve a későbbi határvillongások során. Még előtte, az 1870-80-as években igen nagyot alkotott Patagónia megismerése terén.

    Túl azon, hogy a Moreno-gleccser „viselkedése” is rendkívül különös, tényleg bámulatos látvány. Szélességét különféle források 3-6 km közt adják meg, frontjának magassága kereken 60 méter, bár mélyen, úgy 8 kilométerre a hegység belsejében 600-700 méteres a jégvastagság. Mindössze 200 méter körüli tengerszint feletti magasságban végződik el, nagyjából ugyanazon a földrajzi szélességén (50. fok), ahol Prága vagy Frankfurt fekszik, s ahol Európában 2000 méter fölött húzódik a hóhatár! Megjegyezem, itt is följebb húzódik, de a gleccserek nem a hóhatárnál kezdenek olvadni, hanem annál lejjebb, és a jégsapka hatalmas kiterjedése miatt nem is a csúcsok közeléből, hanem csak 1500 méter körüli magasságból kezdik öltögetni nyelvüket.

                                                   A Moreno-gleccser

   A jégárak többsége szerte a világon tengeröbölben, tóban, völgyben végződik, s nincs ez másként a Moreno esetében sem, hiszen az Argentino-tóba torkollik. Különlegessége abban rejlik, hogy haladásának útjában áll az Argentino-tó ágaival körülfogott Magellán-földnyelv. Ennek is megvan a maga előnye, ugyanis a kis dombról nagyszerű a kilátás, legfőképpen a Canal de los Tempanosra, vagyis a Jéghegyek csatornájára, mely most (szóval akkor) úgy 30-40 méter széles. A „jéghegy” szó erős túlzás; e sekély vizű ágban torlódnak, csoszognak a jégfalról leváló, legföljebb pár méteres átmérőjű tömbök. Ami szemben látszik, több száz éves, szinte tintakék, légzárványaitól önnön nyomása hatására megszabadult jégfal, melyet mozgása során számtalan kereszt- és hosszirányú repedés szabdalt fel. Mire egy több kilométer hosszú gleccser eléri az olvadási zónát, jege annyi megpróbáltatáson megy keresztül, hogy nehéz elképzelni, ugyanolyan hópelyhek milliárdjaiból állt össze, mint amilyenek nálunk is hullnak. Egykori hó mivoltukra legföljebb a rétegzettség emlékeztet, mely részben az évszakok váltakozását tükrözi, részben – sötét sávok formájában – a környékbeli vulkánkitörésekből származó törmeléklerakódásokat foglalja magában.

                                         A "Jéghegyek csatornája"

    A Moreno napi 1-3 métert (ez évente nagyjából 700 méter) nyomul előre, néha annyira, hogy az említett csatorna egyszerűen eltűnik és a jégfal nekiront, rányomul a Magellán-földnyelvre és töri-zúzza a fákat, bokrokat. Ilyenkor elzárja az Argentino-tó hegyekbe mélyedő két ágát, a Brazo Ricót és a Brazo Surt, melyek nyaranta rendesen töltekeznek olvadékvízzel, s szintjük akár 30 méterrel is meghaladhatja a lefolyásos Argentinóét. A víz óriási nyomással nehezedik a jéggátra, ám a természet előbb-utóbb maga oldja meg a dolgot. A víz alagutat váj magának a jégdugó belsejében, melyen keresztül a fölösleg jó esetben fokozatosan, néhány nap vagy hét alatt, egy jégboltív alatt távozik. A jéghíd természetesen előbb-utóbb leszakad, ami nagy látványosság a turisták számára. Máskor viszont a felgyülemlő víz robbanásszerűen, hihetetlen gyorsasággal távozik. A kiegyenlítődés 2-3 napig is eltart. Ez az esemény úgy 3-4 évenként ismétlődik, a turisták nagy izgalommal várják, de mivel már haláleset is előfordult, ilyen jelenség készülődésekor nem engedik túl közel a népet. Egy évvel ittjártunk után (szinte napra pontosan) épp Mexikóban reggeliztem Playa del Carmenen levő kis panziónk kertjében, amikor egyik amerikai tévécsatornán hirtelen ismerős kép ütötte meg a szememet: a Moreno elvégződésénél képződött jégalagút iszonyú robajjal összeomlott (az előző napon, persze).

     Ennél sokkal gyakoribb a tömérdek hasadékkal átszabdalt jégfal borjadzása. Filmeken láttam, hogy omlanak, borulnak be a húszemeletes ház magasságával vetekedő jégtornyok a vízbe. Beszámolók szerint nyaranta szinte óránként ismétlődik e tünemény, s noha nyár volt (igaz, a végét rúgtuk) s közelébe mentünk ösvényen, hajóval, néztük kiépített lelátóról, de bizony egy kisebb tömb kivételével egy fia borjat sem ellett. Hasadékainak kéksége azonban ugyanúgy megmarad a látogató emlékezetében, mint a legszebb női szem csillogása.

   Arra, hogy miért nem borjadzott aznap a gleccser, csak évekkel később találtam magyarázatot. Ottlétünk alatt végig erősen felhős volt az ég. Félreértés ne essék, a gleccserek borult időben is szoktak borjadzani, de hogy mit művel velük az erős napsütés, Grönlandon tapasztaltam meg igazán. Kora reggel, alacsony napállásnál érkeztünk hajóval az egyik hatalmas gleccserhez. Ott várakoztunk kb. két óra hosszat, meg se moccant semmi. Aztán a Nap egyre följebb kúszott, megsütötte a jégfalat, amiről előbb kisebb, majd egyre nagyobb jégtömbök váltak le.

                                                      Ilyen kicsi a kirándulóhajó a Moreno frontja előtt

    Az El Chalténba vezető 220 kilométeres buszozás Patagónia útviszonyairól is képet ad. Röviden összefoglalva: elég szörnyű, de ahhoz képest, hogy burkolatlan, talán mégsem olyan szörnyű. Település egyáltalán nincs útközben, csak egy tanyaféle, ahol szinte minden jármű megáll, ha másért nem, jóféle házi készítésű sütemények bekebelezésére. Villany nincs, sőt órákat döcögünk a földúton úgy, hogy semmiféle fény nem látszik. Sofőrünk és társa közt kézről kézre vándorol egy gömbölyded edény, melyből szívnak valamit. Amikor e sorokat írom, éppen ezt szívogatom én is. Ez az argentinok nemzeti itala, a matétea, avagy yerba mate, esetleg paraguayi tea. Nem tévesztendő össze a Peruban igen elterjedt maté de cocával, az ugyanis kokalevélből készül, ez meg egy magyalféle friss levélhajtásaiból. Megszárítják, összezúzzák, bezacskózzák, így vettem magam is Buenos Aires egyik szupermarketjében, úgy tizenötféléből válogatva. Eredetileg a guaraní indiánok iszogatták levét vagy rágcsálták levelét; koffein-, tein-, valamint magas vitamintartalma miatt afféle mindenre jó szerként használták. A mate voltaképp azt a kis tökhéjkorsót jelenti, amibe a kb. 70-80 fokos vizet kell önteni a levélzúzalékra, majd a végén szűrővel ellátott, ezüstből vagy alpakkából készült csövön (bombilla) lehet a kissé fanyar lét kiszívni, bár aki nagyon akarja, akár cukrozhatja is. A bombillának egyébként azért kell különleges fémből készülnie, hogy a lé idő előtt szét ne marja (lám, a mi emésztőrendszerünk bezzeg bírja). A matét Argentínában ültetvényszerűen is termesztik. A teát illik megosztani felebarátainkkal is. Hogy mi a jó benne, nem tudnám megmondani, nekem ízlik.

   El Chaltén mint település csak a 80-as évek végén jelent meg a térképeken. Így-úgy összerótt faházaival, poros-sáros utcáival enyhe vadnyugati jelleget sugároz. Úgy kétszáz lakója lehet, de négyszáz vendéget tudnak elszállásolni. Bennünket a GAP egy youth hostelben helyezett el.

                                                                       El Chaltén

   A városkából indulnak a mászótúrák – újabban meg a turistacsoportok is – a környékbeli két nevezetes hegycsoport, a Cerro Torre és a Fitz Roy meghódítására, illetve szemrevételezésére. Mi az előbbivel kezdjük… nem, nem a meghódítással, az rémálmaimban se jutna eszembe, hanem a Cerro Torrével. Négy óra a gyalogtúra, nem túl nehéz ösvényen. (Egy, a társaságunkban utazó 71 éves kanadai öregúr is simán végigcsinálta.) Pokoli rosszul indult, reggel hódara hullt, sűrű borúban, ráadásul épp akkor tudtuk meg, hogy megkezdődött az Irak elleni invázió. Lehet ebben valami végzetszerű, mert ha kiteszem a lábam otthonról, tüstént kitör egy háború. Külföldön éltem meg az Afganisztán elleni támadást, Belgrád bombázását, s még ki emlékszik, miféle borzalmakat. Ha csak ez volna az ára a totális világbékének, esküszöm, megülnék csöndben itthon.

   Erica, a túravezetőnk most jár hatodszor Patagóniában, eddig ötből csak egyszer látta a Cerro Torrét a maga teljes valójában. Szendrő Szabolcs barátom és társai pár éve három napot sátraztak a környékén, de nem derült ki. Láttam egy cseh (vagy szlovák, most éppen mindegy) hegymászócsoport által forgatott filmet, azok is itt rostokoltak reménykedve, aztán a film végén, csak úgy keserű poén gyanánt, felmutattak egy mások által készített napfényes fotót. Nekünk már félúton megmutatta fenségét. Mint porcukorral beszórt kőtűk meredeztek a szikrázó napfényben. A Cerro Torre valójában három, iszonyú meredek falú gránittorony, maga a névadó a legmagasabb, 3128 méterrel, tőle jobbra (mármint a fotón) a Torre Egger, majd a Cerro Stanhardt, s hogy el ne feledjem, a tűktől balra ott a Cerro Solo, vagyis a „Magányos”, mely ránézésre a hegyi övezetesség iskolapéldája is lehetne. Kissé masszívabb, lábban-derékban testesebb a többinél, ezért úgy a közepéig felhatol az erdő, s némi bozótos után átadja helyét a csupasz szikláknak, végül kissé vaskos nyakától fölfelé a jeget is megtűri a fején. A Cerro Torrét 1959-ben sikerült meghódítania az olasz Cesare Maestrinek és az osztrák Toni Eggernek. Utóbbit leereszkedés közben a viharos időben lezuhanó jégtömbök elsodorták. Maestri teljesítményét, mivel négy évtizeden át senkinek sem sikerült megismételni, sok hegymászó – látván az iszonyatos körülményeket és nehézségeket – kétségbe vonta. Az olasz 1970-ben visszatért társaival, légkompresszorral 350 lyukat fúrtak a falba, azokba biztosító szerkezeteket tettek, és több száz méter hosszú kötélzet segítségével ismét feljutottak. Ja, úgy könnyű, mondhatnók, de nem az. Végső esetben drótkötélpályán azért fölmennék, de az meg nincs. Egy morénával elgátolt tó partján szépen megettük szendvicseinket és örvendtünk a szerencsénknek. 

                                                 A Cerro Torre-csoport

                                                    A hegy egyik gleccsere

                                         ... és szomszédja, a Cerro Solo

   Ugyanebből a völgyből látszik a 3405 méter magas Fitz Roy csúcsa is, a hegy megközelítése azonban már a másnapi program. Ez a fenséges gránitmasszívum az őslakos mapuche indiánok nyelvén eredetileg a Chaltén nevet viselte; füstöl(g)ő hegyet jelent, de még „Perito” Moreno (aki a Darwint is fuvarozó Beagle hajó kapitánya után Fitz Royra keresztelte) is vulkánnak vélte. Egyébként nem az; a „füst” csupán a csúcsot gyakran ellepő felhőzet. Perito kolléga azonban csak lokálisan tévedett, mert a Déli-Andokban is akadnak még aktív vulkánok. Nagyjából 12 millió éve a mélyből hatalmas tömegű gránit nyomult a felszín felé, s bár lágyabb üledékes kőzetek időlegesen befedték, ezek lepusztulásával ott maradt és egyre csak emelkedett a csodálatos gránit. Persze, manapság így meztelenül már ez is pusztul; csúful, ám szépre formázva meggyötörte a jégkorszak, s a napjainkban folyó erózió sem hagyja békén. 

                                                  A Fitz Roy

    Csúcsát két francia hódította meg először, 1952-ben, bár korábbi expedíciók már a 30-as évektől kezdve kóstolgatták, eredménytelenül. Hegymászóberkekben a Fitz Royt a legnehezebb kategóriákba sorolják, s nemcsak észveszejtően magas és meredek falai, hanem a gyakran tomboló hideg, kegyetlen szélviharok miatt is. Aki fel akar jutni, még a tornyok lábától is többnapos kínkeserves küzdelemre számítson. Ráadásul bizonyos útvonalakon egyaránt jártasnak kell lenni a szikla- és a jégfalmászásban is. A franciák nem is voltak igazán tapasztalt hegymászók, amit tudtak, azt jórészt a Párizs környéki kisebb magasságú, ám meredek sziklákon tanulták meg. Ide pedig éppen ez kellett. (Ezen nincs mit csodálkozni, a magyar hegymászók többsége sem egyből a Matterhornnal kezdi, hanem a Pilisben, az Oszoly néhány tíz méter magas sziklafalán.) Nehézségét jelzi, hogy például némely napon akár tucatnyian fenn állhatnak az Everest csúcsán, ám akad olyan év, hogy a Fitz Royt mindössze egy csapat vagy páros képes megmászni. A szerencse ezúttal elpártolt tőlünk. Félúton a csoport jó része úgy vélte, itt már az életben nem süt ki a nap (aznapra speciel igazunk is lett). Megvolt, csak szürkében. Kedélyesen eljátszadoztunk egy, a falutól úgy kétórányira magányosan kóborló, de igen barátságos cirmos macskával, majd visszatértünk bázisunkra. (folyt. köv.)

itt az előző rész  http://nemethgeza11.blog.hu/2014/02/13/tul_nagy_a_vilag_3_fejezet_patagonia_1_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook&utm_campaign=blhshare

                                          Jobb híján Patagónia (2003)

Ha a jó venezuelai nép (egy része) 2002 novemberében föl nem lázad Chávez elnök ellen, akkor már most (és nem csupán néhány fejezettel odébb) az Orinoco-deltáról, az Angel-vízesésről, meg a warao indiánokról olvashatnának. Ám mivel a jó venezuelai nép még 2003 elején is buzgón lázadt elnöke ellen, és Caracas utcáit – amint a tévében nap mint nap láttam – százezer számra lepték el tüntetők, a GAP nevű kanadai utazási iroda törölte venezuelai útjait. Lévén reménybeli utasuk, magam is így láttam jónak. Az előleget ugyan visszakaphattam volna, de ha a magamfajta egyszer már elhatározta, hogy Dél-Amerikába utazik, akkor el is megy. Nézzük csak, hol nem jártam még! (Legalábbis sokan ezt képzelik rólam.) Nos, ez nem egészen így van, mondjuk inkább úgy: nézzük, hova mennék legszívesebben! Patagónia és a Tűzföld márciusi utazásra éppen megfelelt.

    Merő véletlenből magyar útitársam is akadt, egy 68 éves fiatalember személyében. Így aztán Imrével együtt szenvedtük végig a Londonon és Miamin át Buenos Airesig tartó kereken húszórás repülőutat meg a velejáró macerákat, a cipőlevételt, a motozást, Imre kisollójának és az én tartalék öngyújtómnak az elkobzását.

     Bő fél nap az argentin fővárosban semmire sem elég, egy tapasztalat szerzésére azonban igen. A GAP előzetese szerint óvakodjunk az utcai tolvajoktól, akiknek kedvenc trükkje, hogy lopva mustárral spriccelik le a járókelőt, majd tisztogatási segédletet ajánlva megfújják a táskáját és egy, a közelben várakozó kocsival lelépnek. Ballagunk szállodánk felé a belváros kellős közepén, amikor egy nő a táskámra mutat. Zöld folt éktelenkedik rajta. Letojt egy madár. Na bumm, megesett már máskor is. Nézegetjük egymást, Imre nadrágja, inge, meg az enyém is, csupa „tojás”. Nem tartozik a perverzióim közé a madárürülék elemzése, de megszagoltam. Mustárszaga volt. Azon, hogy zöld, fönn sem akadtam, ha már a Negro cukorka is lehet fehér… Ekkor a hölgy (rendőrségi tudósításokban így – meg úrnak – nevezik a bűnözőket, én inkább maradnék a büdös ribancnál) papír zsebkendőt nyújtott felém, én meg buzgón tisztálkodni kezdtem. Pár pillanat múlva a nő beszállt egy várakozó taxiba és eltűnt. Tudják, mi a szörnyű? Az, hogy csak ekkor esett le, mit olvastunk otthon az iroda brosúrájában. Viszont némi mosással megúsztuk.

     Nem is sokkal korábban Argentína még Latin-Amerika legdrágább országának számított, árai az észak-amerikaiakkal vetekedtek. Nem mintha gazdasági teljesítménye az egeket verdeste volna, de a 90-es évek elejétől törvény rögzítette a peso árfolyamát a dolláréhoz, méghozzá egy az egyben. Ezzel letörték az inflációt, stabilizálták az árakat, ugyanakkor olcsóvá tették az importot, melynek csak a nép egyszerű gyermeke örült, hiszen aránylag alacsony áron jutott fogyasztási cikkekhez, no meg alacsony kamatozású dollárhitelekhez. A gazdaság viszont ellenirányban kezdett pörögni; csökkent a belföldi termelés, fokozódott a munkanélküliség, egyre jobban elmaradt a külföldi tőke beáramlása, viszont pénzügyi spekulánsok paradicsomává tették az országot. Argentína egyszerűen eladósodott és a Világbanktól kellett újabb és újabb kölcsönöket fölvennie, hogy tartozásait fizetni tudja. Ez önmagában még nem lett volna túl nagy baj, de az évtized végére a legfőbb kereskedelmi partnerei közé tartozó Brazília és Mexikó ugyancsak gazdasági krízishez közeli állapotba kerültek, így aztán az egész hatalmas dél-amerikai térség iránt megingott a befektetők bizalma. 1998-ban az új elnöknek katasztrofális állapotban kellett átvennie az országot, melyben a munkanélküliség 30 százalék fölé szökött. 1999-ben Argentína 4 százalékos GDP-csökkenést produkált. Az emberek érezték a vihar előszelét; aki csak tehette, pesóját gyorsan dollárra váltotta és külföldi bankokban helyezte el. Erre a kormány gyakorlatilag befagyasztotta a bankszámlákat és csupán kisebb összegek felvételét engedélyezte. 2001 vége felé már mindennaposak voltak a tömeges utcai demonstrációk, a tüntetők összecsaptak a rendőrökkel, mely több halálos áldozatot is követelt. Az újabb és újabb elnökök szinte félévente adták egymásnak a kilincset.  2002 elején leértékelték a pesót. Egy dollárért immár közel 4 pesót kellett fizetni, miközben a fizetések nominálértékben sem emelkedtek. Az infláció elérte a 80 százalékot, egy csomó cég csődöt jelentett, a korábban külföldről importált javak jó része elérhetetlenné vált. Emlékszem, akkoriban hozzánk is eljutottak olyan hírek, hogy nem kevés argentin család (amelyik tehette) visszavándorolt anyaországába, sőt hallottam, hogy az idők során állampolgárságot szerzett magyar családok is tervezték, hogy repatriálnak.

    Mire mi Argentínába érkeztünk, a helyzet valamelyest javult (a dollár és a peso aránya például egy a háromhoz lett, ami számunkra viszonylagos olcsóságot hozott), s amennyire követtem, azóta növekedett a GDP is, bár mindez nem áll összefüggésben utazásunkkal.

     Tizenketten (plusz túravezető) indultunk Patagóniába az Aerolineas Argentinas gépén. Első térképi pillantásra Argentína méreteit a „fölötte” terpeszkedő óriási Brazília szinte agyonnyomja. Pedig 2800 kilométeres utunk 3 óra 20 percig tartott (ennyi idő alatt Pestről simán ki lehet repülni Európából), és akkor hol van (lenne) még a fővárostól a legészakibb határvidék. Szóval, iszonyú nagy ország, hazánk úgy harmincszor férne el benne. Jó órán át a La Pampa fölött repülünk, unalmas, ám az argentin gazdaság szempontjából létfontosságú szántók és marhalegelők fölött.

               (Gál Magdolna rajza)

                                                        Buenos Aires egyik külvárosa fölött

                                              A termékeny La Pampa

   Aztán eltűnnek a települések, sőt minden, az emberi jelenlétre emlékeztető nyom is. Ez már Patagónia. Itt és most érdemes tisztáznunk, mit takar földrajzilag a Patagónia elnevezés. Hivatalosan a Colorado-folyótól délre húzódik, egészen a Tűzföldig, nyugati, hegyvidéki részeit Patagóniai-Andok néven szokás említeni.

                                         Ez már Patagónia

                                               A Patagóniai-Andok

   Patagónia táblás vidék, merthogy a néhol 2000 méter mélyen nyugvó kristályos ősmasszívumra üledékes rétegek rakódtak. Belőlük jött létre a földtörténet harmadidőszakában (vagyis kb. 65 millió évvel ezelőttől kezdve) a keleten sík, lapos, nyugat felé enyhén emelkedő plató. Nyugaton még fennmaradtak a megelőző időszak, a felső-kréta kőzetei is, metamorf kőzetek, palák, kvarcitok formájában. A harmadidőszak igen mozgalmas lehetett Patagónia életében, mert kőzetei között emlősmaradványokban helyenként gazdag szárazföldi és sekélytengeri üledékek fordulnak elő. Az ősmaradványok között előkerültek hatalmas szárnyatlan madarak fosszíliái is, de olyan állatmaradványokat is találtak, melyek tisztán mutatják a hajdani kapcsolatokat Ausztráliával. A térképre nézve nem nehéz megállapítani azt sem, hogy Patagónia legdélebbi része összefüggött az Antarktiszi-félszigettel is, mielőtt a két kontinenst napjainkban elválasztó Drake-átjáró kinyílt volna.

     A jégkorszaki jég értelemszerűen az Andok felől kezdett kelet felé terjeszkedni. Az első glaciális (vagyis jeges korszak) során, még a harmadidőszak vége felé, a jégtakaró egészen az Atlanti-óceán partvidékéig húzódott, az utolsó hideg fázisban viszont, amint azt a morénavonulatok jelzik, 30-50 kilométernél nem terjedt távolabb a Kordilleráktól. A platót a vizek azóta sok helyütt szépen felszabdalták, szigethegyek is keletkeztek, no meg rengeteg kerekded, lefolyástalan, színéből ítélve sós tavacska is látszik. Feltűnik néhány igen frissnek tetsző kráterszerű forma is, esetlegesen szintúgy tavacskával. Semmi kétség, ezek maarok, vagyis gázok robbanásszerű kitörésével keletkezett kis vulkáni alakzatok. Eredetükről, vagyis hogy a csudába kerültek egy ősi vidékre ilyen fiatal képződmények, elég hiányosak az ismereteim. A legdélebbi maarvidék, a Pali Aike tektonikus-vulkanikus zóna 50 km-es szélességben és 150 km hosszan húzódik Rio Gallegostól nyugatra. Az idősebb maarkráterek korát 3,7 millió évben határozták meg, a legifjabbak viszont csupán 10 ezer évvel ezelőtt keletkeztek. Ez arra utal, hogy a tektonikailag látszólag nyugalmas Dél-Patagónia még mindig igen aktív, szerkezeti mozgások által zaklatott vidék. A jégkorszak utolsó hideg fázisának jégtakarója már nem hatolt idáig, különben nyilván eltüntette volna a maartavakat körülfogó laza törmelékgyűrűt.

                                      Maarkráterek

     Patagóniának nagyjából ugyanaz a sors jutott (az akkor még nem is létező) Argentína életében, mint a prérinek, a vadnyugatnak az Egyesült Államokban, vagy Szibériának és a Távol-Keletnek Oroszországban: kései „felfedezés” és még későbbi betelepülés. Az első európaiak – portugálok, spanyolok, majd britek – nem is észak felől, hanem délről, a Tűzföld irányából közelítették meg először, az 1500-as évek második felétől. Eleinte a Magellán-expedíció tagjai által látni vélt emberóriások mozgatták meg az európaiak képzeletét, olyannyira, hogy az Újvilágot ábrázoló korai térképeken még Regio Gigantum (Óriások földje) néven jelezték. A későbbi angol és francia expedíciók is csupán a partvidék elnagyolt megismerésére hagyatkoztak, úgyhogy a 19. század első harmadáig a nagy pusztaság belsejébe idegen szinte a lábát sem tette be. Bár Patagónia Argentína teljes területének csaknem egyharmadát teszi ki, ma is gyéren lakott, népsűrűsége alig haladja meg az 1 főt négyzetkilométerenként. Lakosságának zöme az északabbi vidékeken, a tengerparti, vagy ahhoz közeli nagyobb ipari- és kikötővárosokban él, az 50. szélességtől délre pedig nem is találunk komolyabb népességet tömörítő települést. Éghajlata földművelésre jórészt alkalmatlan, az argentin gazdaság hajdani motorját képező szarvasmarha-tenyésztésre úgyszintén, ezért jobbára birkákat legeltetnek. Azért ma már a déli végek sincsenek elzárva a külvilágtól. Három településnek is van repülőtere, Buenos Airesből pedig, aki bírja, akár egy fenéken, jó minőségű autóúton is lejuthat egészen a Tűzföldig.

                                              Rövidesen leszállunk

   El Calafate városában fogunk betont, nagy gépek fogadására is alkalmas repülőtere egészen újnak tűnik (2000 végén adták át), mellesleg túránk első állomásának eredetileg az innen kb. 300 kilométerre, délkeletre fekvő Rio Gallegos volt belőve. Ám míg amott és környékén semmi látnivaló nincs, El Calafatét, közelsége a nagy attrakciókhoz, Dél-Patagónia idegenforgalmi központjává tette. Ugyan „már” jó hetven éves város (karrierjét egy kocsmával kombinált fogadóval kezdte), ám lakossága csak az utóbbi másfél évtizedben duplázódott meg a jelenlegi 6000 körülire. Nevét egy cserjéről (Berberis buxifolia) kapta, mely a kökényéhez hasonló, állítólag ízletes bogyókat érlel. Fát egy darabot sem látni, száraz, füves pusztaság uralja a vidéket, mindezek dacára szinte valamennyi épület, részben vagy egészében, fából készült. Érdekes, ilyesmit már másutt – például Izlandon – is észrevettem. Még véletlenül sem olyan anyagból építkeznek, ami helyben megtalálható, például kőből, hanem csakis a messziről ide- (meg oda-) szállított fából.

                                           Erről a cserjéről kapta a nevét El Calafate

                                                     A kisváros főutcája

    Patagónia éghajlata azonnal bemutatkozik. Ragyogó napsütésben, a pilóta közlése szerint 7 fokban szállunk le, goromba szél fúj, kora délután esni kezd, aztán havazni. Pedig e fertály, az uralkodó nyugati szeleket megfogó és megcsapoló Andok árnyékában, száraz és enyhe klímájú tájnak számít. Ám ne feledjük: Patagóniában az „enyhe” igencsak viszonylagos. Alighanem ráfázunk, és én még erre a délutánra gleccserek fölötti helikoptertúrát terveztem… „Bánatunkban”, merthogy nincs mit csinálni, falatozunk Imrével az otthoni szalámiból, meglocsolva a helyi szupermarketben úgy nyolcvan forintnyi pesóért vásárolt papírdobozos (tetrapack, vagy mi az ördög) kiszerelésű vörösborral. Ha azt hiszik, valami iszonyatos lőrét vettünk, kellemes meglepetéssel szolgálhatok. Az argentin vörösborok (még az olcsóak is) egészen kiválóak, miként chilei, kaliforniai, dél-afrikai társaik is, csak mi, magyarok nem akarjuk észrevenni, hogyan száguld el mellettünk a világ borpiacán olcsón termelt, olcsón adott termékeivel sok nemzet. (folyt köv.)

                          A franciák legtitkoltabb kincse - Réunion (2002)

(folytatás)  Réunion szigetén első „vidéki” utam – egy darabig az északi part mentén, autópályán! – a Salazie-katlanba (Cirque de Salazie) vezet. A sziget legtöbb települése abszolút eurokomform autóbuszokkal is elérhető, bár a leszállást jelző csengőt (vagy hasonlót) még nem találták föl. Nyilván a helyi folklór része, hogy aki le akar szállni, tapsol egyet, s jó esetben a sofőr a járművet betöltő zenétől még meg is hallja.

   Végállomásom Hell-Bourg, a katlan legmagasabban fekvő települése, nagyjából 1300 méteren. Ránézésre pár száz lakosa lehet. Egykor – míg termálforrásai egy hegyomlás során el nem apadtak – kedvelt fürdőhely volt, ahol a gyarmati tisztek kúrálhatták trópusokon összeszedett nyavalyáikat. Összesen nyolc utcácskáját itt-ott még klasszikus kreol házak szegélyezik. E 18. századból eredő stílus eleinte a gazdag családok házainak ismérve volt, utóbb a köznép is átvette. Különös ismertető jegyei a nagy nyitott veranda, de még inkább a csipkeszerű fadíszítések, melyek a tetőzet alját, illetve az ablakokat szegélyezik. A sziget kormányzata különös gondot fordít megőrzésükre, mielőtt a dobozházak teljesen elcsúfítanák a falvakat. Hell-Bourg fölé emelkedik a sziget legmagasabb pontja, a 3069 méteres Piton des Neiges (Havas csúcs), ahová (meg szinte bárhova) jól kiépített ösvényeken fel is lehet jutni. Réunion természeti látnivalóit kereken 1000 kilométeres túraútvonalak kötik össze, s mivel a vérmesebb terepjárók (már akinek van ideje) akár három-négy napon át is mennek, útközben hegyi menedékházakban éjszakázhatnak. Vidéken se szeri, se száma a kis családi panzióknak, melyekben már elfogadható áron lehet szobát kapni. A települést körbefogó csodálatos, zöldben úszó dombok önmagukban is vonzóvá teszik a kis falut, mely felkerült a „Franciaország legszebb falvai” listára.

                                       Jellegzetes "kreol" ház (nem nem túl régi)

                                                 Többek között az ilyen mintázattól kreol

                                                                     Hell-Bourg-i képek

    Vissza a partvidékre, s továbbra is az óramutató járásának megfelelő irányban folytatom utamat. A sziget délkeleti része a legnéptelenebb, amin egyáltalán nem lehet csodálkozni, hiszen a partig lógnak a vulkán lávanyelvei. Buszom áthalad egy útszakaszon, melyet úgy 50 méter szélességben, 1–2 méteres magasságban fekete, rögös, jellegzetes aa lávafolyás szegélyez. (Az aa láva a gázaitól jórészt megszabadult, viszkózus kőzetolvadék hawaii eredetű neve.) Csak később tudtam meg, hogy ez a lávafolyás 2002 januárjában, azaz csupán öt hónappal utazásom előtt ömlött ki, áthaladt az (immár megtisztított) országúton, majd az óceánba bucskázott.

    Meg kellene nézni ezt a vulkánt testközelből is, nem csak úgy urasan, helikopterről. De hogyan? A part felől is föl lehet jutni, de az embertelenül kemény túra, legalább két nap, 2500 méteres kúszás-mászás szintben, a lávamezőkön át, ráadásul errefelé, a keleti passzát miatt, szinte mindig esik. Marad a félig uras megoldás, délről St-Pierre városából, taxival. A panziós asszonysággal csak fél szavakból értjük egymást, de mintegy száz szóra rúgó francia szókincsem segítségével sikerül elmagyaráznom, szerezzen taxit másnap kora reggelre, mely fölvisz a vulkánig, megvár és visszahoz.

    Sok jót nem ígért a hajnali óra, a városban esett, de talán odafönn kitisztul. A szigetet egyetlen út szeli át észak-déli irányban, arról lehet lekanyarodni a vulkán felé. A legidősebb kalderába még bevisz az út, 2300 méteres magasságban, a parkolónál és a menedékháznál azonban újabb, mintegy 100 méter mély „lépcső” kezdődik, mely a nagyjából 8 km-es átmérőjű legfiatalabb kalderába, az Enclos Fouqué területére tekint alá. Tekintenék magam is, de ahogy a mélybe vivő kacskaringós ösvényhez érek, csak tejfehér felhőzetet látok. Még úgy öt méter lehet hátra a kaldera aljáig, amikor még mindig nem tudom-látom, hova érkezem. Aztán kiderül: a pokolba, mely optimális esetben nekem a paradicsom lehetne. Tombol a szél, de nem esik. Pontosabban nem úgy esik, ahogy mifelénk szokás. Ilyet még az életben nem tapasztaltam (illetve dehogynem, Costa Rica esőerdeiben, csak ott sütött a nap és fogalmam se volt, hogy ha felhőtlen az ég, miből esik). Nekem bal oldalról, azaz észak felől mint valami gigantikus porlasztóból árad a milliárdnyi vízcseppecske, folyamatosan, órákon át. Papírvékony esőköpenyem mindenáron sárkánnyá szeretne változni, pedig ez az egyetlen menedékem, hogy magamat, de főleg kameráimat aránylag szárazon tartsam. A felszínen nagyjából méterenként fehér festett pontok jelzik a haladási irányt a főkráter felé. Ha valaki erről ilyen időben letér, addig nem talál vissza, míg ki nem tisztul, márpedig tíz méter megtétele után már nem látom a kalderafalat, ahonnan elindultam. Ráadásul egy darabig úgy véltem, teljesen egyedül vagyok, aztán a homályból időnként teljesen váratlanul felbukkant egy-egy kis csoportnyi elmeháborodott túrázó.

                                      Kb. ekkora volt a látótávolság

     Az elemekkel viaskodva megyek, mendegélek, egyedüli örömömet a lábszinten még jól kivehető gyönyörűséges kötéllávák jelentik. Ez a jellegzetes pahoehoe, az erősen híg láva, mely fonatos formáját mozgás közbeni kihűlésekor veszi fel, és mivel a kötélcsomókat helyenként lávalepények tarkítják, a nedves kövön hatalmasakat lehet esni. A lávakőzet repedései között már ott küszködik az élet. A puszta kövön legelőször megjelenő növénykét hívják a franciák branle vert-nek. Nagyjából másfél órám lenne (a taxistól összesen négy órás várakozást kértem), hogy elérjem a Dolomieu nevű főkrátert, mely légvonalban úgy négy kilométerre emelkedik a kalderaperemtől, csakhogy még szintben is mászni kéne közel 300 métert. Valójában a Dolomieu legmagasabb pontját hívják Piton de la Fournaise-nek, de immár az egész vulkán szinonimájává vált. A permet változatlanul özönlik, kameráimat nagy ritkán merem elővenni, hogy a verdeső esőköpeny védelmében valamit mégiscsak megörökítsek. Legalább a Chapelle de Rosemont-t sikerül elérnem, mely egy felszakadt lávabarlang, bizarr alakzatokkal. Úgy öt percre még a nap is kisüt, a szivárvány meg mintha egyenest a lábamból nőne ki. Innentől kezdődik az emelkedő, melyről száz méter megtétele után már tudom, hogy a csúszós lávalepényeken át képtelen leszek időre leküzdeni. És ha odaérnék, mit látnék? Nyilván semmit, vagyis elvileg azt, amit már a levegőből is: sok-sok kis krátert a nagy belsejében. Föladom és visszabotorkálok.

                                                Ilyen a pahoehoe láva

                                                                      Felszakadt lávabarlang

                                      Gondoljon mindenki, amire akar - ez megszilárdult láva

                                       Kilátás a vulkánról - csak most a másik irányban

   Réunion geológiája erősen hasonlít Hawaiiéhoz. Mindkettő egy „forró pontnak”, vagyis a környezeténél magasabb hőmérsékletű, nagyjából állandó helyzetű köpenyanyag-feláramlásnak köszönheti létét. Efölött csúsznak el a litoszféralemezek, melyeket a forró pont (esetünkben 100-130 km átmérőjű) vulkáni aktivitás formájában „átéget”. (Megjegyzem, fogalmam sincs, ki magyarította először – helytelenül – a „hot spot” kifejezést forró pontra; a spot sok mindent jelent, de legkevésbé pontot. Helyesen tehát: forró folt.) Ezt az elméletet majd Galápagosnál kénytelen leszek kissé más megvilágításba helyezni. A csendes-óceáni rokonhoz hasonlóan itt is döntően bazaltos lávából nagyméretű pajzsvulkánok épültek föl a tengeraljzatról (Réunion környékén a tengermélység helyenként a 3000 métert is meghaladja, maga a sziget talapzata pedig kb. 200×240 km-es). Az ilyen típusú vulkánosság nem szép szabályos kúpokat, hanem enyhe lejtésű, ám igen terjedelmes felszíni képződményeket alkot. Az is nyilvánvaló, hogy a vulkáni aktivitás időben kelet felé vándorol a szigeten. Az a működés, mely a szigetet, majd a Piton des Neiges-ben kicsúcsosodó vulkánt megteremtette, úgy 5 millió éve kezdődhetett és csupán 12 ezer éve ért véget. Ha ugyan véget ért. A szakemberek a mélybeli hőkiáramlásból és a melegvizes forrásokban megnyilvánuló hidrotermális tevékenységből arra következtetnek, hogy azért még nem lehet teljesen leírni. A Piton de la Fournaise korát 530 ezer évre teszik. Legidősebb kalderája 250 ezer, a következő 65 ezer, a legifjabb, vagyis a Dolomieu-kráter 5000 éves. A 17. század óta kereken 150 kitörését jegyezték föl, ilyenképpen a Föld egyik legaktívabb vulkánja. Az aktivitás központja a Dolomieu, főként kráterkitörések fordulnak elő, a hasadékkitörések elég ritkák. Ellentétben Hawaii Nagy-szigetével, a mélytengeri kutatások itt nem mutattak ki víz alatti aktivitást.

    Miután deréktól lefelé csuromvizesen visszatértem az immár ismét derűs partvidékre, a Cilaos-amfiteátrum felé vettem utamat. A hasonnevű város ugyan csak 37 kilométerre fekszik a partvidéki St-Louis-tól, jó másfél óra alatt jut föl a busz 1200 méteres magasságba. A város neve malgas (vagyis madagaszkári) eredetű; azt jelenti: a hely, amit az ember sosem hagy el. Az út a fölső szakaszon már csak egy sávos, no meg olyan kanyargós, hogy időnként már nem tudtam eldönteni, hogy most éppen jövünk, vagy megyünk, szembe saját magunkkal. Bőséges reggeli után ezt az utat semmiképp sem ajánlom. Cilaos tényleg város, akár több ezer lakója is lehet, még sétálóutcája is van, bőséggel meghintve ajándékboltokkal, melyek főként a helyben készült hímzéseket (a 20. század elején honosította meg egy Bretagne-ból származó hölgy, s ma már külön iskolában oktatják) és az ugyancsak helyi édes borokat árulják. Úgy tűnik, errefelé mégis a lencse lehet a főtermény, mert az egyik szupermarketben legalább tízféle változatát láttam, no meg elsőrangú, mégis elviselhető árú szállodámban minden létező ételféleséghez fölszolgáltak egy tányér elég ízetlen lencsefőzeléket. Állítólag akkor az igazi, ha egy kis helyi bort adnak a főzővízhez, de például babérlevelet azért tehettek volna bele.

    Innen is látszik a Piton des Neiges, mégpedig a mindig sötét északi fala, már ha éppen látszik. Az idő rendkívül változékony, volt szerencsém vakító napsütésben éppúgy, mint sűrű felhőkkel borított égben. A település egyébként egy időjárási rekordot is tart. 1952. március 15. és 16 között 1870 mm eső esett, több mint bárhol másutt 24 óra alatt. Túrázni kizárólag délelőtt érdemes, mert az amúgy fantasztikus hegyekre már kora délután leereszkednek a felhők. Ilyen magasságban már a trópusokon is lehet fázni (különösen így „télen”), éjszakára be is vetem a hősugárzót.

                                                Cilaos valódi város benyomását kelti

                                         A Piton des Neiges komor északi oldala

                                                Ilyen út visz Cilaosba

                                                Tud itt szép idő is lenni

    Ha igazán mindenre elszánt túrázó volnék (de nem vagyok), innen akár gyalog is átkelhetnék a harmadik amfiteátrumba, a Mafate-ba, pontosabban csakis gyalog, oda ugyanis egyáltalán nem vezet út. A levegőből is látszott, az a legvadabb, legtagoltabb, öt kis falvában összesen legföljebb ezren laknak. Ez már csakugyan a világ vége. Minden árut helikopteren kell odaszállítani. Állítólag akad olyan idősebb lakója, aki soha életében nem hagyta el a katlant.

A sziget nyugati részén épült ki Réunion legnagyobb üdülőtelepe, St-Gilles-les Bains, mely jó 10 kilométer hosszan nyúlik el az errefelé ritkaságnak számító homokos partvidéken. Épp csak átszaladok rajta busszal, szinte teljesen kihalt. Este St-Denis-ben a szállodámban látom a tévében, hogy Franciaországban pont azon a július eleji hétvégén kezdődtek meg a nagy szabadságolások, meg már a focivébén is tényleg az utolsókat rúgják. Lesz itt élet nemsokára, én meg úgy hagyom el Réuniont, hogy az ujjamat se mártottam bele az Indiai-óceánba.

                                                                  (Itt a fejezet vége. Következik Galápagos)

                                                A franciák legtitkoltabb kincse - Réunion (2002)

Mauritiusi házigazdám, ha már egyszer taxis, kivisz a repülőtérre, ingyen. Azaz nem egészen. Egy kérése van csupán. Ha visszaérkezem Réunionról, vegyek neki helyben, a mahéburgi reptér vámmentes üzletében egy üveg piros címkés Johnnie Walkert, azzal a viteldíjat letudhatjuk. (Így is történt.) A becsekkolásnál azzal a kellemetlen meglepetéssel várnak, hogy várólistára kerültem, mert nem rekonfirmáltattam a jegyemet. Na ne már! Várjak délutánig, esetleg holnapig? Végül is egyből fölszállhattam a kis kétpropelleres, negyvenszemélyes masinára, azzal úgy háromnegyed óra alatt átzümmögtünk a szomszédba és landoltunk a Roland Garros repülőtéren. Érdekes, sokáig azt hittem, ez a jóember valami kiváló teniszező lehetett, máskülönben miért nevezték volna el éppen róla a francia nyílt nemzetközi teniszbajnokságot. (Vagy előbb talán magát a pályát? Igen, a húszas években). Nos, Roland Garros nem teniszező volt (ámbár a játékhoz ettől függetlenül éppenséggel érthetett), hanem francia pilóta. 1913-ban azzal szerzett hírnevet, hogy elsőként repülte át leszállás nélkül a Földközi-tengert (föltételezem, nem hosszában). Amikor kitört az első világháború, pilótaként belépett a francia hadseregbe. Őt tekintik (legalábbis a franciák) a világ első vadászpilótájának. Több sikeres légi csatát vívott meg, őt kétszer lőtték le, s a másodikat már nem élte túl.

    A francia határőr azzal a kérdéssel fogadott, hogy van-e előre foglalt szállásom. Nincs. De hát mi történt? Mindenki megőrült errefelé? Na jó, akkor írjon be valamit. Előveszem a Lonely Planet útikönyvemet, kinézek egy belvárosi panziót, beírom. Uram, ez a hotel már nem üzemel. (Anyátok, mormogom magamban, miközben valójában hálás lehetek, hogy nem caplattam oda hiába.) Ott kallódott néhány szállodai prospektus, előkaptam egyet, beírtam a címét, ezzel már a hatóság is megbékült. Nézem jobban, ez nem is rossz. Odamegyek, gyalog. Egyik utcasarkon zsemleszínű kutya hever a járdán, barátilag megvakargatom, beszélgetek hozzá, azonnal hanyatt dobja magát. Indulnék tovább, utánam ered, elveti magát a lábam előtt és ezt teszi még vagy háromszor. Pedig láthatóan nem is afféle kivert kutya, és mégis, milyen hálás egy jó szóért. Hosszasan követ, a sarokról már-már úgy kell visszazavarnom. Nyilván nem érti. Mi, emberek meg végképp nem értjük – egymást, ebben a nagy, sehová se vezető rohanásban. Pedig csak a kutyáktól kellene tanulnunk. Elég volna néha egy jó szó, pár percnyi türelmes odafigyelés. Talán másként élnénk meg hajszolt napjainkat.

     A szálloda tényleg nem rossz, bár az úszómedence vize olyan mocskos, mint egy mocsáré. Hogy a tévé távirányítójáért miért kértek a recepción húsz euró letétet, bizony, nem tudom. Csak nem gondolták, hogy haza akarom vinni…

    Az érdeklődők számára van egy-két rossz hírem. Réunion nemcsak közigazgatásilag Franciaország, hanem árban is. St-Denis-ben, a helyi „fővárosban” 25–30 euró alatt nemigen lehet szállást kapni, vagy ha igen, elég borzalmasat. A másik: a francián kívül más nyelven (mondjuk angolul) csak igen kevesen beszélnek, de ez a francia is inkább kreol (hindi, arab, malgas szavakkal dúsítva), melynek megértésével még a „métropole”-ból (az anyaország) érkezettnek is nehézségei lehetnek. Mivel viszont én egyáltalán nem tudok franciául, teljesen mindegy. Ennek ellenére alig egy óra alatt sikerült nyélbe ütnöm, elméletben legalábbis, egy másnapi helikoptertúrát. Azért csak elméletben, mert a dolgot szállodai szobámból, telefonon intéztem – volna. A vonal túlsó végén levő hölgy ugyanis úgy ötven kilométerre St-Denistől, a helikoptert üzemeltető társaság székhelyén ült, és a maga természetes módján kérte a hitelkártyám számát. Az meg nekem nincs. Mármint hitelkártyám, úgyhogy száma sem lehet. Azért nem volt, mert amikor elsőre nekifutottam, egyik bank annyiféle igazolást kért a kiadásához, hogy tüstént elment tőle a kedvem. (Azóta egyébként lett hitelkártyám, ugyanis egyik nagy légitársaság-egyesülés, ahol már régóta törzsutas vagyok, egy magyar(országi) bankkal közösen kibocsátott egy kártyát, amit valósággal rám tukmáltak. Kb. tíz perc alatt mindent elintéztünk, egy szál személyigazolvánnyal. Mondhatom, utazók számára nagyon hasznos, ha másért nem, azért, hogy biztonságérzetet adjon. Sajnos, könnyen beleszaladhatunk egy-egy nem tervezett kiadásba, és ha kifutunk a készpénzünkből, vésztartaléknak még mindig ott van a plasztikkártya. Arról nem is beszélve, hogy egyes országokban bizonyos szolgáltatásokat eleve igény sem vehetünk hitelkártya nélkül.)  

     Akkor tehát mi a teendő? Fáradjon be valamelyik utazási irodába St-Denis-ben és fizesse ki előre készpénzben. Ennek csak egyetlen szépséghibája volt. Úgy négy kilométerre laktam a központtól, és a melegben be kellett gyalogolnom. Nem kellett, mehettem volna taxival is, mert ha már az ember ilyen kolosszális összeget áldoz a repülésre, azon a 4-5 eurón már ne múljék. Hát, éppen ez az. Ilyen 4-5 eurókon kell megspórolnom a légi élvezet árát. Elájulnak, ha elárulom, mibe került. 45 perc 220 euró, de sietek hozzátenni, minden centje megérte. Volt valami szerencsejáték jellege is, ugyanis a magasra kiemelkedő óceáni szigetek időjárásának jellegzetessége, hogy dél tájára maguk köré gyűjtik az egyébként makulátlan tiszta égbolt összes felhőjét, melyek, mint valami gigászi úszógumi, körülfogják a derekát. Ezért is indulnak a heli-túrák reggel, ami önmagában még nem garancia a tisztánlátásra, ám most ebben is óriási szerencsém volt. (Itt jegyzem meg, hogy azon a szent napon érte utol az euró a dollárt, mármint akkor egyenlítődtek ki árfolyamaik egy az egy arányban, pedig amikor útnak indultam itthonról, a dollár volt az erősebb.)

     Réunion geológiája közeli rokonságban áll Mauritiuséval, amennyiben ez is, az is tisztán vulkanikus eredetű (ráadásul ugyanannak a földtani szerkezetnek a tagjai), morfológiájuk azonban teljesen különböző. Réunion ugyanis sokkal fiatalabb. Ami fölszállás után rögtön szembetűnik: óriásiak a szintkülönbségek, hihetetlenül tagolt a sziget domborzata. Az enyhén emelkedő parti síkságról rövidesen 2000 méter fölé kúszunk a hegyek miatt, s miközben egyik pillanatban még csaknem súroljuk az éles, szinte pengényi szélességű gerinceket, a következőben 1000-1500 méter mélységű katlanokba és völgyekbe tekinthetünk alá. A sziget nyugati kétharmadát egy több tízezer éve kihunyt hatalmas pajzsvulkán erősen erodálódott maradványai alkotják. Legmarkánsabb formáit három, egyenként 10-15 km átmérőjű „kráter”, a Cilaos, a Salazie és a Mafate képezi.

(Gál Magdolna rajza)

Sehol egy tenyérnyi vízszintes felület

     Valójában nem vulkáni, hanem eróziós kráterek; franciául „cirque”-nek nevezik őket, „magyarul” legyenek mondjuk amfiteátrumok. Eredetileg a magmautánpótlás miatt beroskadt kaldera, vagyis vulkáni üst volt a kiinduló állapot. Csupa zöld minden, a katlanok, völgyek peremén és alján kis falvak lógnak vagy ülnek. Aztán egy csapásra vége szakad a zöldségnek, s egy nem túl magas párkány fölött átcsusszanva élettelen, szürke-vörös lávatenger fölé érünk. Ez a Piton de la Fournaise, az Indiai-óceán talán legaktívabb tűzhányója, kettős kalderájában se szeri, se száma a kisebb-nagyobb salakkúpoknak, dermedt lávanyelveknek. Életem legfantasztikusabb légi kalandját éltem át háromnegyed óra alatt.

                            Hátul a kaldera külső fala látszik, rövidesen beérünk a belső kaldera fölé

                                                Az aktív főkráter, salakkúpokkal és lávafolyásokkal

                                              Salakkúpok, kicsit közelebbről

                                     Lehet, hogy ez már a Hold?

                                           Hatalmas eróziós völgy

                             Jobbra fönn kis falu "lóg" a levegőben

    Mindezek után St-Denis valóságos világvárosnak tetszik a sziget legészakibb csücskében. Igazából tényleg elég nagy, csak felhőkarcolók és széles bulvárok nélkül. Agglomerációja közel 150 ezer lakost tömörít. Üzletei, bankjai, sétálóutcái, kávézói már-már Párizst idézik, forgalma, sokszínű népsége nem kevésbé. Van itt katolikus katedrális, hindu templom, mecset minarettel, pálmafás parti sétány, gyalogos zóna, forgalmi dugók, mindenféle színárnyalatú emberek.

                                      St-Denis, egyelőre a levegőből...

                                                 ... aztán a földszintről

    Réunion története is hasonlatos Mauritiuséhoz. Ez is lakatlan volt, amíg a portugálok 1512-ben föl nem fedezték Európa számára, letelepedésre azonban a franciák vállalkoztak elsőként, 1642-ben. Különös módon az első telepesek a madagaszkári Fort Dauphin francia kormányzója által száműzött lázadók voltak, úgy tucatnyian. A 17. század közepétől már mint a francia korona birtoka ismert, Île Bourbon néven. Egy ideig hírhedt kalóztanyaként is üzemelt, aztán amikor az 1700-as évek elején betelepítették a kávét (majd utóbb fűszereket, gyapotot), afrikai rabszolgákat hurcoltak a szigetre. Feltehetően a kevés művelésre alkalmas terület miatt a környező szigeteket kormányzó Mahé de la Bourdonnais kedvence Mauritius (akkor éppen Île de France néven) maradt, a „Bourbon-sziget” pedig Csipkerózsika-álomban szendergett. A francia forradalom alatt keresztelték át La Réunionra, ami egyesülést jelent. Ennek logikája kevéssé érthető annak fényében, hogy bizony nem egyesült itt senki senkivel, mivelhogy a szigetet akkor csak rabszolgák és az ő tartóik lakták. (Az egyesülés valójában egy 1792-es franciaországi eseményre utal, amikor a marseille-i forradalmárok egyesültek a párizsi Nemzeti Gárdával.) Rövidesen az Île Bonaparte nevet adták neki. Ez sem tartott sokáig, ugyanis a napóleoni háborúk alatt a britekhez került, akik itt is meghonosították a cukornádat. Az időközben részben felszabadult rabszolgák kénytelenek voltak elhagyni partvidéki földjeiket, viszont megkezdődött a belső vidékek benépesülése. (Érdekes megfigyelni, hogy a partvidék szinte valamennyi települése francia nevű – különösen sok a „St”, vagyis Saint kezdetű –, míg a belső részeken a malgas eredetű nevek vannak többségben.) A párizsi békeszerződés nyomán a sziget visszakerült francia birtokba, s mivel a második köztársaság idején (közben a név visszaváltozott Réunionná) felszabadították a rabszolgákat, munkaerőhiány támadt. Ezt is mauritiusi módon oldották meg, indiai (többségükben hindu) munkások betelepítésével.

    Réunion 1946-ban vált Franciaország tengerentúli megyéjévé (még három ilyen van: Guadeloupe, Martinique és Francia-Guyana), fennhatóságukat a párizsi kormány részéről egy erre illetékes miniszter látja el. A helyi kormányzatot prefektus, illetve egy választott tanács alkotja, s a szavazók öt személyt delegálhatnak a francia nemzetgyűlésbe, hármat pedig a szenátusba. A pártok között időről időre fellángol a vita az esetleges autonómia, illetve a jelenlegi teljes integráció kérdésében, sőt a 90-es évek elején halálos áldozatokat követelő kormányellenes összecsapások is voltak.

     A behozatal meghaladja a kivitelt, nyomasztó a munkanélküliség (kb. 35 százalék!), az infláció is magasabb a franciaországiénál. A művelhető területek 65 százalékán cukornádtermesztés folyik, a fő „iparág” viszont a turizmus. Évente kereken félmillióan látogatnak ide, 80 százalékuk Franciaországból. A sziget kicsit nagyobb Mauritiusnál (2510 négyzetkilométer), ám gyorsan szaporodó lakossága (kb. 700 ezer) még messze elmarad a szomszédétól. Az etnikai összetétel legalább olyan tarka, de mások az arányok. A kreolok 40, a franciák kb. 30, az indusok 20, a kínaiak 3 százalékkal képviseltetik magukat.  Az anyaországbelieket a kreolok „z’oreilles”-nek, azaz füleknek hívják, gondolván, azért jöttek ide, hogy kihallgassák, mit is beszélnek e helybeliek. Egy másik, kevésbé valószínű változat szerint az egykori urak levágatták rabszolgáik fülét, így csak ők maradtak fülesek.

    (folyt. köv.)

 Itt van az előző rész: http://nemethgeza11.blog.hu/api/trackback/id/5783548

       A franciák legtitkoltabb kincse

          Réunion (2002) - és egy kis Mauritius

Amikor St-Denis repülőterére érkezve azt tudakoltam az információnál, hogyan és mennyiért juthatok be a városba, a két fiatal hölgy arcára némi zavar ült ki. A minibusszal nem volt gondjuk, ám az ár meghatározásához már számológéppel kellett ügyködniük, míg végre – angol kérdésemre angolul – kibökték: fór juró. Egyébként hogyan ejtik franciául az eurót? – kérdeztem. Öró (vagy ha a kiejtéshez leghívebben próbálom visszaadni: öhó) – felelték. Tudja, nem szoktunk még hozzá – tették hozzá mosolyogva. Akkor mit szóljak én? Így esett, hogy az Európai Uniótól úgy nyolcezer kilométerre fizettem életemben először euróval, pár hónappal az új pénz bevezetése után, méghozzá Franciaországban. Illetve, hogy egészen pontos legyek, Franciaország egyik tengerentúli megyéjében, Réunion szigetén.

     Alighanem soha nem jutott volna eszembe ideutazni, ha úgy pár éve az egyik német tartományi tévéadón meg nem látok egy kis útifilmet a szigetről. Annak előtte azt még csak tudtam, merre keressem a térképen, de arról, hogyan nézhet ki, a leghalványabb fogalmam sem volt. Attól tartok, a tisztelt olvasónak, sőt úgy általában az egész „külvilágnak” sincs. Sok világutazóval beszélgettem külföldön, de szinte senki sem tudott a létezéséről. Nyilván ezért is említik a Réuniont a címben jelzett módon. Márpedig ide el kell jönnöm, döntöttem el azonnal, s 2001 őszén csaknem rá is szántam magam. Egyedül a csillagászati repülőjegyár borzasztott el. Ennyiből, gondoltam, akár Madagaszkárra is el lehet utazni, az mégiscsak nagyobb, változatosabb. Nos, megvolt a nagy sziget, ám a parányi szomszéd – úgy 700 kilométerre, keletre – továbbra sem hagyott nyugodni. Madagaszkárról, mint az előző könyvemben (A cél az út maga) már leírtam, a 2001. szeptember 11-e után támadt, a világ légi közlekedésére is átgyűrűző zűrzavar miatt meglehetősen kalandos úton, jókora kerülővel tértem haza. Antananarivóból először Mauritiusra kellett átrepülnöm, s közben ott húztunk el Réunion fölött is. A mauritiusi landoláskor kis híján meginogtam, olyan ocsmány felhős, nyirkos, ködös időben szálltunk le. Cukornádültetvényeken, meg egy jellegzetes formájú hegyen kívül jószerével semmit sem láttam. Még hogy trópusi paradicsom? Amikor azonban az utolsó pillanatban szinte berobbantam a Nairobi felé induló gépbe (aztán ott egy Amszterdam felé tartóba, majd az immár Ferihegyig szállító masinába), már azzal a szilárd eltökéltséggel fészkeltem be magam az ülésbe, hogy jövök én még errefelé. Mert ugyan Réunion önmagában is megér egy utazást, de ha már arra jár az ember, ott van Mauritius is, kár volna kihagyni, az útiköltség alig több e kis kerülővel.

    Egy év se telt bele és 2002. június közepén a Johannesburgból érkező gép ismét alámerült velem az Indiai-óceán fölött, ezúttal a sűrű, sötét mauritiusi estébe. Hogyan kell kimondani azt, hogy Mahéburg? – ezen töprengtem, már csak hogy bemondhassam a célirányt a taxisnak. Ezen a Bábel-szigeten sose tudhatja az ember. De megértette. Indus származású család házához vitt, két vendégszobájuk egyikében kaptam szállást, nem messze a katolikus templomtól, mindemellett hajnalban a szomszédos mecset müezzinjének kántálása vert föl első álmomból.

 (Gál Magdolna rajza)

    Ki a tengerhez, de azonnal! Itt volna a Blue Bay fürödni, de nem azért jöttem. A nem túl rendezett buszpályaudvaron némi kérdezősködés után meglelem járatomat Souillac falu felé, útközben a parthoz tapadó reptér kifutópályájának végénél kanyarodunk el. Épp egy hatalmas Boeing 747-es készülődik felszálláshoz. Van valami valószínűtlen a látványban, ahogy a cukornádföldek ölelésében elnyúló betoncsíkon forgolódik lassan ez a nagy fehér bálna.

    A faluból órányit gyalogolok a partig, változatlanul jó három méter magas cukornádszálak között. Kis fekete bazaltplatóra érek, alant úgy húsz méter mélyen tajtékot hányva dühöng az Indiai-óceán. Itt kell lennie a Le Souffleurnek [a fúj(tat)ó – lásd szufla!]. Írhatom angolul is – blowhole –, számunkra így sincs sok értelme, merthogy nálunk ilyesmi nincs. Magam hullámgejzírnek szoktam magyarítani, ami persze helytelen, hiszen semmi köze az utóvulkáni működésekhez, viszont a robbanásszerűen kilövellő víztömeg hasonlít. Zömmel vulkáni sziklákból álló meredek partokon fordul elő, amint a hullámok lassan alámossák, sőt ki is lyukasztják a lávarétegeket. Amikor aztán kész a lyuk, az érkező hullámok belenyomakodnak és süvöltő hang kíséretében a víz a magasba tör. Órákig bírom nézegetni, ahogy a part lefékezi az óceánt, az meg, erős tüdejű széllel támogatva, újfent ostromra indul, kékje fehérbe fordul, csapása nyomán szinte reszket a föld. Egyedül birtokolom most a természetet, s ez így van jól. Mások a homokos strandokat kedvelik, egymás hegyén-hátán heverve, engem ez a vadság örvendeztet. Kisvártatva helybeli család gördül a partra kocsival, nyilván piknikeznek majd óraszám, amúgy is indulnék már, bár az újabb órányi meddő cukornádtúra nem dob föl. Öt perc múlva már utol is érnek, intek, fölvesznek. Csodálkoznak, hogy gyalog jöttem le idáig. Én meg azon, hogy e parányi szigeten egy kis séta is különlegességszámba megy, na meg azon is, hogyan tudták le ezt a látványt alig öt perc alatt. (A Le Souffleur egyébként ma éppen nem túlzottan fújt, sajnos.)

                               Tombol az Indiai-óceán

  Miféle ország ez a Mauritius? Mert ország ez bizony, ha apró is. Kereken 2000 négyzetkilométeres területével még akkora sincs, mint a legkisebb magyar megye, Komárom-Esztergom. Bár arab hajósok már a 10. század körül tudtak létezéséről, Európáig csak 1511-ben, portugál tengerészek révén jutott el a híre. Az Ilha do Cerne (Hattyú sziget) nevet kapta, már senki se tudja, miért. Rövidesen felfedezték a tőle 560 kilométerre fekvő, Rodriguesre keresztelt szigetet (ez ma Mauritius állam része), s az ugyancsak nem túl távoli Réunionnal együtt – egy portugál admirális után – Mascarenhas-szigetek néven jelölték. 1598-ban hollandok léptek a még mindig néptelen sziget délkeleti partjaira és tőlük – Orániai Móric herceg után – kapta ma is használatos nevét. A holland kolónia nem igazán virágzott föl, el is hagyták úgy száz év múltán. Közben kiirtották (vagy legalábbis a kihalás szélére sodorták) a sziget utóbb híressé vált röpképtelen madarát, a dodót, behozták a cukornádat, a dohányt, meg afrikai rabszolgákat. 1715-ben megjelentek a franciák és sebtében az Île de France nevet adták neki. A fejlődés megindult, köszönhetően Bertrand François Mahé de La Bourdonnais kormányzónak. (Figyelnek, ugye? E brutálisan hosszú névben ott rejtőzik Mahé, innen tehát Mahéburg neve. Egyébként ejtik franciásan kb. „májbur”-nak, angolul „méjbörg”-nek is.) Az ő idejében épültek ki a főbb kikötők, az első cukorfeldolgozó üzem és az úthálózat alapjai is. 1810-ben a napóleoni háborúk idején a franciák először csatát nyertek a szigetre ácsingózó britekkel szemben (érdekesség, hogy a párizsi Diadalíven a Vieux Grand Port-ért vívott ütközet szerepel mint a franciák egyetlen tengeri győzelme), ám végül a párizsi  békeszerződés Angliának ítélte az általuk ismét Mauritiusnak nevezett szigetet, Rodriguessel és a Seychelle-szigetekkel együtt. (Utóbbi, jóval később, függetlenné vált.)

   Az angolok békén hagyták a franciákat, használhatták nyelvüket, vallásukat, megtarthatták ültetvényeiket, a rabszolgaságot azonban (amit a franciák a forradalom után Párizs utasítására sem szüntettek meg) eltörölték. Ekkor alapvető fordulat következett be Mauritius életében, ugyanis tömegével hozták be a munkaerőt Kínából, de még inkább Indiából. Mauritius 1968-ban vált függetlenné, de egészen 1992-ig (akkor lett köztársaság) a brit uralkodó képviseletében a főkormányzó irányította az államot. Azt olvastam, a kormányban valami huszonöt miniszter ügyködik. Csakugyan nehéz lehet elirányítani egy ilyen parányi szigetet. Mindezek alapján elkezdhetjük felfejteni e kis ország különös etnikai összetételét, nyelveit, szokásait. Az 1,1 milliós lakosság (az egy négyzetkilométerre jutó kb. 600 fővel Mauritius a Föld egyik legsűrűbben lakott országa) jóval több, mint fele indiai eredetű (főként tamil) és hindu vallású, nagyjából 15 százalék afrikai-francia kreol és többségében muzulmán, a többi katolikus. Alig 2 százalékot tesz ki a francia származásúak aránya, az angoloké jóval kisebb. Többé-kevésbé szinte mindenki barna bőrű. Bár a hivatalos nyelv a francia és az angol, a köznapi életben csaknem mindenki a franciából leszármazott (afrikai, malgas, arab stb. szavakkal dúsult) kreolt használja. Az indusok többsége a hindi egyik bihari nyelvjárását is beszéli, persze csak egymás között. Ha betérek egy üzletbe, biztos, hogy kreolul (franciául) szólnak hozzám, de amint látják, hogy nem értem, tüstént átváltanak angolra, amit erős akcentussal beszélnek. Az ország pénzneme – nyilván nem meglepő az indus gyökerek okán – a mauritiusi rúpia, ám az aprót centnek, nem pedig paisének hívják, mint Indiában. A konnektorok szerencsére európai szabványúak. A szupermarketekben az árcédulán angolul köszönik meg a vásárlást, de a tételeket franciául tüntetik fel. A hivatalos feliratok zöme angol nyelvű, ezt használják a közigazgatásban is. Az utcák egyszer rue, másszor street néven szerepelnek, az üzletek neve hol így, hol úgy. Hogy az interbirodalmi zűrzavar még teljesebb legyen, a közlekedés angolosan bal oldali, a teát tejjel isszák, a politikai életben az indus dominancia érvényesül, a cukornádültetvények franciák kezén vannak, a kis boltok tulajdonosai ellenben jórészt kínaiak. A koszt viszont teljesen vegyes. Ha az ember bemegy egy átlagos étterembe, indiai ételeket éppúgy talál, mint kínait (a szakácsok zöme például kínai) vagy franciás hatást tükröző európait, a „kreol” konyhát pedig elsősorban – madagaszkári hatásra – a bendőtömőnek szánt rizs képviseli.

    Mindezek után azt képzelhetnénk, hogy Mauritius afféle olvasztótégely, ám ez nem így van. A különféle etnikumok ugyan békésen megférnek egymás mellett, de a vegyes házasságok igen ritkák, mindenki őrzi a maga kultúráját, vallását.

     A jellegtelen, kissé lepusztult Mahéburgban nincs mit csinálni, lássuk, milyen az élet fönn északon, Grand Baie (avagy Grand Bay=Nagy öböl) környékén. Az expresszbusz másfél óra alatt teszi meg a fővárosig, Port Louis-ig (tetszés szerint ejthető „por lui”- nak, vagy „port luiz”-nak) tartó, jórészt autópályán vezető kb. 60 kilométernyi távot. A táj egyhangúan változatos. Vagy cukornádföldek, vagy települések. Port Louis zsúfoltságával, agyonszennyezett levegőjével nem tesz rám túl jó benyomást, egy váltás busszal máris odébbállok. Keskeny, kis üdülőfalvakon át vezető út visz Grand Baie-ig, mely csakugyan öböl, ám egyáltalán nem nagy. A partvidék úgy fest, mint a sóstói kemping május vége felé, amikor még csak a legelvetemültebb NDK-s turisták merészkedtek a Balatonba. Mauritius trópusi klímájú sziget, de két évszak jól elkülönül. Decembertől április-májusig tart a meleg, 25-35 fokos napi maximum hőmérsékletekkel jellemző csapadékos nyár, mely egyben a sok keservet okozó pusztító ciklonok ideje is, a maradék meg a száraz „tél”. A szárazság némi túlzás, elvileg – a délkeleti passzát hatására – bármikor eshet.

                                                Ez lenne a trópusi paradicsom?

                                          Ami nem tenger vagy település, az cukornádültetvény

    Útikönyvem figyelmeztetett, érdemes előre szállást foglalni. Leszállok a buszról a „falu” közepén, tüstént hozzám lép egy férfi, kérdi, kell-e szoba. Mennyi? 450 rúpia (kb. 15 dollár). No és hol? Itt, az út túloldalán. Kaptam hát egy két hálószobás, nappalis, konyhás apartmant, nekifutás nélkül. Akár albérlőt is fogadhattam volna. Az üdülőtelep – kis túlzással – csaknem kihalt. Az ajándékboltok zárva, ami – vasárnap lévén – többé-kevésbé érthető, csak hát az efféle helyeken a szuvenírárusoknak általában nincs vasárnapjuk. Hétfőn kinyitottak, akkor meg vevő nem volt. A keskeny, homokos strandon néhány kósza helybeli hever az árnyékban, fürödni senkit sem látok. Az üvegaljú csónaktúrákban utazó kisvállalkozók tucatszám hirdetik magukat, de nem tolong a nép. Mauritius egyik kedvelt attrakciója a víz alatti séta. A delikvens kap egy ólommal nehezített lábbelit, a fejére meg egy Verne-regényeket idéző plexidobozt (a levegőt meg föntről, csövön), így flangálhat a sekély vízben és etetheti a halakat.

    A sokcsillagos szállodák most éppen csekély számú finnyás népe tíz méterre az óceántól, az úszómedencék partján henyél. Mondom, tél van, na meg folyik a labdarúgó világbajnokság, tán sokan ezért maradtak otthon, aztán az is lehet, hogy még mindig a terrorizmustól tartanak. Az Air Mauritius Airbus gépe oda-vissza „negyedházzal” közlekedett Johannesburgból(ba). Azért estére kelve mindig összegyűlik néhány helybeli fiatal a parton és ségát táncol. E tánc, persze, afrikai eredetű, főként dobokkal kísérik. Mivel hagyományosan a homokos fövenyen járják, túl merész lábmunka nem várható el a táncosoktól. Képzeljenek el néhány barna lányt és fiút, akik nagyjából egy helyben állnak és mindenüket, amijük csak van, rázzák. Nos, ez a séga.

     Itt, az északi parton mindenki a turizmusból él, méghozzá igyekszik a teljes vertikumot kiépíteni. Szállásadóm mindjárt beajánlja bátyja éttermét, ettől kezdve az a legnagyobb gondom, hogy osztrigaszósszal, vagy fokhagymás-vajas mártással kérjem a garnélarákot. (Délben egyik, este másik.) Na meg, ugyancsak rendkívül olcsón, be lehet fizetni nála egész napos szigettúrára. Ilyesmiktől köztudottan zsigerből irtózom, s bár a sziget kicsi, az időm rövid, a tömegközlekedés pedig nem olyan jó, hogy mindenhová elérjen az ember, ahová érdemes. Szóval befizetek.

     Curepipe meglehetősen jellegtelen, sőt megkockáztatom, csúf városánál állunk meg először, mely a Központi fennsíkon fekszik, ennél fogva klímája csöppet hűvösebb a partvidékénél. Úgy fest, az effajta programok elengedhetetlen része az útba eső ajándékboltok meglátogatása. A drágakőüzletből ugyanazon lendülettel fordulok is ki, ám a hajómodellezők boltja tényleg rabul ejt. Sehol a világon nem gyártanak nagyobb tételben – kis manufaktúrákban – ilyen gyönyörűséges példányokat. A hajótesteket teakfából férfiak faragják, a kötélzetet és a vitorlákat nők készítik, „használt” mivoltát teában való áztatással hitelesítik. Úgy tíz-tizenkét éves korom táján a fene evett valami igazi középkori gálya modelljéért. Most itt volna a lehetőség, hogy szert tegyek egy Bountyra vagy Cutty Sarkra, ám egyrészt a legkisebb modellek is 300 dollár körül kezdődnek (a nagyobbak több ezernél végződnek), másrészt ma már egyáltalán nem vágyom ilyesmire. Sokkal jobban érdekel a Trou aux Cerfs-kráter a város külterületén, ám csalódást okoz. Alaposan benőtte a növényzet, alján valami kis posvány hajdani krátertó nyomait idézi.

                                                    A Trou aux Cerfs-kráter

    Mauritius földje az utolsó kődarabig vulkáni eredetű. Ugyanahhoz a vulkáni lánchoz tartozik, mint a Seychelle-szigetek vagy Réunion, csakhogy itt már – Réunionnal ellentétben – régóta nincsenek működő tűzhányók. A vulkáni aktivitásnak három korszaka különíthető el. Az első 10 millió évvel ezelőtt kezdődött és 5 millió évig tartott. A második 3-1,7 millió éve zajlott le, míg az utolsó 700 ezer éve kezdődött és kb. 20 ezer éve zárult le. Mauritiuson három, hegységnek nevezhető képződmény emelkedik. Mindegyik egy hajdani hatalmas pajzsvulkán maradványa, mely 6-7 millió éve volt a legaktívabb. Ekkoriban emelkedett ki a sziget a tengerből. A vulkán láváját kiadva beroskadt, kaldera keletkezett, ennek falmaradványai a mostanra már szépen kicsipkézett, erodálódott hegyek. E kiemelkedések fogják közre a hullámos felszínű, 300-600 méter magas felföldet. A sziget legmagasabb pontja, a Piton de la Petite Rivière Noire a délnyugati részen emelkedik 828 méterre. Curepipe-től délnyugatra egy nagyobb tómedence mélyed a fennsík felszínébe. A Grand Bassin ugyancsak krátertó, partján megannyi hindu szentéllyel. Zarándokhely ez a javából, s a derék hinduk, gondolom, pokoli sokat agyaltak, hogyan teremthetnék meg a szent kapcsolatot e hely és az óhaza között. Hát így: Siva isten és felesége, Parvati épp a Föld körül cirkuláltak, amikor megragadta őket a smaragdszínű óceánnal körülvett sziget szépsége. Mivel Siva a hajában hordozta a szent Gangesz vizét (hogy megvédje az embereket az áradásoktól), valamennyit e kráterbe is beleeresztett. A Gangesz szomorú volt, hogy vize egy lakatlan szigeten maradt, ám Siva azzal vigasztalta, hogy egy napon a folyó partján élő emberek visszatérnek ide, letelepednek és áldozatot mutatnak be. Így is lett.

                                                         Hindu szentély a Grand Bassinban

   Nem kisebb művészet volt összehozni egy nemzeti parkot olyan szigeten, melynek alig egy százaléka tekinthető nagyjából érintetlennek. Ez lett a Black River Gorges Nemzeti Park, délnyugaton. A sziget kereken 900 növényfajának egyharmada endemikus, ám ezek többségét ma már csak botanikus kertekben láthatjuk. A legkülönlegesebb faj talán egy szappanfaféleség, mely a dodófa nevet is viseli. Magas törzsű, ezüstös kérgű, különös barna termésekkel. Becenevét onnan kapta, hogy korábbi feltevések szerint a dodó, miközben megette és emésztőrendszerén átengedte a magokat, elősegítette azok kicsírázását. Ezt azonban a ma botanikusai vitatják, s minthogy dodó sincs immár, a folyamat többé nem ellenőrizhető. Van ellenben – főként a partvidéken – kazuárfa, mely kinézetre fenyőfélékre emlékeztet, továbbá a ma már univerzális eukaliptusz. Akad néhány súlyosan veszélyeztetett madárfaj is, így a mauritiusi vércse, illetve itt él, igen kis számban, a világ legritkább papagájfaja is.

     A dodót azonban nem tudhatjuk le csak így áttételesen, már csak azért sem, mert nem vagyok biztos benne, hogy mindenki tisztában lenne vele, ki a bánat is volt ő. Madár volt, méghozzá – ahhoz képest, hogy a rendszertanban a galambfélék rendjébe tartozik – igen méretes. Egy méter körüli magasságával, 20-22 kilójával Mauritius legnagyobb állata volt. Neve a középkori portugál nyelvből származik, doudo azt jelentette, hiszékeny, buta, mamlasz. Mivel sem a csontozata, sem kicsiny szárnyai nem tették alkalmassá a repülésre, a talajon fészkelt. Nem is volt szüksége menekülésre, Mauritiuson az ember megjelenéséig nem éltek ragadozók, melyek bármi módon zavarták volna. Az első hajósokat, az 1505-ben érkező portugálokat szívélyesen fogadta, félni tőlük esze ágában sem volt. Így van ezzel a Föld valamennyi állata, míg ki nem ismeri fajunk alapvetően gonosz és felelőtlen természetét. Kihalását téves mítoszok lengik körül, melyek szerint a tengerészek egyszerűen felzabálták volna őket. Ezt semmiféle történelmi dokumentum nem támasztja alá, sőt ellene szól. De persze megkóstolták. A portugálok kifejezetten rágósnak találták, a valamivel később érkező hollandok pedig Walgvogelnek, undorító madárnak nevezték, húsának kellemetlen íze miatt. Ugyancsak jó emberi szokás, hogy a békés szigetekre oda nem való állatokat visznek; disznót, kutyát, patkányt, miként tették ezt a hollandok is. Ezek meg feldúlták szegény dodók fészkét, megették tojásaikat, a betelepülők meg élőhelyeiket, az erdőket pusztították. Kihalásának idejét, vagyis az utolsó még látott példány elpusztulását 1681-re teszik, de már két évtizeddel korábban is igen kevés lehetett belőlük. Teljesen ép példány nem is maradt fenn belőlük. Egy kitömött madár oszlásnak indult teteme egyik oxfordi múzeumban egy tűz során még 1755-ben megsemmisült. Csontvázát, vagy annak töredékeit több gyűjtemény is őrzi. Egyetlen tojása egy dél-afrikai múzeumban található. A madárról készült korabeli rajzok kifejezetten kövér, tunya jószágot ábrázolnak (de ezekből legalább tudjuk, hogy tollazata kékesszürke, lába pedig sárga volt), ám ennek oka feltehetően az, hogy fogságban tartott és túletetett példányokat vittek papírra. Valójában a dodó nagyon is tisztában volt Mauritius klímájának sajátosságaival. A nedves évszakban, különösen annak vége felé jól teleette magát különféle gyümölcsökkel,  hogy a szűkös, kevés csapadékkal járó hónapokat kihúzza. Visszatérve a dodófára, amikor 1973-ban tudomást szereztek a létéről, már állítólag csak 13 példánya létezett. Ezek korát nagyjából 300 évesre lőtték be, tehát már „megszülettek”, amikor még élt néhány dodó a szigeten. Hogy a fa sorsa a madár emésztőrendszerétől függött volna? Alighanem ez sem igaz. Pulykákkal is megetették a magvait, s azok ugyanúgy szépen kicsíráztak. Újabb kutatások szerint nem is a dodó, hanem egy szintén kihalt papagájfaj egyedei terjesztették a magvait. Azt csak nemrég tudtam meg, hogy Mauritiuson 2005 végén újabb dodólelőhelyet találtak, benne olyan példányok maradványait, melyek a fejlődésük (életkoruk) különféle stádiumait mutatják. Egy valószínűleg közeli rokona élt Réunion szigetén is, míg az is ki nem halt.

                                                        Ilyen lehetett a dodó (forrás: Wikipedia)

   Chamarel környékén, ahol a tagolt felszín néhány pompás vízesés kialakulását is elősegítette, különleges látványosság a „színes földek” (hivatalos nevükön hétszínű földek). Valójában erősen elmállott vulkáni kőzetek, konkrétan bazalt, melynek ásványai agyaggá bomlottak le. A vörös színárnyalatok a vas-oxidoktól, a lila-bíbor árnyalatok az alumínium-oxidoktól származnak. Ugyancsak délnyugaton emelkedik a sziget „mini Matterhornja”, a Montagne du Rempart. Formáját tekintve csakugyan hasonlít az Alpok legendás hegyére, csak itt nem gleccserek, hanem cukornádültetvények szegélyezik.

                                                   Látványos vízesés Chamarelnél

                                             A "hétszínű földek"

                                                             Mauritius "Matterhornja"

    Mauritiust csaknem megszakítatlanul ölelik körül a gazdag élővilágú korallzátonyok. Csaknem, ugyanis – amint a térképen is látszik – e gát több helyen, főként délen hiányos. A partvidék egyes szakaszait mangrovemocsár vette birtokba. Csóró kis halászfalvak sorakoznak e vidékeken, tőlük pár kilométerre meg a prospektusokból ismert luxusüdülőhelyek.

                                                     Korallzátonyos partvidék

    Mauritiusnak van még egy világhíres nevezetessége: néhány aprócska papírdarab, mely azonban csillagászati összegeket is érhet: a bélyeg. 1847-ben az akkor még brit gyarmat volt az ötödik ország a világon, mely bélyeget adott ki. A kormányzó felesége egy helyi gravírozó mestert, bizonyos Joseph Barnardot bízta meg azzal, hogy készítsen bélyegeket, egy-, illetve kétpennys címletűeket. Miközben dolgozott, így szól a legenda, megfeledkezett róla, hogy mit is kéne rányomtatni (a királynő arcmása persze nem volt kérdéses, csupán a szöveg). Elballagott a postára, hogy megkérdezze. Amikor meglátta az épületet, már eszébe is jutott: hát persze, Post Office, vagyis postahivatal. Mire rájött, hogy a helyes szöveg a Post Paid (bérmentesítve) lett volna, már 240 darabot ki is nyomtattak, sőt el is adtak belőlük, kék, illetve narancsszínűek voltak. Ezekből a példányokból 26 darab élte túl az idő folyását, az egypennysből 12 darab lebélyegzett és két postatiszta, a kétpennysből hat-hat darab. Ezek becsült értéke 1 millió dollár fölött van. Hogy aztán ezek most éppen hol találhatók, megtekinthetőek-e múzeumban, bizony, nem tudom, de nem is érdekel. Nem gyűjtök bélyeget ugyanis. Ha valaki Port Louisban jár és a Postamúzeumon akad meg a szeme, ne számítson e ritkaságok látványára; csupán másolatokat állítottak ki. Ám ha odahaza a ládafiában rálelnének e filatéliai kincs egy darabjára, azonnal rohanjanak valamelyik hírneves európai aukciós házba és örüljenek, mert meggazdagodtak.

                                                       A híres egypennys bélyeg (forrás: Wikipedia)

   A sziget keleti oldalára már nem pazarolom az időt, arrafelé mindent elborít a cukornád. Az ültetvényesek a rabszolgákkal, meg az indus importmunkásokkal összeszedették a földeket elborító lávadarabokat és kőgúlákat építettek belőlük, már hogy ne legyenek útban. Az Azori-szigeteken, Picón láttam efféléket. A cukor még mindig az ország kivitelének 90 százalékát adja. Kis- és nagybirtokok egyaránt előfordulnak, az aratást júniusban kezdik, és részben még kézzel végzik. Jó néhány hajdani cukornád-feldolgozó üzemet átadtak az enyészetnek, pedig ha rendben tartanák őket, érdekes ipartörténeti múzeumokat kreálhatnának belőlük.

   A függetlenné vált ország vezetői hamar rájöttek, hogy a gazdaság igencsak egy lábon áll. Nekiláttak a kávé- és a dohánytermesztésnek is. A hetvenes évektől felvirágzott a textilipar, s ma már Calvin Kleintől Pierre Cardinen át a Lacoste-ig sokféle nyugati cég gyártatja termékeit a szigeten. A fő bevételt azonban ma már a turizmus hozza. Évente közel félmillió látogató keresi fel a szigetet, főként franciák, britek, dél-afrikaiak, de ide jönnek a szomszédos Réunionról is. Tehetik, hiszen legalább 25-30 százalékkal olcsóbban nyaralhatnak. Én meg – e logikával ellentétben – pont oda, Réunionra igyekszem. Így a végén már bevallhatom, Mauritius csöppet sem érdekelt (na jó, egy csöppet azért mégis), s tüstént meglátják, e két kis sziget nem is említhető egy lapon. Ha viszont Mauritius már úgyis útba esik, azért ne hagyják ki.